Témázás: Az ízlésváltozásról

Az e havi téma a Témázós Csapatban az ízlésváltozás köré épült, avagy azt boncolgatjuk, hogy mi van akkor ha másként csapódik le bennünk egy élmény. Másként: kérdés, hogy ez pozitívabb vagy negatívabb irányt jelent? Egyáltalán mennyire hatnak ránk az évek, a könyvmolyságunk alatt a kezünk között megforduló könyvek okozta felemelő vagy éppen lesújtó élmények? És vajon mennyire változunk mi olvasók és az ízlésünk?

Amikor újraolvasok - változik-e valami, kedvencből soha többé?

Aki egy kicsit is olvassa a blogom észrevehette már, hogy én vagyok az, aki imád újraolvasni. Aki nem sajnálja rá az időt, bár tudom és érzem én is a bőrömön, hogy kevés az idő és sok a jó könyv, szóval koncentrálhatnék csak az új megjelenésekre. Miért is szeretek akkor újrázni? Egyrészt mert biztonsági játékos vagyok, és sokszor olyan időszakot élek meg, amikor a komfort kaja mellé a komfort élményre, Amadea szavaival élve a "kabátkönyvekre" van szükségem. Nekem ezek általában a kedvenc könyveim.

A posztírás előtt átböngészgettem a kis saját nyilvántartásomat, hogy lássam, egyáltalán hány könyvet olvasok el újra évente, és hogy melyek is azok. Nagyjából az éves olvasmányaim 10-15%-át teszik ki az elmúlt években az újrázások. Ez most engem is meglepett, mert viszonylag sok, kevesebbnek gondoltam. Általában úgy indulok neki az újraolvasásoknak, hogy ezek hasonló (de nem ugyanazt!) az élményt fogják nyújtani, amit első vagy akár második olvasatra kaptam tőlük. Ugyanaz szerintem soha nem lesz egy könyvélmény, máskor, máshogyan, más élethelyzetben, más hangulatban olvasva biztos, hogy másként csapódik le.

De akkor nézzünk néhány példát:

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Ha jól számoltam eddig háromszor olvastam el. És mindegyik alkalommal másként hatott rám az élmény, nem volt hasonló egyik alkalommal sem. De mindig pozitív volt, talán egyre inkább az lett, közepesen jóból nagyon jóvá vált. Első olvasásra valahogy csak az emberi kapcsolatok mozgattak meg bennem valamit, aztán egyre inkább Mihály személyiségének változására, a kispolgári létből való kitörési kísérletére, a gondolataira koncentráltam. Harmadjára még inkább meg tudtam érteni egy-egy mondatát, épp ezért úgy gondolom, hogy ehhez a könyvhöz nekem érnem kellett, hogy igazán be tudjam fogadni. Tizenévesen nem olvastam volna végig, "felnőttnyűglődésnek" gondoltam volna.

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem

Ez volt az a könyv, ami elsőre óriási szerelem, de másodikra csak egy kellemes, amolyan egynek elment élmény lett. Amúgy ez azért nem túl jó érzés, talán hasonlatos ahhoz, amikor egy általad szeretett könyv valakinek tökre nem jön be. Mindkétszer decemberben olvastam el, hisz karácsony előtt és után játszódik, így erre az időre tökéletes. Csakhogy elsőre körbelengte valami puhaság, keserédesség az egészet számomra. Másodjára már nem volt ilyen érzésem. Talán azért, mert tudtam már az összes fordulatát a történetnek. Talán azért, mert a szívem kicsit kérgesebb lett a romantikus szál irányába. Nem tartom valószínűnek, hogy újraolvasom valaha, amit azért a szívem mélyén sajnálok.

Eowyn Ivey: A hóleány

Örök kedvenc. De tényleg. Pedig legalább már háromszor olvastam el (khm, és idén télen is tervben van). Ez is tipikusan az a történet, amelyet mindig más és más szemszögből találok csodálatosnak. Elsőre elvarázsolt az egész meseszerű történet, a vad és zord Alaszka. Aztán másodjára a két főszereplő házassága, kapcsolatuk alakulása, személyiségük változása. Harmadszor pedig magára a hóleányra tudtam sokkal jobban odakoncentrálni. Mindhárom alkalommal teljesen más élményt jelentett, de ugyanúgy imádtam. Szerintem rengeteg réteg van ebben a könyvben, minden olvasás alkalmával egyre jobban megértem, valahogy mintha bennem is egyre mélyebbre tudna lehatolni. Illetve azt is szeretem benne, hogy olyan szépen lassan csordogál és mivel rendszerint decemberben olvasom ezt is újra, így tökéletes választás, hogy lelassuljon vele az ember az év végi hajrá közepette.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal rögtön kedvencemmé avattam. Másodjára a csodaszép új kiadás miatt vettem újra a kezembe és sajnos csalódásként éltem meg. Szerintem pont az aprólékossága, a rengeteg irányba futó szálai, a túlírtsága zavart benne, azok a dolgok, amelyeket elsőre szerettem, vagy éppen nem zavartak ennyire. Terveztem, hogy az egész sorozatot újraolvasom, de ez a negatív élmény teljesen visszavetette a lelkesedésem. Amúgy sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is volt csalódás másodjára. Arra jöttem rá, hogy egyrészt akkor nem voltam megfelelő hangulatban (szerintem nagyon sok minden múlik ezen is), másodszor pedig első alkalommal hajtott a történet, hogy mi lesz a vége, aminek a varázsa az újabb olvasatra már nem volt meg. És pont itt jöttem rá arra, hogy azok a kedvencek nem fognak csalódást okozni többedik olvasásra sem, amelynél nem csak maga a történet a lényeg, hanem erős karakterekben is és inkább azokon van a hangsúly. Ízlésváltozásról írva az évek bennem ezt a vonalt kezdik erősíteni, azaz mára már kevés az ha jó a történet maga, sokkal fontosabbak lettek a karakterek, a jellemfejlődések.

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Pont ennél a regénynél fontos a karakter. Elsőként 13 éves korom körül olvastam és a kis romantikus énem oda meg vissza volt. Éveken keresztül néztem az újabb és újabb film- és sorozatfeldolgozásokat belőle, de újraolvasni nem mertem. Aztán sok-sok év távlatából felnőttként egyszer csak újra belefogtam az olvasásába és ... bamm, hatalmas élmény lett megint, de teljesen máshogy. Totálisan nem érdekelt benne maga a románc, hisz tudtam hogy mi és hogyan fog alakulni, merre haladnak a dolgok, kvázi izgulnom nem kellett. Oda tudtam figyelni Jane és Mr. Rochester jellemére. És a kis szürke Jane Eyre mögött végre én is észrevettem egy vágyait elnyomó, bántalmazott gyerekkorából hozott sebbekkel teli fiatal nő kiteljesedésének, erőre kapásának útját. És észrevettem egy elbizakodott, dölyfös férfi álarca mögött meghúzódó megsebzett lelket, aki nem találja helyét a világban, amíg ez a kis szürke veréb az útjába nem kerül és fel nem nyitja a szemét az igazi értékekre. Nekem ezt adta ez a könyv másodjára.

Úgy gondolom, hogy az újraolvasás egy tök jó dolog. Akkor is ha változik az ízlésünk és mást kapunk egy könyvtől mint elsőre. Újraolvasáshoz legtöbbször biztos kézzel nyúlunk korábbi kedvenceink felé és azért ezeknek a legnagyobb része a későbbiekben is pozitív élmény marad. Ha meg mellényúlunk, akkor sem történik semmi, gazdagabbak lettünk egy újabb élménnyel és rájöhetünk, hogy bizonyos könyvekből kinőttünk már, esetleg csökkenthető ezáltal a kilométeres várólistánk is.

Mostanság amúgy tervezem korábbi rossz élményeim újrázását is (A kis herceg, az Iszony Németh Lászlótól), mert ezeknek meg szeretnék adni egy újabb esélyt, szóval nem a mazochista énem erősödött fel. A kötelezőkkel is hasonlóképpen vagyok, ott is van néhány, amit szívesen olvasnék el újra felnőtt fejjel, amikor már lekerült róla a kötelező bélyege, mert ez utóbbi nagyon tudja befolyásolni egy könyvhöz való viszonyunkat. Például A Pál utcai fiúk mondanivalóját, üzenetének fontosságát is mostanság értettem meg igazán.

Amikor a műfajban kalandozunk másfelé, avagy a belső ízlésőrünk komfortzónát tágít

Forrás

Az ízlésváltozásnak számomra van egy másik oldala. Amikor egy-egy műfajt hanyagolunk, vagy egy újat fedezünk fel magunknak.

Erre az én esetemben a legjobb példa a romantika műfaja. Tipikus tinédzser lány révén kilószámra faltam a romantikus könyveket. Édesvölgyi suli szerelmes ikrei, Heather Graham történelmi románcai (ennek köszönhetően teljesen profi voltam már az amerikai polgárháborúból a középsuliban) és aztán Nora Roberts regényei. Nem, nem érzem cikinek, hogy ezeket is olvastam. Sőt, a mai napig érzelmileg tökre kötődöm ezekhez a könyvekhez is. Csak aztán jött az "élet", kikerültem a suliból, értek a pofonok, keményedett a lelkem, változtak az emberi kapcsolataim és rájöttem, hogy az általam olvasottnak nem sok valóságalapja van, nincs herceg fehér lovon. Meg aztán egy idő után, amikor csak ugyanazt a műfajt fogyassza az ember, óhatatlanul megtelítődik, megcsömörlik. Szóval a romantikusoktól akkor egy időre búcsút vettem. Az elmúlt években azért olvasok ilyet is, nem annyit, mint régen, és nagyon igyekszem nem egyirányba beállni. Ennek köszönhetően a hatodik érzék, vagy az olvasói radar egész jól súg, ha már romantikusra adom a fejem, akkor legtöbbször nem lövök mellé. Meg mondjuk olyan időszakban történik ez, amikor az agykapacitásom pont erre elegendő.

A nagy romantikus korszak után jött nálam a krimik, de elsőként is az orvoskrimik ideje. Robin Cook. Ismerős? Szerintem a könyvtárból a létező összeset kivettem, izgultam rajtuk és egy idő után rájuk is untam. Azt hiszem ez az a műfaj, amit azóta is kerülök. Itt totál csömöröm lett, a belső ízlésőröm azt súgta, hogy fussak, de jó messzire.
Utána ugyan maradtam a krimiknél, de a klasszikusnál: Agatha Christie minden mennyiségben. Elsőként főleg angolul, aminek nagyon sokat köszönhetek az angolom fejlődésében, ezért egyrészt ezt soha nem untam meg, másrészt őt a mai napig szeretem is olvasni. De olyan mennyiségben, mint anno, már ez sem csúszik. Sőt, itt nem is olvasok újra, hisz Poirot vagy épp Miss Marple megoldotta már egyszer a gyilkosságot, utána újra nem tudom ugyanúgy izgulva olvasni, egy krimiben pedig épp ez lenne a lényeg.
A mostanság divatos női thriller vonalat nem olvasom, egyelőre nem izgatnak annyira, de pl. egy Robert Galbraith féle Cormoran Strike sorozatért teljesen rajongói üzemmódba tudok kapcsolni.

De nem csak "parkoltattam" bizonyos műfajokat, hanem ismerkedtem is újabbakkal. Elkezdtem egy idő után a klasszikusabb irányba fordulni. Pl. John Steinbeck Édentől keletre regényét sem egyszer olvastam már el. Vagy a Brontë lányok után jöttek Jane Austen könyvei. De akár említhetném Gárdonyit és Mikszáth Kálmánt is, akikről azt gondoltam, hogy az iskolapadot elhagyva nem találkozunk majd újra, aztán felnőttfejjel igencsak meg tudtak lepni. Azt az elvet vallom, hogy erőltetni semmit sem szabad, egyszerűen hagyni kell az olvasó ember jellemét, ízlését a maga útján fejlődni, alakulni. Ha valami kötelező, vagy "el kell olvasni, mert mindenki ezt olvassa" az bennem még mindig a masszív ellenállást tudja kiváltani, ami simán elvezethet odáig, hogy anélkül utasítok el egy írót vagy egy műfajt, hogy valaha is belekóstoltam volna. Pl. anno Coelhót is olvastam. Oké, elég volt két könyv és meg tudtam ítélni, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve. Mondjuk az is igaz, hogy manapság annál sokkal értékesebbnek tartom az időmet, minthogy olyat olvassak, ami abszolút nem érdekel, csak esetleg nagy a reklám, a felhajtás körülötte, ezért minden erről szól. Diákként sokkal több időm volt, nagyobb kézzel szórtam azt el gyengébb könyvekre. Most kétszer meggondolom, hogy mibe is kezdek bele. Meg persze az is tud befolyásolni, hogy kedves bloggerbarátnőim mit dicsérnek nagyon, vagy mit húznak le a sárga földik. Meg nekem a moly is egy nagy szemfelnyitó terep volt, ott jöttem rá igazán, hogy atyaég, mennyi könyv, mennyi műfaj, mennyi különböző ízlésű olvasó. És egy-két kihívásra jelentkeztem is, hogy kipróbáljam magam másik terepeken. Szabó Magdát is így olvastam először, vagy akár csak az urban fantasy műfaját is említhetném, hisz az ottani nagy rajongás miatt kezdtem bele a Tündérkrónikákba, amit szerintem soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok (jó, tudom, az utolsó kötet még mindig várja a sorát). Amadeák ajánlására - pont egy komfortzóna tágításról szóló körbeposzt után - kezdtem ismerkedni a lightos sci-fikkel. És tetszett. Pedig előtte ez is a soha, de soha nem olvasok kategóriája volt. Tehát változom én is és az ízlésem is. Megfontoltabban választok könyvet, de új irányba is tekingetek, azoknak is adok egy esélyt.

Szóval összességében az ízlésváltozás nem rossz. Olyan, mint minden évszakban várni valami újat, frissíteni a gardróbunkat néhány darabbal, felvenni a régieket és közülük jó néhányat kiselejtezni, de megtartani a nagy kedvenceket, amik a puhaság érzetét keltik és jól esik beléjük bújni.


A többiek elmélkedése a témában:
Shanara
Dóri
PuPilla
Bea
Kritta

Csatlakoztak még:
Eszti
Heloise