Áprilisi zárás

Havi zárást írni mindig olyan, mint egy emlékkönyv egy oldalát fellapozni. Összegzés, visszatekintés, beszerzések, olvasások. Szeretem átgondolni mindegyik hónapot ebből a szempontból. Valahogy keretet ad mindegyiknek, valóban le is zárja őket és friss lendülettel indulhatok neki a következőnek.

Tudtam, hogy áprilisban nem fogok nullás hónapot zárni, hisz Könyvfesztivál volt, amire jöttek a jobbnál jobb új megjelenések. Nem akartam magamat keretek közé zárni, rájöttem, hogy tök felesleges azon agyalnom, hogy úristen ennyi könyvet vettem. Ha jól esik, már pedig bizony most mindegyik igazán jól esett, akkor nem verem a fejem a falba, hogy elszabadult a Könyves Szörnyella bennem.

BESZERZÉSEK

Áprilist két előrendelt könyvvel indítottam. Ebből Eleanor Catton A próba című regénye átcsúszott áprilisra, pedig márciusra vártam a megjelenési infók alapján. Szintén előrendeltem Zafón legújabb tégláját, a Lelkek labirintusát. Atyaég, hogy ez mekkora egy monstrum! Picit szomorú vagyok miatta, hogy a nemrég beszerzett új kiadásokhoz sem passzol, mind nagyságban, mind a kemény fedeles volta miatt kilóg a sorozat többi darabjához képest a sorból.

Még a Könyvfeszt előtt, stílusosan április 11-én a Költészet Napján indult a Sztalker csoport POKET automata projektje, amiről szerettem volna külön írni, de már annyian megtették előttem, illetve a POKET csoport infója alapján a félévre szánt készletük két hét alatt elfogyott, hogy úgy gondolom nem kell nekik nagyobb reklám. A lényeg, hogy nekem nagyon bejött ez a projekt, az egész elgondolás, az ami mögötte van és amit el szeretnének érni vele. Természetesen én is kipróbáltam már talán a második napon az egyik automatát és akkor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk kötetével lettem gazdagabb. Vadásztam utána még egy Szerb Antal Utas és holdvilágot is, mert pechemre (vagy sem) elég közel mozgok pár automatához, így a kísértés könnyen elkap. Ezt majd a nyár során tervezem is újraolvasni (hogyan nyaraljunk könyveken keresztül 1. "áldozat").

És akkor jött a Könyvfeszt, amely most nagyon jól sikerült. Munkát tekintve kemény hónap van a hátam mögött, abszolút az tartotta bennem a lelket, hogy pénteken könyves buli van. A lányokkal nagyon jó péntek délutánt töltöttünk kint együtt, felváltva beszéltük rá egymást könyvekre. Vasárnap is tettem egy kört még egy barátnőmmel, de akkor én már csak ajándék könyveket vettem. Végül három tervezett beszerzésem lett: a 21. Század Kiadó KULT könyvei közül Naomi Alderman A hatalom kötete és Jim Crace Az utolsó aratása jött velem. Gyönyörű kiadványok, szokás szerint, de ezek tényleg messzemenően a legjobbak minőségben. Sikerült Heather Morris Az auschwitzi tetováló című elbeszélését Anetten keresztül kedvezményesen megvennem az Animus standjánál, ahol a legjobb hírt kaptam: Könyvhétre érkezik Backman Mi vagyunk a medvék című könyvének a folytatása. Majdnem örömtáncot lejtettem ennek hallatán, szóval már a Könyvhétre is bőszen tervezek. És akkor a kisördögök rábeszéltek még egy könyvre, Lugosi Viktória Ajvéjét vettem meg nagyon szép új kiadásban a Parktól.

Szóval 8 könyv a mérleg, amit ha elfektetek akkor végtelen, mint az én várólistám. De sebaj, szép lassan sorra fog kerülni mindegyik szépség.

OLVASÁSOK

Meglepő, de akármennyire húzós volt április egész szép számú olvasás van a hátam mögött, összesen 7.

1. Marceline-Loridan Ivens: És te nem jöttél vissza - felemás érzéseket keltett bennem, mert a téma fontos, de a kivitelezés valahogy nem volt az igazi számomra.
2. Kováts Kriszta-Nyáry Krisztián: Játékok és szerelmek - nagyon szerettem olvasni, tetszett a koncepció, a szép igényes kötet fényképekkel és dalokkal illusztrálva.
3. Timothy Snyder: A zsarnokságról - kemény, nagyon kemény könyv volt számomra és sajnos nagyon is aktuális. Remélem, hogy sokan olvassák majd, mert fontos üzenetek, gondolatok találhatóak benne.
4. Jennifer Niven: Veled teljes a világ -  leszívott agy állapotában a legjobb jó ifjúság könyveket olvasni, legalábbis nekem nagyon jól esik. Bár nem volt tökéletes könyv, vannak hibái, mégis szerettem.
5. Alice Hoffman: The Ice Queen - szerettem volna a várólista-csökkentéssel is haladni, és Hoffmannal nem lehet mellényúlni. Szerencsére most is jól választottam, ízig-vérig hoffmani regény volt ez is, keserédes, szerelmes, érzelmes.
6. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk - terveztem régóta újraolvasni, a POKET zsebkönyvek miatt itt volt rá a legjobb alkalom és sokkal jobban tetszett, mint amikor kötelezőként olvastam. Azt hiszem most értettem meg igazán miről is szól ez a könyv.
7. Lugosi Viktória: Ajvé - amire rábeszéltek a kisördögök, és amiről olvasás közben mindenki azt mondta, aki már olvasta, hogy mennyire szerette. Én egy picit mást vártam, sokkal humorosabb történetet, mert számomra ez egy nagyon szomorú könyv lett, még ha voltak benne különösen vicces jelenetek is. Ettől függetlenül közel került hozzám a könyv és az írónő többi könyvére is nagyon kíváncsi lettem.

Májusra sok-sok olvasást tervezek, illetve a posztok terén is szeretném behozni az elmaradásomat. Nagyon örülök, hogy áprilissal a jó idő is beköszöntött, egyre többet ülök ki én is a szabadba olvasni, úgyhogy a potenciális, általam kipróbált kávézókról is készülnek már újabb bejegyzések.

A többiek áprilisa:

Amadea
Heloise
Dóri
Nita 

Csak néhány igazán emberi történet

Pár évvel ezelőtt kezdtem megismerkedni Nyáry Krisztián könyveivel. Szokássá vált, hogy karácsonyra egy-egy kötet ott lapul tőle a fa alatt és kimondottan jól passzol ezek olvasása számomra az ünnepek alatti időszak, illetve a lassan csordogáló téli szürke esték eltöltésére. Idén úgy alakult, hogy egymáshoz időben elég közel olvastam tőle két történetet, és még így sem tudom megunni, hisz fontos emberi történeteket ismertem meg általuk.

A másodjára olvasott könyv a könyvtárból került hozzám, ott is a sikerkönyvek polcán akadtam rá. Ez bár sokkal vékonyabb és kisebb kötet, mint amit eddig megszoktunk Nyáry Krisztiántól és sokkal "vidámabb" is, mégis ugyanolyan érdekes volt számomra, mint a korábban olvasottak. A Játékok és szerelmek - történetek és dalok nagyon érdekes alapkoncepcióval dolgozott. Játékok köré szőtte az író a történeteit, összesen 13-at és bár lehet, hogy maga a játék nem konkrétan kerül elő a történetben, mégis valahogy illik hozzá. Ráadásul mindegyikhez született egy-egy dal, amelynek a szövegét a fejezet kezdetén olvashatjuk is, továbbá a kiadványhoz készült CD-n meg is hallgathatjuk a Kováts Kriszta Kvintett előadásában.

Nekem nagyon bejött ez a felállás és most is találtam a 13 történet között szívemnek kedveset. Érdeklődve olvastam a Kártya fejezetben, hogy ifj. Johann Strauss a kártya útján került barátságba Liszt Ferenccel, vagy hogy Jókai Mór milyen jó játékos volt tarokkban. Hangosan nevettem fel az Álarcosbál fejezetnél - amely pornográf költeményeiről hírhedtté vált Lőwy Árpádot mutatja be, aki valójában prof. Réthy László akadémikus volt - amikor a szexuális aktus száz különböző nevét rímbe foglaló költeményét olvastam. De azt hiszem igazi kedvencem a Pingpong történet lett, amelyben a címtől eltérően Komjádi Bélát és a vízilabdát állítja központba. Az 1924-es olimpián az angolokkal kerültünk össze, akikkel szemben a szépen kidolgozott és sportszerű taktikánk nem vezetett célra (bokszmeccs zajlott a víz alatt), úgyhogy a magyar csapat felvette a kesztyűt és a végsőkig küzdött, ahogy Komi bácsi utasította őket: "Adjatok nekik, mintha otthon, a grundon lennétek!" De a Capitaly fejezet is nagy meglepetést okozott: nem is sejtettem, hogy Széchenyi István egy nő szerelméért mennyi mindent megtett (amiből igazából az ország profitált) és hány évet várt a nőre, hogy aztán az MTA címerébe is bekerüljön az iránta érzett olthatatlan rajongása.

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2017

A másik kötet, amit olvastam az Igazi hősök volt, amely nem volt ennyire játékos és szerelmes, hanem nagyon sokszor fájdalmas, szomorú, ugyanakkor felemelő és irányt mutató történetek csokra. Azért is szerettem ezt a 33 magyar hősről szóló válogatást, mert olyan embereket ismerhettem meg belőle, akikről eddig vagy nem tudtam semmit sem, vagy csak halvány tudásom volt és az sem a hősies oldaláról szólt. Szerettem, hogy itt is volt egy koncepció, hiszen a válogatás merített a teljesítmény, a tudomány hőseiből, csakúgy mint a katonahősökből, az építő hősökből vagy a vagyon hőseiből. De megismerhetünk belőle a művészethez, a tanításhoz és gondoskodáshoz, illetve a joghoz, az erkölcshöz és az emberek mentéséhez tartozó hősies embereket is. Így átfogó is lett számomra ez a kötet, elég sok területről merített a kötet szerzője. Bár voltak számomra kevésbé érdekesebb részek, mégis mindegyikben megtaláltam azt a hősies küzdelmet, erőfeszítést, ami miatt Nyáry Krisztián beválogatta az adott személyt. Ugyan e kötetnek az olvasása majdnem két hónapig tartott, ez nem jelenti azt, hogy nem volt érdekes. Csak ezek pont nem azok a könyvek, amelyeken át lehet rohanni, ezeket apránként adagolva lehet emészteni. Mint ahogy fentebb írtam nagyon sok szomorú emberi sors köszön vissza az oldalakon, sokszor a magyar történelem zavaros éveibe, háborús éveibe térünk vissza (hiába, ezekben az időszakokban születnek szerintem sajnos az igazi hősök) és ami számomra még szomorúbbá tette egyik-másik történetet, hogy úgy érzem, nem tanulunk a korábbi hibákból, futjuk ugyanazokat a köröket.

Itt is voltak kedvenceim, úgy egészében az egész sportos fejezetet nagy élvezettel olvastam, akár Halassy Olivér, akár Papp László, vagy épp Elek Ilona története valóban példaértékű. Ugyanennyire került hozzám közel Semmelweis Ignác, az anyák megmentőjének harca, vagy Ganz Ábrahám, a magyar ipar hősének élete. Nőként Hugonnai Vilma, az első magyar diplomás nő előtt hatalmas kalapemeléssel tisztelgek, mi, a 21. századi nők talán nem is sejtjük, hogy micsoda harcokat kellett elődeinknek megvívniuk, hogy odáig eljuthassunk, ahol ma vagyunk. Az erkölcs hőseiből Sárközi Mártát emelném ki, illetve a kötet záró története, Ocskay László, avagy a magyar Schindler is igazán megérdemelten kapott helyet a 33 elbeszélés között. Csak ajánlani tudom az Igazi hősöket is, jó lenne nem elfelejteni mindazt, amiért már egyszer ezek az emberek megharcoltak!

Kiadó: Corvina
Kiadási év: 2014

A rövid könyvekben is van erő

A márciusi nagy könyvtáras dőzsölésem eredményeképpen sikerült két olyan könyvet is kivennem, amiket már a megjelentetésük bejelentésekor a képzeletbeli "kötelező" listámra pakoltam. Mindkettőt a XXI. Század Kiadó hozta el a magyar olvasóknak, mindkettő elég rövid, gyorsan olvasható, ugyanakkor erőteljes művek, csak más-más szempont miatt, pedig a történelem valahol mégis összekapcsolja a kettőt.

Marceline Loridan-Ivens: És te nem jöttél vissza

Ez a kis könyv alakban megjelentetett levél elég vegyes visszhangot kapott az olvasóktól. Meg tudom érteni mindkét tábort, én sem voltam maradéktalanul elégedett, ugyanakkor fontos a téma. Marceline közel 90 évesen ül le egy levelet írni édesapjának, akivel együtt deportálták őt 1944-ben Franciaországból. A lány akkor csupán csak 16 éves volt, ő Birkenauba került, míg édesapját Auschwitzba vitték. Fogságuk ideje alatt a szerencsének köszönhetően csupán kétszer látták egymást, a második gyors ölelés után az édesapának többet már nem tartogatott az élet. Aki mintha tudta volna, hogy milyen sors vár rá, mert a deportálásukkor ezzel a mondattal vált el a lányától: "Neked talán sikerül, mert fiatal vagy, én nem fogok visszatérni." Igen, Marceline-nek sikerült, de ezt soha, hosszú élete egyetlen percében sem tudta feldolgozni, sem megbocsátani magának a lány. Az egész levél, amit az apjához intéz számomra egyetlen hatalmas bocsánatkérés, amiért ő életben maradt, egy vezeklés, hogy nélküle folytatta az életét és egy próbálkozás arra, hogy lassan az élete vége felé feldolgozza azt, amit soha sem lehet feldolgozni. Témáját tekintve pont ezért tartom nagyon fontos könyvnek, mert ezekről a sorsokról, a történelem eme sötét időszakáról soha nem szabadna megfeledkeznünk. 

Mindemellett megértem azok véleményét is, akik nem szerették túlságosan ezt a történetet, hiszen nekem is voltak vele problémáim. Levélként számomra túl intim betekintést nyújtott Marceline gondolataiba, valahogy szívesebben láttam volna ezt egy múzeumban egy üvegbura alatt, mint ilyen típusú nyomtatásban. Illetve a stílusát tekintve csapongó volt, bár ez egy 86 éves embernél talán érthető, meg gondolom a sorok csak úgy jöttek magától és nem arra gondolt Marceline, hogy ez szerkezetileg is megfelelő legyen, az olvasó számára minden történés érthető legyen. Regényként kibontva, az alaptörténetet "felhasználva" szerintem sokkal nagyobbat ütött volna minden olvasónál és talán a fanyalgók tábora is kevesebb lenne. Mégis, örülök, hogy sikerült elolvasnom.

" Nyolcvanhat éves vagyok, kétszer annyi, mint te a halálod idején. Öreg hölgy ma már. Nem félek a haláltól, nincs bennem rettegés. Nem hiszek Istenben, sem abban, hogy a halál után még lenne valamit. Egyik vagyok annak a százhatvan embernek, aki még él a két és félezer visszatérőből. (...) Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig."

Timothy Snyder: A zsarnokságról

Húsz lecke a huszadik századból

Igen kemény könyvről van szó. Már a borítón feltűnő vörös ökölnek van egy olyan hangulata, amitől az embernek rögtön görcsbe ugrik a gyomra, hát még ha szép lassan elolvassa Timothy Snyder (aki a Yale Egyetem történészprofesszora) 20 pontját. A választások hétvégéjén olvastam, ráadásul előkerül benne Magyarország neve is, így a görcs a gyomromban csak egyre nagyobb lett. Azóta sem tűnt el. A könyv üzenetét számomra talán a Guardian véleménye mondja el a legjobban: "A zsarnokságról tökéletes összefoglalása mindannak, amit meg kellett volna tanulnunk az elmúlt századból, de úgy tűnik elfelejtettük." 

Természetesen az író amerikai volta miatt sokszor a Trump megválasztása óta eltelt időszakból hoz példát, de minden egyes alkalommal sajnos van visszautalás Hitlerre, az akkori Németországra, meg arra a világégésre, amin akkor keresztülment az emberiség. Tényleg azt éreztem olvasás közben, hogy soha nem tanulunk a hibáinkból. Félelmetes könyv, mert ez már megint nem csak a múltról szól. Snyder 20 intelmet, tanácsot állít fel, amelyhez példákat hoz a múlt és jelen eseményeiből. A demokrácia védelmében fontosnak találja többek között az intézmények megvédését, a szakmai etika betartását, az anyanyelv szeretetét, az utánajárást a dolgoknak (ne higgy el semmit, csak azért, mert írtak róla), a magánélet megőrzését, a jó ügyek támogatását, a higgadtnak maradást, a hazaszeretetet és a bátorságot. Bár csekély 170 oldal az egész, mégis, az egyik legsúlyosabb könyv ez, amit mostanában olvastam. Remélem, minél több emberhez el fog jutni.

"A zsarnokság és az ellenállás harcának egyik regényét, J. K. Rowling Harry Potter és a Halál ereklyéi című könyvét amerikai fiatalok milliói ismerik – ha magad, barátaid vagy gyerekeid elsőre nem ilyen szemszögből olvastátok a könyvet, érdemes újraolvasni."

Versekről - színházi és könyves élményem

Mikor máskor írnék egy verseskötetről és egy verses színházi előadásról, ha nem április 11-én, a költészet napján, József Attila születésnapján.

Nagyon-nagyon régen nem olvastam már verset. Ha olvasok is, akkor az mostanság inkább könnyedebb történeteket jelent, a versolvasáshoz szerintem teljesen más állapot kell mint egy zaklatott munkanap utáni zombi-lét. Viszont márciusban olyan pozitív kultúrsokk ért, ami visszavezetett ahhoz, hogy igenis van igényem a versek olvasására is. Voltam olyan szerencsés, hogy pont a születésnapomon megnézhettem az Örkény István Színház nagy sikerű darabját, az Anyám tyúkját, amelyben 2 felvonáson keresztül a színészek csak és kizárólag magyar verseket szavalnak. Ismerőseim, akik már látták a darabot, olyan lelkesen beszéltek róla, hogy hatalmas várakozásokkal ültem be a nézőtérre és mondhatom, nem csalódtam, hanem én is beállok a rajongói táborba. Közel 100 vers hangzik el az Örkény egész társulatának tolmácsolásában és én így még verseket nem hallottam szavalni. A Szózat például az a kötelező volt, amit ugyan mindannyian tudunk, de iskolában amolyan egysíkú darálósan mond fel mindenki. Itt Csuja Imre előadásában majdnem megkönnyeztem. Hatalmasat alakított két versben is Für Anikó: József Attila Altatóját úgy tolmácsolta nekünk, hogy már sajnáltam szegény Balázst, aki nem akar aludni és az anyukát is, majd Arany János Fülemüléjének hallgatása során (amit Kerekes Évával együtt szavalt a színésznő) végig azon gondolkodtam, hogy semmit nem változik a világunk. De hasonló dermedtséget éreztem A walesi bárdok hallgatása közben is, illetve Radnóti Miklós Erőltetett menete után is, akkor én már tényleg nem tudtam visszatartani azt a bizonyos könnycseppet. Persze az előadás alatt magamban nagyon sok verset szavaltam én is a színészekkel és eszembe jutottak az irodalomórák is, amikor azt mondta a tanárnőnk, hogy azért kell ennyi verset megtanulnunk, hogy legyen miből felejtenünk. Azt gondolom, ha egy ilyen előadás már akkor létezett volna, én bizony menthetetlenül a versek szerelmese lettem volna tinédzserként. Miután lehullt a függöny, elhatároztam, hogy igyekszem időről időre verseskötet is beiktatni, ezek is fontos részei a kultúránknak és sajnos nagyon sok közülük a mai napig egy cseppet sem vesztett a mondanivalójából.

A múltkori könyvtári elszabadulásomkor sikerült is a fogadalmamnak megfelelően találnom egy érdekesnek tűnő verseskötetet. A Tilos az Á Könyvek kiadásában Péczely Dóra szerkesztésével a Szívlapát című antológiát hoztam ki. Nagyon tetszett a kis kompakt mérete, meg hogy a fülszöveg szerint "a versolvasás olyan, mint válogatni egy végtelen nagy ruhatárban", szerintem ez egy abszolút helytálló hasonlat. A kötetben 85 kortárs költő 150 verse kapott helyet. Ami miatt közel került a szívemhez ez a kis válogatás az főleg annak köszönhető, hogy egyrészt jópofa illusztrációkkal volt ellátva (Dániel András munkája), másrészt élvezetes volt a szerkezete. Öt ciklusra tagolódtak a versek, amelyből az első a szerelem témáját járta körül, majd másodikként a születés, elmúlás került terítékre. Aztán a harmadik ciklus a létről, létezésről elmélkedő verseket foglalta csokorba, a negyedik magáról a művészetről szólt és a kötetet ötödikként a történelmi, közéleti téma zárta a sort.
Természetesen lettek a szívemnek nagyon kedves versek, bár nem olyan sok, mint amire én számítottam. Lehet, hogy picit poros a radarom a versek terén és a kortársakat kevésbé tartom fogyaszthatónak, de azért volt olyan, ahol vonogattam a szemöldököm, hogy ez valóban vers? Persze, miért ne lehetne az, csak engem nem talált el az a Szívlapát. De hogy a kedvenceimről is meséljek, őket imádtam a legjobban:

- Varró Dániel: [De mit vesződöm én ...]
- Havasi Attila: Húsz év múlva
- Szabó T. Anna: A csoda
- Tóth Krisztina: Dosszié

A legkedvesebb pedig ez lett:

László Noémi: Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.

Márciusi könyves zárás

Akármennyire is márciusi lány vagyok a születésnapomat tekintve valahogy soha nem volt túl kiegyensúlyozott a kapcsolatom ezzel a hónappal. Most sem volt ezt másként, volt fent és lent egyaránt, szóval örülök, hogy áprilisba léptünk, hogy ma élvezhettem azt, hogy süt a nap, hogy kellemesen meleg volt a vékonyabb kabát, hogy este nem sötétben érek haza, szóval, hogy lassan tavaszodik. Hajrá, hajrá, kell ez a kis D-vitamin már!

BESZERZÉSEK

A könyvek terén szép, kiegyensúlyozott időszak volt ez a pár hét. Nem szálltam el nagyon a beszerzésekkel, csupán két könyvet vettem magamnak, bár ez lett volna még több is, ha az előrendelt Eleanor Catton nem tolódott volna át áprilisra (így a jövő hónap ígérem B-R-U-T-Á-L-I-S lesz!). Szóval nőnap alkalmával megleptem magam Elena Ferrante Nő a sötétben kisregényével (nagyon jó választás volt ám), illetve hónap végén befutott végre az új kiadású Ötnegyed narancs is Joanne Harristől. Ez utóbbit már olvastam, nem voltam oda érte, így egyrészt most szeretném majd újrázni, másrészt kellett a Harris-gyűjteményembe, mert ez még nem volt meg. A harmadik könyvet szintén könyvmoly barátnőmtől kaptam, ő Jennie Melamed Lányok csöndje c. regényével lepett meg. El is olvastam már, sajnos én nem rajongok érte úgy, mint a legtöbben, de majd jön róla poszt és kifejtem mi is volt a problémám.

OLVASÁSOK

Visszatért a régi ritmusom, ami nem biztos, hogy így marad, de márciusban 8 könyvet olvastam el. Sikerült befejeznem Az igazság és más hazugságokat (vcs-s könyv), Rose Tremaintől a Gustav-szonátát, majd rávetettem magam a friss Ferrantémra, a Nő a sötétbenre. Aztán elkapott a könyvtári láz: hatalmas habzsolásba kezdtem, rengeteg könyvet vettem ki és volt amiért oda-vissza vagyok. Ilyen pl. Tittel Kinga Mesélő Budapestje. De könyvtárból olvastam egy verseskötetet, a Szívlapátot is. Illetve szintén ebből a forrásból kerítettem sorra Fredrick Backman rövidkéjét, A hazafelé vezető út minden reggel egyre hosszabbat. Közben befejeztem a lassan két hónapja olvasott Igazi hősöket Nyáry Krisztiántól, ami egy vcs-s darab volt. Utolsóként pedig a Lányok csöndjét köszönhetem márciusnak.

A blogon is igyekeztem aktívabb lenni, szeretném ha ez a lendület kitartana jó sokáig. Van már pár kávézós hely, amit szeretnék nektek a megszokott kereten belül bemutatni. Plusz a könyvtári dőzsölés eredményeképpen vár rám néhány jónak ígérkező olvasmány és ugye azt már említenem sem kell, hogy az április a Könyvfesztivál hónapja, amikor a könyvimádók kirúgnak a hámból egy kicsikét (vagy nagyon?).

Viszlát március! Voltak jó pillanataid (könyvek, három csodálatos színházi élmény, sok jó kávé és a barátokkal közös percek, beszélgetések, levelezések), meg voltak kevésbé jók (bár jó élmény volt a szülinapom, mert sokan tették azzá, mégis nehezen éltem meg most ez a kort), illetve volt rossz részed is (életem legpocsékabb húsvétja - betegség a köbön, ami az egész családot leterítette), szóval nem sajnálok búcsúzni tőled. Április, téged pedig Isten hozott!

A többiek is meséltek a márciusukról:

Heloise 

Amadea 

Szofisztikált Macska alias Panna 

Szilvi 

Dóri 

Nita 

PuPilla

Anya! Anya? Anya.

Elena Ferrante: Nő a sötétben

Azt hiszem a 4. elolvasott Ferrante könyv után már meg sem kell lepődnöm, hogy megint egy lelki mélyrepülésbe, a nő lélek rejtelmeibe való pokoli kemény alászállásra vitt el engem az írónő. A Nő a sötében számomra az anyaság, az anyává válás regénye volt. Érdekes volt úgy olvasnom, hogy én magam nem vagyok édesanya, de még érdekesebb volt úgy, hogy a barátnőim legnagyobb része már az, és akik a legközelebb állnak hozzám, azok bizony kendőzetlenül beavatnak az anyaság érzésébe, annak jó és rossz oldalával együtt. Pont olyan volt a regény főhősének, Lédának az elbeszélése, mintha a barátnőim meséltek volna egy nyaralás alatt.

Érdekes közeget választott Ferrante Léda anyasággal kapcsolatos gondolataiba, életének eme meghatározó szegmensébe való betekintésre. A 48 éves nő miután gyermekei már kirepültek otthonról egyedül indul nyaralni és a tengerparton felfigyel egy fiatal anyukára és kislányára, akik között szeretetteljes és gyöngéd anya-lánya kapcsolatot lát. Ez a fiatal anyuka indítja el benne a visszaemlékezések sorát arról, hogy milyen volt, amikor ő anyává lett az első alkalommal, akkor mennyire akarta azt, majd milyen volt a második gyermekvárás. Aztán a visszaemlékezések során bepillantást nyerhetünk a fiatal Léda két kislányával való kapcsolatába, abba, hogy milyen érzés volt neki beleszokni az anyai létbe. De azt is elmeséli nekünk, hogy miért hagyta ott a későbbiekben egy rövidebb-hosszabb időre a két lányt és mi volt az, ami miatt végül visszatért a gyerekeihez.

"Akkoriban úgy éreztem, megfulladok, és már magamat élem fel."

Számomra ennek a könyvnek a főszereplője Léda volt. És bár a könyv jó részt a fiatal anyukával, Ninával és annak hatalmas és hangos olasz családjával is foglalkozik, számomra mégsem ők voltak az érdekesek. Hisz Léda két felnőtt gyermek mellett már évek óta anya, rengeteg hullámhegyet és völgyet megjárt már a gyermekeivel. Szerettem a kendőzetlen szókimondását, hogy nem szépített meg semmit sem, bár minek is szépítsen az ember saját maga előtt? 

Nagyra becsülöm az anyákat, hihetetlen dolgot visznek ők végbe: egy rájuk (és jó esetben a másik szülőre is) bízott kis embert nevelnek, óvnak, védenek, terelnek a felnőtté válás útján éveken keresztül. Ugyanakkor ez egy olyan lét, amire nem lehet felkészülni. Bármennyire is vágyik rá a nő, hogy anyává legyen, senki nem tudja az első alkalommal, hogy mit vállal. Ezt láttam visszaköszönni sokszor Nina és Léda tétova beszélgetésein, hogy maga Nina sem tudta mi vár rá ilyen fiatalon egy kislánnyal és egy igazi olasz családdal az oldalán. Illetve azok a barátnőim, akik őszintén beszélnek erről a témáról ők is ezt mondják: sem az anyai érzés nem érkezik meg rögtön minden szülés után, sem nem fenékig tejfel az élet a gyerekkel, és semmi nem lesz már ugyanolyan a nő és a férfi életében, mint amilyen előtte volt. Ráadásul Léda meghozott egy olyan döntést, amely miatt elítélte mindenki: volt egy pont az életében, amikor megfojtotta az anyaság és azt érezte, hogy ki kell törnie ebből, újra azzá a Lédává kell válnia, aki a lányai nélkül is értékes ember volt, akinek karrierje volt, akit a gyerekproblémák mellett a világ dolgai is érdekeltek. Döntött. Lépett. Kilépett. Majd valamikor visszalépett. És nem éreztem úgy a visszaemlékezéseit olvasva, hogy 48 éves fejjel, egy ilyen eseménnyel a háta mögött másképp döntene.

"Milyen botorság azt képzelni, hogy megnyílhatunk a gyermekeinknek, mielőtt betöltik az ötvenedik évüket. Hogy elvárjuk tőlük, hogy személyiségnek, ne pedig szolgáltatásnak tekintsenek minket."

Nagyon szeretem Ferrante könyveit. Őszinték. Kemények. Valóságosak. Életszagúak. És nagyon, nagyon mélyre ásnak, még akkor is ha ezt olvasás közben nem biztos, hogy érezzük. Majd ha becsukjuk a könyvet a történet végére érve, akkor kell szabad teret adni a gondolatainknak, mert azok jönnek majd, hisz Ferrante szavaira, szereplőire nem lehet nem reagálni. Vagy megértéssel, vagy távolságtartással, de szerintem sokan magukra, magunkra ismerünk, ha csak egy-egy kis részletben, egy-egy villanásban, egy gondolatban, de akkor is. Tudom, hogy lesz olyan barátnőm, akinek a kezébe nyomom majd, hogy levegyem a válláról azt a terhet, amikor a kevésbé rózsaszín gyermeknevelős gondolatai miatt rossz anyának érzi magát. Nem az, egyszerűen csak ember, emberi érzésekkel.

"A legnehezebben azok a dolgok oszthatók meg, amelyeket mi magunk sem értünk."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2018

Fordította: Balkó Ágnes

A barátság dallamai

Rose Tremain: Gustav-szonáta

Rose Tremain neve nem volt ismeretlen számomra, olvastam korábban tőle a Színaranyt. Valahogy azóta elkönyveltem őt egy egykönyves szerzőnek, és nem is hibázhattam volna ennél nagyobbat. A saját tudatlanságomat mutatja, hogy most szembesültem vele mennyi könyve jelent már meg, csak hozzánk nem jutottak el ezek (még). A XXI. Század Kiadó ezen próbált változtatni azzal, hogy elhozta nekünk a Gustav-szonátát, amelyre már a kezdetektől fentem a fogam. Beismerem, hogy elsőként a borítója fogott meg: gyönyörű pasztell színek jelennek meg a rajta és a két kis srác meg egy igazán idilli barátságot testesít meg számomra ezzel a csendes egymás melletti ücsörgéssel. De az igazi kellemes és maradandó élményt természetesen a lapok között kibontakozó történettől kaptam.

"Gustav Perle ötéves korában egyetlen dologban volt biztos: hogy szereti a mamáját."

A történet három egymástól jól elkülöníthető részre oszlik. Az elsőben megismerjük az ötéves Gustav Perlét, aki rajongásig szereti a Muttiját, hisz nincs is neki mása a világon, mint az édesanyja. Az anya nem viszonozza kisfia érzéseit, ezért Gustav fiatal kora ellenére sokkal érettebb gyermek, ráadásul nagy szegénységben, majdhogynem nélkülözésben nevelkedik. Élete akkor vesz egy picivel boldogabb irányt, amikor az óvodában rábízzák egy gazdag és a háború elől Svájcba menekült zsidó család fiát, Antont. A két gyerek nem is lehetne különbözőbb egymástól, mégis erős szálak fűzik majd össze őket egy életen át: barátok lesznek. Antonról nagyon korán kiderül, hogy tehetséges zongorista, szerető családban, jólétben nevelkedik. Eközben Gustav édesanyja minden óhaját, rezdülését lesi, próbál neki mindenben megfelelni, de általában csak panaszszavakat kap válaszul, sőt anyja Antonnal való barátságát sem nézi jó szemmel. De a két gyerek nem adja meg magát a körülmények nyomásának.

A második részben - számomra ez volt a legélvezetesebb - egy éles ugrással visszarepülünk a II. világháború előtti Svájcba, ahol megismerjük Gustav szüleinek történetét. Fény derül arra, hogy ismerkedtek meg és szerettek egymásba ők ketten, megtudjuk, hogy milyen lett a házasságuk a háború árnyékában és persze azt is, hogy Gustav anyja miért lett ilyen kemény a fiával, miért nem bírja elviselni a zsidókat. De legfőképpen megismerjük Gustav apját, Erich Perlét, aki még a fia születése előtt meghalt és akiből a fiának csak egy fénykép jutott. Erichet az élet, de legfőképp a háború nagyon kemény döntés elé állította, aminek következtében nemcsak ő maga, hanem családja, illetve a hozzá közel álló emberek is meg kellett, hogy fizessenek.

A harmadik részben az immár középkorú Gustav történetét követhetjük nyomon, akinek barátsága Antonnal még mindig tart. Ahogy a két férfi útkeresése is: bár Gustav sikeres üzletemberré, egy kis szálloda tulajdonosává nőtte ki magát, Anton pedig zongoratanár lett, egyikük sem igazán elégedett az életével. Felnőttek ugyan, de még mindig a régi gyermeki álmokat dédelgetik magukban. Anton még mindig a híressé válás után áhítozik, nem bírja elfogadni, hogy az élet csak ennyit adott neki, Gustav pedig még mindig az anyjának igyekszik megfelelni és természetesen támaszként ott áll a barátja mellett minden alkalommal. Aztán egy nap Gustav lehetőséget kap az apja történetének és titokzatos halálának megismerésére, amely új fejezetet nyit a férfi életében.

Bár a fülszöveg szerint ez a könyv a barátság története, szerintem sokkal több annál. Egy férfi története, egy férfié, aki gyerekkora óta minden hozzá közelállón csak segíteni szeretne. Aki elnyomja az érzéseit, hisz az anyukája ezt tanította neki, mert egy férfi nem sír soha. Egy férfié, aki nem láthatott igazi férfi és apa képet maga előtt miközben felnőtt és egy férfié, aki számára az egyik legfontosabb személy az életében a barátja, Anton. Ugyanakkor ennek a férfinak a története nagyban összefonódik az apja történetével, amiről csak felnőtt fejjel szerez tudomást. Gustav apja számomra a regény egyik kulcskaraktere és legösszetettebb szereplője lett. Erkölcsileg egyaránt megtesz jó dolgokat, amelyekért a háborús időben elítélni szerintem senkit sem lehet, és amellyel rengeteg ember életét menti meg. Ugyanakkor a saját családjában nem tud boldogságra lelni és itt az erkölcsisége erőteljesen megkérdőjelezhető. Én nagyon sajnáltam Erichet, nem jó emberrel találkozott össze és a sors nem adta meg a lehetőséget, hogy ezen változtasson.

"Mégis nagyon gyakran gondolt a gyerekkorára. Az emlékek olyan mély és végtelen szomorúságot ébresztettek benne, mintha semmilyen jövőben szomorúság nem érinthetné így többé. A saját láthatatlanságáról alkotott elképzelése köré szürke alkonyként szállt le a bánata, amely körülvette Gustavot, aki igyekezett a fény felé törni, hogy a Muttija jobban lássa. De ő sosem látta igazán. Félig vak maradt a fia valódi énjét illetően."

Ha pedig újra csak a barátsághoz kanyarodunk vissza számomra megint az lett ennek a szomorkás, keserédes hangulatú történetnek a tanulsága, hogy bizony a barátságban sem egyenlőek a felek érzelmi szempontból. A mérleg nyelve állandóan elbillen valaki felé, valaki mindig többet, nagyobb energiát fektet bele ebbe a kapcsolatba. Itt úgy éreztem, hogy Gustav az, aki folyton ad, aki folyton védi, támogatja, tereli az úton a barátját és Anton ezt pedig kihasználja. Aztán a regény végén megint ezt éreztem, de megszületik a Gustav-szonáta, ami minden köszönömnél többet ér, ezzel egyenlített számomra Anton.

Ami nekem szintén hozzáadott egy kis pluszt a történet finomságához és érdekességéhez az a helyszín, Svájc volt. Szeretem, amikor a történelem legnagyobb világégését nem a már megszokott jó-és-a-rossz párharcában tálalják. Így Svájc szerepe, a semlegességre törekvése üdítő színfolt volt. Illetve az, ahogy ennek a magját már nagyon kicsiként elültetik a svájci gyerekekben.

Rose Tremain tehetséges író. Kellemes, gördülékeny a stílusa, de így is erőteljesek a szereplői és a közöttük lévő kapcsolatok megjelenítése is. Van, hogy csak sejtet bizonyos dolgokat, van, hogy keményen ki is mondja őket, és én minden egyes nap alig vártam, hogy visszatérhessek Svájcba Gustavhoz. Remélem, hogy Tremain könyve másokat is megérint majd, így talán lesz esélyünk az írónő többi könyvét is elolvasni hamarosan.

Kiadó: XXI. Század Kiadó

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Kiadási év: 2017