Egy görög hősnek is van szíve

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Olyan jó érzés, amikor a nagy könyves dömping közepette találok magamnak egy nem reklámozott gyöngyszemet, amit olvasás után dédelgetve a polcomra tehetek. Amikor először olvastam az Akhilleusz dalát hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyire csodás történetet kaptam, mindezt úgy, hogy Akhilleuszról, Trója bevételéről, az istenekről, királyokról elég sokat tanultunk az iskolában, tehát a téma csontig lerágott volt már. Miller története pont ezért hatott rám annyira: úgy tudott egy mitológiai történetet tálalni, hogy izgultam, hogy ne törjön ki a háború Trójában, hogy Patroklosz ne öltse fel Akhilleusz vértjét, egyszóval hogy ne történjen meg mindaz, ami a mondák szerint bizony megtörtént.

2016-ban olvastam el először az Akhilleusz dalát és akkor nem írtam itt róla. Nem tudom, hogy van-e más is úgy vele, hogy bizonyos könyvektől olyan intim, olyan bensőséges élményt kap, hogy azt nem tudja és sokszor nem is akarja megosztani másokkal. Idén nyáron terveztem az újrázását ennek az élménynek, mert egyre többször néztem rá úgy, hogy közben megdobbant a szívem, viszketett a kezem, újra a kezembe kívánkozott. Milyen volt másodjára? Egy cseppet sem veszített számomra az értékéből, ugyanannyira, ha nem jobban imádtam elmerülni a görög hősök világában, mint első alkalommal.

"A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk…a hősök sohasem viselkedtek szerényen."

Sokunk számára Akhilleusz származása és élettörténete ismert. Thétisz, a tengeri nimfa és Péleusz, a mürmidónok királyának gyermeke ő, akiből a legnagyobb görög harcos, hős válik. A jóslatok szerint az apját is túlszárnyalja, ráadásul Agamemnón nélküle tehetetlen Trója ostromakor, tudja, hogy csatát nyerni egyedül vele van esélye. Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni. Aki ugyanolyan jól pengeti a lantot és énekel, mint ahogy a kardot forgatja. És azért is más Akhilleuszt ismerünk meg, mert az elbeszélő végig a hűséges társ és barát, Patroklosz, aki Miller értelmezésében jóval többet jelentett Akhilleusz számára mindezeknél.

"– Adhatok egy tanácsot? Ha valóban a barátja vagy, segítesz neki, hogy maga mögött hagyja azt az érzékeny lelkét. Azért megy Trójába, hogy embereket öljön, nem pedig azért, hogy megmentse őket. – Képtelen voltam elfordítani a tekintetem Odüsszeusz igéző, sötét szeméről. – Ő egy fegyver, egy gyilkos. Ezt ne feledd el! Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."

Patroklosz egy olyan szűrő, amelyen keresztül megértjük a legnagyobb görög hős jellemében a hiúságot, a dühöt, az elbizakodottságot, ő az, aki ezeket a negatív érzelmeket tompítja, és egy lírai oldalát tálalja a már oly jól ismert történetnek. Itt a hangsúly nem magán a csatán van - azon is persze -, hanem az odáig vezető úton és a két férfi kapcsolatán. Patroklosz és Akhilleusz útja fiatalon keresztezi egymást és Kheiron, a kentaur tanítása során együtt töltött idő alatt eltéphetetlenül mély és fájdalmasan szép kötelék alakul ki közöttük. Mindez úgy, hogy a jóslatokat tudják ők is, tudják, hogy idejük véges, hogy Trója és Hektór Akhilleuszra vár és hogy ott majd vége szakad valaminek. De mindezt vállalják, méghozzá együtt és a csatatéren, a hosszú-hosszú évek alatt kapcsolatuk, jellemük tovább alakul. Akhilleusz kiteljesedik, valóban a legnagyobb görög válik belőle, Patroklosz pedig felnő Akhilleusz társának a szerepéhez, a háttérből finoman irányítja, terelgeti és szinte mindenben támogatja, miközben saját erejére is rátalál. Majd amikor a büszkeségében sértett Akhilleusz nem harcol tovább Agamemnón oldalán - felismerve, hogy ez társa hőn óhajtott dicsőségére micsoda veszélyt rejt -, a legnagyobb áldozatot is képes érte meghozni. És ez a tett az, amely Patrokloszt az én szememben még nagyobbá teszi, tőlem ő kapná a legnagyobb görög hős címet.

"– Nincs olyan törvény, amely szerint az isteneknek igazságosnak kellene lenniük, Akhilleusz – magyarázta a kentaur. – És az is lehet, hogy szörnyűbb sors jut annak, aki egyedül marad gyåszában, miután a társa már nincs vele. Nem gondolod?
– Talán igazad van – ismerte el Akhilleusz."

És bár Miller könyve az érzékeny lelkű olvasóknak a két szereplő közötti kapcsolat miatt lehet, hogy nem tetszene, én ezt a szálat is rajongva olvastam. Gyönyörűen viszi végig a kibontakozását és kiteljesedését, egy pillanatra sem megy át túl sokba, sőt, helyenként csak sejtet, céloz rá, finoman, sokat hagy a mi képzeletünkre, mindeközben ennek a kapcsolatnak az erejét mi is érezzük. 

És hát a regény vége ... arra nincsenek szavak. Olyan gombóc alakult ki a torkomban az utolsó oldalakat olvasva - ahol bravúros ötlettel halála után még mindig Patroklosz az elmesélő -, hogy az a végén párás tekintettel tudott csak megszűnni bennem. Kedvenc könyvem első és második olvasatra is, gyönyörű történet, lírai mondatok, és a görög hősök kicsit másfajta megközelítése. Letehetetlen.

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2014

Fordította: Szigeti Judit

Madeline Millernek azóta megjelent legújabb regénye Circe címmel. Remélem, egyszer ez is megérkezik majd hozzánk is.

Egy nem rendhagyó útinapló Szabó Magda tollából

Szabó Magda: Hullámok kergetése

Most, hogy beköszöntött az ősz, hatalmas késztetést érzek, hogy a nyaralós könyveimről számoljak be. Idén többször, néhány napra tudtam egy picit kikapcsolni, és ebből volt olyan kiruccanás, ahol esélytelennek éreztem, hogy olvasásra is jusson időm. De ahol tudtam, hogy lesznek nyugodt délutáni óráim, oda bizony megint sokat töprengve választottam útitársat, méghozzá olyat, akinek a képzeletbeli poggyászába én is belefértem. Szabó Magda Hullámok kergetése c. könyvét olvastam a vízparton, a part melletti padon, a strandon, esténként amikor már aludtak a többiek, szóval bármikor amikor jutott rá időm.

A Hullámok kergetése olyan élmény volt, mint amit talán a mostani generációnak jelenhet egy 5 csillagos minőséget képviselő utazós blog olvasása - színes, szagos, nyüzsgő érzetű és rögtön mehetnéke is támad az olvasónak. Szabó Magda európai útjairól szóló anekdotái, élménybeszámolói igazi útinapló volt, de a cseppet sem rendhagyó fajtából. Nem arról szóltak ezek a történetek, hogy az adott országban mit kell megnéznünk, vagy miért érdemes oda elmennünk, hanem arról, hogy mit jelentett Szabó Magdának például John Keats sírja mellett állnia.

"Minden irodalomtörténészt, mindenkit, aki kritikával foglalkozik, odaállítanék John Keats sírja elé, és megtaníttatnám vele könyv nélkül a költő sírfeliratát: „Itt nyugszik valaki, aki a vízre írta a nevét”, hogy jegyezze meg, nemcsak a tüdőbaj pusztít, hanem a közöny, a rosszindulat, az ostobaság, az új irodalmi jelenségekre való süketség is, hogy a meg nem értés is ölhet."

Vagy éppen, hogy milyen érzések kerítették hatalmába, amikor Olaszországban azokon a helyeken kalandozik T-vel, amelyekről gyerekként csak tanult, később tanárként pedig csak tanított. Az Itáliáról szóló részek tele vannak valami mélyről jövő lelkesedéssel, örömmel, hogy ő is azokon a helyeken járhat, ahol anno a reneszánsz bontakozott ki. Ezeknél a részeknél az én arcomon is hatalmas mosoly terült el, holott nem ismerem ezeket a városokat személyesen, de annyira kézzel fogható közelségbe tudta hozni számomra Rómát, Velencét vagy bármelyik meglátogatott olasz várost, hogy tényleg úgy éreztem én is velük kódorgok az utcákon vagy ülök le megpihenni fáradtan egy szökőkút mellé. Imádtam Szabó Magda humorát, helyenként potyogott a könnyem a nevetéstől (pl. amikor egy olasz paptól cirádás latinnal kér útbaigazítást).

"Az ember tudja, hogy ezt a teret Michelangelo álmodta, Marcus Aurelius lovas szobrát is ismeri, ám a valóság súlyosabb és igazabb, mint az elképzelés, vagy a tudat. Csak ülök, ülök a Capitolium tetején, ömlik rám a leanderillat, a fény, s majdnem szomorú vagyok tehetetlenségemben, mert ugyan mit csináljak ennyi szépség előtt?"

Szerettem Szabó Magda sorait olvasni, jó volt vele a hullámokon lovagolni, mert nem egy unalmas, adatoktól, porosan ódivatú útleírásoktól hemzsegő száraz élménybeszámolót kaptam tőle, hanem valóban a saját viszonyát ismerhettem meg az utazással, az őt ért élményekkel kapcsolatban. Ami számomra egy nagyon intim dolog. Az, hogy egy-egy utazás alkalmával mi mozdul meg bennünk, mit élünk át, mi üt minket szíven az nagyon személyes dolog. Épp ezért öröm volt olvasni ezeket a gondolatait is. Szerettem, hogy a világ dolgaira kíváncsi utazó volt ő, ugyanakkor képes volt arra is, hogy ha elfáradt nem erőltette tovább, sőt, ha T. mást akart megnézni, akkor szét is tudtak válni egymástól.

"Legjobb csak úgy menni.
Az ember elindul cél nélkül, reggeli után, megnéz egy kirakatot, megmosdik valami kút alatt, ha elfárad, leül egy lépcsőre, kőpadra egy parkban vagy az utcán, esetleg iszik valami frissítőt, s mint valami arany méhkas, zümmög körötte a város. A gyerekkori vakációk abszolút kötetlensége tér vissza, nincs megszabva, hol, mikor ebédel vagy vacsorázik az utazó; esetleg sehol, esetleg az utcán, állva, lehet két órával előbb vagy hárommal később, mint rendes körülmények között szokott."

Ami különösen élvezetessé tette a Hullámok kergetését, hogy nem csak egy országban kalandoztunk Szabó Magdáékkal, hanem szinte végigjártuk velük fél Európát. Az ő szűrőiken keresztül megismerhetjük Svédország, Franciaország, Németország és az akkori Szovjetunió nagyobb városait. És velük együtt érezzük mindenhol a híres írónő iránti tiszteletet, az örömet, hogy az adott ország vendégül láthatja Az őz, a Születésnap vagy A Danaida szerzőjét. Minden egyes helyen igazán kitettek magukért a vendéglátók, még ha néhol sok is volt ez a nagy szeretet (vagy talán a kötelező protokoll körök) az írónőnek. Egy dolog miatt maradt bennem egy csepp hiányérzet: mivel nem olvastam még oly sok művet Szabó Magdától ezért némely utalást nem értettem, így talán a Hullámok kergetésére később kellett volna sort kerítenem. De ezt leszámítva igazán emlékezetes utazásokban volt részem és az írónő egyik gondolata pedig nagyon sokszor eszembe jut azóta is:

"A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."

Olvassátok, vétek lenne kihagyni!

Kiadó: Jaffa

Kiadási év:  2017

Témázás: Az ízlésváltozásról

Az e havi téma a Témázós Csapatban az ízlésváltozás köré épült, avagy azt boncolgatjuk, hogy mi van akkor ha másként csapódik le bennünk egy élmény. Másként: kérdés, hogy ez pozitívabb vagy negatívabb irányt jelent? Egyáltalán mennyire hatnak ránk az évek, a könyvmolyságunk alatt a kezünk között megforduló könyvek okozta felemelő vagy éppen lesújtó élmények? És vajon mennyire változunk mi olvasók és az ízlésünk?

Amikor újraolvasok - változik-e valami, kedvencből soha többé?

Aki egy kicsit is olvassa a blogom észrevehette már, hogy én vagyok az, aki imád újraolvasni. Aki nem sajnálja rá az időt, bár tudom és érzem én is a bőrömön, hogy kevés az idő és sok a jó könyv, szóval koncentrálhatnék csak az új megjelenésekre. Miért is szeretek akkor újrázni? Egyrészt mert biztonsági játékos vagyok, és sokszor olyan időszakot élek meg, amikor a komfort kaja mellé a komfort élményre, Amadea szavaival élve a "kabátkönyvekre" van szükségem. Nekem ezek általában a kedvenc könyveim.

A posztírás előtt átböngészgettem a kis saját nyilvántartásomat, hogy lássam, egyáltalán hány könyvet olvasok el újra évente, és hogy melyek is azok. Nagyjából az éves olvasmányaim 10-15%-át teszik ki az elmúlt években az újrázások. Ez most engem is meglepett, mert viszonylag sok, kevesebbnek gondoltam. Általában úgy indulok neki az újraolvasásoknak, hogy ezek hasonló (de nem ugyanazt!) az élményt fogják nyújtani, amit első vagy akár második olvasatra kaptam tőlük. Ugyanaz szerintem soha nem lesz egy könyvélmény, máskor, máshogyan, más élethelyzetben, más hangulatban olvasva biztos, hogy másként csapódik le.

De akkor nézzünk néhány példát:

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Ha jól számoltam eddig háromszor olvastam el. És mindegyik alkalommal másként hatott rám az élmény, nem volt hasonló egyik alkalommal sem. De mindig pozitív volt, talán egyre inkább az lett, közepesen jóból nagyon jóvá vált. Első olvasásra valahogy csak az emberi kapcsolatok mozgattak meg bennem valamit, aztán egyre inkább Mihály személyiségének változására, a kispolgári létből való kitörési kísérletére, a gondolataira koncentráltam. Harmadjára még inkább meg tudtam érteni egy-egy mondatát, épp ezért úgy gondolom, hogy ehhez a könyvhöz nekem érnem kellett, hogy igazán be tudjam fogadni. Tizenévesen nem olvastam volna végig, "felnőttnyűglődésnek" gondoltam volna.

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem

Ez volt az a könyv, ami elsőre óriási szerelem, de másodikra csak egy kellemes, amolyan egynek elment élmény lett. Amúgy ez azért nem túl jó érzés, talán hasonlatos ahhoz, amikor egy általad szeretett könyv valakinek tökre nem jön be. Mindkétszer decemberben olvastam el, hisz karácsony előtt és után játszódik, így erre az időre tökéletes. Csakhogy elsőre körbelengte valami puhaság, keserédesség az egészet számomra. Másodjára már nem volt ilyen érzésem. Talán azért, mert tudtam már az összes fordulatát a történetnek. Talán azért, mert a szívem kicsit kérgesebb lett a romantikus szál irányába. Nem tartom valószínűnek, hogy újraolvasom valaha, amit azért a szívem mélyén sajnálok.

Eowyn Ivey: A hóleány

Örök kedvenc. De tényleg. Pedig legalább már háromszor olvastam el (khm, és idén télen is tervben van). Ez is tipikusan az a történet, amelyet mindig más és más szemszögből találok csodálatosnak. Elsőre elvarázsolt az egész meseszerű történet, a vad és zord Alaszka. Aztán másodjára a két főszereplő házassága, kapcsolatuk alakulása, személyiségük változása. Harmadszor pedig magára a hóleányra tudtam sokkal jobban odakoncentrálni. Mindhárom alkalommal teljesen más élményt jelentett, de ugyanúgy imádtam. Szerintem rengeteg réteg van ebben a könyvben, minden olvasás alkalmával egyre jobban megértem, valahogy mintha bennem is egyre mélyebbre tudna lehatolni. Illetve azt is szeretem benne, hogy olyan szépen lassan csordogál és mivel rendszerint decemberben olvasom ezt is újra, így tökéletes választás, hogy lelassuljon vele az ember az év végi hajrá közepette.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal rögtön kedvencemmé avattam. Másodjára a csodaszép új kiadás miatt vettem újra a kezembe és sajnos csalódásként éltem meg. Szerintem pont az aprólékossága, a rengeteg irányba futó szálai, a túlírtsága zavart benne, azok a dolgok, amelyeket elsőre szerettem, vagy éppen nem zavartak ennyire. Terveztem, hogy az egész sorozatot újraolvasom, de ez a negatív élmény teljesen visszavetette a lelkesedésem. Amúgy sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is volt csalódás másodjára. Arra jöttem rá, hogy egyrészt akkor nem voltam megfelelő hangulatban (szerintem nagyon sok minden múlik ezen is), másodszor pedig első alkalommal hajtott a történet, hogy mi lesz a vége, aminek a varázsa az újabb olvasatra már nem volt meg. És pont itt jöttem rá arra, hogy azok a kedvencek nem fognak csalódást okozni többedik olvasásra sem, amelynél nem csak maga a történet a lényeg, hanem erős karakterekben is és inkább azokon van a hangsúly. Ízlésváltozásról írva az évek bennem ezt a vonalt kezdik erősíteni, azaz mára már kevés az ha jó a történet maga, sokkal fontosabbak lettek a karakterek, a jellemfejlődések.

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Pont ennél a regénynél fontos a karakter. Elsőként 13 éves korom körül olvastam és a kis romantikus énem oda meg vissza volt. Éveken keresztül néztem az újabb és újabb film- és sorozatfeldolgozásokat belőle, de újraolvasni nem mertem. Aztán sok-sok év távlatából felnőttként egyszer csak újra belefogtam az olvasásába és ... bamm, hatalmas élmény lett megint, de teljesen máshogy. Totálisan nem érdekelt benne maga a románc, hisz tudtam hogy mi és hogyan fog alakulni, merre haladnak a dolgok, kvázi izgulnom nem kellett. Oda tudtam figyelni Jane és Mr. Rochester jellemére. És a kis szürke Jane Eyre mögött végre én is észrevettem egy vágyait elnyomó, bántalmazott gyerekkorából hozott sebbekkel teli fiatal nő kiteljesedésének, erőre kapásának útját. És észrevettem egy elbizakodott, dölyfös férfi álarca mögött meghúzódó megsebzett lelket, aki nem találja helyét a világban, amíg ez a kis szürke veréb az útjába nem kerül és fel nem nyitja a szemét az igazi értékekre. Nekem ezt adta ez a könyv másodjára.

Úgy gondolom, hogy az újraolvasás egy tök jó dolog. Akkor is ha változik az ízlésünk és mást kapunk egy könyvtől mint elsőre. Újraolvasáshoz legtöbbször biztos kézzel nyúlunk korábbi kedvenceink felé és azért ezeknek a legnagyobb része a későbbiekben is pozitív élmény marad. Ha meg mellényúlunk, akkor sem történik semmi, gazdagabbak lettünk egy újabb élménnyel és rájöhetünk, hogy bizonyos könyvekből kinőttünk már, esetleg csökkenthető ezáltal a kilométeres várólistánk is.

Mostanság amúgy tervezem korábbi rossz élményeim újrázását is (A kis herceg, az Iszony Németh Lászlótól), mert ezeknek meg szeretnék adni egy újabb esélyt, szóval nem a mazochista énem erősödött fel. A kötelezőkkel is hasonlóképpen vagyok, ott is van néhány, amit szívesen olvasnék el újra felnőtt fejjel, amikor már lekerült róla a kötelező bélyege, mert ez utóbbi nagyon tudja befolyásolni egy könyvhöz való viszonyunkat. Például A Pál utcai fiúk mondanivalóját, üzenetének fontosságát is mostanság értettem meg igazán.

Amikor a műfajban kalandozunk másfelé, avagy a belső ízlésőrünk komfortzónát tágít

Forrás

Az ízlésváltozásnak számomra van egy másik oldala. Amikor egy-egy műfajt hanyagolunk, vagy egy újat fedezünk fel magunknak.

Erre az én esetemben a legjobb példa a romantika műfaja. Tipikus tinédzser lány révén kilószámra faltam a romantikus könyveket. Édesvölgyi suli szerelmes ikrei, Heather Graham történelmi románcai (ennek köszönhetően teljesen profi voltam már az amerikai polgárháborúból a középsuliban) és aztán Nora Roberts regényei. Nem, nem érzem cikinek, hogy ezeket is olvastam. Sőt, a mai napig érzelmileg tökre kötődöm ezekhez a könyvekhez is. Csak aztán jött az "élet", kikerültem a suliból, értek a pofonok, keményedett a lelkem, változtak az emberi kapcsolataim és rájöttem, hogy az általam olvasottnak nem sok valóságalapja van, nincs herceg fehér lovon. Meg aztán egy idő után, amikor csak ugyanazt a műfajt fogyassza az ember, óhatatlanul megtelítődik, megcsömörlik. Szóval a romantikusoktól akkor egy időre búcsút vettem. Az elmúlt években azért olvasok ilyet is, nem annyit, mint régen, és nagyon igyekszem nem egyirányba beállni. Ennek köszönhetően a hatodik érzék, vagy az olvasói radar egész jól súg, ha már romantikusra adom a fejem, akkor legtöbbször nem lövök mellé. Meg mondjuk olyan időszakban történik ez, amikor az agykapacitásom pont erre elegendő.

A nagy romantikus korszak után jött nálam a krimik, de elsőként is az orvoskrimik ideje. Robin Cook. Ismerős? Szerintem a könyvtárból a létező összeset kivettem, izgultam rajtuk és egy idő után rájuk is untam. Azt hiszem ez az a műfaj, amit azóta is kerülök. Itt totál csömöröm lett, a belső ízlésőröm azt súgta, hogy fussak, de jó messzire.
Utána ugyan maradtam a krimiknél, de a klasszikusnál: Agatha Christie minden mennyiségben. Elsőként főleg angolul, aminek nagyon sokat köszönhetek az angolom fejlődésében, ezért egyrészt ezt soha nem untam meg, másrészt őt a mai napig szeretem is olvasni. De olyan mennyiségben, mint anno, már ez sem csúszik. Sőt, itt nem is olvasok újra, hisz Poirot vagy épp Miss Marple megoldotta már egyszer a gyilkosságot, utána újra nem tudom ugyanúgy izgulva olvasni, egy krimiben pedig épp ez lenne a lényeg.
A mostanság divatos női thriller vonalat nem olvasom, egyelőre nem izgatnak annyira, de pl. egy Robert Galbraith féle Cormoran Strike sorozatért teljesen rajongói üzemmódba tudok kapcsolni.

De nem csak "parkoltattam" bizonyos műfajokat, hanem ismerkedtem is újabbakkal. Elkezdtem egy idő után a klasszikusabb irányba fordulni. Pl. John Steinbeck Édentől keletre regényét sem egyszer olvastam már el. Vagy a Brontë lányok után jöttek Jane Austen könyvei. De akár említhetném Gárdonyit és Mikszáth Kálmánt is, akikről azt gondoltam, hogy az iskolapadot elhagyva nem találkozunk majd újra, aztán felnőttfejjel igencsak meg tudtak lepni. Azt az elvet vallom, hogy erőltetni semmit sem szabad, egyszerűen hagyni kell az olvasó ember jellemét, ízlését a maga útján fejlődni, alakulni. Ha valami kötelező, vagy "el kell olvasni, mert mindenki ezt olvassa" az bennem még mindig a masszív ellenállást tudja kiváltani, ami simán elvezethet odáig, hogy anélkül utasítok el egy írót vagy egy műfajt, hogy valaha is belekóstoltam volna. Pl. anno Coelhót is olvastam. Oké, elég volt két könyv és meg tudtam ítélni, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve. Mondjuk az is igaz, hogy manapság annál sokkal értékesebbnek tartom az időmet, minthogy olyat olvassak, ami abszolút nem érdekel, csak esetleg nagy a reklám, a felhajtás körülötte, ezért minden erről szól. Diákként sokkal több időm volt, nagyobb kézzel szórtam azt el gyengébb könyvekre. Most kétszer meggondolom, hogy mibe is kezdek bele. Meg persze az is tud befolyásolni, hogy kedves bloggerbarátnőim mit dicsérnek nagyon, vagy mit húznak le a sárga földik. Meg nekem a moly is egy nagy szemfelnyitó terep volt, ott jöttem rá igazán, hogy atyaég, mennyi könyv, mennyi műfaj, mennyi különböző ízlésű olvasó. És egy-két kihívásra jelentkeztem is, hogy kipróbáljam magam másik terepeken. Szabó Magdát is így olvastam először, vagy akár csak az urban fantasy műfaját is említhetném, hisz az ottani nagy rajongás miatt kezdtem bele a Tündérkrónikákba, amit szerintem soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok (jó, tudom, az utolsó kötet még mindig várja a sorát). Amadeák ajánlására - pont egy komfortzóna tágításról szóló körbeposzt után - kezdtem ismerkedni a lightos sci-fikkel. És tetszett. Pedig előtte ez is a soha, de soha nem olvasok kategóriája volt. Tehát változom én is és az ízlésem is. Megfontoltabban választok könyvet, de új irányba is tekingetek, azoknak is adok egy esélyt.

Szóval összességében az ízlésváltozás nem rossz. Olyan, mint minden évszakban várni valami újat, frissíteni a gardróbunkat néhány darabbal, felvenni a régieket és közülük jó néhányat kiselejtezni, de megtartani a nagy kedvenceket, amik a puhaság érzetét keltik és jól esik beléjük bújni.


A többiek elmélkedése a témában:
Shanara
Dóri
PuPilla
Bea
Kritta

Csatlakoztak még:
Eszti
Heloise

3 könyv, amit idén ősszel elolvasok

Évszakváltással mindig együtt jár nálam egy tervezett olvasmánylista összeállítása. Főleg ősszel szeretek listázni, mert ez a kedvenc évszakom és a nagy nyári hőség közepette ez éltet. Hogy hamarosan előveszem majd a kedvenc puha takaróm, előkerülnek a teáim, meg végre talán lesznek hosszabb, belemerülősebben olvasós időszakaim esténként. Idén nem vittem túlzásba a listán szereplő könyvek számát, tudom hogy 7-8 könyv elolvasása az egyéb könyves terveim, könyvtárazás és az új megjelenések mellett esélytelen lenne, így csak 3 könyvet választottam.

1. Egy jó krimi

Szerintem sokaknak a krimi olvasás inkább a nyári, vízpart vagy medence melletti pihenéssel kapcsolódik össze. Nekem a krimi, mint műfaj abszolút az őszhöz passzol. Ráadásul van egy könyv, amellyel régóta kacsingatok már, főleg azért, mert sorozat készült belőle, amit szeretnék megnézni. (Újabb igazi őszi tevékenység.) Caleb Carr A Halál angyala című könyve érzésem szerint nem fog csalódást okozni. 1896, New York, gyilkosságsorozat és egy jó kis csapat, aki próbálja felgöngyölíteni a szálakat. Tuti befutó, nem? Anno nagyon élveztem A Vesalius titkát, és most is valami hasonló élményre számítok.

2. Valami klasszikus

Jó néhány évvel ezelőtt már olvastam az Üvöltő szeleket, de most szeretnék egy újrázást csapni Emily Brontë regényével. Azóta olvastam el a Brontë lányokról szóló A bánat íze címet viselő könyvet, és már akkor tudtam, hogy azokkal a plusz információmorzsákkal, amit ott magamba szívtam újra kézbe kellene vennem ezt a könyvet is. Ráadásul sikerült beszereznem egy rég áhított kiadásban, a régi Ulpius klasszikusban, ami szerintem az egyik legjobb itthoni borítóval rendelkezik. Plusz egy újabb ok, hogy a klasszikusok felé én inkább ősszel és télen nyúlok, ilyenkor érzem magam eléggé lelassultnak az olvasásukhoz. Jöhet velük az igazi kuckózós őszi olvasós este! (Csak halkan jegyzem meg, hogy a Jane Eyre-t is szeretném újrázni. De itt nem sikerült ezt a hőn áhított kiadást megszereznem sajnos, így marad a kis antikváriumi régi példányom).

3. Valami viktoriánus

Ne, ne kérdezzétek, hogy miért, de ezt a korszakot is az őszhöz kapcsolom. Például most tervezem folytatni a Viktória c. sorozatot is. Erről a korszakról nagyon szeretek olvasni. Sarah Waters A szobalány regényére meg már a mozifilm óta (nem láttam szerencsére még) kíváncsi vagyok, az idei várólista-csökkentésbe is beválogattam, úgyhogy így két legyet ütnék egy csapásra. Ráadásul viszonylag hosszú könyv, 600 oldal feletti, ezeket amúgy is ősszel a legjobb olvasni. Legalábbis nekem a vastag könyvekhez ilyenkor van igazán türelmem, meg persze agykapacitásom. A fülszöveg alapján érdekes történetet várok, tele csavarral. Jó lesz ez, érzem.

Remélem, hogy ezzel a 3 könyvvel sikerül nagyon kellemes órákat szereznem magamnak ősszel.

Nektek van listátok, vagy olyan könyveteket, esetleg műfajotok, amit a színes-szagos őszi időszakhoz tudtok kötni?

Hygge, bármit jelentsen is

Meik Wiking: Hygge - A dán életérzés, amely boldoggá tesz

Amikor először kezdtek beszivárogni a könyvesboltokba az ilyen-olyan tematikus életmód könyvek, amelyek a különböző népek életszemléletéről szóltak, a Hygge volt az első, amelyre egészen rákívántam. Aztán valahogy úgy alakult, hogy végül a legutolsó könyvtári barangolásom eredményeképpen jött velem haza és nem saját példányként a könyvesboltból. Az, hogy most olvastam el egy tökéletes időzítés volt, mert ha évszakhoz akarnánk kötni a dánok hyggeségének tetőpontját az az ősz, de legfőképpen a tél lenne, szóval volt miből csemegéznem magamnak a következő időszakra.

Attól függetlenül, hogy milyen szép és informatív kis könyvecske ez olyan sok újdonságot nem adott számomra. Persze nevén nevezte a dánok boldogságának forrását, de úgy gondolom, hogy az nem csak a hyggeben keresendő. Első körben szerintem a dánok a jóléti államuknak köszönhetik a boldogságukat, amit egy helyen Meik Wikking is megfogalmaz. Ha a számlák befizetése, a létfenntartás miatt idegeskedünk, akkor biztos vagyok benne, hogy még a dánoknak sem a hyggeség lenne az első gondolatuk. Ha megvan az a biztonság, amely lehetőséget ad arra, hogy életszínvonaladnak megfelelően behozd a meghittséget, a társas együttlét örömét az életedbe, akkor már mindjárt könnyebb erre (is) koncentrálni. Próbáltam a kis mindennapi gondjaim, anyagi, munkahelyi, egyéni szocproblémáim elengedésével olvasni a hygge-guruvá válás rejtelmeiről és azt kell, hogy mondjam ezt bizony már régóta alapfokú szinten "űzöm", csak nevet nem adtam neki.

"Egy jó könyv társaságában kikapcsolódni: ez a hygge gondolatának egyik sarokköve."

Meik Wikking végigvezeti az olvasót a hyggévé válás lépcsőfokain. Elsőként próbálja átadni, hogy mi is ez a dánoknak és számomra a fenti meghittség és társas együttlét öröme az, amit jelent ez a szó. Megtudjuk, hogy melyek azok a tárgyak, majd cselekedetek, amelyekkel hozhatjuk a hyggét az életünkbe. Nem kell ehhez agysebésznek lenni, hisz mi magunk is az ősz-tél beköszöntével teljes kuckózos üzemmódra váltunk és ezekhez olyan dolgokkal vesszük magunk körül, mint a kellemes fények (én speciel a fényfüzérek rajongója vagyok ilyenkor, a dánok meg kilószámra veszik a gyertyát, kinek mi), pihe-puha párnák, takarók, vastag zoknik, pulcsik, forró italok, jó könyvek, a meghittséget jelentő illatok és persze a jó társaság. Ami viszont megfogott, hogy az ételeket, italokat is mennyire fontosnak tartják, illetve azt, hogy ezeket élvezettel és ne lelkiismeret-furdalással fogyaszd el. Például ha tejszínhabbal iszod a forró csokid, vagy ha éppen mézzel iszod a kávéd. Ez azért is tetszett, mert számomra a chai latte úgy az igazi, ha méz van benne, de ha az ember figyel a kalóriára, akkor ezt kihagyja és ilyenkor nem teljes az élvezet. Úgyhogy erre igyekszem a jövőben odafigyelni, hogy ne vonjak meg magamtól olyan dolgokat, amelyek apróságok ugyan, de kiteljesítik az (íz)élményt.

Szintén nagyon tetszik a hygge létben az, hogy a társas együttlétre mekkora hangsúlyt fektetnek. Ennek fontosságát évről évre érzem. Persze tiniként is vannak az embernek barátai, de a felnőttkoriak, vagy azok amelyek minden életszakaszon keresztül kitartanak nagyon fontosak és ezt jó ha időben felismerjük. Engem mindig hihetetlen mértékben fel tud tölteni a legközelebbi és legjobb barátaimmal (nincsenek sokan, de aki van, az nagyon fontos számomra) együtt töltött idő. Hogy a szilveszter például már nem a buliról szól, hanem a "könnyesre röhögöjük magunkat activity partykról". Vagy hogy van olyan, akivel egymás mellett ülni borozgatva és a naplementét bámulva sem kell mondani semmit sem, nem kell megtörni a csendet, mert tudjuk, hogy most ez a pillanat így jó. Meik Wikking sokszor felemlegeti a közös főzés örömét és ezzel is teljes mértékben azonosulni tudok. Szerintem nincs annál klasszabb dolog, amikor az ember a barátaival együtt alkot meg valamit (karácsonyi sütik az ünnepre hangolódva) és aztán azt együtt is fogyasszák el. De ez úgy gondolom, hogy nemcsak a dán gondolkozás sajátossága, legalábbis remélem, hogy rajtam kívül sokan vannak még így.

Meik Wikking könyvében, ami még jó volt, hogy alternatívát mutatott a filléres hyggere, azaz hangsúlyozta, hogy ez nem csak a pénzesek sajátja. Az is jópofa volt, hogy adott tippeket nyárra is, igaz, akkor a meleg pulcsikat mondjuk nem árt lecserélni egy könnyed nyári kardigánra és a forralt bor helyett jöhet egy jó kis fröccs is. A lényeg azon volt itt is, hogy olyan dolgokat csináljunk és azokkal, amelyek és akik feltöltik az ember szeretetraktárát és lenullázzák a magasfokú stresszt az életében.

Nem mondom, hogy világmegváltó könyv lenne a Hygge, nekem sok újdonságot nem mondott, de az életérzést, amelyet sugároz azt én is szeretném a mindennapjaim részévé tenni. Reggel, ágyban, az első kávémat kortyolgatva, visszagondolva egyik-másik nyári élményemre (ó, igen, a nosztalgia is egy hyggelig ám!) igazán jól esett olvasni és nézegetni a gyönyörű képeket.

"De a hygge azt jelenti, hogy hozzuk ki a legtöbbet abból, amiből sok van: a mindennapokból. Talán Benjamin Franklin mondja a legtalálóbban: „A boldogság inkább a nap mint nap megtörténő, apró, kellemes és élvezetes pillanatokból áll, semmint hatalmas szerencsés eseményekből, melyek ritkán esnek meg velünk."

Kiadó: Kossuth Kiadó

Kiadási év: 2017

Fordította: Vágó Nándor

Augusztusi zárás

A nyár utolsó hónapja nálam az egyik legkedvesebb lett az évben. Szenvedtem én is a melegtől, viszont annyi offline programom volt, hogy egy kicsit vissza tudtam fogni az online léttel járó stresszt és kényszert, és csak azokkal voltam együtt, akikkel jól esett, csak olyan programokkal telt meg a naptáram, amelyek fel is töltöttek. Ennek persze pl. a blog is kárát látta, negatív rekordot döntöttem a posztok terén, ellenben vásároltam könyveket jócskán és azért olvas(gat)tam is.

BESZERZÉSEK

Összesen 5 új könyvvel lettem gazdagabb, és mindegyiknek szívből tudtam örülni. A Libri 1+50%-os nyár végéig tartó akciója keretében végre a fenekére vertem annak az utalványnak, amit a kollégáimtól kaptam születésnapomra. Így sikerült beszereznem Edith Eva Eger A döntés című könyvét, amelyre nagyon kíváncsi vagyok. Nem nyári olvasmánynak gondolom, meg amolyan csendes, belemerülős helyzet kell hozzá, így ezt őszre tartogatom. A másik ajándék könyvem pedig Fodor Marcsi - Neset Adrienn: 50 elszánt nő névre keresztelt válogatása lett. Ezt azért is vettem meg, mert egyrészt csupa jót olvastam róla - amellett, hogy érdekel persze -, másrészt ha valóban annyira jó, akkor szerintem meg is van a keresztlányom karácsonyi ajándéka.

A pár napos miniszabimra mindig fontos kérdés, hogy milyen könyvet viszek, valami könnyedebbel szerettem volna útnak indulni és így esett a választásom Lucy Strange A fülemüleerdő titka című tüneményes történetű és gyönyörű kivitelezésű regényére. Nagyon jó választás volt!

A negyedik könyv a Poket Zsebkönyvek egyik újabb kötete: Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül. Édesapámmal nagy kedvencünk Karinthy, ő már ezt is olvasta tőle, én még nem, így nem is volt kérdés, hogy én le fogok rá csapni. Imádom a kivitelezését, az apróságát, hogy kényelmes olvasni, és hogy egy kisebb női táskába is simán belefér.

Az ötödik könyvet a budapesti Frida Kahlo kiállítás hatására szereztem be. A "nyaralj itthon projektem" keretében elmentem megnézni, ami szuper döntés volt és utána úgy jöttem ki, hogy szeretnék még többet megtudni Fridáról. Erre F. G .Haghenbecktől Frida füveskönyvét szemeltem ki, amely augusztus utolsó napjaiban be is futott hozzám.

OLVASÁS

Az, hogy augusztus szinte minden hétvégéjén utaztam valamerre és előtérbe kerültek a séták, lubickolások, hosszú esti beszélgetések és fröccsözések bizony meglátszik az elolvasott könyvek számán is. De azt éreztem, hogy nekem most pont egy ilyen nyári hónapra volt szükségem. Végül csak 3 könyvet fejeztem be, amelyből egy nagy kedvencem újrázása volt. Gail Honeymantől újra levettem a polcról az Eleanor Oliphant köszöni, jól van című könyvét. Imádat, még mindig. Az egyik legkedvesebb könyv számomra. Aztán jött a két nyaralós könyv: Szabó Magdától a Hullámok kergetése és a fent említett A fülemüleerdő titka. Szerintem nagyon jókat választottam magamnak augusztusra, most semmi túl komoly nem csúszott volna nálam, mégsem voltak azok a fajsúlytalan történetek, hanem rengeteg mondanivalót, érdekességet találtam bennük.

Tatai Öreg-tó, az új szerelmem

Mivel az augusztus tényleg utazós, programokban, baráti találkozókban, jövés-menésben bővelkedő volt, így erre a nyára egész jó szívvel tekintek vissza. De eléggé fel vagyok dobva, hogy a naptár szerint már szeptember van, jön a kedvenc évszakom, amely hozza magával a lassulást és én most erre is nagyon vágyom. Van már őszi könyvlistám is, remélhetőleg olyan, amit teljesíteni is tudok, lesz rá 3 hónapom, az biztos.

A többiek is lezárták a nyárt:

Amadea 

PuPilla 

Dóri 

Nita 

Heloise

Szilvi