A szögesdrót két oldalán

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Akárhogy töröm a fejem, nem tudok már visszaemlékezni rá, hogyan került fel ez könyv a képzeletbeli "muszáj-olvasnom" listámra. Egyszer csak ott volt és próbáltam levadászni, sikertelenül. Akármikor mentem a könyvtárba, előtte mindig ellenőriztem, hogy elérhető-e, de sajnos állandóan kölcsönzés alatt volt. Bár sajnáltam, azt gondoltam, hogy azért ez csak jót jelentett. Aztán szeptember elején egy szombati nap elindultam egy antikváriumos körútra olasz szótárt vadászni és megfogadtam, hogy egyik helyen sem időzök sokat, ha nincs szótár, akkor azon nyomban jövök ki a boltból. Persze kb. a 6. antikváriumban, félig-meddig sikertelen harc után (mármint szótár-ügyileg), úgy gondoltam, hogy mégis csak körülnézek egy kicsit és sasszemem rögtön meglátta ennek a könyvnek a gerincét. Úgy csaptam le rá, mint valami éhes ember egy finom falatra, talán még egy örömteli sikoly is elhagyta a számat. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogy hazaértem, délután már kucorodtam is be az ágyba a könyvvel és elmerültem Bruno, a 9 éves kisfiú történetébe.

Bruno egyik nap arra érkezik haza szeretett berlini házukba, hogy a házvezetőnőjük csomagol a szobájában. Ugyanis Brunóék költöznek, méghozzá egy messzi helyre, ahol a kisfiú papája nagyon fontos megbízatást kapott. Bruno nővérével, édesanyjával és édesapjával Auswitzba költözik, aminek a nevét a kisfiú még csak helyesen sem tudja kimondani, mert nővére legnagyobb örömére rendre csak Auz-viccnek hívja. Természetesen a kisfiú, mint a legtöbb barátaitól és megszokott környezetétől elszakított gyerek, eleinte nagyon el van keseredve. Még szomorúbb lesz akkor, amikor megérkeznek otthonukba, amely egy furcsa, szögesdróttal elkerített udvaron található. Bruno szobájának ablakából kémleli a közeli lakóházakat, hátha akad majd ott egy-két kisfiú, akivel barátságot köthetne. Legnagyobb megdöbbenésére nem talál házakat, csak furcsa egyforma fa épületeket, ahol sok-sok nagyon vékony férfit és kisfiút lát furcsa csíkos pizsamát viselve miközben német tisztek üvöltve terelik őket egyik helyről a másikra. Nem tudja milyen helyre került és igazából kérdezni sem nagyon mer, mert a lelkére kötötték, hogy édesapját nem szabad mindenféle csip-csup ügyekkel zargatnia. Nővérétől is csak furcsa félválaszokat kap, édesanyja pedig a háztartás dolgaival (no meg egy fiatal német tiszttel) van inkább elfoglalva. 

"- Rendben. Az ellentétesek a kerítésnek ezen az oldalán vannak, a zsidók pedig azon. Azért, mert nem szeretnek minket?
- Mi nem szeretjük őket, te buta!
– De miért nem szeretjük őket?
– Azért, mert zsidók."

Így nagy magányában egyik nap hosszú, felfedező túrára indul a szögesdrót kerítés mellett és legnagyobb döbbenetére, amikor már az éhség és a fáradtság miatt majdnem visszafordulna, egy csíkos pizsamás kisfiút talál a szögesdrót másik oldalán. Nagyon megörül neki és elkezdenek beszélgeti. A kisfiúról Bruno megtudja, hogy Smuel a neve és nem olyan régen kerültek erre a helyre a nagyapjával és az édesapjával. Mindketten szomorúak, bár más-más dolog miatt és egymásnak mondják el bánatukat. Bruno egyedül érzi magát barátok nélkül, Smuel pedig a nagypapáját hiányolja, aki pár napja nyomtalanul eltűnt. A két gyerek között szép lassan szoros barátság alakul ki, hisz Bruno szinte majdnem minden nap felkeresi Smuelt a megszokott helyükön. De akármennyire ártatlan gyermeki lelkesedéssel nyílnak meg egymás felé, sajnos mindig ott feszül közöttük - két esetet leszámítva - az a bizonyos szögesdrót kerítés.

"– Én felfedező leszek, ha felnövök – jelentette ki Bruno eltökélten. – Addig csak olvashatok róluk, de így legalább nem ismétlem meg az ő hibáikat.
– Miféle hibákat?
– Például nem árt tudni, hogy érdemes-e felfedezni azt, amit fel akarsz fedezni. Mert vannak dolgok, amik csak arra várnak, hogy felfedezze őket valaki. Mint Amerikát. Más dolgokat viszont alighanem jobb békén hagyni. Mint egy döglött egeret a szekrény mélyén.
– Azt hiszem, én az első csoportba tartozom – mondta Smuel.
– Én is azt hiszem – bólintott Bruno. – Kérdezhetek tőled valamit? – tette hozzá pillanatnyi habozás után.
– Persze.
– Miért vagytok olyan sokan a kerítésen belül? És mit csináltok tulajdonképpen?"

Bár a könyv nem hosszú, számomra annál súlyosabb volt a tartalmát tekintve. Ugyan az egész könyv tényleg olyan, mintha egy 9 éves kisfiú mesélné el nekünk, de az egyszerű mondatok, egyszerű kérdések mögött ott van a súlyos téma, a felfoghatatlan történelmi esemény, amelyről már annyi könyvet, annyi történetet írtak, amelyről már oly sok film készült. De ez a történet valahogy más. Nagyon emberi, nagyon szívhez szóló és hiába tudtam előre, hogy mi lesz a történet vége, ugyanúgy kérleltem Brunót, hogy ne tegye meg azt a bizonyos dolgot a végén. De úgy tűnik, nem kiabáltam eléggé, mert ő a barátjára, Smuelre gondolván azt tette, amit gyermeki szíve helyesnek vélt.

Persze vannak hibái is a könyvnek, mert sok mindent leegyszerűsít és sok történést nem találtam valósághűnek. Úgy gondolom, hogy arra bizton figyeltek volna, hogy a koncentrációs tábor vezetőjének a fia szobája ablakából ne lásson rá a fogolytáborra és az ott zajló dolgokra. Szintén kicsit furcsa volt, hogy Bruno órákra eltűnhetett, úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel a hiánya. A könyv célközönsége szerintem nem a gyerekek, attól függetlenül, hogy egy kisfiú a főszereplő. Egy Bruno korabeli gyerek ezt a témakört még nem tanulta történelemből, ha csak nem látott róla esetleg filmet, vagy beszélt róla a szüleivel, így biztos, hogy 14 év felettieknek ajánlanám csak. Szóval vannak a regényben bizonyos "csúsztatások", de ezt leszámítva örülök, hogy végre be tudtam szerezni és el tudtam olvasni. A regény utolsó mondatával az író az én reményeimet is kifejezi:

"Persze mindez nagyon régen történt, és soha nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztosan nem."

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadási év: 2007

Fordította: Szabó Mária

A hónap leg-leg-leg könyvei #4

Megint megcsúsztam ezzel a bejegyzéssel, hisz szeptember közepe van és most az augusztusban olvasott könyveimről jön a leg-leg-leg lista. Szeretem ezt a fajta kategorizálását a könyveknek, mert mindig vissza kell gondolnom rájuk, hogy vajon mi volt az, ami olvasásuk alatt megfogott bennük.

Az augusztusi listám se nem túl hosszú, se nem túl rövid, azt hiszem hoztam az átlagos darabszámomat, jelen esetben hét kiolvasott könyvet.

1. Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek - az a könyv, amely a legjobban odavágja az ember lányát, aminek a befejezése után csak pislogsz és megszólalni sem tudsz.
2. Mathias Malzieu: A szív mechanikája - a hónap legszürreálisabb története, csodálatos és keserédes gondolatokkal.
3. Agatha Christie: Bűbájos gyilkosok - a legszokatlanabb témaválasztás a Krimi Nagyasszonyától, de természetesen ez is egy nagyon jól megírt remekmű.
4. Baráth Katalin: A türkizkék hegedű - az egyik legjobban várt folytatás és most már bizton állíthatom, hogy az egyik legkedvesebb szereplőm is ebből a regényből került ki, aki nem más mint, Dávid Veron.
5. Alexandre Dumas: A régens lánya - a Nagy Mesélő Franciaország egyik legizgalmasabb szakaszáról szóló története a szokásos Dumas-féle csavarokkal és meglepetésekkel.
6. F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby - az 1920-as évek Amerikájának legélethűbb hangulati bemutatásával ebben a regényben találkoztam.
7. Joanne Harris: Partidékiek - a hangulatteremtés legnagyobb boszorkányának egy újabb gyöngyszeme, most is telibe talált nálam.

Megidézve #7

Ezúttal egy olyan könyvből választottam egy részletet, amely már április óta várt arra, hogy lekerüljön a polcomról. Itt a várva várt őszies idő és most éreztem úgy, hogy kezembe kell vennem. Pont ilyen hűvösebb ágyba kucorodós időre való, mert nem a cselekménye a fontos, hanem a szereplői és a köztük lévő kapcsolatok. Jó benne elmerül nap mint nap, ráadásul John Banville gyönyörűen ír, és már a regény címe is olyan szépen hangzik: Végtelenek.

"És ott van még az idő kérdése: például mennyi idő egy pillanat? Az órák, a percek, még a másodpercek is felfoghatóak, mivel ezeket mind mutatják az órák, de vajon mire gondolnak az emberek, amikor egy pillanatról, egy kis időről, egy szempillantásról beszélnek? Ezek csak szavak, persze, de feneketlen mélység fölött függő szavak. Vajon tényleg folyik az idő, vagy egymásra következő, mozdulatlan egységekből - pillanatokból - áll, amelyek oly sebesen mozognak, hogy hatalmas, soha meg nem törő hullámmá állnak össze a szemünkben? Vagy csak egyetlen, mindenhova, minden irányba kiterjedő mozdulatlan valami létezik, és mi mozgunk, mi tempózunk előre e végtelenül közömbös tengerben?"

(Kép forrása: www.weheartit.com)

 

Kapcsolat lejárati idővel

Fabio Volo: Ráadásnap

Szerintem van olyan, hogy az ember rátalál egy bizonyos könyvre. Amit úgy érzed, hogy Neked írtak. Amit akkor veszel meg, amikor nem is tudod, hogy mire lenne szükséged, csak akkor tudatosul benned, hogy ezt kerested, amikor már olvasod. Nekem Fabio Volo Ráadásnap c. regénye pont ez a könyv volt. Olyan történt velem, ami azt hiszem elég ritkán szokott előfordulni, azaz szándékosan visszafogtam az olvasási sebességemet. Az első felét úgy felfaltam, hogy hirtelen megijedtem, mindjárt a végére érek és én nem akartam még ezt a történetet "elereszteni". De azt hiszem nem is fogom, mert bár kiolvastam már pár napja, bizonyos sorok, gondolatok, párbeszédek még most is itt motoszkálnak bennem.

A történet főszereplője Giacomo, a 35 éves egyedülálló olasz pasi, ő meséli el saját szemszögéből életének egy fontos szakaszát. Giacomo azon férfiak egyike, akik gyermekkorukból eredő sérülések következtében kerülik a tartós kapcsolatokat. Ugyan imádja a nőket, mindent meg is tesz a megszerzésükért, de nem életcélja a Nagy Ő megtalálása, a lehorgonyzás és a családalapítás. A nők jönnek-mennek életében, ki hosszabb, ki rövidebb ideig színesíti mindennapjait. Egyetlen egy marad tartósan mellette, aki a legjobb barát (igen, barát!) szerepét tölti be, ő pedig Silvia, a férfi egyik korábbi barátnője. Silvia most már házas, egy kislány édesanyja, de épp egy házassági válság kellős közepén van. 

Aztán egy reggel a villamoson utazva Giacomo felfigyel egy nőre. És ettől a naptól kezdve minden reggelének fénypontja a közös villamosozás ezzel az idegennel. Nem történik közöttük semmi, mert Giacomo fél megszólítani, de minden reggel várja, hogy megpillanthassa az ismerős arcot, hogy megnézhesse, aznap milyen ruhát visel, hogy találgathassa, vajon milyen hangulatban van. Persze a lány felfigyel a férfira, de nem sok jelét mutatja a kölcsönös érdeklődésnek, mert általában egy könyvbe írogat utazás közben.

"Egyszer közelebb mentem a lányhoz, mert nem volt már ülőhely, és megálltam előtte. De háttal. Azon a reggelen láttam a tekintetét tükröződni az ablaküvegben. Engem nézett. Összetalálkoztunk abban az ablakban, az áttetsző üveg elkapta tükörképünket. És ahogy a tükörképeink összetalálkoztak, felfedeztem, hogy sokkal bensőségesebb egy lopott pillantás, mint egy közvetlen szembenézés."

Aztán az egyik közös reggeli utazás alkalmával, amikor már épp szállna le a lány, odafordul Giacomóhoz és meghívja egy kávéra. Ettől a pillanattól fogva a két ember között beindul valami. Valami, ami nagy erővel vonzza őket egymáshoz. Csak sajnos, a kávézás közben kiderül, hogy Michela az utolsó napját tölti Olaszországban, másnap el is utazik New Yorkba, ahol megpályázott és sikeresen meg is nyert egy pozíciót. Giacomo vigasztalhatatlan, szenved, a reggeli villamos útja során mindegyre csak Michelát keresi a járművön. Aztán Silvia, a legjobb barátnő az, aki kideríti a lány munkahelyi elérhetőségeit és addig-addig noszogatja barátját, hogy keresse fel Michelát, hogy az végül beadja a derekát és fejest ugrik az ismeretlenbe, megy New Yorkba. Miután kisebb "kitérők" után (khmm - ezek a pasik!), de végre találkoznak, Michela egy játékot javasol a férfinak. Legyenek együtt 10 napig, éljenek át minél több dolgot együtt, de a 10. nap letelte után mindenki megy a maga útján tovább. 

"- Az ajánlatom az, hogy legyünk együtt, mint egy pár, és bárhogy is alakul kilenc nap múlva szakítsunk. A lejárati idő legyen rajta nagybetűvel a csomagoláson. (...) Gondoskodunk egymásról, minden olyat megteszünk, amihez kedvünk van, de a kilencedik nap végén elválunk. Így lehetetlen félreérteni. Azt mondtad, hogy szeretnél szeretni valakit, elengedni magad, virágot hozni, verseket írni és minden ilyesmit, de nem teszed, mert attól félsz, hogy a másik ragaszkodni kezd hozzád, te pedig meggondolod magad ... Én elfogadnám mindazt, amivel kedved lenne megajándékozni, és azt szeretném, hogy én is megajándékozhassalak, ha akarom."

Kb, idáig tartott nekem az a lendület, hogy majdnem egy szuszra elolvastam a regény felét. Aztán, ahogy Giacomo és Michela elkezdték az időhatáros együttélésüket, én úgy intettem magam lassításra. Szívem szerint egy napnyi történést tényleg egy-egy nap alatt olvastam volna el. De persze ez nem ment.

Hogy miért nem? Azért, mert annyi velős gondolatot, érzelmet, humort, szomorúságot, nevetést találtam ebben a könyvben, hogy nem tudtam várni napokat az elolvasásával, egyszerűen érdekelt, hogy mi lesz ezzel a két emberrel.

" Öregkorodban az emlékeidből élsz. Épp ezért kell minél szebbeket gyűjtened, amíg fiatal vagy."

De meg kell, hogy mondjam, tudom, lesznek olyanok, akik nem fogják szeretni ezt a könyvet. Mert férfi írta, szóval tényleg pasis a gondolkozása, helyenként vulgáris, szókimondó és provokatív. Volt olyan, hogy ültem reggel a villamoson olvasva és amikor épp "olyan" résznél tartottam, körbe is néztem, hogy vajon nem olvas-e bele senki a könyvembe, mert helyenként bizony pirulásra késztetett. De tapasztalatból tudom, hogy tényleg így gondolkodnak a párkapcsolatról és a szexről a pasik, ugyanis férfi kollégákkal dolgozom/dolgoztam együtt a legszorosabban, és ez a téma elég sűrűn előkerül. Amit apró negatívumként tudok felhozni a könyvvel kapcsolatban, az a vége, szerintem túl hollywoodos befejezést kapott, de mondjuk a mostani, romantikára szomjazó lelkiállapotom ezt is befogadta.

E mellett én csak pozitív véleménnyel vagyok az egész történetről, mert az alapötlet szerintem fenomenális. A karakterek élethűek: tipródnak, éreznek, ezerrel lángolnak ha az kell, egyszer a végletekig romantikusak máskor meg csak a szex foglalkoztatja őket, döntenek hol rosszul vagy hol jól (bár sokszor megkérdeztem magamtól, hogy mi számít jó döntésnek, hisz ezt úgy is az idő igazolja, nem?).

"Néha úgy élünk, mintha minden örökké tartana, és elfelejtkezünk a pillanatokról. (…) És ekkor arra gondoltam, hogy a kapcsolatokban gyakran az „örökre” miatt elfelejtődnek a pillanatok, és az egész megszokottá válik."

A karakterekből is széles a skála. Van egy - a fülszöveg szerinti - érzelmi analfabéta macsónk, Giacomo, aki fél az elköteleződéstől, ugyanakkor nem veti meg a szebbik nemet és bizony sok lehetőséget kihasznál. Aztán itt van Michela, a 36 éves belevaló olasz nő, aki bár vágyik a gyermekre és a tartós kapcsolatra, valami miatt az eddigi pasijai soha nem voltak "elegek" neki. A lány szülei is valamilyen szinten tipikusak, mert ahelyett, hogy támogatnák, állandóan az orra alá dörgölik, hogy mivel nincs férje, családja, nem ért el még szinte semmit az életben, amit a társadalmi norma megkövetelne. De említhetném Giacomo barátját, Silviát is, aki egy rossz házasságban örlődik, amiből a gyermeke kedvéért nem mer kilépni. Giacomo anyja is fontos karakter, akivel fiának nagyon hűvös a kapcsolata, nem találják a közös hangot, rég eltávolodtak egymástól és sajnos a mai világban ez sem ritkaság.

Aztán persze szót kell ejtenem azokról a gondolatokról, amiket a bejegyzés elején is említettem. Amik miatt tele volt kis sárga post-ittel ragasztva a könyvem. Néha nem tudtam, hogy most csak olvassam-e végig simán vagy jelöljem is azokat a mondatokat, amelyek visszhangot keltettek bennem. Mert sok ilyen volt. Amire leginkább emlékszem és amit többször is vissza-vissza olvastam, az Michela eszmefuttatása volt a gyerekvállalással kapcsolatban. Számomra fontos dolgokat fogalmazott meg, olyat, amit szerintem sok nő nem mer magának kimondani, viszont ha szembesül vele, akkor csak annyit érez, mintha a szívéből szólnának.

Összességében új kedvenc könyv született számomra. Nálam ez a fajta romantika az, ami fogyasztható, amit valóban el is tudok képzelni két ember között és nem a Tiffany vagy Romana füzetek féle kategória. Ha bárki azt mondja, hogy ilyen pedig nincs két ember között, én csak súgva elmondanám nekik, hogy hallottam már hasonló esetről, hogy két ember között ilyen reggeli találkozások és cinkos pillantások alkalmával szövődött vonzalom. Szóval néha van olyan, hogy tényleg az élet írja a legjobb könyveket!

Ui: a könyvből film is készült, méghozzá Fabio Volo főszereplésével. Nagyon kíváncsi lennék rá!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2012
Fordította: Barna Mária

(Képek forrása: www.weheartit.com)

Őszi könyves hangulat

Lehet, hogy ezzel nem leszek nagyon népszerű, de én már nagyon várom az igazi őszies időt. Nem azt az időt, ami most van, mert egyelőre hiába nézek a naptárra bizonyosságot keresve, hogy őszi hónapba léptünk, odakint még mindig azt érzem, hogy bizony nyár van, meleg nyár. Ma még mindig rövidnadrágos lányokat láttam az utcán sétálni bermudanadrágos fiúkkal. Szóval bár a naptár szerint szeptember van, az időjárás nagyon nem az őszies arculatát mutatja nekem.

Persze felvetődhet mindenkiben a kérdés, hogy miért is várom én annyira az őszt?

Egyrészt, olyan nyarunk volt ebben az évben, ami nekem már a "több, mint jó" kategóriába tartozott. Pláne, úgy volt ez elviselhetetlen, hogy reggelente az utcán a hőség vert arcon, a munkahelyen pedig a -20 fokra állított légkonditól kaptam sokkot. A hazafelé útról már ne is beszéljünk, mert az általában még rémesebb (és szagosabb) volt, mint a reggeli villamosozás. Szóval jó lesz végre egy kis felüdülés, amit nem mesterségesen idézünk elő, hanem az időjárásnak köszönhetünk. Az őszi táj szépségéről meg ugye nem is kell beszélnem! Ráadásul nagyon szeretek a szabadban olvasni, de a szaharai időnek köszönhetően, ezt idén nyáron hanyagoltam, egyszerűen nem volt kedvem árnyékban sem cseppfolyóssá válni. Ezért is jó lenne ha jönne már az az idő, amikor egy vastag pulcsiban ülve egy park egyik padján odakint élvezhetem a még épphogy melegítő napsugarakat, természetesen egy könyvvel a kezemben.

Másrészt pedig a könyvek miatt várom az őszt. Mégpedig két okból.

Az egyik az, hogy amolyan igazi "ágybakucorodós-olvasós" érzés csak ősszel (no meg persze télen, de az még még messzebb van) tölt el. Tudjátok, ez az, amikor kint már hűvös van, örülsz, hogy belépsz a meleg lakásba és ha éppen esik az eső, vagy nagyon fúj odakint a szél, csak arra vársz, hogy az ágyadban vagy a kedvenc foteledben egy puha pléddel betakarva elmerülhess a könyvek világába. Ilyenkor nekem még az adja az igazi élvezetet, ha valami forró ital is gőzölög mellettem. Nálam ez általában egy jó habos kávé szokott lenni, de ha estéről beszélünk, akkor a kakaóval vagy forró csokival is kiegyezem.

A második könyves ok az lenne, hogy tervezem pár régi nagy kedvencem újraolvasását. De számomra ezek mind olyan könyvek, amiket az őszhöz kötök. Itt van elsőként rögtön Charlotte Brontë Jane Eyre c. regénye. Attól függetlenül, hogy ezt életemben először tinilányként bizony egy nyári nyaralás alkalmával olvastam, nekem mégis valahogy a hűvös őszies időhöz illik. Talán a borongós, szomorú hangulata miatt. 

Aztán, amire még régóta fene a fogam az Audrey Niffeneggertől Az időutazó felesége c. könyv. Ugyanis már 3 éve, hogy először olvastam és nem mellesleg azon ritka könyvek egyike, amelynél a végén úgy faltam az utolsó sorokat, hogy közben potyogott a könny a szememből. Nekem ez is valahogy a "pokróc-könyv-forró kávé" érzéshez kapcsolódik.

Mindezek az elmés gondolatok pénteken hazafelé jövet szálltak meg, de nagyon kíváncsi lennék, hogy Nektek van-e olyan könyvetek, amit az őszhöz tudtok kapcsolni valami miatt?

(A képek forrása: www.wehheartit.com)

Megidézve #6

A szeptemberi könyves beszerzésem első "áldozata" Fabio Volo Ráadásnap c. regénye. Annyira, de annyira tetszik és nagyon sokat nevetek rajta. Aztán néha meg elkomorulok szomorúságomban és csak sóhajtozom. Egyébként a fülszöveg most tényleg nem ferdít, mert van itt: "ébresztő, kávé, villamos, iroda, konditerem, pizza, mozi, szex - ex..." Kedv csinálónak, most ebből a történetből választottam egy idézetet:

" - (...) Te hallod, mit tettek a borodba? Én nem vagyok normális, de te sem viccelsz. Ezért nem jársz senkivel, mert olyan vagy, mint Penelopé, aki csak várja haza az emberét?

- Bárcsak Penelopé lennék. Igaz, hogy sokat kellett várnia, de aki aztán hazajött, tényleg Odüsszeusz volt. Gondold el, hogy érezte magát, amikor otthon volt vele. Mit érzett a karjai között. Biztos tudta, hogy a férje akkor is figyeli, ha épp háttal áll. Mondjuk mosogat, és Odüsszeusz ott ül az asztalnál. Biztos érezte a tekintetét magán, és azt, hogy szereti. Érezte, ahogy egy láthatatlan pillantásából is sugárzik a szerelem. Mifelénk meg azt kockáztatod, hogy éveket vársz, és aztán ott találod magad valakivel, aki egy csapot sem tud megjavítani, vagy csak hallgat és úgy csinál, mintha mi sem történt volna, akkor is ha rosszul mennek a dolgok. Nem az a kérdés, hogy mennyit kell várni, hanem hogy kire vár az ember."

(Kép forrása. www.weheartit.com)

A lúzer, a latin lover és az olasz életérzés

Niccoló Ammaniti: Magammal viszlek

Úgy vagyok én Ammanitivel, mint a kutya a csonttal. Megtaláltam és nem eresztem. Nem tudom, hogy mire találok rá a könyveiben, de valami olyat kapok minden egyes alkalommal tőle, hogy csak napokig nézek ki bambán a fejemből. 

Szeretem, ha egy könyv amúgy istenesen "odacsap" és számomra az ő könyvei pont ilyenek. Épp ezért sajnálom, hogy a négy magyarul megjelent könyvéből már a harmadikat is kiolvastam, de nem tehetek róla, a kísértésnek nem tudtam ellenállni.

Ebben a történetben is egy olyan tinédzser fiúval, Pietro Moronival kerültem komolyabb kapcsolatba, akiért már az első oldalakon vérzett a szívem. Ismerem már Ammaniti karaktereit, mindig olyan fiatalokat alkot, akik lúzerségükkel rögtön a szerethető emberek sorát gyarapítják. Ez az újabb regény annyiban más, hogy kapunk egy másik vesztes típusú szereplőt, a magát "latin lover"-nek képzelő Graziano Bigliat is. Épp ezért a történet elég szerteágazó, mert nemcsak Pietro és Graziano sorsát követhetjük nyomon, hanem a hozzájuk közelebb álló emberekét is. Ez kicsit szokatlan volt számomra, hisz az eddigi két könyvében igazából csak egy hangsúlyos történetszál volt, itt meg rögtön kétfelé oszlott a figyelmem. De nekem nemhogy levont volna a regény értékéből, hanem gyarapította azt.

És hogy mi a közös ebben a két emberben? Az, hogy szerintem mindketten kötődni akarnak valakihez és kilátástalannak, hovatovább reménytelennek látják a jelenlegi helyzetüket, változtatni, kitörni szeretnének. 

Persze az életkorukból adódó eltérés miatt Pietronál ez a kilátástalanság egy év végi bukásból, a családjában kialakult helyzetből és három iskolatárs általi mindennapos inzultálásból áll. Pietro úgy érzi, hogy teljesen egyedül áll a nagyvilágban, senkire nem számíthat, csak saját magára és az izmos lábára, no meg a szélsebes bicajára, ha például a srácok verése elől kell meglógnia. 

"Tizenkét éves korára Pietro rájött, hogy nem érdemes túl sok időt vesztegetnie a dolgok miértjének megfejtésére. Csak ront vele a helyzeten. A vaddisznók nem kérdezik, miért ég az erdő, és a fácánok sem kérdezik, miért lőnek a vadászok.
Menekülnek és kész. "

Azért Pietro sincs teljesen egyedül: ott van neki Gloria, a kissé fiúsan viselkedő lány a suliból, aki a legeslegjobb barátja. Eltérő családi környezetük nem akadályozza meg őket abban, hogy igaz barátokká váljanak, szétrobbanthatatlan párost alkotnak. Idővel a barátságuk is formálódik, picit mássá alakul, de sajnos mégsem lesz elegendő, hogy visszatartsa Pietrot egy olyan cselekedettől, aminek igen komoly következményei lesznek.

Grazianonak is meg kell küzdenie a maga "démonaival", jelen esetben egy - a fülszöveg szerint - diszkópipivel és az iránta képzelt szerelmével. Merthogy Graziano, aki magát a legnagyobb csődörnek hiszi, azt gondolja, hogy egy Demi Moore hasonmással megfogta az Isten lábát és majd ha hazaviszi a lányt szülővárosába, akkor mindenki hanyatt esik a csodálattól. Ráadásul ő már az esküvői harangokat is hallja, hovatovább egy farmerbolt boldog tulajdonosának látja magát és apró lábak tipegésétől sem zárkózik már el. Persze a hölgyeménnyel ezt nem közli, épp ezért jó pár hónapos szenvedés után óriási pofára esés lesz a vége a kapcsolatuknak. Csakhogy Graziano már beharangozta, hogy viszi haza a menyasszonyát, így jó darabig nem ismeri be senki előtt a kudarcát és úgy gondolja, hogy ha a diszkópipi helyett fél perc alatt talál egy másik dögös nőt, akkor nyert ügye lesz a haverok és az anyja előtt. De ugye itt egy kisvárosról beszélünk, ahol nem terem minden sarkon egy-egy belevaló nő. Nem, itt olyan nincs. Ellenben van egy fiatal tanárnő, Flora Palmieri, aki mindenkitől elzárkózva éli életét, szürke kisegérnek álcázza buja nőiességét és Grazianotól a hideg is kirázza. Ám a sorsnak ezzel a két emberrel is más tervei vannak. 

Ekkor, az eddigi útig vezető mozaikkockák, a megismert mellékszereplők sokasága kezd egy nagy, kissé tompa színű "élettablóvá" összeállni, a két történet szála kezd egybefonódni, miközben az ember lánya körül szorul a hurok, egyre hevesebben ver a szíve az izgatottságtól, mert érzi, hogy itt valami nagyon rosszul fog elsülni. Nem tudja még mi fog történni, csak érzi legbelül a zsigereiben is.
Pedig Te szorítasz, igazán szorítasz mindkét lúzernek, hogy csak sikerüljön, csak egyszer legyenek boldogok, csak egyszer győzedelmeskedjenek ők. De sajnos az élet nem mindig rózsaszín!

És a végső konklúzióm: utállak Ammaniti! Megint kiütéssel győztél és én megint a padlón vagyok. Ahogy szőtted körém a történetet, ahogy beszippantott a kilátástalanság, az elkeseredettség, úgy menekültem volna Tőled és szereplőidtől, közben meg úgy vonzott minden karaktered és az események egymásba kapcsolódása, hogy nem tudtalak elhagyni. Te aztán tényleg tudsz írni!

Értékelésem: 5/5-ből

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2009

Fordította: Matolcsi Balázs

Az árnyékkönyv nyomában

Katherine Howe: A boszorkányoskönyv

Egy kedves ismerősöm segítségével jutottam ehhez az általam régóta várt könyvhöz. Amikor a megjelenéséről jöttek a hírek, nagyon izgatott voltam, mert a boszorkányokkal és a róluk szóló történetekkel engem igazán le lehet venni a lábamról. Legalábbis eddig Alice Hoffmannak sikerült. Most, hogy elolvastam ezt a történetet, elég felemás érzéseim vannak Katherine Howe regényével kapcsolatban.

A történet maga igazán érdekes. Adott egy fiatal lány, Connie Goodwin, aki épp a disszertációja megírásához készülődik, előtte áll az egész nyár, hogy belevesse magát ebbe a nagy munkába és az anyaggyűjtésbe. De jön egy telefonhívás az édesanyjától, hogy a nagyanyjától örökölt házat a nyáron el kellene adni, aminek lebonyolítására Connie-t kéri meg. Kelletlenül ugyan, de Connie beleegyezik és leutazik Marlbeheadbe. Miután megérkezik egy eldugott, hatalmas és elhanyagoltan is burjánzó kerttel rendelkező házat talál, amelyben még a villany sincs bevezetve. Első döbbenete után, erőt vesz rajta történész énje, és kutakodni kezd a ház könyvei között, hátha talál valami emléket elhunyt nagymámájáról. Ekkor talál meg egy régi Bibliát, amelyből egy kulcs esik ki. A kulcsban egy régi papírdarab van, amelyen ennyi áll: Deliverance Dane. A lány érzi, hogy valami nagyon érdekes dologra bukkant, ráadásul amióta a házban tartózkodik, folyamatosan víziók gyötrik rég hallott nagyanyjáról és soha nem ismert nagyapjáról. Mivel úgy gondolja, hogy van elég ideje a disszertációjához való anyaggyűjtésre, először azt szeretné kideríteni, hogy mi vagy ki volt ez a bizonyos Deliverance Dane?

A nyomozás nem egyszerű, de segít benne Connie legjobb barátnője, a latin nyelvet kitűnően tudó Liz, és egy új ismerős, Sam, az ipari alpinista, aki régi épületek, műemlékek restaurálásán dolgozik. Nem árulok el azzal nagy titkot, hogy a nyomozás a salemi boszorkányperek idejére, az 1690-es évekre visz minket vissza, mert Connie-nak annyit sikerül kiderítenie, hogy Deliverance Dane egy olyan asszony volt, akit az akkori perekben boszorkánysággal vádoltak meg. Deliverance Dane és leszármazottjai történetének kutatása közben a lány rengeteg fontos felfedezést tesz, egy bizonyos árnyékkönyv felkutatásába is belevág, és olyan dolgokra bukkan, amelyek legnagyobb meglepetésére a saját életére, a saját történelmére is óriási hatással lesznek.

„ – Valami baj van? – kérdezte Sam, és felnézett a térdén lévő, kinyitott egyházkönyvből, amely 1730-tól 1750-ig tartalmazta a haláleseteket.

- Nem igazán – sóhajotta Connie. – Csak gondolkoztam.

- Hátborzongató, nem? – kérdezte Sam. Közelebb hajolt a lányhoz a kártyaasztal fölött és lehalkította hangját.

- Mi a hátborzongató? – fordult felé Connie.

- Hogy itt van az embernek az egész élete: a nézetei, a szerelmei, a félelmei. Aztán mindezek a részek eltűnnek. Később eltűnnek azok is, akik még emlékezhetnének ezekre a részeinkre, és hamarosan ennyi marad belőlünk: egy név valamilyen nyilvántartásban. Itt ez a Marcy – volt egy kedvenc étele. Voltak barátai, voltak, akiket nem szertett. Még azt sem tudjuk, hogyan halt meg. – Sam kesernyésen mosolygott. – Azt hiszem, ezért is szeretem jobban a restaurálást a történelemnél. Restaurátorként úgy érzem, megmenthetek valami keveset attól, hogy elporladjon.”

A cselekmény párhuzamosan két szálon fut: egyrészt végigkövethetjük Connie kutatásait a jelenben, másrészt, ahogy újabb és újabb részletek derülnek ki Deliverance életéről, úgy nyerünk betekintést a 17. századi salemi időkbe, illetve a leszármazottak további életébe. 

Be kell, hogy valljam, hogy sokkal élvezetesebbnek találtam a régmúltban játszódó részeket. Nagyon tetszett, hogy amolyan ízes tájszólással beszéltek az emberek, továbbá ez a cselekményszál és az emberek boszorkányság iránti félelmének bemutatása sokkal izgalmasabb volt. Abszolút találó szerintem a Deliverance (szabadulás) és a női utódok névválasztása az írónőtől: volt itt Mercy (kegyelem), Prudence (körültekintés) és Temperance (mértékletesség) is.

A napjainkban játszódó részben a kedvencem azok a jelentek voltak, amikor Connie magát a házat fedezi fel, a benne lévő tárgyakkal ismerkedik. Az biztos, hogy rázott a hideg annál a jelenetnél, amikor először lép a házba, és az is, hogy én bizony egymagam nem lettem volna elég bátor ahhoz, hogy ottmaradjak teljesen egyedül egy ilyen ósdi, titkokkal, üvegcsékkel, varázslattal teli sötét és sejtelmes házban.

A Connie által kipróbált jóslás-varázslás jelenet, amelyhez egy szitára és egy ollóra volt szüksége, szintén élvezetes volt, ráadásul az utószóban kiderül, hogy ez a régi időkben ismert és alkalmazott jóslási forma volt. Nem mondom, hogy itthon én is ki fogom próbálni, mert biztos furcsán néznének rám a családból, de jó lesz ezt fejben tartani, ki tudja, hogy mikor lesz szükségem egy kis boszorkányos tudásra.

A vegyes érzéseimet a könyvvel kapcsolatban az okozta, hogy véleményem szerint teljesen felesleges volt a szerelmi szálat beletenni a történetbe. E nélkül is simán megállta volna a helyét, sőt, élvezhetőbb lett volna. Vagy ha már szerelmi szálról beszélünk, akkor legalább ne olyan érzésem legyen, mintha ezt az írónő egy kötelező elemként tette volna bele a regényébe. Legalább éreztem volna a két főszereplő között egy szikrát, egy kis vonzalmat, valami mágnesességet, de nem, itt az egész nekem egy kis lanyha egymásra találásról szólt. A végén értettem persze, hogy miért kellett egy férfit is belecsempészni a történetbe, de akkor már tényleg lett volna valami bizsergető, perzselő és mindent elsöprő románc Connie és Sam között. Ráadásul a végén pik-pak minden olyan gyorsan megoldódott, hogy nekem egy kis hiányérzetem maradt, hogy akkor mi is lesz ezzel a két emberrel a továbbiakban? Ezek a részek voltak azok, amely miatt nem tetszett ez a könyv annyira, mint ahogy magamban arra számítottam az olvasás előtt.

Kicsit az is levont az élvezetből, hogy a napjainkban játszódó részek túlsúlyban voltak a regényben. Nekem egy 50-50%-os arány jobban tetszett volna. Örültem volna, hogy ha a fent említett érdekes nevű női leszármazottak történeteit vagy akár Connie nagymamájának életét még mélyebben ismerhettem volna meg.

Összességében annyit biztos elért nálam a regény, hogy a salemi boszorkányperekre nagyon kíváncsi lettem, erről a közeljövőben biztos, hogy olvasni fogok. De ha kedvenc boszorkányos történetem mellett kell letennem a voksomat, egyértelmű, hogy maradok Alice Hoffman A tizenharmadik boszorkány c. regényének története és hangulata mellett.

Értékelésem: 3,5 / 5-ből

Kiadó: Gabo – a borító miatt óriási piros pont a kiadónak, gyönyörű és nagyon illik a történethez!

Kiadási év: 2012

Fordította: Sóvágó Katalin

(A képek forrása: www.weheartit.com)

Könyvszaporulat - augusztus

Ez a hónap egész jól indult. Igazából egy könyvért voltam nagyon odáig, amit biztosan be szerettem volna szerezni, ez pedig Mathias Malzieu A szív mechanikája c. könyve volt. Sok jót hallottam róla, tudtam, hogy nekem is olvasnom kell és nem is bántam meg a beszerzését, mert rég olvastam ennyire magával ragadó szép, szürreális történetet. Ezután meg is nyugodtam, hogy nem fog több „könyves veszély” fenyegetni, kitomboltam magamat, mert augusztusban úgyis megyek nyaralni is, nem lesz nekem időm könyveket vásárolni. Aha, gondoltam én, de persze másként történt.

Egyik reggel a munkahelyem felhívott az egyik IT-s kollégám, hogy hozott be egy kupac (de mekkora kupac!) könyvet eladásra, ha esetleg érdekelne. Vajon honnan tudta, hogy kinek kell szólnia? Árulkodó látvány, hogy mindig könyvvel a kezemben érkezem dolgozni? Persze tollat és excel táblákat otthagyva rohantam az IT-ra. Kolléganőmmel olyan örömmel vetettük bele magunkat a dobozokba, hogy azon szerintem csak mosolyogtak a többiek – legalábbis remélem, hogy inkább mosolyogtak és nem bolondoknak néztek minket. Hány könyvet szereztem be? Először is találtam egy gyönyörűséges albumot A klasszikus mitológia 100 alakjáról Malcom Daytől. Olyan szemet gyönyörködtető kiadás, hogy már csak a benne szereplő művészeti alkotásokért érdemes volt megvenni. A második szerzeményem Ken Follett Vadmacskák című regénye: második világháborús történet, nőkről szól, szóval „ide vele érzés” kerített hatalmába. Ráadásul e két gyönyörűség 500 Ft-os darabáron lett az enyém!

Aztán egy hőségriadós kora reggel a postára mentem feladni egy könyvet (mi mást?), amikor kifelé jövet megakadt a szemem az akciós könyveken. És megálltam. Csak úgy. Gondoltam csak nézelődök, erős leszek, nem veszek semmit. Elbuktam és jelentem nem vagyok erős, csak képzeletben, mert két régóta keresett könyvet szereztem be. Az első Ray Kluun Ne vedd el az életem c. regénye, a másik Catrin Collier Magda lánya c. könyve. 

Ezután indultam nyaralni, most már tényleg úgy voltam vele, hogy fél lábon állva kihúzom a hónap végéig anélkül, hogy újabb könyvet vennék. Nyaralás alatt nem is volt gond, aztán jött egy levél egy kedves molytól, hogy nem szeretném-e Katherine Howe A boszorkányoskönyv c. regényét? De, szeretném! Újabb strigula a listámon. Utána pedig az Ulpius szervezett egy akciót, amit tényleg nem hagyhattam ki. Két kedvenc és könyvtárból olvasott Joanne Harris könyv lett az enyém, a Csokoládé és a Csokoládécipő. Most már bármikor újra levehetem őket a polcomról! Az utolsó garázdálkodásom pedig Leiner Laura Szent Johanna Gimi 7. – Útvesztő c. könyve lett. Majdnem elfelejtettem, hogy ez is augusztusban fog megjelenni, de egy fanatikus rajongó kolléganőm emlékeztetett rá, így ketten együtt meg is rendeltük és már alig várjuk, hogy közösen kibeszélhessük.

Szóval elnézve a nagy kupacot mellettem, ez a hónap lett eddig a csúcs a beszerzéseimben. Összesen 9 darab könyv!!! De aztán látva a többiek beszerzéseit, lelkiismeret-furdalásom egy picit csökkent, mert ezzel a mennyiséggel valahol azt hiszem a középmezőnyben foglalnék helyet. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy szeptemberben mit fogok összegarázdálkodni, mert már erre a hónapra is van egy fejben lévő listám a beszerzendő könyvekről.

A babonás szigetlakók világa

Joanne Harris: Partvidékiek

Augusztus folyamán megtörtént velem az, ami egy könyvmoly rémálma: nem volt kedvem olvasni. Esténként egyszerűen csak lézengtem a szobámban a könyvespolcom előtt, néztem a jobbnál jobb olvasatlan könyveimet és semmi, abszolút semmi ... nem éreztem késztetést, hogy bármelyikbe is belekezdjek. Aztán kaptam sok jó tanácsot, próbáltam nem rágörcsölni a dologra, helyette inkább belefogtam kedvenc filmsorozatom újranézésébe és pihentem. Majd eltelt egy hét és valami elkezdett belülről piszkálni, az ujjaimban is éreztem, hogy nagyon szeretnének már újból könyvet fogni. Odaálltam újra a könyveim elé, nézegettem a gerincüket, olvasgattam a címüket és megakadt a tekintetem a Partvidékiek című Joanne Harris regényen, amit még áprilisban szerezem be. Levettem, bekucorodtam vele az ágyba és azt hiszem első szuszra elolvastam belőle vagy 70 oldalt.

A történet Le Devinen, egy kis francia szigeten játszódik. Ide tér vissza hosszú, 10 éves távollét után Mado, akinek édesapja még mindig a szigeten, pontosabban annak szegényebbik részén, Les Salants-ban lakik. A sziget másik része Les Houssiniére, ahol gazdag, színes és mozgalmas élet zajlik egész évben, hiszen van egy homokos tengerpartjuk, mozijuk, mindazokkal a dolgokkal rendelkeznek, amelyek a salants-iak számára nem adottak. Épp ezért a sziget két része között évtizedekre visszanyúló viszály áll fenn. 

Mado visszatérése után próbálja újra felvenni a szigetlakók életének ritmusát és igyekszik megtalálni édesapjával a közös hangot, ami nem könnyű, ugyanis ő csak ritkán szólal meg, akkor is csak inkább rébuszokban beszél. De Mado, miután édesanyját már elvesztette, szeretne újra jó kapcsolatot ápolni apjával, olyat, mint kislánykorában, amikor elég volt mindkettőjüknek annyi, hogy egymás közelségét érezhették, szavak nélkül is tudtak kommunikálni. 

Persze a salants-i szigetlakók nem mindegyike örül Mado visszatérésének, ugyanis attól tartanak, csak azért jött vissza, hogy eladja édesapja feje fölül a tengerparti házat, és hogy beköltöztesse őt a Houssiniére-ben üzemeltetett otthonba. Brismand, a gazdag houssiniére-i üzletember tényleg tesz ilyen ajánlatot Madonak, de mivel ezt a lány elutasítja, más módon, kedvességgel és apró ajándékokkal próbálja meggyőzni a lányt, hogy édesapjának ez lenne a legjobb, sőt a barátságát, segítségét ajánlja a lánynak.

Mado, miközben a helyieknek próbál bizonyítani, tengerparti sétái során észreveszi, hogy szeretett otthonát nemsokára elnyeli a tenger, mert az ő partszakaszuk az évek során egyre csak pusztul és a víz egyre nagyobb teret harap ki magának a kis sziget szárazföldjéből. Egy titokzatos, idegen férfi, Flynn segítségével nagyon érdekes felfedezést tesz, mégpedig olyat, amely a szigetlakók mindkét csoportjának életére nagy hatással lesz. De ahhoz, hogy a szegényebb salants-iak egyáltalán meghallgassák, először arra van szüksége, hogy a salants-iak az egymás közötti acsarkodásuknak vessenek véget, így Madonak és Flynn-nek egyáltalán nincs könnyű dolguk. A saját szomszédjaikkal kell először megküzdeniük, majd felnyitni a szemüket, hogy ami történik a szigeten, az nem a természet szeszélyének köszönhető, mindezek után elhitetni velük, hogy tudnak a dolgokon változtatni, nem nekik kell a szegényebb oldalnak maradniuk. Természetesen az út, amit végig kell járniuk, hosszú és óriás rögökkel van teli, de Joanne Harris hősnőit nem úgy ismerjük, hogy megfutamodnának a feladatuk elől és ebbe a sorba Mado is beletartozik!

Az a baj, hogy a történetről még hosszú oldalakat tudnék teleírni, de igazából teljesen nem is lehet elmondani, illetve nem is szeretném "lelőni" a csavarokat benne, mert azok is vannak Harris jó szokásai szerint. Ebből van olyan, amire azért lehet számítani, de van olyan, ami teljesen váratlanul ért.

A szereplőket sem nagyon szeretném jellemezni, mert mindannyiuknak megvannak a jó és rossz oldalaik,  mindannyian emberiek, nem tökéletesek, de éreznek, élnek egymás mellett jóban-rosszban.

Szerintem ennél a könyvnél nem is magán a történeten van a fő hangsúly, hanem azon, ahogy az írónő megteremti ezt a kis szigetet a semmiből és bemutatja a szigetlakók babonákkal, félelmekkel, reményekkel teli életét, ragaszkodásukat a szigetükhöz, a harcukat a természet erőivel, az ár-apály jelenség pusztításával szemben. Imádtam azokat a részeket, amelyek a salants-iak egymás közötti viszálykodásaikról szóltak. Ám az, hogy vannak olyanok, akik ki nem állhatják egymást, nem jelenti azt náluk, hogy az igazi nagy bajban ne fognának össze. Mert ha szól a harang, akkor mindenki gondolkodás nélkül rohan a partra és mindegy, hogy éppen melyik család került bajba, együtt mentik a segítségre szorulót.

A hangulat, ami ebből a könyvből árad, utánozhatatlan és nagyon egyedi. Két részletet is bejelöltem a könyvben, amit többször is olvastam, vissza-visszatértem hozzá, mert engem annyira megérintett. Nem gondoltam volna, hogy van ember, aki egy egyszerű dologról, a homokról ilyen szavakat, mondatokat tud papírra vetni:

"Egy kontinentális beállítottságú embernek nehéz ezt megértenie. Végtére is a homok nem az állandóság jelképe. A homokba írt szavakat elmossa a víz. Szeretettel épített homokvárak összedőlnek. A homok makacs és megfoghatatlan. Lecsiszolja a sziklát, és buckái alatt falak süllyednek el. Állandóan változik. Le Devinen a homok és a só tesz ki mindent. Ételünk előre sózottan terem a talajban, amely alig érdemes e névre, a dűnék sós füvét legelő birkáink és kecskéink húsa enyhén sós. Homokból van a téglánk és a habarcsunk is. Homokból épül a sütőnk és kemencénk. A sziget ezerszer változtatott már formát. (...) Bármi változik is, homok mindig lesz."

Vagy itt van ez a másik részlet, ahol szinte az ujjaim között éreztem azt a bizonyos falevélszáraz dokumentumot.

"A szigeteken élők bizalmatlansággal viseltetnek az adminisztrációval szemben. Ezért bízzuk titkainkat, rendhagyó születéseinket és erőszakos halálunkat, családfáink gondozását papunkra. Az információ nyilvános, legalábbis elméletben. De a gyónás árnyéka vetül rá, por temeti be. A szigeteken sosem volt számítógép, és nem is lesz. Súlyos anyakönyvek helyettesítik, amelyekben szorosan követik egymást a vörösesbarna tintával rótt sorok, és gombaszínű iratgyűjtők, amelyekben az idő múlásával falevélszáraz régi dokumentumokat őriznek.

A lapokon elterpeszkedő vagy sebtében odavetett aláírások családtörténeteket hordoznak: itt egy írástudatlan anya ragasztott rózsaszirmot gyermeke születési bizonyítványára, ott egy férfi keze bizonytalanodott el, amikor felesége halálát jegyezte be."

Amíg a könyvem tartott szinte láttam magam előtt az egymással torzsalkodó embereket, hallottam a partnak csapódó hullámok zaját, éreztem a tenger szagát és ha nagyon koncentráltam, akkor még a homokot is éreztem a talpam alatt. Mert Joanne Harris így tud írni és így tud hangulatot teremteni! 

Értékelésem: 5/ 5 -ből

A könyv megvásárolható az Antikvárium.hu weboldalán!

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadási év: 2004

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

(A képek forrása: www.weheartit.com)