... avagy a Témázós csapat mostani választottja az utált, csalódást okozó könyvek és szerzők, akiket semmi pénzért nem vennénk újra a kezünkbe.
Azzal kezdeném, hogy én nem vagyok igazából a soha többé! és a mérgemben könyvet falhoz vágós típus, azt hiszem nem ilyen a vérmérsékletem, legalábbis a könyvek és az olvasás terén nem. De természetesen engem is érnek csalódások, olvasok kevésbé jó, avagy éppen bűn rossz könyvet, hiszen a nagy számok törvénye, a sok olvasás óhatatlanul azt eredményezi, hogy időről időre megtalálnak ezek is.
Amikor felmerült ez a téma rögtön beugrott az idei két legnagyobb csalódásom és ezek mentén próbáltam megfejteni, hogy miért is lettek azok. Az első ilyen Naomi Aldermantól A hatalom. Hihetetlen módon vártam ezt a könyvet és hatalmas pofára esés lett számomra a vége. Egyszerűen teljesen mást kaptam, mint amire számítottam, mind a történet, mind a stílus tekintetében. Azaz csalódásként éltem meg az egész történetet, amelyet egy idő után borzalmasan unni kezdtem. Sok szereplős volt a könyv, amivel nincsen baj, de egyikkel sem tudtam egy cseppet sem azonosulni, egyikőjük sorsa sem érdekelt igazán. És azt hiszem ennek a csalódásnak ezek a pontok a gyökerei: ha van egy könyv, amely körül nagy a felhajtás, sok dicsérő kritikát kap, baromi jó a borítója is, egyszóval az egész már a megjelenése előtt óriási mértékben birizgálja a fantáziámat, azzal szemben szerintem az elvárásaim is nagyobbak, mint például egy olyan könyvvel kapcsolatban, amelyet random módra és tök ismeretlenül lekapok a könyvtár polcáról. Pár évvel ezelőtt nem véletlen voltam "lázadó", abban a tekintetben, hogy a nagyon hype-olt könyveket direkt nem olvastam el. Azt hiszem ebbe a kategóriába tartozott nekem Dan Browntól A Da-Vinci kód, vagy a Millenium-sorozat első kötete a Tetovált lány is - jóval a befutásuk után vettem őket kézbe, amikor számomra már megkopott az a reklám, ami övezte őket. És mindkettőt imádtam.
 |
| Forrás |
Ha már Dan Brownt emlegetem a másik idei "lyukra futásom" épp vele, az Infernóval történt. Itt már más miatt éltem meg csalódásként a történetet. Eddig két könyvét olvastam az írónak, amelyeket nagyon szerettem (a fent említetteken túl még az Angyalok és démonok került nálam sorra). Tetszett az alaptörténet, tetszettek a helyszínek, a sok történelmi és művészettörténeti információ, amelyet regényes formában tálalt, szóval azokkal kilóra megvett. Az Infernóra érdekes módon már nem izgultam rá, de azért mindig birizgált valahol, hogy csak ezt is el kellene olvasnom. Bár ne tettem volna, mert akkor Langdon professzorral tökéletes maradt volna a kapcsolatom. Az Infernónál érdekes módon pont azok a dolgok kezdtek fárasztani, amelyek eddig nem zavartak: ugyanaz a séma, azaz Langdon prof egy különleges rejtély közepén találja magát és egy hatalmas hajsza veszi kezdetét, ahol nem tudjuk eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, ömlik ránk a rengeteg infó és persze lesz itt is egy női mellékszereplő. Mi volt a gondom akkor? Az, hogy így a harmadik könyvre ez már rettentő unalmassá vált. Ezért ezt a csalódást annak a számlájára írom, hogy egyrészt az író számomra nem tudott megújulni, másrészt szerintem én is és így az ízlésem is változik az évek alatt. Nem biztos, hogy meg kell maradni ugyanazoknál a szerzőknél, akikkel korábban tutira mentem.
Hasonló cipőben járok Nicolas Barreau könyveivel is. A nő mosolyát imádtam tőle, egy könnyed, kedves kis romantikus történet volt. Mikor megjelent a második könyve, nem is volt kérdés, hogy azt is elolvasom. Aztán ahogy a harmadikat is megismertem rájöttem, hogy nem képes megújulni, mást nyújtani ő sem. Mindegyik története hasonló, hasonló helyszínnel, félreértésekkel, amolyan tévedések vígjátékával. És ami elsőre bájos volt, sokadjára bizony elég unalmas, és hát az élet rövid, sok a jó könyv, így azt hiszem mind Barreau, mint Brown könyveinek búcsút mondok a jövőben.
A csalódást okozó könyvek és szerzők kapcsán még beugrott egy számomra fontos dolog: amikor - véleményem szerint - rajongói nyomásra egy egyedülálló könyvből sorozat lesz, vagy egy x részre tervezett sorozat a siker miatt egy elnyújtott rétestésztává válik, az nekem mindig nagy csalódás. Egy, számomra fontos könyv szerzőjében csalódtam, igaz nem akkorát, hogy soha többé ne olvassak tőle, hisz szeretem a könyveit, de valahogy rossz szájízt hagyott bennem. Jojo Moyes Mielőtt megismertelek regénye számomra nagyon meghatározó könyv lett. Épp ezért nem tudtam hová tenni a hírt, amikor kiderült, hogy lesz folytatása, holott erről szó sem volt. Aki olvasta a könyvet, vagy esetleg látta a belőle készült filmet, az tudja, hogy ez a történet úgy kerek és lezárt ahogy van. Semmi szükség nem volt a folytatásra, legalábbis számomra. Elolvastam, de nem szerettem, és ahogy láttam, újabb folytatás ígérkezik. Azt már biztos, hogy nem veszem kézbe.
Amúgy érdekes módon nem igen volt nálam példa arra, hogy olvasás közben abbahagyjak egy könyvet, akármennyire is szenvedtem vele. Valahogy mindig adok nekik egy utolsó utáni esélyt, hátha az utolsó 50 vagy épp 20 oldal akkorát fog szólni, hogy megérte elolvasni az előtte lévőket. Bár úgy gondolom, hogy erről szép lassan le kellene szoknom hiszen, ahogy az embernek egyre kevesebb a szabadideje, úgy válik az és annak eltöltése egyre értékesebbé, ezért hanyagolni kellene a közepes vagy annál rosszabb könyveket. Talán lassan eljutok majd erre a szintre is, és akkor a csalódásokat is minimalizálni tudom. Addig meg meghagyom a paprikás posztokat PuPillának!
