2017. december 30., szombat

A decemberi ötösfogat

Rettentő gyorsan elrepült az év utolsó hónapja is, de azt hiszem szinte minden zárásnál megállapítható ez. Persze a december szerintem még gyorsabban tovasuhanónak tűnik: az év utolsó hónapja, így az emberek igyekeznek minden fontosabb munkahelyi dolgot lezárni, közben készülődés a karácsonyra, aztán az ünnepek, baráti, családi találkák és el is telt az egész. De így van ez jól, most ennek van itt az ideje.



BESZERZÉSEK

December lévén több könyv került hozzám, hisz a karácsonyfa alatt általában könyveket szoktam találni. Azért bebiztosítottam magam és megvettem Böszörményi Gyula Ambrózy báró eseteinek utolsó kötetét, a Nász és tébolyt. Az előző részt sem olvastam még, mert akkor azt hittem, hogy zárul vele az eredetileg 3 részesre tervezett sorozat, és gondoltam inkább megvárom az utolsó részt és majd egyben örülök neki. Jó lesz 2018 kevésbé szeretem hónapjaiban ezekkel vidítani magamat.
Karácsonyra így nem nehéz kiszámítani, hogy 4 könyvet kaptam. Ebből a Könyvesbolti szerelmek a barátnőm ajándéka, finoman romantikus könyvre számítok, és sajnos rákerestem már a neten a helyszínére (Cotswolds), amivel újabb város került fel az egyszer-látni-kell listámra. A családomtól kaptam meg Elena Ferrante Nápolyi regényciklusának 2. kötetét, Az új név történetét. Erre is nagyon vágytam, örülök, hogy a fa alatt lapult. További két régóta kerülgetett könyv is volt ott még: J.K. Rowling Átmeneti üresedése és Nyáry Krisztián Merész magyarok történeteiről szóló kötete. Ez utóbbi kettő ment is a 2018-as várólista-csökkentés résztvevői közé.



OLVASÁSOK

Ezen a terén picit jobb hónapot zártam, mint a korábbiak. 5 könyvet olvastam el, ebből kettő újraolvasás volt. A hóleánnyal kezdtem a hangolódást, majd Anna Gavalda Életre kelni kötetével folytattam a jó könyvek sorát. Utána karácsonyi könyvként újra elolvastam Dash és Lily - Kihívások könyve c. történetét és életemben először olvastam Oscar Wilde-tól, mégpedig A boldog herceget. Az ötödik elolvasott könyv egy rövidke mese: Lackfi Jánostól A gipszmüzli és epertorta, amit ajándékba vettem, de annyira cuki, hogy el kellett olvasnom előtte. Jelenleg meg még épp Az essexi kígyót olvasom, de ennek befejezése már át fog nyúlni 2018-ba.

A decembert jó szívvel engedem el, remek programok voltak ebben a hónapban. Sok baráti találkozó, sok nevetés, egy egész klassz céges karácsonyi buli tarkította a munkás hétköznapokat és annak nagyon örültem, hogy így év végére azért volt pár nap megpihenni. A szokásos évzárós összegzés, várólista-csökkentésekről szóló posztok pedig hamarosan jönnek majd, jó lesz visszanézni az évre könyves szempontból.


A többiek:

2017. december 29., péntek

A legkedvesebb téli történetem

Eowyn Ivey: A hóleány


A megmaradt karácsonyi bejgli eszegetése közben szeretnék vallani kicsit arról, hogy miért olvastam el immár harmadjára most decemberben A hóleány történetét. Nem tudom, hogy másoknak is vannak-e olyan biztonsági tartalékos, leges-leges-legkedvencebb könyvei mint nekem A hóleány, de azt hiszem ez lesz az a könyv, amelyet soha nem fogok megunni. Miért is? Mert szép. Egyszerű. Kedves. Keserédes. Szomorú. Tele bánattal. Ugyanakkor tele nevetéssel, reménnyel. Hóval. Hideggel. Küzdelemmel. Barátsággal. Családdal. Érzelmekkel.



Ha harmadszorra olvas el az ember egy kedvenc történetet, azt gondolja, hogy már mindenre emlékszik, nem tud újat mutatni neki az író. És ilyenkor mindig rá kell, hogy döbbenjek, hogy mennyire alábecsülöm újraolvasáskor a JÓ könyvet. Mert az ilyen könyv bizony minden egyes alkalommal tud még adni. A történetről nem sokat szeretnék (újra) mesélni, majdnem 4 évvel ezelőtt ITT már megtettem, most csak annyit, hogy az 1920-as évek Alaszkájában egy gyermektelen házaspár egy téli havazás során bolondozásképpen épít egy hókislányt, aki varázslatos módon nem sokkal ez után meg is jelenik az otthonukban, hús-vér gyermekként felforgatva a házaspár addigi sivár, csendes életét és olyan "ajándékokat" hoz az életükbe, amelyre ők már nem is számítottak. 

Szóval ahogy fentebb írtam is, hiába harmadik olvasás, bizony volt olyan jelenet, történés, karakterfejlődés amire korábban nem fordítottam elég figyelmet. Nem emlékeztem arra, hogy Faina, a hóból és vágyból megteremtett kislány mennyire nyers erejű, mennyire a természet gyermeke és hogy Mabelnek és Jacknek mennyi időre és türelemre volt szükségük, amíg meg tudták őt "szeliditeni". Valahogy az is most fogalmazódott meg bennem, hogy Mabel milyen erős karakter, pedig a regény elején még az életének eldobásán gondolkozik, aztán annyi minden megváltozik körülötte, de főleg benne. Idomul a kihívásokkal teli alaszkai élethez, az éjszakai mínuszokhoz, a kegyetlen telekhez, a perzselő nyarakhoz. De nem csak itt mutatkozik meg Mabel ereje, hanem a hitében is: amikor senki nem várja a meleg évszakok után Faina felbukkanását, ő tudja, hiszi, hogy a kislány minden évben az első hóval együtt megérkezik és bekopogtat az ajtajukon. Mabelt most zártam igazán mélyen a szívembe.

"A hópehely nem volt nagyobb egy pici inggombnál. Hatágú, páfrányszerű csúcsokkal és hatszögű középpel, s úgy ült meg a gyerek tenyerében, akár egy tollacska, csakhogy ez mindjárt elolvad.
És mintha lelassult volna az idő: Mabel nem tudott levegőt venni és nem érezte a pulzusát. Amit látott, az nem lehetett valóságos, de a hópehely meg se rezzent. Ott, a gyerek tenyerén. Egyetlen pehely, ragyogó, áttetsző. Éles kontúrú csoda."

Amit pedig a mostani alkalommal tudtam igazán értékelni az a házaspár kapcsolatának fejlődése, pontosabban újra egymásra találásuk története. Annyira elhidegülten éltek egymás mellett a regény elején. Tették mindketten a dolgukat, Jack a földeken, Mabel az otthonukban, de szinte nullára redukálódott között a kommunikáció. Majd megjelent Faina és valami megmozdult, valami újraéledt a két egymástól eltávolodott ember között. Persze Jack nem lett beszédesebb, vagy érzelmesebb, de néha egy kimondott szónál ezerszer többet ér egy váratlan simogatás, amely apró gesztusok most tűntek ki a regényből. Vagy az a csodálatos közös korcsolyázós jelenet, ahol a meglazuló érzelmi szálak szinte érezhetően újra megedződtek, feszesre húzódtak és ugyan többször is próbára tette őket az élet ezután, mégsem volt kérdés többé hogy ezek a kötelékek örökre megőrzik már az újra visszanyert erejüket.

"Mabel már megint az ablaknál volt. A hó most sűrűbben és gyorsabban esett. Látta, ahogy Jack lámpával a kézben kijön az istállóból, és a hó mintha körültáncolná a fényt. Jack fölemelte a fejét, mint aki megérezte, hogy nézik, és összekapcsolódott a tekintetük: mindketten a saját fénykörükben állva, és közöttük a fátyolként hulló hó. Mabel nem emlékezett rá, mikor néztek így egymásra utoljára, és a pillanat olyan volt, akár a hóesés, lassú és kavargó.
Amikor beleszeretett Jackbe, azt álmodta, hogy tud repülni, és egy meleg, tintafekete éjszakán mezítláb állva a fűben felemelkedik a fák lombja és a csillagok közé a hálóingében. Ez az érzés tért most vissza."



Az idei decemberem egyik legnagyobb ajándéka volt ez a könyv. Jó volt hazatérni hozzá esténként, jó volt a lapok között elveszni kicsit Alaszkában, egy keserédes történet része lenni pár napra. Tudom, hogy még sokszor fogom levenni a polcról, tudom, hogy ahogy az évek telnek velem is, minden egyes újraolvasás alkalmával fogok benne találni fel nem fedezett mélységeket, mondanivalót. Hogy is szokta Amadea mondani? Kabátkönyv, méghozzá a "legkényelmesebb" fajtából.


Kiadó: GABO (a borító ne tántorítson el senkit sem!)
Kiadási év: 2013
Fordította: Bori Erzsébet

2017. december 8., péntek

A magány elszigeteltségében

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van


Azt vallom, hogy vannak bizonyos könyvek az életünkben, amik megtalálnak minket. Jókor, jó üzenettel, amikor azt érzed az olvasásuk után, hogy az írója ezt bizony személy szerint neked írta. Eleanor Oliphant történetével így jártam. Megjelenésekor valahogy nem is izgatott, aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, majd egyik nap úgy gondoltam, ezt olvasnom kell. Megvettem, belevetettem magam és 2017 egyik legkedvesebb, legszívszorítóbb, de egyben legjobb történetét kaptam meg általa, amelyre sokáig fogok emlékezni és amit szerintem többször fogok majd újraolvasni.


Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, mert nagyon intim könyvélményt kaptam tőle. Intim, mert mintha Eleanor Oliphant a részem lett volna, hiszen gondolatainak nagy része az én leíratlan, hangosan kimondatlan gondolataim is lehetnének. Intim azért is, mert nagyon szenzitív képet kaptam a magányról, annak minden fájdalmával, keserűségével. Arról, hogy vannak napok, amikor csak robotpilóta üzemmódban teszi az ember a dolgát, felkel reggel, dolgozik, elviseli a kollégák heccelődéseit, nézi őket messziről, úgy érzi magával kapcsolatban, hogy ő valamilyen másik bolygóról származik hozzájuk képest, majd munka után hazamegy az üres lakásba és a magány ajtaját magára zárja. Bár szerencsés vagyok, mert nem olyan családi és baráti háttérrel rendelkezem, mint Eleanor, mégis az életem "üresjárataiban" sokszor arcul csap engem is a magány. És bár a változtatás kulcsa mindenkinek adott, az a mi kezünkben van, de sajnos vannak olyan szituációk, amikor ebből kitörni nagyon nehéz. De - mint Eleanor megmutatja nekünk - nem lehetetlen.

"Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Eleanor elszeparált életet él, mindenkitől, minden emberi érzéstől illetve emberi teremtéstől messzire elzárja magát. Dolgozik, de a munkáját is csak egy kötelességnek éli meg, amely arra jó, hogy meg tudja rajta venni azt a mennyiségű alkoholt, amely hétvégéken a teljes feledés homályába tudja ringatni, hogy aztán hétfőtől minden kezdődhessen elölről. Egészen addig, amíg a munkahelyén nem találkozik Raymonddal, majd egy banális balesetnek köszönhetően nem köszöntenek be az életébe furcsábbnál furcsább szituációk és emberek, akik mind arra késztetik, hogy a magányosságának páncélján megjelenő repedéseit ne befoltozza, hanem nagyobbra tágítsa. Merjen élni. Merjen változtatni, nyitni. Merjen más(ok)ra támaszkodni és segítséget kérni. Merjen kilépni a világba. Eleanor Oliphant az első oldaltól az utolsó oldalig hatalmas változáson megy keresztül, érzelmeinek hullámvasútján ülve mi olvasók is csak drukkolhatunk ennek a hihetetlenül erős fiatal nőnek, hogy mindaz, ami másnak teljesen természetes (barátok, család, lehetőségek, választások, egészséges mentalitás és gondolkozás) neki is megadathasson. 

"Az elmúlt néhány hétben többet költöttem, mint általában egy év alatt. Úgy látszik, a társasági kapcsolatok ápolása meglepően sokba kerül: a közlekedés, a ruhák, az italok, az ebédek, az ajándékok. Néha idővel kiegyenlítődik, például az italok esetében, de amint rájöttem, az ember általában kénytelen nettó pénzügyi veszteséget elkönyvelni."

Nem tudom az írónő honnan merítette a könyvéhez az ihletet, de azt éreztem, hogy ő is volt már ennyire mélyen lent mint Eleanor. Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. A regényben megjelenő mellékszereplők is igazán hétköznapi figurák voltak, mintha csak a szomszédról vagy a saját munkatársairól olvasna az ember. Pont ezért volt számomra hihető az egész cselekmény, és pont ezért kívánom azt, hogy a világ minden Eleanor Oliphantja megtalálhassa a saját segítő Raymondját, hogy majd ha azt mondják a kérdésre, hogy jól vagyok, az valóban azt is jelenthesse.

"Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „JÓL”. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod."

Bár 2017-ből még van hátra néhány hét, de nem hiszem, hogy lesz olyan könyv még idén az olvasmányaim között, amely le tudja taszítani a dobogóról Eleanort. És attól függetlenül, hogy egyszer elsírtam magam olvasás közben, mégis hihetetlenül pozitív és életigenlő könyv lett ez. 



Kiadó: Ventus Libro
Kiadási év: 2017
Fordította: Szalai Virág

2017. november 30., csütörtök

Novemberi könyvörömök és csalódások

Tovaszáguldott november és itt kopogtat már december, meg is mutatta magát kellően, ma reggel csupa hóporcukor volt minden ház teteje Budán. Fura dolog az, ha az embernek van egy kedvenc évszaka, akkor abból soha nem lehet elég, én az ősszel vagyok így, sajnálom, hogy a végére értünk. A napsütéses vénasszonyok nyarát idéző délelőttöket, a hűvös és ködfoltos reggeleket és az esti korai naplementés időszakokat idén ősszel is nagyon élveztem. 
Az ősz lezárásaként novemberben nem voltam visszafogott a vásárlásokat tekintve, viszont olvasásügyileg eléggé le vagyok lassulva, de van mentségem.

BESZERZÉSEK

Már októberben tudtam, hogy novemberben kicsit többször fogok a megrendelem gombra nyomni, mint az eddigi havi átlagom. Több olyan könyv jelent meg, amire nagyon fentem már a fogam. Az első ilyen Dennis Lehane Egymásba veszve c. története. Két értékelést olvastam eddig róla, kicsit vegyes a kép, de remélem, nem lesz csalódás, vágyom már egy jó kis Lehane-élményre. Aztán a 21. század Kiadó Kult könyvei csábítottak el: így került hozzám Sarah Perrytől Az essexi kígyó és Rose Tremain legújabb könyve, A Gustáv-szonáta. Mindkettő csodálatos kiadás lett, öröm rájuk nézni, szerintem az olvasásuk is az lesz. A Libri karácsonyi akciója keretében megvettem a díszkötetben megjelent Oscar Wilde könyvet, A boldog herceget. Nem olvastam még tőle semmit, ezt amúgy decemberre tartogatom, remélem jó lesz hangolódásnak az ünnepekre. Az utolsó beszerzésem igazi szívcsücsök, végre megjelent Anna Gavaldától az Életre kelni. Csak ránézek a borítóra és elfog a tipikus annagavaldás érzés, alig várom, hogy olvassam. Ezt is.



OLVASÁSOK

Ami miatt az új beszerzéseimre nem vetettem rá magam rögtön, az annak köszönhető, hogy egész novemberben csak 2 könyvet olvastam és a másodikba majdnem beletörött a bicskám, avagy a könyvjelzőm. A könyvtárból olvastam elsőként Elizabeth Strout A nevem Lucy Bartonját, amely viszonylag rövid történet, gyorsan haladós könyv, és újra az anya-lánya kapcsolat áll a középpontban. Kell idő, amíg leülepedik az emberben, a sorok között szomorú történet rajzolódott ki számomra. És akkor a második olvasmányom: Donna Tarttól Az Aranypinty. Annyira, de annyira rákészültem, örültem neki, vártam és ... nagy csalódás a vége. Nem is tudom mi vitt félre ennyire, vagy épp velem van gond (amúgy szerintem ez is probléma, nem a legjobb időszakomban olvastam), de hihetetlen egy depresszív könyv, a 800 oldalt több mint 3 hete olvasom már (még mindig van pár oldal, de ezt akkor is novemberhez sorolom). Sem a főszereplő nem került hozzám közel, sem a történetet nem tudta úgy alakítani Tartt, hogy érdekeljen és faljam a lapokat, ennek megfelelően csigatempóban mentem előre, szó szerint szenvedtem esténként a könyvvel. Gondolkodtam, hogy félbe is hagyom, de Tarttnak mégis "tartozom" ennyivel, hisz A titkos történetet imádtam. Az sem volt egy boldog és felemelő regény, ugyanakkor az atmoszférája erős volt, be tudott "rántani", érdekelt, kedvenc lett kérdés nélkül. Ezért is sajnálom Az Aranypintyet. Nagyon.


Amúgy november jó kis hónap volt. Sok munka, sok elfoglaltság jellemezte, de mégis volt egy kis időm pár napra elmenni pihenni, csak ülni egy tóparton, sétálni a természetben a lehullott falevelek között (klisé halmok, tudom), moziban is eljutottam a legújabb Agatha Christie filmadaptációra és a koronát a múlt hétvégi Andrea Bocelli koncert tette fel a hónapra, soha-el-nem-felejtős élményt kaptam. Decemberre kezdenek sokasodni a programok, e mellett nagyon várom már az ünnepek alatti-közötti pihenést, ahogy látom a környezetemben, nagyon sokunkra rá fog férni. Az időjárás már alapozza a téli hangulatot, én könyvekkel igyekszem felzárkózni mellé.


A többiek zárása:

2017. november 18., szombat

Filmélmény: Gyilkosság az Orient expresszen (háromszor)

Agatha Christie nagy sikerű krimijének legújabb feldolgozására muszáj volt elmennem, mert nagyon szeretem a könyveiből készült filmeket. Bár már amikor csak a trailert láttam, úgy gondoltam, hogy nem azt az élményt kapom majd, mint amit én várok, vagy amit a könyv nyújtott nekem, hiszen nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy miért van Poirot-nak ekkora (és szerintem baromi nevetséges) bajusza? Minden Poirot-rajongó tisztában van a híres belga detektív és a bajusza kapcsolatával, de úgy érzem, hogy egyik könyv olvasása közben sem vizionáltam ekkor arcszőrzetet Poirot-nak. Szóval elég szkeptikusan ültem be a Kenneth Branagh főszereplésével készült legújabb adaptációra, mégis a legvégén úgy gondoltam, hogy nem is a bajusz volt a fő problémám.

Az Orient expressz története szerintem Agatha Christie egyik legjobbja. Sajnos korábban láttam belőle az egyik, az 1974-es szintén nagy sztárokat felvonultató filmfeldolgozást, mint hogy olvastam volna a könyvet és a végén emlékszem, hogy tátott szájjal ültem a "megoldás" felett. Eleve imádom Christie-ben, amikor kis helyre összezárja a szereplőit, ugyanakkor itt valóban csavaros az ügy és Poirot maga is hatalmas erkölcsi dilemmába ütközik a végén. Az 1974-es feldolgozás emlékeim szerint teljesen hűen adja vissza a könyvet, és a nagy nevek persze dobnak a filmélményen még egyet. Albert Finney jól hozza a kis belga karakterét, sőt, a végén, a nagy revelációkor ijesztő volt a bűntény felfedésekor számomra, már-már féltem, hogy ő fog lesújtani és nem a törvény keze.

Forrás

Aztán ahogy David Suchet belebújt Poirot bőrébe a tévésorozat sikere után szépen elkezdődött a regények filmes feldolgozása is, így a Gyilkosság az Orient expresszené is. Számomra Poirot karaktere évek óta eggyé vált David Suchet nevével. Hatalmasat alakít a színész, teljesen átlényegül, szerintem szívét-lelkét beletette Poirot megformálásába. Épp ezért a 2010-es feldolgozás lesz az örök kedvencem. Minden stimmel benne. A hangulat, a szereplők, a kosztümök és a végén a lezárás is. Éreztem azt az elszigeteltséget, a fojtogató közeget, amit az expresszen utazók is érezhettek. A végén pedig Poirot nagy döntésének a súlyát is át lehetett érezni. Telente sokszor újranézem, mert baromi hangulatos.

Forrás

Szóval voltak is, és nem is voltak elvárásaim a 2017-es feldolgozás felé. Egyrészt kíváncsi voltam a nagy nevekből álló színészgárda szereplésére, meg arra, hogy mennyire maradnak hűek a regényhez, és persze arra, hogy Branagh mennyire illetve hogyan értelmezi át Poirot karakterét. Sajnos úgy érzem, hogy eléggé, ami nekem a legnagyobb csalódást jelentette. Az ő értelmezésében Poirot hatalmas sztár, mindenki ismeri, és rengeteg olyan jelenetet kapott, ami olyan irányba vitte el a karaktert, hogy egy kvázi akcióhős kerekedett belőle. Poirot nem szokott verekedni, nem rohan a gyanúsítottak után ki a télbe a semmi közepén, Poirot csak ül, megfigyel, az embereket, a részleteket, a reakciókat, egyszóval dolgoztatja a kis szürke agysejtjeit. Így számomra a regény központi karakterét teljesen más irányba vitték el. A film közben próbáltam azzal menteni, pontosabban igazolni ennek az újfajta értelmezésnek a jogosságát, hogy ezzel a mostani fiatalokat akarják közel hozni Agatha Christie-hez, de szerintem aki ennek a feldolgozásnak a hatására kezd el Christie-krimiket olvasni, hatalmasat fog csalódni, hisz ezek a könyvek nem az akciókról szólnak. A többi karakteren ejtett változtatáson már annyira fent sem akadtam, nekem Poirot idegensége bőven elég volt, hogy ne tudjam úgy élvezni a filmet, mint ahogy szerettem volna. Két színész játékát szerettem benne: Johnny Depp tökéletes volt Ratchett szerepére, pont olyan utálatos, alattomos és számító volt, mint ahogy könyv alapján képzelném (és végre egy Deepre illő szerep - bocs). Illetve Michelle Pfeiffer Mrs. Hubbardként is nagyot szólt nálam. A többiek amolyan statisztaként keringtek Branagh körül.

Forrás
 
Ami ellenben nagyon tetszett a mostani feldolgozásban az a kosztümök és a helyszínek, illetve a tökéletes és csillogó, minden luxust magába foglaló Orient expressz, azt szerintem nagyon sikerült eltalálniuk a készítőknek. Lehet, hogy sokszor a nem megfelelő színészi játék miatt, de én bizony inkább magára az expresszre figyeltem. A végén még a lezárásban is csalódtam, iszonyatosan hatásvadász lett, itt is bele-átírtak dolgokat, amik nincsenek a regényben, plusz az utolsó képkockákban belengetett folytatás lehetőségén is már csak nevetni tudtunk, hisz aki azt a könyvet olvasta, tudja, hogy ott a gyilkosság idején Poirot már a hajón volt. De ez egy újabb fejezet lesz, ha Branagh folytatja (amit szerintem nem kellene, szeretném inkább a Sok hűhó semmiért alakítása miatt megőrizni őt az emlékezetemben).

A könyvről ITT írtam korábban.

2017. november 6., hétfő

A kezdetek

A témázós csapat a mostani fordulójukra meghívott engem is, és bár kezdetben megriadtam a témától, úgy döntöttem megpróbálom, hisz érdekes "feladat" elé állított. Az e havi téma a MÁSRÓL SZÓLUNK - azaz kreatív írás egyazon kezdőmondatra. Lássuk!

Forrás
Ülök a padon ... a kedvenc parkomban. Ölemben könyv, mellettem egy adag kávé illatozik a papírpohárban miközben az őszies napsütés simogatja az arcom. Kicsit felpillantok a könyvemből, mert hirtelen a parkba özönlik néhány igen virgonc lurkó. Mosolygok önfeledt játékukon, látszik, mennyire várták már, hogy kiszabadulhassanak az iskola épületéből és élvezhessék még ezt a késő nyarat idéző időjárást. Ahogy nézem bolondozásukat, eszembe jut életem egyik legfontosabb padja. Az iskolapad. 

Hihetetlen, hogy a legelső nap és az az első év, az írás és olvasás órák a mai napig milyen élénken élnek bennem. Emlékszem a sötét szoknyás, fehér blúzos önmagamra, akinek Anyukája mindig két copfba fogta a haját, és akin az egyetlen színes dolog a piros cipője volt. Emlékszem, mennyire szorítottam Anyu kezét miközben mentünk a majdani osztálytermem felé. És emlékszem arra is, hogy rögtön megtaláltam azt a másik kislányt, aki szintén copfot viselt és négy éven keresztül a legjobb barátnőm volt. Meg persze emlékszem a padra, ahol minden elkezdődött, ami ma a könyvekhez kapcsol. Kemény volt, tele karcolással, firkákkal, sokan koptatták már előttem. De nagyon szerettem. Nem azért, mert olyan kényelmes lett volna. Dehogy! Azért szerettem, mert azon a padon történt a csoda: kinyílt előttem egy olyan világ, ami addig a felnőttekhez tartozott. Ott tanultam meg írni és olvasni. A lelkes tanítónknak köszönhetően (meg persze a sok teleírt füzetnek, gyakorlásnak) egyszer csak elkezdtek formálódni azok a kusza ábrák és betűkké, szavakká, majd mondatokká álltak össze. Ugyanakkor az addig csak a szüleim noszogatására mesélésként hallgatott történetek, hirtelen általam is értelmezhetővé, megismerhetővé váltak és becsöppentem egy új helyre: a könyvek világába. Tudom, hogy a Mosó Masa mosodáját, a Gőgös Gúnár Gedeont vagy az Ablak-Zsiráfot számtalanszor olvastam fel magamnak, vagy a szüleimnek, utóbbiak lehet, hogy az év végére már unták is. Én a mai napig csak mosolyogva tudok ezekre az első könyvekre visszatekinteni. Hisz annyi mindent adtak nekem. Kaptam tőlük szórakozást és tanulnivaló dolgokat is. Kaptam sok kedves élményt (ó, A két Lottin hogy izgultam!), meg nyögvenyelős kötelezőket (Kincskereső kisködmön - soha nem vártam még könyvnek ennyire a végét!), majd nyári szünetben fűben heverős izgalmas olvasnivalókat (Jane Eyre és az Elfújta a szél - körömrágás és izgulás a romantikus álmok beteljesüléséért), és azóta is folyamatosan kapom tőlük az újabb és újabb világokat, ahol kalandozhatok, ahová elvonulhatok kikapcsolódni. Azt hiszem nem lehetek elég hálás annak a bizonyos padnak, ahol minden elkezdődött, ahol elindultam azon az úton, hogy évek alatt rájöjjek arra, mit is jelent számomra az olvasás és maga a könyv. Talán a körülöttem szaladgáló kisiskolások is hasonló mosollyal gondolnak majd vissza a saját padjukra az évtizedek távlatából. Én látom bennük a lehetőséget, és remélem ők is tudják, hogy milyen tudás birtokába jutnak hamarosan!


Akik még Témáztak és Ültek a padon:
PuPilla
Heloise
Nima
Mandi
Czenema
Bea 

2017. november 5., vasárnap

A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)


Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.


 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."


Kiadó: Animus 
Kiadási év: 2017
Fordította: Bándi Eszter

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...