A februári gyorsvonat

... avagy a január extra hosszúsága és csigalassúsága után a február úgy elhúzott mellettem, hogy csak pislogtam (és nem, nem hiszem, hogy ez a -3 napnak köszönhető).

Szóval miután felocsúdtam döbbenetemből, hogy péntektől márciust írunk (hello, szülihónap!), most már úgy érzem, jó lenne ha végre a blogra is annyi időm és energiám lenne a valóságban, mint ahogy azt fejben megtervezem. Mert ez a február ebből a szempontból katasztrofális volt és mea culpa mindenkitől, akinek még nem válaszoltam bármilyen platformon, de csak rohanok a múló idő után és egyelőre ő tűnik gyorsabbnak.

BESZERZÉSEK

Februárban sem csaptam nagy harácsolást, egyetlen könyvvel gazdagodott a magánkönyvtáram, de azt már nagyon régóta vágytam a magaménak tudni. Az Akhilleusz dala után Madeline Miller Kirkéről írt a külföldi visszhangok szerint egy remek könyvet, tehát számomra egyértelmű volt, hogy ez nem hagyhatom ki. Csodás kiadvány lett, öröm kézbe venni. Viszont még nem kezdtem bele az olvasásába, a hosszú márciusi hétvégére tartogatom, úgy igazán szeretnék elmerülni benne.

OLVASÁSOK

A mérsékletes beszerzés mellett olvasások terén egész szépen teljesítettem, de ez főleg annak köszönhető, hogy némely elolvasott könyv nem volt túl hosszú, illetve volt ahol már szorított a könyvtári határidő és ez utóbbi a rendszerető, határidőket betartó énemnek kellő motivációt jelent (persze amennyiben jó a történet is).

Ők kerültek terítékre:

- Gregoire Delacourt: Vágyaim listája - fogok róla írni, mert nagyon kellemes meglepetés volt és annyira örülök, hogy nem a rossz kritikákra hallgattam, hanem a hatodik érzékemre, mert jól egymásra találtunk.

- R.M. Romero: Karolina és a krakkói babakészítő - picit csalódtam, mást vártam, illetve a magasztaló vélemények miatt szerintem túl magasak voltak az elvárásaim, viszont fontos könyv lehet belőle, ha megfelelő nyitottságú és a téma iránt érdeklődő fiatalok kezébe kerül.

- Jean Webster: Nyakigláb Apó - régi adósságom volt saját magam felé, szinte egy este elolvastam. Cuki volt.

- Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán - vcs-s könyv és egészen jól éreztem magam a Milivel száguldó vonaton.

- Bodor Attila: A tél menyasszonya - ajándékba vittem a keresztlányaimnak és atyaég, hát beleszerettem egy mesekönyvbe. Írok róla mindenképpen, remélem sok kis(nagy)lányhoz eljut majd.

- Celese Ng: Amit sohase mondtam el - 2019 Legjobb Olvasmányai között lesz a helye mindenképpen. Erről is tervezem a posztot, számomra nagyon fontos és sokrétű mondanivalóval rendelkező könyv.

- Lackfi János: Milyenek a magyarok? - hát ennyire szerintem nem gáz a helyzet velünk kapcsolatban, mint ahogy itt olvastam. Nekem túl sok volt, a vicces részek helyenként inkább már kínosak voltak, de vcs-s volt és ajándékba kaptam, szóval mindenképpen el szerettem volna olvasni.

Amúgy azt néztem, hogy olvasás szempontjából erősen kezdtem 2019-et, eddig 4-5 könyv nagyon betalált. Megint egyre többször érzem azt, hogy imádok olvasni, újra sikerült azt a flow élményt is átélni, amikor teljesen visz magával a könyv, órák hosszat csak vele lenni kettesben. Szóval akármilyen zaklatott minden más szempontból eddig az évem, az olvasás most nagyon odatette magát. Nem mondom, hogy márciustól minden más lesz, nem fogadkozom, mert akkor is a prioritásban szegény blog, meg az intenzív online jelenlét sérül a hétköznapi IRL programokkal és a kötelességekkel szemben, de hátha lassan könnyebb lesz gép elé ülni és a tavasz új lendületet hoz.

Tavasz van a levegőben!

A többiek zárása:

PuPilla

Dóri

Nita

Kínos vallomások - kimaradt "alapművek" és "divatkönyvek"

... avagy a Témázós csapattal kicsit körbejárjuk, hogy van-e és ha igen, kinek mi a "mumusa" az alapművek vagy éppen a felkapott könyvek közül. Egyáltalán beszélhetünk-e alapművekről vagy divatkönyvekről manapság?

Forrás

Érdekes felvetésnek gondolom azt, hogy van-e egyáltalán alapmű. Amióta belecsöppentünk diákként az irodalom oktatásba és a kötelező olvasmányokkal folytatott harcba, azóta biztos, hogy belénk ivódott ez a szó. Hisz ha a kisdiák megkérdezi, hogy - "De tanárnéni, tessék mondani, miért kell nekem Kincskereső kisködmönt / Egri csillagokat / Légy jó mindhaláligot ... stb-t olvasnom?", bizony sokszor azon felül, hogy: "- mert kötelező!" azt a választ is kaptuk, hogy: "- mert  ALAPmű". De kinek? Nekem, a magyar és az egyetemes irodalommal ismerkedőnek? A tanároknak? Az irodalmároknak? A világnak? Soha nem értettem ezt a kategorizálást. Szerintem nem lehet egy-egy fontosabbnak ítélt műre rásütni, hogy alapmű, mert ez az alap minden egyes ember esetében más. Pláne, ha az ezeknek ítélt műveket még kötelezővé is tesszük, akkor tuti, hogy az ellenkező irányba hajtjuk az olvasót. Engem legalábbis elég nagy eséllyel.

Az mondjuk megint más kérdés, hogy mikor elkezdett benőni a fejem lágya (a folyamat még nem ért ám véget), én is egyre nyitottabbá váltam az ilyen alapműveknek kikiáltott könyvek olvasására. Ha csak azt nézem, hogy a kötelezőkből mennyit nem olvastam el (pl. Kosztolányi Édes Annáját a mai napig nem, bár tudom, hogy miről szól), akkor lenne mit pótolnom. De ami az én kis listámra került néhány évvel ezelőtt, azok olyan művek, amelyekről sokan és sok jót mondtak nekem, amelyekhez idővel megértem (tinédzserlányként nem lettem volna fogékony az 1984 döbbenetes világára például) és amelyeknek szerintem egyetemes mondanivalójuk van, bármelyik évtizedben értjük értjük, megértjük a fontosságát.

Forrás

Mutatom, hogy melyek azok, amelyeket úgy gondoltam, hogy jó lenne megismernem (ezek voltak a
korábbi "mumusaim") és sikerült is azóta:

- Szabó Magda: Abigél, Az ajtó - kínos vagy sem, Szabó Magdával az ismerkedést csak pár éve kezdtem el. És nagyon szeretem. De ismerem magam annyira, hogy pl. Az ajtót nem tudtam volna korábban befogadni.

- Orwell: 1984, Állatfarm - örök érvényű mindkét könyv. És bár emlékszem, hogy érettségi előtt egyik osztálytársam ódákat zengett az 1984-ről, akkor még csak fel sem csigázott ezzel. Ellenben most hatalmasat szólt mindkettő. Örülök, hogy megismertem őket.

- Golding: A legyek ura - a téma fontos volt számomra, a kivitelezés már kevésbé nyerte meg a tetszésemet, ugyanakkor valóban olyan műnek gondolom, amellyel érdemes megismerkedni. Az már biztos, hogy a történeten sokat lehet gondolkozni.

- Merle: Mesterségem a halál - felnőttkorom nagy felfedezettje volt Merle, kedvenceim között a Védett férfiak és a Malevil is szerepel, mégis a témája miatt a Mesterségem a halált gondolom az egyik legfontosabb művének. Döbbenetes.

- Austen: Büszkeség és balítélet - ezt sem tinilányként olvastam. A nyelvezete biztos elriasztott volna anno (ellenben az Édesvölgyi suli szerelmes ikreit nem győztem fogyasztani - na, ez a ciki, nem a kimaradt alapművek :)), viszont felnőttként és sok-sok feldolgozást megnézve azt gondolom, hogy a férfi-női kapcsolatokról nagyon sok tanulság szerepel ebben a regényben.

- Daniel Keyes: Virágot Algernonnak - nagyon sokáig még csak a közelébe sem mentem ennek a történetnek, aztán amikor egyszer mégis elkezdtem, a végén nagy rajongója lettem. Ennek a mondanivalója sem fogja soha aktualitását veszteni.

- Sienkiewicz: Quo vadis? - valahogy a kereszténység, a vallás témája miatt nem érdeklődtem soha ez iránt a könyv iránt. Aztán voltam egy olyan társaságban, ahol beszéltek róla és tök szarul éreztem magam, hogy nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz. Én, aki elviekben sokat és sok fajtát olvas. Erről jut eszembe: ezek az alkalmak is szuper ötleteket tudnak adni, mert ilyenkor kerül a képbe, hogy kinek mi az alapmű. Azaz ha egy társaságban manapság olyan könyvről beszélünk, amit nem olvastam még, de elhangzik vele kapcsolatban, hogy ez alap, akkor mostanában sokkal nyitottabb vagyok arra, hogy megismerjem.

Forrás

Amik még a listámon szerepelnek és a jövő nagy kérdései, azaz a valóban mumusok:

- Anne Frank naplója - a holokauszt témájáról rettentő sokat olvastam már, de ez a könyv eddig kimaradt és nagyon szeretném pótolni

- Bulgakov: Mester és Margarita - elsőként akkor találkoztam ezzel a könyvvel, amikor egy esküvői meghívóra ebből volt idézet választva. Azóta érzem, hogy egyszer még dolgunk lesz nekünk, de bevallom, hogy félek ettől a könyvtől. Röhejes, nem? Attól félek, hogy nem fogom érteni, hogy nem vagyok hozzá érett. Lehet, hogy várnom kell vele még?

- Márquez: Száz év magány - ha lehet egy könyv címébe szerelmesnek lenni, akkor ez számomra ilyen eset. És mégsem kerítettem még sorra. De tudom, hogy egymásra fogunk találni, csak jókor kell a kezembe vennem. Bár vegyes értékeléseket hallok róla, a legjobb, ha magam döntök majd erről.

- Tolsztoj: Anna Karenina - úristen, mióta szeretném elolvasni. Az egyik barátnőmnek olyan jó emléke van róla, és bár hiába ismerem a történetet a sok filmes- illetve színházi élményem által, szeretném magát a művet is megismerni. Kár, hogy anno a nagy molyos kihívásról lecsúsztam, élmény lett volna többedmagammal együtt olvasni.

- Dumas: A három testőr - édesapám nagy kedvence ez a könyv, sokszor újraolvasta már és olyankor rettentő jól szórakozik rajta, és persze mindig meghozza a kedvemet hozzá. A Monte Cristo grófját én speciel nagyon szerettem (igaz, egy hónapig olvastam és ennek is csak néhány éve), szóval mindenképpen szeretnék egyszer ezzel a művel is tüzetesebben megismerkedni.

És akkor a "divatkönyvekről" is mesélek egy kicsit. Mondjuk ebben a szóösszetételben nekem kicsit pejoratív értelmű, de talán pont annyira csak, amennyire az én hozzáállásom is előítéletes. Szóval én úgy vagyok az elmúlt években/évtizedekben divatosnak kikiáltott könyvekkel, hogy dafke sem állok be legtöbbször a sorba és nem akkor olvasom, hanem évekkel később. (Leszámítva, ha valamire a nagy felhajtás előtt magam találok rá.) Nekem ilyen volt anno - és kérlek, ne vessetek meg, meg ne szórjatok rám átkok vagy bűbájokat - az egész Harry Potter sorozat. Amikor kis hazánkat is elérte ez a láz, akkor én már nagyban dolgoztam, ergo azt gondoltam felnőtt vagyok és engem az ilyen kis holmi varázslókról szóló könyvecskék nem érdekelnek. Plusz egy csomó ismerősöm ezt olvasta és mint fentebb mondtam, már csak azért sem akartam. Úgyhogy én és a Harry Potter univerzum bitang sokáig nem tudtunk egymásról. Aztán jöttek a filmek, amire elhurcolásztak a barátok és egészen kedvet kaptam hozzá, hogy ez nem is olyan gyerekes törtéenet, sőt, ennek van mondanivalója, okosan felépített világa. Aztán tavaly, illetve folytatólagosan idén tartok ott, hogy PuPillának tett ígéretemet teljesítve ismerkedem ezzel a világgal. És tetszik, élvezem. Tagadhatatlan, hogy amikor egy olyan csapatban vagyok, akik ezen a könyvön nőttek fel és csillogó szemmel mesélnek az olvasmányélményükről, akkor sajnálom, hogy én csak most, csak felnőttként, mert ezt az élményt már nem tudom így, ilyen hévvel, ilyen lelkesedéssel átélni. De nagyon örülök, hogy van, aki "piszkált", hogy ezt el kell olvasnod, mert valóban ez a világ valami olyat adott egy generációnak, olyan hatással volt az emberekre, amelyet nem sok könyvről mondhatunk el az elmúlt évtizedekben.

Forrás

Az elmúlt években volt még pár ilyen nagy fellángolás a könyvek tekintetében. Hatalmas robbanás volt anno Stephanie Meyertől a Twilight sorozat. Na, erre is rácsodálkoztam anno, amikor sokan felháborodva kérdezték, hogy: "- te még nem olvastad?" Ilyen esetekben, amikor valami érdekel is, de nem annyira, az volt a régebbi taktikám, hogy angolul kezdtem bele. Mondván: nyelvgyakorlásnak jó lesz. A Twilight esetében is ezt alkalmaztam, kb. akkor olvastam angolul az első részt, amikor a másodikból kijött a mozifilm. Ráadásul egy repülőúton, az első egyedül utazásom alkalmával, és nagyon tetszett az első rész. Szórakoztatott, kicsit ki is szakított a hétköznapok szürkeségéből, de azért nem vettem komolyan. Aztán a sorozat további kötetei számomra egyre érdektelenebbé váltak, egészen addig, hogy az utolsó részt bár megvettem, de már el sem olvastam. Ettől függetlenül az első rész nagyon klassz élményem maradt.

Viszont a következő nagy divathullámot, a Szürke ötven árnyalatát elkerültem. Nem és nem és nem. Nem akartam megismerni Mr. Grey történetét, de amúgy elkerülhetetlen hogy ne tudjon róla az ember, anno volt olyan ismerősöm, aki részletesen majdhogynem elmesélte a történetet. Nekem pont elég volt a neten terjedő félrefordításokon mulatnom, az ott megismert részletek bőven elegendőek voltak arra, hogy azt gondoljam jó döntést hoztam, hogy ez kimaradt az olvasmányaim közül.

Mostanság nem tudom, hogy van-e ilyen nagy népszerűségnek örvendő könyv, szerintem az elmúlt időszakban inkább bizonyos írók jöttek divatba, legtöbbször a jól megalkotott tévésorozatoknak köszönhetően. Itt van például Atwood, aki engem is lázba hozott. Még a sorozat előtt olvastam tőle A szolgálólány meséjét, ami totál padlóra küldött, de azóta az újabb könyveit is beszereztem (és biztos vagyok benne, hogy a sorozat sikere miatt adták ki őket újra vagy épp először). Tehát erre a vonatra már én is felültem. Vagy itt van például Elena Ferrante, aki szintén manapság lett divatos, főleg a Nápolyi regényciklusának köszönhetően, de az ő műveivel is úgy vagyok, hogy fontosak számomra az eddig olvasottak alapján, így ebben az esetben én is bővítem a rajongó tábort. A kicsit könnyedebb kategóriában Gillian Flynnt emelném ki, a Holtodiglan hatalmas siker és igen bizony, a film után még inkább divatkönyv lett, meg talán ez az egész női thriller vonal az, ami az elmúlt időszakban tarol, mint irányzat.

Mindenesetre tartom magam ahhoz, hogy az alapmű mindannyiunknak más könyveket jelent, sőt, bizonyos életszakaszainkban is biztos, hogy más és más könyveket sorolnánk ide. Talán a divatkönyvek is változáson mennek, mentek keresztül, fontosabb és keményebb témák lesznek felkapottabbak, ahogy a körülöttünk zajló folyamatok is ilyen irányba viszik a világot.

Nektek mi a véleményetek az alapművekről vagy divatkönyvekről? Ciki ha nem vagy ha éppenséggel olvastuk őket? Bátran lehet csatlakozni a témához!

A Témázós Csapat többi tagjának elmélkedése:
Dóri
PuPilla
ZakkantAnett
Nita
Abstractelf
Shanara


ui: mivel a poszt időzítésekor épp a reptéren ücsörgök lassan beszállásra várva, ezért a a téma további boncolgatásához csak keddtől tudok újra csatlakozni.

A nagyon megkésett januári zárás

Eléggé megkésve ültem le, hogy lezárjam a blogon a januáromat, mert bár nagyon hosszúnak éreztem az év első hónapját, úgy tűnik ahhoz mégsem volt elég, hogy ez a poszt is beleférjen. Ehhez képest most februárban meg csak kapkodom a fejem, hogy már a hónap felét is elhagytuk, szóval a fene tudja, hogy mi van most, de az időmenedzsmentemmel gondok lehetnek.

BESZERZÉSEK

Na, azok nem voltak januárban. Egyrészt időm sem volt könyvesboltban császkálni vagy éppen online gombokat nyomogatni, másrészt késztetést sem éreztem rá. Idén sokkal visszafogottabb szeretnék lenni, amihez például a könyvtár lett a legkedvesebb "bűntársam". Oda minden hónapban benézek, és remek, friss, ropogós megjelenéseket is találok, szóval soha nem jövök el üres kézzel. Persze 2019-ben is biztos veszek könyveket, sőt, februárban már egy hőn áhított szépség meg is érkezett hozzám, de átgondoltan igyekszem ezt megtenni.

Amúgy idén év elején megint tartottam egy szanálást a könyveim közül, vagy 40 darab máshová került, és olyan érdekes, hogy ami régen kellett, most simán az elajándékozandó kategóriába került szívfájdalom nélkül.Jó érzés, sőt felemelő érzés ilyeneket meglépni.

Könyvek helyett a januári egyik kedvenc pillanatom, imádtam a havazásokat!

OLVASÁSOK

Mivel az év első hónapja minden téren nehéz volt, a külső hatásokat és a saját kis belső világomban zajló változásokat is megsínylettem valamennyire, ezért igazi "feel-good" könyvek találtak meg maguknak, mindezt úgy, hogy a 6 elolvasott könyvből 5 a várólista-csökkentés tagja volt. Elsőként Sarah Pinborough Ne higgy a szemének! című thrillerét olvastam, ami ugyan nem ért a 13 perc nyomába, de határozottan jó kis évkezdés volt. Aztán jött egy csodás lelket megsimogató könyv, A 6:27-es felolvasó. Nagyon jókor talált meg magának, ráadásul olyan sok remek gondolattal találkoztam benne. Utána a sort Leila Slimani Altatódalával folytattam, ami a hónap legkeményebb olvasmánya volt, poszt sem született egyelőre róla, mert egy épkézláb gondolatot nem sikerült a bennem kavargó indulatokból megfogalmaznom. Mélyre hatolós könyv, nem ajánlanám mindenkinek. Másfelé kalandozva a Nyitott Akadémia Bízz magadban! címet viselő válogatását is sorra kerítettem. Nem minden előadást éreztem nekem szólónak, de sok megfontolandó gondolatot találtam, amit viszek magammal innentől. Közben újraolvastam még Anna Gavaldától a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol c. elbeszélésgyűjteményt, amit másodjára is nagyon szerettem. A januári olvasásokat egy új kedvenc zárta: Grecsó Krisztián Harminc év napsütése aranyozta be a szürke, szomorkás, küzdelmes januári napjaimat. Imádtam. Beszerzendő lesz, mert könyvtári példányt olvastam. Nagyon nekem szóltak a történetek, mosolyokat, könnyeket, ablakon kibámulós, elgondolkozós percek hozott számomra.

És a további januári beszámolók sora:

PuPilla 

Amadea 

Szilvi 

Dóri 

Nita

Életszösszenetek

Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés

Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém részt venni a greCSÓKOLlár zenés és irodalmi esten, ami hatalmas élmény volt. Már akkor tudtam, hogy nekem dolgom lesz Grecsóval. Hogy olvasnom kell majd őt. És bár eddig a Megyek utánadot és a Mellettem elférszt sikerült csak sorra keríteni, és az előbbit jobban szerettem, mint az utóbbit, most a Harminc év napsütéssel olyan ajándékot kaptam tőle, amit sokáig fogok őrizgetni és amivel kedvenc könyvet avathatok.

Olvastatok már úgy könyvet, hogy végig azt éreztétek ez nektek, személy szerint nektek szól? Amikor minden elbeszélésben, minden fejezetben tudsz valamit találni - egy élethelyzetet, egy mondatot, egy személyt - ami megfog. Ami arra késztet, hogy reggel a zsúfolt 4-6-os villamoson elmélázva a sorokon bámulj kifelé miközben szakad a hó, közben pedig nyeled vissza a könnyeket, a gombócokat a torkodból. Szépen ír Grecsó. Semmi sallang. Pár egymás mellé tett szó és bumm, nálam megtörtént, aminek meg kell történnie. Néha úgy pislogtam olvasás közben, hogy leírta, amit én érzek, amit nem tudtam magamnak megfogalmazni sokszor, pedig hát olyan egyszerű, neki olyan egyszerű szavakkal megy. Határozottan jó író. Nekem legalábbis ezzel a kötettel bizonyosan az lett.

"Percekig kacagtak a felfedezés örömén és a saját tapasztalatlanságukon. Én is nevettem, de ekkor még nem tudtam, min, csak velük. Nem értettem, milyen csoda, amikor valami először történik. Talán az egyik első saját ebédjük lehetett ez, a költözés utáni önállóság megélése, meghódítása: felfedezők voltak, és szerelmesek, azóta meg tudom, hogy ennek a kettőnek lenni a legjobb dolog a világon."

Szinte egy egész élet minden fontos állomása megtalálható a Harminc év napsütésben, és persze nem csak harminc évről szól. Generációkról, családról, családi kapcsolatokról, fiúkról és apákról, nagyszülőkről, testvérekről, arról, hogy milyen fontosak a gyökereinek. Hogy milyen vidékről a "nagy" Budapestre felkerülni. Hogy milyen más utat választani, mint a szüleid. Milyen göröngyös a felnőtté válás útja. Mennyi szerelmet kell megélni mire lesz olyan, aki mellett meg akarunk állapodni. Mik lesznek a tinédzserkori nagy álmokból és vágyakból, milyen érzéssel megy el az ember a 20. érettségi találkozójára (tavaly kellett volna olvasnom ezt a részt). Tényleg minden benne van, amit én, te, mi átélünk nap mint nap. És akkor amikor megtörténik velünk, akkor lehet, hogy nem is érezzük a fontosságát, csak egy újabb napnak gondoljuk, aztán amikor már nincsenek velünk bizonyos emberek, hirtelen ezek a pillanatok, ezek az összemosolygások, a ki nem mondott szavak, a meg nem bocsátott tettek jelentőséget kapnak.

"Nem tudtuk, hogy előttünk minden generáció és azóta is minden évfolyam ugyanígy szorong. Félti a jövőt. Fél tőle, hogy nem lesz elég jó. Nem fogja beteljesíteni a szülei álmait. Amikor azt mondja a húslevesillatú, meleg konyhában a saját apja, hogy „csak azt szerettem volna, hogy neked jobb legyen”. Akkor majd szégyellnie kell magát, mert nem tanult eléggé, hogy az apja meglássa benne jobbik önmagát, és megnyugodjon."

Azt hiszem most értem meg Grecsóhoz, most tudok vele és az írásaival azonosulni. Kata barátnőmnek meséltem a könyvről és végig csak annyit tudtam mondani, hogy az egész olyan keserédes és bensőséges. Benne van néhány megbánás, benne van néhány "bárcsak" is, ugyanakkor meg tudja melegíteni az ember szívét. Számomra legkedvesebb részek a Juszti mamáról írott elbeszélések voltak. Nekem soha nem volt nagymamám, már egyik sem élt mire megszülettem, szóval ez a viszony, ez a fajta intimitás, amit Grecsó elénk tárt a nagymamájával kapcsolatban nekem kimaradt. Most kaptam egy kis "lopott nagymamát" én is.

"De Juszti mama azt mondta, nem állhatja a puhány férfiakat, akik ilyen hamar feladják. Az udvarlás nem annyi, hogy bekopogtatunk, és ha azonnal azonnal nem nyitnak ajtót, már feladjuk. Az udvarlás csupa remény és türelem, az udvarlás csupa kétségbeesés és reménytelenség. Menjek csak oda a süteményemmel, ha hülyének néz, az is jó, legalább megjegyez. Nincs rosszabb a feledhető férfinál, sohase legyek feledhető férfi. Ez meggyőzött, a hülye férfi is jobb, mint a feledhető."

Egyszóval a Harminc év napsütés olyan könyv, amelyben az olvasó megtalálja saját magát is. A mindennapjait. A jó és a rossz történéseket, az élet apró kis szösszeneteit. És határozottan olyan könyv, amelyből szeretnék egy saját példányt, hogy bármikor elolvashassam pl. az Össze kéne szedni novella szilvalekvárjának történetét.

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2017

Miből lesz az önbizalom?

Nyitott Akadémia: Bízz magadban!

Önértékelés, önelfogadás, önbecsülés

Jó pár évvel ezelőtt voltam egy Nyitott Akadémia által szervezett pszichológiai előadáson, ahol halhattam Vekerdy Tamást élőben és nagyon tetszett amit és ahogyan mondott. Már akkor tudtam, hogy ezeket az előadásokat tematikusan csokorba foglaló kiadványaikat jó lenne elolvasni, de az ilyen típusú könyveket nem minden nap vesszük le a polcról. Legtöbbször akkor, amikor szükségünk van valami kapaszkodóra, valami megerősítésre. A Bízz magadban! nálam azért került elő, mert idén szeretnék magamon "dolgozni". Egy olyan korba jutottam, ahol az ember automatikusan értékel és be kell vallanom, egyelőre nem nagyon tetszik az, amit látok. Ebből lett elegem. Itt az ideje egy kicsit másképp, máshogyan gondolkozni. A Bízz magadban! egy jó alap lett, de kicsivel kevesebbet, másabbat kaptam tőle, mint amit előzetesen vártam.

Dr. Kádár Annamária

Én én vagyok, és így vagyok jó!

Már az előadás címe szívemből szólt, de a stílus és a mondanivaló is betalált nálam. Megismerhettem a Johari modellt, amely személyiségünket négy tartományra osztja: mi mit tudunk magunkról, a környezetünk hogy lát minket és e kettőnek a kombinációi.

Tetszett, hogy az ember életszakaszai szerint leírta, hogy mikor mi lenne a "feladatunk", hogyan kellene a kihívásokat megélni, kezelni. Arra is kitért a doktornő, hogy azzal, hogy milyen nemzethez tartozunk már hozunk magunkkal egy beállítottságot - mondanom sem kell, hogy a magyarok nem éppen a legpozitívabb és önbizalomtól kicsattanó emberek.

"Ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, először is rá kell ébrednünk, hogy a kultúránk elérhetetlen ideálokat állít elénk. Illúziókat kergetünk, ahelyett, hogy élveznénk a nőiességünket (...)"

Prof. Dr. Bagdy Emőke

Az életbátorság hármas fogata: önismeret, önkép, önbizalom

Bagdy Emőkét eddig is nagyon szerettem olvasni, hallgatni, ezzel az elődadásával is sokat tett a gondolkozásomhoz. Kicsit a biológia és a gének felé veszi az irányt az elején, de ezek is mind érdekes és értékes információkat adnak. Ami nagyon fontos volt az írásában az az, hogy az önkép kialakulásának a folyamatát életszakaszokra bontja az újszülöttől felnőtt életünkig. És hihetetlen, hogy már a pár hónapos kisbabákban mekkora sérülést tudunk okozni, ha szülőként nem mosolyokat kapnak tőlünk, hanem csak negatív érzelmeket. Fontos témakör volt a bátorító pedagógia kiemelése az iskolai időszakban: amikor azt mondják, hogy "ügyes vagy és jól csináltad", még ha nem is tökéletes munkát tettél le az asztalra, ahelyett, hogy folyamatosan azzal szembesülsz, hogy "ezt te nem érted fiam, hülye vagy".

"Pedig ha valakiben senki sem bízik, akkor mégis honnan vegye a muníciót? Hiszen az önbizalom úgy keletkezik, hogy először más bízik bennem, és azt fölszívom magamba aztán belsővé, sajáttá teszem."

Dr. Szondy Máté

A másokból táplálkozó törékeny önértékelés: a narcizmus.

Nekem ez az előadás egy picit kilógott a sorból. Ráadásul miután végigolvastam, megállapíthattam, hogy szerencsére sem én nem vagyok narcisztikus, sem ismerőseim körében nincs ilyen ember. Viszont érdekes volt megismerni a narcizmus jeleit, hogy mi jellemzi egy ilyen típusú embert és az milyen önértékeléssel rendelkezik. Rögtön az Amerikai Pszichó, Patrik Batesman karakterével indított és mivel a filmet láttam nagyon éles képet kaptam a narcisztikus önimádatról.

"Az utóbbi évtizedekben - a kutatók szerint a testkultusz, a szépségkultusz, a celebkultusz hatására - a narcisztikus attitűd teljesen átlagossá, úgyszólván normálissá vált a mai nyugati társadalomban."

Kozma-Vízkeleti Dániel

Önbecsülés kapcsolataink tükrében

Ez lett Bagdy Emőke mellett a másik kedvenc részem. Az emberi létet 4 szoros egységre osztja (bio, pszicho, szociális és spirituo), majd mindegyikben végigveszi, hogy az önbecsülés mit jelent ezen a területen. A legnagyobb fókuszt a társas kapcsolatok kapják: igényünk van arra, hogy hassunk az emberekre és hogy ezekről visszajelzést is kapjunk. Ráadásul életünk során ez egy soha véget nem érő folyamat, hiszen mindig újabb és újabb csoportok tagjaivá válunk az életszakaszainknak és szerepeinknek megfelelően, minden egyes csoportban elfoglaljuk a helyünket. Természetesen nem minden csoportban fogunk ugyanúgy viselkedni. 

Kiemelt szerep jut ebben fejezetben a családnak és a barátoknak. Mindkettő lehet önbizalom erősítő vagy romboló hatással ránk. Az, hogy mennyire hatnak ránk a negatív visszajelzések, a személyiségünk erejétől is függ. Mindenki ismer olyan embert, aki a rosszban is meglátja a jót, vagy a rossz dolgokat is úgy tudja tálalni, hogy azt már nem is érezzük annyira egetrengető dolognak.

"Meg tudjuk találni azokat a barátokat, akik készek minket erősíteni? Akik megdicsérnek egy-egy jól sikerült tevékenységünk kapcsán? És hogy létrejöhessen az önerősítő kör: vajon mi közreműködünk abban, hogy növeljük a körülöttünk élők önbecsülését? Osztunk nekik elismerést? Hozzásegítjük őket jó érzésekhez azáltal, hogy megkeressük értékelhető tulajdonságaikat, és ezeket tükrözzük vissza nekik?"

Pál Ferenc

Önbecsülés és a spiritualitás

Talán ezzel a fejezettel tudtam a legkevésbé mit kezdeni. Nem igazán tartom magamat spirituális embernek. Viszont nagyon jó volt olvasni, hogy az optimista hozzáállást mennyire fontosnak tartja önbecsülésünk szempontjából is. Az általa felállított spirituális lépcsőfokok, egy utazás kívülről befelé is érdekes megközelítés volt ebben a témában, de kevesebb gondolatot tudtam igazán átérezni, átélni.

"Van annyi szabadságom, amennyi az élethez kell. Élhetem a saját életem, miközben tartozom valahová (...)"

Kiadó: Kulcslyuk Kiadó

Kiadási év: 2014

Egy igazi "feel-good" könyv

Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

Azt hiszem magam sem vártam, hogy a 6:27-es felolvasó, Guylain Vignolles milyen gyorsan és könnyen elrabolja a szívemet a történetével. Márpedig ez történt. Mindenkinek biztos vannak olyan könyvek az életében, amelyiket olvasva tényleg vágyik arra, hogy ott legyen, hogy személyesen is megismerhesse a szereplőket. Nekem ez a történet pont ezt az érzést adta és olyan klassz, hogy már januárban elmondhatom, olvastam egy ennyire meghatározó könyvet az idén.

De miért is szerettem Guylain történetét? Mert átlagosnak látszó, de cseppet sem átlagos, hanem igazán nagyon különleges emberekről szól, akik nagyon magányosak, ugyanakkor a kívülről szürke életükbe betekintve rájöhetünk, hogy mindannyian különlegesek.

Nézzük csak Guylaint, aki egy olyan üzemben dolgozik, ahol a bezúzásra ítélt könyveket semmisítik meg és pont ő kezeli a zúzógépet. A férfi minden este alászáll ebbe a gépezetbe és az ott talált oldalakat megmenti, majd a 6:27-es reggeli vonaton, amelyikkel munkába jár felolvassa ezeket. A közönség imádja, sőt, már várják, hogy aznap mivel szolgál nekik a felolvasó. A történet ott kezd igazán érdekessé válni, amikor egy nap egy pendrive-ot talál a megszokott ülésén, amelyen egy wc-s "néni" írja le humorosan a történeteit, érzéseit és Guylain élete nem várt fordulatot vesz ezekkel a történetekkel.

"Nem, nem mondhatnám, hogy minden rendben van, vágott volna vissza szíve szerint Guylain. Egy olyan apának a visszatérésére várok, aki már huszonnyolc éve halott, és az anyám azt hiszi, hogy egy kiadóban dolgozom. Minden este egy aranyhalnak mesélem el a napomat, olyan mértékben undorodom a munkámtól, hogy majd kihányom tőle a belemet (...)"

Ha már csak ennyi lenne az alapsztori, szerintem az is elég lett volna, de kapunk még néhány szerethető mellékszereplőt is, akik hol könnyeket csalnak a szemünkbe, hol mosolyt az arcunkra. Ott van például Guylain két legjobb barátja. Régi kollégája, Guiseppe, aki egy munkahelyi balesetnek köszönhetően tolószékbe kényszerül. Ez az idős férfi lesz Guylain egyik legnagyobb támasza a wc-s néni ügyben, de a férfi is folyamatosan támogatja idős barátját, aki nem tudja megemészteni lábai elvesztését, de ő egy percig nem hagyja, hogy a depresszió leterítse.

Vagy ott van az üzem őre, Yvon akiben egy költő veszett el, hiszen csak alexandrinusokban beszél, csak még a színpadát nem találta meg. De a felolvasásnak és két idős, tüneményes néninek köszönhetően hamarosan Yvon is megtalálja terepét a Lilaakác Otthonban.

Meg persze mindenezek mellett ott van a wc-s néni és a történetei, ami amolyan könyv a könyvben történetet ad az olvasónak és remek perceket szerezett nekem, annyiszor nevettem a sorokon. Ugyanakkor teljesen megvett vele az író, hogy milyen mély érzelmeket, milyen magányosságot rejtettek ezek a történetek. Nem is csodálom, hogy Guylain érzelmeit is teljesen felkavarták.

"Elérte, hogy ne legyen se szép, se ronda, se kövér, se sovány. Csak halvány körvonala az emberek látómezejének határán. Önmaga megtagadásáig beolvadt a háttérbe, kihalt vidékké változott".

Annyi kedvesség, annyi keserédesség van ebben a rövidke történetben. Guylain személyisége egy csoda. Ahogy az aranyhalát kezeli - akik sajnos nem élnek túl sokáig, így már a sokadikat "fogyasztja"-, ahogy a gyűlölt munkahelyén igyekszik menteni a menthetőt, ahogy támogatja a barátait, vagy ahogy eleget tesz a vonaton a fent említett idős nénik kérésének. Az egyik legszerethetőbb karakter lett ő, akiről valaha olvastam. Maga a történet a sok tucatsztorik közül messzemenően kiemelkedik: valami egyedit kaptam, egy igazi feel-good élményt végig, sőt az utolsó sorok elolvasása után úgy vigyorogtam egy ideig, mint a vadalma. Imádom ezt az érzést! Amikor egy könyvtől azt kapom meg, hogy igen, ha szar is az élet, van értelme, vannak jó emberek benne és van, hogy egy csapásra minden a helyére zökken. Azt hiszem ez a könyv is felkerül majd az újraolvasós kedvenceim közé. Franciás bája bármikor gyógyír mindenféle lelki nyavalyára, vagy a sötét téli esték elviselésére. Ne hagyjátok ki!

"Amikor az RER beérkezett az állomásra, és az emberek kiszálltak a kocsiból, egy külső megfigyelőnek azonnal feltűnt volna, Guylain hallgatói mennyire különböznek az utastársaiktól. Az arcuk nem az az érzéketlen maszk volt, mint a többi utasé. Mind úgy néztek ki, mint a jóllakott csecsemők." 

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2015

Fordította: Tótfalusi Ágnes

"Mindenkinek vannak titkai."

Sarah Pinborough: Ne higgy a szemének!

A 13 perc sikere után nálam nem  volt kérdés, hogy Pinborough másik könyvét is elolvasom. A Ne higgy a szemének! fülszövege kellően felcsigázott, gondoltam hadd dagonyázzak egy megcsalás történetéből kifejlődő krimiben az idei év első olvasmányaként. De már annak olvasatán éreztem, hogy nem teljesen krimi lesz ez, hanem valami megfoghatatlan besorolású történet, bár ilyen végkifejletre még csak nem is gondoltam volna.

Szóval aki egy szimpla, egyszerű a "férj megcsalja a feleséget, majd a feleség barátságot köt a szeretővel, hogy bosszút álljon a férjen fajta" krimit szeretne olvasni az ne ezt a könyvet vegye a kezébe. Mert kb. a könyv 95%-a ugyan pontosan erről szól, és számomra ez sem volt unalmas, ugyanakkor éreztem, hogy az a maradék 5% valami nagyon mást fog adni és nagyon más irányba viszi majd el, mint amit elsőre sejtettem. És ehhez a lezáráshoz nagyon nyitottnak kell lenni.

"Mondjuk, hogy ketten pontosan ugyanazt a dolgot élik át – kérd meg őket később az esemény felidézésére, és bár a beszámolójuk talán hasonló lesz, mindig akadnak majd különbségek. Az igazság más és más valamennyiünk számára."

De ha az alapszituációt nézzük, akkor kaptunk egy szokványos megcsalásos történetet, ami mégsem volt annyira szokványos. Louise gyermekét egyedül nevelő, önbizalmát elvesztő késő harmincas nő, aki egy este egy bárban egy csók elejéig összekavarodik egy jóképű idegennel. Majd a sokk akkor éri, amikor kiderül, hogy a magánklinikán ahol dolgozik ez a fickó lesz a főnöke. Csakhogy házas, méghozzá egy nagyon csinos asszonykával az oldalán él látszólag idilli házasságban. Viszont a vonzalom a nő és a férfi, David között tagadhatatlan, szóval eléggé egymásba bonyolódnak. A viszonyt megspékeli a nő azzal, hogy összebarátkozik Adele-lel, a férfi feleségével. És bár csak egy kávés csevejnek indul a két nő között a kapcsolat, valóban barátok lesznek. Faramuci helyzet. És persze minden olvasó szépen elítéli Louise-t. Ugyanakkor ahogy haladunk a történetben előre egyre derülnek ki a furcsább részletek. Hogy David és Adele hatalmas és fiatal korukban kezdődött szerelmük már minden csak nem szerelem, hogy a férfi csak úgy bírja elviselni az életét, hogy az italhoz és Louise-hoz menekül, hogy Adele fájdalmas és bizalmas részleteket oszt meg barátnőjével, aki a végén kezdi más szemmel látni Davidet és a viszonyukat is. És amikor menekülne ettől a két embertől, már olyan szinte belebonyolódott a kapcsolatba, hogy nincs visszaút.

"Az soha nem elég, ha elmondanak az embernek valamit. (...) a szavaknak igazából nincs súlyuk. A levegőben hallatszó pillanatnyi hangok híján vannak a szilárdságnak. A leírt szavak talán egy kicsit kevésbé, csakhogy az emberek valójában még ekkor sem bíznak eléggé egymásban ahhoz, hogy ne legyenek kételyeik. Igazából soha, senki nem gondolja másokról a legjobbat."

Bár a 13 perc számomra mind a karakterekben, mind a hangulatában sokkal erősebb könyv volt, a Ne higgy a szemének! mellett sem lehet csak úgy szó nélkül elmenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy annyiszor rájövök, hogy nem tudunk egy hozzánk közel álló embert teljes mértékben megismerni, nem láthatunk bele a fejébe, nem ismerhetjük minden egyes gondolatát. Csak azt, amit megoszt velünk, csak azt a részét, amibe betekintést enged. És ez bizony szívás, mert a többire ott a bizalom, meg a hit. Hogy el kell hinned, hogy olyan a párod / a barátnőd, amilyennek te gondolod, hogy bíznod kell benne, hogy nem hord álarcot, hogy őszinte veled. Ha pedig nem, akkor hatalmas koppanás lehet a vége. A David és Adele közötti kapcsolat fájdalmasan mérgező volt számomra. Ha két ember így él egymás mellett, annak jó vége tényleg nem lehet. Persze mindennek megvolt az oka, csak hát ugye ez az utolsó oldalakon derül ki.

Ha csak ennyi lett volna az egész sztori, akkor egy közepes kriminek mondanám. Viszont az utolsó oldalakon olyan lezárását kapunk, amitől leesett az állam és vertem a fejem a falba, hogy én hülye, ilyen irányba miért nem gondolkodtam? De most szólok, hogy nagyon nyitottnak kell lenni a befejezésre, mert az bizony eléggé misztikus lett. Egy könyvben olvastam eddig hasonló témáról, persze hogy azt is szerettem. És amikor befejeztem, csak egy darabig ültem magam elé bambulva, hogy atyaég, itt tényleg a legvégén azt kell a legjobban sajnálni, akire nem gondoltam volna.

Ami tetszett, hogy Pinborough számomra teljesen más arcát mutatta ebben a könyvben. A 13 perc young adult története után, most valami hétköznapibbnak induló, de mélyebb, borzalmasabb és persze misztikusabb elbeszélést tett le elém. Fogok még tőle olvasni.

Kiadó: XXI. Század Kiadó

Kiadási év: 2017

Fordította: Tomori Gábor