A decemberi ötösfogat

Rettentő gyorsan elrepült az év utolsó hónapja is, de azt hiszem szinte minden zárásnál megállapítható ez. Persze a december szerintem még gyorsabban tovasuhanónak tűnik: az év utolsó hónapja, így az emberek igyekeznek minden fontosabb munkahelyi dolgot lezárni, közben készülődés a karácsonyra, aztán az ünnepek, baráti, családi találkák és el is telt az egész. De így van ez jól, most ennek van itt az ideje.

BESZERZÉSEK

December lévén több könyv került hozzám, hisz a karácsonyfa alatt általában könyveket szoktam találni. Azért bebiztosítottam magam és megvettem Böszörményi Gyula Ambrózy báró eseteinek utolsó kötetét, a Nász és tébolyt. Az előző részt sem olvastam még, mert akkor azt hittem, hogy zárul vele az eredetileg 3 részesre tervezett sorozat, és gondoltam inkább megvárom az utolsó részt és majd egyben örülök neki. Jó lesz 2018 kevésbé szeretem hónapjaiban ezekkel vidítani magamat.

Karácsonyra így nem nehéz kiszámítani, hogy 4 könyvet kaptam. Ebből a Könyvesbolti szerelmek a barátnőm ajándéka, finoman romantikus könyvre számítok, és sajnos rákerestem már a neten a helyszínére (Cotswolds), amivel újabb város került fel az egyszer-látni-kell listámra. A családomtól kaptam meg Elena Ferrante Nápolyi regényciklusának 2. kötetét, Az új név történetét. Erre is nagyon vágytam, örülök, hogy a fa alatt lapult. További két régóta kerülgetett könyv is volt ott még: J.K. Rowling Átmeneti üresedése és Nyáry Krisztián Merész magyarok történeteiről szóló kötete. Ez utóbbi kettő ment is a 2018-as várólista-csökkentés résztvevői közé.

OLVASÁSOK

Ezen a terén picit jobb hónapot zártam, mint a korábbiak. 5 könyvet olvastam el, ebből kettő újraolvasás volt. A hóleánnyal kezdtem a hangolódást, majd Anna Gavalda Életre kelni kötetével folytattam a jó könyvek sorát. Utána karácsonyi könyvként újra elolvastam Dash és Lily - Kihívások könyve c. történetét és életemben először olvastam Oscar Wilde-tól, mégpedig A boldog herceget. Az ötödik elolvasott könyv egy rövidke mese: Lackfi Jánostól A gipszmüzli és epertorta, amit ajándékba vettem, de annyira cuki, hogy el kellett olvasnom előtte. Jelenleg meg még épp Az essexi kígyót olvasom, de ennek befejezése már át fog nyúlni 2018-ba.

A decembert jó szívvel engedem el, remek programok voltak ebben a hónapban. Sok baráti találkozó, sok nevetés, egy egész klassz céges karácsonyi buli tarkította a munkás hétköznapokat és annak nagyon örültem, hogy így év végére azért volt pár nap megpihenni. A szokásos évzárós összegzés, várólista-csökkentésekről szóló posztok pedig hamarosan jönnek majd, jó lesz visszanézni az évre könyves szempontból.

A többiek:

Amadea

Nita

Dóri

PuPilla

Heloise

A legkedvesebb téli történetem

Eowyn Ivey: A hóleány

A megmaradt karácsonyi bejgli eszegetése közben szeretnék vallani kicsit arról, hogy miért olvastam el immár harmadjára most decemberben A hóleány történetét. Nem tudom, hogy másoknak is vannak-e olyan biztonsági tartalékos, leges-leges-legkedvencebb könyvei mint nekem A hóleány, de azt hiszem ez lesz az a könyv, amelyet soha nem fogok megunni. Miért is? Mert szép. Egyszerű. Kedves. Keserédes. Szomorú. Tele bánattal. Ugyanakkor tele nevetéssel, reménnyel. Hóval. Hideggel. Küzdelemmel. Barátsággal. Családdal. Érzelmekkel.

Ha harmadszorra olvas el az ember egy kedvenc történetet, azt gondolja, hogy már mindenre emlékszik, nem tud újat mutatni neki az író. És ilyenkor mindig rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyire alábecsülöm újraolvasáskor a JÓ könyvet. Mert az ilyen könyv bizony minden egyes alkalommal tud még adni. A történetről nem sokat szeretnék (újra) mesélni, majdnem 4 évvel ezelőtt ITT már megtettem, most csak annyit, hogy az 1920-as évek Alaszkájában egy gyermektelen házaspár egy téli havazás során bolondozásképpen épít egy hókislányt, aki varázslatos módon nem sokkal ez után meg is jelenik az otthonukban, hús-vér gyermekként felforgatva a házaspár addigi sivár, csendes életét és olyan "ajándékokat" hoz az életükbe, amelyre ők már nem is számítottak. 

Szóval ahogy fentebb írtam is, hiába harmadik olvasás, bizony volt olyan jelenet, történés, karakterfejlődés amire korábban nem fordítottam elég figyelmet. Nem emlékeztem arra, hogy Faina, a hóból és vágyból megteremtett kislány mennyire nyers erejű, mennyire a természet gyermeke és hogy Mabelnek és Jacknek mennyi időre és türelemre volt szükségük, amíg meg tudták őt "szeliditeni". Valahogy az is most fogalmazódott meg bennem, hogy Mabel milyen erős karakter, pedig a regény elején még az életének eldobásán gondolkozik, aztán annyi minden megváltozik körülötte, de főleg benne. Idomul a kihívásokkal teli alaszkai élethez, az éjszakai mínuszokhoz, a kegyetlen telekhez, a perzselő nyarakhoz. De nem csak itt mutatkozik meg Mabel ereje, hanem a hitében is: amikor senki nem várja a meleg évszakok után Faina felbukkanását, ő tudja, hiszi, hogy a kislány minden évben az első hóval együtt megérkezik és bekopogtat az ajtajukon. Mabelt most zártam igazán mélyen a szívembe.

"A hópehely nem volt nagyobb egy pici inggombnál. Hatágú, páfrányszerű csúcsokkal és hatszögű középpel, s úgy ült meg a gyerek tenyerében, akár egy tollacska, csakhogy ez mindjárt elolvad.
És mintha lelassult volna az idő: Mabel nem tudott levegőt venni és nem érezte a pulzusát. Amit látott, az nem lehetett valóságos, de a hópehely meg se rezzent. Ott, a gyerek tenyerén. Egyetlen pehely, ragyogó, áttetsző. Éles kontúrú csoda."

Amit pedig a mostani alkalommal tudtam igazán értékelni az a házaspár kapcsolatának fejlődése, pontosabban újra egymásra találásuk története. Annyira elhidegülten éltek egymás mellett a regény elején. Tették mindketten a dolgukat, Jack a földeken, Mabel az otthonukban, de szinte nullára redukálódott között a kommunikáció. Majd megjelent Faina és valami megmozdult, valami újraéledt a két egymástól eltávolodott ember között. Persze Jack nem lett beszédesebb, vagy érzelmesebb, de néha egy kimondott szónál ezerszer többet ér egy váratlan simogatás, amely apró gesztusok most tűntek ki a regényből. Vagy az a csodálatos közös korcsolyázós jelenet, ahol a meglazuló érzelmi szálak szinte érezhetően újra megedződtek, feszesre húzódtak és ugyan többször is próbára tette őket az élet ezután, mégsem volt kérdés többé hogy ezek a kötelékek örökre megőrzik már az újra visszanyert erejüket.

"Mabel már megint az ablaknál volt. A hó most sűrűbben és gyorsabban esett. Látta, ahogy Jack lámpával a kézben kijön az istállóból, és a hó mintha körültáncolná a fényt. Jack fölemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy nézik, és összekapcsolódott a tekintetük: mindketten a saját fénykörükben állva, és közöttük a fátyolként hulló hó. Mabel nem emlékezett rá, mikor néztek így egymásra utoljára, és a pillanat olyan volt, akár a hóesés, lassú és kavargó.
Amikor beleszeretett Jackbe, azt álmodta, hogy tud repülni, és egy meleg, tintafekete éjszakán mezítláb állva a fűben felemelkedik a fák lombja és a csillagok közé a hálóingében. Ez az érzés tért most vissza."

Az idei decemberem egyik legnagyobb ajándéka volt ez a könyv. Jó volt hazatérni hozzá esténként, jó volt a lapok között elveszni kicsit Alaszkában, egy keserédes történet része lenni pár napra. Tudom, hogy még sokszor fogom levenni a polcról, tudom, hogy ahogy az évek telnek velem is, minden egyes újraolvasás alkalmával fogok benne találni fel nem fedezett mélységeket, mondanivalót. Hogy is szokta Amadea mondani? Kabátkönyv, méghozzá a "legkényelmesebb" fajtából.

Kiadó: GABO (a borító ne tántorítson el senkit sem!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Bori Erzsébet

A magány elszigeteltségében

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Azt vallom, hogy vannak bizonyos könyvek az életünkben, amik megtalálnak minket. Jókor, jó üzenettel, amikor azt érzed az olvasásuk után, hogy az írója ezt bizony személy szerint neked írta. Eleanor Oliphant történetével így jártam. Megjelenésekor valahogy nem is izgatott, aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, majd egyik nap úgy gondoltam, ezt olvasnom kell. Megvettem, belevetettem magam és 2017 egyik legkedvesebb, legszívszorítóbb, de egyben legjobb történetét kaptam meg általa, amelyre sokáig fogok emlékezni és amit szerintem többször fogok majd újraolvasni.

Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, mert nagyon intim könyvélményt kaptam tőle. Intim, mert mintha Eleanor Oliphant a részem lett volna, hiszen gondolatainak nagy része az én leíratlan, hangosan kimondatlan gondolataim is lehetnének. Intim azért is, mert nagyon szenzitív képet kaptam a magányról, annak minden fájdalmával, keserűségével. Arról, hogy vannak napok, amikor csak robotpilóta üzemmódban teszi az ember a dolgát, felkel reggel, dolgozik, elviseli a kollégák heccelődéseit, nézi őket messziről, úgy érzi magával kapcsolatban, hogy ő valamilyen másik bolygóról származik hozzájuk képest, majd munka után hazamegy az üres lakásba és a magány ajtaját magára zárja. Bár szerencsés vagyok, mert nem olyan családi és baráti háttérrel rendelkezem, mint Eleanor, mégis az életem "üresjárataiban" sokszor arcul csap engem is a magány. És bár a változtatás kulcsa mindenkinek adott, az a mi kezünkben van, de sajnos vannak olyan szituációk, amikor ebből kitörni nagyon nehéz. De - mint Eleanor megmutatja nekünk - nem lehetetlen.

"Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Eleanor elszeparált életet él, mindenkitől, minden emberi érzéstől illetve emberi teremtéstől messzire elzárja magát. Dolgozik, de a munkáját is csak egy kötelességnek éli meg, amely arra jó, hogy meg tudja rajta venni azt a mennyiségű alkoholt, amely hétvégéken a teljes feledés homályába tudja ringatni, hogy aztán hétfőtől minden kezdődhessen elölről. Egészen addig, amíg a munkahelyén nem találkozik Raymonddal, majd egy banális balesetnek köszönhetően nem köszöntenek be az életébe furcsábbnál furcsább szituációk és emberek, akik mind arra késztetik, hogy a magányosságának páncélján megjelenő repedéseit ne befoltozza, hanem nagyobbra tágítsa. Merjen élni. Merjen változtatni, nyitni. Merjen más(ok)ra támaszkodni és segítséget kérni. Merjen kilépni a világba. Eleanor Oliphant az első oldaltól az utolsó oldalig hatalmas változáson megy keresztül, érzelmeinek hullámvasútján ülve mi olvasók is csak drukkolhatunk ennek a hihetetlenül erős fiatal nőnek, hogy mindaz, ami másnak teljesen természetes (barátok, család, lehetőségek, választások, egészséges mentalitás és gondolkozás) neki is megadathasson. 

"Az elmúlt néhány hétben többet költöttem, mint általában egy év alatt. Úgy látszik, a társasági kapcsolatok ápolása meglepően sokba kerül: a közlekedés, a ruhák, az italok, az ebédek, az ajándékok. Néha idővel kiegyenlítődik, például az italok esetében, de amint rájöttem, az ember általában kénytelen nettó pénzügyi veszteséget elkönyvelni."

Nem tudom az írónő honnan merítette a könyvéhez az ihletet, de azt éreztem, hogy ő is volt már ennyire mélyen lent mint Eleanor. Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. A regényben megjelenő mellékszereplők is igazán hétköznapi figurák voltak, mintha csak a szomszédról vagy a saját munkatársairól olvasna az ember. Pont ezért volt számomra hihető az egész cselekmény, és pont ezért kívánom azt, hogy a világ minden Eleanor Oliphantja megtalálhassa a saját segítő Raymondját, hogy majd ha azt mondják a kérdésre, hogy jól vagyok, az valóban azt is jelenthesse.

"Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „JÓL”. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod."

Bár 2017-ből még van hátra néhány hét, de nem hiszem, hogy lesz olyan könyv még idén az olvasmányaim között, amely le tudja taszítani a dobogóról Eleanort. És attól függetlenül, hogy egyszer elsírtam magam olvasás közben, mégis hihetetlenül pozitív és életigenlő könyv lett ez. 

Kiadó: Ventus Libro

Kiadási év: 2017

Fordította: Szalai Virág

Novemberi könyvörömök és csalódások

Tovaszáguldott november és itt kopogtat már december, meg is mutatta magát kellően, ma reggel csupa hóporcukor volt minden ház teteje Budán. Fura dolog az, ha az embernek van egy kedvenc évszaka, akkor abból soha nem lehet elég, én az ősszel vagyok így, sajnálom, hogy a végére értünk. A napsütéses vénasszonyok nyarát idéző délelőttöket, a hűvös és ködfoltos reggeleket és az esti korai naplementés időszakokat idén ősszel is nagyon élveztem. 

Az ősz lezárásaként novemberben nem voltam visszafogott a vásárlásokat tekintve, viszont olvasásügyileg eléggé le vagyok lassulva, de van mentségem.

BESZERZÉSEK

Már októberben tudtam, hogy novemberben kicsit többször fogok a megrendelem gombra nyomni, mint az eddigi havi átlagom. Több olyan könyv jelent meg, amire nagyon fentem már a fogam. Az első ilyen Dennis Lehane Egymásba veszve c. története. Két értékelést olvastam eddig róla, kicsit vegyes a kép, de remélem, nem lesz csalódás, vágyom már egy jó kis Lehane-élményre. Aztán a 21. század Kiadó Kult könyvei csábítottak el: így került hozzám Sarah Perrytől Az essexi kígyó és Rose Tremain legújabb könyve, A Gustáv-szonáta. Mindkettő csodálatos kiadás lett, öröm rájuk nézni, szerintem az olvasásuk is az lesz. A Libri karácsonyi akciója keretében megvettem a díszkötetben megjelent Oscar Wilde könyvet, A boldog herceget. Nem olvastam még tőle semmit, ezt amúgy decemberre tartogatom, remélem jó lesz hangolódásnak az ünnepekre. Az utolsó beszerzésem igazi szívcsücsök, végre megjelent Anna Gavaldától az Életre kelni. Csak ránézek a borítóra és elfog a tipikus annagavaldás érzés, alig várom, hogy olvassam. Ezt is.

OLVASÁSOK

Ami miatt az új beszerzéseimre nem vetettem rá magam rögtön, az annak köszönhető, hogy egész novemberben csak 2 könyvet olvastam és a másodikba majdnem beletörött a bicskám, avagy a könyvjelzőm. A könyvtárból olvastam elsőként Elizabeth Strout A nevem Lucy Bartonját, amely viszonylag rövid történet, gyorsan haladós könyv, és újra az anya-lánya kapcsolat áll a középpontban. Kell idő, amíg leülepedik az emberben, a sorok között szomorú történet rajzolódott ki számomra. És akkor a második olvasmányom: Donna Tarttól Az Aranypinty. Annyira, de annyira rákészültem, örültem neki, vártam és ... nagy csalódás a vége. Nem is tudom mi vitt félre ennyire, vagy épp velem van gond (amúgy szerintem ez is probléma, nem a legjobb időszakomban olvastam), de hihetetlen egy depresszív könyv, a 800 oldalt több mint 3 hete olvasom már (még mindig van pár oldal, de ezt akkor is novemberhez sorolom). Sem a főszereplő nem került hozzám közel, sem a történetet nem tudta úgy alakítani Tartt, hogy érdekeljen és faljam a lapokat, ennek megfelelően csigatempóban mentem előre, szó szerint szenvedtem esténként a könyvvel. Gondolkodtam, hogy félbe is hagyom, de Tarttnak mégis "tartozom" ennyivel, hisz A titkos történetet imádtam. Az sem volt egy boldog és felemelő regény, ugyanakkor az atmoszférája erős volt, be tudott "rántani", érdekelt, kedvenc lett kérdés nélkül. Ezért is sajnálom Az Aranypintyet. Nagyon.

Amúgy november jó kis hónap volt. Sok munka, sok elfoglaltság jellemezte, de mégis volt egy kis időm pár napra elmenni pihenni, csak ülni egy tóparton, sétálni a természetben a lehullott falevelek között (klisé halmok, tudom), moziban is eljutottam a legújabb Agatha Christie filmadaptációra és a koronát a múlt hétvégi Andrea Bocelli koncert tette fel a hónapra, soha-el-nem-felejtős élményt kaptam. Decemberre kezdenek sokasodni a programok, e mellett nagyon várom már az ünnepek alatti-közötti pihenést, ahogy látom a környezetemben, nagyon sokunkra rá fog férni. Az időjárás már alapozza a téli hangulatot, én könyvekkel igyekszem felzárkózni mellé.

A többiek zárása:

Dóri

Amadea

Heloise

PuPilla

Nita

Filmélmény: Gyilkosság az Orient expresszen (háromszor)

Agatha Christie nagy sikerű krimijének legújabb feldolgozására muszáj volt elmennem, mert nagyon szeretem a könyveiből készült filmeket. Bár már amikor csak a trailert láttam, úgy gondoltam, hogy nem azt az élményt kapom majd, mint amit én várok, vagy amit a könyv nyújtott nekem, hiszen nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy miért van Poirot-nak ekkora (és szerintem baromi nevetséges) bajusza? Minden Poirot-rajongó tisztában van a híres belga detektív és a bajusza kapcsolatával, de úgy érzem, hogy egyik könyv olvasása közben sem vizionáltam ekkor arcszőrzetet Poirot-nak. Szóval elég szkeptikusan ültem be a Kenneth Branagh főszereplésével készült legújabb adaptációra, mégis a legvégén úgy gondoltam, hogy nem is a bajusz volt a fő problémám.

Az Orient expressz története szerintem Agatha Christie egyik legjobbja. Sajnos korábban láttam belőle az egyik, az 1974-es szintén nagy sztárokat felvonultató filmfeldolgozást, mint hogy olvastam volna a könyvet és a végén emlékszem, hogy tátott szájjal ültem a "megoldás" felett. Eleve imádom Christie-ben, amikor kis helyre összezárja a szereplőit, ugyanakkor itt valóban csavaros az ügy és Poirot maga is hatalmas erkölcsi dilemmába ütközik a végén. Az 1974-es feldolgozás emlékeim szerint teljesen hűen adja vissza a könyvet, és a nagy nevek persze dobnak a filmélményen még egyet. Albert Finney jól hozza a kis belga karakterét, sőt, a végén, a nagy revelációkor ijesztő volt a bűntény felfedésekor számomra, már-már féltem, hogy ő fog lesújtani és nem a törvény keze.

Forrás

Aztán ahogy David Suchet belebújt Poirot bőrébe a tévésorozat sikere után szépen elkezdődött a regények filmes feldolgozása is, így a Gyilkosság az Orient expresszené is. Számomra Poirot karaktere évek óta eggyé vált David Suchet nevével. Hatalmasat alakít a színész, teljesen átlényegül, szerintem szívét-lelkét beletette Poirot megformálásába. Épp ezért a 2010-es feldolgozás lesz az örök kedvencem. Minden stimmel benne. A hangulat, a szereplők, a kosztümök és a végén a lezárás is. Éreztem azt az elszigeteltséget, a fojtogató közeget, amit az expresszen utazók is érezhettek. A végén pedig Poirot nagy döntésének a súlyát is át lehetett érezni. Telente sokszor újranézem, mert baromi hangulatos.

Forrás

Szóval voltak is, és nem is voltak elvárásaim a 2017-es feldolgozás felé. Egyrészt kíváncsi voltam a nagy nevekből álló színészgárda szereplésére, meg arra, hogy mennyire maradnak hűek a regényhez, és persze arra, hogy Branagh mennyire illetve hogyan értelmezi át Poirot karakterét. Sajnos úgy érzem, hogy eléggé, ami nekem a legnagyobb csalódást jelentette. Az ő értelmezésében Poirot hatalmas sztár, mindenki ismeri, és rengeteg olyan jelenetet kapott, ami olyan irányba vitte el a karaktert, hogy egy kvázi akcióhős kerekedett belőle. Poirot nem szokott verekedni, nem rohan a gyanúsítottak után ki a télbe a semmi közepén, Poirot csak ül, megfigyel, az embereket, a részleteket, a reakciókat, egyszóval dolgoztatja a kis szürke agysejtjeit. Így számomra a regény központi karakterét teljesen más irányba vitték el. A film közben próbáltam azzal menteni, pontosabban igazolni ennek az újfajta értelmezésnek a jogosságát, hogy ezzel a mostani fiatalokat akarják közel hozni Agatha Christie-hez, de szerintem aki ennek a feldolgozásnak a hatására kezd el Christie-krimiket olvasni, hatalmasat fog csalódni, hisz ezek a könyvek nem az akciókról szólnak. A többi karakteren ejtett változtatáson már annyira fent sem akadtam, nekem Poirot idegensége bőven elég volt, hogy ne tudjam úgy élvezni a filmet, mint ahogy szerettem volna. Két színész játékát szerettem benne: Johnny Depp tökéletes volt Ratchett szerepére, pont olyan utálatos, alattomos és számító volt, mint ahogy könyv alapján képzelném (és végre egy Deepre illő szerep - bocs). Illetve Michelle Pfeiffer Mrs. Hubbardként is nagyot szólt nálam. A többiek amolyan statisztaként keringtek Branagh körül.

Forrás

 

Ami ellenben nagyon tetszett a mostani feldolgozásban az a kosztümök és a helyszínek, illetve a tökéletes és csillogó, minden luxust magába foglaló Orient expressz, azt szerintem nagyon sikerült eltalálniuk a készítőknek. Lehet, hogy sokszor a nem megfelelő színészi játék miatt, de én bizony inkább magára az expresszre figyeltem. A végén még a lezárásban is csalódtam, iszonyatosan hatásvadász lett, itt is bele-átírtak dolgokat, amik nincsenek a regényben, plusz az utolsó képkockákban belengetett folytatás lehetőségén is már csak nevetni tudtunk, hisz aki azt a könyvet olvasta, tudja, hogy ott a gyilkosság idején Poirot már a hajón volt. De ez egy újabb fejezet lesz, ha Branagh folytatja (amit szerintem nem kellene, szeretném inkább a Sok hűhó semmiért alakítása miatt megőrizni őt az emlékezetemben).

A könyvről ITT írtam korábban.

A kezdetek

A témázós csapat a mostani fordulójukra meghívott engem is, és bár kezdetben megriadtam a témától, úgy döntöttem megpróbálom, hisz érdekes "feladat" elé állított. Az e havi téma a MÁSRÓL SZÓLUNK - azaz kreatív írás egyazon kezdőmondatra. Lássuk!

Forrás

Ülök a padon ... a kedvenc parkomban. Ölemben könyv, mellettem egy adag kávé illatozik a papírpohárban miközben az őszies napsütés simogatja az arcom. Kicsit felpillantok a könyvemből, mert hirtelen a parkba özönlik néhány igen virgonc lurkó. Mosolygok önfeledt játékukon, látszik, mennyire várták már, hogy kiszabadulhassanak az iskola épületéből és élvezhessék még ezt a késő nyarat idéző időjárást. Ahogy nézem bolondozásukat, eszembe jut életem egyik legfontosabb padja. Az iskolapad. 

Hihetetlen, hogy a legelső nap és az az első év, az írás és olvasás órák a mai napig milyen élénken élnek bennem. Emlékszem a sötét szoknyás, fehér blúzos önmagamra, akinek Anyukája mindig két copfba fogta a haját, és akin az egyetlen színes dolog a piros cipője volt. Emlékszem, mennyire szorítottam Anyu kezét miközben mentünk a majdani osztálytermem felé. És emlékszem arra is, hogy rögtön megtaláltam azt a másik kislányt, aki szintén copfot viselt és négy éven keresztül a legjobb barátnőm volt. Meg persze emlékszem a padra, ahol minden elkezdődött, ami ma a könyvekhez kapcsol. Kemény volt, tele karcolással, firkákkal, sokan koptatták már előttem. De nagyon szerettem. Nem azért, mert olyan kényelmes lett volna. Dehogy! Azért szerettem, mert azon a padon történt a csoda: kinyílt előttem egy olyan világ, ami addig a felnőttekhez tartozott. Ott tanultam meg írni és olvasni. A lelkes tanítónknak köszönhetően (meg persze a sok teleírt füzetnek, gyakorlásnak) egyszer csak elkezdtek formálódni azok a kusza ábrák és betűkké, szavakká, majd mondatokká álltak össze. Ugyanakkor az addig csak a szüleim noszogatására mesélésként hallgatott történetek, hirtelen általam is értelmezhetővé, megismerhetővé váltak és becsöppentem egy új helyre: a könyvek világába. Tudom, hogy a Mosó Masa mosodáját, a Gőgös Gúnár Gedeont vagy az Ablak-Zsiráfot számtalanszor olvastam fel magamnak, vagy a szüleimnek, utóbbiak lehet, hogy az év végére már unták is. Én a mai napig csak mosolyogva tudok ezekre az első könyvekre visszatekinteni. Hisz annyi mindent adtak nekem. Kaptam tőlük szórakozást és tanulnivaló dolgokat is. Kaptam sok kedves élményt (ó, A két Lottin hogy izgultam!), meg nyögvenyelős kötelezőket (Kincskereső kisködmön - soha nem vártam még könyvnek ennyire a végét!), majd nyári szünetben fűben heverős izgalmas olvasnivalókat (Jane Eyre és az Elfújta a szél - körömrágás és izgulás a romantikus álmok beteljesüléséért), és azóta is folyamatosan kapom tőlük az újabb és újabb világokat, ahol kalandozhatok, ahová elvonulhatok kikapcsolódni. Azt hiszem nem lehetek elég hálás annak a bizonyos padnak, ahol minden elkezdődött, ahol elindultam azon az úton, hogy évek alatt rájöjjek arra, mit is jelent számomra az olvasás és maga a könyv. Talán a körülöttem szaladgáló kisiskolások is hasonló mosollyal gondolnak majd vissza a saját padjukra az évtizedek távlatából. Én látom bennük a lehetőséget, és remélem ők is tudják, hogy milyen tudás birtokába jutnak hamarosan!


Akik még Témáztak és Ültek a padon:
PuPilla
Heloise
Nima
Mandi
Czenema
Bea 

A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)

Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.

 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."

Kiadó: Animus 

Kiadási év: 2017

Fordította: Bándi Eszter

A csodás könyves október

A nyári hónapok elmúlását egyáltalán nem "sirattam meg", ellenben az, hogy az ősz ilyen gyorsan elrepül, eléggé elszomorít, hisz kedvenc hónapom. Komolyan úgy érzem, mintha kétszer gyorsabban telne ez az időszak, pedig elviekben a lelassulásról szól. Nálam pedig most jött vissza a jó könyvek, a hosszú hétvégi, nyugalmas olvasások korszaka, ami a könyvszerető emberek álma. Egész októberben azon gondolkoztam, hogy az idei kevesebb olvasásomnak köszönhetően sokkal jobban átgondolom egyrészt hogy mit vegyek meg, másrészt hogy mit olvassak el és ennek köszönhetően például ez a hónap igazán szuper történeteket sodort az utamba.

BESZERZÉSEK

Három könyv került október során a polcomra és mindegyikre nagyon fentem már a fogam. Elsőként Fredrick Backman legújabb regényét, a Mi vagyunk a medvéket vettem meg. Bár teljesen más, mint Ove története (csak ezt olvastam előtte az írótól), egyszerűen imádtam és nagyon sokat gondolkoztam az olvasása közben. Már most alig várom a folytatást, hogy merre kanyarítja a szálakat majd Backman. Aztán Gail Honeyman Eleanor Oliphant köszöni, jól van könyvét szereztem be egyik délutáni sétám alkalmával, amit a könyvesboltban kezdtem (hol másutt?) és beállhat a sorba a kedvenceim közé. Őszintén megérintett az egész történet, nagyon sok hasonlóságot éreztem a főszereplő és köztem, ami valahol ijesztő, ugyanakkor hihetetlenül bensőséges érzés volt. Csoda kis könyv ez! Utoljára pedig Margaret Atwoodtól az Alias Grace érkezett hozzám. Örülök, hogy felkapták az írónőt, hogy sorozatokat készítenek a történeteiből, legalább több emberhez eljutnak a regényei, így hozzám is, hisz eddig csak A szolgálólány meséjét olvastam tőle.

OLVASÁSOK

Végre megtörtem az utóbbi két hónap hármas számát és öt könyvet olvastam el, persze ehhez kellettek a fent említettek is, amelyek csak úgy vittek magukkal. Elsőként a Javíthatatlan Optimisták Klubjával ismerkedtem meg, ami nagyon kellemes élményként marad meg bennem. Már ajánlottam családtagomnak, akinek szintén nagyon tetszik, szóval ez egy jó könyv. Folytattam a sort a Mi vagyunk a medvékkel és Eleanor Oliphanttal, mindkettő igazi rajongás lett a részemről, igyekszem hamarosan írni is róluk bővebben. Aztán visszamentem egyik délután a könyvtárba és ugyan csak könyvet vittem vissza, a végén természetesen három könyvet hoztam ki. Ebből kettőt el is olvastam már. Az egyik Robert Seethaler kisregénye, az Egy egész élet volt, amelyet régen kinéztem magamnak. Szomorú történet és elgondolkodtató az életről, hogy milyen apróságok történnek velünk, amelyek aztán milyen hatással lesznek a későbbi éveinkre. Az októbert pedig egy olasz író, Lorenzo Marone könyvével, A boldogság megkísértésével zártam. Pozitív csalódás lett, mert az elején nem tetszett sem a stílus, sem a történet, gondolkoztam is rajta, hogy nem olvasom tovább, aztán egészen a szívemhez nőtt a morózus öreg fószer főszereplője, és tegnap úgy fejeztem be, hogy megérte elolvasni.

Imádtam sétálni a városban, gyönyörű hónap ez az október.

Az őszi (papír alapú) könyves listámnak eddig csak egy részét pipálhattam ki, de közben annyi új és szuper megjelenés érkezett illetve érkezik még novemberben, hogy az újdonságoknak is helyet kellett adnom. Novemberben remélem, hogy folytatom majd ezt a jó kis szériát, már most látom, hogy 3-nál több beszerzésem lesz, szóval nem leszek olvasmányok híján.

A többiek zárása:

Amadea

Heloise

PuPilla

Dóri

Nita

Újraolvasás után: 3 történetről röviden

Az elmúlt hónapok során, úgy talán júniustól kezdve egyre jobban éreztem a késztetést, hogy ne csak az új kiadásokat, beszerzett könyveimet, vagy a könyvtárból zsákmányoltakat olvassam, hanem visszanyúljak régi nagy kedvencekhez. Az újraolvasás szerintem nagyon szuper dolog, hiszen lelkünknek jól eső regényeket porolunk le ilyenkor, tudjuk már mit kapunk. Számomra ez olyan, mint a kedvenc fotelemben kuporogni: az otthonosság érzetét nyújtja. Ráadásul második, harmadik vagy sokadik olvasatra olyan dolgokat találhatunk a már jól ismert történetben, amire eddig nem figyeltünk fel. Egyrészt lehet ez azért, mert első körben hajtott minket a lelkesedés, hogy minél hamarabb megtudjuk mi lesz a történet vége, másrészt köszönhető ez annak, hogy az évek múlásával mi magunk is változunk, formálódunk a velünk történő események hatására, így lehet, hogy azok a részek fognak majd meg jobban, amiket először kicsit felületesebben futottunk át. Viszont pont ennek következtében sajnos fennáll a veszélye annak, hogy egy régi jó kis kedvenc nem fogja ugyanazt az élményt adni, mint először. Most mindkét dolog megesett velem.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Nyárra időzítettem Emylia Hall Nyarak könyvének újraolvasását. Ez a könyv első alkalommal is hihetetlen módon megfogott magának Erzsi történetével, hiszen az Angliából Magyarországra érkezett lány nyarait csodálatos módon mutatja be az írónő. Újraéltem vele minden gyerekkori nyaramat, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy melyik fürdőruhámat vegyem fel és hogy a strandon lángost vagy főtt kukoricát egyek-e. Bár korábban is nagyon megérintett az anya-lánya szál a történetben, most másodjára inkább erre a vonalra figyeltem jobban, sőt, sokkal mélyebben átéreztem a lány és angol édesapjának a kapcsolatát is. A gyönyörű gyerekkori nyarak bemutatása mellett ezek az emberi érzelmek sokkal több gondolatot mozgattak meg bennem. És még mindig ez a könyv bújtatja magába az egyik kedvenc idézetem, amelyet az évek múlásával egyre igazabbnak érzek:

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."

Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni 

Mesekönyvet újraolvasni kész időutazás. Számomra ez a könyv volt gyerekkorom egyik legkedvesebbike, számtalanszor olvastam el egyedül, előtte meg a szüleimet nyúztam állandóan az esti mesék alkalmával ezekért a történetekért. Ezért nem véletlen, hogy szinte mindegyikre emlékszem még a mai napig is. Nyáron immár a barátnőm kislányának vettem, de persze előtte újra elolvastam a benne lévő történeteket, amelyek szerintem időtlenek, soha nem fogják elveszteni kedvességüket, humorosságukat, mesélve tanító jellegűket. Ráadásul az illusztrációk annyira tökéletesek, hogy nem is tudnám már másként elképzelni a szereplőket.

A tejbegríz csuda jó,
ha van rajta kakaó.
Íze finom, szaga remek,
ezt szereti a struccgyerek!

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának nyitó kötete teljesen elvarázsolt. Magába szippantott Zafón világa: a gótikus, borzongós hangulat, illetve a könyvek és az olvasás iránti szeretet témája. Meg persze Barcelona. Soha nem voltam még ebben a városban, de a könyv olvasása után minden klisének megfelelően azonnal pakoltam volna a bőröndömet és indultam volna. Kérdés sem volt, hogy valamikor ezt a történetet is újra le fogom majd venni a polcomról, ennek pedig most ősszel volt itt az ideje. Számomra is meglepetés volt, hogy bizony most, második alkalommal nem tudott magába szippantani, keserédes emlék lett a könyvvel töltött majdnem két hetem. Kereshetném az okokat, mert azt hiszem nem éppen a legkönnyebb időszakomban nyúltam ehhez a könyvhöz, de szerintem a 6 év alatt, ami a két olvasás között eltelt valahogy megkopott Zafón varázsa számomra. Helyenként túlírtnak éreztem, rengeteg szereplővel dolgozott végig, rengeteg szálra ágazott el a történet. Úgy gondolom, a varázsa ennek a könyvnek abban van, hogy első olvasásra nem tudjuk mi lesz a végkifejlet, ez is hajtja az embert, meg a "csattanó" is hozzáad egy plusz töltetet. Másodjára ezt már nem tudtam újra átélni, és talán ez okozta a nagy hűha elmaradását. A hangulatteremtés most is csillagos ötös volt, arra nem lehet egy rossz szavam, viszont be kellett magamnak ismernem, hogy nem olyan tökéletes könyv ez, mint amilyennek első alkalommal gondoltam. Ettől függetlenül a további kötetetek is tervezem újrázni, meglátjuk, azok milyen érzéseket keltenek majd bennem.

"A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz."

Ha szoktatok újraolvasni, nektek volt már pozitív vagy negatív második élményetek? 

Egy pad, egy kávé és egy könyv #17

Bár a könyvek és a kávézás még mindig az életem részét képezik, valahogy idén az időgazdálkodás kapcsán gondban vagyok. Azaz sokszor, sok helyen voltam idén is kávézni, de ahogy visszakerestem, erről nem születtek beszámolók. Pont itt az ideje ezen változtatni, erre ráadásul remek alkalom az, hogy pár hete egy szuper kis helyre bukkantam, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy találtam magamnak egy törzshelyet, ahová hétről hétre be fogok majd térni megpihenni, lezárni a hetet, vagy éppen elindítani a hétvégét.

Az új kedvencem a Jászai Mari téren van és ötletesen a JM6 nevet kapta, ugyanis a 6-os számnál található. Ez egy pékség és kávézó egyben, de várják a vendégeket délben menüvel is (leves + süti), és a péksütin illetve a péktermékeken kívül cukrász süteményeket is találhatunk a pultban, no meg szendvicseket is. Engem kilóra megvettek a berendezésükkel, egyszerű színekkel (fehér és a barna dominál) és azzal, hogy a két alkalom során, amikor betértem szuper kávét kaptam, meg remek péksütit.

Első alkalommal miután a neten rájuk találtam egy péntek délután tértem be a JM6-ba, akkor még épp a Javíthatatlan Optimisták Klubját olvastam, de pont akkor vettem át az újabb könyvrendelésemet, Fredrik Backman legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket, így két könyv is volt nálam. Vacilláltam a flat white és a cafe latte között, de egy gyors diskurzus eredményeképpen utóbbi mellett döntöttem. A sütikkel nehezebb volt a választás: ínycsiklandó torták voltak a pultban és ötletes péksütik a pulton. Végül utóbbiak közül választottam egy meggyes-mákos csiga csodát. Maga a hely nem túl nagy, de van két kényelmes kanapé asztallal, meg két bárpultszékes magas asztal, én egy ilyen mellé telepedtem le. Bő félórám volt még mielőtt tovább kellett volna indulom, ami épp ideális idő volt olvasgatásra, kávézásra és arra, hogy magamba szívjam a hely atmoszféráját. Már akkor tudtam, hogy visszatérő vendég leszek.

Következő alkalommal már magabiztosabban léptem be a JM6-ba, újabb finom lattével és egy diós péksütivel ültem le immár a Mi vagyunk a medvéket olvasni. Az élmény ugyanaz lett: az ízek nagyon eltaláltak (a süti fenomenális volt, kár, hogy nem jutott eszembe itthonra is venni pár darabot), a kiszolgálás mindkét alkalommal nagyon kedves és segítőkész volt, és annyira le tudtam ereszteni pénteken a munka után, hogy be is indult nálam az "Éljen, hétvége van!" érzése. Mivel elég sokat járok ezen a környéken, most már tudom, hogy ha tutira akarok menni, mindenképp ide fogok beülni, valahogy a hellyel kapcsolatban megtaláltam mindazt egy helyen, amit ezekben keresek: összhang van a külső és belső tartalom között. Ha Ti is arra jártok, meleg szívvel ajánlom, ráadásul a sütiket elnézve mindig van valami kreatív ötlet, ami az adott évszak ízeit, terméseit tükrözi vissza, tehát mindig lehet újabb és újabb dolgokat megkóstolni majd!

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok

Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2006

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Csocsó, sakk és klubtagság

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Középiskolai történelemórákon számomra a 21. század története megrekedt az 1956-os forradalomnál. Az érettségire készülés során ez volt az utolsó tételünk, ezért a történelem "maradék" részén csak úgy átrohantunk. Azt hiszem első körben ezért is figyeltem fel a Javíthatatlan Optimisták Klubjára, mert úgy gondoltam, hogy kapok egy kis kitekintést, hogy mi történt Európában az 1950-60-as évek során. Ezt meg is kaptam ettől a könyvtől, sőt, ennél jóval többet adott, de igazán elszomorodva olvastam, mert azt érzem, hogy a világunk cseppet sem változott és nem is fog változni, hisz még mindig vannak a rendszerek és a rendszer ellenségei is, egészen addig, amíg ember lesz a Földön.

Guenassia könyvének főhőse a tizenéves Michele, aki nem egy matekzseni, ellenben igazi könyvmoly (pacsi!), aki mindig, mindenhol, még az utcán közlekedés közben is olvas. Röviden így foglalja össze életfilozófiáját: "Engem az életben a rock'n'roll, az irodalom, a fényképezés meg a csocsó érdekelt." Családjának egyik ága olasz származású, de ők maguk már franciák. A könyvmolyság mellett életében a fent említett csocsónak van hatalmas szerepe, imád és nagyon is tud csocsózni, játszi könnyedséggel veri meg a nála idősebbeket is ebben a játékban. Iskola után sokszor kötnek ki haverjával bárokban egy-egy jó kis meccsre, majd egy ilyen alkalommal felfigyel a Baltóban, annak egy elfüggönyözött hátsó helységében egy csupa férfiakból álló társaságra. Egy alkalommal Michele belopózik közéjük és ez a csapat maga közé fogadja a srácot. Michele világa innentől kezdve kinyílik, hisz megismerkedik azokkal az emigránsokkal, akik a világháborút és az utána következő éveket követően a rendszer(ek) elől menekülve elhagyták Kelet-Európát és Franciaországba szökve vállalták a kényszerű száműzetést, a soha vissza nem térést.

"Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e."

A kis Michele ezek között az emberek között tölti gimnazista életének legfontosabb éveit és minden tag történetét megismeri ezen időszak alatt. Barátjává fogadja Igor, az orosz orvos, aki Leningrádot és családját hátrahagyva abban bízik, hogy ebben az idegen országban is gyakorolhatja majd mesterségét, ám diplomáját és tudását itt nem ismerik el, ezért taxizásból tartja fen magát. Megismeri Leonyidot, aki a 2. világháború orosz hőse, rettenthetetlen pilóta, akinek "vesztét" egy nyugati nő iránti szerelme okozza, aki úgy dönt, hogy mindezért cserébe feláldozza addigi életét. De itt van a két magyar származású klubtag is, Tibor és Imre, a híres színész és producere, akik '56 után menekültek el az országból. De van német, vagy cseh klubtag is, akik a világháborút követő zavaros időszakban a szétszakadó Európában egyik országból a másikba menekülve tervezték megtalálni a jövőt, a jobb életet. És bár a klubtagok sokszor veszekednek egymással, politika kérdésekben egyet nem értve, mégis, valahogy a légkör támogató és egymás segítségére vannak, ha valamelyikük bajba kerül. Leszámítva Szását, akit minden egyes alkalommal kiebrudalnak, de a férfi állhatatosan újra és újra megjelenik a Baltóban és a felcseperedő Michele egyik legjobb barátja, majd első szerelme alatt talán legnagyobb segítsége, támogatója lesz.

"– Nem szoktam tanácsot adni, Michel. De ami a bosszúságokat illeti, szakértő vagyok, nekem elhiheti. A fájdalom elűzésére három gyógymód van. Enni kell. Egy finom ebéd vagy vacsora, sütemény, csokoládé. Másodszor, zenét kell hallgatni. Az mindig magával ragadja az embert, mindent elfeledtet. Kevés bánat van, amit egy kis Sosztakovics ne feledtetne, akár hosszú percekre is. Evés közben viszont nem szabad zenét hallgatni.
– A harmadik gyógymód pedig jól berúgni?
– Nagy tévedés. Az alkohol semmit sem feledtet. Ellenkezőleg. Az én kedvenc módszerem a mozi. Egy teljes napon át. Három vagy négy film egymás után. És mindenről megfeledkezik az ember."

Eleinte nehezen rázódtam bele a Javíthatatlan Optimisták Történetébe, valahogy bele kellett helyezkednem mind a korba, mind a helyszínbe, illetve meg kellett szoknom a könyv felépítését. Hiszen Michele története, illetve a Baltóban zajló események adják a jelen keretét, ugyanakkor minden egyes tag múltja is részletesen feltárul előttünk közben, mindenki hátterét megismerjük, hogy ki miért választotta Franciaországot új hazájának és kinek milyen nehéz döntéseket kellett ehhez meghoznia. Nagyon elgondolkodtatóak voltak ezek az emberi sorsok: hihetetlenül tehetséges emberek kellett hogy elszakadjanak szülőhazájuktól, új országban kellett, hogy megtalálják a helyüket.

Amit Guenassia nagyon ügyesen csinált az az, hogy mindenkinek megmutatta a jó és a kevésbé jó oldalát is. Volt akiből az önkéntes száműzetés hozta ki a negatív érzelmeket, volt aki a múltjából hozta magával a dühöt, a csalódást, és volt aki bocsánatért vezekelt éveket Párizsban. Ráadásul nagyon jó párhuzamot teremtett az író Michele és a klubtagok sorsa között: a srác családja az évek során sok történésnek köszönhetően egyre inkább szétesett, ezért Michele egyrészt hamarabb kellett szerintem hogy felnőjön, mint a kortársai, másrészt jobban át tudta érezni a klubtagok sorsát, sokkal inkább befogadóvá vált a velük történtekre. Szerintem Michele nagyon is sokat kapott tőlük: a sakkjátszmák, a közös ünneplések, ivások, a mozizások, a nagy mesék és viccek, mind-mind elősegítette a srác fejlődését.

"– (…) Most mondok neked valamit, amit soha nem szabad elfelejtened. Az élet – jelentette ki prófétai hangon – olyan, mint a hullámvasút. Nagyon gyorsan siklasz lefelé, jó sokáig maradsz lenn, és kínkeservesen kapaszkodsz fel."

Szóval bár kicsit döcögve kezdődött az én klubtagságom a Javíthatatlan Optimisták Klubjával, mégis a végére rettentően megszerettem az egész történetet és alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam munkába jövet-menet, várakozás során, esténként itthon, mindig velem voltak. Úgy érzem sokat elmond a történethez való viszonyomról, hogy megkönnyeztem a végét, és bár több mint 700 oldal, mégis a végére érve simán olvastam volna még tovább. Jó döntés volt a Javíthatatlan Optimisták Klubját választani az őszi olvasmányaim egyikének, csak ajánlani tudom annak, aki nem egy szokványos, tucatkönyvre vágyik, és aki szeret emberi sorsokról, a történelem kevésbé szép éveiről olvasni.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2017

Fordította: Szántó Judit és Lukács Laura

Cseppet sem hétköznapi varázslat

Emanuel Bergmann: A trükk

Pár hete nagyon elkapott a könyvvásárlási késztetés, méghozzá az a fajta, mint régebben, amikor találomra (fülszöveg elolvasása, borító stb. alapján) választottam magamnak könyvet. Este, munka után be is mentem a könyvesboltba és egy jó félórás nézelődés eredményeképpen Emanuel Bergmann A trükk című könyve jött velem haza.

A keresgélés közben főként az alaptörténet piszkálta fel a kíváncsiságom: hogyan lehet a bűvészetet, a cirkuszt összekapcsolni a 2. világháborúval, a holokauszttal? Nagyon meglepődtem, hogy Emanuel Bergmann milyen ügyesen csinálta ezt, és végtelenül örültem, hogy egy olyan történetet kaptam, ami egy teljesen más terepen keresztül mutatta meg azoknak a borzalmas éveknek egy kis szeletét, de úgy, hogy ugyanannyira össze tudott facsarodni a szívem, mint mondjuk a Könyvtolvaj olvasása közben.

A könyvbeli történések két szálon haladnak: a jelenben, 2007-ben Los Angelesben a tízéves kisiúval, Max Cohennel ismerkedhetünk meg, akinek szülei épp most jelentik be a fiuknak, hogy el fognak válni. A kissrác megtalálja apja egyik régi bakelit lemezét, amelyen a Nagy Zabbatini mondja el varázslatait. Max ezen az igaz szerelem mágiájára lenne kíváncsi, ám a lemezen pont ez a rész sérült, ezért úgy dönt, hogy megkeresi a már matuzsálem korú híres varázslót és megtudja tőle a varázslatot, amelytől azt reméli, hogy újra összehozza majd a szüleit.

A múltban 1943-ban Prágában járunk, ahol a tizenöt esztendős Mosche Goldenhirsch édesanyja elvesztése után egyre inkább eltávolodik rabbi apjától és zsidó vallásától, és egy cirkuszi előadást látva, illetve az egyik bűvész ifjú lánysegédje iránt táplált érzelmeinek hatására úgy dönt, kereket old, csatlakozik a cirkuszhoz, hátrahagyja addigi életét és megtagadja zsidó voltát.

E két szál történései váltakoznak fejezetről fejezetre, hol Mosche életét követhetjük nyomon, hol Maxét, aki sikerrel jár és rátalál az idős Moschére, aki egy életunt, megkeseredett öregemberré vált és akiről hamarosan kiderül számunkra, hogy megjárta a koncentrációs táborok egyikét fiatalemberként. Az olvasónak nehéz összeegyeztetni a fiatal Moschét, aki rajong a cirkuszért, aki mindent megtesz, hogy sikeres bűvész legyen Zabbatini álnéven (ez utóbbi azért kevésbé sikerül, de a náci Németországban sokszor kihúzza a csávából gyorsan forgó agya és a trükkjei), illetve az idős, legatyásodott Zabbatinit, aki Maxban először egy kis lúzert lát, aki segítségére lesz majd abban, hogy fedél legyen a feje felett. Aztán történik valami a két ember között: az idős ember szíve megnyílik egy kicsit a fiú felé, aki el tudja érni, hogy még egyszer, talán utoljára, a Nagy Zabbatini színpadra léphessen.

"Hiszen senkije sem volt immár, akinek örülhetett volna, se barát, se ellenség - rég halottak mindannyian. Ő az utolsó túlélő, egy rég letűnt kor utolsó mohikánja. A égállomás felé pöfögött immár vele az élet vonata, és az utasok többsége leszállt. Nem maradt számára egyéb, csakis a múlt: elválaszthatatlan társa, szentsége, életerejének és kínjainak egyetlen kútfeje."

Eleinte nem voltam nagyon elvarázsolva a könyvtől, egynek gondoltam a sok közül. Aztán az utolsó oldalakkal sok minden a helyére került és a könyv is felértékelődött számomra. Nagyon tetszett a folyamatos váltott elbeszélés, a két idősík párhuzamos haladása egymás mellett. Jó volt olvasni a fiatal Maxről és az akkor még fiatal Moschéről, ahogy mindketten hisznek, hittek a bűvészet erejében. Tetszett ennek a két embernek a találkozása, ahogy összeért a két szál, és ez szerintem nagyon sok humort csempészett a történetbe, sokszor nevettem fel olvasás közben. Ugyanakkor maga A trükk, amire a cím is utal nagyon meglepett. Gondoltam, hogy lesz majd a két ember történetében egy kapcsolódási pont, de erre nem gondoltam. Talán meseszerű, talán nem lehetett így, ahogy Bergman kitalálta, de egy ilyen pokolban, ami az akkori időket jellemezte, hinni kellett minden apró lehetőségben. 

A trükk egy nagyon kedves, helyenként mosolyt fakasztó, néhol torokszorító olvasmány. Megmutatja nekünk, hogy mennyi erő kellett az akkori időszak túléléséhez, és azt is, hogy egy idős és magányos ember életébe toppanó kései barátság mennyi erőt tud adni a múlt felidézéséhez, majd a lezárásához, miközben ő meg utat mutat egy kisfiúnak a felnőtté válás útján való elinduláshoz.

"Amikor feltekintett a kék égboltra, a fák csúcsai között bujkáló napra, Max megértette, hogy (...) a világ összes szépségével megajándékozta őt a Nagy Zabbatini.

És biztos volt abban is, hogy ez nem puszta trükk, hanem valódi csoda."

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2017

Fordította: Kurdi Imre

Szeptemberi zárás

Úgy vártam már az őszt, és azt gondoltam, hogy csak úgy tobzódom majd az olvasásban meg a jobbnál jobb könyvekben. Számomra ez a tevékenység sokkal jobban passzol az őszi és a téli szezonhoz, a fejemben ilyenkor az összes őszi klisé megjelenik egy képre vetítve és a közepébe saját magamat képzelem oda. Valamikor augusztus folyamán már ezt vizionáltam, erre mire elérkezik ez az időszak, egyre kevesebbet olvasok. Hogy is van ez?

BESZERZÉSEK

Három beszerzéssel büszkélkedhetek, amelyből egyet már nagyon vártam, hogy megérkezzen. Ez pedig Joanne Harris A St. Oswald fiúiskolája. Akárhányszor ránézek a borítójára, a képen lévő srácra, mindig az zakatol a fejemben: hogy mi a titkod, mit rejtegetsz? Szóval már most érzem azt a harrisi "varázslatot", ami minden könyve olvasásakor el szokott kapni. A második beszerzésem Emanuel Bergmann A trükk című könyve volt, ez egy spontán vásárlás eredménye. Már nagyon vágytam úgy könyvet venni, hogy csak bemegyek a boltba, és rábízom magam a radaromra, ami most ehhez a könyvhöz vezetett. Ezt el is olvastam már és jó választásnak gondolom, egy újfajta megközelítést kaptam a 2. világháborúban történtekről. A harmadik könyv, a Bitó és borostyán Böszörményi Gyulától a szüleim ajándéka volt. Ezt is tartogatom még, várom, hogy megjelenjen a sorozat zárókötete és akkor majd egyben "lenyomom".

OLVASÁSOK

Mint a bevezetőben írtam, ebben a hónapban sem vittem túlzásba az olvasást. Sokkal lassabban haladok a könyvekkel, mondjuk vastagabbakat is olvasok talán, meg túl sok egyéb tényező elvonja most a figyelmemet és az energiámat, így van hogy esténként csak 10-20 oldalra futja. De érzem, hogy lesz ez majd jobb is. A három könyvből amúgy kettő újraolvasás volt. Most ezekhez érzek nagy kedvet. A St. Oswald olvasása előtt újra levettem a polcról az Urak és játékosakat Joanne Harristől és hát jobban imádtam, mint az első alkalommal. Aztán épp tegnap este fejeztem be Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyékát az új kiadásban. Érdekes volt a viszonyom most a könyvvel: első alkalommal sokkal jobban elvarázsolt, most helyenként túlírtnak gondolom, meg rettentő szerteágazó, de Zafónt és az általa teremtett hangulatot  szeretem, szóval azért még mindig a kedvencek között van ennek a helye. A harmadik elolvasott könyvem pedig A trükk volt, a szeptemberi beszerzések egyike. Nagyon tetszett a két szálon futó cselekmény, meg a varázslat, a mágia köré épített történet.

Hogy októberben mi lesz? Reményeim szerint több energiát tudok az olvasásra és a blogra fordítani, bár már most tudom, hogy cseppet sem lesz könnyebb hónap, mint amilyen a szeptember volt. Viszont olyan megjelenések jönnek a következő hónapokban, amelyekre nagyon fenem már a fogam (ennek a pénztárcám már kevésbé örül), így az az egy biztos, hogy nem lesz hiányom jó könyvekben, a többi meg már rajtam múlik.

A többiek zárása:

Heloise

Dóri

3 könyv a 3 őszi hónapra

Egyszer írtam egy hasonló posztot a téli évszakra vonatkozóan, és úgy gondoltam, hogy pont az őszt nem hagyhatom ki, hisz kedvenc évszakom és olyan sokan örömködünk már azon, hogy itt van végre. Ráadásul mintha tudta volna, hogy ideje van megérkeznie, váltania kell a nyarat, percre pontosan szeptember elejével jött, én meg azóta a kuckózós üzemmódra kapcsoltam. Azaz a hétköznapok alatt már a hétvégi olvasásra, forró ital szürcsölgetésre, filmnézős órákra, puha takarókra, vastag zoknikra gondolva végzem a dolgomat. Ha Ti is hasonlóan várjátok már az őszi lecsendesülést, akkor ehhez szeretnék 3 olyan könyvet ajánlani, ami nekem nagy-nagy kedvencem (ebből kettőt most én is újra el fogok olvasni).

SZEPTEMBER

Nálam soha nem a január 1. jelentette az új év kezdetét, hanem - gondolom az iskolás időszakból hozva magammal - a szeptember. Én voltam az a lány, aki várta a sulikezdést, hogy újra találkozhasson a barátaival, hogy tanulhasson valami újat, vagy éppen új iskolába, új tanfolyamra jelentkezve új embereket, oktatókat ismerhessen meg. Épp ezért erre a hónapra a tökéles választás számomra Joanne Harris Urak és játékosok című regénye. Ebben Harris sötét oldalát ismerhetjük meg, tehát aki a Csokoládé féle varázslatra vágyik, az csalódni fog. Ellenben aki nyitott egy elit fiúiskola életében való megmártózásra, és egy felnőtt korban kitervelt bosszú megvalósításának a folyamatára úgy, hogy a diákok és a tanárok életébe is nyer betekintést, az ne habozzon, vegye a kezébe. A szeptemberemet ezzel a könyvvel nyitottam, azt hiszem 5 év távlatából olvasom most újra és nagyon tetszik, sok finomságot találok benne és egyre inkább rájövök, hogy Harris hihetetlenül jól ismeri az emberi lélek összetettségét.

Forrás

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

OKTÓBER

Talán a legszínesebb őszi hónap. Amikor már sok sárgát, vöröset, rozsdabarnát látunk magunk körül ha kimegyünk egy jó kis sétára a természetbe. Amikor reggelente már a vastagabb szövetkabát is előkerül egy jó puha sállal, hisz a kis farmerkabátban meghűl az ember. Amikor minél korábban szeretnénk hazaérni, hiszen egyre korábban sötétedik és otthon várnak a fények, amivel úgy díszítjük fel a lakást, ahogy nekünk kedves. Amikor ideje levenni a polcról Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című könyvét és elmerülni Barcelona, illetve az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetében. Felnőtt mese ez, de a jobbik fajtából, ráadásul szép lassan kibontakozó történetről van szó (további két kötettel), így a hosszabbnak tűnő őszi estékre nem fogunk egyhamar kifogyni az olvasnivalóból.

Forrás

"…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá."

NOVEMBER

Szerintem sokan az ősz hónapjai közül őt nem szeretik. Mert ilyenkor bizony már valóban hideg van, talán le is esett már az első hó. Viszont ez az a hónap, amikor már minden reggel lehet azt az igazi, hamisítatlan füstillatú őszt érezni, amikor már jobb bent ücsörögni valahol a barátokkal és a hidegtől kipirosodott kezünket egy forró teás, csokis, kávés (akár forralt boros) bögrén melengetni. Ilyenkor már lehet tervezgetni a karácsonyi meglepetéseket, a hónap végével általában a karácsonyi vásárok is elindulnak, szóval szerintem nem is mostoha ez a hónap, csak át kell értékelni azt, hogy a sorban ő "csak" a harmadik. És bár tudom, hogy a Halloween ünnepét átvettük és hogy ez október 31-nek az éjszakáját jelenti, mégis erre a hónapra meleg szívvel ajánlom Agatha Christie Hallowe'en Party azaz Ellopott gyilkosság című krimijét. Nagyon hangulatos, sokszor feltűnik benne Ariadne Oliver, aki Hercule Poirot mellett nekem nagy kedvencem. Elég ijesztő volt számomra maga a történet, szokás szerint nem is találtam ki a gyilkos kilétét és soha nem felejtem el, hogy amikor megnéztem a belőle készült filmet mennyire be voltam egyedül parázva. Szóval ha a novemberi ködös hideg mellett további borzongásra vágynátok, ezt vegyétek le a polcról!

Forrás

"– Nagy sajnálattal közli, hogy ma este nem keresheti fel önt. Súlyos influenza gyötri.
– Az nem „influenza” – mondta Hercule Poirot. – Alaposan megfázott, ez minden. Mindenki azt hiszi magáról, hogy „influenzás”. Így tragikusabban hangzik. Több részvétet követel. A náthával az a baj, hogy az embert nem sajnálják érte eléggé a barátai."

Nektek van az őszhöz köthető olvasmányotok?