A Csoda és a Rejtély faluja

D. L. Smith: Santo Fico csodái

Szerelmek és varázslatok történetei

Az úgy volt, hogy tavaly novemberben egy klassz kis akció keretében beszereztem ezt a könyvet, amiről akkor nem tudtam semmit, csak azt, hogy a borítója iszonyatosan megtetszett és, hogy a színhelye Toscana. Gondoltam: ide vele! Aztán a megszokott módon elég sokáig porosodott a polcomon, de nemrég, amikor is órákat töprengtem - na jó, ez lehet, hogy túlzás, de hosszú időt mindenképpen - a könyvespolcom előtt, hogy mit vegyek a kezembe, megakadt ezen a szemem. Azt hiszem, hogy a legjobbkor, mert annyi derűt, annyi mosolyt és olyan édes történetet kaptam, hogy olvasás közben azon sajnálkoztam már, hogy de gyorsan fogynak a lapok!

Az alaptörténet pedig semmi újat nem nyújt, sőt, azt mondhatnám, hogy elég sablonos. Leo Pizzola 20 év múltán hazatér szülőfalujába, a poros Santo Ficóba, ahol ha azt állítom, hogy nem fogadják meleg szívvel, akkor nem érzékeltetem elég jól a helyzetet. Egyetlen ember örül hazatértének, az pedig gyerekkori barátja Topo, aki egy négyes ifjú csapat legszerencsétlenebb tagja volt fiatalságuk idején. Eme négyesbe tartozott még Leo legjobb barátja Franco és egy szépséges lány, Marta, aki végül Franco felesége lett, de aki azóta is úgy haragszik Leóra, hogy visszatérte alkalmával dühös fúriaként támad rá. Leo csak azért tér haza, hogy elhunyt édesapja után eladja a családi házat és az azt körülvevő birtokot, ahol annak idején dúsan termő olajfák ontották magukból a termést. Persze Leo nem is sejti, hogy az események olyan fordulatokat vesznek, hogy nem fog ő innen egyhamar újra elszabadulni. Ezen gondolkozik a falu papja, Elio Caproni atya is, aki Leo visszatértével bajt szimatol. Úgy tűnik jól ismeri gyülekezetének rég elveszett bárányát, mert ahogy Leo betette a lábát a faluba, az események nem várt fordulatokat vesznek, amelyek ugyan kacagtatóan komikus helyzetekbe torkollanak, de mélyen emberiek is. Közben a múlt történéseit és Leo döntésének okát is megismerjük, csak úgy mint a falu jelenlegi siralmas helyzetét, és a régi sebek ugyan felszakadnak, de ott ahol a Csoda (egy varázslatos történettel rendelkező fügefa) és a Rejtély (egy színpompás freskó) egy ilyen kis faluban lakozik már évek óta, bizony arra is van lehetőség, hogy ezek a hegek szépen begyógyuljanak. No és persze arra is, hogy újabb csodák történjenek!

Több dolog miatt zártam igazán szívembe ezt a könyvet. 

Az egyik, hogy az író úgy mutatja be a szereplőit, olyan karaktereket alkotott, akik az én, olaszokról alkotott sztereotípiámba tökéletesen beleillenek. Leo nem tökéletes pasi, de tipikusan olasz és nem restelli sármját a turistákon is használni. Visszatértekor csak az anyagi haszon lebeg a szeme előtt, sőt, keresztényhez nem méltó cselekedetet is láthatunk tőle. Topo, az igazi szerencsétlenség, aki most is úgy liheg barátja nyomában, mint gyerekkorukban, de áldott jó szíve van. Marta a tipikus nagyhangú, olasz asszony, a déli szépség megtestesítője, aki özvegyen maradt két lányával és a helyi szállodát vezeti, csodálatos ételeket készít nap, mint nap, miközben a konyhában közte és legidősebb lánya között állandóan izzik a levegő. Mert hogy az alma nem esett ám messze a fájától. Az új generációt képviseli Marta lánya, Carmen, aki ugyanolyan temperamentumos, mint az anyja, aki szépségét kihasználva az összes férfiembert az ujja köré csavarja a faluban és minden vágya az, hogy eltűnjön ebből a porfészekből. De talán a legfontosabb szereplő mégis Elio atya lesz, aki miatt a fent említett szereplők egy emberként fognak össze. Elio atya hosszú évek óta a falu papja, emlékszik nyájának minden tagjára, kit mikor keresztelt, kit mikor esketett, de az öreg pap egy, a falut sújtó földrengés után teljesen elveszti a hitét, és úgy gondolja, hogy egy rég elkövetett bűne miatt most a falunak kell meglakolnia. Ekkor teszik félre régi sérelmeiket ezek az emberek és döntenek úgy, hogy ha a Csoda és a Rejtély falujában Isten nem teremt még több csodát, akkor majd ők megteszik azt, azért, hogy Elio atya visszanyerhesse hitét és lelki békéjét.

A másik dolog, amit nagyon élveztem, hogy regényének színhelyéül nem egy csodaszép toszkán városkát választott az író. Itt valóban egy Isten háta mögötti utolsó porfészket tár elénk, ahol a főtéren árválkodik egy kiszáradt szökőkút, ahol a hotel mellett csak egy templom ad árnyékot, és ahová nagy ritkán tévednek csak turisták (azok is csak akkor, ha bizonyos személyek megbolygatják az útjelző táblákat). De ettől függetlenül olyan falucskát teremt, hogy nekem minden vágyam az lenne, hogy ilyen helyre tévedjek, ezekkel a falusiakkal találkozhassak és, hogy Marta főztjéből ehessek, miközben Leo mesél nekem a Csodáról és a Rejtélyről, amivel a falu büszkélkedhet.

A harmadik pedig az az összetartás lenne, ami ezt a kis falut jellemzi. Mert az igaz, hogy itt aztán mindenki tud mindenkiről mindent, de ha baj van, akkor egy emberként fognak össze és segítenek. Ha pedig csodára van szükség, akkor nem restek csodát tenni. Az már más kérdés, hogy természetesen semmi nem úgy sül el, ahogy tervezik, de ez is hozzátesz egy jó nagy lapáttal a könyv bájához.

"Ki gondolta volna, hogy csodát tenni olyan bonyolult?"

Amin pedig még engem is meglepett az az volt, hogy elég kevés párbeszéd van a könyvben. Legtöbbször a szereplők elbeszéléséből derülnek ki a régmúlt titkok, hogy ki kire miért és mikor haragudott meg, hogy ki miért vagy miért nem hagyta el ezt a kis álmos falucskát. Vannak olyan könyvek ahol nagyon lassan haladok az ilyen sűrűn teleírt oldalakkal, de itt úgy csúsztak ezek az oldalak, és olyan képeket vetítettek elém, mintha egy tipikus olasz filmet néztem volna olvasás közben.

Amit pedig még muszáj kihangsúlyoznom, ha még nem győztem meg valakit, hogy vegye kezébe ezt a könyvet, hogy iszonyat jó humora van. Ahogy Leo és Topo szerencsétlenkedik, ahogy a csodák mind balul sülnek el, ahogy a régi sérelmek begyógyulnak, ahogy a fiatalok is ráeszmélnek, hogy mi vagy éppen ki a fontos az életben és hogy a szülőknek is lehetnek titkaik és érzelmeik és bizony ők is voltak fiatalok, bohók és szerelmesek, ezek mind-mind kacagtató helyzetek során történnek. Visszagondolva egy-egy jelenetre, még most is óriási mosoly ül az arcomon.

Ha valakinek nem adatott még meg az a szerencse, hogy ellátogasson Olaszországba, akkor bátran ajánlom neki ezt a könyvet, jobb, mint egy útikönyv tele a toszkán táj szépséges fotóival. Amellett, hogy jól fog szórakozni, egy pillantás alatt ebben a gyönyörű országban találja majd magát, olyan emberekkel körülvéve és olyan történeteket hallgatva a piazzán, amelyre az utazó vágyik mikor felfedezőkörútra indul ebbe a csodálatos országba. Amikor pedig majd becsukja a könyvet és elolvassa az utolsó oldalakat, biztos vagyok benne, hogy arra a megállapításra jut majd, mint én: csodák márpedig léteznek, néha úgy és olyan formában ugyan, amire nem számít az ember!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Geopen

Kiadási év: 2007

Fordította: Mesterházi Mónika

A magyar borító is nagyon szép, de talán a külföldi még jobban eltalálta azt a hangulatot, ami a könyvben igazán megfogott.

A hónap leg-leg-leg könyvei #13

Azt hiszem, hogy az egyik legkedvesebb pillanatom az a hónapban, amikor leülök megírni a "hónap leg-leg-leg könyvei" bejegyzését. Olyan jó összegyűjteni, hogy miket is olvastam az adott hónapban, rácsodálkozni, hogy "jé, tényleg, ez is ekkor került a kezembe!", meg átgondolni, hogy mit is szerettem az adott könyvben, vagy ha éppen nem is kaptam olyan nagy élményt, mi az az egy dolog, amit a javára írhatok.

Most, hogy a májust vettem sorra, az elolvasott könyvek számán csodálkoztam el, mert a listám szerint 10 könyv került le az elolvasatlanokat tartalmazó képzeletbeli polcomról. A felhozatal most is elég vegyes: volt részem romantikus kalandokban, ráadásul azt mondhatom, hogy igen jókban, két könyv segítségével visszatérhettem a gyerekkoromba, olvastam olasz szerzőktől (azt hiszem ez már kihagyhatatlan az utóbbi hónapokban), az első világháborús történeteket is folytattam és egyik kedvenc magyar íróm életművével is tovább ismerkedtem.

1. Susan Elizabeth Phillips: Mindent a szerelemért: az egyik legviccesebb romantikus történet, ami a kezembe került. Az írónőtől nem ez volt az első könyvem, szeretem az írásait és sokat közülük angolul olvastam, mert olvasmányosak és nem olyan nehezek. Amit biztosra vehetek ha egy könyvével kucorodom a fotelbe az az, hogy a nevetés garantált. Itt még az alaptörténet (sztárvilág) is érdekes volt, így igazán kellemes perceket szerzett nekem a könyv.
2. Dino Buzzati: Egy szerelem története: a leglúzerebb főszereplő díját kapja tőlem Antonio. Olvasás közben néhol már a falat kapartam mérgemben, hogy nem lehet valaki ennyire vak, aztán persze rájöttem, hogy de, lehet, hisz a szerelem bárkit megbolondíthat!
3. E.M. Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan: az egyik legszebb 1. világháborús történet, ha lehet erre a korszakra ilyen jelzőt használni. Az elolvasását Nokedlinek köszönhetem, ő hívta fel erre a könyvre (is) a figyelmemet!
4. Emylia Hall: Nyarak könyve: számomra az egyik legkedvesebb ajándék volt ez a könyv, amely olyan nosztalgikus érzéseket váltott ki belőlem, hogy hirtelen újra a gyerekkoromban voltam és átéltem azokat a régi balatoni nyarakat én is.
5. Davide Enia: Úgy a földön is: a legnagyobb meglepetés. Mert ugyan nagyon vágytam erre a könyvre és ez volt az egyik Könyvfesztiválon beszerzett zsákmányom, azért tartottam tőle, hogy nekem nagyon pasis lesz majd. Nem az volt, sőt, elérte, hogy a bokszra is másképp tekintsek mint eddig, hogy ne a véres oldalát lássam, hanem azt a sportot, amely kitartásra nevel.
6. Radnóti Miklós: Radnóti Miklós válogatott versei: a legkedvesebb magyar költőm. Az Erőltetett menet c. versét a mai napig nem tudom úgy elolvasni, hogy ne könnyezzem meg.
7. Carmen Guerra (szerk.): A legszebb tündérmesék: már a címében is benne van a jelzője - legszebb. Nem mondhatok én se mást, hisz kívülről is csodálatos (arany élfestés), belülről pedig rendkívül szép illusztrációkkal tarkított és tényleg a legkedvesebb - kislányoknak - szóló meséket szedték egy csokorba ebben a kötetben. Ajándékba vettem ugyan, de nem tudtam megállni, hogy előtte ne olvassam el és olyan jó volt újra egy kicsit gyereknek lenni!
8. Diego Marani: Új finn nyelvtan: a legérdekesebb alapkérdéssel rendelkező könyv - Mi lenne ha egy nap arra ébrednél, hogy nem tudnád ki vagy, nem tudnád, melyik nemzethez tartozol és nem tudnád, hogy édesanyád milyen nyelven dúdolta a bölcsődalokat neked gyermekkorodban? És mi lenne, ha egy orvos azt mondaná a kabátodra írt neved alapján, hogy ő tudja, hogy melyik az a nemzet, melyik az a nyelv, amelybe beleszülettél? A magadénak éreznéd az által ha megtanítják? Visszajönnének az emlékeid? Éreznéd a nyelveden, a torkodban, a gondolataidban, hogy ez a nyelv, ezek a szavak voltak a tieid valaha?
9. Szilvási Lajos: A néma: az eddigi legsötétebb, legkomorabb hangulatú Szilvási-regény, amit olvastam. Az eddigiek finoman elringatóak voltak, itt valami teljesen mást kaptam Szilvásitól, de ugyanúgy szerettem ezt is, és Lestár Balázs nagyon szorosan felzárkózott Fábián Attila mellé a kedvenc szereplőim között.
10. Julie James: Something About You: milyen igaza volt a középiskolai angoltanárnőmnek, hogy rávett, olvassak angolul, eredetiben (sok-sok évvel ezelőtt). Ő tanácsolta a krimit és a romantikusokat, hogy nem lesz nehéz olvasni. Tényleg nem az, ráadásul Julie James nagyon érdekes világba kalauzolt el ezzel a történetével, hisz kicsit belekóstolhattam az FBI ügynökök és az államügyészek életébe. A tanulás legszórakoztatóbb módja volt és az általam eddig olvasott romantikusok közül a legvagányabb főszereplőkkel itt találkoztam.

A kávé csodálatos világa

Anthony Capella: A kávék költője

Tisztán emlékszem az első bögre kávémra. Nem ízlett, sőt fanyalogtam, hogy hogyan is lehet meginni ezt az italt. Középiskola kötelező nyári szakmai gyakorlatán voltam, és gondoltam, hogy felnőttesebbnek nézek majd ki, ha én is kávézok. Hát nem jött be! Aztán valahogy mégis magához csábított ez a nedű; talán akkor kezdődött köztünk az igaz szerelem, amikor elkezdtem dolgozni. Kellett valami, ami megszakítja a monotonságot egy-egy munkanap során és a kávészüneteknél nem tudok erre ma sem jobb dolgot. Ilyenkor külön élvezem elkészíteni magát a kávét, és én bizony azok közé tartozom, aki egy-egy bögre felett hosszabban elidőz. Ha meg közben a kollégákkal is lehet pár szót váltani, az csak plusz bónusz. Úgyhogy engem kávéval bármikor, bárhol le lehet venni a lábamról. Ez most Anthony Capellának is sikerült, bár azt hiszem ilyen előzmények mellett könnyű célpont voltam!

Amikor megláttam, hogy megjelenik A kávék költője magyarul én bizony majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben. Aztán akkor kerekedett el a szemem, amikor megláttam, hogy ez a könyv szinte önvédelmi eszköznek is használható a maga majd 550 oldalával. Úristen, hát mi lesz itt? - gondoltam. És ugyan voltak sejtéseim, de még csak a közelében sem jártam a történetnek.

A viktoriánus kor alkonyán Angliában Robert Wallis pont ott issza reggeli kávéját, ahol a kávékereskedő Samuel Pinker is. Robert kávéra mondott megjegyzésének Mr. Pinker is a fültanúja lesz és innen olyan kalandok veszik kezdetüket, amelyekről az élénk fantáziával megáldott Robert még csak gondolni sem mert soha. Nem elég, hogy végre fix munkája lesz, fix fizetéssel - amelyet szinte mindig elkölt bizonyos hölgyek kegyeit keresve és különc, kissé piperkőc ruháira -, de megismer egy új világot, a kávék világát. Megismeri a különböző kávék fajtáját, a történetüket, az eredetüket, a pörkölésüket, az útjukat Angliáig és a háztartások asztaláig. Ráadásként pedig ismeretséget köt Pinker legidősebb, igencsak tűzről pattant és határozott elképzelésekkel rendelkező lányával, Emilyvel. Már az elején felszikrázik közöttük a levegő, de Emily igyekszik tartani a távolságot, bár azt kell, hogy mondjam elég nehéz dolga volt szegény lánynak, mert ez a Robert gyerek egy igazi sármőr, egy született szoknyavadász, szóval kitartóan teszi a szépet a lánynak, amiből mi olvasók sok humoros párbeszéden keresztül profitálunk.

"– Emily, hogy jön ide a munka? Azt hittem, a választójogról beszélünk. Aztán valahogy áttértünk a házasságra…
– Hát nem érti, hogy ez mind egy és ugyanaz? – Aztán elhallgatott, és dühödt-némán indult tovább.
Cigarettára gyújtottam, majd beértem őt.
– Megkínálnám – mondtam –, de..
– De egy nőnek nem illik az utcán cigarettáznia?
– Azt akartam mondani, de már így is füstölög."

Aztán Robert új megbízást kap és irány Afrika, hogy létrehozzon kint egy kávéültetvényt Mr. Pinker parancsának engedelmeskedve. Robert maga sem gondolja, hogy élete legnagyobb kalandjában lesz itt része, no meg azt hiszem a mindig élvhajhász, gondtalan világfi itt kapja élete első igen erőteljes pofonját. Az útja és az afrikai évei alatt felüti a fejét betegség, szerelmek születnek, a helyi benszülöttekkel furcsa kapcsolatok köttetnek, szóval igencsak másfajta életben van része, mint szülőhazájában.

– (…) Mi is az az afrikai közmondás, amit annyira szeretsz emlegetni?
– „Egyetlen pókhálót könnyű átszakítani, de ezer pókháló lekötözhet egy oroszlánt.”

A férfi hosszú évekig távol van, visszatérte után nemcsak Emily lett más, hanem maga Anglia is megváltozott, és folyamatosan formálódik. Egyre erőteljesebben mozgolódnak a szüfrazsettek, amelynek Emilyn keresztül hamarosan Robert is támogatója lesz, csak sodródik az eseményekkel. Mr. Pinker pedig továbbra is szövi nagyratörő álmait, hogy valóságos kávébirodalmat létesítsen, hogy Anglia minden pontján Pinker-kávét igyanak az emberek. Még a tőzsde manipulásától sem riad vissza. Robert pedig szinte már a jobbkeze lesz. Aztán az események nem várt fordulatot vesznek (immár sokadik alkalommal) és a férfinek el kell gondolkoznia, hogy hogyan szeretné folytatni az életét: a kávé világában vagy azon kívül.

Amire számítottam Anthony Capellától azt mind megkaptam. Már a Szerelem étke c. könyvében imádtam a pikáns humorát, a szókimondó stílusát, és azt, hogy egy-két "vulgárisabb" megfogalmazás mellett gyönyörű gondolatokra lelhet az ember a könyveiben. Ezen felül nagyon tetszett az alapossága. A könyv végén található Köszönetnyilvánítás elolvasása nélkül is érződik, hogy mennyi kutatómunka állhat a regénye mögött. Kimondottan üdítő volt olvasni a kávézás térhódításáról Angliában, azt pedig külön köszönöm az írónak, hogy elvitt Afrikába, a kávé egyik hazájába, hogy bemutassa, mekkora és milyen keserves utat is jár be a kávé ameddig ilyen vagy olyan formában az asztalunkra tesszük és élvezzük az aromáját, az élettani hatásait. Régóta érdekelt ez a téma, most elég alapos tájékoztatást kaptam.

De amiért a legnagyobb piros pontot kapja az író az a főszereplője. Óriási karakter lett szerintem ez a pimasz, szoknyabolond, költő, született nőcsábász, amatőr majd profi kávékóstoló és kávézó tulajdonos - legalábbis én teljesen odáig voltam. Végre egy férfi, aki nem tökéletes. Aki sokszor hibázik, két kézzel szórja a - még meg sem lévő - pénzét, aki könnyen esik szerelembe és bármilyen fehérszemély szoknyája utána megfordul (khm, nemhogy megfordul, de még ...) és aki közben ílyen frappánsan látja a szerelmet:

"(…) maga a szerelem sem csak egy érzelemből áll, hanem nagyon is sokból. Pontosan úgy, ahogy egy jó kávénak is lehet egyszerre például cserzettbőr-, dohány- és nektárillata, ugyanúgy a szerelem is többféle érzelem keverékéből áll össze: rajongás, idealizmus, gyengédség, kéjvágy, védelmezni vágyás, vágy, hogy védelmezzenek, vágy, hogy magunkévá tegyük a másikat, bajtársiasság, barátság, esztétikai vonzalom, és ezenkívül még vagy ezer más."

Ha valaki valami igazán szórakoztató olvasmányra vágyik, akkor ez a könyv neki lett kitalálva. Fordulatos, mulatságos, a kávékról sok információval szolgál, és egy érdekes történelmi korszakot mutat be. A hosszától ne ijedjen meg senki, ahogy belendül a történet, csak úgy peregnek majd a lapok!

Én pedig, amíg nem olvashatom el a Jégkirálynőt Capellától, addig biztos maradok továbbra is kávérajongó, hisz ahogy Robert fogalmazott:

" (...) a jó kávé elengedhetetlenül szükséges egy újabb, megint csak semmittevésbe fulladó nap kezdetén."

Értékelésem : 5 / 5-ből

Kiadó. Geopen

Kiadási év. 2013

Fordította: Szabó Réka Eszter

Díjas kérdezz-felelek!

Ezen a héten nagyon kellemes meglepetésben volt részem! A bloggerek között körbejár egy újabb díj, amihez kapcsolódóan a díjat átadó blogger 10 kérdést tesz fel a díjazottnak. Bár a szabályok szerint a díjat nekem is tovább kellene majd adnom, én most ettől eltekintek, mert szerintem, akiket rendszeresen olvasok/követek/szeretek már több forrásból is megkapták. Viszont akiktől én kaptam meg, olyan érdekes kérdéseket tettek fel, hogy arra muszáj válaszolnom, de igyekszem nagyon rövid lenni, hisz 3 helyről is kaptam megválaszolnivalót.

Elsőként Miamona lepett meg, az ő kérdései az alábbiak voltak:

1. Ha egy már létező könyvcímmel kéne kifejezned ki vagy, milyen vagy, melyik lenne az?
"Számíthatsz rám! (Catherine Ryan Hyde)" De néha én lennék kedvenc mesekönyvem főhőse is: "A sün, akit meg lehetett simogatni."

2. És az életed jelenlegi szakaszának milyen fejezetcímet adnál?
"Merre tovább?"

3. Hogyan fejeznéd be a mondatot: Amikor olvasok, ...? 
...megszűnik a külvilág.

4. Próbáltál már a környezetedben élő anti-olvasó embert "megtéríteni?" Ha igen, milyen eredménnyel? Ha nem, miért nem? 
Nem megtéríteni próbáltam, inkább csak könyvet ajánlani, amivel ráléphet az olvasni szerető emberek által kitaposott útra. Nem mindig sikerül(t).

5. Tegyük fel, hogy beszabadulhatnál a világ legnagyobb könyvtárába/ könyvesboltjába, ami mondjuk olyan nagy, hogy csak nézelődve is akár hetekig el lehet benne bolyongani. Szisztematikusan mennél, vagy csak röppennél virágról-virágra?
Szerintem a nagy kedvenceimmel kezdeném, utána csak ide-oda szaladgálnék.

6. Általános közvélemény, hogy az igazi könyvmolyok sokkal befelé élőbbek, vagy akár antiszociális hajlamokkal rendelkeznek. Ezzel mennyire értesz egyet? Te magadat milyennek látod ilyen szempontból?
Nem hiszem, hogy antiszociálisabb hajlamúak lennénk, inkább mélyebben érzők. Szerintem én is ilyen lennék. Az tény, hogy egy olvasó emberrel hamarabb megtalálom a közös hangot, de a kapcsolatteremtés nem csak ezen múlik.

7. Ha azt mondom olvasás, milyen érzelmek jelennek meg benned?
Öröm, izgatottság, nyugalom, pihenés, csupa pozitív dolog.

8. Tudsz mondani olyan olvasási élményt, ami elsősorban az olvasási helyszín, vagy körülmény miatt maradt emlékezetes?
Életem első igazi külföldi "felnőtt" nyaralása Horvátországban. Csak ültem a teraszon, előttem a nagy kékség amerre csak elláttam, a kellemesen andalító zenéje a hullámoknak, kezemben a Prímszámok magánya c. könyvvel. Az érzés és a könyv is csodálatos volt!

9. Mit éreznél, ha a blogod, technikai okok miatt, egyik napról a másikra, úgy ahogy van eltűnne? Kétségbeesnél vagy legyintenél, hogy nem baj, szép volt, amíg tartott? 
Inkább a kétségbeesés. Olyan ez nekem, mint régen az emlékkönyv. Jó visszanézni, hogy egy-egy könyv milyen érzéseket váltott ki belőlem, mit mozgatott meg.

10. Van kialakult rituáléd egy blogbejegyzés megszületésekor? Például először kigyűjtöd melyik idézeteket akarod használni, pontokba szeded miről akarsz írni, vagy csak úgy jön, aminek jönnie kell?
Változó - könyvtől, hangulatomtól függő. Persze van olyan, amikor egy-egy idézet annyira megfog, hogy azt mindenképpen szeretném beleszőni, és van olyan is, hogy egy ilyen részlet köré születik a teljes bejegyzés is.

Másodikként szilvamag kérdezte tőlem az alábbiakat:

1. Férjed, kedvesed, szüleid, barátaid, szomszédjaid, munkatársaid,  tudják, hogy blogot írsz? Mit szólnak hozzá?

Szűk kör tud róla, valahogy nem nagyon reklámozom. Van, aki olvassa közülük, így remélem, hogy örülnek neki.

 

2. Miért kezdtél el blogolni?

Volt egy olyan emberke a közelemben, aki nagyon kitartóan győzködött róla, és az életem olyan periódusában voltam, amikor kellett valami, ami lefoglal és ami valami pluszt nyújt a napi robot mellé.

 

3. Milyen szerepet tölt be az életedben a blogod?

A legkedvesebb hobbi.

 

4. Ha felkérnének, hogy írj egy könyvet, akkor miről vagy kiről szólna? Milyen műfajban írnál?

Valami ahhoz hasonlót tudnék elképzelni, amit Baráth Katalin alkotott Dávid Veron-sorozatával.

 

5. Melyik kedvenc íród boldog (vagy akár gonosz) szereplője lennél szívesen?

A fent említett kisasszony, azaz Dávid Veron bőrébe szívesen belebújnék, de Stephanie Plum karakterét is nagyon bírom, vele is cserélnék egy kis időre (legalábbis egy találkozás elejéig Morettivel :)).

 

6. Milyen sűrűn porolod le a könyveidet?

Az elérhető magasságban lévőket sűrűbben, de a többit sajnos elég ritkán, bár nagy része zártabb polcon van (vagy az ágyneműtartómban :)).

7. Mennyi időt töltesz naponta olvasással és molyolással?

Most úgy hozta a sors, hogy rengeteg szabadidő szakadt a nyakamba, szóval mostanában sokat. Esténként sokáig olvasok (inkább bagoly típusú vagyok), molyolni kb. 1,5 órát szoktam összesen, de ez is szokott több vagy kevesebb lenni ennél.

 

8. Mennyit tévézel és mi a kedvenc műsorod?

Szinte nem is kapcsolom be. Amikor még mentek új részek, akkor a Dr. Csont miatt hétfőnként néztem.

 

9. Gondolkodtál már azon, hogy befejezed a blogolást? Ha igen, mi tartott vissza?

Még nem, kezdő vagyok, fiatal bloggal és inkább hobbiként kezelem, ezért nem mindig vagyok aktív, de így pont jó nekem.

 

10. És végezetül, ha megtehetnéd, akkor a Föld mely részére utaznál el szívesen, mondjuk egy hónapra vagy akár örökre. 

Ó, rengeteg hely lenne: Olaszország, Írország, Anglia, de Amerikát is szívesen felfedezném magamnak.

Aki még mindig nem unt meg, az lentebb olvashatja Juci kérdéseire adott válaszaimat:

 

1. Milyen, könyvekkel kapcsolatos munka érdekel a legjobban?

Szívesen megismerkednék úgy általában a könyvkiadók munkájával, érdekelne, hogy mi alapján döntik el, hogy melyik könyvet jelentetik meg hazánkban, de a borítótervezés folyamata is nagyon piszkálja a fantáziámat.

2. Mi akartál lenni gyermekkorodban?

Nem voltam valami eredeti: állatorvos

3. Ha gyors receptet kellene írnod egy sikerkönyvhöz (ami tényleg jól eladható, már-már kultikus...), milyen hozzávalókat szednél össze?

Krimi, humor, pici misztikum és mágia, csipetnyi romantika.

4. Gyűjtesz valamit?

Könyvjelzőket, hűtőmágneseket.

5. Te ajánlasz inkább könyveket másoknak vagy inkább neked ajánlanak?

Is-is, az elmúlt években sokkal nyitottabb lettem, szóval szívesen veszem az ajánlásokat.

6. Volt olyan könyv, amiről egyszerűen nem tudtál bejegyzést írni?

Nem minden olvasott könyvről szoktam írni. De idén volt olyan, amiről nagyon szerettem volna és egyszerűen nem tudtam, mert annyira felkavart, mélyen megérintett, nem tudtam szavakba foglalni az érzéseimet. Ez pedig Margaret Mazzantini Újjászületés c. regénye volt.

7. Mivel töltöd a legszívesebben a szabadidődet az olvasáson/blogolások kívül?

A barátaimmal jó kis beszélgetések közepette, egy bögre kávé mellett.

8. Van valamilyen olvasási rituáléd?

Olvasási nincs szerintem, azt viszont nem szeretem, ha valaki a könyv gerincét megtörve kinyitva teszi azt le valahová.

9. Számít neked, hogy más mit mond egy könyvről? Mennyire vagy hajlandó "szembemenni" az éppen elfogadott trendekkel?

Nem érdekelnek az épp aktuális trendek, nem hiszem, hogy e szerint olvasnék. Van, amire felfigyelek, kipróbálom (e nélkül nem is mondanék róla véleményt), aztán eldöntöm, hogy nekem való-e vagy sem.

10. Melyik íróval ülnél le egy baráti sörözésre, kávézásra?

Bárkivel, akitől olvastam. Egy könyv, amit elolvastam, biztos, hogy rengeteg kérdést szült bennem, néha jó lenne ezt az íróval megvitatni.

Lenn Délen ...

Kathleen Grissom: Tölgyfa a dombtetőn

... igen, édesek az éjek, de sajnos az édent nem mindenki találhatja meg, pláne nem az amerikai polgárháború előtti rabszolgatartó társadalomban. 

Tinédzserként nagyon érdekelt az amerikai polgárháború története, Észak és Dél szembenállása, a kék- és szürkekabátosok harca, és a rabszolgatartás megszűnése. Olyannyira, hogy mire idáig jutottunk a tananyagban, bevallom én bizony unatkoztam az órán. Egyik nyáron épp eme érdeklődési köröm miatt Anyukáméktól megkaptam az Elfújta a szelet és egy hosszabb nyaralás alatt el is olvastam, persze menthetetlenül beleszerettem Scarlett, Rhett történetébe, no és a Délbe, pontosabban abba a bizonyos hangulatba, amit csak a déliek tudnak nyújtani, megteremteni.

És miért is kezdtem így a bejegyzésem a Tölgyfa a dombtetőn c. könyvről? Azért, mert olvasása közben valami hasonló hangulat áradt a könyvből, mint amit az Elfújta a szélben tapasztaltam. Pedig ez a regény korábban játszódik, itt még szó sincs az Észak és Dél közelgő harcáról, itt még kőkeményen virágzik a rabszolgatartás és ennek következtében azok a bizonyos déli ültetvények is. 

Egy ilyen déli ültetvényre kerül 1791-ben Lavinia, egy fehér bőrű ír kislány, aki egy hajóút alkalmával elveszti a szüleit és a hajó kapitánya vásárolja meg, hogy szolgaként dolgozzon majd a saját birtokaként. Lavinia a megrázkódtatás miatt nem emlékszik a múltjára, olyan, mint egy ijedt kis madárka, de szerencséjére gondos és szerető emberek, a rabszolgák közé kerül. Belle, a titokzatos szépség gondjaira bízza őt a Kapitány, aki különös módon rajong ezért a fiatal szolgálólányért. Lavinia a konyhán lesz kisegítő és a nagy házba is bejárása lesz. De nemcsak Belle veszi gondjába, hanem Mea Mama és George Papa is, akik szinte pótszülei lesznek a kislánynak. Aztán ott van a két mindig csicsergő-fecsegő ikerlány, Mama és Papa lányai, Fanny és Beattie, akik szinte testvérükként fogadják ezt a fura vörös hajú, szeplős bőrű kislányt. No, és persze ott van Ben, Mama és Papa legidősebb gyermeke, az a fiatal férfi, akin nemcsak Belle szeme akad meg.

Kislányként Laviniát csak az hajtja, hogy elfogadják, hogy szeretetre találjon ezek között az emberek között és a nagy házban élő fehér családtól ugyanúgy tart, mint a rabszolgák. Lavinia csak annyit lát, hogy a Kapitány gyakran van távol, amikor is fiatal felesége az ópium bódító hatásába menekül és két gyermeke közül az idősebbik, Marshall egy kegyetlen tanító kezébe kerül, míg a kislányuk a fekete szolgákkal játszik naphosszat.

Ahogy Lavinia megtalálja helyét a rabszolgák között, úgy kezd felfigyelni a durva bánásmódra, ahogy a fehér emberek ezekkel a csupaszív szolgákkal bánnak és természetesen nem érti, hogy miből ered ez az eltérő viselkedésmód. Az élete ott vett visszafordíthatatlanul új irányt, amikor a Kapitány rokonai magukkal viszik az ültetvényről, hogy fehér emberként igazi kisasszonyt neveljenek belőle. Innentől kezdve Lavinia előtt egy új világ nyílik meg, de a szíve csak a "fekete családjáé", így mindent megtesz, hogy mihamarabb visszatérhessen közéjük az ültetvényre. De a sors más szerepet szánt a felcseperedő fiatal lánynak. Visszatér ugyan az ültetvényre, de egy férfi oldalán és teljesen más körülmények közé, mint ahogy eddig élt. Innentől pedig olyan események veszik kezdetüket, amelyben Laviniának főszereplővé kell válnia, fel kell vállalnia új szerepét azért, hogy megmenthesse nemcsak saját magát, hanem fogadott családját is.

"(…), de ahogy a Mama mondja, néha előbb éljük, s csak azután értjük meg a dolgokat."

Azt kell, hogy mondjam, hogy fogalmam sem volt milyen történetre számítsak, amikor elmerültem Tall Oaks (így hívják az ültetvényt) történetébe. Egy biztos: nem vártam, hogy érzelmileg ennyire erőteljes, ennyire felkavaró történetet fogok kapni. Nem tudok rá jobb szót, engem - pedig nem vagyok egy igazi nebáncsvirág - mélységesen felzaklatott a történet. Felkavart az a sok szomorúság, a szenvedés, fájdalom, amivel szinten minden oldalon találkozhatunk. Ugyanakkor ha magamba néztem, akkor mégis irigyeltem ezeket az embereket, a rabszolgákat, akik Lavinia igazi családjává váltak, mert hihetetlen, hogy micsoda lelkierővel viselték ezeket a megpróbáltatásokat. Nemcsak, hogy volt erejük folytatni, továbbmenni, nap mint nap a gazdag fehéreket kiszolgálni, hanem igyekeztek közben a saját maguk boldogságát is megtalálni. Ha csak egy lopott óra két fiatal szerelmes között, vagy egy finomabb falat, esetleg egy mulatság - ők ezeket az apró örömöket sokkal teljesebb mértékben élték meg, mint a nagy házban sorvadozó gazdagok.

Szívesen leülnék az írónővel egy tea mellett egy fehér tornácos ház fonott székébe, hogy elbeszélgessek a karaktereiről, mert egytől-egyig nagyon egyediek lettek, pedig bevallom az elején kevertem a rengeteg szereplőt. Aztán azt vettem észre, hogy mindannyian életre keltek a mondatai mögött, szinte leléptek a papírról. Lavinia lett talán a legösszetettebb, de gondolom őt pont ilyennek szánta - egy árva kislány, aki új családját a feketék között találja meg egy olyan világban, amikor is elképzelhetetlen a fehérek és a feketék közötti kapcsolat, hacsak nem gazda és szolga viszonya az. Tetszett, hogy mennyire nem akarta elhagyni az ültetvényt, ugyanakkor az új világ, a tudás, a tanulás lehetősége elkápráztatta és ebben a környezetben is jól érezte magát. Láttam magam előtt a naiv, fiatal teremtést, aki bízik egy férfiban, majd nem várt módon csalódik benne, és hamarosan hasonlatossá válik a Kapitány feleségéhez. És persze drukkoltam, hogy a könyv végére olyan fiatalasszony váljék belőle, akire mindazok az emberek támaszkodhatnak majd, akik eddig féltőn-óvón körülvették.

Marshall, a Kapitány fia lett számomra a legkérdésesebb karakter - nem tudom még most sem hova tenni. Nem tudom elítélni teljes mértékig a viselkedését, hiszen tudom, hogy gyermekkorában mit kellett kiállnia, mégsem tudok a tettei előtt szemet hunyni. Abban biztos vagyok, hogy ha a Kapitány a titkot nem tartja meg saját magának, hanem megosztja azt a fiával, az események nem torkollottak volna ennyi szenvedésbe.

Kedvenceim a rabszolgák lettek, főleg Mae Mama és George Papa. Miattuk kétszer is elérzékenyültem a könyv olvasása során. Hihetetlen, hogy Mamának és Papának micsoda gerince volt, és mennyi szenvedés jutott osztályrészül nekik, mégis tűzön-vízen át ott voltak egymásnak, harcoltak a családjukért, és azért a kis vézna vörös hajú kislányért is!

"A mai napra gondoljál, gyermekem. Mondjad azt: „Köszönök neked mindent, Uram, amit ma adsz énnekem.” A másnap miatt majd akkor aggódjál, amikor elgyün a másnap."

Mint már említettem mélységesen felkavaró könyv ez, tele szomorúsággal és fájdalommal, mégis olyan emberségesség sugárzik át a sorok között, hogy ez miatt kötelezővé tenném mindenkinek az elolvasását!

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2012

Fordította: Csonka Ágnes

Könyvszaporulat - június

El sem hiszem, hogy a nyár első hónapját is magunk mögött hagytuk. Ráadásul micsoda hónap volt ez a könyveknek! Bár idén sajnos egyéb elfoglaltságom miatt ki kellett hagynom a Könyvhetet, ez nem azt jelentette, hogy a képzeletbeli kosaram üresen maradt. Sőt, azt én már májusban elkezdtem ki-be pakolgatni, amikor is az új megjelenésekről érkeztek szinte nap mint nap a hírek. Végül az újonnan megjelentek közül 4 könyv talált nálam új otthonra, plusz 1 nem várt/tervezett regény is helyet kért magának.

Lőrinczy Judit Ingókövek c. regényére már rettentően fájt a fogam, elolvasása után állíthatom, hogy nem véletlenül. Mióta befejeztem nem múlik el úgy nap, hogy a könyv valamelyik mozzanata vagy szereplője eszembe ne jutna.

Szintén nagy várakozással tekintettem Mary Robinette Kowal Tünékeny illúziók c. könyvére. Ha jól emlékszem igazából két nap alatt végeztem is vele, és most már csak azon gondolkozom, hogy remélhetőleg a folytatás is hamarosan érkezik majd, mert a két főszereplőt nagyon megkedveltem és kíváncsi lennék a további kalandjaikra.

Tracey Garvis Graves Kötelék c. regénye is a polcomra került. Először is magára a történetre figyeltem fel, aztán megláttam a magyar kiadás csodaszép borítóját (igen, még most is van, hogy a borító vonz a könyvhöz) és nyomtam is rá a "Kosárba teszem" gombra.

Negyedik befutó pedig egy olyan könyv volt, amire nagyon-nagyon vágytam: Anthony Capellától A Kávék költője. Még külön bejegyzést is szántam neki, amikor megláttam, hogy megjelentetik, azóta pedig a visszaszámlálás lázában égtem. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy ez a könyv sokkal-sokkal több annál, mint amire első körben számítottam, és bár majdnem 600 oldal, sajnáltam, hogy a végére értem.

Az utolsó szerzeményem pedig a kánikula hibája!!! A tomboló hőség kellős közepén véletlenül kedvenc könyvesboltom környékén volt dolgom (igazából úgy intéztem, hogy arra kelljen mennem) és hűsölésképp betértem A Szentélybe. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Margaret Mazzantini Ne mozdulj! c. könyvével a kezemben állok a pénztárnál és csak pislogok magam elé, hogy már megint elcsábultam. De tudjátok mit? Ez legyen a legnagyobb bűnöm!

A júniust így 5 könyvvel zártam, amiből 4-et már elolvastam, szóval legalább azt a fogadalmamat tudom tartani, hogy nem halmozom fel az olvasatlanokat annyira, mint tavaly. Már júliusra is van pár tervezett beszerzésem és ezekbe nem tartoznak bele azok, amelyek a nagy nyári Alexandra-akció keretében fognak majd hozzám kerülni, hisz általában ekkor is szoktam egy-két könyvvel gazdagodni. Kíváncsi leszek, hány könyvnek kell majd új helyet találnom?