A májusom könyvekben

Forrás: pinterest

Egyszerűen el sem tudom hinni, hogy vége a májusnak és holnap már itt a nyár első hónapja. Nem vágyom most a nyárra, teljesen meg vagyok elégedve az átmeneti évszakokkal is.

Májusban nem sok történt nálam beszerzések terén. Hiába várom tűkön ülve az új Hoffman-könyvet, az csak júniusban jön majd a Könyvhétre (erről jut eszembe, hogy a kiadónak is írnom kell még, hogy átvehető-e kint a már korábban előrendelt könyv). Ezért azt gondoltam tök nullás hónapot zárok, de a pünkösdi hétvége előtt evett a fene valami vicces, humoros, szimpla, gondolkozásmentes szórakoztató könyv iránt. Úgyhogy pénteken hazafelé tartva betértem a könyvesboltba és Nicholas Barreau Álmaim asszonya c. könyvével tértem haza. Az író (vagy inkább írónő? :)) előző könyvét imádtam, de úgy tűnik magasra tette nálam azzal a lécet, mert az Álmaim asszonya messze elmaradt A nő mosolyától, így csalódás lett az egy darab beszerzésemből. De sebaj, megy az eladásra kínáltak közé.

No de nem maradtam jó, mit jó, szuper könyvek nélkül.  A telitalálatok közül Amikor Isten Nyúl volt lett az első a maga cseppet sem megszokott családjával, aztán jött Az ember, akit Ovénak hívnak, amit annyira megszerettem, hogy Fredrik Backman következő könyve is rögtön a beszerzendők listáján landolt. Aztán a csúfos Álmaim asszonya affér miatt kárpótolt Réti László A kaméleon és A hasonmás című regénye. Ebben a sorozatban új kedvencre leltem, mert utoljára azt hiszem a Szingli fejvadászon röhögtem ennyit. A májust pedig egy gyönyörűen megírt regénnyel zártam, együtt szálltam alá a halálsorra Az elvarázsoltakkal és nagyon örülök, hogy a Fumax a Tolvajok tele után egy ilyen igényes könyvvel folytatja a megkezdett sorozatát. (Már alig várom a következő könyvet, tartalmát tekintve ez sem egy lányregény lesz, de engem mindenképpen érdekel majd, pláne, hogy Dennis Lehane is elismerően nyilatkozott róla.)

Csalódásaim közé került a fent említett Nicholas Barreau regény, illetve A katicák éve Graham Joyce-tól. Szintén gondom volt Ishiguro A dombok halvány képe c. könyvével. Ishiguro írásaival is úgy vagyok mint Neil Gaiman történeteivel: próbálkozom, de az az érzésem, hogy nem az én íróim.

Olvasásügyileg nem panaszkodhatom májusra, viszont itt a blogon nem írtam még sem Ovéról, sem a Réti-sorozatról, sem pedig Az elvarázsoltakról. Ezekről júniusban igyekszem pótolni a beszámolókat.

Nektek milyen volt a május?

Akik már beszámoltak róla:

szilvamag, katacita,Amadea, theodora, PuPilla, Nita

Egy pad, egy kávé és egy könyv #11 - egymás után kétszer is

A minap olvastam egy idézetet, ami nagyon megtetszett, ezért fel is véstem a határidőnaplóm hátuljába: "Élvezd a kis dolgokat, mert egy nap esetleg visszanézel és rájössz, hogy azok voltak a nagy dolgok." Nagyon elgondolkoztam rajta és eddig is igyekeztem minden kis apróságban meglátni a jót, mert hát annyi negatív érzés keringett manapság bennem, hogy tudtam nem lesz ez így jó. Szóval gyűjtöm a "kis dolgokat" magamnak és akárhogy nézem nálam valahol nagyon előkelő helyen áll pár lopott perc valahol, amikor zavartalanul bambulhatok ki a fejemből egy kávé mellett és közben olvasgathatok. Eleinte voltak problémáim azzal, hogy egyedül ültem be bizonyos helyekre, de aztán manapság úgy látom, hogy egyre többen vagyunk ilyen kis magányos kávézós emberkék, úgyhogy most már semmi rossz érzés nincs bennem.

Pénteki kávézós perceim

Hiába volt ez a munkahét csak négy napos, én ugyanúgy elfáradtam, mint egy rendes héten szoktam. Pénteken már alig várom a délután 5 órát, hogy tollat letéve, gépet kikapcsolva, egészen hétfő reggelig magam mögött hagyjak minden céges dolgot. Nemcsak a gépemet kapcsolom ki, hanem az agyamnak azt a területét is, amely a munka és kollégák címkéjét viseli. Épp ezért lett a mostani péntek egy ilyen meglepetésszerű "kis dolog", ugyanis korábban engedtek minket haza. Viszont mivel időre mentem még valahová, ezért úgy gondoltam ezt a váratlan kb. egy órát kihasználom és a közelben kerestem egy helyet, ahol kávét adnak. Ez most egy pékség lett az Ipoly utcában, ahol nagyon megtetszettek a kék székek és a vidám csíkos asztalok a pékség előtt. Hívogattak. Hát engedtem a csábításnak és szerencsémre kávét is árultak. Szóval kiültem egy sima lattével és Az elvarázsoltakkal. Annyira, de annyira jól esett így zárnom a hetet. Az idő is szép lett, sütött a nap, meleg is volt, és a kávé is finom lett, no meg a könyv is szuper olvasmány. Egyébként nem egy felemelő történet, és ennek hatására borzasztó kettősségérzés kerít hatalmába, akármikor kinyitom. A halálsoron tengődő rabok története elevenedik meg előttünk, viszont olyan gyönyörű képekkel és szavakkal, hogy azok beleégnek az ember agyába.

Szombaton kora délután pedig úgy éreztem, hogy ezt a szép napos időt valami parkban ücsörögve tudnám a legjobban élvezni. Délelőtti bevásárlásom során realizáltam, hogy most hétvégén gyereknap van, mert már tele volt az utca a programokra igyekvő családokkal, így tudtam, hogy a Városliget vagy a Margitsziget kilőve ilyenkor. Úgyhogy tettem egy belvárosi sétát. Mivel katacita már sokszor emlegette a Frei kávézókat, ezért gondoltam, hogy most majd arra veszem az irányt. Már pár hete észre is vettem, hogy a Nyugati környékén van egy Frei kávézó, így most oda tértem be. A baristától kértem segítséget, hogy ajánljon nekem valami finomat. Egy rövid felsorolás után a costa rica-i kókusz macchiato mellett döntöttem. Isteni kávét kaptam! Legszívesebb most minden hétvégén visszatérnék ide és szépen sorban kipróbálnám az összeset. De egyelőre megelégedtem a kis kókuszos varázslattal és elsétáltam a Szabadság térre. Elképesztően szép építményekben gyönyörködhettem útközben és a térre érve is. Szerencsémre sok szabad pad volt, ráadásul árnyékos részen is, úgyhogy gyorsan kényelembe is helyeztem magam. A szokásos volt a felhozatal ebben a parkban is: bicikliző gyerekek, andalgó szerelmesek, idős nénikék és bácsikák (a mellettem ülő idős házaspár épp a galambokat etette, ami engem egy picit zavart, no de hétvégén egész magasra kúszik az ingerküszöböm, szóval jól bírtam). De láttam padon tanulgató és napozó fiatal lányt is és persze rengeteg turista csoportot idegenvezetővel. Nem mondom, hogy sűrűn visszatérek majd ide, de egy sétát mindenképp megért, mert nagyon szép a park. Mindenesetre az én két személyes kedvencem még mindig a Károlyi-kert, illetve a Szent István park. Azt hiszem következő felvonásban majd e kettő közül választok helyszínt.

Remélem a Ti hétvégétek is jól telik, amiben a könyveknek és a kávéknak is jut hely!

Kedvenceim, avagy meghatározó könyvek az életemből

A Témázós csapat legutóbbi poszt sorozata a kedvenc könyvekről szólt. Igazán nekem valónak éreztem a témát, egyrészt azért, mert szeretek belesni más olvasó emberek kedvenceibe hátha akad ott nekem egy-egy gyöngyszem, másrészt azért, mert ilyenkor rájövök, hogy mi, sokat olvasó emberek bizony nem tudunk egy konkrét könyvet megjelölni ebben a kérdéskörben. Hogy minek is köszönhető ez? Talán annak, hogy sokat olvasunk és a sok rossz mellett rengeteg jó is megtalál minket. Nagyobb a merítés, nagyobb az esélye annak, hogy igazi szívmelengető kedvenceket avassunk. Másrészt, kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de általában folyamatosan, azaz az életünk minden szakaszában olvasunk és ezeknek a szakaszoknak is külön-külön megvannak a kedvencei. Én most ebből az irányból közelítem meg a saját kis kedvenceimet.

Gyermekkor

Gyerekként szerencsére olyan környezet vett körül, amely igazán alkalmas táptalajt nyújtott arra, hogy valamikor a későbbiekben könyvszerető ember váljon belőlem. Nagyon sok mesét olvastak nekem a szüleim, sok szép emlékem, kedvencem született ebben a korai szakaszban is. Nem is olyan rég szüleim pakolásztak a lakásban és meglepetésre előkerültek régi mesekönyveim, amikre vércseként csaptam le és üdvözült mosollyal az arcomon lapozgattam őket át újra. Ezekből két nagy kedvencem volt gyerekkoromban. Az egyik Grimm legszebb meséjét tartalmazó válogatás. Anyu vagy Apu nagyon sokszor olvasott fel belőle nekem, én meg közben nem győztem csodálni a gyönyörű illusztrációkat.

A másik ilyen könyv A sün, akit meg lehetett simogatni. Ehhez nagyon kedves emlékem kapcsolódik: mumpszos lettem (ez a kevésbé kedves része) és ágyban nyűglődtem. Mire a nővérem kitalálta a '80-as évek közepi fapados hangoskönyvet: magnókazettára felvettem nekem az egész mesét, azaz "felolvasta", én pedig megkaptam a család egyetlen magnóját és egész betegségem alatt ezt a mesekönyvet hallgattam oda meg vissza.

A harmadik nagy kedvencem Erich Kästner A két Lotti című könyve. Ezt Anyu adta a kezembe egyik nyári vakációm alkalmával, azzal a felkiáltással, hogy a könyv az egyik legjobb barátunk az életben! Milyen igaza volt! Ráadásul az ő gyermekkori példányát kaptam meg, viszont itt süllyedek el szégyenemben, de bevallom nektek, hogy ezt még kisebb gyermekként sajnos összeszíneztem. Nem tudom Anyu hogyan tudta ezt nekem megbocsátani, azóta is szégyellem magam! Viszont a könyv nagy-nagy kedvencem lett, azon a nyáron nem is egyszer olvastam el az ikerlányok történetét.

Tinédzser évek

Itt három olyan könyv jut az eszembe, amire mindig emlékezni fogok. Az első a Jane Eyre. Nagyapámtól kaptam egy régi példányt, azt sem tudtam milyen történet lakozik a borító mögött, de egy nyaralásra ezt vittem magammal. Máig emlékszem, hogy az utolsó oldalakat hol és hogyan olvastam és hogy utána csak ültem a ház lépcsőjén és javíthatatlan romantikus fruska lévén óriási mosoly ragyogott az arcomon. Azóta is töretlen könyvbéli szerelem fű Mr. Rochesterhez és ehhez a regényhez. Ráadásul sok év távlatából újráztam is vele talán tavaly és ugyanannyira szerettem, sőt, talán még jobban és most már annyi minden mást is találtam benne, hogy biztos a kezembe fogom még venni.

A másik nagy kedvencemre az itthoni könyvespolcon bukkantam, ez pedig Szilvási Lajos Egymás szemében c. könyve, amiről mint kiemelt kedvencemről már írtam itt a blogon. Megszámolni nem tudom, hogy hányszor olvastam már el, és tudom, hogy még nagyon sokszor fogom. Örök szerelem marad, még lehet, hogy vén, 80 éves nénikeként is ezzel a könyvvel fogok nosztalgiázni.

A harmadik kedvenc pedig Agatha Christie-től a Tíz kicsi néger. Nem ez volt az első könyvem az írónőtől, de azt hiszem ennél éreztem, hogy tartós lesz a kapcsolatunk. Agyafúrt egy történet, úgy megírva, hogy végig borsódzott a hátam és emlékszem, hogy annyira parásnak gondoltam a könyvet, hogy nem mertem egyedül maradni olvasás közben, hátha én is a szigeten találom magam.

Felnőttkor, legújabb kedvencek

Az elmúlt években egyre szélesebb a paletta, amelyről olvasok. Rátaláltam a könyves blogokra, olyan emberek kerültek az életembe, akik jobbnál jobb könyvekre hívták fel a figyelmemet, szóval szerencsére nagyon sok jó és emlékezetes történetet ismerhettem meg. Amelyek pedig a kedvenceim lettek, azok valamilyen szempontból meghatározóak is. Valamit kaptam tőlük, jókor találtak meg és olyan üzenetet, tanulságot hordoztak, amelyre akkor épp szükségem volt.

Az ilyen nagy kedvenceim közé tartozik Az időutazó felesége, amely már első olvasásra is teljesen magával ragadott, pedig az időutazós történetektől egészen addig a hideg is kirázott. Aztán Niffeneger könyve levett a lábamról. Majd ezt is újra elolvastam azóta és egy újabb oldalát fedeztem fel a történetnek. Mert amúgy én nagyon szeretek újrázni. Tudom, sok a jó könyv, kevés az idő és ez igaz is. Meg sokan félnek, hogy nem kapják meg azt az érzést, amit első olvasatra és csalódás lesz a vége. Én nem így vagyok ezzel. Az időt nem sajnálom tőlük, mert általában egy olyan periódusban kerülnek újra a kezembe, amikor rájuk van szükségem, nem rohanok sehová az olvasásukkal, illetve azt sem sajnálom, hogy nem ugyanazt kapom tőlük, mert persze én sem vagyok már ugyanaz, aki pár éve voltam. De! De mindig felfedezek magamnak olyan dolgokat ilyenkor a kedvenceimben, ami akkor éppen újra kedvenccé teszi őket, úgyhogy én még nemigen csalódtam bennük.

Egyik kedves barátnőm még az előző munkahelyemről ajánlotta nekem Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyok c. könyvét, amelynél az elején meglepődtem a levélregény formátumon, aztán annyira elvarázsolt a történet, az a kor, az intrikák és emberek manipulálásának művészete, hogy rögtön tudtam, újabb gyöngyszem csatlakozik majd a kedvenceim csoportjához. Amit sajnálok, hogy egyelőre nincs még saját példányom, de remélem, sikerül majd valahonnan levadásznom egyszer.

"Friss" kedvencek és számomra kis mankók az életem mostani fejezetéhez Fabio Volo Ráadásnap c. regénye (már kétszer olvastam és biztos, hogy fogom még párszor), Hidasi Judit Április út c. könyve (többszöri újraolvasós, néha csak egy-egy rész kedvéért veszem le újra a polcomról) és a legutóbbi pedig Anna Gavaldától az Édes életünk. Eme utolsó most valahogy megint aktuálissá vált (vagy még mindig?), mert sokszor gondolok a két kisregény főszereplőjére, hogy mennyire azonosulni tudok velük, és hogy mennyire ugyanazok a dolgok, kérdések foglalkoztatnak engem is, mint őket.

Mint olvashattátok, az én listám is elég hosszú, és remélem, hogy az évek múlásával majd gyarapodni is fog, úgyhogy Katacita által a témázós poszt címének választott "És mi a kedvenc könyved?" kérdésre, az én válaszom úgy kezdődik: - Sorolom, de hosszú lesz!

Akik még témáztak a kedvencekről:

PuPilla, Miamona, Ilweran, Anaria, Nima, Reea, Katacita

Hétköznapi életünk

Sarah Winman: Amikor Isten nyúl volt

Szeretem amikor egy könyvben látszólag nem történik semmi. Szeretem, mert ilyenkor érzem úgy, hogy ez a könyv akár rólam, rólunk is szólhat. Hiszen a nagy romantikusoknál már csak legyintek, hogy ilyen Szőke (barna/fekete) Herceg úgy sincs, a krimiknél örülök, hogy elkerülnek a baltás gyilkosok, a klasszikusoknál, mondjuk Jane Austen esetében meg csak sóhajtozok, hogy azért egy kis időre kipróbálnám azt az életet is, de szerintem pár nap elteltével sikítva rohannék ki a világból hogy történjen már valami az öltözködés és a bűbájos teázgatások mellett is az ember lányával.

Sarah Winman könyve pont ilyen "nem történik semmi, de mégis minden benne van, ami velünk, emberekkel történik"-féle könyv. Az elbeszélő egy felnőtt nő, akinek visszaemlékezéseit olvashatjuk gyermekkorától egészen napjainkig. A cselekmény középpontjában egy család áll: apa, anya, egy kislány (Elly) és egy báty (Joe), no meg egy nyúl, aki isten névre hallgat (igen, kis i-vel). A két testvér között erős, igazi báty-kishúg féle kapcsolat van, mondhatni, hogy Ellynek nem csak a testvére a bátyja, de egyben a legjobb barátja és a szövetségese is mindenben. És ahogy az évek telnek a kapcsolatuk egyre erősebbé, kiforrottabbá válik. 

"Anyám továbbra is akciós árukat keresett az üzletekben, sőt, kényszeressé vált a takarékossága. Stoppolta a zoknijainkat, foltozta a farmerünket, sőt, engem még a fogtündér sem kárpótolt egy különösen nagy fájdalmak árán kinőtt zápfogamért, hiába írtam neki egy levélkét, hogy minden nap késedelem után kamatos kamatot számítok fel."

Rögös úton mennek ők ketten végig, mert oly sok mindent meg kell tapasztalniuk. Feltűnnek barátok, akik el is tűnnek, majd fura módon vissza is térnek az életükbe. Költözéssel kiszakítják őket az első olyan helyről, amit a gyökerüknek tekintettek. Az ébredező szexualitással és a kamaszkorral sem könnyű megbirkózniuk, de Elly akkor is bástyaként áll Joe mellett, amikor az a nehezebbik utat választja. Felnőttként ugyan messze kerülnek egymástól, mert Joe New Yorkba költözik és Elly a szülőföldjén, Angliában marad, ugyanakkor a távolság miatt sem veszít a kapcsolatuk az erősségéből. És amikor a 2001-es események bekövetkeznek, Elly lesz az, aki mindent hátrahagyva rohan New Yorkba, most ő lesz az, aki azért imádkozik, hogy újra támasza lehessen a testvérének.

Ami miatt igazán szerettem Winman regényét azok ezek a kis életképek voltak. Néhol ütődött egy bandának, fura egy családnak tartottam a szereplőit, de szerintem ezt mindannyiunk családjára el lehet mondani. És az írónő által elénk festett jelenetek valóban hétköznapiak voltak. Ráadásul a stílusa nagyon gördülékeny, olvasmányos, humoros, e mellett pedig igazán ütős gondolatai is voltak, amelyeknél mindig meg is lepődtem, hogy hogyan tudja valaki ezeket a mindennapi érzéseket, apró kis rezdüléseket az emberek lelkében ilyen szépen szavakba önteni.

"– Az emlékek – mondta nekem Nancy –, bármilyen kicsik és jelentéktelenek, az életünk könyvének lapjai."

Az is tetszett, hogy rávilágított a regény arra, hogy családunk nem csak vérségi kapcsolatokból születhet. Vannak olyan emberek, akiknek nem adatik meg egy család lehetősége, viszont ők is szeretnének valaki(k)hez tartozni, nem egyszál egyedül lenni ebben a nagyvilágban. Itt két ilyen embert is megismerhetünk, akit úgy fogad be a család, mintha ősidőktől kezdődően hozzájuk tartoztak volna.

Egyszóval igazán különleges egy kis könyv ez. Pár napra másik családhoz tartoztam általa, de nagyon is azonosulni tudtam velük. Szeretnek, veszekednek, kiabálnak, gyászolnak ők is, de mindig ott vannak a másiknak, amikor erre van szükségük. És ahogy én is öregszem egyre jobban vallom azt, hogy nem a szavak beszélnek, hanem a tettek. Ebben a könyvben pedig rengeteg ilyen beszédes tett rejlik.

"Hosszú távon semmi sem merül feledésbe, Elly. Olykor egyszerűen föl kell hívnunk a világ figyelmét arra, hogy különlegesek vagyunk, és még mindig itt vagyunk."

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2011

Regényes családok

Nemrég kezdtem bele Sarah Winman Amikor Isten nyúl volt című regényébe és a hétvégi kicsit borongósabb, hűvösebb idő tökéletes alapot nyújtott arra, hogy szép lassan elmerüljek benne. Igazából nem sok minden történik a regényben, "csak" egy családról, a közöttük lévő kötelékről, bolondos és kevésbé bolondos hétköznapjaikról, döntéseikről, kapcsolataikról szól. De rájöttem, hogy én ezeket nagyon szeretem. Azt hiszem van bennem egy olyan rész, ami kíváncsi a mások életére (természetesen csak mértékkel, no para!). Tudjátok, amikor télen megy haza az ember, este már sötét van és esetleg egy-két lakásba belát, mert ott már otthon vannak és zajlik az élet. Ilyenkor én bizony szeretek egy picit belesni, odafordítani a fejem és aztán tovább gyalogolva átgondolni, hogy vajon milyen jelenetet láthattam éppen vagy mi lesz a folytatás? Hasonló érzést kapok minden egyes alkalommal, amikor egy családregény kerül a kezem közé. Meg persze azt is, hogy saját családi életemet, velük való kapcsolatomat, gyerek- és felnőttkoromat ilyenkor egy kicsit újra górcső alá veszem és egyezőségeket, eltéréseket keresek a regénybeli életekkel.

Ebből a témakörből van pár kedvencem, olyanok, amiket bármikor szívesen újra elolvasnék, vagy amit ha meglátok a könyvesboltban vagy könyvtárban újra és újra megdobban a kapott élmény miatt a szívem.

Az első ilyen John Steinbeck Édentől keletre c. regénye. Először még tiniként olvastam, és már akkor is nagy hatással volt rám a két ikerfiú, Aron és Cal Trask története

Aztán a volt kollégáim egyszer születésnapomra megleptek egy csodás kétkötetes kiadással és persze újra kellett olvasnom izibe. Igazán nagyot akkor szólt, talán érettebb lettem addigra, talán többet láttam és fogtam akkor már fel a világ gonoszabb, sötétebb oldalából, hiszen ez a könyv, nem éppen a boldog és idilli családi életet testesíti meg. Mégis letehetetlen olvasmány volt már kétszer is és akármikor ránézek a polcomon az egymás mellett álló két kötetre, mindig bizsereg az ujjam, hogy újra levegyem őket a polcról. Megint eltelt pár év az olvasása óta, megint tapasztaltabb (=öregebb) lettem azóta, ezért is lennék kíváncsi, hogy most vajon mit nyújtana nekem.

A második, amire mindig jó érzéssel gondolok vissza az Melania G. Mazzucco Vita c. könyve. Hadd emeljek ki egy idézetet itt a könyvből, ami a lényegét képezi ennek az olasz családregénynek:

„.. a történelmi múlttal nem rendelkező családoknak nem történetük van, hanem családi legendáriumuk: nemzedékről, nemzedékre újabb és újabb részletekkel, nevekkel, történetekkel gazdagodó legendagyűjteményük. Ezeket a legendákat gyerekkorában kapja örökül az ember, amikor még nem érdekli az egész, és akkor talál rájuk újra, amikor meg már túl késő, amikor már nincs, aki válaszolhatna a legegyszerűbb, legégetőbb örök kérdéseinkre: ki vagyok? honnan jövök? miféle végzetnek vagyok az utolsó láncszeme?”

Emlékszem, amikor olvastam folyamatosan én is azon kattogtam, hogy mennyi történet, mennyi emberi sors szállt már a mi családunkban is úgy sírba, hogy nem lett elmondva, megörökítve az utókornak. Sajnáltam akkor, hogy születésemkor már csak két nagyszülőm volt életben, vagy hogy azzal a nagyapámmal, aki felnőttkoromat is megélte nem ápoltunk olyan kapcsolatot, hogy rám hagyhatott volna egy-két történetet. Ezt most a szüleimmel igyekszem pótolni és sokszor én vagyok a legjobban meglepődve, amikor kiderül, hogy bizony nálunk is akad pár csontváz a szekrényben.

A harmadik nagy kedvencem - és annyira az őszhöz kötöm a hangulata miatt - Anne B. Ragde Nashov-trilógiája. A norvég írónő három testvér történetét meséli el, amiben van pár igencsak szemöldökfelhúzós fordulat, amit bizony nem lehet előre megjósolni. Tipikusan amolyan szomorkás, szürkés, mélabús skandináv hangulatot áraszt tökéletlen emberekkel és emberi sorsokkal, akik ugyan próbálkoznak a "normális" élettel, de rá kell jönniük, hogy olyan nem létezik. Amit sajnálok, hogy könyvtárból olvastam, és ezért nem vehetem le bármikor a polcomról, de valamikor szerintem saját példányt is szerzek majd belőle.

Persze van még rengeteg olyan történet, amely arra vár, hogy felfedezzem magamnak a családregények kategóriájában és van olyan is, amelyeket szeretnék már idén sorra keríteni. Isabel Allende Kísértetháza és Abraham Verghese Könnyek kapuja c. története például nagyon régóta várakozik már az olvasatlanjaim között, pedig mindkettőre nagyon fentem a fogam annak idején. Bevallom, kicsit a méretük tántorít el az olvasástól, de tudom, hogy ez óriási hülyeség és remélem, hogy mindkét könyv olyan lesz, hogy már az első oldalak után nem akaródzik majd letennem.

Nektek van kedvenc családregényetek? Szívesen fogadok javaslatokat, hadd növeljem az amúgy is kilométeres várólistámat!

Áprilisi könyvkupac és zárás

Nem mentegetőzöm, és még csak lelkiismeret-furdalásom sincs, pedig áprilisban egy kicsit eleresztettem magamat az előző hónapokhoz képest. Ennek fő oka a Könyvfesztiválra időzített új megjelenések, amelyek közül több olyat is találtam, amire fájt a fogam, így nem is volt kérdéses, hogy ebben a hónapban bizony nem leszek visszafogott. Mutatom a szerzeményeket:

Már rögtön április elején lecsaptam egy hőn áhított könyvre, méghozzá A párizsi építészre, amely kívülről csodás, viszont a tartalmával már voltak gondjaim. Aztán a további négy könyv a Könyvfeszt szombati napjának eredménye, amelyet Szilvamaggal töltöttem. Iszonyú jó napunk volt szerintem, mindent belezsúfoltunk, amikről már rég beszéltünk: kávéztunk (többször is), sütit ettünk, könyveket vettünk, lejártuk a lábunkat, találkoztunk eddig csak a neten ismert bloggerekkel (theodorával és Üstökössel sikerült végül csak személyesen összefutnunk), voltunk könyvbemutatós beszélgetésen és hát egy egész napot végig beszélgettünk könyvekről, magunkról, szerintem be nem állt a szánk.

A Könyvfeszten három szépséget zsákmányoltam: A babaház úrnőjét, amiről már olyan sokan olyan jókat mondtak, Az elvarázsoltakat, amelynek a Tolvajok tele után szavaztam bizalmat, és A katicák évét, amiről pedig Amadeánál olvastam először. Aztán amikor már Szilvit kísértem vissza a Nyugati pályaudvarhoz, hát nem megálltunk a könyvesbódé előtt ahol 990 Ft-ért adtak csupa fantasztikus könyvet és ahol Szilvi kiszúrta nekem az Amikor Isten nyúl volt c. kötetet. Azzal a felkiáltással adta a kezembe, hogy "szerintem ez a te könyved", úgyhogy nem volt mese, betuszkoltam még ezt is a szatyromba.

Így a mérleg 5 beszerzett könyv lett, ebből kettőt olvastam, a többi pedig nem fog sokáig árválkodni olvasásra várva a polcomon.

Az olvasásokat nézve április nagyon bőséges volt, ennek az oka továbbra is a szabadidőm eltöltésének megváltozása, amelyet mostanában általában egyedül kell kiviteleznem, így sokszor inkább a könyveket részesítem előnyben, illetve egy nem várt sebészeti probléma, ami miatt egy hét betegszabadság szakadt a nyakamba. Szóval 11 könyvet olvastam el ebben a hónapban, de sok rövid volt közte, úgyhogy nem igazán mérvadó ez a szám.

Egyszer fent:

Hoffman Átkozott boszorkák c. könyvét végre sikerült könyvtárból megszereznem és a film után elolvasnom. Az írónő imádata még mindig tombol nálam!

Laurie Halse Anderson Jégviráglányok c. regénye szintén a könyvtárból került hozzám és mélyen fel is kavart a történetével. Ha YA írót kellene ajánlanom, őt bátran mondanám!

Dennis Lehane-től A titokzatos folyó is megvett magának, és most már az író is a kedvenceim közé került, illetve itt kell megemlítenem Samuel Bjork Magányos utazóját, amit két nap alatt befaltam és végre kaptam egy olyan skandináv krimit, ami hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint anno a Tetovált lány.

Egyszer lent:

Nem tudom mi történt, de pár olyan könyvbe is belefutottam, amit elviekben az előzetes vélemények alapján szeretnem kellett volna, de most nem talált meg magának a könyv. Az első ilyen csalódásom Sjón A macskaróka c. rövid története volt, amely valahogy "átfolyt" rajtam. Utána pedig nemrég került a kezembe Minou szigete, amelynél természetesen felfogtam, hogy mi áll a háttérben, mégis, most valahogy nem voltam nyitott vagy kellően befogadó a történetre, így egy kicsit megszenvedtem vele.

Középkategóriások:

Ide egyértelműen A párizsi építészt sorolom, ami ugyan csalódás volt, mégis éreztem benne a lehetőséget és igazából a kivitelezés és a klisés fordulatok miatt nem tudtam jobban szeretni.

Illetve most fejeztem be A katicák évét Graham Joyce-tól, ami tetszett is, meg nem is, és egyelőre nem tudom eldönteni hányadán is állok ezzel a könyvvel. Azt hiszem abban csalódtam, hogy "kísértet történet"-nek gondoltam, és hát innen nézve ez nem igazán volt az, amire én számítottam.

Szerettem: 

Halász Margit Gyöngyhomokját nagyon szerettem olvasni, hömpölyög és magával ragad. Végre elolvastam a Salamon király szorong c. Emile Ajar történetet is és persze megint az ujja köré tudott csavarni az író. Olyan történet ez, amelyet én sokáig emésztettem magamban és azt hiszem sok dologban magamra ismertem benne. Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen c. kisregénye tipikus sötéten borongós ugyanakkor mély érzésű skandináv történet volt. És meglepetés volt számomra Iselin C. Hermann Expressz ajánlott c. levélregénye, amelyet azért olvastam el, mert a Könyvfeszten beültünk az új regényének a bemutatójára és gondoltam, hogy illő lenne tudni róla valamit. Jó bemutatkozás volt ez a regény, nem számítottam arra a végre, amit kaptam, de így volt jó.

Szóval szép számú beszerzés és olvasás jellemezte ezt a hónapot és a saját életemben is egyelőre olyan szeszélyes volt április, mint amilyennek az időjárás alapján tartjuk, én is hol fent, hol lent éreztem magam. Aminek viszont örülök, hogy elolvastam a 12. várólistás könyvemet, ilyen korán még soha nem sikerült! Vár még rám további 8, majd meglátjuk azok mikor kerülnek sorra.

A többiek beszámolója áprilisról:

Amadea

katacita

Dóri

PuPilla

Nita
Szilvamag 

"Nulla kiló, nulla élet..."

Laurie Halse Anderson: Jégviráglányok

Laurie Halse Anderson nevével akkor találkoztam először, amikor sikerült elolvasnom tőle a Hadd mondjam el... c. megrázó ifjúsági regényét. Megfogott a témaválasztásával, a stílusával és a humorával. Aztán egyszer jött a hír, hogy a Ciceró új regénnyel jelentkezik tőle, a Jégviráglányokkal. Amikor megláttam, hogy mi ennek a témája - anorexia, bulimia - akkor úgy gondoltam, hogy egyelőre nem szeretném elolvasni. Aztán persze néha belefutottam olyan értékelésekbe, amelyek csak piszkáltak, és az egyik könyvtározásom alkalmával bent volt a polcon a regény, úgyhogy gondoltam, miért is ne vigyem ki most. Elkezdtem és nem tudtam letenni, sőt, az álmaimba is alattomos módon bekúszott a történet.

Adott két lány, akik óriási barátnők voltak régen és egy bizonyos úton egyszerre indultak el. Az egyik belehalt, a másik, Lia pedig még él, de épphogy csak, ráadásul épp a halott barátnő, Cassie temetésére készül. Ez a bizonyos út, amelyre a lányok együtt lépnek rá az anorexia, a bulimia és az önképzavar útja. Eleinte azt gondoltam, hogy én ezeket a lányokat nem tudom és bevallom - piszok módon - nem is akarom megérteni. Ez utóbbi gondolatomat azóta sutba is dobtam. Úgy vagyok vele, hogy ez egy nagyon súlyos mentális betegség és szerintem segítség és a család odafigyelése nélkül nem is megy a kilábalás. Mert pont a regény és Lia gondolatai ébresztettek rá, hogy ezek a lányok tényleg mindent, de szó szerint mindent elkövetnek azért, hogy az őket ellenőrző családtagokat átverjék. Átverjék az étkezéseknél, a mérlegelésnél, vagy akkor amikor a gondolataikról kell beszélniük.

"Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit.
De ez hazugság."

Lia karaktere valami döbbenetes erejű lett. Az, hogy napokat tölthettem ennek a lánynak a fejében, kicsit átformáztam az én gondolkozásomat, az én látásmódomat is. Fájt, amikor megvonta magától a falatot, ugyanakkor éhezett és a teste a vészjelzéseket küldte. Fájt, amikor a lelki fájdalmakat úgy tudta elviselni, hogy magának is fájdalmat okozott. Fájt, amikor átverte a családját, elutasította a segítséget, és fájt az is, hogy a család hagyta magát átverni. Mert rájuk haragudtam talán a legjobban. Valahogy egész végig az volt az érzésem, hogy a család, Lia apja és mostohaanyja a lelke mélyén érzi, hogy nincs minden rendben a lánnyal, de hát a mérleg egyelőre még elfogadható számokat mutat, szóval nincs nagy baj. Különben is, ők már kétszer benyomták a lányt egy intézetbe, tehát megtettek mindent az érdekében. Ami szerintem nem igaz. Mert a problémát nem kezdték el együtt feldolgozni. Az egyetlen szereplő, akin éreztem, hogy mindent, de tényleg mindent megtenne, bevállalna, az Lia anyja volt, aki még a lánya utálatát is képes elfogadni, ha ezzel megmentheti a gyermekének az életét. Orvosként ő szerintem más szemmel tekintett Liára, hamarabb észrevett bizonyos jeleket és hamarabb kételkedett Lia "őszinte" szavaiban is.

"Enni nehéz volt. Lélegezni nehéz volt. Élni volt a legnehezebb.
Le akartam nyelni a feledés keserű magvait. "

***

"Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont."

Még mindig nagyon tetszik az írónő stílusa. A Hadd mondjam el...-ben emlékszem, hogy a humor tudott egy picit oldani a feszült hangulaton, itt viszont bár egyszer-kétszer Lia megcsillogtatja valódi és boldog tinilányhoz illő viselkedését, az egész regény elementáris erővel hat az emberre, itt nincs feloldás, itt ha fáj valami Liának, akkor az az olvasónak is fájni fog (annak persze, aki érzelmileg nem zárkózik el a téma elől). Tetszett a néhol darabos fogalmazás, a töredék mondatok, ahogy Liában is kavarognak az érzelmek és az áthúzott gondolatokért külön dicséret Andersonnak, mert Lia valója és küzdelme az életért vagy élet ellen ott jön át igazán. A történet lezárásában sem csalódtam, nem happy end, de mégis olyan, amit el tudok fogadni, amit meg tudok érteni és amihez csak szurkolni tudok a világ  összes Liájának.

"Addig fonom, szövöm és kötögetem szavaimat és látomásaimat, amíg kezd alakot ölteni egy élet.
Nincs bűvös kúra, ami azonnal és örökre elriaszt mindent. Csupán apró lépések vannak fölfelé: egy könnyebb nap, egy váratlan nevetés, egy tükör, amely már nem érdekes.
Olvad."

És a végére egy kis személyes adalék. Amióta az eszemet tudom én a másik táborhoz, a súlyfelesleggel küszködőkhöz tartozom. Sok bántást kaptam a múltban, és tudjátok milyenek az emberek, ha meglátnak egy ducibb embert rögtön arra gondolnak, hogy biztos kétpofára zabálja a csokoládét. Én nem ezt a tábort gyarapítottam, mégis egy nagyon csúnya beszólás volt az, ami elindított bennem valamit és aminek hatására sok-sok kilótól meg tudtam szabadulni. Amiért ezt most megosztottam veletek az az, hogy ettől függetlenül én még mindig a kilókkal nehezebb énemet látom a tükörben. Ha felveszek egy ruhát még mindig sokkal kritikusabb vagyok magammal szemben és ezen változtatni baromi nehéz. Nem elég annyi ám, hogy az ismerősök vagy a rokonok azt mondják, hogy de hát nézz magadra! És ez volt a közös pont, ahol úgy éreztem, hogy Lia és én kapcsolódtunk. Mondhatnak neked bármit, ha a fejedben más kép él, akkor bizony a tükörben még mindig azt a képet fogod látni, amivel elégedetlen vagy. Viszont a regény olvasása kapcsán eljutottam arra a pontra, hogy örültem annak, hogy van rajtam még mindig plussz kiló, hogy ki vagyok egy-két helyen gömbölyödve és bizony a tükörben is nagyon-nagyon igyekeztem meglátni az új valómat is. Talán most már sikerül. Én ezt kaptam ettől a könyvtől, és vallom, hogy nem véletlenül találnak meg minket egy adott időben a könyvek, mert nekem ez most sokat segített.

Még egy gondolat zárásként: ha ifjúsági irodalomról, YA-regényekről beszélünk, nekem most már etalon lesz Laurie Halse Anderson munkája. Komoly problémák, amikről igenis beszélni kell, olvasható és emészthető stílusban. Semmi földönkívüli, semmi szerelmi sokszög és szenvedés, csak az élet és buktatói.

Kiadó: Ciceró

Kiadási év: 2011

Fordította: Sóvágó Katalin