A Milderhurst-kastély ódon bája

Kate Morton: Távoli órák

"Nem tudtam pontosan, mi is az, csak azt, mintha sok teljesületlen vágy lakozna a kastély falai között, hamvukba holt vágyak, a kövekbe ivódtak, ahonnan idővel kiszivárogtak, és ettől áporodott, szinte mozdulatlan volt a levegő."

A Távoli órákat számomra a poszt címében jelzett Milderhurst-kastély mentette meg attól, hogy az első 150-200 oldal után ne tegyem félre. Azt éreztem, hogy Kate Morton sokadjára írja meg ugyanazt a történetet, amelyet az első, majd még a második alkalommal is imádtam, de harmadjára már nem voltam annyira vevő rá. 

A Morton-féle recept általában a következőkből áll: két szálon futó cselekmény - ebből az egyik a napjainkban, a másik pedig valamelyik háborús időszakban játszódik-, egy titkokkal terhes családi, testvéri, baráti kapcsolat a középpontban, egy csodálatos ház, kúria vagy éppen kastély a háttérben és rengeteg terjedelmes mondat. És lehet, hogy én voltam most túl kritikus, de a Távoli órák olvasása során már nem varázsolt el úgy ez a kombináció, mint mondjuk a Felszáll a köd vagy Az elfeledett kert esetében.

Pedig a színhelyül választott Milderhurst-kastély valóban csodálatos, legalábbis ahogy a leírások alapján elképzeltem. Az én fantáziámban egy amolyan titkos folyosókkal, nyikorgó ajtókkal, recsegő deszkákkal, felfedezésre váró padlással és porlepte, régi elfeledett emlékekkel teli pincével jelent meg.

Ezt a néha hátborzongatóan élethűre sikeredett hátteret nagyon jól hozta most is Morton. Sokszor eszembe jutott Thornfield Hall. Ugyanazt a hidegrázós fuvallatot éreztem a tarkómon, mint anno a Jane Eyre bizonyos részeinek olvasásakor. Mintha a két kastélyban történt baljós események ugyanúgy hatottak volna mindkét helyre, mintha a falak hasonló történéseknek lettek volna szemtanúi (és bár ez egy picit spoiler, de nem lövök le vele nagy poént, hogy valóban van párhuzam, nem is egy).

"Elgondolkodtak valaha azon, hogy vajon milyen szaga lehet egy időszaknak? Én ugyan nem, mielőtt beléptem vona a Milderhurst-kastélyba, de azóta már egész bizonyosan tudom. Penész és szalmiákszesz, egy csipetnyi levendula és jókora adag por, hála igen öreg papírok tömeges szétmállásának. És van még valami az egész mögött, valami, ami rothadásra vagy főzésre emlékeztet, de mégsem. Jó darabig eltartott, míg kispekuláltam, mi is lehet az a szag, de ma már alighanem tudom. A múlt szaga. Gondolatok és álmok, remények és sérelmek, mind összefőzve, lassan fortyognak a pállott levegőben, de soha teljesen fel nem szívódhatnak."

Viszont sajnos többségben voltak azok a dolgok, amik miatt húztam a számat.

Egyrészt a szereplők. Igazából azt gondolom, hogy ha a mai szál és mesélő, Edie aki "felgöngyölíti" az egész történetet nem lett volna benne a könyvben már jobb lett volna egy fokkal. Valahogy erőltetettnek éreztem ezt a vonalat, pontosabban azt, hogy az édesanyja, Meredith élete kapcsolódik a kastélyhoz és az ott élő három nővérhez, de ez olyan szinten titok, hogy egy büdös szót sem akar anyuka mesélni azokról az évekről. Pedig inkább büszkének kellett volna erre lennie, hogy volt az életében egy ilyen periódus, amikor ilyen helyen és ilyen emberek között élt. Az már más kérdés, hogy utána a folytatás nem úgy alakult, ahogy Meredith elképzelte, de azt hiszem az adott történelmi korszakban én ezt meg tudtam érteni. Szóval nem értettem ezt a fene nagy titkolózást!

Úgy érzem a regény eleje nagyon-nagyon lassú. A 150. oldalig azt éreztem, hogy könyörgöm, történjen már valami! Kerüljön elő egy hulla, vagy legyen egy gyilkosság, hisz a fülszöveg szerint itt egy romantikus thrillerrel van dolgunk. Senki ne ijedjen meg, szerintem thrillernek ebben az esetben még csak halvány nyoma sincsen, max olyan mértékben mint mondjuk Jane Eyre esetében, amikor tudjátok kinek a kilétére fény derül.

És ha már Jane Eyre - meg tudná valaki mondani, hogy ha olyan főszereplő lányt mintáznak meg, aki könyvesboltban, kiadóban dolgozik, egyedülálló, könyvmoly, akkor annak miért mindig a Jane Eyre az egyik kedvenc története, amelyet itt pl. mindig(!) a táskájában hord a főszereplő. Úgy, hogy igazából az Iszapember igaz története az a regény, amely az egész történet középpontjában áll és elviekben Edie ennek köszönheti a könyvek iránti rajongását. Akkor nem ez lenne az élete könyve? Nem ennek lenne helye a táskájában?

A három nővér régmúlt szálát azt hiszem sokkal jobban élveztem, bár megőrültem az apránként csepegtetett információktól és a homályos utalásoktól, de volt olyan, amit azért ki lehetett találni. Legalábbis szerintem. Persze így is maradt csavar a végére, nem is egy.

Amúgy a nővérek neveiért oda-és vissza voltam: Pershephone, Seraphine és Juniper. Hát nem csodásak? Már kimondva őket is tökéletesen illenek Milderhursthöz. Az viszont olyan érdekes érzés volt nekem, hogy egyik lányt sem tudtam a szívembe zárni. Természetesen mindhármukat és az őket mozgató érdekeket megismerjük, de nem tudtam ezekkel azonosulni, mert annyi mindent megtettek a kastélyért és a testvéreikért, de magukért egyszerűen nem volt elég erejük kiállni. Olyan volt, mintha mindhárom lányt elátkozták volna születésük pillanatában.

Szóval azt hiszem ez nem egy nagyon jó regény, de nem is rossz, valahol a középmezőnyben van a helye. Biztos vagyok benne, hogy ha az első Morton-regényem lett volna elaléltam volna a gyönyörűségtől, de így valahogy azt éreztem, hogy Morton nem képes már újat írni. Akik viszont imádják a titkokkal teli ódon kastélyok falai között játszódó keserédes történeteket, a közeledő borús őszi estékre nyugodtan csapják fel a könyvet és keressenek menedéket Milderhurst ódon falai között!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2013

Fordította: Borbás Mária

Széljegyzet a fordításról: egy darab lélekegyedült találtam, viszont nagyon sok magyartalan fordítást, ami miatt haragszom magamra, hogy nem jegyzeteltem ki őket. Némelyeknél nagyokat néztem, hogy ez mégis hogy kerülhetett bele a szövegbe, és bevallom, nagyon sokat rontott az élményen.