Novemberi és decemberi zárás

... mert bizony van az úgy néha, hogy én tervezek és igyekszem, aztán minden összejön és borul az egész és majdnem 2 hónapig sem poszt, sem zárás nem kerül fel a blogra. Anélkül, hogy bárkire és bármire is ujjal mutogatnék, sajnos novembertől úgy besűrűsödött az élet, hogy elengedtem a blog jelentette "kényszert". Ha pihenni is akartam, és nem folyamatosan pörögni, akkor az alvásra és az offline életre mondtam igent és a blogra - sajnos - a nemet. Visszagondolva úgy mentek a napok, hogy az hajtott csak előre, hogy majd az ünnepek között lesz pihenés, töltődés és akkor biztosan írok majd. Ebből egyelőre annyira telik, hogy beszámolok a novemberi és decemberi hónapomról, ami könyvbeszerzés terén bitang erős véghajrát hozott, ellenben az olvasások miatt eléggé szégyenkezem, gyatrára sikeredett ebből a szempontból az év vége.

BESZERZÉSEK

Novemberben 5 könyvvel lettem gazdagabb. Ebből 2 kötet a PuPillának tett ígéretemnek - miszerint végig fogom olvasni a teljes HP sorozatot - köszönhető, meg annak is, mikor a 2. kötetet vettem meg, a kezembe nyomta a könyvesboltban a 3. részt is, mondván, hogy úgyis folytatni akarom majd rögtön. Így lettem büszke tulaja a Harry Potter és a Titkok Kamrájának, meg a Harry Potter és az azkabani fogoly egy példányának. Aztán megjelent végre a könyves világ által nagyon várt A hableány és Mrs. Hancock, amely engem sem hagyott hidegen. Épp a végén járok, azt hiszem vele zárom majd olvasás terén 2018-at. Nagyon szerettem volna egy példányt az új köntöst kapott Gavalda novelláskötetből, így megleptem magam a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahollal. Aztán a Black Friday mizéria engem csak a könyvek terén mozgatott meg, a nagy akciós napon lecsaptam Celeste Ng legújabb könyvére, a Kis tüzek mindenüttre.

A decemberi hónap után pedig újra kitehetem a könyvespolcomra a megtelt táblát, összesen 10 könyvet könyvelhetek el. Nem mintha nem tudtam volna, hisz a családtól csak könyvet kértem, de azért magamnak is vettem két könyvet. A Poket zsebkönyvek közül a Hrabal kötetre, a Gyöngéd barbárokra kívántam rá, illetve becsúszott még egy HP rész, a Harry Potter és a Tűz Serlegét is beszereztem. A barátaimnak köszönhetően karácsonyi ajándékként csupa kis csodát kaptam: lett egy Bíborszínem, egy Medve és a csalogányom és egy Mielőtt a kávé kihűl könyvem is. A céges angyalkám szintén könyvvel lepett meg (elmondása szerint a másik egy üveg Aperol lett volna :)), tőle Lackfi János Milyenek a magyarok? című humoros írását kaptam meg. A családi karácsonynak hála pedig jövőre olvashatok Nyáry Krisztián tolmácsolásában Merész magyarokról, tovább ismerkedhetek Szabó Magdával az Ókúton keresztül, visszatérhetek nagy kedvencemhez, Robert Capához a Vér és pezsgő c. kötettel és megismerhetem Márai Sándort is Az igazin keresztül.

OLVASÁSOK

Na, itt van elég erőteljes elmaradásom. Még a november úgy ahogy adott időt az olvasásra, hisz összességében 6 könyvet fejeztem be. Ebből kiemelkedett számomra Sarah Pinborough 13 perce, amit annyira élveztem hogy ki is vettem egy másik könyvét az írónőnek a könyvtárból. Aztán kellett valami léleksimogatós olvasmány, így újráztam egy nagy kedvencemet, Hidasi Judittól az Április utat. Aj, annyira szeretem ezt a könyvet, de most nagyon másként éltem meg Vera történetét. Folytattam a 2. Harry Potter kötettel a sort (persze a filmet is újranéztem), majd végre visszatértem a vcs-csökkentéshez és kipipáltam az Ambórzy báró sorozat 3. részét, az Ármány és kézfogót. Ami sokkal jobban tetszett volna, ha kuckózósabb napokat élhettem volna át vele. Aztán mikor éreztem, hogy nem túl rózsás a helyzet olvastam egy kis könyvet arról, hogyan legyünk boldogak svéd módra (Lagom), majd a karácsonyra hangolódva a Karácsonyról álmodók című válogatást vettem a kezembe.

Decemberben egészen a szabadságom megkezdéséig kisebb-nagyobb szünetekkel A hableány és Mrs. Hancockot olvasgattam, de csak ma fogom befejezni. Viszont a szabadságom első napjaiban belehúztam a vcs-s könyvekbe és így elolvastam Scalzitól a Zoé történetét és Gillian Flynntől a Sharp Objectset. Velük lett meg az idei 12 könyv. Scalzi még mindig az én kis lightos sci-fi íróm, a Vének háborúja sorozatot is szeretem, szóval darálós könyv volt. Ellenben a Sharp Objects/Éles tárgyak baromira megviselt, közben úgy, hogy letehetetlen volt. Pont most nézem a belőle készített sorozatot és zs-e-n-i-á-l-i-s.

Januárra nincs terv, nincs fogadalom, lesz ahogy lesz az utóbbi hónapokból kiindulva :)

A többiek decembere:

Amadea

PuPilla

Heloise

Szilvi

Dóri

Nita 

Szofisztikált Macska, aki olvas :) 

A Barbie-k cseppet sem rózsaszín világa

Sarah Pinborough: 13 perc

Olyan régóta vágytam már valami igazán klassz olvasási élményre, arra a régvolt érzésre, amikor hajnalig fent maradtam olvasni és reggel is az első gondolatom az volt, hogy olvasni kéne még pár oldalt. Vagy amikor folyton csak a könyvben történteken kattog az agyam, a villamoson utazva zenét hallgatva is a főszereplők cselekedeteit elemzem magamban. És én lepődtem meg a legjobban, amikor mindezt egy YA pszichothrillertől kaptam meg. Kéretik nem nevetni!

A 13 perc jó ideje a radaromon volt, igaz, először egészen a szélén, mert eleinte a borítót találtam iszonyat ütősnek, majd egy antikváriumos körút alkalmával beleolvasván a könyvbe egészen nehezen tudtam otthagyni. Végül a könyvtárban csaptam le rá és mostanság bekövetkezett hosszú hétvégéknek hála végre sorra is tudtam keríteni. Pár nap alatt befaltam. Pedig egyáltalán nem egy könnyű történet, persze, hiszen pszichothriller, de gondoltam ha YA, akkor biztos a lightosabb fajtából. Hát nem. Pinborough tinédzser főhősei a rémálmaim megtestesítői. Ugyanakkor baromi kettős érzés ez, mert pont az a brutalitás amit magukban hordoznak, a viselkedésük, az egész miliő, a középiskolai rangsorban való hely adja a sava-borsát a könyvnek. Az pedig piszok erős.

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Adott egy lány, Tash, aki a gimi egyik legnépszerűbbje, és hihetetlen módon egyik hajnalban a folyó jeges vízéből húzza ki egy arra járó kutyasétáltató, de a lány még így is 13 percig halott volt, míg nem sikerült újraéleszteni. Nem emlékszik mi történt vele, csak azt tudja, hogy nem akart öngyilkos lenni és hogy a "balesete" valahogy kapcsolódik két legjobb barátnőjéhez, akikkel hármasban ők a suliban a Barbiek - szépek, csinosak, szőkék, népszerűek. Mindenki velük akar barátkozni, ugyanakkor ők megválogatják, hogy ki kerülhet közéjük. Ennek a válogatásnak esett áldozatul pár évvel ezelőtt Becca, aki Tash gyerekkori legjobb barátnője volt. De a két másik Barbie megjelenése után már nem volt megfelelő a csapatba, ezért lazán ejtve lett. A lány, a mai napig nehezen tudja ezt feldolgozni, mégis ő lesz az az ember akibe Tash a balesete után megbízik, akivel napról napra újra egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Mert Tash érzi, hogy valami bűzlik a balesete körül, csak nem tudja, hogy mi, de Beccával közösen megpróbálják azt kideríteni.

Így nem tűnik olyan nagy történésnek a sztori, de ahogy lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ásunk Tash, Becca és a két Barbie életébe úgy érezzük, hogy ezekkel a tinédzserekkel valami nagyon nincs rendben. És itt nem csak a szex, a töménytelen mennyiségű drog miatt gondoljuk, hanem valami rothadás árad a sorok közül és a lányok lelke mélyéről. Pinborough nagyon ügyesen játszik velünk olvasóval, hisz én a végéig nem tudtam eldönteni, hogy a lányok közül kinek van a legtöbb vaj a fején. Mert itt aztán higgyétek el mindenkinek van valami takargatnivalója. És hiába agyaltam menet közben a MI TÖRTÉNHETETT? kérdésen, én bizony nem jöttem rá a csattanóra. Teljesen más irányba keresgéltem. De azt hiszem ez a számomra nagyon erős hangulatnak köszönhető volt, hisz annyira beszippantott a könyv, hogy alig akartam letenni. Az meg külön pontot érdemel tőlem, hogy bár Becca a mesélő, de olvasunk az esetről újságcikkeket, pszichológusokkal történt megbeszélésekről feljegyzéseket, rendőrségi jegyzőkönyveket, sőt, Tash naplójából is kapunk részleteket, szóval a stílus sem lesz unalmas egy percre sem, hanem ezáltal sokkal színesebb, valóságszagúbbá válik.

"Bizarr, ha felnőttek hálálkodnak a tinédzsereknek. És egy kicsit ijesztő. Mintha mind egyenlőkké válnának, és nem maradna biztonság a világban. A gyerekkoruknak vége. Egy váróteremben vannak a felnőttkor szélén. A senki földjén, ami már nem az egyik, és még nem a másik. Ez néha irtó jó. Néha totál szívás."

Ami fájt olvasás közben, hogy ha a tinédzsereknek manapság tényleg ilyen a világuk, tényleg ilyen hierarchia uralja a sulik szociális életét, meg a közösségi médiának tényleg ekkor a szerepe az életükben, akkor én rohadtul örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Döbbenet egyszerűen, hogy egyik napról a másikra kizárhat magából egy közösség egy-egy poszt hatására, vagy te lehetsz a suli legnépszerűbbje. Pont ezért bírtam Beccát talán a legjobban a csajok közül: nagyívben tett rá, hogy mit írnak róla, számomra helyenként olyan "badass" női karakter lett. Persze a lelke legmélyén neki is fájt hogyan bánnak vele, és abba belegondolni, hogy a tinédzser évek alatt, amikor szerintem a legsebezhetőbbek vagyunk, mert magunk sem értjük sokszor, hogy mi történik a lelkünkben, a testünkkel, szóval pont ekkor ilyen sérüléseket szerezni talán örökre feldolgozhatatlan marad. Azt hiszem ez miatt jó lett volt ennek a könyvnek a legvégén egy epilógus is, hogy legalább úgy csukhassam be, hogy van még remény. De ezt leszámítva Sarah Pinborough 13 perce kikapcsolt, szórakoztatott, és mindenképpen kedvet csinált az írónő további könyveihez is.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Tomori Gábor

Októberi zárás

Milyen gyönyörű októberünk volt idén, nem? Nem győztem újra meg újra elmerülni a szépségben, amit a természet, a színesedő fák, a lehullott falevelek nyújtottak. Rég volt már ilyen igazi vénasszonyok nyarás őszi időnk, és én csak azt sajnálom, hogy a hőmérsékletet tekintve még mindig mintha késő nyár lenne, szeretnék már egy kicsit fázni. És bár az október igen munkásan telt, azt hiszem kezdek visszatalálni az olvasás öröméhez, amikor nem leszívott aggyal olvasok, hanem a hétvégéken belemerülve, a villamoson reggel és este meg hazafelé tartva teli szájjal nevetve a könyvön. Egy dolog nem az igazi mostanság, a blogos aktivitásom, de talán ez is lesz majd jobb, visszarázódom a régi rutinomba.

BESZERZÉSEK

Három könyvvel gazdagodtam októberben. Elsőként a Poket könyvek gondozásában megjelent antológiát, a 100 szóban Budapest 2018+ - t vettem meg. Ami nekem igazi életmentő könyvecske volt. Rettentő jókat szórakoztam rajta, imádom, hogy valóban belefért a ballonkabátom zsebébe, így a buszon, metrón, villamoson simán elő tudtam kapni és visszasüllyeszteni a zsebembe két megálló között.

Az egyik könyvesbolti bóklászásom alkalmával újra felötlött bennem az, hogy régen, amikor nem molyoltam, nem olvastam a netet, hanem teljesen tudatlanul bementem és választottam magamnak egy könyvet, szóval hogy ez milyen szuper érzés volt és most mennyire hiányzik. Bemegyek és szinte minden engem érdeklő könyvről van infóm. Elmarad a felfedezés öröme. Épp ezért lepődtem meg, amikor rátaláltam Golnaz Hashemzadeh Bonde El kell mondanom című könyvére. Még csak nem is hallottam  róla, pedig pont olyan történet, ami nekem való. Gyönyörű a borítója, de tényleg, percekig csak tapogattam a boltban. És a Park adta ki, ami nekem egyfajta biztosíték a minőségre. Naná, hogy megvettem.

Utolsóként Joanne Harristől a Partvidékiek új kiadását vettem meg. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem Harristől, és ugyan van egy saját példányom, az sajnos antik és mind emlékszünk, hogy anno az Ulpiusos mennyire "tartós" volt, így muszáj volt megvennem ezt. Jövőre újraolvasás érik belőle.

OLVASÁSOK

Az október az egyik legjobb olvasós hónapom volt, szuper könyveket választottam és összesen 7-et sikerült elolvasnom. Ebből volt két J.K. Rowlingtól. Elsőként az Átmeneti üresedés, amely lehozott az életről is, mégis iszonyú fontos könyvnek gondolom. Hihetetlen, hogy ez a nő mire képes. Aki megalkotott egy Harry Potter világot, levisz a hétköznapok mocsarának legmélyebbjére. A hónap végére a másik arcát, a harrpottereset is megismertem, belekezdtem (újra) a Harry Potter sorozatba. A bölcsek köve tipikusan őszi olvasmány, nagyon szerettem Harryvel, Ronnal és Hermionéval átlépni először a Roxfort küszöbét. Folytatni is fogom, mindenképpen. E két 5 csillagos olvasmány mellé csatlakozott be Domenico Starnonétól a Hurok. Milyen jó, hogy a könyvtárban lecsaptam rá, az idei év Top olvasmányai között a helye és legalább erről sikerült is írni októberben. Szintén szép élmény volt a Poket könyvek kiadásában A kis herceg újraolvasása. Fent említettem a 100 szóban Budapest 2018+ kiadványt, ami nekem az utazós könyvem volt október folyamán. Remek pillanatokat szerzett. Viszont csalódásként éltem meg Agatha Christie-től a Halál a Nílusont. Azt hiszem sokat rontott az élményen, hogy már ismertem a filmek miatt a történetet, és talán ezért eléggé túlírtnak éreztem most ezt. Viszont a legnagyobb csalódásom Guillaume Musso Holnap című könyve volt. Ígéretes alapsztori, volt hogy egészen lelkesedtem érte, aztán az egész átment egy thriller-féle valamibe, mintha Musso maga sem tudná mit is akart volna írni. De 7-ből 5 szuper élmény lett, szóval jó volt ez az október!

Egyelőre november is jól indult, főleg hogy a hosszú hétvégének köszönhetően újra van időm olvasni és van is már egy sztori, ami teljesen beszippantott. Ezt az érzést is olyan sokszor szoktam hiányolni.

Remélem novemberben további jó történetek találnak meg majd maguknak.

A többiek is meséltek az októberükről:

PuPilla 

Amadea 

Dóri 

Nita 

Heloise

Családi kötelék

Domenico Starnone: Hurok

Régóta szeretném megtalálni azt a valaha volt érzést újra, amikor egy történet teljesen ismeretlenül megtalál magának. Amióta a könyves világot az interneten is nyomon tudom követni, azóta az újdonság és ismeretlenség varázsa valahogy eltűnt. De nem teljesen. Rájöttem, hogy a Park Kiadóra ebben mindig számíthatok. Vannak bizonyos könyveik, amelyek szép csendben megjelennek, reklám, mindenféle felhajtás nélkül, hogy aztán jól bekerüljenek az idei év kedvencei közé. A Hurok is ilyen lett, igaz a könyvesboltban csak felfigyeltem rá, kézbe vettem, beleolvastam, de végül a könyvtárból haza is jött velem.

Viszonylag kicsi formátumú és rövid könyv, de annál fajsúlyosabb a mondanivalója. Egy házasság, egy megcsalás és mindezek hatását követhetjük végig az érintett felek szempontjából. Elsőként az asszony, Vanda meséli el házassága válságos időszakát, mindezt egy olyan kezdőmondattal, amelyben szerintem benne van az asszony minden keserűsége, bánata, mérge, amit a férje iránt érez:

"Ha netán elfelejtetted volna, édes úr, majd én eszedbe juttatom: a feleséged vagyok. Tudom, hogy valaha örültél ennek, most meg egyszerre csak idegesíteni kezdett."

Kemény szavak, amelyek megalapozzák a könyv hangulatát. Az asszony férjének írt leveleiből megtudjuk, hogy miként érezte, próbálta feldolgozni azt, hogy két közös kisgyermek mellett a férj egyszer csak lecseréli őt egy fiatalabbra. Hogyan próbálta magát felszínen tartani, milyen érzések kavarogtak benne a férfi, a szerető és a gyerekei iránt. A levelek hangneme úgy változik  ahogy Vanda lépked a feldolgozás folyamatában: gúnyos, szemrehányó, beletörődő. Nagyon sokszor bevillant Elena Ferrante Amikor elhagytak című könyve. Nem visz annyira mélyre, nem annyira zsigeri, de Vanda sem ússza meg sérülés nélkül azt, hogy elhagyták.

A regény második és egyben legnagyobb részében a férj, Aldo az elbeszélő és itt már ugrálunk a múlt és jelen között. A jelen, amely engem teljesen összezavart, hisz a könyv elején olyan alaphelyzetbe kerültünk mi olvasók, amelyből azt gondoltam, hogy a kiút valami teljesen más lesz. Ehelyett Starnone csavart egyet a sztorin, és felteszi azt a kérdést, hogy egy házaspár életében bekövetkező hatalmas törés után lehet-e újrakezdeni, elfelejteni, eltemetni a régi sérelmeket. Hihetetlenül okosan visz minket végig Aldo elbeszélésén: megismerjük a másik oldalt, a férfi érzelmeit, a félelmeit, az, hogy mi vezetett ahhoz, hogy elhagyja a családját, aztán hogyan vezekelt ezen döntése miatt hosszú, hosszú évtizedekig. Briliáns. Minden benne van szerintem, ami mostanság nagyon sok házasságot jellemez. Megalkuvás, a problémák szőnyeg alá söprése, az erőviszonyok megváltozása, adok-kapok egy életen át, egyszóval rengeteg réteget hánt le a kívülről egész tökéletesnek tűnő házasság(ok)ról.

"A sok-sok évvel ezelőtti válság mindkettőnket megtanított rá, hogy együttélésünk érdekében annál sokkal kevesebbet szabad csak elmondani egymásnak, mint amit elhallgattunk…"

A harmadik és egyben legrövidebb rész Vanda és Aldo felnőtt lányának és fiának reflektálása mindarra, amiben és ahogy felnőttek. Mert bizony a gyerekek hihetetlenül fogékonyak mindarra, ahogy a szüleik élnek, ahogy egymással bánnak. Se nem süketek, se nem vakok, se nem hülyék, nagyon is érzik ha valami gond van, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy a probléma megoldódott. Starnone válasza a két gyereken keresztül mindarra, ami hatás érte őket szintén bravúros: a fiú egymás után fogyasztja a feleségeket és csinál gyerekeket, de úgy, hogy mindegyikkel jó viszonyban marad és mindegyik gyermeke imádja, azaz megmutatja az apjának, hogy milyennek kellett volna lennie ha már félrelépett és elhagyta a családját és hogy milyen is egy jó apa. A lány meg olyan mély sebeket kapott mind anyai, mind apai oldalról, hogy mélyen elutasítja mind a házasság, mind a gyermekvállalás gondolatát. És bár ez a legrövidebb része a történetnek, szerintem itt hangzanak el a legkeményebb és legelgondolkoztatóbb dolgok:

"Dühből válaszolok. A szüleinktől, mondom, egyetlenegy-valamit tanultam, azt, hogy gyereket nem szabad csinálni. Majd nyugalmat erőltetve magamra, fojtott hangon vetem oda neki: a gyerekeidet előbb-utóbb mindenképp bántani fogod, úgyhogy ne csodálkozz, ha ők később még jobban bántanak majd téged."

A Hurok a könyvesboltok polcain egy megbújó gyöngyszem. Olvassátok, ha valami ütős, igazi mai és fontos történetre vágytok. Szerintem zseniális. Ahogy a címe is, amelynek szimbolikája olvasás közben kristálytisztává válik.

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Barna Imre

"Itt van az ősz" - avagy egy megkésett szeptemberi zárás

Ó, az ősz ... a kedvenc évszakom! Imádtam a szeptembert, a maga kétpólusú időjárásával együtt: első felében még tombolt a nyár, a másodikban meg reggelente majdnem téli hőmérséklet volt, ugyanakkor én már éreztem, hogy "itt van az ősz, itt van újra", nekem érkezett meg, az én kedvemért jött el, hogy elsöpörje a nyári emlékeket és előkészítse a terepet télre, a lelassulásra, a befelé fordulásra. És akit még nem győztem meg, hogy miért is lehet szeretni az őszi évszakot, itt van hozzá az egyik kedvenc idézetem a Ráadásnapból:

"A szeptember az egyik kedvenc hónapom. Szeretem azokat a hónapokat, amikor séta közben keresed a napfényt. Amikor ha az utca egyik oldala árnyékos, a másikra meg süt a nap, átmegy az ember, hogy érezze. Sokkal jobb, mint amikor nyáron sétálsz és átmész az utca másik oldalára, hogy elkerüld a napsütést."

BESZERZÉSEK

De hogy ne csak az őszről áradozzak, mesélem, hogy mik kerültek hozzám szeptember folyamán. Azt hiszem, hogy a könyvek, a lapok között meghúzódó történetek, az, hogy mindegyik egy külön kis világ, még mindig örömet tud hozni az életembe. Épp ezért mostanság nem tudom megállni - és bevallom, hogy nem is akarom -, hogy ne vegyek új könyveket. Négy új szerzeményem lett, amelyből eddig csak egyet olvastam el. Ez pedig Péczely Dóra (szerk.): Budapest off nevet viselő novellás gyűjteménye. Szerettem olvasni, ráadásul - bár ez már október, de -  a Poket könyvek is megjelentett egy budapesti gyűjteményt, szóval hamarosan tervezek egy "fővárosi" posztot. Ha már Poket: nem tudtam ellenállni A kis herceg kiadásnak, és milyen jól is jött ez nekem, pont tervezem újraolvasni, mert én tiniként nagyon nem szerettem. Adnék neki egy második esélyt. A következő beszerzésemkor az őszi kuckózós, hosszan belemerülős olvasós estéket képzeltem magam elé: Calebb Carrtól A Halál angyalát vettem meg. (Kata már olvasta, neki tetszett, ez számomra csak egy megerősítés volt). Az utolsó beszerzésem egy projekt kezdete. Én anno már nem voltam a Harry Potter generáció tagja, ezért könyvben nekem kimaradt a sorozat. Egyszer nekifutottam, az első három részig jutottam. Most megígértem kedves barátnőimnek, hogy szép lassan sorban elolvasom majd őket, hisz ez szerintem minden könyvmoly olvasmánylistáján szerepel. Ráadásul nekem nagyon tetszik az Animus új kiadása, így mindegyik rész majd otthonra lel a könyvespolcomon előbb-utóbb, most az első rész, a Harry Potter és a bölcsek köve lett az új polclakóm.

OLVASÁSOK

Akármennyire igyekszem visszatornászni magam a régi havi 6-7-8 könyves szintre, nem megy, és rájöttem, hogy el kell ezt engednem. Egyszerűen a munka, a munkahelyi felelősség annyi energiámat elviszi, hogy esténként van hogy a pihenés nagyobb prioritást élvez, mint az olvasás. Ettől függetlenül a táskámban mindig van könyv, reggelente a BKV-n mindig olvasok, szóval a könyvmolyságom marad, csak az intenzitás csökken. Sajnos.

Szeptemberben 4 könyvet olvastam el. Madeline Miller Akhilleusz dalával kezdtem, amiről már írtam is, és ami azt hiszem örök kedvenc könyvem marad. (Amúgy ti nem nyúltok zaklatott időszakotokban többször a régebbi kedvenceitek után?)

A könyvtárazást még mindig imádom, és bár sajnos bezárt a kedvenc tagkönyvtáram, az utódjában is tudtam magamnak olvasnivalóra lelni. Így került sorra Meik Wiking Hyggeje, ami igazán szép kis kiadvány volt, érdekes infókkal. Aztán jött a Budapest off is, amit mint fent írtam nagyon szerettem, érdekes volt a kerületekről ilyen kis rövid szösszeneteket olvasni. Ami meg ezután szinte kitöltötte az egész szeptemberemet az Joanne Harristól a Rúnajelek. A várólista-csökkentésben beválogatott könyvem volt ez, de őszintén megmondom, akármennyire szeretem Harrist, ezzel bizony megszenvedtem.

Ettől függetlenül a mérleg nyelve megint egyensúlyban van: 4 vásárolt és 4 elolvasott könyv, soha rosszabb hónapom ne legyen. Sajnos az október még dolgosabbnak ígérkezik és bármennyire is szeretnék aktívabb lenni a blogon, van egy olyan érzésem, hogy ez a platform, az én kedves hobbim látja majd ennek kárát. De az vigasztal, hogy nem szalad el, bármikor itt van nekem, akárcsak a könyvek. Szóval én igyekszem, a többi meg majd meglátjuk.

A többiek is meséltek a szeptemberről:

Amadea

PuPilla

Heloise

Theodora

Nita

Egy görög hősnek is van szíve

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Olyan jó érzés, amikor a nagy könyves dömping közepette találok magamnak egy nem reklámozott gyöngyszemet, amit olvasás után dédelgetve a polcomra tehetek. Amikor először olvastam az Akhilleusz dalát hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyire csodás történetet kaptam, mindezt úgy, hogy Akhilleuszról, Trója bevételéről, az istenekről, királyokról elég sokat tanultunk az iskolában, tehát a téma csontig lerágott volt már. Miller története pont ezért hatott rám annyira: úgy tudott egy mitológiai történetet tálalni, hogy izgultam, hogy ne törjön ki a háború Trójában, hogy Patroklosz ne öltse fel Akhilleusz vértjét, egyszóval hogy ne történjen meg mindaz, ami a mondák szerint bizony megtörtént.

2016-ban olvastam el először az Akhilleusz dalát és akkor nem írtam itt róla. Nem tudom, hogy van-e más is úgy vele, hogy bizonyos könyvektől olyan intim, olyan bensőséges élményt kap, hogy azt nem tudja és sokszor nem is akarja megosztani másokkal. Idén nyáron terveztem az újrázását ennek az élménynek, mert egyre többször néztem rá úgy, hogy közben megdobbant a szívem, viszketett a kezem, újra a kezembe kívánkozott. Milyen volt másodjára? Egy cseppet sem veszített számomra az értékéből, ugyanannyira, ha nem jobban imádtam elmerülni a görög hősök világában, mint első alkalommal.

"A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk…a hősök sohasem viselkedtek szerényen."

Sokunk számára Akhilleusz származása és élettörténete ismert. Thétisz, a tengeri nimfa és Péleusz, a mürmidónok királyának gyermeke ő, akiből a legnagyobb görög harcos, hős válik. A jóslatok szerint az apját is túlszárnyalja, ráadásul Agamemnón nélküle tehetetlen Trója ostromakor, tudja, hogy csatát nyerni egyedül vele van esélye. Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni. Aki ugyanolyan jól pengeti a lantot és énekel, mint ahogy a kardot forgatja. És azért is más Akhilleuszt ismerünk meg, mert az elbeszélő végig a hűséges társ és barát, Patroklosz, aki Miller értelmezésében jóval többet jelentett Akhilleusz számára mindezeknél.

"– Adhatok egy tanácsot? Ha valóban a barátja vagy, segítesz neki, hogy maga mögött hagyja azt az érzékeny lelkét. Azért megy Trójába, hogy embereket öljön, nem pedig azért, hogy megmentse őket. – Képtelen voltam elfordítani a tekintetem Odüsszeusz igéző, sötét szeméről. – Ő egy fegyver, egy gyilkos. Ezt ne feledd el! Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."

Patroklosz egy olyan szűrő, amelyen keresztül megértjük a legnagyobb görög hős jellemében a hiúságot, a dühöt, az elbizakodottságot, ő az, aki ezeket a negatív érzelmeket tompítja, és egy lírai oldalát tálalja a már oly jól ismert történetnek. Itt a hangsúly nem magán a csatán van - azon is persze -, hanem az odáig vezető úton és a két férfi kapcsolatán. Patroklosz és Akhilleusz útja fiatalon keresztezi egymást és Kheiron, a kentaur tanítása során együtt töltött idő alatt eltéphetetlenül mély és fájdalmasan szép kötelék alakul ki közöttük. Mindez úgy, hogy a jóslatokat tudják ők is, tudják, hogy idejük véges, hogy Trója és Hektór Akhilleuszra vár és hogy ott majd vége szakad valaminek. De mindezt vállalják, méghozzá együtt és a csatatéren, a hosszú-hosszú évek alatt kapcsolatuk, jellemük tovább alakul. Akhilleusz kiteljesedik, valóban a legnagyobb görög válik belőle, Patroklosz pedig felnő Akhilleusz társának a szerepéhez, a háttérből finoman irányítja, terelgeti és szinte mindenben támogatja, miközben saját erejére is rátalál. Majd amikor a büszkeségében sértett Akhilleusz nem harcol tovább Agamemnón oldalán - felismerve, hogy ez társa hőn óhajtott dicsőségére micsoda veszélyt rejt -, a legnagyobb áldozatot is képes érte meghozni. És ez a tett az, amely Patrokloszt az én szememben még nagyobbá teszi, tőlem ő kapná a legnagyobb görög hős címet.

"– Nincs olyan törvény, amely szerint az isteneknek igazságosnak kellene lenniük, Akhilleusz – magyarázta a kentaur. – És az is lehet, hogy szörnyűbb sors jut annak, aki egyedül marad gyåszában, miután a társa már nincs vele. Nem gondolod?
– Talán igazad van – ismerte el Akhilleusz."

És bár Miller könyve az érzékeny lelkű olvasóknak a két szereplő közötti kapcsolat miatt lehet, hogy nem tetszene, én ezt a szálat is rajongva olvastam. Gyönyörűen viszi végig a kibontakozását és kiteljesedését, egy pillanatra sem megy át túl sokba, sőt, helyenként csak sejtet, céloz rá, finoman, sokat hagy a mi képzeletünkre, mindeközben ennek a kapcsolatnak az erejét mi is érezzük. 

És hát a regény vége ... arra nincsenek szavak. Olyan gombóc alakult ki a torkomban az utolsó oldalakat olvasva - ahol bravúros ötlettel halála után még mindig Patroklosz az elmesélő -, hogy az a végén párás tekintettel tudott csak megszűnni bennem. Kedvenc könyvem első és második olvasatra is, gyönyörű történet, lírai mondatok, és a görög hősök kicsit másfajta megközelítése. Letehetetlen.

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2014

Fordította: Szigeti Judit

Madeline Millernek azóta megjelent legújabb regénye Circe címmel. Remélem, egyszer ez is megérkezik majd hozzánk is.

Egy nem rendhagyó útinapló Szabó Magda tollából

Szabó Magda: Hullámok kergetése

Most, hogy beköszöntött az ősz, hatalmas késztetést érzek, hogy a nyaralós könyveimről számoljak be. Idén többször, néhány napra tudtam egy picit kikapcsolni, és ebből volt olyan kiruccanás, ahol esélytelennek éreztem, hogy olvasásra is jusson időm. De ahol tudtam, hogy lesznek nyugodt délutáni óráim, oda bizony megint sokat töprengve választottam útitársat, méghozzá olyat, akinek a képzeletbeli poggyászába én is belefértem. Szabó Magda Hullámok kergetése c. könyvét olvastam a vízparton, a part melletti padon, a strandon, esténként amikor már aludtak a többiek, szóval bármikor amikor jutott rá időm.

A Hullámok kergetése olyan élmény volt, mint amit talán a mostani generációnak jelenhet egy 5 csillagos minőséget képviselő utazós blog olvasása - színes, szagos, nyüzsgő érzetű és rögtön mehetnéke is támad az olvasónak. Szabó Magda európai útjairól szóló anekdotái, élménybeszámolói igazi útinapló volt, de a cseppet sem rendhagyó fajtából. Nem arról szóltak ezek a történetek, hogy az adott országban mit kell megnéznünk, vagy miért érdemes oda elmennünk, hanem arról, hogy mit jelentett Szabó Magdának például John Keats sírja mellett állnia.

"Minden irodalomtörténészt, mindenkit, aki kritikával foglalkozik, odaállítanék John Keats sírja elé, és megtaníttatnám vele könyv nélkül a költő sírfeliratát: „Itt nyugszik valaki, aki a vízre írta a nevét”, hogy jegyezze meg, nemcsak a tüdőbaj pusztít, hanem a közöny, a rosszindulat, az ostobaság, az új irodalmi jelenségekre való süketség is, hogy a meg nem értés is ölhet."

Vagy éppen, hogy milyen érzések kerítették hatalmába, amikor Olaszországban azokon a helyeken kalandozik T-vel, amelyekről gyerekként csak tanult, később tanárként pedig csak tanított. Az Itáliáról szóló részek tele vannak valami mélyről jövő lelkesedéssel, örömmel, hogy ő is azokon a helyeken járhat, ahol anno a reneszánsz bontakozott ki. Ezeknél a részeknél az én arcomon is hatalmas mosoly terült el, holott nem ismerem ezeket a városokat személyesen, de annyira kézzel fogható közelségbe tudta hozni számomra Rómát, Velencét vagy bármelyik meglátogatott olasz várost, hogy tényleg úgy éreztem én is velük kódorgok az utcákon vagy ülök le megpihenni fáradtan egy szökőkút mellé. Imádtam Szabó Magda humorát, helyenként potyogott a könnyem a nevetéstől (pl. amikor egy olasz paptól cirádás latinnal kér útbaigazítást).

"Az ember tudja, hogy ezt a teret Michelangelo álmodta, Marcus Aurelius lovas szobrát is ismeri, ám a valóság súlyosabb és igazabb, mint az elképzelés, vagy a tudat. Csak ülök, ülök a Capitolium tetején, ömlik rám a leanderillat, a fény, s majdnem szomorú vagyok tehetetlenségemben, mert ugyan mit csináljak ennyi szépség előtt?"

Szerettem Szabó Magda sorait olvasni, jó volt vele a hullámokon lovagolni, mert nem egy unalmas, adatoktól, porosan ódivatú útleírásoktól hemzsegő száraz élménybeszámolót kaptam tőle, hanem valóban a saját viszonyát ismerhettem meg az utazással, az őt ért élményekkel kapcsolatban. Ami számomra egy nagyon intim dolog. Az, hogy egy-egy utazás alkalmával mi mozdul meg bennünk, mit élünk át, mi üt minket szíven az nagyon személyes dolog. Épp ezért öröm volt olvasni ezeket a gondolatait is. Szerettem, hogy a világ dolgaira kíváncsi utazó volt ő, ugyanakkor képes volt arra is, hogy ha elfáradt nem erőltette tovább, sőt, ha T. mást akart megnézni, akkor szét is tudtak válni egymástól.

"Legjobb csak úgy menni.
Az ember elindul cél nélkül, reggeli után, megnéz egy kirakatot, megmosdik valami kút alatt, ha elfárad, leül egy lépcsőre, kőpadra egy parkban vagy az utcán, esetleg iszik valami frissítőt, s mint valami arany méhkas, zümmög körötte a város. A gyerekkori vakációk abszolút kötetlensége tér vissza, nincs megszabva, hol, mikor ebédel vagy vacsorázik az utazó; esetleg sehol, esetleg az utcán, állva, lehet két órával előbb vagy hárommal később, mint rendes körülmények között szokott."

Ami különösen élvezetessé tette a Hullámok kergetését, hogy nem csak egy országban kalandoztunk Szabó Magdáékkal, hanem szinte végigjártuk velük fél Európát. Az ő szűrőiken keresztül megismerhetjük Svédország, Franciaország, Németország és az akkori Szovjetunió nagyobb városait. És velük együtt érezzük mindenhol a híres írónő iránti tiszteletet, az örömet, hogy az adott ország vendégül láthatja Az őz, a Születésnap vagy A Danaida szerzőjét. Minden egyes helyen igazán kitettek magukért a vendéglátók, még ha néhol sok is volt ez a nagy szeretet (vagy talán a kötelező protokoll körök) az írónőnek. Egy dolog miatt maradt bennem egy csepp hiányérzet: mivel nem olvastam még oly sok művet Szabó Magdától ezért némely utalást nem értettem, így talán a Hullámok kergetésére később kellett volna sort kerítenem. De ezt leszámítva igazán emlékezetes utazásokban volt részem és az írónő egyik gondolata pedig nagyon sokszor eszembe jut azóta is:

"A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."

Olvassátok, vétek lenne kihagyni!

Kiadó: Jaffa

Kiadási év:  2017