A decemberi ötösfogat

Rettentő gyorsan elrepült az év utolsó hónapja is, de azt hiszem szinte minden zárásnál megállapítható ez. Persze a december szerintem még gyorsabban tovasuhanónak tűnik: az év utolsó hónapja, így az emberek igyekeznek minden fontosabb munkahelyi dolgot lezárni, közben készülődés a karácsonyra, aztán az ünnepek, baráti, családi találkák és el is telt az egész. De így van ez jól, most ennek van itt az ideje.

BESZERZÉSEK

December lévén több könyv került hozzám, hisz a karácsonyfa alatt általában könyveket szoktam találni. Azért bebiztosítottam magam és megvettem Böszörményi Gyula Ambrózy báró eseteinek utolsó kötetét, a Nász és tébolyt. Az előző részt sem olvastam még, mert akkor azt hittem, hogy zárul vele az eredetileg 3 részesre tervezett sorozat, és gondoltam inkább megvárom az utolsó részt és majd egyben örülök neki. Jó lesz 2018 kevésbé szeretem hónapjaiban ezekkel vidítani magamat.

Karácsonyra így nem nehéz kiszámítani, hogy 4 könyvet kaptam. Ebből a Könyvesbolti szerelmek a barátnőm ajándéka, finoman romantikus könyvre számítok, és sajnos rákerestem már a neten a helyszínére (Cotswolds), amivel újabb város került fel az egyszer-látni-kell listámra. A családomtól kaptam meg Elena Ferrante Nápolyi regényciklusának 2. kötetét, Az új név történetét. Erre is nagyon vágytam, örülök, hogy a fa alatt lapult. További két régóta kerülgetett könyv is volt ott még: J.K. Rowling Átmeneti üresedése és Nyáry Krisztián Merész magyarok történeteiről szóló kötete. Ez utóbbi kettő ment is a 2018-as várólista-csökkentés résztvevői közé.

OLVASÁSOK

Ezen a terén picit jobb hónapot zártam, mint a korábbiak. 5 könyvet olvastam el, ebből kettő újraolvasás volt. A hóleánnyal kezdtem a hangolódást, majd Anna Gavalda Életre kelni kötetével folytattam a jó könyvek sorát. Utána karácsonyi könyvként újra elolvastam Dash és Lily - Kihívások könyve c. történetét és életemben először olvastam Oscar Wilde-tól, mégpedig A boldog herceget. Az ötödik elolvasott könyv egy rövidke mese: Lackfi Jánostól A gipszmüzli és epertorta, amit ajándékba vettem, de annyira cuki, hogy el kellett olvasnom előtte. Jelenleg meg még épp Az essexi kígyót olvasom, de ennek befejezése már át fog nyúlni 2018-ba.

A decembert jó szívvel engedem el, remek programok voltak ebben a hónapban. Sok baráti találkozó, sok nevetés, egy egész klassz céges karácsonyi buli tarkította a munkás hétköznapokat és annak nagyon örültem, hogy így év végére azért volt pár nap megpihenni. A szokásos évzárós összegzés, várólista-csökkentésekről szóló posztok pedig hamarosan jönnek majd, jó lesz visszanézni az évre könyves szempontból.

A többiek:

Amadea

Nita

Dóri

PuPilla

Heloise

A legkedvesebb téli történetem

Eowyn Ivey: A hóleány

A megmaradt karácsonyi bejgli eszegetése közben szeretnék vallani kicsit arról, hogy miért olvastam el immár harmadjára most decemberben A hóleány történetét. Nem tudom, hogy másoknak is vannak-e olyan biztonsági tartalékos, leges-leges-legkedvencebb könyvei mint nekem A hóleány, de azt hiszem ez lesz az a könyv, amelyet soha nem fogok megunni. Miért is? Mert szép. Egyszerű. Kedves. Keserédes. Szomorú. Tele bánattal. Ugyanakkor tele nevetéssel, reménnyel. Hóval. Hideggel. Küzdelemmel. Barátsággal. Családdal. Érzelmekkel.

Ha harmadszorra olvas el az ember egy kedvenc történetet, azt gondolja, hogy már mindenre emlékszik, nem tud újat mutatni neki az író. És ilyenkor mindig rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyire alábecsülöm újraolvasáskor a JÓ könyvet. Mert az ilyen könyv bizony minden egyes alkalommal tud még adni. A történetről nem sokat szeretnék (újra) mesélni, majdnem 4 évvel ezelőtt ITT már megtettem, most csak annyit, hogy az 1920-as évek Alaszkájában egy gyermektelen házaspár egy téli havazás során bolondozásképpen épít egy hókislányt, aki varázslatos módon nem sokkal ez után meg is jelenik az otthonukban, hús-vér gyermekként felforgatva a házaspár addigi sivár, csendes életét és olyan "ajándékokat" hoz az életükbe, amelyre ők már nem is számítottak. 

Szóval ahogy fentebb írtam is, hiába harmadik olvasás, bizony volt olyan jelenet, történés, karakterfejlődés amire korábban nem fordítottam elég figyelmet. Nem emlékeztem arra, hogy Faina, a hóból és vágyból megteremtett kislány mennyire nyers erejű, mennyire a természet gyermeke és hogy Mabelnek és Jacknek mennyi időre és türelemre volt szükségük, amíg meg tudták őt "szeliditeni". Valahogy az is most fogalmazódott meg bennem, hogy Mabel milyen erős karakter, pedig a regény elején még az életének eldobásán gondolkozik, aztán annyi minden megváltozik körülötte, de főleg benne. Idomul a kihívásokkal teli alaszkai élethez, az éjszakai mínuszokhoz, a kegyetlen telekhez, a perzselő nyarakhoz. De nem csak itt mutatkozik meg Mabel ereje, hanem a hitében is: amikor senki nem várja a meleg évszakok után Faina felbukkanását, ő tudja, hiszi, hogy a kislány minden évben az első hóval együtt megérkezik és bekopogtat az ajtajukon. Mabelt most zártam igazán mélyen a szívembe.

"A hópehely nem volt nagyobb egy pici inggombnál. Hatágú, páfrányszerű csúcsokkal és hatszögű középpel, s úgy ült meg a gyerek tenyerében, akár egy tollacska, csakhogy ez mindjárt elolvad.
És mintha lelassult volna az idő: Mabel nem tudott levegőt venni és nem érezte a pulzusát. Amit látott, az nem lehetett valóságos, de a hópehely meg se rezzent. Ott, a gyerek tenyerén. Egyetlen pehely, ragyogó, áttetsző. Éles kontúrú csoda."

Amit pedig a mostani alkalommal tudtam igazán értékelni az a házaspár kapcsolatának fejlődése, pontosabban újra egymásra találásuk története. Annyira elhidegülten éltek egymás mellett a regény elején. Tették mindketten a dolgukat, Jack a földeken, Mabel az otthonukban, de szinte nullára redukálódott között a kommunikáció. Majd megjelent Faina és valami megmozdult, valami újraéledt a két egymástól eltávolodott ember között. Persze Jack nem lett beszédesebb, vagy érzelmesebb, de néha egy kimondott szónál ezerszer többet ér egy váratlan simogatás, amely apró gesztusok most tűntek ki a regényből. Vagy az a csodálatos közös korcsolyázós jelenet, ahol a meglazuló érzelmi szálak szinte érezhetően újra megedződtek, feszesre húzódtak és ugyan többször is próbára tette őket az élet ezután, mégsem volt kérdés többé hogy ezek a kötelékek örökre megőrzik már az újra visszanyert erejüket.

"Mabel már megint az ablaknál volt. A hó most sűrűbben és gyorsabban esett. Látta, ahogy Jack lámpával a kézben kijön az istállóból, és a hó mintha körültáncolná a fényt. Jack fölemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy nézik, és összekapcsolódott a tekintetük: mindketten a saját fénykörükben állva, és közöttük a fátyolként hulló hó. Mabel nem emlékezett rá, mikor néztek így egymásra utoljára, és a pillanat olyan volt, akár a hóesés, lassú és kavargó.
Amikor beleszeretett Jackbe, azt álmodta, hogy tud repülni, és egy meleg, tintafekete éjszakán mezítláb állva a fűben felemelkedik a fák lombja és a csillagok közé a hálóingében. Ez az érzés tért most vissza."

Az idei decemberem egyik legnagyobb ajándéka volt ez a könyv. Jó volt hazatérni hozzá esténként, jó volt a lapok között elveszni kicsit Alaszkában, egy keserédes történet része lenni pár napra. Tudom, hogy még sokszor fogom levenni a polcról, tudom, hogy ahogy az évek telnek velem is, minden egyes újraolvasás alkalmával fogok benne találni fel nem fedezett mélységeket, mondanivalót. Hogy is szokta Amadea mondani? Kabátkönyv, méghozzá a "legkényelmesebb" fajtából.

Kiadó: GABO (a borító ne tántorítson el senkit sem!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

A magány elszigeteltségében

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Azt vallom, hogy vannak bizonyos könyvek az életünkben, amik megtalálnak minket. Jókor, jó üzenettel, amikor azt érzed az olvasásuk után, hogy az írója ezt bizony személy szerint neked írta. Eleanor Oliphant történetével így jártam. Megjelenésekor valahogy nem is izgatott, aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, majd egyik nap úgy gondoltam, ezt olvasnom kell. Megvettem, belevetettem magam és 2017 egyik legkedvesebb, legszívszorítóbb, de egyben legjobb történetét kaptam meg általa, amelyre sokáig fogok emlékezni és amit szerintem többször fogok majd újraolvasni.

Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, mert nagyon intim könyvélményt kaptam tőle. Intim, mert mintha Eleanor Oliphant a részem lett volna, hiszen gondolatainak nagy része az én leíratlan, hangosan kimondatlan gondolataim is lehetnének. Intim azért is, mert nagyon szenzitív képet kaptam a magányról, annak minden fájdalmával, keserűségével. Arról, hogy vannak napok, amikor csak robotpilóta üzemmódban teszi az ember a dolgát, felkel reggel, dolgozik, elviseli a kollégák heccelődéseit, nézi őket messziről, úgy érzi magával kapcsolatban, hogy ő valamilyen másik bolygóról származik hozzájuk képest, majd munka után hazamegy az üres lakásba és a magány ajtaját magára zárja. Bár szerencsés vagyok, mert nem olyan családi és baráti háttérrel rendelkezem, mint Eleanor, mégis az életem "üresjárataiban" sokszor arcul csap engem is a magány. És bár a változtatás kulcsa mindenkinek adott, az a mi kezünkben van, de sajnos vannak olyan szituációk, amikor ebből kitörni nagyon nehéz. De - mint Eleanor megmutatja nekünk - nem lehetetlen.

"Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Eleanor elszeparált életet él, mindenkitől, minden emberi érzéstől illetve emberi teremtéstől messzire elzárja magát. Dolgozik, de a munkáját is csak egy kötelességnek éli meg, amely arra jó, hogy meg tudja rajta venni azt a mennyiségű alkoholt, amely hétvégéken a teljes feledés homályába tudja ringatni, hogy aztán hétfőtől minden kezdődhessen elölről. Egészen addig, amíg a munkahelyén nem találkozik Raymonddal, majd egy banális balesetnek köszönhetően nem köszöntenek be az életébe furcsábbnál furcsább szituációk és emberek, akik mind arra késztetik, hogy a magányosságának páncélján megjelenő repedéseit ne befoltozza, hanem nagyobbra tágítsa. Merjen élni. Merjen változtatni, nyitni. Merjen más(ok)ra támaszkodni és segítséget kérni. Merjen kilépni a világba. Eleanor Oliphant az első oldaltól az utolsó oldalig hatalmas változáson megy keresztül, érzelmeinek hullámvasútján ülve mi olvasók is csak drukkolhatunk ennek a hihetetlenül erős fiatal nőnek, hogy mindaz, ami másnak teljesen természetes (barátok, család, lehetőségek, választások, egészséges mentalitás és gondolkozás) neki is megadathasson. 

"Az elmúlt néhány hétben többet költöttem, mint általában egy év alatt. Úgy látszik, a társasági kapcsolatok ápolása meglepően sokba kerül: a közlekedés, a ruhák, az italok, az ebédek, az ajándékok. Néha idővel kiegyenlítődik, például az italok esetében, de amint rájöttem, az ember általában kénytelen nettó pénzügyi veszteséget elkönyvelni."

Nem tudom az írónő honnan merítette a könyvéhez az ihletet, de azt éreztem, hogy ő is volt már ennyire mélyen lent mint Eleanor. Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. A regényben megjelenő mellékszereplők is igazán hétköznapi figurák voltak, mintha csak a szomszédról vagy a saját munkatársairól olvasna az ember. Pont ezért volt számomra hihető az egész cselekmény, és pont ezért kívánom azt, hogy a világ minden Eleanor Oliphantja megtalálhassa a saját segítő Raymondját, hogy majd ha azt mondják a kérdésre, hogy jól vagyok, az valóban azt is jelenthesse.

"Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „JÓL”. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod."

Bár 2017-ből még van hátra néhány hét, de nem hiszem, hogy lesz olyan könyv még idén az olvasmányaim között, amely le tudja taszítani a dobogóról Eleanort. És attól függetlenül, hogy egyszer elsírtam magam olvasás közben, mégis hihetetlenül pozitív és életigenlő könyv lett ez. 

Kiadó: Ventus Libro

Kiadási év: 2017

Fordította: Szalai Virág