Visszanézve az utolsó három olvasmányomat - és az egyik jelenlegit is - meg kell állapítanom, hogy az Olaszország utáni vágyam a tetőfokára hágott most a nyáron. Ha akartam volna se tudtam volna úgy összeválogatni három könyvet, amely ennyire eltérő módon szól Olaszországról: vagy e csodás ország a helyszínük, vagy olasz a szerző, vagy egy olaszországi énkeresésről szól. Amúgy mennyire jó dolog már ez a könyvekkel kapcsolatban, ha éppen nincs lehetőséged utazásra (anyagiak, idő stb. kapcsán) mégis van egy út, amin keresztül ha csak rövid időre, de úgy érzed, hogy te is ott lehetsz. Mondtam már, hogy imádom ezt a könyvekben?
Paolo Cognetti: Nyolc hegy
Olasz szerző és olasz helyszín, pontosabban a csodás Alpok. Ez volt az a könyv, amit kerülgettem gondolatban már a megjelenése előtt. Győzködtem magam, hogy jó lesz ez majd könyvtárból nekem, de aztán kint a Vörösmarty téren az Ünnepi Könyvhéten hallgattam a belső hangra, amely azt súgta, hogy vegyem meg. Nem olvastam még könyvet, amelynek a központi témája a hegymászás lett volna, vagy ami ilyen csodásan tud arról írni, hogy e sport rajongóinak mit is jelentenek a hegyek, a mászás, a kihívás. Két fiatalember története áll a középpontba: Pietróé, aki Milánóban él, viszont az édesapja szenvedélye a hegymászás és ezt próbálja a fiának is átadni, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy nyári hegymászásuk alkalmával találkoznak egy hegyi faluban lakó Pietróval egykorú fiúval, Brunóval, akinek a vérében van a hegyi élet. A két srác életét és a hegyekhez, a mászáshoz, a természethez köthető viszonyát követhetjük végig éveken keresztül. Mindezek mellett központi téma az apa-fia kapcsolat, a fiúval szembeni apai elvárások, a lázadó tinédzserkori útkeresés, a meg nem értettség, hogy van, amikor felnőttként, a szüleink halála után értjük meg igazán, hogy milyen emberek is voltak ők. Benne van a gyász feldolgozása, a gyerekkori barátságok átalakulása, a felnőtté válás minden nyűgje és terhe és hát persze a hegyek. A hatalmas csúcsok meghódítása, saját határaink leküzdése, a természet szépsége és ereje.
Nem egy gyors pörgésű történet ez, hanem olyan, ami lelassulásra készteti az olvasót. Átgondolásra, megállásra, a képzeletbeli saját hegycsúcsunkon való ücsörgésre, amikor fentről az életed minden egyéb területe egy teljesen új aspektusba kerül és hirtelen másként látod az egészet. Jó volt. Sallangmentesen jó.
"Az egyedül maradás képességét kellett óvnom magamban. Időbe telt, míg
megszoktam a magányt, olyan hellyé tettem, ahol kényelmesen el tudtam
helyezkedni, és jól voltam; mégis éreztem, hogy a viszonyunk mindig is
bonyolult volt."
Szerb Antal: Utas és holdvilág
Meglepődve konstatáltam, hogy immár harmadjára olvastam el Szerb Antal klasszikusát. Ezt most a Poket könyveknek köszönhetem, mert a Pál utcai fiúk mellett ezt vettem meg az automatákból eddig. Amúgy valóban nagyon-nagyon kényelmesek ezek a Poket könyvek, még apró női táska kompatibilisek is, de nekem, aki az egész életét a malaclopóiban hordja nap mint nap kész felüdülés volt egy ilyen aprósággal bkv-zni. És nem, nem aprók a betűk, teljesen jól olvashatóak. De hogy a könyvhöz is visszatérjek, azt hiszem az Utas és holdvilág tipikusan az a könyv, amely minden korban, minden életszakaszban más olvasatot jelent az embernek. Most teljesen más vonala fogott meg a történetnek, mint az első alkalommal. Persze egyrészt imádtam, hogy Mihály átutazza ezt a csodás olasz vidéket és mi is vele zakatolunk a vonaton, másrészt rájöttem, hogy ugyanennyire nem találom sokszor a helyemet a nagyvilágban, mint Mihály, vagy akár Erzsi. Vannak a társadalmi elvárások, amelyek hatalmas súllyal nehezednek az emberre, ezért mindenki igyekszik ezeknek megfelelni. Aztán történik valami, ami előhozza belőlünk a kitörni vágyó lázadót, a be nem hódolót. Aki szerencsés, teret tud adni ennek a személyiségnek és élheti így az életét. Felismeri saját igazi énjét, nem enged a külsőségeknek, a csábító konformista életnek. Aki meg kevésbé erős az egy rövid kitérő után újra ugyanott találja magát, mert a kényelmes biztonságos, meg hát a nagyvilág ezt várja el tőlünk. Szóval nagyon sokat gondolkoztam most Mihály döntésein, a helyzetekre adott reakcióin, Erzsit is más szemmel néztem, meg úgy az összes szereplő közötti kusza viszonyt. Néhol kis Szentivánéji álom érzetem volt: mindenki másért rajong, mint akit megkaphatna, aztán csak kikötnek valahol a szereplőink. Mert az élet nem áll meg, csak mi szeretnénk néha egy kicsit másmilyen életet.
"– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem."
Dan Brown: Inferno
A várólista-csökkentésem listáján szerepelt az Inferno, és már nagyon rég el szerettem volna olvasni. Valami történhetett velem az évek alatt, amíg Langdon professzort hanyagoltam, mert amennyire szerettem olvasni az Angyalok és démonok vagy A Da Vinci-kódbeli ámokfutását a professzornak, ez most az Infernónál rettenetesen idegesített. Fáradtam voltam követni Langdon és az épp aktuális hölgy szereplő menekülésének útját, meg annyira olcsó húzásnak éreztem ezt az amnézia dolgot és az apránként csepegő információkat, illetve a csavart a végén, hogy elég nehezen haladtam a történettel. Azt hiszem egyszerűen "kinőttem" Langdonból. Ugyanakkor az alaptörténet, a bolygónkat érintő túlnépesedés, ennek kezelése, a jövőbeni hatások, az hogy mit (vagy mit nem) hagyunk a következő generációra egy önmagában 10 csillagos téma. Döbbenet volt számomra a számokat, a tényeket olvasni e téma kapcsán. Bár én magam is szeretnék gyereket egyszer, a könyvet olvasva elgondolkoztam rajta, hogy biztos megköszönné-e ez a gyermek pár évtized múlva, hogy világra hoztam, hogy erre a világra hoztam őt. És lehet, hogy most azt mondjuk, hogy a könyvben szereplő Pokol majd sok-sok évtized múlva ér el bennünket, és mi már akkor a föld alatt leszünk, szerintem félelmetes iramban gyorsulnak fel a dolgok és nem kell a Dan Brown által felvázolt jövőképhez ennyi év. Sőt, ha szigorúan a regény befejezését veszem alapul, lehet, hogy már rég egy nagy-nagy játék részesei vagyunk mi is, azok akiknek megadatik a szülővé válás és azok is, akiknek nem, csak éppen nem tudunk róla. A téma mellett természetesen az a rengeteg információ, mind művészettörténeti, mind történelmi vagy építészeti amit megtalálhatunk a könyvben (ó, Firenze, mi egyszer még biztos látjuk majd egymást!) hozzátesz az Infernóhoz. Azt meg kell hagyni, hogy ebben igen alapos Dan Brown. És ha most Langdon hajszája el is fárasztott, az biztos, hogy a professzor egy kurzusára bármikor szívesen beülnék.
"A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradtak. Langdon még soha nem érezte ilyen tisztának e szavak jelentését: Vészterhes időkben a legnagyobb bűn a tétlenség. Langdon tudta, hogy milliókkal együtt maga is vétkes ebben.
Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a
hárítás."
Második alkalommal pont most hétvégén jártam a 4Streetben. Épp elment az orrom előtt a busz, amire elég sokat kellett várnom, így gondoltam meglepem magam egy elviteles kávéval. Most bent ültem le, kint bődületes meleg volt, és amúgy is nagyon tetszik a visszafogott türkizes-fehéres dizájn. Most cappuccino mellett döntöttem, és végül nem is a következő busszal mentem el, mert leültem és bele is merültem az épp aktuális olvasmányomba, ami Liane Moriartytól a Hatalmas kis hazugságok. Láttam már a sorozatot, ami nagyon tetszett, így a könyvet is el szerettem volna olvasni. Hiába ismerem a történetet (eddig egész könyvhű a sorozat), mégis nagyon mellbevágó a könyv és nagyon tetszik, fontos témákkal foglalkozik, cseppet sem könnyű csajos olvasmány.
