Versekről - színházi és könyves élményem

Mikor máskor írnék egy verseskötetről és egy verses színházi előadásról, ha nem április 11-én, a költészet napján, József Attila születésnapján.

Nagyon-nagyon régen nem olvastam már verset. Ha olvasok is, akkor az mostanság inkább könnyedebb történeteket jelent, a versolvasáshoz szerintem teljesen más állapot kell mint egy zaklatott munkanap utáni zombi-lét. Viszont márciusban olyan pozitív kultúrsokk ért, ami visszavezetett ahhoz, hogy igenis van igényem a versek olvasására is. Voltam olyan szerencsés, hogy pont a születésnapomon megnézhettem az Örkény István Színház nagy sikerű darabját, az Anyám tyúkját, amelyben 2 felvonáson keresztül a színészek csak és kizárólag magyar verseket szavalnak. Ismerőseim, akik már látták a darabot, olyan lelkesen beszéltek róla, hogy hatalmas várakozásokkal ültem be a nézőtérre és mondhatom, nem csalódtam, hanem én is beállok a rajongói táborba. Közel 100 vers hangzik el az Örkény egész társulatának tolmácsolásában és én így még verseket nem hallottam szavalni. A Szózat például az a kötelező volt, amit ugyan mindannyian tudunk, de iskolában amolyan egysíkú darálósan mond fel mindenki. Itt Csuja Imre előadásában majdnem megkönnyeztem. Hatalmasat alakított két versben is Für Anikó: József Attila Altatóját úgy tolmácsolta nekünk, hogy már sajnáltam szegény Balázst, aki nem akar aludni és az anyukát is, majd Arany János Fülemüléjének hallgatása során (amit Kerekes Évával együtt szavalt a színésznő) végig azon gondolkodtam, hogy semmit nem változik a világunk. De hasonló dermedtséget éreztem A walesi bárdok hallgatása közben is, illetve Radnóti Miklós Erőltetett menete után is, akkor én már tényleg nem tudtam visszatartani azt a bizonyos könnycseppet. Persze az előadás alatt magamban nagyon sok verset szavaltam én is a színészekkel és eszembe jutottak az irodalomórák is, amikor azt mondta a tanárnőnk, hogy azért kell ennyi verset megtanulnunk, hogy legyen miből felejtenünk. Azt gondolom, ha egy ilyen előadás már akkor létezett volna, én bizony menthetetlenül a versek szerelmese lettem volna tinédzserként. Miután lehullt a függöny, elhatároztam, hogy igyekszem időről időre verseskötet is beiktatni, ezek is fontos részei a kultúránknak és sajnos nagyon sok közülük a mai napig egy cseppet sem vesztett a mondanivalójából.

A múltkori könyvtári elszabadulásomkor sikerült is a fogadalmamnak megfelelően találnom egy érdekesnek tűnő verseskötetet. A Tilos az Á Könyvek kiadásában Péczely Dóra szerkesztésével a Szívlapát című antológiát hoztam ki. Nagyon tetszett a kis kompakt mérete, meg hogy a fülszöveg szerint "a versolvasás olyan, mint válogatni egy végtelen nagy ruhatárban", szerintem ez egy abszolút helytálló hasonlat. A kötetben 85 kortárs költő 150 verse kapott helyet. Ami miatt közel került a szívemhez ez a kis válogatás az főleg annak köszönhető, hogy egyrészt jópofa illusztrációkkal volt ellátva (Dániel András munkája), másrészt élvezetes volt a szerkezete. Öt ciklusra tagolódtak a versek, amelyből az első a szerelem témáját járta körül, majd másodikként a születés, elmúlás került terítékre. Aztán a harmadik ciklus a létről, létezésről elmélkedő verseket foglalta csokorba, a negyedik magáról a művészetről szólt és a kötetet ötödikként a történelmi, közéleti téma zárta a sort.
Természetesen lettek a szívemnek nagyon kedves versek, bár nem olyan sok, mint amire én számítottam. Lehet, hogy picit poros a radarom a versek terén és a kortársakat kevésbé tartom fogyaszthatónak, de azért volt olyan, ahol vonogattam a szemöldököm, hogy ez valóban vers? Persze, miért ne lehetne az, csak engem nem talált el az a Szívlapát. De hogy a kedvenceimről is meséljek, őket imádtam a legjobban:

- Varró Dániel: [De mit vesződöm én ...]
- Havasi Attila: Húsz év múlva
- Szabó T. Anna: A csoda
- Tóth Krisztina: Dosszié

A legkedvesebb pedig ez lett:

László Noémi: Kirakat

Nem szeretni – azt hogyan lehet.
Lebontani a féltett perceket,
miközben vissza és előre hat
a mindentakarás: a kirakat
bezúzott üvegét képzelem el,
középen gyűrött papiros hever,
szeretlek – villog rajta a jövő –
és ami átvitte az üvegen: a kő.

Ezután hogyan mondjam el: szeretlek?
Úgy gondolom, mindenki retteg
kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől,
a bűvös szóra megdermed a légkör,
az összes áramlat rendre lefagy.
Mert ha szeretlek, mindenem te vagy,
s lennék örökké én is mindened,
bár sokkal hamarabb kiismered,

akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi;
és ezt a semmit kell híven szeretni.
És ezt a semmit öltöztetjük át,
mint jobb sorsot megért próbababát,
újabb és újabb látványterv szerint,
de évről évre silányabb a szint,
pont, mint enyém most, éppen ennyire.
Bukunk a semmire.