Egyenesbe jönni önmagaddal

Cheryl Strayed: Vadon

Még mindig sokszor rácsodálkozom arra, hogy vannak bizonyos könyvek, amelyektől eleinte szabályosan hidegrázást kapok, aztán történik valami, bennem, vagy a környezetemben, és elkezd vonzani, és akkor már tudom, hogy ennek eljött az ideje, nem véletlenül nem kellett eddig, mert most kell olvasnom és átélnem, töltekeznem belőle. Pont így voltam Cheryl Strayed könyvével is. Ráadásul ebben az esetben be kell látnom, hogy én is az az ember vagyok, aki legtöbbször először ítélkezik, majd aztán gondolkozik, mert a Vadon esetében azt gondoltam, hogy Cherly egy tipikus unatkozó amerikai, aki elindul megvalósítani önmagát egy túrán keresztül. Megkövetem az írónőt, mert ez a könyv sokkal több, mélyebb annál, mint amit én először gondoltam, és teljesen más indíttatásból íródott.

Nem is tudom, mit írhatnék a törétnetről ... annyira megérintett, annyira inspirált arra, hogy átgondoljam a saját kis szenvelgéseimet, problémáimat és eltávolodjak tőlük. Meg arra, hogy rájöjjek, mindenkinek van egy vagy több gödre az élete során, kinek mélyebb, kinek sekélyebb és lehetnek körülöttünk segítők, de igazából saját magunkra vagyunk hagyva, a "kikecmergés" fájdalmas útját nekünk kell megjárni.

"Ez lesz az én remek kis menekülésem, még ha csak rövid időre szól is. Ott majd magam mögött hagyhatom a gondjaimat, gondoltam.
Ehelyett azonban újabbakba botlottam."

Cheryl is egy ilyen gödörben találja magát: édesanyja halálával kicsúszik lába alól a talaj és önpusztító robotmódba kapcsol. Olyan dolgokat próbál ki, amikből tipikusan csak pillanatnyi boldogságot kaphat: szex, drog, alkalmi kapcsolatok, és az eddigi stabil (vagy annak gondolt) háttere szép apránként darabokra hullik körülötte. Aztán amikor már tényleg azt gondoljuk, hogy elvesztette önmagát, talál egy könyvet, amely a Pacifikus Túraösvényről szól és elhatározza, hogy elindul rajta és 1000 mérföldet túrázik teljesen egyedül. Mi, olvasók is végigjárjuk Cheryllel ezt a kimerítő utat. Nemcsak fizikailag volt ez megterhelő, hanem lelkiekben is, hisz az egyedüllét, a természet adta csend, nyugalom, magány, a természet változásához és annak kihívásaihoz való igazodás az az út, amin végig kell mennie a nőnek.

"Olyan világ volt ez, ahol sosem jártam, s mégis mindvégig tudtam, hogy létezik, és ahova bánatomban, zavarodottságomban, rémülten, de reménykedve eltántorogtam. Egy világ, melyről úgy hittem, hogy képes lesz előhozni a bennem élő nőt, miközben visszaváltoztat azzá a lánnyá, aki valaha voltam. Egy világ, amely jó hatvan centiméter széles és 4286 kilométer hosszú."

Érdekes módon pont a múlt héten olvastam egy cikket arról, hogy sétálni, menni, csak úgy elindulni egyedül milyen jó gyógymód arra, hogy megnyugtassa a háborgó lelket, főleg akkor amikor úgy érzi az ember, összecsaptak a hullámok a feje felett. Mostanában sokszor én is csak megyek, amerre visz az út, ilyenkor rácsodálkozom olyan dolgokra, amiket hétköznap nem veszek észre és ha elfáradok leülök és nézek ki a fejemből, csak örülök annak, hogy eljutottam oda ahol épp ücsörgök. Úgy gondolom, igazuk van a szakembereknek, akik ezt mondják, van ebben az egészben, hogy a lépteidre, hogy a külvilágra figyelsz valami nyugtató, gyógyító erő, hogy Cherylt is valami belső erő vitte erre az útra, aztán ahogy rálelt a léptei ritmusára, kezdett vissza- vagy éppen rátalálni igazi önmagára.

Tetszett Cheryl könyvében, hogy milyen nyersen és kegyetlenül őszintén mutatja be az olvasóknak, hogy miket csinált, hogy mennyire mélyen volt, nem szépít, nem kozmetikáz semmit sem. Épp ezért még jobban tudunk neki szurkolni az úton, hogy menjen végig, hogy ne adja fel, hogy ne történjen vele semmi rossz és hogy fizikailag és lelkileg is elég erőssé váljon a mérföldek megtétele alatt. Amikor elindult a hátizsákja szinte visszahúzta, csak úgy mint a lelki puttonya is. Aztán ahogy ment előre, úgy hagyta maga mögött azokat a dolgokat, amire azt gondolta, hogy szüksége lesz és mégsem kellettek, csak úgy mint ahogy kezdte feldolgozni magában az elmúlt évek történéseit, elengedni érzéseket, embereket, átélni teljesen a gyászt és erőt meríteni a jövőre. 

Olyan utazásban volt részem Cheryl mellett, amit soha nem fogok elfelejteni, olyan ember ő, akire mindig emlékezni fogok. Örülök, hogy egyszer csak megszólított a Vadon, az idei évem egyik legjobb könyves élményét köszönhetem neki. Rengeteget kaptam tőle: töltekeztem, gondolkoztam, átgondoltam olyan sok mindent, pedig az én lábam még csak ki sem sebesedett, a vállamat pedig nem nyomta a több kilós hátizsák. Mégis ... mégis a végére érve, mintha én is könnyebbé váltam volna.

"Szerintem szuper dolog, hogy azt csinálod, amihez kedved van. Ha engem kérdezel, túl kevés csaj képes erre. Hogy a társadalom és az elvárások képébe vágja, hogy bekaphatják."

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2015

Fordította: Gázsity Milla

ui: tegnap megnéztem a könyv alapján készült filmet - és nem igazán tetszett. A könyv sokkal mélyebb, sokkal többet ad, számomra sokkal jobban érződött benne Cheryl mélyrepülése és az az út, amit végigjárt. Korrekt feldolgozás volt, de ebben az esetben is a könyv mellé teszem le a voksom.

Rövidekről röviden

Április folyamán a könyvtárból sikerült kivennem néhány izgalmasnak ígérkező olvasmányt, amik elég rövidek voltak ahhoz, hogy vagy egy-két este elolvassam őket vagy szinte egyszuszra a végére érjek. Elég változatos témát, kort dolgoztak fel, most mégis egy rövid posztban egyszerre mutatom meg őket.

Cecilie Enger: Anyám ajándékai

Bevallom, ez a könyv elsőként a jópofa, egyszerű borítójával szólított meg. Aztán megtetszett a témája is, így megörültem, amikor a sikerkönyvek között rátaláltam. Cecilie Enger alapötlete nagyon egyedi: egy norvég középosztálybeli család történetét követhetjük végig a karácsonyi ajándékok listáján keresztül. Erre akkor bukkanak a gyerekek, amikor édesanyjuk - aki Alzheimer-kórban szenved - otthonba kerülése után felszámolják a házban maradt bútorokat, emlékeket és ezen listát tartalmazó füzet az egyik lányhoz kerül. Az ajándékok felsorolásán keresztül nyerünk bepillantást a család életébe: sorsokba, szerelmekbe, családi feszültségekbe, válások történetébe, karácsonyozásokba, gyermeki ábrándokba.

Számomra nagyon fájdalmas utazás volt ez a kis regény. Egyrészt szembesültem a mulandóságunkkal, méghozzá azzal a fajtával, amikor a test még hajtja a motort, de lélekben már máshol járunk. Azt hiszem ennél rosszabb elmúlás nincs is ... Aztán fájdalmas volt azért is, mert rádöbbentem, hogy ahogy telnek a karácsonyok a hőn áhított ajándékok értéke mennyire meg tud változni: amiért egyik évben majd meghal az ember, pár év múlva már semmit sem jelent. Amióta úgy érzem, hogy felnőttem, én pont ezeket az ajándékokat igyekszem elkerülni: vagy élményt szeretnék adni/kapni vagy valami olyan tárgyat, amire évek múlva is emlékszik az ember.

"Egyetlen ember sincs tudatában annak, amikor megtapasztalja élete legboldogabb pillanatát. Vannak, akik izgatottságukban azt hajtogatják, hogy ez életük legboldogabb pillanata, de a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy az a perc még nem jött el. Azt hiszik, hogy valamikor a jövőben egy sokkal szebb és boldogabb pillanat vár rájuk. Hiszen micsoda kegyetlenség volna, ha már fiatalon tudná az ember, hogy soha semmi nem lesz szebb ennél. Hogy minden csak rosszabb lesz. Nem igaz?"

Kiadó: Typotex
Kiadási év: 2015
Fordította: Petrikovics Edit

Szaniszló Judit: Beenged

Ez a könyv is valahogy rám kacsintott az egyik polcról, leemeltem, beleolvastam és úgy gondoltam tökéletes kis társ lesz nekem esténként. A szerzőről sem tudtam semmit, de pont szeretek így kvázi tudatlanul új írókat megismerni.
A Beenged nagyon érdekes, helyenként sokszor elgondolkodtató novellák füzére. Miről is szól? A mindennapjainkról. Családról, kapcsolatokról, magányról, az élet nagy pillanatairól, a felnőtté válásról  - egyszóval mindenről, amivel mi kis földi halandók találkozunk az életünk során. Helyenként nekem túl sok volt, néha jobban a sorok mögé kellett, hogy nézzek, hogy értsem is, amit olvasok, de volt pár olyan, ami nagyon eltalált élethelyzetet mutatott meg. Összességében jó volt ismerkedni Szaniszló Judit stílusával, illetve rábólintani egy-egy szituációra, hogy mennyire ismerős már, hogy néha a saját agymenéseimmel nem is vagyok egyedül, csak én nem tudom úgy szavakba önteni, mint a szerző.

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2016

Szerb Antal: A harmadik torony

Rövidke 80 oldal és mégis mennyi minden benne van. Benne van Szerb Antal szeretete egy ország és annak városai iránt. Benne van a mehetnék, messzire, magányosan, a felfedezni vágyás, a történelem megidézése. És benne voltam én is, bandukoltam Szerb Antal mellett mint egy láthatatlan útitárs, legördítettem én is pár pohárka bort este vele a piazzán üldögélve és dülöngélve én is láttam a ferde tornyot, no meg azt a harmadikat is. Szóval ha nem sikerül idén (sem) eljutnom Olaszországba, mégis elmondhatom, hogy én már láttam, éreztem, szagoltam az ottani levegőt, figyeltem az épületeket, magamba szívtam egy kis mediterrán hangulatot a megkopott, esőszagú, szürke Budapest kellős közepén egy szobában ücsörögve.

"Felváltottam úri módon ötszáz lírát; – trecento… quatrocento… cinquecento! – mondta a pincér és leszámolta az asztalra az olasz történelem nagy századait."

***

 "Azért mindig úgy utazom Olaszországba, mintha utoljára járnék ott, és mikor elõször látom egy városát, mindig egyúttal mintha viszontlátnám is és mintha búcsúznék is tõle. Dosztojevszkij azt írja, hogy az embernek úgy kellene élnie, mintha minden perce a halálraítélt utolsó perce volna, hogy fel tudja ismerni az élet kimondhatatlan teljességét – az én olaszországi benyomásaim kissé mind ilyen utolsó szemlátomások."

Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2007

Áprilisi könyvtorony

Ez az április nem semmi egy hónap volt. Egyrészt a jó idő beköszöntével úgy érzem, hogy a napok már nem 24 órából állnak, hanem kevesebből, mert csak úgy pörögtek, másrészt olyan sok minden volt, ami megszínesítette, hogy egy kicsit háttérbe szorult az olvasás és a blogolás is. No, de a beszerzések nem. Sőt, a Könyvfesztivál miatt ez az eddigi legtermékenyebb hónapom, összesen 6 könyvvel gazdagodtam.

Az első beszerzéseket nem tudom a Könyvfesztivál kontójára írni, az pusztán egy régóta vágyott könyv akciós beszerzése volt (Jojo Moyestól a Tiltott gyümölcs), illetve egy hirtelen impulzusvásárlás eredménye (Alice Hoffmantól a Skylight Confession). És még csak ezután ültem le és írtam össze, hogy a nagy áprilisi könyvdömpingből mi érdekel engem. Abban biztos voltam, hogy Eleanor Catton A fényességek című könyvére mindenképpen igényt tartok, úgyhogy azt gyorsan elő is rendeltem, mert nem tudtam, hogy a Könyvfeszten milyen kedvezmények lesznek. Magára a Könyvfesztre idén sajnos nem a megszokott partneremmel és a megszokott menetrenddel jutottam ki, így a szombati óriási tömegbe érkeztem meg most a csoporttársaimmal és kb. egy óra alatt mindenki összevásárolta, amit szeretett volna. Én céltudatosan lecsaptam Markus Zusak Az üzenet című regényére, amit azóta már el is olvastam és pont jókor jött nekem a kis olvasási válságomban, illetve a GABÓ-nál lecsaptam a Rengetegre Naomik Noviktól és egy régebbi könyv új kiadására, így a Beszélnünk kell Kevinről is jött velem haza Lionel Shivertől. Talán nem szállt el velem annyira a ló, de azért tudtam volna még mit megvenni (pl. Hoffman korábbi regényeit 500 Ft-ért, illetve nagyon gondolkoztam Jane Austen Büszkeség és balítélet jubileumi újrafordított kiadásán is, végül ott maradtak, és helyette néhány könyvjelzővel gazdagodtam).

Olvasás terén nagyon gyér hónapot tudok felmutatni. Egyetlen egy mentségem van, na jó, kettő: a szakdolgozat írása a sulival karöltve és néhány jó kis program, ami főleg a hétvégéimet töltötték ki. Voltam kikapcsolódni moziban, kipróbáltam új kávézókat (hozok majd egy összefoglaló új posztot róluk ha a szakdolgozati mizéria végére érek), volt egy szuper egész napos bloggertalink a Csajokkal sok nevetéssel, jókedvvel és beszélgetésekkel és még egy nyomdában is voltam látogatáson, szóval nem panaszkodom, csak az olvasásra nem jutott annyi időm meg energiám mint eddig. 

A hónap egyértelmű kedvence lett Cheryl Strayed A vadon c. regénye nálam. Imádtam, és amennyire nem érdekelt a megjelenésekor, annyira sokat adott nekem, sokkal-sokkal több ez a könyv, mint amit elsőre gondolna az ember róla. A szakanyagokat kutatva elolvastam Klausz Melindától A közösségi média nagykönyvét, amit nagyon jól tudok hasznosítani. Illetve most a könyvtárból néhány vékonyabb könyvecske kacsintott felém, így kalandoztam újra Nicholas Barreau-val a romantika talaján és egészen elmentünk a világvégére (olvassátok el, igazán kedves kis történet), Cecile Engerrel végig vettem az Anyám ajándékaiban a karácsonyokra kapott tárgyakat és a hozzá köthető emlékeket, majd Szerb Antal elkalauzolt Olaszországba (ki tudja hogy idén lesz-e lehetőségem eljutni...) A harmadik toronnyal. Tegnap este pedig Markus Zusak Üzenetével zártam áprilist, amit nagyon szerettem olvasni és örülök, hogy beszereztem (bár most már a történet után azt mondom az első borító jobban passzolt volna).

Májusban egyelőre inkább olvasni tervezek, mert beszerzések terén erősre sikerült ez a hónap és hát ugye hamarosan a nyakunkon majd a Könyvhét is.

A többiek is zártak:

katacita

Dóri

Nita

PuPilla - aki mindent visz áprilisban! :)

Levélbe zárt l'amour

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz

Van az a pont az ember - pontosabban egy behavazott könyvmoly - életében, amikor a könyvtárban szakdolgozathoz összegyűjtött szakirodalommal megpakolva vonszolja magát a könyvtárosok elé, majd a sikerkönyvek polcán meglát valamit, odarohan és magához szorít egy aprócska kis könyvet. Aztán ráeszmél, hogy már így is több mint a megengedett maximális számú könyv van nála, félve ránéz a könyvtárosokra, ők pedig mosollyal biztatják, hogy hozza azt is, magyarán "belefér". Óriási mosolyt kaptak ajándékba tőlem, de azért rögtön tisztáztam, nem, ez nem a szakdolgozathoz kell, ez csak szimplán nekem, hogy ne menjek a falnak tanulás közben.

Szóval így indultam el én A világ végén megtalálsz című könyvvel egy tündéri, romantikus, igazán felszabadító kis pár órás románcra. Merthogy ez a könyv bizony egy ízig-vérig rózsaszín, de nagyon élvezhető párizsi l'amour története, ami mosolyt csal jó néhányszor az olvasó arcára. 

N.B. mindhárom könyvét olvastam eddig, és az elsőnél sikerült még megvezetnie, hogy ő egy francia férfi, én meg oda-vissza voltam, hogy ilyen történetet hogy tud egy pasi írni. Sehogy, mert később kiderült, hogy N.B. álnév mögött egy német hölgy áll, aki nagyon jól kitalálta magának ezt az alteregót, illetve romantikus regényeinek helyszínét, ami mindig Párizs. A nő mosolyát imádtam, az Álmaim asszonyában nagyot csalódtam, és most A világ végén megtalálszban újra megleltem azt, ami miatt az első könyvért rajongtam. 

A jól bevált recept általában egy fordított felállás, mindig a férfi az a könyveiben, aki a nő meghódítására, felkutatására elindul, és kicsit a középpontban lévő hölgy amolyan mellékszereplővé válik, vagy nem tudunk meg róla sokat, vagy amit igen, azt a férfi szemén keresztül (talán A nő mosolyát leszámítva, ott fele-fele lehetett az arány). Ebben a könyvben egy fiatal galériatulajdonos, Jean-Luc éli megszokott boldog kis casanova életét sok fura művészemberrel körülvéve, amikor egyik nap egy kézzel írott régies stílusú gyönyörű szerelmes levelet kap Principessától. Bizony, mint kiderül Jean-Lucnek titkos hódolja van, aki nem akarja felfedni magát, és egy játékra hívja a szívtiprót. Arra kéri, hogy levelezzenek, és majd ha eljön az idő, akkor a hölgy megmutatja magát és meglátják, hogy a levelezés során kialakult kapcsolatnak lesz-e további folytatása. Principessa azért imitt-amott elhint utalásokat, például kiderül, hogy ők ismerik egymást, csakhogy:

"Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először valóban meglátja."

Persze Jean-Luc belemegy, sőt, eleinte kihívásnak, apró kis flörtnek tekinti, majd a végén egészen a betegévé válik ennek a vad, helyenként elég tüzes levélbeli l'amournak. Később már annyira belebonyolódik, hogy elhatározza, felkutatja a titkos hódolóját, minden apró jelnek utánajár, nyomoz, leskelődik, megfigyeli a potenciális nőismerőseit ... és persze kacagtató helyzetekbe sodorja önmagát ezáltal. Hogy lesz-e a végén Principessával happy end? Olvassátok el és közben kutassatok ti is Jean-Luckel, mert úgy lesz igazi az élmény!

 

"Talán nem úgy látjuk a legtöbb embert, hogy közben nem látjuk őket? Milyen könnyen megeshet, hogy valami elkerüli a figyelmünket, például az az ember, akit valamennyien keresünk?"

Ami miatt szerettem ezt a könyvet az köszönhető a levelezés izgalmának és szépségének és a történet mondanivalójának: hányszor van az, hogy bizonyos emberek ott vannak körülöttünk, észre sem vesszük és aztán egyik nap valami történik, másképp nézünk rá és elkezdődik egy új, szebb viszony a két ember között (és nem, ez nem a csúf kiskacsából hattyúvá változás tipikus esete). 

Amúgy ebben a történetben annyira jó, hogy nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, kedves kis sztori, mindezt úgy, hogy az egészet átlengi az az utánozhatatlan párizsi bohém hangulat, a kávéházak teraszán üldögéléssel, a bohém művészekkel vívott küzdelmes órákkal és egy csöppnyi, édes kis könyvesbolttal. Nekem igazi kis "női" gyöngyszem volt, és megkínzott agysejtjeimnek meg pompás felüdülés.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Fodor Zsuzsa

Lélekben szabadon

Paula McLain: Napkeringő

Tisztán emlékszem arra, hogy micsoda izgalom fogott el, amikor felfedeztem Paula MacLain újabb könyvvel jelentkezik A párizsi feleség után. Amikor Hadley és Hemingway történetének végére értem, azt kívántam, hogy az írónő találjon magának újabb karaktereket és örvendeztessen meg minket egy újabb történettel. Remélem, a többi kívánságom is így válik majd valóra!

Előre szólók A párizsi feleség rajongóinak, hogy ez a könyv teljesen más, tehát aki pont ugyanazt az élményt fogja várni, szerintem csalódni fog. Köszönhető ez annak, hogy két teljesen eltérő karakter áll a két regényének középpontjában, bár mindketten erős nők, akiknek nem könnyű élet jutott ki. Ám míg Hadley-t a Hemingway iránti szerelme egy bizonyos pontig átsegíti minden problémán, addig a Napkeringő főhősnőjéről, Beryl Markhamról azt gondolom, hogy legtöbbször egyes egyedül állt a társadalmi, gazdasági és természeti viharok, magánéleti csapások középpontjában.

Beryl Markhamnak cseppet sem volt könnyű vagy unalmas élete. Kislányként Kenyában nőtt fel, édesapja ott alapított egy farmot, ahol lovak tenyésztésével foglalkozott. A kis Beryl legalább olyan szabadon élt, mint az ott tartott lovak. De ennek a későbbi élete során meg kellett, hogy fizesse az árát. Óriási törést okoz az életében az, hogy anyja és öccse nem bírja a kenyai életet és visszatérnek Angliában, ő pedig az édesapjával kettesben marad a farmon. Látszólag azt gondoljuk, hogy micsoda boldogság ilyen szabadon felnőni, de szerintem világ életében nem tudta megemészteni azt, hogy az anyja hátrahagyta őt. A kislány igazi kis amazonként éli életét, elüldözni a nevelőnőket, mezítláb rohangál a farmon élő törzsek gyerekeivel, de persze ahogy felnő az angol elit társadalom, a gyarmatosítók még itt is elvárják, hogy nőhöz illő módon viselkedjék. Ám addigra Beryl élete újabb fordulóponthoz érkezik, és innentől kezdve egész élete arról szól majd, hogy keresi a boldogságát, és bizonyítani akarja a világnak, hogy nőként ha kell egyedül is megállja a helyét abban a világban, ahol a hölgyek dolga akkor csak annyi volt, hogy esténként a partikon tündököljenek és limonádéval vagy pezsgővel kínálják meg a vendégeket.

Az én szívemhez Beryl karaktere nagyon közel került. Annyira szerettem ezt a megzabolázhatatlan szabadságvágyát, az élethez való hozzáállását, a lovak iránti csillapíthatatlan szeretetét, vagy a repülésben való újra magára találását. Ezt a nőt akármennyi alkalommal a padlóra küldte az élet, újra és újra leporolta magát és felállt. Foggal-körömmel, könnyekkel, de ment előre, nem nézett vissza és ahogy egyre több csapás érte csak egyre jobban erősödött.

"– Mindannyian számtalan dologtól félünk, ám ha az ember lebecsüli magát, vagy engedi, hogy a félelem börtönében éljen, akkor többé már nem önmaga, nem igaz? A valódi kérdés az, hogy vállaljuk-e a boldogsággal járó kockázatot."

Forrás

Szerencsére a könyvben a szerelmi szál ugyanolyan ügyesen van megjelenítve, mint A párizsi feleségben. Azaz nem csak erről szól a könyv, hanem a főszerepben valóban Beryl és élete áll, górcső alatt mindegyik kapcsolatával. De mivel szerelmi életének egyfajta keresztje volt a Denys Finch Hatton iránt érzett érzelme, ezért ahhoz, hogy megfelelő képet kaphassunk róla, ennek is meg kellett, hogy jelenjen a lapokon. Csakúgy, mint Karen Blixennek, akinek nevét a Távol Afrikától című mozifilmből, vagy a Volt egy farmom Afrikában könyvből hallhattuk már, és aki Denys életének legalább olyan fontos szereplője volt, mint Beryl. E három ember különös kapcsolatát, a szerelmi háromszöget is Paula McLain nagyon érzékeny módon tálalja az olvasónak. Átérezzük minden szereplő vívódását, és mivel addigra nagyjából ennek a három embernek a jellemét is megismerhetjük, tudjuk, hogy igazából így vagy úgy de mindenki sérül ebben a dologban és igazán senki sem kaphatja meg a boldogan élük, míg meg nem halunk befejezést.

 

"Igazán sötét alkukra is képesek vagyunk a szerelemért, nem igaz?"

Az írónő itt is bravúrosan teremti meg a gyarmatosítókkal ellepett Kenya hangulatát, csak úgy mint tette ezt korábbi regényében amikor is a bohém párizsi költők világába vitt el. Lapról lapra kerül az olvasó egyre közelebbi kapcsolatba ezzel a veszélyes, ugyanakkor elbűvölő vidékkel. Hol máshol történhet meg az, hogy a tornácon limonádét kortyolgatnak a vendégek, miközben a birtokon szabadon kószál egy kedvtelésből tartott oroszlán?

Mindenkinek azt javaslom, hogy ne hagyja ki a Napkeringőt, és engedje meg hogy Paula McLain belezsongja Kenya vad ritmusát, a lovak patáinak csattogását, a pezsgőspoharak csilingelésének hangját, a repülők motorjának búgását és egy szabad lélek útkeresésének történetét a fülébe. Én ezt tettem és amíg tartott a könyv, egy számomra távoli és vad vidéken rengeteg új élménnyel gazdagodtam.Köszönöm ezt az írónőnek, remélem, sok érdekes karakterről fog még nekünk írni. Az biztos, hogy látatlanban vevő leszek az újabb regényére.

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Frei-Kovács Judit

Téltemető márciusi zárás

Még hogy téltemető! A tegnap időjárásból kiindulva azt is mondhatnám, hogy nyárköszöntő! Nekem ilyen gyorsan egy picit sok a jóból, de nagyon örülök a napsütésnek, a sok természetes fénynek, szóval végre úgy tűnik tényleg magunk mögött hagytuk a telet. 

Amúgy megint csak pislogok, hogy eltelt az első negyedév. Szerintem az öregedés velejárója, hogy az időérzetünk megviccel minket és ami gyerekkorban örökkévalóságnak tűnt, az most csupán pár pillanat. És bár ez a hónap az olvasás terén nem volt olyan bőséges, nem panaszkodhatom, mert esténként vagy a bkv-zás közben csak találok rá időt. Ráadásul nem maradtam új könyvek nélkül sem.

Három könyv került a polcomra. Elsőként Octave Mirbeau Egy szobalány naplója érkezett hozzám a barátnőmtől szülinapi ajándékba. Aztán már hónapok óta olvasom mások véleményeit Cheryl Strayed Vadon című könyvéről és egyre inkább az éreztem, hogy nekem ezt olvasnom kell, úgyhogy megvettem magamnak ajándékba, azaz pontosabban a Nyúl hozta. És ha már az éveim száma gyarapszik, gondoltam a könyveim is szaporodjanak, így lett egy előrendelésem is még a hónap elején. Tavaly kezdődött talán az a korszakom, hogy rákattantam az igényes fél-fiction regényekre és most ennek hatására rendeltem meg Jude Morgantól A bánat íze című regényt, ami a Brontë-lányokról szól. Azért vacilláltam vele, de férfi írta (így bízom benne, hogy nem lesz nyálasan romantikus), jókat olvastam róla GR-en, tehát bizalmat szavaztam neki és már várom, hogy elkezdhessem.

Olvasás terén 4 könyv került sorra, ebből kettő vcs-s, így azzal szépen haladok és továbbra is érzem magamban a csít hozzá. Elsőként Paula McLaintől olvastam a Napkeringőt, amiért oda-és vissza vagyok. Ne várja senki A párizsi feleség hangulatát, hisz teljesen más a közeg, más a történet, a szereplők, viszont ugyanazt az igényességet és gyönyörű stílust kaptam, mint az írónő első könyvében. Aztán elolvastam gyorsan az Egy szobalány naplóját, ami egy picit felemás élmény volt, nem teljesen azt kaptam, amire számítottam. Utána pedig a két vcs-s könyv jött. John Scalzitól a Szellemhadtest, amitől féltem kicsit, de legalább annyira szerettem, mint a Vének háborúját. Nagy volt a kísértés, hogy folytassam a sorozatot a következő résszel, de aztán (ha már kísértésről beszélek) a Kísértetházba kezdtem bele Isabel Allendétől. Istenem, micsoda egy történet! Hömpölyög jobbra-balra és az utolsó 100 oldal meg nagyon keményen odavág az embernek. Örülök, hogy hosszas tologatás után elolvastam végre. Kis pihenőnek két mesekönyvet azért még beiktattam: A Kékmandulafa erdő hőseit és gyermekkorom nagy kedvencét, A világ leggazdagabb verebe és más történeteket olvastam újra. Jó volt újra gyereknek lenni!

Áprilisra nincsenek nagy terveim, 4 könyvet írtam fel, amit szeretnék sorra keríteni, de majd kiderül, hogy a sok határidős elfoglaltság mellett bele fog-e férni. Könyvfesztre is szeretnék kijutni, van is egy kis listám, de most úgy érzem, nem kint fogom beszerezni őket, nem hiszem, hogy lesz akkora kedvezmény mintha előrendelném.

A többiek is meséltek a márciusukról:

Dóri 

Amadea 

PuPilla
szilvamag
katacita
Nita 

Olvasási szokásaim (tag vagy valami olyasmi)

Elég nehezen haladok a Kísértetház olvasásával, no nem mintha rossz könyv lenne és bűn nehezemre esne a kezembe venni, hanem azért mert ez számomra most elég komoly olvasmány és nem tudok belőle jó sokat olvasni egyszerre. Úgyhogy kikapcsolódásképpen az olvasás mellett böngészgettem a neten és találtam egy számomra nagyon szimpatikus kis blogot, ahol az egyik bejegyzés az olvasási szokásainkat firtatja. Íme, ezek az enyémek:

Van az otthonodban egy kuckód ahol olvasol?

Nem, külön olvasó sarkom nincsen, mert sajnos nagyon kevés hely áll a rendelkezésemre. Persze ha egyszer valaha lesz egy nagyobb lakásom, ott szeretnék egy klassz fotelt és olvasólámpát, de addig bőven elvagyok azzal, hogy az ágyamra kuporodva olvassak.

Hol szeretsz olvasni?

Hol nem? :) Igazából nincs olyan hely, ahol ne szeretnék. Persze a legjobb otthon, amikor csend és nyugalom van, de az olvasás az egyik legjobb figyelemelterelés, úgyhogy bkv-zás közben legalább nem a megfáradt tömeget nézem, vagy az orvosnál várakozva nem a sztorizgató idős nénik történeteit hallgatom, hanem belebújok a könyvembe.

Könyvjelző vagy papírfecni?

Szigorúan könyvjelző. Mostanában szépen gyarapszik a gyűjteményem, utoljára az angoltanárnőm lepett meg eggyel a születésnapomra, de vannak barátaim, akik külföldi útjukról szuvenírként nekem biztos ezt hoznak. És eljutottam arra a szintre is, hogy bizonyos témájú könyvekhez bizonyos könyvjelzőt választok - tudom, nem vagyok normális.

Simán be tudod fejezni a könyv olvasását bárhol, vagy egy fejezet végére kell, hogy érj?

Legtöbbször megpróbálom egy fejezet végénél letenni a könyvet, de vannak olyan könyvek ahol egy fejezet elég hosszú, ott nem mindig megy ez, illetve van, hogy a fáradtság felülírja a szokásomat és néha mondat közben is lecsukódik a szemem.

Eszel vagy iszol olvasás közben?

Enni nem szoktam, félek, hogy összekenem valamivel a könyvem, inni viszont igen. Főleg kávét csinálok néha a könyv mellé és azzal fészkelem be magam az ágyba, de nyáron a döglesztő melegben általában egy jó kis limonádéval hűsölök. És persze jöhet a tea is, most ősszel és télen a chai és a szőlős tea volt a két nagy kedvencem.

Zenét hallgatsz vagy tévét nézel miközben olvasol?

Zenét sűrűn szoktam hallgatni, de ilyenkor inkább az instrumentális fajtát, valami klassz nyugtatót, ami nem tereli el a könyvről a figyelmemet. Tévét nem igazán nézek, úgyhogy ez nem jellemző. Szerintem az olvasás közben abszolút figyelemelterelő amúgy is, hisz vagy olvasok, vagy tévét nézek.

Egyszerre egy könyvet vagy többet is olvasol?

Régebben szigorúan egy könyves olvasó voltam. Manapság előfordul néha egy-két könyv párhuzamos olvasása, de ezek elég eltérő témájúak, így nem okoz gondot az egyik történetből kijönni és beleugrani a másikba.

Otthon olvasol vagy bárhol tudsz?

A legjellemzőbb az esti otthoni olvasás, de mivel könyv mindig van nálam, ezért ahol van egy kis időm, biztos, hogy előveszem. Mint már fent említettem közlekedés közben, postán várakozás alatt, vagy az orvosnál is szoktam, illetve a jó idő beköszöntével irány a parkok!

Hangosan olvasol vagy magadban?

Magamban. Elég furán néznének rám emberek ha hangosan olvasnék. Néha így is furán néznek rám, hogy olvasok :)

Szoktál előre olvasni a történetben vagy átlapozni oldalakat?

Régen nagyon rossz szokásom volt az utolsó oldalak elolvasása, de erről néhány éve már teljesen leszoktam. Most csak annyit szoktam előre lapozni, hogy megnézzem, mennyi van még hátra az épp olvasott fejezetből. Átlapozni nem igazán szoktam.

Megtöröd a könyv gerincét vagy vigyázol rá?

Vigyázok. Nagyon. És a világból ki tudnak kergetni néha itthon a családtagjaim, amikor látom, hogy a könyvet kinyitva lefektetik az ágyra, asztalra. Én olyankor odamegyek, beleteszek egy papírt és szépen összecsukom. 

Írsz/jegyzetelsz a könyveidbe?

Nem, nem szoktam. Akkor írok a könyvbe, ha ajándékba küldöm és tudom, hogy az ajándékozott örülne neki, de a saját könyveimbe nem szoktam, max ha tankönyv és ott nem fáj a szívem érte. De ha valamit szeretnék a könyvben megjegyezni, akkor arra a legjobb találmány a post it - jelölő is és írni is lehet rá.

Ti mit válaszolnátok a fenti kérdésekre? Akinek van kedve kitölteni, szívesen olvasnám a válaszait.

(Képek forrása: pinterest)