Vele vagy nélküle?

Tracy Garvis Graves: Kötelék

Ha visszatekintek az elmúlt hónapokra azt vettem észre, hogy becsúszott pár igazi romantikus könyv az olvasmányaim közé. Ez csak azért fura, mert régen bizony sok ilyen kategóriájú regényt olvastam, de ahogy idősödtem és ahogy telítődtem velük, bevallom megcsömörlöttem és más irányba tolódott el az érdeklődési köröm. Azóta nagyon óvatosan kezelem ezt a kategóriát, de elég tájékozottnak mondhatom magamat, hiszen édesanyám nagy rajongója ezeknek a könyveknek és mivel ő maga is hihetetlen mértékben fogyasztja őket, bizony bármilyen ünnep alkalmával tőlem biztos, hogy könyvet kap. Szóval nyitott szemmel járok és keresem azokat a romantikus történeteket, amik nem a mostanság oly divatos sablonra alapoznak (a hideg ráz már azoktól a fülszövegektől, ahol szerepel a magányos/elesett/megmentésre szoruló fiatal lány és a gazdag/milliomos/sármos, ámde nem egészen százas férfiállat kettőse). Ha már romantika akkor legyen egy kicsit életszagúbb, valami érdekesebb szituáció köré legyen felépítve a történet és a két főszereplő se a kartonból kivágott férfi-nő kategóriájába essen. Ja, és legyen benne humor, meg esetleg olyan élethelyzet, ami még a szürkeállományomat is gondolkozásra készteti. Ezen elvárások miatt akadt meg a szemem először a külföldi oldalakon Tracy Garvis Graves regényén. Aztán egyszer csak megláttam, hogy a Pioneer Books kiadó magyarul is megjelenteti, és gondoltam magamban, hogy ez a történet kap tőlem egy esélyt.

Az alaptörténet két okból sem a fent említett szokványos kategóriába sorolható. Egyrészt a két főszereplő között 13 év korkülönbség van, ami nem lenne persze probléma, de jelen esetben a nő javára, és azt hiszem a mai világban azért ilyen kapcsolattal nem sűrűn találkozhatunk. Másrészt elég embert próbáló helyzetbe helyezte őket az írónő, ugyanis a regény első felének színhelye egy lakatlan sziget, ahol ez a két ember együtt kell, hogy megküzdjön a mindennapokkal az életben maradásért.

Anna a regény kezdetekor egy 30 éves tanárnő, aki nyári állásként elvállalja, hogy a majdnem 17 esztendős T.J.-t korrepetálni fogja egy nyáron át a család Maldív-szigeteken bérelt nyaralójában. T.J. nem egy egyszerű fiú, sokkal másabb, keményebb élete volt, mint a kortársainak. Az elmúlt pár évet kórházban, kezelések között töltötte egy veszedelmes betegséggel harcolva. Mivel a szülők előre utaztak, hogy előkészítsék a terepet, Anna és T.J. együtt repülnek a család után. Szerencsétlenségükre nemsokkal a célállomás előtt a kis gép pilótája infarktust kap és a géppel az Indiai-óceánba zuhannak. T.J. lesz az, aki az öntudatlan Annát nem hagyja elsodródni maga mellől és szerencséjükre egy szigetre sodorja őket az áramlás. Az igazi megpróbáltatás itt vár rájuk. Az első sokk után rájönnek, hogy mihamarabb vízhez kell jutniuk, ételt kell szerezniük. Menedék építésére ekkor még nem is gondolnak, abban reménykednek, hogy hamarosan a segítségükre jön egy repülőgép. Pár nap után rájönnek, hogy teljes mértékben magukra maradtak, hogy innentől kezdve ki tudja meddig egymásra vannak utalva. 

A szigeten a napokból hetek lesznek, majd hónapok és hamarosan már években mérhető a civilizációtól elzárva töltött idő. Eleinte lefoglalja őket a túlélésért folytatott küzdelem (dehidratáció, éhség, sérülések), de aztán ahogy ezekkel megbirkóznak és ahogy az együtt töltött idő évekbe fordul újabb "probléma" merül fel közöttük. T.J. fiatal férfivá vált, a kezelésektől meggyötört srácból a szigeten egy tetterős és határozott férfi lesz, aki más szemmel tekint már Annára. Anna is észleli a változást, de nemcsak T.J-n, hanem saját magán is. Igazi barátság alakul ki közöttük, aztán jó hosszú idő múlva ezek az érzelmek egy erősebb köteléknek adják át helyüket, egymásba szeretnek. Amikor azt gondolná az ember, hogy a sorsuk megpecsételődött, egy véletlen eseménynek köszönhetően megmenekülnek a szigetről és újra a civilizációban, a társadalom elítélő szemei előtt találják magukat. 

Fogalmam sem volt a regény előtt, hogy vajon melyik részt fogom jobban élvezni. A szigeten, magányosan töltött éveket vagy a civilizációba való visszatérést? És, hogy őszinte legyek, most, az elolvasása után sem tudom megmondani, mert mindkettőben megtaláltam azt, ami miatt szerettem olvasni. 

A szigeten töltött években olyan jól bemutatta az írónő, hogy milyen nehézséggel kell megküzdenie ennek a két embernek. Nagyon tetszett, ahogy igyekeztek együtt elfogadni az elfogadhatatlan tényt, hogy esetleg örökre itt ragadnak, hogy senki nem fogja őket megmenteni. Tetszett, hogy a mélyebb érzelmek tényleg szép lassan alakultak ki, hisz az első napokban ők még vadidegenek voltak egymásnak. Tetszett, hogy mindketten kivették a szerepüket a szigeti életből, ahogy kialakították a napi rutinjukat. A kedvenc részeim pedig azok voltak, amikor egy-egy sérülés vagy komolyabb betegség alkalmából mindketten rádöbbentek, hogy csak a másikra számíthatnak és ha bármelyikükkel bármi történik a másik ott marad egyedül. Ezeknél a részeknél el is érzékenyültem, mert ebbe belegondolni olyan borzalmas volt. Nem elég, hogy a megszokott kényelmes életből kiszakadtak, tényleg szembe kellett nézni a ténnyel, hogy itt nincs orvos, nincs kórház, márpedig a betegségek ezek nélkül is felütik a fejüket. Félelmetes érzés lehet ezzel a tudattal élni!

"Ha megbetegszik, csak annyit tehettem volna, hogy nézem, ahogy szenved. És eltemettem volna Mick mellé, ha meghal. Nem tudom, hogy bírtam volna-e nélküle. A hangja, a mosolya, ő maga – ezek a dolgok tették elviselhetővé az életet a szigeten."

Ami a szigetes részből kevésbé tetszett az talán csak annyi, hogy némely probléma könnyen megoldódott pl. egy partra vetődött bőrönddel. Itt egy kicsit szkeptikus voltam, nem hiszem, hogy az embernek egy ilyen helyzetben pont ekkora szerencséje lenne, hogy az a bőrönd vetődik partra, amely a legfontosabb dolgokat tartalmazza. De e felett is szemet tudtam hunyni, hisz kaptam másfajta gondolkoznivalót.

Amikor Anna és T.J. évek után visszatérnek az otthonukba és a családjukhoz jön az újabb próbatétel: a kapcsolatuk felvállalása a nagyvilág előtt. Eleinte nem is gondolja egyikük sem ezt problémának, hisz a szigeten olyan erős kötelék szövődött közöttük, ami kevés embernek adatik meg. De ahogy vissza kellene illeszkedni a mindennapokba, nap mint nap szembesülnek az emberek reakciójával a köztük lévő korkülönbségre. Mind Annának, mind T.J-nek el kell viselnie a beszólásokat, a fanyalgó, sokszor sértő megjegyzéseket. Egyikükről lepereg, de a másikban gyökeret vetnek ezek a negatív érzelmek és nem tudja elfojtani a kételyt, hogy van-e, lehet-e jövője egy ilyen kapcsolatnak. 

Persze ugyanezen rágódtam én is olvasás közben. Mert ugye ha egy pasi idősebb a párjánál ennyi évvel az igazából senkinek nem okoz problémát. Hát miért csinálunk mi a fordított helyzetből ekkora gondot? Mert azt tekintjük "normálisnak" ha a férfi az idősebb a nőnél? De ki mondja/mondhatja meg, hogy mi a normális, egyáltalán lehet-e normális és elfogadható korkülönbségről beszélni? Nagyon remélem, hogy én azok közé az emberek közé tartozom, akiknek ez a 13 év nem jelentene problémát. Mivel Annával közel egyidős vagyok, természetesen az ő gondolataival teljes mértékben azonosulni tudtam, de aztán nem győztem magam figyelmeztetni, hogy olyan rövid az élet (és ezt Anna és T.J. igazán testközelből tapasztalhatta meg), hát minek pazarolnánk el az időnket azzal, hogy olyan ellen hadakozunk, ami a zárt ajtónk mögött nem lehet gond. Igen, nehéz lehet, de szerintem az a jó kapcsolat, amelyben boldogok vagyunk, amelyben érezzük, hogy megtaláltuk azt az embert, akire számíthatunk az életünk további részében és tökmindegy, hogy az illető hány éves.

A regény eme részében pont azt szerettem, hogy a médiát úgy mutatta be az írónő, ahogy azok valóban viselkednének (szenzációra éhesen és kíméletlenül), és, hogy olyan szituációkba kerültek a főhősök (pedig ezek sima, mindennapi helyzetek voltak), ahol valóban kiéleződött közöttük a nagy korkülönbség. Azt pedig kimondottan kellemes meglepetésként éltem át, hogy mindkettőjük családja elfogadó volt, nem ítélkeztek felettük, ők csak örültek annak, hogy rég halottnak hitt szerettüket visszakapták. Azt hiszem, ez lenne a normális viselkedés!

Visszagondolva a könyvre, sok kellemes órát köszönhetek neki. Üdítő volt a váltott elbeszélés is, hisz így mindkét főszereplő gondolatait megismerhettük. Igen, ízig-vérig romantikus a történet, hiszen ennek szánták, ugyanakkor nem a rózsaszín habfelhős kategória, mert voltak megpróbáltatások, elgondolkoztatásra késztető szituációk és két igazán szerethető karakter. Anna végre egy normális felnőtt nő volt, nem egy elesett buta liba, normális vágyakkal és igényekkel, határozott elképzeléssel az életéről. T.J. pedig? Ő aztán nagy változáson ment át, de karakterét olyan kellemes alakította ki az írónő, hogy nekem valahol menet közben el is tűnt az a 13 évnyi korkülönbség közöttük. T.J. volt az a szigeten, aki a nehéz munkát végezte, fiatalabb kora ellenére a férfiszerepet minden nehézség nélkül átérezve nagyon gyorsan felnőtt a feladatokhoz. A szigetről kikerülvén annyira természetesnek vette a kapcsolatát Annával, hogy azon csak mosolyogni tudtam, és azon is, amilyen könnyedséggel vette az akadályokat a normális életbe való visszatérésükkor.

"– Nem tudok beilleszkedni a te világodba.
– Én magam sem – felelte, miközben az arckifejezése gyengéd volt, de határozott. – Ezért teremtsünk magunknak egy világot! Egyszer már megtettük."

Persze azért világmegváltó gondolatokat nem kell várni egy romantikus könyvtől, de a kikapcsolódás szerintem ezzel a történettel garantált. Külön plusz pont a magyar címnek, nagyon találó. Egy ilyen helyzetben, mint amiben a két főszereplő élt évekig, tényleg igazi érzelmi KÖTELÉK alakul ki, ami szerintem életre szól, ezt a "kalandot" soha nem lehet hátrahagyni. Bátran ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik nyugodt kikapcsolódásra vágynak és már elegük van a ma oly divatos romantikusnak kikiáltott könyvek sablonos és ismétlődő karaktereket felvonultató történeteiből!

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Pioneer Books

Kiadási év: 2013

Fordító: Dörnyei Julianna Katalin

ui: A borítónak hatalmas csillagos 5-öst adnék. Igen, így is lehet egy romantikus könyvet felöltöztetni, nem kell ahhoz két félmeztelen test vagy kockahas, elég két kéz és egy gyönyörű háttérkép!

"Minden városnak lelke van."

Lőrinczy Judit: Ingókövek 

Sztálingrád másik csatája

Hihetetlen, hogy mire nem képes egy regény az emberrel! 

A valóság szerint: 2013. júniusa, Pest, egy bérház egyik lakásának szobája, odakint izzasztó hőség. A képzelet szerint az elmúlt napokban: 1942 utolsó hónapjai, dermesztő hideg, Sztálingrád utcái, lebombázott épületek, németek, oroszok, megkeseredett emberi roncsok.

Amikor az Ingókövek még csak várható megjelenéséről olvastam, én már akkor is nagyon rá voltam kattanva. Jó előérzetem volt, és nem csalt meg a radarom. Az első másfél oldal teljesen elvarázsolt. Nagy "hűzés" közepette azt gondoltam, hogy ha ez végig ilyen lesz, nincs az az isten, aki kirobbant engem a szobámból. Aztán ahogy elkezdődött a történet, bevallom, egy cseppet megijedtem. Komollyá vált, súlyossá, és féltem, hogy nagyon nehezen emészthető lesz majd. De mindenkit megnyugtatok, hogy ez az érzés nem tartott sokáig, csak meg kellett ismerkednem a főszereplőkkel és onnan nem volt megállás, tényleg ki kellett volna tennem a szobám ajtajára a "Ne zavarjanak táblát!".

A könyv legfőbb szereplője nem ember, hanem egy város: Sztálingrád. 

"Minden városnak lelke van. Arcuk változékony, akár az emberé, élettelen kő, fa, malter, tégla ne tévesszen meg. Azt gondoljuk, mi vagyunk a lüktető, tervező erő, megácsoljunk, akár egy színpadi díszletet, és ha már nem kell e kellék az élet színművéhez, felperzseljük, fallal kettéosztjuk, sóval hintjük be a lerombolt utcák sebhelyét.
Minden élő közös jussa a halál. A városoké is."

Ennek a városnak a német ostromát kísérhetjük nyomon pár hónapig 4 ember sorsán keresztül. 

Az egyik, a német mesterlövész Wilhelm Galler, akivel bebarangoljuk azokat a helyeket, szétlőtt utcákat, ahol parancsa szerint meg kell húznia magát és természetesen le kell vadásznia minél több ellenséget. Galleren keresztül belelátunk abba, hogy mesterlövésznek lenni milyen magányos foglalkozás, és milyen kitartónak kell lenni, mennyi mindent el kell viselni (mozdulatlanság, éhség, szomjúság, alváshiány) ahhoz, hogy az álcát minél tovább megtarthassa a katona és munkáját minél sikeresebben el tudja végezni.

Szintén a németek között találkozhatunk Wolfgang Lindt hadnaggyal, aki múltja démonjai elől menekül  az újabb és újabb bevetésekbe, és eleinte bízik a sikerben, hogy a sztálingrádi harcok gyorsan véget fognak érni. Ahogy ez az álomkép az elkeseredett támadások alatt szertefoszlik és a hadnagy szinte minden közelebbi ismerősét elveszti a harcok folyamán, ő is másképp tekint a városra, és a végén semmi másra nem vágyik csak arra, hogy eleressze ez a hely, mindent a háta mögött hagyva hazatérhessen családjához, szeretett borászatukhoz, a békéhez. Csakhogy Sztálingrád nem adja magát ilyen könnyen, ő nem ereszt, nem felejt, foglyul ejt és számon kér.

Az orosz oldalról Vaszilij, a fiatal munkásember úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Ő itt dolgozott, most pedig a németek ellen védi szeretett városát, és minden nap kockára teszi az életét, miközben az ő elesett bajtársairól szóló listája is egyre csak hosszabbodik. Ő az, aki azt érzi, hogy Sztálingrád nem csak egy város, hogy ennek a helynek lelke van. Ő az, aki babonásan ragaszkodik ahhoz a nézetéhez, hogy az elesett német katonáktól semmi hadizsákmányt nem vesz magához, hadd nyelje azt magába Sztálingrád. Sőt, ő igyekszik kibékíteni a várost, visszaadni valamit: a zsebéből mindig morzsákat szór az utcákra. De vajon Sztálingrád megelégszik ennyivel és Vaszilijnek nem kell nagyobb áldozatot hoznia?

Az orosz pilótanő, Galina, pedig éjszakánként kísérti a sorsát, amikor is az égi boszorkányok csapatával ő is a levegőbe emelkedik, hogy a harcokra átalakított gépekkel a Volga túlpartján lévő orosz csapatokat segítse rakományával. Ennek a vörös hajú fiatal lánynak mindene a repülés, de egy ilyen forrongó világban, egy ilyen borzalmas háború közepette nőként nem egyszerű utat kell bejárnia. Ráadásul van egy személy a környezetében aki minden lépését figyelemmel kíséri, akinek hatalma van afelett, hogy Galina sorsa milyen irányba kanyarodik majd.

Mindegyik főszereplő sorsa szorosan kapcsolódik ehhez a városhoz: van, akinek a szülőföldje, van, akinek menedéket nyújt, van, akinek talán végső nyughelye lesz és van, akinek második esély lesz egy új életre. A lényeg, hogy egyikük sem tudja magát függetleníteni tőle, hisz Sztálingrád ezt nem engedi. Mindegyik főszereplőhöz szól a város, a kihalt utcákon, a harcok csitultával éjszaka mindegyikük a saját nevét véli meghallani a szélben.

"Mind fizetnünk kell a városnak. Ki kerülővel, ki verssel, ki némasággal, kiöntött vodkával, földre szórt morzsával… és ha elmulasztjuk az adót, vérrel és könnyekkel."

Rég olvastam ilyen könyvet, ami ennyire magával tudott ragadni, ráadásul nem csak egy dolog miatt.

Egyrészt a második világháború keleti frontjáról kevesebbet olvastam eddig, így ezért is különleges volt nekem ez a történet, rengeteget tanultam belőle és most égek a vágytól, hogy az itt olvasott történelmi eseményekbe majd még jobban beleássam magam. Le a kalappal az írónő előtt az alaposságáért!

Másrészt 4 olyan főszereplővel találkoztam, akinek a sorsa egyformán érdekelt. Általában ha olyan könyv kerül a kezembe, ahol több szereplő története felváltva kerül elmesélésre, akkor biztos, hogy van olyan, aki kevésbé érdekel. Itt nem volt! Itt nem volt olyan, hogy bármelyikük történetét untam volna, vagy bármelyikük személyiségét megvetettem volna. Ráadásul azt is remekül kezelte az írónő, hogy nem foglalt állást, nem ítélkezett, végig pártatlan maradt. Ha nagyon-nagyon megerőltetem magam, akkor talán Wolfgang Lindt karakterét tudnám kiemelni, számomra ő ment át a legnagyobb fejlődésen: Sztálingrád bevételére nagy reményekkel indul, aztán a hónapokig tartó kemény megpróbáltatásokon keresztül az egész háború értelmét kérdőjelezi meg, kiábrándult, megkeseredett emberré válik, aki még azon is elgondolkozik, hogy tudja-e, illetve akarja-e folytatni az életét.

Ami a legjobban ütött a könyv atomszférája mellett (amely bemászik a bőröd alá, beeszi magát a belsődbe, erőteljesen ható, szinte húsba vágó), az a csipetnyi fantasztikum, mágikus realizmus, ami végig finoman meghúzódik a sorok között, majd egy férfi és a Volga személyében életre is kel (a görög mitológia szerelmesei biztos örülni fognak az itt felfedezhető párhuzamnak). Már az elején kapunk apró morzsákat erről az emberről, aztán ahogy haladunk a történettel a sok kis információ mozaikkövéből összeáll a végső kép és ez nálam fel is tette az i-re a pontot.

Egy mondattal kifejezve a nagy rajongásomat: a könyv végig pont olyan, mint amit a borítója sugall ha sokáig nézed - félelmetes, mégis tökéletesen egyedi!

Értékelésem: 5 / 5-ből (Kedvenc lett!)

Kiadó: Ad Astra

Kiadási év. 2013

Férjfogás és bűbájolás

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók

Amikor egy kedves barátnőm felhívta erre a könyvre a figyelmem, abban a pillanatban elfogott a muszáj elolvasnom érzése. Azt hiszem két dologgal előre megvett engem ez a könyv: egyrészt Jane Austen stílusát emlegették vele kapcsolatban, másrészt az alcíme Bűbájoló történet, és amiben egy csipetnyi bűbáj van, az már rossz nem lehet.

A 19. század első felében Angliában él egy testvérpár, Jane és Melody Ellsworth. Jane nem egy kimondott szépség, ellenben nagyon okos és a bűbájolást is magas fokon űzi, imád ezzel kapcsolatban új dolgokat tanulni, kísérletezni. Melody, aki 10 évvel fiatalabb nővérénél, egy igazi szépség, igaz, hogy mást nem igen tud felmutatni, ő nem olyan tehetséges a hölgyek által elvárt tevékenységekben, mint a nővére. Édesapjuk mindkettőjüket egyformán szereti, de nagyon aggódik idősebbik lányáért, hiszen Jane 28 évesen már vénlányként van elkönyvelve. Ám ekkor feltűnik pár potenciális jelölt a színen. Itt van mindjárt a szomszédos birtok tulajdonosa Mr. Dunkirk, akihez nemrég érkezett meg húga is, hogy bevezessék a társaságba. Hamarosan megérkezik Livingston kapitány is, akivel a hölgyek gyerekkorukban együtt játszottak. A gyerekkorból kinőve a kapitány igen vonzó célpontja lett a házasságra áhítozó ifjú kisasszonyoknak. Mellettük pedig feltűnik Mr. Vincent a morózus, hallgatag és magának való művész, aki egyben bűbájmester is és aki a művészetét a bűbáj tudományával tökéletesíti.

Adott három teljesen eltérő karakterű férfi és két egymástól merőben különböző lánytestvér, és hamarosan a szívügyek, titkos eljegyzések és vallomások, bálok, szikrázó szócsaták kellős közepén találjuk magunkat. Egy idő után természetesen meg lehet érezni, hogy Jane életében ki lesz az a bizonyos férfi, aki majd leveszi a lábáról, és én nagyon szurkoltam, hogy a sejtésem beigazolódjon.

Ebben a valóban bájos történetben nagyon sok mindent megszerettem. Kezdem azzal, hogy valóban olyan volt, mintha egy újabb Jane Austen-történetet olvastam volna. Férjfogási bonyodalmak, aggódó és az idegeikre panaszkodó édesanyák, új toalettel bálba készülő ifjú hölgyek - egyszóval tényleg olyan az atmoszférája, mintha Jane Austen írta volna. Imádtam a barokkos körmondatokat, emlékszem volt egy olyan, ami egy teljes bekezdés volt.

A két lány karaktere szépen felépített és mindkettőnél visszaköszöntek az Austen által megteremtett hősnők. Jane már a nevében is egyszerűbb, szürkébb a testvérénél és gondolom az írónő előtt tisztelgett Mary Robinette Kowal a névválasztásával is. Benne felfedeztem egy csepp Elizabeth Bennettet, és egy kicsit Anne Elliotból is. Húga, Melody (már a neve is sokkal dallamosabb és lágyabb) karakterében Eliza Bennet többi lánytestvérét megtaláltam, igen, még az idegesítő és szeleburdi Lydia Bennettet is.

A férfiakban ott van a csapodár Wickham kapitány, a csöndes és visszahúzódó megfigyelő Wentworth kapitány, a hihetetlenül kedves Mr. Bingley és természetesen Mr. Darcy is.

Egy kicsit azt találtam csak furcsának, hogy a szereplők külső leírására nem fektetett hangsúlyt az írónő, egyszerűen csak tényként van közölve, hogy Melody milyen szép és, hogy Jane pedig milyen átlagos, illetve a férfiak kinézetéről sem tudunk meg sokkal többet. Nekem azért hiányoztak ezek az apró részletek, mert szeretem magamnak elképzelni, a semmiből megteremteni a szereplőket.

Ami miatt a történet nem lett egy szimpla Jane Austen utánzat az maga a bűbáj képessége. Merthogy ebben az Angliában a bűbáj bizony mindennapi képesség, amelynek mindenki a birtokában lehet több-kevesebb sikerrel ugyan, olyan, mint a hímzés vagy a horgolás. Akit érdekel, az folyamatosan képzi magát és nagyon sikeres lehet eme tevékenységben. Ráadásul itt a bűbájt például nem a férjfogásra használják, nem szerelmi praktikának kell. Itt illúziókat keltenek vele életre. Például illúziókkal fedik el egy ütött-kopott ház szegényes külsejét, aminek következtében egy csillogó palotává válik. Vagy éppen zongorázás közben az ifjú hölgyek a nézők elé vetíthetik a képzeletükben az adott zenedarabhoz megszületett illusztrációt. Illetve a művészek az illúziók segítségével tökéletesíthetik festményeiket, a fények-árnyak kettősét, a hajak csillogását, az arcok pirulását, szóval mindazt hangsúlyozhatják vele, amitől valóban élővé válik egy szimpla kép. 

"Az illúziókat egyszerűen be kell fogadni, nem szabad mögéjük nézni, és kideríteni, hogyan jöttek létre."

Mindezek mellett egy kicsit elégedetlen maradtam a történet végén. A Bűbájoló történet alcím miatt kicsit mást, valójában több bűbájt, mágiát vártam volna. Persze tetszett az írónő által kitalált bűbájolás, ha nekem ilyen fantáziám lenne, azért ölni tudnék, de valami hasonló mágikus hangulatra vártam volna, mint amit Sarah Addison Allen A csodálatos Waverley-kert c. regényében találtam meg, vagy ami Alice Hoffmann regényeit jellemzi.

Illetve nagyon gyorsnak és elkapkodottnak éreztem a befejezést, az egymásra találást, de aztán utána néztem a többi résznek is (mert ez is egy sorozat ám!) és akkor megnyugodtam, hogy a szerelmesek története folytatódik, újabb kalandokban lesz részük immár házaspárként, ahol a bűbájnak továbbra is nagyon fontos szerepe lesz. Remélem a folytatást is olvashatjuk, engem mindenképpen érdekelni fog!

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: IPC Könyvek

Kiadási év: 2013

Fordította: Szántai  Zsolt

A hónap leg-leg-leg könyvei #12

Az áprilisi olvasásaimra visszatekintve két dolgot kell megállapítanom: sokat olvastam - összesen 9 könyv és ez nálam már a szép teljesítmény kategóriája -, és ezen könyvek között voltak olyan történetek, amiket soha nem fogok elfelejteni, sőt arra is emlékezni fogok, hogy milyen érzés volt olvasni őket. 

A mérleg kicsit átbillent az olasz szerzők irányába, de mióta felfedeztem magamnak az olasz irodalmat, már céltudatosan keresem őket, hisz nem nagyon szoktam csalódni bennük. De végre sikerült a karácsonyi ajándékok közül is egy újabb könyvet elolvasni, no meg haladtam a Várólistám csökkentésével is, szóval nagyon klassz kis hónap volt!

1. Catherine Ryan Hyde: Számíthatsz rám!- a legtüneményesebb történet. Féltem tőle, hogy esetleg túl cukormázas lesz, vagy túlontúl rózsaszín, de azt hiszem pont jókor talált meg és nagyon bele tudtam magam képzelni a főszereplők közé, akik egy kislány kedvéért kibújnak a csigaházukból és közben szép lassan a saját életük is megváltozik.
2. Margaret Mazzantini: Újjászületés - húúúú, de még milyen húúú! Eddig 2013 legjobb könyve nálam. Olvasás közben nevettem, szorongtam, pityeregtem, óriási nyomást éreztem a mellkasomban, letettem a könyvet, visszatértem hozzá, hajnalig fent maradtam miatta, gondolkoztam, és nem akartam elengedni, de azt hiszem ezt soha nem is fogom.
3. Marcello D'Orta: Rómeó alulról jegyezte el Júliát - az elmúlt hónapok legviccesebb könyve. Villamoson olvasva tiszta lököttnek néztek az utastársak, mert az hagyján, hogy fülig érő vigyorral olvastam, de hangosan nevettem rajta. Rossz kedv, rossz idő esetén a legjobb orvosság a könyvmolyoknak, a nevetés garantált!
4. Mario Puzo: Mamma Lucia - ha valaki amolyan tipikus olasz családregényre vágyik, akkor a legmelegebb szívvel tudom neki ezt a könyvet ajánlani, mert ez adja vissza a legjobban azt az érzést, hogy milyen lehet egy zűrös, nagy család tagja lenni. Mamma Lucia pedig az egyik leghatározottabb női főszereplő akivel eddig találkoztam az olasz regényekben.
5. Szilvási Lajos: És mégis őrizetlenül - a legjobb menedék, számomra a Szilvási-könyvek mindig ezt az érzést nyújtják.
6. Alma Katsu: Halhatatlan - ezt nagyon sajnálom, de nincsenek jó emlékeim a könyvről, szóval ez most a legrosszabb választás volt áprilisban. Mást vártam, talán nagyobb durranást. Lehet, hogy nagy elvárásokkal kezdtem bele, hisz mindenki annyit dicsérte.
7. Paola Zannoner: Célvonal - a legjobb szerkezetű regény, nagyon tetszett benne az állandóan változó elbeszélésmód.
8. Kate Morton: Az elfeledett kert - csupa szép és kellemes órát köszönhetek ennek a könyvnek, mert egyrészt elég sok oldalt egy parkban ücsörögve olvastam el belőle, másrészt a legjobb hangulattal ez rendelkezett - elvarázsolt, beszippantott és a végén, amikor elolvastam az utolsó oldalt, csak sajnálni tudtam, hogy befejeztem.
9. John Boyne: A gyáva - a legkellemesebb meglepetés, mert anélkül vettem meg ezt a könyvet, hogy nem olvastam után a külföldi oldalakon, így a történetben volt egy olyan szál, ami valóban váratlan volt. Egyúttal a legfigyelemfelkeltőbb borító kategóriájában is ez a nyertes nálam áprilisban.

"Az előtt" és "Az után"

Paola Zannoner: Célvonal

Igyekeztem visszagondolni, de már nem emlékszem, hogy hol találkoztam először a Móra Könyvkiadó TABU sorozatával, de arra igen, hogy amikor átnéztem milyen könyvek tartoznak ide, akkor Paola Zannoner Célvonal című könyvén elsőre megakadt a szemem. Érdekelt a borítón látható tolókocsiban ülő fiatal fiúnak a története, ugyanakkor bevallom egy kicsit tartottam is a regénytől, hiszen ifjúsági, aminek - sajnos - már nem én vagyok a célközönsége. De aztán a Könyvfesztiválon örömmel csaptam le rá, és ha emlékeim nem csalnak egy délután elolvastam.

A főszereplő fiú, Leo, éli az olasz fiatalok mindennapos életét, bár kicsivel másként, mint a nagy átlag. Ugyanis ő egy nagyon tehetséges focista, akinek mindene a sport. Kora reggel zokszó nélkül kel fel, hogy futni menjen, az edzéseken keményen hajtja magát, hogy a legjobb legyen. A lányok körében is nagyon népszerű, bár a sport iránti elkötelezettsége miatt a szívügyek nem kapnak hangsúlyos helyet az életében. Egyetlen terepen nem jeleskedik, mégpedig az iskolában. Sem a tanulnivalóval nincs jó kapcsolata, sem az osztálytársaival. A barátai inkább a focicsapatból kerülnek ki. Amikor Leo azt gondolná, hogy az élete szép lassan arra a pályára kerül, amit eltervezett magának és egy sorsdöntő meccsen egy játékosmegfigyelő majd kiválasztja, akkor hazafelé az esős úton Leót baleset éri, megtörténik Az, ami miatt az élete innentől két szakaszra osztható: "Az előtt"-re és "Az után"-ra. Hirtelen kórházban találja magát, ahol szembesül azzal a ténnyel, hogy az elszenvedett súlyos gerincsérülés miatt soha többet nem tud majd lábra állni, a sors így pont azt a dolgot veszi el tőle egyik pillanatról a másikra, amely minden percét meghatározta eddig. Eleinte keresztül megy mindazon a fázison, amelyet - érzéseim szerint - mindenki, akivel ilyen történik át kell, hogy éljen: düh, elkeseredettség, a család és barátok kizárása, világvége hangulat. Aztán ebben a fiatal fiúban valahogy felülkerekedik az életösztön és újra pályára lép, ha csak idézőjelesen is. Persze már más keretek között, egy új időszámítás szerint. Segítségére lesz ebben egy lány is, Viola. Egy olyan lány, aki tehetséges gátfutó révén át tudja érezni, hogy mit jelent Leónak a sport és aki - miközben korrepetálja, hogy behozza a baleset következtében kimaradt tananyagot - szép lassan Leo szívéhez is utat talál és ketten együtt ünnepelhetnek egy második születést, valami újnak a kezdetét.

"- Leo, nem mondom, hogy ez könnyű. Nagyon nehéz, jobb, ha tisztában vagy vele. Most azt gondolod, hogy neked sokkal nehezebb lesz, de hidd el, hogy mindenkinek az, mindannyiunknak le kell küzdenünk a gátakat, az akadályokat, az előítéleteket, a félelmeket."

Történet szempontjából a fülszöveg alapján pont erre számítottam, amit kaptam, arra viszont nem, hogy igazából a könyv szerkezete fog magával ragadni. Az írónő rendkívül ügyesen három részre osztotta a története. Az első rész címe Versenyek. Itt ismerjük meg azt a Leót, akinek mindene a sport, aki tényleg semmi másra nem koncentrál, csak a focira. A történet ezen része E/3. személyben íródott.

A második rész a Töprengések címet kapta. Ez közvetlen a baleset megtörténte utáni időt mutatja be, amikor is Leónak elég ideje van a gondolataira, arra, hogy feldolgozza azt, ami vele történt. A fejezetek címe pedig az idő múlását jelölik, azt az időt, ami alatt Leo lassan testileg és lelkileg is a gyógyulás útjára lép, elfogadja a visszafordíthatatlan tényt, hogy örökre a tolószékhez van kötve. Segítségére van ebben a - kissé már túlságosan is - támogató édesanyja, a volt edzője, aki nem hagyja, hogy a fiú az önsajnálat mocsarában dagonyázzon és természetesen Viola is. Az elbeszélés itt már átvált E/2. személyre.

"És arra gondolsz, hogy nem halhatsz meg, mert az ég hatalmas és ragyog, és ilyen ég alatt minden lehetséges. Nem halhatsz meg, mert sokkal többről van itt szó, mint saját magadról, egy egész élet áll előtted, rengeteg a dolgod, és nemsokára becsönget Viola a leckével, csak nem akarsz ilyen halált ajándékozni magadnak, ebben a sáros folyóban?!"

Az utolsó, harmadik rész címe Viola. Igen, itt már fontos szerepe lesz ennek a fiatal lánynak is. Újabb remek húzás, hogy sorszámmal ellátott gátak alkotják a fejezetek címét. Hisz a lány gátfutó, neki vennie kell ezeket az akadályokat a saját lábával az edzéseken és az életben, de Leo is veszi a magáét, ha csak képletesen is. De ezek már mind olyan gátak, amikor a lány ott áll a fiú mellett, vagy amikor a fiú támogatja a lányt. A gátak között van Leo visszatérése a suliba, az egymáshoz való félénk közeledésük, Leo új életének mindennapi nehézségeivel való szembesülése, és visszatérés az edzésekhez, a meccsekhez, a versenyekhez. Bizony, mert a fociedző Leo sport iránti szeretetét nem hagyja veszni, segít abban, hogy a fiú más pályán és más körülmények között, de megtalálja azt, amelyért továbbra is edzésben kell tartania magát. Itt, ennél a legfontosabb szakasznál, pedig már E/1. személyben olvashatjuk a történéseket.

A regénynek ezért a hármas tagolásáért, a változó nézőpontból való elbeszélésekért egyszerűen nem tudok elég hálás lenni az írónőnek, remekül kitalálta!

A szereplők is nagyon jól megformázottak. Szerettem Leo karakterét is, hiszen eleinte a tipikus, talán cseppet beképzelt sportolót testesíti meg, de ahogy az élet rápakolta ezt az óriási súlyt, ő szépen alkalmazkodott hozzá, nyitott a világ és az emberek felé is, így talán kétszeresen is győztesnek mondhatja magát. Tetszett a szüleivel való kapcsolata: a tyúkanyót játszó édesanya, aki a baleset után úgy érezte, hogy újra visszakapta kicsi fiát, hisz Leo sokáig tőle függött, amíg meg nem tanulta újra, hogy tolókocsival is független lehet. Az édesapjával való kapcsolat is valósághű: amíg a fia élvonalbeli sportoló, addig amolyan igazi macsós apa-fia kapcsolat van közöttük, de a baleset után az apa lesz az, aki nem tudja feldolgozni, hogy a fia nem tud újra lábra állni, és lassan elhidegül tőle. Aztán lesz egy pont, ahol szerető szülő lévén rájön, hogy nem ért véget a fia élete és továbbra is támogatnia kell, csak már más pályán és más módon.

Aztán itt van Viola: a csöndes, visszahúzódó, jó tanuló lány, aki egyben szintén ígéretes sporttehetség. Egy valami hiányzik az életéből, ez pedig a biztos családi háttér. Édesapja elhagyta őt és édesanyját, aki azóta zombie üzemmódban létezik. Ez a fiatal lány az, aki átveszi a családfő szerepet, ő lesz az aki ellátja édesanyját, és csak reménykedik, hogy egyszer majd visszakapja benne azt az anyukát, aki valaha volt. Érdekes módon pont Leo lesz az, aki Viola életében ezt a problémát is megoldja, tehát újra bebizonyosodik a mondás, hogy a segítség onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várjuk.

Végeredményben a téma és a szerkezet miatt nagyon örültem, hogy elolvashattam a két fiatal történetét. Hiszen ez a téma komoly, mégpedig nagyon. Elgondolkoztató, megállásra késztető, mert egyszer bármelyikünkkel megtörténhet „az”, és utána lesz egy „az előtti” és egy „az utáni” életünk. A kérdés, hogy ki milyen alkat és hogyan tudja ezt a törést kezelni az életében. Feladja, hogy ennyi volt, vagy küzd és igyekszik kihozni a legtöbbet ebből az embert próbáló helyzetből. Amit negatívumként felróhatok az talán az, hogy rövidnek találtam ezt a 160 oldalt, mélyebben és többet szerettem volna olvasni Leóról és Violáról. De így is megérintett, és szívem szerint sok fiatal és kevésbé fiatal ember kezébe nyomnám, hogy ismerkedjenek egy kicsit ezzel a témával, méghozzá azért, hogy ne érezzék azt a mozgássérültek, hogy ők csak – ahogy Leo fogalmaz – száműzött emberekként élhetnek közöttünk.

Értékelésem. 4 / 5 -ből

Kiadó: Móra Könyvkiadó - TABU Könyvek sorozat

Kiadási év: 2011

Fordította: Todero Anna 

Könyvszaporulat - május

Ha még eddig nem tudtam volna, ebben a hónapban megint rá kellett döbbennem, hogy nem tudok ellenállni a könyveknek, no meg az akcióknak. A csábítás minden hónapban oly nagy, hogy nem megy nekem ez az önmegtartóztatás. Van persze olyan, hogy igazából nem is igyekszem annyira ellenállást tanúsítani, mert nem szeretnék egy-egy régóta vágyott könyv beszerezése miatt lelkiismeret-furdalást érezni, egyszerűen csak örülök, hogy végre ott van a polcon, hisz olyan jó érzés önti el ilyenkor az embert!

Májusban 4 könyvnek örülhettem. Ebből az első Diego Marani Új finn nyelvtan c. története, amelyhez sikerült akciósan hozzájutnom. Erre nagyon kíváncsi voltam a fülszöveg alapján, és mondhatom, nem csalódtam benne: egy nagyon érdekes könyvet kaptam, elgondolkoztató alaptörténettel és olyan csodálatos mondatokkal, hogy csak ültem felette csodálkozva hogyan képes valaki a gondolatait ilyen szépen szavakba önteni. 

A második beszerzett könyv Sebastian Barry Messze, messze című regénye, amelyre A gyáva olvasása után találtam rá, ugyanis rájöttem, hogy az első világháborúról nem sok könyvet olvastam még, és ez a könyv rögtön a figyelmem központjába került, amikor rákerestem a molyon erre a témakörre.

Ezután egész nyugodt lélekkel vártam a hónap végét, majd két dolog történt. Először az, hogy megint a Múzeum körút környékére vitt az utam (antikvárium veszély minden 5. méter után!), és persze, hogy be kellett mennem csak úgy körbenézni az egyikbe, ahol rátaláltam egy régóta vágyott könyvre nagyon jó áron és szinte új állapotban. Ez a könyv pedig Nicole Krauss A szerelem története c. regénye. Jelenleg pont ez az egyik aktuális olvasmányom és már most imádom az egyik főszereplőt, no meg a könyv stílusát, amely tényleg mutat némi hasonlóságot Jonathan Safran Foer Rém hangosan és irtó közel c. könyvével.

A második esemény pedig egy újabb akció volt, ahol nem tudtam ellenállni annak, hogy ne nyomjak rá a Kosárba teszem/Megrendelem gombra, köszönhető ez Robert Capa Kissé elmosódva c. könyvének, ami fél éve a kívánságlistámon szerepel. Ez a férfi annyira érdekes személyiség volt szerintem, hogy nem tudok róla eleget olvasni. Mikor átvettem a könyvet meglepődtem, hogy van súlya, pedig nincs 250 oldal és fényképekkel illusztrált, de sűrűn szedett oldalakkal van tele, így biztos vagyok benne, hogy sok új információt találok majd "a legnagyobb pesti vagányról" benne.

Júniusra pedig hogy készülök? Úgy, hogy megnéztem a londoni telefonfülkét időző perselyem, hogy mennyi fém 200-as található benne. Ugyanis lassan nyakunkon a Könyvhét, itt vannak az új megjelenések, én meg csak kapkodom a fejem, meg listákat gyártok és számolok, hogy mit szeretnék illetve mit tudok majd beszerezni. Egyelőre 4 könyv szerepel ezen a listán, két komolyabb és két kicsit könnyedebb történet, és csak remélni tudom, hogy tényleg meg tudok állni majd 4 könyvnél!