A (majdnem) ingyenes könyvesbolt ...

... amit úgy hívnak, hogy könyvtár!

Azaz a mostani témázás középpontjában a könyvtárazást vesszük górcső alá a csapattal.

A könyvtár és az én kapcsolatom nagyon régre nyúlik vissza. Egészen pontosan általános iskola első osztályához kell visszamennem ha az első élményemet kell említenem. Emlékszem, hogy hatalmas örömmel iratkoztam be és voltam büszke tulaja egy régi típusú könyvtárjegynek. Majd ahogy megtanultam olvasni, rendszeres látogatója voltam ennek a kis csodának, ahová el lehetett bújni egy kicsit, ahol a sorok között órákat lehetett böngészni és ahonnan mindig hatalmas mosollyal és jó sok könyvvel tértem haza. Anno nem nagyon volt lehetőségünk rendszeresen új könyveket venni, úgyhogy a szüleim nagyon örültek neki, hogy ennyire rákaptam az ízére. Sőt, annyira, hogy itthon nagyon sokat játszottam könyvtárost - azaz a saját könyveinknek csináltam kölcsönzős cédulát, vezettem kis itthoni katalógust és a szülőket és a tesómat "kényszerítettem" kölcsönzésre. Volt, hogy büntető díjat is kiszabtam rájuk, mert késve hoztak vissza egy könyvet. És ebben a mókában az a legjobb, hogy sok-sok év távlatából még ma is veszek le úgy könyvet a család könyvespolcáról, hogy benne van egy ilyen régi, általam gyártott kölcsönzős cetli. Megfizethetetlen emlék.

Középiskola ideje alatt egy picit csökkent a lelkesedésem, mert legtöbbször nem azért mentem a könyvesboltba, hogy magamnak keressek olvasnivalót szórakozásképpen, hanem írtam a házi dolgozatokat és a beadandókat. Akkor még az internet a fasorban sem volt, szóval sokat kölcsönöztem, amit meg nem lehetett kivenni, ott maradt a kijegyzetelés, illetve később - az akkor még igencsak drága - fénymásolás. Talán az is visszavetette a lelkesedésem, hogy a zsebpénzemből már összekuporgattam annyit, hogy elkezdhessem építgetni a saját itthoni könyvtáramat és rendszeresen látogattam a körúton egy kis könyvesboltot.

Majd elkezdtem dolgozni, egyre kevesebb szabadidőm lett, úgyhogy sajnos maga a könyvtárazás, illetve az oda eljutás is néha luxussá vált számomra. Ugyanakkor ebben a korszakomban is volt aktív könyvtárjegyem, és amikor eljutottam, akkor faltam a romantikus könyveket és az egyik idős könyvtáros nénivel nagyon-nagyon jóban lettünk. Minden alkalommal, amikor mentem, ajánlott könyvet nekem, volt, hogy félretett egyet-egyet, és sokszor beszélgettem vele csak úgy könyvekről. Szerintem néha csak miatta mentem le. Aztán ezt a könyvtárat összevonták egy olvasóteremmel, a könyvek elkezdtek megcsappanni, nem vettek újabbakat és picit rossz szájízzel, de nem jártam többet már (a néni sem dolgozott ott már ...).

Egészen addig, amíg pár évvel ezelőtt a munkahelyemre olyan kolléganő nem érkezett, aki olvasott, hovatovább könyvtári könyveket is olvasott. És felvilágosított, hogy ő néha ebédszünetben a munkahelyünk közelében lévő könyvtárba szalad ki. Naná, hogy vele tartottam egy idő után és az ő könyvtárjegyének terhére én is kivettem egy-egy könyvet és rájöttem, hogy mennyire hiányzott ez az egész miliő. Úgyhogy visszairatkoztam egy idő után én is, igaz, nem közvetlenül oda, ami a lakhelyem szerint a legközelebb lenne, hanem egy olyat választottam, ami munkahelyről jövet-menet útba esik. Emlékszem, amikor beiratkoztam a könyvtáros hölgy többször megkérdezte, hogy biztos, hogy be akarok iratkozni? Nem értettem amúgy, de biztosítottam róla, hogy teljes mértékben elhatároztam magam és innen nem távozom könyvek nélkül. Nagyon szerettem ezt a könyvtárat is, meg azt is, amikor már ismerősként tekintenek rád az ott dolgozók, segítenek bármiben (például szakdogához anyagot keresni), vagy épp ajánlanak egy jó könyvet, amit nemrég olvastak. Rengeteg jó könyvet hoztam haza onnan, volt olyan, ami csak úgy lepottyant a polcról véletlenül, én meg gondoltam egyet, hogy ez egy égi jel és hazahoztam. Aztán sajnos ez a könyvtár is arra a sorsra jutott, hogy összevonták egy másikkal, mert az épület ahol volt kellett éppen valami másra ... hiába, felkapott belvárosi helyen volt ... Szerencsére az összevonás épp azzal a könyvtárral történt, ami közel van hozzám, így nem is volt kérdés, hogy akkor visszaszokom ide. Azóta is évente hosszabbítom a jegyemet, havonta eljárok, bőszen válogatok a polcokról és itt például imádom, hogy piszok gyorsan megtalálhatóak az újdonságok. Persze a nagyon felkapott könyvekre itt is kell néha várni, vadászni, de ráérek, a könyvek sem rohannak sehová, szóval előbb vagy utóbb egymásra tudunk találni.

És hogy a sok mesélés mellett azt is elmondjam, hogy miért jó könyvtárazni? Azért, mert éves szinten egy könyv áráért annyi könyvet elolvashatsz, amennyit akarsz. De komolyan, a díj már az első kölcsönzés alkalmával (tagkönyvtárt nézve) megtérül, mert én még soha nem jöttem haza kettőnél kevesebb könyvvel. Meg nagyon-nagyon sokat tudsz spórolni a könyvtárazással. Voltak éveim, amikor 100 körül volt a beszerzett könyveim száma. Anyagilag bele sem gondolok inkább, mennyit költöttem akkor. Ráadásul sok olyan impulzusvásárlást megejtettem ilyenkor, amit később nagyon megbántam. Na, ezeknek a kiküszöbölésére tökéletes a könyvtár. Amikor egy könyvnél nem vagyok biztos abban, hogy a polcomon a helye, akkor irány a könyvtár. Vagy ha egy könyv annyira sokba kerül, hogy nem merem csak úgy megvenni, szintén irány a könyvtár. És még ilyenkor is megvan a lehetőség arra, hogy ha nagyon bejött, beszerezzem magamnak később (pl. idén Grecsó egyik könyvével vagyok így :)). Szóval ha kínoz a könyvvásárlás érzése, akkor van hogy nem a könyvesboltba kanyarodok be, hanem a könyvtárba visz az utam. Tényleg olyan érzés, mintha könyvet vennél, csak éppen 1-2, de max 3 hónap múlva vissza kell vinned.

Egy dolgot nem szeretek a könyvtárban: hogy vannak olyan olvasók, akik nem vigyáznak a könyvekre. Pl. leeszik, leisszák, aláhúznak benne, elszakítják és amit a legjobban utálok az a dohányszagú könyv. Könyörgöm, miért, miért kell úgy cigizni, hogy az utána következő ne vegye kezébe a könyvet, mert mintha egy hamutartót szagolgatna. Sajnos volt már olyan, hogy vagy nem hoztam ki ez miatt a könyvet, vagy itthon próbáltam kicsit szellőztetni. Én a könyvtári könyvekre ugyanúgy, ha nem jobban vigyázok, mint a sajátjaimra és számomra ez tök alap, nem megerőltető.

Amúgy szerintem a budapesti könyvtárak jó része ma is olyan retró érzés, nem? Nekem még mindig olyan, mintha legalább 30 évet visszamennék a múltba. Régi bútorok, régi könyvek az újak mellett, régi folyóiratok és újságok. Meg a nyugalom szigetei is. Ott nincs hangoskodás, mindenki csendben böngészget, néha össze-összetalálkozol egy-két emberrel a sorok között, én néha rákukkantok a mások kupacára, de alapvetően jó erre a kis időre a könyvek között nyugalmat és értéket lelni. Mert nekem ezt jelenti a könyvtár.

A többieknek pedig ezt, olvassátok őket is:

Dóri 

Czenema 

Zakkant 

Eszti 

PuPilla

Akik még csatlakoztak:
Nita
Avilda 

Júniusi könyvmánia

Egy hetes késéssel ugyan, de sikerül a júniusomat zárnom. Könyves téren abszolút rendben volt ez a hónap, sőt, az Ünnepi Könyvhétnek és a Margó Irodalmi Fesztiválnak köszönhetően tobzódtam a könyvekben.

BESZERZÉSEK

Rég volt már, hogy 6 könyvet tudhatok magaménak egy hónap alatt, ez most újra megtörtént. A Könyvhéten tudtam, hogy be fogom szerezni Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című kötetét és Krusovszky Dénestől az Akik már nem leszünk sosemet is. A Margóra most idén látogattam ki először, de elmondhatom, hogy annyira magával ragadott a hangulata, hogy innentől rendszeres látogatója leszek. Két beszélgetést hallgattam végig, mindkettő szuper volt, tele jobbnál jobb gondolatokkal, érdekességgel és naná, hogy az emlegetett könyveket is megszereztem utánuk. Az egyik a Poket új kiadványa, Szabó Magda Az őz regénye. Itt Juhász Anna beszélgetett Orvos-Tóth Noémivel és Vecsei H. Miklóssal a kötetről. Imádtam őket hallgatni, főleg, hogy annyira különbözően látták a történetet. A másik beszélgetést szintén Juhász Anna moderálta, Jolsvai Júliával beszélgettek a most megjelent Szabó Magda életműsorozat két új kötetéről, amelyből Borbély Alexandra olvasott fel részleteket. És meg is hozta a kedvemet az Üzenet odaátra kötethez, amelyet a Bookline buszon kedvezményesen meg tudtam venni PuPilla támogatásával a háttérben.

Közben hó végével befutott az előrendelt Ahol a folyami rákok énekelnek könyvem Delia Owenstől. Most már kicsit bánom, hogy ennyire nagy lelkesedéssel rendeltem meg, elég vegyes véleményeket olvastam róla. Utolsóként egy ajándék érkezett hozzám, mégpedig Márai Sándor Eszter hagyatéka a Zsebkönyvtár sorozatból. Úgy érzem júniust teljesen kimaxoltam.

OLVASÁSOK

Egy viszonylag normál hónapot zárhatok: 5 könyvet olvastam el. Elsőként Rubin Esztertől az Árnyékkertet, amelyet mindenki az egekig magasztal, de nekem a végén lévő csavarral együtt nagy csalódás lett. Folytattam a sort Laetitia Colombani A hajfonat kötetével, amely sokkal több, mint elsőre látszik. Fontos témákkal foglalkozik és nagyon olvasmányos. Aztán Márai Sándortól olvastam el Az igazit (egy újabb vcs-s pipa). Nagyon sok olyan gondolatot találtam benne, ami baromira szíven ütött olvasás közben. Szerintem ez olyan könyv, amely minden életszakaszban más-más mondatával tudja megfogni az olvasót. Aztán jött Celest Ng Kis tüzek mindenüttje, amely sajnos nem érte el számomra az Amit sohase mondtam el színvonalát, de ettől függetlenül nem volt rossz és kíváncsian várom majd a belőle készülő filmet. Zárásként pedig Elena Ferrante Briliáns barátnőjét újráztam, ami újfent hatalmas élmény volt és sok új dologra figyeltem fel, ami az első olvasás izgalmával elkerülte a figyelmem. Ezért is szeretek újraolvasni.

Júliusra nincs terv, igazából annyit szeretnék csak, hogy ezen a két utolsó nyári hónap során ne vegyek könyvet, csak olvassam az itthon felhalmozott kupacot, a várólista-csökkentésben is várnak még rám jó könyvet és remélem, hogy bírom majd még a mókuskerék pörgetését amíg a szabi el nem érkezik, iszonyatosan várom a munka nélküli napokat.

A többiek is zártak:

PuPilla

Dóri

Szilvi 

Amadea 

Témázunk: Távozz tőlem!

avagy kinek milyen mumusa van a könyves témák kapcsán?

Szerintem igen érdekes az e havi téma, legalábbis amint megtudtam, azonnal rápörögtem és bőszen jártak a gondolataim, hogy melyek azok a topikok, amiket olvasás során messze elkerülök és hogy vajon miért is van ez így. Illetve az is elgondolkodtam, hogy változtam-e ezzel kapcsolatban az olvasói létem során?

Csak hogy motiváljam magam a jövőre nézve!

Az általam egyik legjobban került téma általában az étkezési zavarok, főleg a bulimia és az anorexia volt régebben. Talán azért, mert én kistinédzser korom óta a mérleg másik végén álltam, azaz a valóban meglévő többletkilóimmal küzdöttem. Fiatal lányként nem tudtam megérteni azokat a jellemzően szintén lányokat, akik azzal sanyargatják a testüket, hogy alig vesznek magukhoz táplálékot, vagy ha igen, akkor azt utána erőszakkal távolítják el a testükből. Teszik mindezt úgy, hogy ha a tükörbe néznek, legtöbbször egy nagyon vékony lány köszön vissza rájuk. Szóval ha csak meghallottam ezt a két szót, kirázott a hideg és messze, nagyon messze kerültem a témát. Egészen addig, amíg felnőttként egyszer csak én is elkezdtem tudatosan foglalkozni a plusz kilóimmal, az önértékelésemmel és rájöttem, hogy van bizony kapcsolat az én többletem között, meg a között, amit ezek a lányok átélnek. Ráadásul a kezembe került Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyve, ami ezen "rettegett" témát járja körbe, mindezt olyan érzékenyen és annyi beleéléssel, hogy hirtelen átkapcsolt valamit az agyamban. Azt hiszem azóta nem zavar ez a téma, igazából az zavar inkább, hogy sokszor azt érzem, hogy nem vesszük komolyan azt, ha valaki evési zavarokkal küzd. Nem elég megkérdezni, hogy eszik-e eleget, vagy legyinteni hogy majd kinövi, hanem érdemes segítséget kérni, méghozzá időben, nehogy túl késő legyen.

Van egy másik téma, amellyel kapcsolatban mostanában változott meg szintén a viszonyom: ezek pedig a történelem során bekövetkezett világ-vagy kisebb méretű tragédiák. Irtóztam világ életemben a Titanic témájától (nem, a filmet sem láttam), meg a szívem szorul össze mindig a 9/11 kapcsán is, bár értem és tudom, hogy mindez a történelmünk része és foglalkozni kell vele. Ami most nyitotta fel a szememet az a Csernobil című sorozat. Nem gondoltam volna, hogy én ezt valaha meg fogom nézni. Aztán mégis megtettem és akkora pofon volt ez nekem, olyan ébresztő, hogy azóta is beleborzongok. Szintén rájöttem, hogy vannak olyan esetek, amikor nem lehet homokba dugni a fejünket, hanem tudni, ismerni kell a tényeket, illetve el kell ismerni azoknak az embereknek a teljesítményét, akik igyekeztek a még nagyobb katasztrófát megakadályozni. Szóval Csernobil kapcsán döntöttem el, hogy legyűröm minden félelmemet és a film után a könyvet is, a Csernobili imát is, sorra fogom keríteni. Nem lesz egyszerű menet, nem most fog megtörténni, de érzem annyira fontosnak a témát, hogy én is felnőjek hozzá.

És akkor vannak azok, amelyeknél egyelőre nem tapasztaltam enyhülést:

Ilyenek például a zombik. Nem, nem és nem. És fogalmam sincs, hogy miért, szimplán csak ráz tőlük a hideg. De oly annyira, hogy már a szó hangzásától is kivagyok. Élőhalottak ... Lehet azért is, mert nem olvasok, nem nézek horrort és nagyon kevés fantasyt, szóval eleve nem kerültek bele az olvasói látókörömbe. Illetve az olvasás számomra a teljes kikapcsolódást jelenti, és ők pont, hogy a frászt hozzák rám, nemhogy kikapcsolnának. 

Szintén úgy érzem, hogy az állatkínzás, az olyan könyvek, ahol állatok szenvedése, illetve halála áll a középpontba számomra messzire elkerülendő. Érdekes módon sokkal jobban felzaklatnak ezek, mint amikor gyilkosságokról esik szó. Talán azért, mert egy állat soha nem azért öl, hogy fájdalmat okozzon, hogy bosszút álljon, ők mindezt önvédelemből és a táplálkozás miatt teszik. Hát akkor miért képzeljük mi emberek, hogy felettük állunk és mindent megtehetünk velük? Fiatalságom meghatározó éveit együtt töltöttem egy kutyával, akitől annyi szeretetet, törődést kaptam, mint nagyon sok embertől nem. Őt nagyon nehéz volt elengedni, fájdalmas volt a búcsúzásunk, és azóta is mindig hatalmasat dobban a szívem, ha egy olyan fajtát látok, mint amilyen az én pajtim volt. Talán az állatok kapcsán mindig őrá gondolok, és épp ezért nem szeretném ha az a régi fájdalom ezen téma miatt többször felszínre kerülne.

Az utolsó téma, amit olvasóként nem tudok befogadni az a haldokló fiatalok és esetleges szerelmi történeteik. Nem tudom, talán azért, mert az embert éri amúgy is olyan sok tragédia az élete során és e két téma összekapcsolása nekem túlontúl hatásvadász. Értem itt is a mögöttes tartalmat (bakancslisták és carpe diem), de számomra ez így túl direkt és túl az arcomba van tolva. Van, hogy belefutok kicsit hasonló témába teljesen véletlenül és volt olyan is, ami nagyon-nagyon tetszett, de jellemzően ezek nem a nagy amerikai sikerkönyvek. Itt nem érzem magamban a késztetést, hogy nyissak a téma felé, pl. soha egy percre se fordult meg a fejemben, hogy elolvassam vagy megnézzem filmen a Csillagainkban a hibát. 

Számomra ezek azok a könyves témák, amelyekre legtöbbször nemet mondok, de mint az első két pont esetében olvashattátok, esély mindig van arra, hogy ez a lista változzon. Érdekes lenne mondjuk 10-20 év múlva elővenni újra és átgondolni, biztos kerülnének fel újak és az is lehet, hogy valamit le tudnék húzni róla.

A Témázó Csapattagok "nemszeretem könyvbéli témái":

Dóri
Nita
Reea
Anett
Sister
PuPilla

Keresztutak

Laetitia Colombani: A hajfonat

Egy újabb történet a könyvtárból, amely igazán kellemes meglepetést okozott. Szeretek a könyvtárban minden egyes alkalommal alaposan körbenézni és A hajfonatot már többször láttam a polcon, mindig is szemeztem vele. Végül a múltkori alkalommal már nem tologattam és nagyon örülök, hogy így tettem.

Igazi női regény ez, három különböző országban, eltérő családi és kulturális háttérrel rendelkező nő regénye. Mindhárom élete olyan fordulóponthoz érkezik, amely alapjában rengeti meg az addigi mindennapjait. Az első, akit megismerhetünk Smita és kislánya Lalita, akik Indiában, Badrapurban élnek. Az érinthetetlenek kasztjába születtek, akik a társadalom legalján helyezkednek el, a legaljasabb munkát végzik és akiknek szinte esélyük sincs innen feljebb kerülni. De Smita nem azt a sorsot szánja a kislányának, és a családjuk kis vagyonát felajánlva a lehetőségért, Lalita végül iskolába járhat. Ám ez a lehetőség sajnos nem úgy alakul, ahogy Smita remélte, ezért hogy a lányának már jobb élete legyen nagyon fontos döntést hoz, amellyel akár veszélybe is sodorhatja a saját életüket. Ám Smita nem alkuszik, tenni vágyik egy szebb jövő érdekében.

"Van úgy, hogy jó arra gondolni, hogy mindennek van vége, hogy a legnagyobb kín, fájdalom is megszűnik egyszer, akár már holnap."

Gulia Palermo városában Szicíliában él és édesapjával viszi a család parókakészítő műhelyét. A lány szinte családtagként gondol a cég összes alkalmazottjára, ő az a 3 lánytestvér között, aki tovább is szeretné vinni az üzletet. Erre sajnos korábban lesz szükség, édesapja balesete miatt a céggel járó minden felelősség a lány nyakába szakad, aki sajnos döbbenten tapasztalja, hogy nem is állnak olyan jól, mint ahogy azt sejtette. A fiatal lánynak hirtelen fel kell nőnie a feladathoz, illetve szívügyekben is viharos korszak köszönt rá. De mint kiderül a szerelmet hozó férfi sem véletlenül toppant be az életébe. 

„Nem tudták, hogy lehetetlen, így hát megvalósították.”
Guilia emlékszik erre a mondatra, amit kislányként olvasott Mark Twain könyvében és olyannyira tetszett neki.

A harmadik szál Sarah-é, aki elismert és befutott ügyvédnő Kanadában. Többszörösön elvált, három gyermeket nevel, de igazából a munkájának és a karrierjének él. Mindig elérhető, mindig 200%-on teljesít, mindig a háttérbe szorítja a családját és a magánéletét, egészen addig, amíg kegyetlen pofont nem kap az élettől. A legnagyobb nehézséggel kell szembenéznie, amely során bebizonyosodik, hogy a támadást onnan kapja, ahová a legtöbbet tette le eddig és amit ő biztosnak gondolt az életében kártyavárként omlik össze körülötte. Vajon fel tud állni ebből a helyzetből?

"A mostani életében minden tervezetten, szervezetten, rendezetten történik. Nem improvizál, a szerepét megtanulta, minden nap, minden héten, minden hónapban, minden évben eljátssza. Családanya, felsővezető, working girl, IT-girl, wonder woman: megannyi címke, amelyet a női magazinok ragasztanak a hozzá hasonló nők hátára, megannyi súlyos zsák, amelyet cipelniük kell."

Úgy gondolom, hogy egy tapasztalt olvasónak a regény elejétől már van tippje arra, hogy az a bizonyos címbeli hajfonat hogyan is fogja összekötni ennek a három nőnek a sorsát, tehát meglepetést ne várjunk ettől a könyvtől. Ellenben az utak találkozásáig nagyon szép íve van mind a három történetnek és mivel folyamatosan felváltva olvashatjuk Smita, Gulia és Sarah életét, egy percre sem válik unalmassá.

Nem kérdés, hogy európai szemmel a legfájdalmasabb sorsa Smitának és Lalitának van és talán az olvasó nekik drukkol a legjobban. Az, hogy Smita a legerősebb a három nő között nem merném kijelenteni. Számomra például Gulia is ugyanolyan erős volt: egy családi tragédia következtében szembe kell néznie nem csak egy szeretett szülő elvesztésével, de az egész addigi életét jelentő családi üzem elvesztésének lehetőségével is. Ráadásul olyan döntést hoz a végén, amely mindenki véleménye szerint bukásra van ítélve, ő mégis bevállalja. És mondhatom, hogy Sarah is bitang erős nő, még akkor is ha sok olvasó nem szereti az ő karakterét, mert hát egy igazi karrierista hidegvérű ügyvédcápa. Pontosan ezeknek a személyeknek lehet a legnagyobbat zuhanni, ők azok, akik sérthetetlennek gondolják magukat, ezért a zuhanás és onnan a felállás nekik lehet a legfájdalmasabb.

A Talmudból jut eszébe egy idézet: „Aki megment egy életet, az egész világot menti meg.”

Szóval miért is ajánlom A hajfonatot? Mert fontos dolgokra hívja fel a figyelmünket. A család fontosságára, a társadalomban kirekesztett sorsban élőkre, arra, hogy mindig lehet másik utat választani és arra is, hogy van, hogy a nehézségek nem véletlenül tesznek próbára minket, mert lehet, hogy a végén valami sokkal jobb vár majd ránk. Szívből ajánlom ezt a könyvet a női olvasóknak, akik szeretnek erős női karakterekről olvasni. Érzelmes történet, megéri időt szakítani rá!

Kiadó: Kossuth Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Borsi Éva

Na de hogy kerül a torta a temetőbe?

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Amikor ez ember sokat olvas, akkor nagyon várja azokat az élményeket, azokat a könyveket, amelyek tudnak valami újat adni, nem csak a szokásos klisékre fűznek fel egy unalomig ismert történetet. Rosemarie Eichinger könyve már a címével is kiemelkedik a többi, a gyászt és annak feldolgozását középpontba állító ifjúsági történetek közül. Hiszen ki tudna elmenni egy olyan könyv mellett, amelynek a címe az, hogy Esznek-e a halottak epertortát? Én nem tudtam és örülök is, hogy felfigyeltem erre a rövidke, 150 oldalas kis feel-good könyvre (ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni a témával kapcsolatban).

Azt persze le kell szögeznem, hogy ez egy ízig-vérig ifjúsági könyv. Mind a főszereplők korát tekintve, mind a téma kidolgozottságát, hisz nem megyünk annyira mélyre, nem vájkálunk hosszasan a szereplők lelkivilágában. Egyszerűen csak nyomon követjük két kiskamasz találkozását, akik jókor lépnek be a másik életébe, hogy egy nehéz szakaszon átsegítsék egymást. A könyv főhőse a 12 éves Emma, aki édesapjával egy temetőben él, hisz apja a sírásó. A lány ennek megfelelően kicsit furább, mint kortársai. Suli után nem a bevásárlóközpontokban korzózik a barátnőkkel, hanem a temetőben látogatja meg számára kedves helyeit, történeteket talál ki az elhunytakról, miközben éli meghitt kis életét édesapjával kettesben. Egy nap azonban a "megszokott" temetőlátogató vénasszonyokon kívül egy fiú is feltűnik, aki nap nap után nem csinál mást, csak ül egy sírnál. Ő Peter, aki egy banális baleset folytán elvesztette ikertestvérét. A halálát követően a fiú családja nem tud vigaszt nyújtani egymásnak, ezért a fiú ikertestvére sírja mellett keres magának gyógyírt a lelki sebeire. Persze Emma nem bírja a fiút nem megszólítani és így a fura lány és a hallgatag fiú közösen elindulnak azon az úton, ahol mindkettejük életének krízishelyzetére talán egy barátság lesz a megoldás.

"– Los Días de los Muertos. Mond ez neked valamit?
– Életemben nem hallottam.
– A halottak napjai. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottak november első két napján meglátogatják a családjukat. Ezért ilyenkor rikító sárga körömvirágot szórnak a halottaik sírjától a házuk kapujáig, hogy a halottak odataláljanak. A házakat feldíszítik, és napokig főznek rájuk.
– Kikre?
– A halottakra, te süket! Az egész ország ünnepel. Csontvázakat csinálnak papírmaséból, halálfejeket cukormázból vagy csokiból. Arrafelé, aki meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért, mert meghaltak. Érted?"

Több dolog miatt szerettem nagyon ezt a könyvet. Egyrészt üdítő volt Emma kistinédzser narrációja, a mód, ahogy ő látja a világot. Hogy mindig mindent visszavezet a halálra, az elhalálozás lehetséges módjaira, ugyanakkor sokszor pont azt a támaszt nyújtja ezekkel a bizarr kijelentésekkel, amelyre a másik félnek szüksége van. Tetszett, hogy Peter vesztesége miatt kezdi ő maga is édesapját kérdezgetni azokról az időkről, amikor elvesztette az édesanyját. Mert látja, hogy a fiúnak micsoda fájdalom az ikertestvére halála, és kezdi felfogni, hogy az, hogy ő nem emlékszik az édesanyja halálára, az még nem jelenti azt, hogy őt ne érte volna veszteség. Pláne, amikor az édesapja ajtaján egy új nő kopogtat. És az apuka, őt sem sem szabad kihagynom. Egy csudapofa volt, aki rajong a lányéért, aki isteni kajákat főz, néha ugyan elég bizarr hozzávalókkal kísérletezik a konyhában, de a végeredmény mindig fenomenális. És aki talán kap egy új esélyt az élettől.

"– Hiányzik?
– Igen – a válasz gyors és határozott.
– És mikor hiányzik a legjobban?
– Amikor curryt készítek. Az volt a kedvenc étele. Vagy amikor összetekered a palacsintát. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő. Reggelenként érezni vélem a fürdőszobában a samponja illatát, pedig soha nem használjuk azt a sampont. Ha tulipánt látok, mert az volt a kedvenc virága. Eső után, mert imádta beszívni az esőáztatta kert illatát. Amikor alszol, mert néha pont úgy horkolsz, mint ő."

Szerettem amiatt is, hogy Peter milyen szép fokozatosan nyílik meg Emma felé. Hogy bár kezdetben valóban nagyon-nagyon furcsának találja ő is a lányt, a lakhelyét és az egész gondolkozását, egy idő után meglátja Emma értékeit. Rájön arra is, hogy bár ő a szülei támogatását várja a gyász feldolgozásában, de egyszerűen akkor sokk érte a családot, hogy talán neki, az immár egyedüli gyermeknek kell megtenni a szülők felé az első tapogatózó lépéseket, hogy észrevegyék, hogy van még miért és kiért felállniuk és tovább működniük mint család.

"Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van."

De a legjobban a humoráért szerettem ezt a könyvet. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen témájú könyv olvasása közben ennyiszer fogok felnevetni, vagy ennyiszer csóválom majd Emma beszólásain, akasztófahumorán a fejem. De így történt. És épp ezért azt gondolom, hogy remek könyv ez, tud újat mutatni és mondani a témában. Csak ne várjunk tőle olyan mélységet és kidolgozottságot, mint egy felnőtteknek szóló regénytől.

Kiadó: Kolibri

Kiadási év: 2017

Fordította: Nádori Lídia

2 + 2 könyv az idei nyárra

Rég nem írtam évszakos posztot, igazából a mostani nyárra sem szándékoztam. Csakhogy ad1) olvastam a többiekét és kedvet kaptam ad2) én vagyok az kis szerencsétlen, aki pont egy ilyen szuper nyári idős 3 napos hosszú hétvégére betegszik le és ül otthon szomorúan a 4 fal között papírzsepikkel és vitaminokkal körbebástyázva. Úgy gondoltam ezzel a poszttal saját magamat vidítom fel a nyárra és a tervezett olvasmányokra gondolva. Hirtelen 2 + 2 könyv jutott az eszembe, ami tuti sorra fog kerülni az elkövetkező 3 hónap során. Ebből kettő egy ideje már vár a sorára, kettőt pedig szeretnék újraolvasni.

Szabó Magda: Zeusz küszöbén

Tavaly olvastam tőle a Hullámok kergetését, amely az írónő férjével megtett külföldi útjairól szóló amolyan napló volt. Nagyon élveztem és már akkor elhatároztam, hogy az idei nyaralásomra majd a Zeusz küszöbént fogom magammal vinni. Régóta nem volt részem amolyan igazi nyaralásban, picit minden évben döcög, billeg az egész, külföldi kiruccanásról már nem is álmodozom, azt majd Szabó Magda szállítja nekem. Vele eltölthetek pár napot Görögországban, amely amúgy is kedves hely a szívemnek, hiszen oda kétszer is eljutottam már és csodás emlékeket őrzök róla. Végül is arra is jó lesz ez a könyv, hogy értékelni tudjam azt amiben volt már részem, még akkor is ha azóta nem úgy alakultak a nyarak, ahogy szerettem volna. Tehát a Zeusz küszöbén tuti befutó lesz augusztusban. Reszkessetek görög istenek, jövök!

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

Az Amit sohase mondtam el az egyik legnagyobb élményem volt idén télen, ezért utána rögtön megvettem a frissen megjelent Kis tüzek mindenüttet is. Érzem, hogy legalább olyan gondolatébresztő és gyomrost adó történet lesz, mint az elődje. És bár nyáron néha vágyom a vízpart melletti limonádékönyvek könnyedségére és gondtalan hangulatára is, mégis tudom, hogy ezt a könyvet nem fogom megbánni. Ezt már most június során igyekszem elolvasni és remélem majd az év végi visszatekintés során elmondhatom, hogy Celeste Ng írásaira ezután mindenképpen oda fogok figyelni.

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Borítóját tekintve tiszta nyári laza olvasmányt sejtet ez a könyv és pont ez a tipikus esete annak, hogy ne ítéljünk a borító alapján. Ugyanis ezt a novellagyűjteményt már olvastam és elég kemény történeteket rejt. Mégis hatalmas élményként él bennem több története, ezért is gondoltam arra, hogy ideje lenne újra elolvasni az egészet. Az idei évben nagyon megszerettem a novellákat, hiszen ha nincs is ideje minden nap hosszabban olvasnia az embernek, egy-egy rövidebb írás a munkahelyre utazva, vagy este otthon még simán beleférhet. Ráadásul én pl. ha vízparton/uszodában olvasok, akkor van, hogy az olvasás mellett az aktívan fejemből kifelé bámulás a kedvenc elfoglaltságom, ami tevékenység szuperül kivitelezhető két rövidebb novella elolvasása között.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Van ez a kis könyv, a Nyarak könyve, amely szerintem könyvespolcom legszebb kiadványa. Nagyon szép élményeket köthetek hozzá ezen felül is: ekkor találkoztam egy kedves barátnőmmel IRL is, együtt mentünk a könyvbemutatóra az egyik Könyvfesztiválon és hát maga a könyv is hatalmas szerelem számomra. Most PuPilla juttatta újra az eszembe, így csatlakozok mellé a nyári olvasásában. Számomra a Nyarak könyve az összes gyermekkori, ma már retróként emlegetett nyaraimat idézi fel. Azt, hogy mennyire boldogok és önfeledtek voltunk akkor, hogy mennyi szuper dolgot csináltunk egy nyár, nyaralás alatt mindenféle kütyük nélkül és hogy milyen csodás helyek vannak Magyarországon belül is. Nagyon-nagyon vágyom egy olyan nyaralásra, amitől visszakapom - ha csak néhány órára is - ugyanezeket az érzéseket, és ha idén ezt csak úgy kaphatom meg, hogy immár harmadjára olvasom el a Nyarak könyvét, akkor nem fogok hezitálni.

A posztot ihlető bejegyzések:

PuPilla kis nyári listája

Heloise is tervez a nyárra

Dóri még tartaléklistával is készült

A májusi könyveső

avagy zárjuk le a tavasz utolsó hónapját!

Igen, engem is megviselt ez a májusi időjárás, de nagyon-nagyon igyekeztem a jó oldalát nézni a dolgoknak. Tök hangulatos volt behúzódni egy-egy eső elől egy hívogató kávézóba, vagy épp teázóba és előkapni a táskámban rejtőző épp aktuális olvasmányomat, szóval túl lehetett élni ezt a sok csapadékkal járó májust is. Talán ennek köszönhető, hogy mind a könyvvásárlási, mind az olvasási kedvem a magasba hágott.

BESZERZÉSEK

Igazából egy könyv volt a csőben, amit tudtam, hogy mindenképpen beszerzős lesz, ez pedig Böszörményi Gyula Ambrózy-sorozatának legújabb kötet, a Szer'usz világ. Ezt mindenképpen a polcomon szerettem volna tudni a többi kötet mellett és már olvasom is. Annyit mondhatok, hogy Márikának köszönhetően eddig ez a legviccesebb kötet.

Mostanában megint szeretek be-beugrani csak úgy nézelődni a könyvesboltokba és az egyik ilyen terápiás nézelődésem alkalmával impulzusvásárlás eredményeként landolt a kosaramba két könyv. Az egyik Bjarte Breiteig Fantomfájások kötete volt. Felcsaptam az első oldalnál, beleolvastam majd úgy döntöttem kell és kész. Érdekes kis kötet volt, de simán jó lett volna könyvtárból. A másik pedig nagyon felcsigázott a boltban. Ez volt Rubin Esztertől az Árnyékkert. A könyvesboltban találkoztam ezzel a könyvvel először, a fülszöveg meggyőző volt, aztán persze láttam, hogy már születtek róla szuper értékelések és úgy gondoltam ej de frankón választottam. Ööö...hát úgy tűnik, hogy annyira nem. Mérges vagyok erre a könyvre, de majd igyekszem külön posztban kifejteni, hogy miért.

Volt még egy harmadik hirtelen fellángolásom, és ez lesz az, amit tuti nem bánok meg. Voltam a Fortepan Minden a múltam c. kiállításon (imádtam, menjetek el ti is, én újrázáson gondolkozom), ahol elcsábultam Szerb Antal A Martian's Guide to Budapest címet viselő kis budapesti útikönyv féleségére. Annyira imádok Budapestről és a régi időkről olvasni, újabb és újabb információkat magamba szívni, hogy amikor ezt a könyvet megláttam a korabeli fotókkal úgy döntöttem megérdemlem.

OLVASÁSOK

Olyan történt, ami már rég nem: összesen 9 könyvet olvastam el. Magam sem értem hogyan, pedig eskü ott voltam. Kezdtem Jodi Picoult Ítéletével, ami egy nagyon érdekes témát helyez a középpontba, mégis azért érződött rajta szerintem, hogy az írónő egy korai regénye. Aztán Sarah Pinborough Ha addig élek isével folytattam, ami számomra a leggyengébb könyve eddig. Után jött a Nász és téboly Böszörményi Gyulától, amivel kipipálhattam a 2019-es várólista-csökkentést. De olyan jó könyveim vannak a listán, hogy megyek tovább, nem állok meg a 12 könyvnél. A sorban a következő az újonnan beszerzett Fantomfájások volt (ami amúgy szuper utazós könyv a kis méreténél és a novelláknál fogva), majd Mörk Leonóra A porcelánlány címet viselő kedvesen egyszerű, mégis élvezhető romantikus könyvének adtam egy esélyt. Picit csalódásként éltem meg ezután Szabó Magda Csigaházát (van, ami nem véletlen maradt szerintem a fiókok mélyén). Az utolsó három könyvet pedig a könyvtárnak köszönhetem és ebből egy nagyon köze került a szívemhez. Anna Cathrine Bomann Agathe c. kisregénye élvezetes olvasmányom volt, de amit legjobban szerettem ebben a hónapban az Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? ifjúsági regénye volt. Ez valami tünemény, és bár a témáját tekintve szomorú, mégis humoros és kedves tudott maradni végig. Zárásként a kortárs Témázás után egy versantológiát választottam: Szabó T. Anna - Lackfi János játékából született meg A nő meg a férfi. Kortárs versek közül nem ez a kötet lesz a kedvencem. De próbálkozom tovább.

Amúgy jelenleg rajtam van a könyvvásárlási láz, szuper kötetek jönnek a Könyvhétre, szóval a júniusom szerintem a vásárlási oldalról lesz erős, de majd azt mondom, hogy a nyári szabadságra gyűjtöm a könyveket.

A többiek májusa:

PuPilla 

Szofisztikált Macska 

Dóri 

A pszichológus is ember

Anne Cathrine Bomann: Agathe

Többek között azért is szeretek könyvtárazni, mert jó néhány könyv esetében megadta már nekem a végső lökést az olvasásukra és egyáltalán nem bántam meg. Az Agathe című gyönyörű, ámde igen vékonyka könyvecskével is pontosan ugyanígy jártam. Vacilláltam még vele a Könyvfesztiválon, mert érdekelt volna, de mikor a könyvtár polcán megláttam, már semmi nem tartott vissza, hogy vigyem magammal haza. Bár kicsi, kompakt könyv ez, a mondanivalója annál fontosabb.

 

Mivel nekem az egyik kedvenc sorozatom a Terápia, ezért már a történet elejétől lubickoltam a hasonló közegben. Adott egy terapeuta, aki épp a visszavonulása előtt áll, visszaszámol, illetve pontosan tudja, hogy nyugdíjazásig éppen 800 terápiás alkalmat kell még levezényelnie. Csakhogy egy nap új páciens jelentkezik, Agathe, akit semmi pénzért nem akar elvállalni az orvos, mert komplexebb problémát lát benne, minthogy a fennmaradó idejében segíteni tudna rajta. Aztán a nő annyira kitartó, hogy mégis elkezdik együtt a közös munkát, ami a pszichológus életére is hatással lesz.

"Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felkelnie másnap?"

Szépen építkező történet az Agathe. Már az elején át tudjuk érezni, hogy a terapeuta mennyire ki van égve, mennyire megcsömörlött a páciensei problémáitól. Pontosan Agathe ügye lesz az, amely kibillenti ebből az unott, belefásult állapotból, aki miatt mind a jelenlegi pácienseire, mind a közvetlen környezetében dolgozó titkárnőre is máshogy tekint majd. Ahogy Agathe hétről hétre megjelenik az orvosnál és ahogy hétről hétre fejtik fel a nő boldogtalanságának okát, a doki is úgy veszi észre maga körül a dolgokat. (Kicsit olyan volt ez a folyamat számomra, mintha egy fekete-fehér film szép lassan színesbe fordul.) Egyrészt mivel egy idő után valóban segíteni akar a nőnek, mintha visszanyerné hivatásába és magába vetett hitét, és próbálja azonosítani, hogy mikor és hol vesztette el ifjonti lelkesedését a szakmája iránt. Másrészt a hónapok által kezelt pácienseihez is másként áll hozzá: van, akit igyekszik kirángatni egy-egy váratlan helyzettel az addig megszokott terápiából, van, aki felé nagyobb részvéttel fordul. De a legnagyobb dolog az, hogy a saját életére telepedő démonokat, félelmeket próbálja majd legyőzni.

"És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember."

Amit nagyon szerettem a könyvben, hogy olyan szépen, szívfájdítóan szépen tud írni a sok negatív emberi érzésről, történésről. A magány, az időskori magány, az élet alkonyával, a "hasznosság" érzetének elmúlásával nagyon sokat foglalkozik, de ugyanilyen központi és visszatérő téma a halál, az elmúlás és a gyász is. És ettől függetlenül is, hogy pont ezek a témák járják át a regényt, valahol van egy pozitív üzenete is: soha nem késő változtatni, és van, hogy a segítség, a támogatás pont onnan jön, ahonnan nem várja az ember.

"Miért – mindig ugyanígy kezdődött – nem mondta el senki, mi történik a testtel, amikor az ember megöregszik? Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a szép vagy természetes? És abban a pillanatban, hogy a lemez végére ért, és a csend magamra hagyott a nappaliban, megérkezett a kegyelemdöfés: nincs kiút. Ebben az álnok, szürke börtönben kell élnem, amíg meg nem öl."

Ami miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, az a terjedelme. Olvastam volna még. Jobban örültem volna, ha bizonyos esetek esetében sokkal mélyebbre megyünk, jobban megértjük és látjuk is a történetek kifutását. A lezárás is csak amolyan sejtetős, ránk bízza az író a történet végének továbbgondolását. Szerintem olyan sok fontos témával dolgozott a maga is pszichológusként praktizáló írónő, hogy az megérdemelte volna egy hosszabb terjedelmű regényt. A tehetsége, a szép képeket elénk vetítő, gördülékeny stílusa határozottan megvan hozzá, így én várom hogy legközelebb mivel rukkol majd elő. Addig is ajánlom az Agathe-ot mindazoknak, akiknek szükségük van néha egy kis megállásra, egy-egy kapaszkodóra amikor elbizonytalanodunk, hogy mégis miért csináljuk azt, amit úgy hívnak hogy élet.

Kiadó: Jelenkor

Kiadási év: 2019

Fordította: Petrikovics Edit

Jó magyarok? Jó magyarok!

A Témázás keretében május hónapban a jó magyar írókat, regényeket beszéljük ki a csapattal. Fő kérdés, hogy egyáltalán van-e jó magyar élményünk, vagy a magyar kötelezők egy életre elvették a kedvünket kis hazánk szerzőitől?

Amikor felvetődött ez a téma, gyorsan leültem átböngészni az olvasási listámat. Sajnos meg kellett állapítanom - amivel azért én is tisztában voltam -, hogy nem túl sok könyvet olvasok magyar szerzőktől. A húszas éveimet szerintem egyáltalán nem jellemezte az, hogy hozzájuk nyúltam volna. A fejemben a magyar szerzők mindig egyet jelentenek a búskomorsággal, az arculcsapással felérő történetekkel és egyszerűen nem álltam rá készen akkor, hogy komolyabb, fajsúlyosabb, hazánkat jellemző témákról olvassak. Aztán ahogy az ember feje lágya kezd benőni, néha éreztem én is késztetést a magyar írókkal való ismerkedéshez. Emlékszem, ott szégyelltem el magam nagyon, amikor egy nem magyar ismerősöm, aki magyar szakos volt olyan magyar íróktól olvasott az egyetemen, akikről én még csak nem is hallottam. Szóval úgy gondoltam, hogy tényleg itt az ideje finoman közeledni feléjük. A kulcs szerintem annyi, hogy legyél tisztában azzal, hogy te mit szeretsz, mi az, ami kikapcsol. Ha nem tudsz komoly szépirodalmat olvasni, akkor a magyarok között se azt keresd. Én például tudom magamról, hogy nem vagyok érett még se Eszterházyt, se Nádas Pétert olvasni. Rájuk még várok, majd pár év, vagy akár évtized múlva. De a kísérletezésemnek hála van jó néhány szerző vagy könyv, amit szeretek, szóval mesélek egy kicsit, hogy nálam kik a nyerők.

Baráth Katalin

A mai napig élénken emlékszem, hogy már szinte mindenki olvasta körülöttem a Dávid Veron sorozat első részét, én meg totálisan ellentartottam a könyvnek. Aztán valami bekattant és az első részt egy balatoni strandolás alatt elkezdtem, hogy alig 2 napon belül befejezzem. Aztán a következő köteteket már tűkön ülve vártam Katától és a sorozat kinőtte magát az egyik kedvencemmé. Sőt, a krimi vonulatban írt Arkangyal éjjel is az egyik emlékezetes olvasmányom lett, holott teljesen más, keményebb hangvételű és témájú, mint a Veron-kötetek. Jó lenne, ha Baráth Katalin újabb könyvvel jelentkezne, rá vevő leszek.

Böszörményi Gyula

Gyula bátyót én az Ambrózy-sorozat miatt ismertem meg. Az első kötettel nagyon megszerettem a miliőt, amit teremtett, hogy aztán a többi kötettel se engedjem el a szereplők sorsát. Szeretem, hogy alapos munkát tesz le elénk, hogy humoros, még ha néha mérges is voltam egy-egy fordulat miatt. Sőt, azt is szeretem benne, hogy aktívan molyol, minden olvasásomat, minden értékelésemet csillagozza, figyelemmel kíséri a regényei sorsát, az olvasói reakciókat és elég sokat dedikál. Nála mindig óriási sorok kígyóznak a Könyvfesztiválon/Könyvhéten.

Hidasi Judit

Hidasi Judit Április út című regényére tök véletlen, hatodik érzékkel találtam rá. Nekem óriási kedvencem lett. Nőkről szól, nőknek. Arról, hogy akkor is van remény, ha már te leírtad magad és az életed. Szerelmekről, csalódásokról, újrakezdésekről, lehetőségekről. Szerettem az egyszerű stílusát, az őszinte hangját és a két főszereplőjét. Sokszor kapom le ezt a regényt a polcomról, legtöbbször csak beleolvasok, egy-egy kedvenc részemnél elidőzök, de eddig például háromszor olvastam el teljesen. És még biztos fogom is. Ehhez képest fura, hogy Judit többi regénye felé nem nyúltam még. Azt hiszem a csalódástól félek. Hogy ilyet, mint amit ettől a történettől kaptam, nem kaphatok még egyszer tőle és ezt az élményt szeretném nem felülírni egy csalódással.

Leiner Laura

Na, ezzel most biztos kiverem néhányatoknál a biztosítékot. Leiner Laurával is úgy vagyok, hogy tudni kell tőle válogatni. Anno én a Szent Johanna Gimit nagyon bírtam minden hibájával együtt, hiszen közel sem tökéletes könyvekről van szó. Az üzenetét szerettem, azt hogy végigkísérhettem egy csapatot felnőni, hogy én magam is visszarepülhettem kicsit az időben a középsulis évekbe. Illetve jó volt látni, hogy mennyi fiatal lányt mozgatott meg, hányan olvasták a sorozatát. A többi könyvére nem vetettem rá magam, azoknál már éreztem, hogy rezegne a léc. Viszont az Iskolák Versenyével újra kísérleteztem és az is bejött. Leiner Laurát azért jó olvasni, mert jó néha lerakni a felnőtt életünk felelősségének a súlyát, újra tininek érezni magunkat. Ráadásul ez utóbbi sorozatában központi témaként jelenik meg egy szeretett családtag elvesztésének feldolgozása, ami szerintem nagyon fontos téma. Persze, kereshetem benne a hibákat, van, amit én sem bírok Laura stílusában, de ha olvasom a könyveit, egyrészt válogatok, másrészt tudom, hogy mit várhatok és nem is várok többet. Szórakozni szeretnék és azt megkapom.

Kőrösi Zoltán

Őt a molynak köszönhetem. Volt egy időszak, amikor elég sok figyeltem olvasta a Milyen egy női mell című regényét. Annyira felcsigáztak az értékelések, hogy adtam neki egy esélyt és totál szerelem lett a részemről is (amúgy most kedvem támadt felvenni az újraolvasandók kupacába). Sajnos Kőrösi azóta eltávozott, fiatalon és váratlanul, ami engem nagyon megrázott anno. Épphogy felfedeztem magamnak. Még megjelenése után olvastam tőle a Szívlekvárt is, ami ugyan nem érte utol számomra az előző regényét, mégis örülök, hogy a polcomon tudhatom. Mindenképpen szeretném az összes megjelent művét is elolvasni majd, csak most már kénytelen leszek beosztani...

Réti László

Szintén molyos ajánlásra kezdtem bele a Kaméleon-sorozatba és nem hittem el, hogy magyar író ennyire humoros krimit tud írni. Nemcsak a krimi szál volt érdekes, hanem legtöbbször sírva röhögős perceket okozott nekem. Volt bennem egy jó adag ellenérzés az elején, hogy én magyar író tollából krimit olvassak, de Réti levett a lábamról. Cameron Larkin kicsit olyan számomra, mint Stephanie Plum, azaz ha az idegeim cafatokban lógnak, és semmi agymegerőltető tevékenységre nem vagyok képes, akkor jöhet és nem fogok csalódni.

Tóth Krisztina

Ő az az író, akihez nekem fel kellett nőnöm, élnem, tapasztalnom, erősödnöm kellett. Eddig két novelláskötetét olvastam, a Pixelt és a Pillanatragasztót. Jó, hogy novellákkal kezdtem, mert ha nem tudok helyenként időt hagyni egy-egy története között, akkor eret vágok magamon a depressziótól. A Pixelt jobban szerettem, mint a Pillanatragasztót, de mindkettőből élénken emlékszem jelenetekre, szereplőkre, volt olyan történés, ami teljesen beégett az agyamba. Mostanában gondolkoztam rajta is, hogy folytatni kellene az ismerkedést (ott az Akvárium, vagy a Hazaviszlek, jó? ami listán van régóta), csak hozzá tényleg kiegyensúlyozott pillanat kell, mert a nagy magyar valósággal lehoz az életről.

Tóth Olga

A Csupasz nyulak. Amelynek a borítója mindig eltántorított az olvasásától. Aztán egyszer mégis kézbe vettem és kedvencem is lett. Megint a nagy magyar valóság, a régi rendszer, anyák-lányok kapcsolata, a családok diszfunkcionális működése, a kitörni vágyás. Emlékszem, hogy nagyon megérintett, nagyon elgondolkoztatott. Azóta is több helyen, több embernek ajánlottam már, az egyik legjobb magyar regény, amit valaha olvastam.

***

És akkor néhány "új felfedezett"-ről. Azért idézőjelezem, mert számomra újak. Eddig csak messziről néztem, kerülgettem, óvatosan közelítettem, aztán most úgy tűnik, hogy nem lőttem velük mellé.

Grecsó Krisztián

Én nem voltam Grecsó rajongó. Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy Grecsót olvassak. Aztán elmentem egyszer egy zenés előadására és annyira megfogott maga az ember, hogy úgy gondoltam, aki nekem ilyen szuper estét okozott, ennyiszer megnevettetett és ennyiszer megkönnyeztetett, az bizony valamit tudhat. Úgyhogy szép lassan ismerkedek vele. Nem sietem el. Válogatok. Most legutolsó alkalommal a Verával nagyon egymásra találtunk. Úgyhogy mindenképpen tovább megyek vele az úton. Csak maximum én most majd egy kicsit visszafelé haladok a korai művei felé. Megszerettem, "grecsósodtam" és a Harminc év napsütéssel meg abszolút beírta magát a szívembe. Értem őt és ő is ért minket.

Péterfy-Novák Éva

A rózsaszín ruha volt a kezdőlökés. Ami nagyon magyar, nagyon mai női sorsokkal, érzésekkel teli kis novella gyűjtemény. Tetszett a teljesen egyszerű, sallangmentes, helyenként erőteljesen szókimondó stílus. Nem akar több lenni, mint ami. Nem akar nagyon irodalmi lenni. Viszont fontos dolgok voltak ebben a kötetben. És ahogy néztem mind az Egyasszony, mind az Apád előtt ne vetkőzz szintén fontos témákat dolgoz fel. Számomra ez pont elég.

Mörk Leonóra

A porcelánlány volt az utolsó befejezett olvasmányom és hatalmas meglepetés volt. Merthogy tök jó és élvezetes volt. Szórakoztató női regény a jobbik fajtából. Szeretem a két szálon futó történeteket, ahol valami rejtély van a múltban és ettől a kis könyvtől pont ezt kaptam. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de meglepett, hogy mi magyarok tudunk ilyet is írni. Van benne sok utalás a mostani rohanó életünkre, visszatekintünk a múltunk egy kevésbé dicsőséges időszakára és aztán levonjuk a tanulságot. Tök jó volt, hogy nem nyáltenger és rózsaszín giccs-féle regény ez, hanem olyan kellemesen érzelmes. A Ködkirálynőre is kíváncsi lettem.

Mint láthatjátok nálam nem a hardcore magyar kortárs szépirodalom képviselteti magát, mert most nem érzem magamat ezekre az írásokra készen. Majd. Viszont azért meg kell állapítanom, hogy tudunk mi magyarok írni, sok könyvből lehet már meríteni, így szerintem mindenki megtalálhatja magának azt a magyar írót, aki megadja neki a lökést a többiek megismeréséhez is. Illetve szerintem vannak nagyon jó megmozdulások (pl. a Libri Irodalmi Díja, a Margó Fesztivál), amelyeknek a fókuszában a kortárs magyar írók, költők állnak. Ezeket is folyamatosan nyomon szoktam követni, így például tudom, hogy a mostani közönségdíjas Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét is hamarosan beszerzem. Egy újabb író, akivel szeretnék megismerkedni. Mert ez egy izgalmas dolog, szóval legyünk nyitottak, adjunk esélyt, mert vannak bizony jó magyar könyvek, csak rá kell találnunk.
Ti mit gondoltok a témáról? Szoktatok magyar szerzőktől olvasni? Vannak kedvenceitek?

A témázós csapat résztvevőinek gondolatai:
PuPilla
ZakkantAnett
Dóri
Nima

Mindenkinek volt egy rózsaszín ruhája

Péterfy-Novák Éva: A rózsaszín ruha

Azt hiszem a könyvtározás egyik legjobb hozadéka az, hogy sokszor olyan könyvekkel is megpróbálkozom, amelyektől addig távol tartottam magam, vagy úgy gondoltam, hogy nem kell belőle saját példány, mert mi van ha nagy pofáraesés lesz a vége. Ilyenkor teljesen jó a könyvtár polcáról lekapni egy olyan kötetet, ami sokszor sok helyen jött már szembe velem és adni neki egy esélyt, hogy eldönthessem szeretnék-e az írójával tovább ismerkedni. Péterfy-Novák Éváról elmondhatom, hogy igen. A rózsaszín ruha című novellás kötetével engem simán megvett magának.

A rózsaszín ruha nőkről szól és talán leginkább nőknek, illetve azt mondanám, hogy ők fogják leginkább értékelni és átérezni azokat a szituációkat, amelyekről szól ez a könyv. Sokrétű kis kötet ez, és mivel novellákról szól, annyira mélyre mégsem megyünk, de mégis vannak benne olyan történetek, amelynél a rövidség előny, amely így is egy erős gyomrost ad nekünk olvasás közben.

A keményebb történetek legtöbbször megcsalásról, kiábrándulásról, nők elleni erőszakról, a nők elnyomott szerepéről szólnak. Nem is tudok felsorolni olyat, amelyik ne ütött volna szíven. Az egyik kedvencem az Európa Kávéház volt: amikor egy "idilli" kis család pár percébe tekinthetünk bele, ahol látjuk anyukát, aki kívül mosolyog, belül meg szanaszét van esve, mindezt persze apuka és az anyós hathatós "támogatásával". Hatalmas pofont kap a női romantikus lélek a Csokiszív 1-2. című novelláktól, amelyben először a feleség mesél, majd - és ez nem spoiler, mert simán kiérződik az első történetből a második csattanója - a másodikban a szerető. És akkor a koronát ezekre a gyomorszorítóan döbbenetes és őszinte történetre A nőgyógyász és a Házi bor című két történet teszi fel. Az egyik a nők kiszolgáltatottságáról szól egy nagyon intim helyzetben, arról, hogy fel kell vállalnia a fellépést valaki ellen ha valami olyan történik velünk, ami nem helyes, a másik pedig a családon belüli elnyomásról, erőszakról, és az arra adott válaszokról. Lehet kitörni és lehet benne ragadni is.

"Mert igenis van az a szint, amikor az ember a boldogtalanságtól szinte megbénul."

Hogy a feszültség, meg az a gyomorszorító érzés ami ezt a sok negatív érzelmet kíséri helyenként megtörjön volt pár olyan rövid kis szösszenet, ami mosolyt csalt az arcomra. Ilyen volt pl. A góc című novella, amelyben egy kigyulladó kicsi kocsi és Szentesi Éva is szerepet kap (Péterfy-Novák Éva családtagnak fogadta, amelyről többet az Útóhang az Egyasszonyhozból tudunk meg többet). És ugyanilyen sírva vinnyogós nevetés kapott el a Spájzablak legvégén, amelyben ugyan benne van egy kicsit az, hogy egy leánygyermek mégsem egyenlő egy fiúval, de a vége az igen kacagtató lett.

"Meg is jegyzem, hogy hát igen, Mama, azért nem mindent egy nőnek kell csinálnia otthon, még akkor sem, ha nincs munkahelye. Anyám úgy néz rám, mintha kétségbe vonná, hogy valóban az ő gyereke vagyok, én ekkor már tudom, hogy nem menekülök, egészen biztosan végig kell hallgatnom valami tanulságos történetet, amiből még számomra is világos lesz, hogy a lustaság a legocsmányabb tulajdonság."

Összességében annyit mondhatok, hogy legközelebbi könyvtárazásam alkalmával az Egyasszonyt is szeretném levadászni, illetve nemrég jelent meg Pétefy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz c. regénye, amelynek úgy gondolom elég beszédes a címe és ezt is sorra fogom valamikor keríteni. Nekem tetszik ez az őszinte, egyszerű, helyenként káromkodós és nagyon magyar hang, ami az írónőt jellemzi. És bizony az a rózsaszín ruha sem mindig rózsaszín, ezt nem lehet nekünk nőknek elég korán megtanulnunk.

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2017

Áprilisi zárás

Olyan jó lenne egyszer egy havi zárást nem azzal kezdeni, hogy hová tűnt ez a hónap? De komolyan, hogy hussant el ennyire gyorsan április? Én még élvezni szeretném a tavaszt, töltődni azzal a napsütéssel, amitől még nem leszek cseppfolyós, nézni ahogy virágba borulnak és bezöldülnek a fák, erre ennek a csodának eltel a 2/3-a. Mikor? Mindegy is, nézzétek el nekem a nyavalygásom, azt hiszem látszik, hogy nem várom repesve a nyarat.

BESZERZÉSEK

Ha már április akkor a beszerzések tekintetében legtöbbünknél befigyel egy bizonyos rendezvény, mégpedig a Könyvfesztivál. Erre minden évben hatalmas lelkesedéssel készülünk, írjuk a listát, hogy mit szeretnénk beszerezni. Na, idén nálam ez a hatalmas lelkesedés kimaradt, de azért én is ott voltam a Könyvfeszten, sőt könyvet is vettem és bandáztam egyet a csapattal. Közösen, együtt mindig szép emlék egy-egy ilyen esemény. De hogy visszakanyarodjak a beszerzéseimre, ebben a hónapban 4 könyvvel lettem gazdagabb, amiből egy nem várt ajándék, hármat pedig én garázdálkodtam össze.

Az első könyvet el sem tudom mondani, hogy mennyire vártam már. Annyira, hogy azóta nem merem olvasni, mert mi lesz ha a végére érek és kaparom a falat a folytatásért? Jó, persze nem lesz ennyire drámai a helyzet, de szerintem értitek. Szóval előrendeltem és a hónap elején meg is kaptam Robert Galbraith Halálos fehér című könyvét, ami a Cormoran Strike (még a nevébe is szerelmes vagyok) sorozat 4. kötete. Nem érdekel, hogy a dizájn nem passzol az első három kötethez, csak értetlenül állok előtte, inkább nézem a dolgok jó oldalát és örülök, hogy már mi is olvashatjuk.

Másodikként egy újabb Poketre csaptam le, mégpedig a Poket első versválogatására, amelynek címe: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Nagyon kíváncsi voltam erre, már ki is pipálhatom, bár azért nekem elég vegyes érzéseim vannak. De azt hiszem több verset kellene olvasnom, vagy legalábbis rendszeresebben. A harmadik beszerzés a Könyvfeszten történt, egyetlen "must have" könyv volt a listámon, mégpedig Elena Ferrante Nápolyi regények sorozatának 3. kötete, az Aki megszökik, és aki marad. Teljesen magába szippantott újra ez a világ, főleg a hihetetlenül szuper sorozatnak köszönhetem ezt, utána rögtön nyúltam a 2. részért és persze izibe kellett a harmadik. Májusban tervezem olvasni.

Majd április végén kaptam egy nem várt utószülinapi ajándékot egy nagyon kedves barátnőmtől, akivel sokszor beszélgettünk a saját kis életünkhöz kapcsolódóan arról, hogy ki miben szeretne változni, fejlődni. Tőle kaptam meg Carol S. Dweck Szemléletváltás című könyvét, és ez a cím a mostani életszakaszomat nagyon jól jellemzi, nem is jöhetett volna jobbkor hozzám.

OLVASÁSOK

A hónapot Péterfy-Novák Éva A rózsaszín ruha címet viselő novellás kötetével kezdtem, amit nagyon szerettem olvasni. Meg úgy egyáltalán rájöttem, hogy a rohanó és tömegközlekedő hétköznapokon én nagyon kompatibilis vagyok a novellákkal. Az írónő többi könyvét is tervezem majd könyvtárból levadászni, nekem bejött ez a szókimondó stílus.

Folytatásként tobzódtam a Ferrante-lázban, alig akartam letenni Az új név történetét. Mióta láttam a sorozatot, azóta minden szereplőhöz azt az arcot társítom, szerintem zseniálisan eltalálták a karaktereket. Olyan könyv ez, hogy néha a falhoz vágtam volna, meg a szereplőket addig ráztam volna, amíg van bennük szufla, mégsem tudtam elszakadni a világuktól.

Párhuzamosan olvastam ezek után a Poket versválogatást és a 11. vcs-s könyvemet, F. G. Haghenbbeck Frida füveskönyve című nemtudommijét .... Mert hogy én könyvnek nem nevezném azt, amit olvastam. Két dolog miatt szenvedtem végig: egyrészt mert vcs-s könyv volt, másrészt Frida iránti tiszteletből. Akkor figyeltem fel erre a történetre, amikor tavaly láttam a Frida Kahlo kiállítást és nagyon megfogott az egész története, életútja, gondoltam szívesen ismerném meg még mélyebben őt is és a művészetét is. Ez nem jött össze, ez a könyv számomra borzalom volt: csapongó, stílustalan, tele közhelyekkel és kimaradt belőle számomra Frida személyisége, illetve maga a művész. Sajnálom, mert nagyon rákészültem. Hogy mindezt feledni tudjam az áprilist egy könnyedebb könyvvel zártam, Leiner Laurától olvastam el az Iskolák Versenye sorozat 2. részét, a Maradj velemet. Cuki volt, meg humoros, helyenként szomorú és fájdalmas, a két főszereplőt nagyon bírom benne, de most Laura nekem túltolta a közösségi média elleni kirohanásait. Én sem vagyok ennek nagy rajongója, van olyan platform, ahol ott sem vagyok, de ettől mégsem ítélem el azt, aki ott aktívkodik. Na mindegy, ez az én személyes véleményem, és ettől függetlenül várom már a sorozat befejező részét.

Áprilisra sok minden volt még jellemző, a szeszélyessége teljesen bejött, hol fent, hol lent voltam, de imádtam, hogy hosszabbak a nappalok, hogy már lehet órákat bolyongani a város utcáin, napozni a parkokban a padokon, kiülni teraszokra kávézni, szóval végre ki tudunk szakadni a négy fal közül. Azt hiszem főleg e miatt szeretem a tavaszt, meg azért is, hogy visszacsempészi a színeket az életünkbe.

Májusra csomó jó könyvem van, azt sem tudom, hogy melyiket olvassam, ráadásul a könyvtár is egyre veszélyesebb terep, soha nem tudok hazajönni üres kézzel. Az tuti, hogy olvasni fogok ezerrel a jövő hónapban is!


A többiek áprilisi könyvei:
Dóri

3 könyv, amit a szívembe zártam

Ha már múltkor arról témáztunk, hogy ki hogyan vezeti az olvasmányait, szépen befrissítettem az elmúlt időszakkal a kis excelemet. Akkor figyeltem fel, hogy volt pár 5 csillagos olvasmányom, amiről eddig nem írtam itt a blogon, és úgy gondoltam, hogy ezeket semmiképpen nem hagyhatom ki, így egy kis összefoglalós posztban most megmutatom őket.

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája

 

Nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, mert elég vegyes értékeléseket láttam róla. Aztán úgy döntöttem, hogy érdekel ez engem annyira, hogy belevessem magam és úgy csuktam be a végén a könyvet, hogy kicsit belefacsart a történet a szívembe.

Ki ne álmodozna arról, hogy megnyeri a lottó 5-öst? Főhősnőnk, Jocelyn ugyan nem erre játszik, mégis a barátai unszolására kitölt egy szelvényt és megnyeri a főnyereményt, hatalmas vagyon, több millió euró szakad a nyakába. Csakhogy az első sokkot feldolgozva nem jelentkezik a nyereményért, nem szól senkinek, hanem magában dédelgeti az élményt és azon gondolkozik, hogy mit is tenne a nyereménnyel. Aztán ahogy ezen töpreng napról napra és írja a listákat, igazából az a gondolat fogan meg benne, hogy nem is vágyik túl nagy dologra, vagy mindaz, amit a szíve legmélyéről szeretne, azt nem lehet pénzen megvenni. Tanulságos, gondolatébresztő könyv volt számomra és sokadszorra is bebizonyította, hogy a pénz nem minden, boldogságot (csókolom, 1 kilót kérek!) nem tudsz rajta venni. Az élet könnyebb lehet általa, de az emberi kapcsolatokra is hatással lehet, és nem biztos, hogy mindig a jó irányba.

"Ha megvalósítod mások álmait, el is veszed őket tőlük: nem lesz már miről álmodozniuk."

 

Anna Gavalda: Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol

Gavalda egy különleges helyet foglal el a kedvenc íróim között. Azt hiszem ő lenne az, akivel a leglazábban le lehetne ülni egy cukrászdában meginni egy kávét, megenni egy sütit és közben csak beszélgetni. Vagy éppen nem mondani semmit sem, csak együtt hallgatni. Meg nézni az embereket. És aztán hazafelé sétálgatva megbeszélni, hogy melyik ember mögött milyen történeteket véltünk felfedezni. Mert számomra ilyen Gavalda novelláit olvasni. Egy kis szelet egy ember életéből. Az én életemből. A tiédből. A miénkből. Gavalda mindannyiunkról ír és mindannyiunknak. Szeretem benne, hogy nem a világot akarja megváltani, csak annyit üzen, hogy vedd észre a hétköznapokban is az embert melletted a metrón, figyelj oda, hogy a kollégádnak valami fáj, hogy ha a párodnak rossz napja van, akkor csak öleld meg, csak bújj mellé, csak várj rá valahol. Apró emberi gesztusokról szól. Igen, vannak olyan novellái is, amelyek telis tele vannak fájdalommal, ebben a kötetben is találtam ilyet, de hát melyikünk élete csupa móka és kacagás? És ettől függetlenül mégsem úgy teszem le a könyveit, hogy eret vágok magamon a negatív hangulatomban, hanem úgy, hogy holnaptól jobban figyelek másokra, talán ők is jobban figyelnek majd rám. Mert biztos, hogy rám is vár valaki valahol.

"A ritka dolgok egyike, ami nem pergett le rólam a suliban, annak a nagy ókori filozófusnak az elmélete, aki szerint nem az számít, hogy hol vagyunk, hanem a lelkiállapotunk.
Emlékszem, valamelyik haverjának írta, aki be volt sózva és világgá akart menni. Nagyjából azt tanácsolta neki, hogy kár ugrálni, a szarból úgyse vakarózhatsz ki, csak hurcolod magaddal. Megváltozott az egész életem aznap, hogy a tanár ezt előadta nekünk.
Ez az egyik ok, amiért kétkezi foglalkozást választottam.
Jobb szeretek a kezemmel gondolkodni. Egyszerűbb."

Bodor Attila: A tél menyasszonya

Ha lehet felnőttként egészen beleszerelmesedni egy mesekönyvbe, akkor ez velem A tél menyasszonyával megtörtént. Németországban élő barátnőm lányainak választottam ezt a könyvet, akik ugyan értenek magyarul, de megszólalni nem nagyon akaródzik nekik ezen a nyelven. Én töretlenül mindig magyar nyelvű mesekönyveket választok nekik, amiket vagy egy-két órán keresztül nézegetek a boltban mire a kosaramba is kerülnek. A tél menyasszonyával nem volt ilyen nehéz dolgom. Megláttam, elámultam a szépségén és mivel a kislányok egyike december szülöttje, nem is hezitáltam, hogy jó lesz-e. Egyszerűen tudtam, hogy nem nyúltam mellé. Persze egymagam is elolvastam és nem győztem a történet lírai szépségén és a tanulságán is csodálkozni. Mert hogy van itt minden, amiért szerettük kislányként a meséket: okos, bátor hősnő, aki egy kicsit kirekesztett, de hatalmas lelke van. Önfeláldozó, merész, kellően kíváncsi és segít abban, hogy ne csak a tél uralkodjon a világunkon, hanem újra legyen mind a négy évszaknak tere, hogy mindenki megismerhesse mind a négynek a szépségét.

A célközönséggel együtt pedig még szuperebb élmény volt olvasni. Ugyan az egyik lánykának betegsége alatt olvastam fel, de együtt kucorodtunk a takaró alatt, és együtt ámuldoztunk Zelka bátorságán. Szerettem, hogy a télre, a hidegre mennyi csodás leírást találtunk a könyvben, rájövök ilyenkor újra és újra, hogy milyen szép és kifejező a magyar nyelv. Az illusztrációk pedig felteszik a koronát az egészre, azokról is el lehet a lurkókkal beszélgetni az olvasás közben. Szóval nagy lett a szerelem, nekem pedig irtó jól esett, hogy sikerült szép ajándékkal meglepnem a lányokat.

"A szeme gyönyörű volt és semmi máshoz nem fogható: egyszerre tűnt a kandallóban izzó zsarátnok vörösének egy hideg téli estén, a kályha mellé készített tűzifa barna kérgének és az olvadó hó alól előbukkanó, termékeny föld fekete színének."

Egy kis balgaság sosem árt

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

Az van, hogy én még semmit nem olvastam Austertől. Sokan ajánlottátok már a New York trilógiát, de eddig nem éreztem, hogy meg kellene ismerkednem sem Austerrel, sem azzal a könyvvel. Aztán jött a 21. Század Kiadó, aki felkarolta itthon újra az író műveit és én - mint sekélyes lelkületű, csak a borítóra felfigyelő könyvmoly - kezdtem azt gondolni, hogy talán mégis itt az idő egy austeri műre. Majd úgy esett, hogy a könyvtárban épp megtaláltam a Brooklyni balgaságokat és ez a könyv már a legelső mondatával megalapozta a helyét a szívemben (és majd lehet, hogy a későbbiekben a könyvespolcomon is). Szóval, aki így kezd annak nálam nyert sikere van:

"Egy csendes helyet kerestem a halálra. Valaki Brooklynt ajánlotta, hát másnap reggel Westchesterből leutaztam felmérni a terepet."

Ez az előhangbeli első mondat pont olyan közvetlen, keresetlen és humorral átszőtt, mint ami az egész könyvet jellemzi. No meg a főszereplőt, Nathant, aki 60 éves gyógyult rákbetegként, elváltként gondolja úgy, hogy ha esetleg mégsem épült fel teljesen, akkor Brooklyn lenne a tökéletes helyszíne az életének befejezéséhez. És közben meg új életet kezd. Lakást talál, új helyekre jár, udvarolgat az étterem csinos fiatal pincérnőjének, majd véletlenül összefut unokaöccsével, Tommal, akinek az élete közel sem úgy alakult, mint ahogy anno az ígéretes kezdet után a család gondolta. Elkezdenek összejárogatni, Nathan megismeri Tom extravagáns gondolkozású főnökét, aki egy - elképzelésem szerint - szuper kis antikváriumot vezet, aztán ez az ismeretség sok-sok nem várt kalandot és embert hoz mindkettejük életébe. Közben meg - csak hogy a címre is kitérjek - Nathan elkezdi írni életének balgaságait, mindazt a sok fura pillanatot az életében, amit ő annak ítél. És még csak nem is gondolja, hogy ezek után mennyi újabb fura pillanatban lesz része, amelyekben szerepet kap Tom eddig soha nem látott unokahúga, csinos és kevésbé femme fatale nőszemélyek meg szívügyek, szóval a balgaságok sora szép lassan folytatódik, miközben mind Nathan, mind Tom élete egyre pozitívabb történésekkel telik meg. 

"A lustaság teret enged a gondolatoknak, márpedig a gondolkodás veszélyes, ahogy azt mindenki tudja, aki egyedül él."

Úgyhogy számomra ez a második esélyek könyve volt. És nagyon imádtam olvasni. Főleg Nathan narrációja miatt, aki állati fazon lehet. Olyan jó volt az ő szemén keresztül nézni a dolgokat. A 60 éve alatt sok mindent átélt, lehetett volna egy okoskodó vén fószer, helyette inkább a hibáiból építkező, az új életnek örülő, a fiatalokat támogató fazon vált belőle. Tomot is bírtam, mert nagyon sokan vagyunk olyanok mint ő. Kudarcba fulladt világmegváltó terveink után feladva mindent beszürkülünk az átlagos emberek közé, hajtjuk minden nap a mókuskereket, álcázzuk magunkat a kilókkal vagy az unalmas munkánkkal, közben belül meg minden nap meghalunk egy picit. Egészen addig, amíg a sors az orrunk alá nem dug egy új lehetőséget, vagy egy ilyen frankó nagybácsit, mint Nathan.

"Nem számít, milyen jelentéktelen az életed. Ami veled történik, épp olyan fontos, mint ami mással."

Persze Harryt, az antikvárium tulajdonost sem hagyhatom ki a felsorolásból: csudapofa volt, hatalmas svindler, akinek óriási szíve van és igazából egyetlen célja van az életben (meg talán bűne), hogy arra vágyik szeressék. Mondjuk már akkor bírtam, amikor kiderült, hogy ő a tulaja az antikváriumnak. Ráadásul úgy szerettem a főszereplők közötti magasröptű eszmefuttatásokat, a könyves utalásokat (az a történet Kafkáról!), a mindennapokról szóló kegyetlen igazságokat. Szívem szerint újrakezdeném elölről megint a könyvet és a végére tele lenne post-itekkel az idézendő mondatok miatt.

"Az olvasás menekülést és gyógyírt jelentett, vigaszt és stimulációt; a puszta örömért olvasni, a gyönyörű szép nyugalomért, ami körbevesz, amikor egy szerző szavai visszhangzanak a fejünkben."

Olvasmányos, okos, csavaros, humoros történet volt számomra a Brooklyni balgaságok, amely megadta a kellő löketet arra, hogy szépen sorba vegyem majd Auster többi művét. Üzenetét tekintve pedig arra jutottam, hogy ha a megfelelő emberekkel hoz össze a sors, akkor a kis szürke életedből is válhat még kifestőkönyv, csak együtt kell kiszínezni.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Pék Zoltán

Márciusi zárás

Tudom, hihetetlenül uncsi, hogy mindig ezzel kezdem, de hová tűnt el ez a hónap? Vagy manapság nem 24 óra egy nap, hanem csak 12, csak nekem nem szólt senki? Február után a március is nagyon gyorsan tovaszállt, hozott sok jó könyvet szerencsére.

BESZERZÉSEK

Nem szállt el velem a ló márciusban sem, csupán kettő könyvet vásároltam. Ebből Grecsó Krisztián Verája előrendelés volt, csak az átvétele átcsúszott március első napjaira. Mellette pedig az újabb Poket könyv lelt bennem lelkes gazdára, megvettem Kira Poutanen A csodálatos tenger című ifjúsági regényét. Eddig ez az év szép visszafogottságot mutat, nem is nagyon vágyom vásárolgatni (mint visszanéztem, nem csak könyveket, de eddig fontosnak ítélt dolgokat sem vettem 2019 első negyedévében, kész minimálban éltem ezt a 3 hónapot). De a márciust mégis 4 könyvvel zártam, ugyanis ajándékba megkaptam egy kedves barátnőmtől Carol McCleary Nellie Bly sorozatának első két kötetét, A gyilkosság alkímiáját és A gyilkosság illúzióját. Nagyon sok pozitív értékelést olvastam róluk, így már tudom, hogy a nyári szabadság alatt mivel fogom szórakoztatni magam.

OLVASÁSOK

Márciusban az olvasások száma is maga a tökély: 5 könyv. Ebből 3 igazán maradandó élményt nyújtott. Elsőként Paul Auster Brooklyni balgaságok című könyve vett meg magának, amit annyira megszerettem, hogy biztos fogok még tőle csemegézni. Még jó, hogy a 21. Század Kiadó újra kiadja a műveit. Aztán nagyon megfogott Grecsó Verája, tobzódtam a szegedi '80-as években abban a több mint egy hétben amit vele tölthettem. És aztán az i-re a pontot Madeline Miller Kirkéje tette fel. Okos, gyönyörűen összerakott történet egy végtelenül magányos istennőről, lírai leírásokkal és az Odüsszeiából már megismert történetekkel.

Bár nem került a legjobbak közé A csodálatos tenger is egy nagyon fontos olvasmány, főleg témáját tekintve. A Jégviráglányok mellett a helye, csak ennek a stílusa sokkal egyszerűbb, és valahogy keményebb, az utolsó oldalakat szinte sokkolva olvastam. A Nyitott Akadémia sorozatának Fejben dől el? című kiadványa egynek elment, de sokkal többet vártam tőle. Nekem sok újdonságot nem mondott, igazából kapaszkodót, útravalót sem tudtam magamnak találni benne, de ezért a fiaskóért a többi olvasmányom simán kárpótolt. (Meg legalább egy újabb vcs-s könyvet kipipálhattam vele.)

Április a negyedéves zárásé meg a Könyvfesztiválé, szóval nem lesz nullás a havi zárásom, de nagy dőzsölést továbbra sem tervezek. Mostanában sokkal jobban figyelek a radaromra minden téren, és azt hiszem ez nagyon bejön nekem. Március hozott jót és kevésbé jót is, április meg mint tudjuk igen szeszélyes hónap, szóval csak néhány jó könyvet/olvasmányt hozzon és én már elégedett leszek!

Akik még meséltek a márciusukról:

PuPilla

Heloise 

Dóri

Nita
Amadea