És újra fúj a szél!

Joanne Harris: Csokoládés barack

Soha ne hívd ki játszani az Életet, mondogatta mindig az anyám. Az Élet mocskosan játszik, változtatja a szabályokat, kilopja a kártyákat a kezedből, vagy néha üres lapokká változtatja őket…

Emlékszem, hogy mennyire örültem két évvel ezelőtt, amikor jött a hír, hogy újabb kötettel bővül a Csokoládé-sorozat, ugyanakkor volt bennem egy kis aggodalom is, hogy tudja-e olyan irányba szőni Vianne, Anouk, Rosette és Roux történetét Harris, amely ugyanúgy elvarázsol mint az első két kötet. A Csokoládés barack befejezése után még nem tudom, hogy merre billen a mérleg nyelve, mert úgy érzem, hogy tudta is meg nem is.

Mondjuk engem már azzal elvarázsolt az írónő, hogy újra visszatértünk Lansquenet-be, az első kötet helyszínére és találkozunk a rég elfeledett arcokkal, helyekkel. Csakhogy 8 év hosszú idő, és a városka és lakói sem maradtak változatlanok. És mégis van valami állandóság ezen a helyen, mert az előítéletek és a gyűlölködés ugyanúgy felveti a fejét, mint amikor Vianne és Anouk először érkezett ide. Csakhogy most nem Vianne a célpont, hanem Reynaud és ezeknek az érzelmeknek a kiváltó oka, hogy az új szelekkel új nép, új kultúra telepedett meg Lansquenet-ben: a magrebiek. A templom mellé mecset is épült, és a harangszó mellett a müezin imára hívó hangja is szól most már. Az utcán nem csak farmernadrágos lányok, asszonyok rohannak tova, hanem lefátyolozott fiatal nők is, akik titkaikat a szemükben hordják, ám azt a kutató tekintetek elől lesütve tartják.

"Bármerre fúj is a szél, a változás mindig ott jár a nyomában."

Azt hiszem Joanne Harris ebben a kötetben egy nagyon is valós problémára hívta fel a figyelmünket és ez volt az, ami miatt végül is megszerettem ezt a történetet. Két kultúra, két vallás keveredése már magában egyenes utat jelent a konfliktusok felé. Ugyanakkor - megismerve Reynaud legbelsőbb gondolatait és a történet végét tudva - a fő feszültségforrás igazából nem is ez, hanem a kultúrákon belüli széthúzások, a változás szelének feszülő konok ellenállás, a generációk közötti egyet nem értés. És ez is tetszett benne, mármint, hogy az írónő rávilágított, hogy bizonyos dolgokat mennyire másképp lehet látni, csak mindez attól függ, hogy mennyire próbálunk nyitottak lenni.

"De én többet látok, látom a szívet, még a rejtettet is."

Nagy meglepetés volt számomra az is, hogy ennek a résznek Vianne melletti főszereplője Reynaud volt és most ő volt az, akin segítenie kellett, ráadásul pont Vianne-nak. Harris képes szerintem csak arra az általam ismert és szeretett írók közül, hogy az egyik kötetben még negatív szereplőt a következőben már esendő embernek, ráadásul változásra képes embernek ábrázolja, úgy, hogy még meg is tudjuk szeretni és korábbi hibáit el tudjuk neki nézni.

"Hogy repül az idő! Oly alattomosan párolog el, mint a parfüm az üvegből, bármily szorosan csavarjuk rá a kupakot, és amikor kinyitjuk, hogy belenézzünk, csak egy illatos foltot látunk ott, ahol régen bőven volt…"

Az első pár sor olvasása után elfogott a borzongató izgalom és a pihe-puha nyugalom kettős érzése. Borzongtam, ugyanakkor úgy éreztem, mintha puha kezekkel burkolnának be egy meleg takaróba, mert azt éreztem, hogy hazaérkeztem. Haza oda, ahonnan pár évvel ezelőtt elüldöztek, ahonnan elfújt a szél. Csodálatos volt újra Lansquene-be érkezni. Viszont valahol a könyv közepe táján picit úgy éreztem, hogy ez a kezdeti varázs, borzongás alább hagyott. Természetes ez valahogy, hiszen most nem kimondottan Vianne körül szövődtek a szálak, csak azt hiszem nagyon vágytam pont azt az érzést megkapni, amit a Csokoládé olvasása során éreztem. Talán hiba volt ez, mert azt hiszem ezért nem éreztem, éltem át annyira ezt a kötetet.

Természetesen Harris most is csodás történetet kreált, nagyon aktuális témával foglalkozott, de jobban örültem volna, hogy ha ezt nem a Csokoládé-sorozaton keresztül teszi, hanem egy önálló, új szereplőket felvonultató kötetben. Számomra ezért ez a 3. rész lett a "leggyengébb" kötete a sorozatnak, ugyanakkor ha egész évben csak ilyen "gyengébb" regények kerülnének a kezem közé, akkor fülig érő mosollyal zárnám az évet.

Ettől függetlenül Harris cseppet sem vesztett számomra a varázsából, mert most is annyi gyönyörű gondolatot, ízt, illatot, érzést, érzelmet öntött szavakba, hogy nem győztem őket újra meg újra visszaolvasni. Még mindig imádom ezt a nőt, csak ő képes ennyire elvarázsolni és ennyire elfeledtetni velem a szürke hétköznapokat és ezért soha nem lehetek elég hálás neki!

"Az Élet, akárcsak a szél , olyan helyekre visz minket, amelyekre a legkevésbé számítottunk, és közben folyton változtatja az útirányt, így a végén koldusokat koronáznak királlyá, királyok buknak a mélybe, a szerelem közönnyé fakul, és esküdt ellenségek szívbéli jó barátokként, kéz a kézben szállnak sírba."

Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2012
Fordította:  Szűr-Szabó Katalin, Sillár Emőke, Tomori Gábor

Bűnös ártatlanok

Donna Tartt: A titkos történet

"Létezik-e az irodalmon kívül olyasmi, mint „a végzet törésvonala”, ez a feltűnő, sötét repedés, mely végighúzódik az életen?"

Micsoda sötét, borús hangulatú, a végzet felé lassan csordogáló történetet írt Donna Tartt! És annyira örülök, hogy nem maradt ki ez a regény az életemből. Joanne Harris Urak és játékosok c. regénye óta vágytam vissza egy elzárt iskola falai közé, vágytam valami borzongató érzésre, hétköznapi, bűnös lelkű szereplőkre, akikre mégis azt tudom mondani, hogy csupa-csupa különc, a maga nemében teljesen egyedi karakter.

Engem már a fülszöveg olvasása során elfogott a borzongás. Öt ember története ez, négy fiúé és egy lányé. Egy csoportot, egy megközelíthetetlen társaságot alkottak ők egy kis vermonti egyetemen. Különcök voltak, már a fő tárgyukat tekintve is: ógörögöt tanultak. Csupán egyetlen egy embernek sikerül közéjük kerülni, Richardnak, aki egy isten háta mögötti kisvárosból kitörni vágyásában kerül az egyetem falai közé, és egy ideig csak távolról szemléli ezt a kis csoportot, majd leleményességének és kitartásának köszönhetően hamarosan ő is a tagjává válik. Majdhogynem egy zárt, elit "klubról" van itt szó: kuszábbnál kuszább kapcsolatok jellemzik, barátság, eltitkolt szerelmek, homoszexuális érzelmek, ikrek közötti furcsa kapocs és még sorolhatnám. Illetve van egy szintén elég különc professzoruk, aki az ógörög tanulmányozásán túl a görögök hajdani kultúrájának, hitvallásának teljes átélésre biztatja a fiatalokat. Csakhogy a csoporton belül feszülő indulatok és érzelmek egy ilyen alkalommal elszabadulnak, és végzetes események veszik kezdetét.

Számomra hihetetlen, hogy ez az írónő első regénye. Borzasztó erős kezdés ez. A zseniális történeten túl a zárt egyetemi közeg, a csoport tagok közötti kapcsolatok bonyolult hálójának bemutatása nagyon részletesre és a lélekig hatolóra sikerült. Szinte láttam magam előtt a vastag egyetemi falakat, a füstös, alkoholgőzös bulikat, szorítottam Richardnak, hogy kerüljön be a kis csapatba. És miután ez megtörtént a kapcsolatok kiélesednek, az érzelmek egyre mélyebbekké válnak, némelyek egyre sötétebb színt öltenek és a zsigeremben éreztem, hogy robogunk - amikor a történet lassan haladt előre akkor is csak ez a szó jutott eszembe - az elkerülhetetlen és tragikus vég felé.

"A szépség rettenet. Amit szépnek nevezünk, az előtt reszketünk."

A másik nagy erőssége a könyvnek a szereplői. Remekül megalkotott, részletesen bemutatott, árnyalt karakterek egytől-egyig és egyik sem jó vagy rossz, hanem ennek a kettőse. Van, hogy a jó oldaluk kerekedik felül, bár volt akinél erőlködnöm kellett, hogy ezt felfedezzem, aztán elég volt egy apró mozzanat és átkerültek a sötét oldalra. Mint minden csoportban itt is van egy igazán domináns személyiség, ez pedig Henry, aki talán felsőbbrendűnek képzeli magát az amúgy is elitnek számító csoport tagjai között és sokszor úgy mozgatja a szálakat, ahogy ő szeretné. Teheti is mindezt, mert a többiek sokkal gyengébb jellemek nála. Bunny, csak a tipikus helyes amerikai srác, akinek fogpasztamosolya leimádkozza a lányokról a bugyit és majd elvesz valami buta, üresfejű, ugyanakkor kőgazdag fruskát, és éli a kispolgári, látszat életét. Vagy itt van Francis, aki a saját neméhez vonzódik, és egy alkoholista anya elkényeztetett gazdag fia, vagy a szép ikerpár Camilla és Charles, akik amennyire szépek külsőleg, belsőleg annyira csúnyák. 

Hihetetlen bravúr volt az írónő részéről végig fent tartani a figyelmet, az érdeklődést és a feszültséget, hisz a történet legelején megtudjuk, hogy ki lesz áldozat és kik lesznek az elkövetők. Donna Tarttnak sikerült. Olvasás közben azt vettem észre magamon, hogy egyre mélyebbre süllyedek én is a szereplőkkel ebbe az érzelmi mocsárba, ahová ők egymást tapodva már olyan szintre merültek, hogy a végső feloldozást csak egy újabb tragédiával nyerhetnék el. De azt hiszem, végigkövetve az életüket, egy újabb tragédia sem adhatta meg ezeknek az bűnös ártatlanoknak a vágyott békét.

"Némely dolog túl borzalmas ahhoz, hogy egyszerre felfogjuk. Más dolgok – csupasz, sercegő, kitörölhetetlen rettenetükben – ahhoz is túl borzalmasak, hogy egyáltalán felfogjuk őket. Csak később, magányban, visszaemlékezve kezd derengeni a felismerés: amikor kihűlt a hamu; amikor a gyászolók hazamentek; amikor az ember körülnéz, és – legnagyobb meglepetésére – egészen más világban találja magát."

Kiadó: Európa

Kiadási év: 1996

Fordította:  Greskovits Endre

Nem százasok!

Donna Tartt A titkos történet c. regénye közben kezdtem el azon morfondírozni, miért van az vajon, hogy a könyvek vastagságát, hosszát tekintve is van egy bizonyos komfortzónám. Belegondoltam, hogy legjobban a 300-350 oldal körüli regényeket szeretem és ha néznék egy átlag oldalszámot az olvasásaim tekintetében szerintem hasonló szám jönne ki majdnem minden évre. 

Pedig A titkos történet a maga cirka 600 körüli oldalszámával úgy beszippantott ahogy kell és nem azzal foglalkoztam, hogy mikor érek a végére vagy te jó isten még mennyi van hátra. Mégis valahogy azt kell mondanom, hogy én biza kevésbé veszek a kezembe egy ilyen hosszú történetet vagy legalábbis nagyon sokáig kerülgetem mire rászánom magam.

Most is a polcomon várakozik jó néhány, amelyek a nem százasok kategóriájába tartoznak és már olyan régóta tologatom őket. Ilyen például a Könnyek kapuja (624 oldal), A három testőr (688 oldal) vagy éppen a Titánok bukása (968 oldal), illetve a várólista-csökkentésbe beválogatott Szinuhe (712 oldal). Rájuk nézek és nagyon-nagyon szeretném olvasni mindegyiket, aztán persze mindig valami - jelen esetben fizikailag is - könnyebb regényt veszek kézbe. Mert bevallom ilyen nagyszabású történeteket néha baromi kényelmetlen olvasni. Például emlékszem, amikor A katedrálist bújtam (1000 feletti oldalszám) a csuklóm is megsínylette a dolgot, pedig ezt a böhöm monstrumot még cipeltem magammal a munkába is és a bkv-zás közben is fogyasztottam az oldalakat. Mondjuk néha a kiadók sem elég olvasóbarátiak a kiadás méretét tekintve. Visszagondolva eddigi leghosszabb olvasmányomra, a Monte Cristo grófjára, tuti, hogy nem olvastam volna el, ha az egyik legújabb tégla nagyságnyi kiadásom lenne meg. Helyette antikváriumban pár száz forintért sikerült egy háromkötetes verziót beszereznem anno, úgyhogy sokkal komfortosabb volt így hozni-vinni-olvasni, mint mázsás teherként kézbe venni. Tudom, hogy drágább a több kötetes mű, de van az az élmény/könyv, ami miatt szívesen áldoznék rá többet, csak hogy kényelmesebben tudjam olvasni.

Érdekelne, hogy nektek is van komfortzónátok az oldalszámokat tekintve vagy csak én vagyok ennyire süsü, hogy néha ez is befolyásol az olvasmányaim kiválasztásában?

Berlin árnyékai

David R. Gillham: Asszonyok városa

Már a megjelenésekor, azaz 2012-ben felfigyeltem David R. Gillham könyvére. Első körben a borítója fogott meg, majd a fülszövege és mivel világháborús történet, ezért volt nagy az örömöm, amikor tavaly év vége felé felfedeztem, hogy magyarul is meg fog jelenni. Rögtön lecsaptam rá, ráadásul sikerült egy akciót is kifognom a beszerzésekor. Ám nem vettem rögtön a kezembe, hanem egy darabig csak dédelgettem a gondolatot, hogy egyszer valamikor olvashatom és csak gyönyörködtem a könyvben. Tudom, hülye vagyok! De valahogy éreztem, hogy egy kicsit húzni-halasztani akarom ezt az élményt, mert most már bátran állíthatom hogy ez bizony nekem élmény volt a javából, ez volt az a könyv, amiben minden egybe volt gyúrva, hogy az Én Regényem legyen!

1943-ban járunk a háború terhe alatt nyögő Berlinben. Ekkor már a józan gondolkozású németek nem hisznek a propagandának és lelkük mélyén tudják, hogy veszett ügyért harcolnak. Ugyanakkor pont ez a korszak az, amikor a német vezetők mindent bevetnek még, amit tudnak, még szigorúbban hajtják fel és deportálják a zsidókat, még szigorúbban ellenőrzik a németek hazafiságát és Hitlerhez való hűségüket, mint eddig bármikor. Ebben a - esténként az angolok bombázásától sújtotta - városban él és dolgozik Sigrid Schröder, akinek férje az orosz fronton harcol. Bár nincs egyedül, mert az anyósával osztja meg a hajlékát, de a két nő nem szívleli egymást, egyszerűen csak elviselik a másikat. Sigrid pedig testben ugyan jelen van, de lélekben nagyon messze jár. Egy férfi tölti ki minden gondolatát, méghozzá egy német zsidó férfi, Egon, a szeretője. Akivel már a háború kitörése utáni zűrzavarban találtak egymásra, aztán ugyan nagyon intenzív testi kapcsolat alakul ki közöttük, mégis a férfi egyik napról a másikra szó nélkül eltűnt Sigrid életéből. És épp amikor a nő a tűrőképessége és a fásultsága határához érkezne, történik valami. Egy moziban egy este megszólítja egy a házukban szolgálatot teljesítő fiatal lány, Ericha, aki arra kéri, hogy hazudja azt, hogy együtt voltak végig az előadás alatt. És amikor a Gestapo emberei ellenőriznek a mozi nézői között, Sigrid józan esze helyett az érzelmeinek engedve a lány segítségére siet. Ekkor még maga sem tudja, hogy milyen árnyaktól hemzsegő, félelemmel terhes világban fogja hirtelen találni magát. Merthogy Berlin akkor nem csak fásult és zsidógyűlölő németekből állt. Voltak olyanok, akik segíteni akartak ezeknek a deportálás elől bujkáló embereknek, saját maguk biztonságát a sutba dobva. Csakhogy akármennyire tisztában vannak ezek az emberek a veszéllyel, úgy még nehezebb egy ilyen csoportnak a tagjává válni, ha a közvetlen szomszédba egy a háborúban megsebesült SS tiszt költözik két húgával együtt. Sigrid élete és világa innentől valóban fenekestül felfordul.

Azért nehéz erről a könyvről írnom, mert abszolút a rajongójává lettem. Nagyon sok világháborús történetet olvastam eddig, de ez messze kiemelkedik az eddigiek közül. Hogy miért? Mert olyan nyers volt az egész, mint amilyen nyers és borzasztó lehetett az az időszak. Nagyon szerettem benne, hogy pont Berlin volt a helyszín, hogy végre német szemszögből olvashattam a háborús eseményekről. Brutális világ volt, nem is tudom, hogy voltak képesek innen felállni a későbbiekben, mert biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan család, aki ne veszített volna el valamit vagy valakit a háború miatt. Gillham úgy mutatta be nekünk Berlint, hogy végig óriási gombócot éreztem a torkomban, görcs állt a gyomromban és rettegtem, amikor a többi német emberrel együtt képzeletben én is ott szorongtam a bombázások alatt a pincében, vagy amikor megláttam a Gestapo embereit az utcán. Szabadok voltak ugyan, de mégsem.

Azért is a nyers jelző jutott az eszembe a könyvről, mert Sigrid és Egon szerető státuszú kapcsolatában semmi rózsaszín nem volt. Itt csak a szex, a pillanatnak élés és a pillanatnyi kielégülés volt a lényeg. És én nem tudtam őket elítélni, hogy így keresnek röpke örömet ezekben az időkben. Biztos vagyok benne, hogy valóban hasonló kapcsolatok segítették át a nőket és a férfiakat is ekkor. Arról is képet kapunk, hogy a fronton harcoló férfiak sem szent életet élnek, ráadásul mindezt felsőbb utasításokra teszik.

"Halott katonák. Ki dönti el, hogy ki él és ki hal meg? Isteni számítás? Elrendelt végzet? Még ha minden azt bizonyítja is, hogy egyik sem létezik, s az élet csak véletlenszerű számok sorozata. Egy él, hat meghal, három él, ezer meghal. Azt kell hinnie, hogy valamiféle ismeretlen óramű forgatja az életeket. Talán ... mert hiszen egyébként mi értelme lenne az egésznek?"

Még egy dologgal megnyert magának Gillham: a karaktereivel.

Egyrészt Sigrid iszonyú nagy fejlődésen ment át: a kezdeti fásultságából felocsúdva olyan nő vált belőle, aki előtt megemelem a kalapom. És nem egy szent, mert megcsalja a férjét, utálja az anyósát és valamilyen szinten a kispolgári életét is, de amikor igazán felnyílik a szeme, onnantól kezdve nem lehet megállítani. Az a szunnyadó szenvedély, amit a pásztorórákban élt át eddig, erős és tettre kész, a végsőkig harcoló nőt formál belőle. Tetszett az is, hogy mennyire közel kerültek Erichával egymáshoz és hogy az utolsó utáni pillanatig is kiállt ez mellett a lány mellett.

Ericha is jóval több egy idealista diáklánynál. Hamarabb felnyílt a szeme mint sok másik embernek,  sokszor az életét kockáztatta az ártatlanok miatt. Az már más kérdés, hogy mennyire volt kitartó és hogy mikor és mennyire hozott rossz döntéseket.

Egon és a férj, Kaspar karaktere sem egysíkú. Végig érezzük, hogy Egon mennyire a bűvkörébe vonta Sigridet a szinte csak a szexuális örömöt hajszoló együttléteik idején, ugyanakkor azt is átéljük vele, hogy ezek az érzelmek milyen visszafordíthatatlan roncsolást végeznek közte és a férje között. Kaspar karakterén keresztül pedig arra nyílik rálátásunk, hogy milyen sérülést (és itt nem csak a testire gondolok) szenvedtek el a fronton a német katonák, akik rá voltak kényszerítve, hogy a Harmadik Birodalom dicsőségéért harcoljanak, akkor amikor már tudták, hogy semmi esélyük sincs a végső győzelemre.

De számomra a legnagyobb meglepetés mégis Wolfram volt, a német SS tiszt. Az ő karakterét szerettem a legjobban. Pimasz és cinikus férfi volt és eleinte nem is tudtam hogy állok vele, de azt hiszem úgy voltam én is mint Sigrid, nem tudtam a bűvköréből kivonni magamat, vonzott mint a molylepkét a fény.

Ráadásul Gillham annyival megspékelte még ezt az egész kavalkádot, hogy senki, de tényleg senki nem az a regényben, akinek először gondoltam. 

Szóval hibát nem tudok felróni a könyvnek, nekem így volt tökéletes ahogy volt, elfogult vagyok, na! Nyers, fullasztó légkörű, durva képekkel teli, a szexualitás is pont ilyen benne, de azt hiszem ez a korszak nem is lehetett másmilyen, tehát Gillham pont eltalálta azt a stílust, ami egy ilyen történethez illik. Kicsit Tolvajok tele érzést kaptam meg itt is, talán annyiban volt csak más, hogy ez nem a humor oldalával oldotta a feszültséget, sőt, itt nem beszélhetünk semmilyen feszültségoldásról. De erre a két regényre visszagondolva most már van egy olyan érzésem, hogy ilyen igazán jó, élethű háborús regényt férfiak tudnak írni. Akit érdekel a téma, a történelem eme szelete, az szerintem semmiképpen ne hagyja ki! Én meg csak reménykedhetem, hogy Gillham nem egykönyves szerző lesz!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2014

Fordította: Barta Judit

Januári zárás

Egy újabb január és egy újabb olyan január, amikor nem vettem könyvet. Egy darabot sem. Annyira jó érzés, és nem is azért, mert így legalább a helyhiány miatt nem kell azon tanakodnom, hogy hova is szuszakoljam majd be az új szerzeményeket, hanem azért, mert még csak késztetést sem éreztem egyetlen egy könyv iránt sem, hogy a kosaramba tegyem. 

Ellenben elég sokat olvastam, még számomra is meglepő volt, hogy 10 elolvasott könyvvel zártam januárt, ebből 6 várólista-csökkentős. Senki ne gondoljon semmi rosszra, nem vettem be semmi turbós pirulát, most épp a vcs-csapathoz volt hangulatom. Gondolom ez a mennyiség köszönhető annak is, hogy mostanában, ebben a csodás téli szutyok időben (sajnos én itt Pesten nem élvezhettem az összefüggő szép fehér hótakarót, ide csak a latyak tette be a lábát) a szabadidőmet és az estéimet kizárólag az olvasásnak szenteltem. Most kicsit befelé fordultam, sok mindenhez és mindenkihez nem volt kedvem, de szerencsére a könyvek nem ez a kategória volt.

Egyszer fent:

A 10 elolvasott könyv közül 3 az egyszer fent kategóriába került nálam, azaz nagyon szerettem őket olvasni. Ebből az első A tigris asszonya volt. Csodás, felkavaró, elgondolkoztató történet, tele érdekesebbnél érdekesebb szereplőkkel. Ne hagyjátok ki! 

A második Jojo Moyes régóta halogatott könyve volt, az Akit elhagytál. Szerencse, hogy az idei év várólista csökkentésébe beválogattam, kár lett volna tovább halogatni. 

Ami pedig számomra is nagy meglepetés volt, az egy újabb sci-fi John Scalzitól, a Bezárt elmék. Lebilincselő alaptörténet, érthető történetvezetés és egy sokkal bonyolultabb végkifejlet, mint amire első körben gondoltam volna.

Egyszer lent:

Volt néhány könyv, amivel nem nagyon voltam kibékülve. Ilyen volt Mark Pryortól A kriptatolvaj, Camilla Läckbergtől a Jéghercegnő, és végül Carson McCullers Az esküvői vendég c. könyve. Az első kettő nem volt rossz, az alaptörténet mindkettőnél érdekes volt, csak a kivitelezéssel volt gondom, néhányszor unatkoztam olvasás közben. Carson McCullers könyvét még emésztem, helyenként szép gondolatokat találtam benne, de sokszor itt is voltak olyan részek, amelyek során valahol máshol kalandoztam. Azt hiszem nem az én írónőm lesz a hölgy.

Középkategóriások:

Becsúszott néhány nem januárra tervezett olvasás is, de most ezekhez éreztem a késztetést. Ilyen volt a Neil Gaimantől az Óceán az út végén. Khm, azt hiszem Gaiman sem kimondottan az én íróm. Igen, értettem én, hogy miről szól a könyv, de most valahogy a fantasy nem csúszott úgy, mint ahogy én szerettem volna. A műfajjal még biztos próbálkozom, Gaimant meg még meglátjuk. 

Aztán kicsivel többet vártam Marie-Aude Murail Oh, boy! c. regényétől is, ami ugyan összességében egész kis aranyos volt, viszont a karakterekkel itt sem voltam teljesen elégedett. 

A harmadik Matthew Quick Napos oldal c. könyve, amit ugyan szerettem, illetve Patet kimondottan a szívembe tudtam zárni, viszont az a rengeteg amerikai focis rész (mondom ezt úgy, hogy szoktam NFL-t nézni a tévében és még szeretem is ezt a sportot) nekem agyonütötte kicsit az élményt.

Szerettem:

Ide egyértelműen Ulickaja Odaadó hívetek, Surik c. könyve kívánkozik. Szerettem olvasni, szerettem bekuckózni vele esténként, szerettem (és sokszor szántam) Surikot is! Ulickajával pedig biztos, hogy tovább folytatom majd még idén az ismerkedést.

A múlt lenyomata

Camilla Läckberg: Jéghercegnő (Fjällbacka-sorozat 1.)

Egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe Camilla Läckberg krimisorozatát, és most hétvégén, miután elolvastam Ulickaja könyvét, gondoltam belekezdek, biztos jó lesz valami teljesen más stílust és műfajt olvasni. Nem volt nagy elvárásom az írónővel szemben, akinek ez volt az első könyve amivel nevét megismerhették az olvasók, viszont olvastam már skandináv krimit és nagyon vártam, hogy hasonló hangulatba hozzon, mint amit anno már általuk átéltem. Sajnos ez nem jött össze. Pedig az alaptörténet nagyon ígéretes volt, és az indítás is jónak tűnt, de gondom volt a történet további részével és magával a kivitelezéssel is.

A regény egyik főszereplője a 35 éves Erica Falck, aki szülei halála után hazatér szülőfalujába, Fjällbackába, hogy átnézze a hagyatékot és eldöntsék majd húgával közösen, hogy mi is legyen a szülői ház sorsa. Erica szerencsés, merthogy életrajzíróként dolgozik, így munkáját igazából bárhol végezheti. Hazatérése után nem sokkal brutális gyilkosság áldozata lesz gyerekkori legjobb barátnője, Alex. Ereit felvágva, saját hétvégi házában a fürdőkádban megfagyva találják meg. Erica óhatatlanul belekeveredik a haláleset okozta eseményekbe, furcsábbnál furcsább részletekre derít fényt Alexszel kapcsolatban és nehezen azonosítja az új információk által körvonalazódó felnőtt nőt azzal a kislánnyal akivel régen szinte testvérekként szerették egymást. Ráadásul Erica úgy érzi, hogy valami már gyermekkoruk óta nem kerek Alexszel és a családjával, hiszen annak idején egyik napról a másikra szűnt meg közöttük a barátság, elhidegültek egymástól, majd Alex és családja el is tűnt a környékről egy időre. Szóval Erica kis magánnyomozásba kezd, próbálja az apró információmorzsákat összegyúrni és a kis részletekből összetenni a múlt történéseit, ami Alex kegyetlen halálához vezettek. Ebben segítségére van egy régi iskolatársa, Patrik Hedström, aki nyomozóként érintett az ügy mihamarabbi lezárásában. A férfi ráadásul érzelmileg sem közömbös Erica iránt, tinédzserkoruk óta rajong a lányért. A nyomozás során olyan titkokra derül fény, amely egy sokkal brutálisabb megoldást sejtet, mint amire bárki is gondolni mert volna.

A történetbe nagy izgalommal vetettem bele magam, de sajnos már pár oldal elolvasása után nem voltam maradéktalanul elégedett. A regény elején gyorsan túljutottam, aztán amikor a főszereplőink elkezdték felgöngyölíteni a szálakat, úgy éreztem, hogy leült a regény. Valahogy ritmusát vesztette, kevésbé volt pörgős, pont akkor, amikor a legizgalmasabbnak kellett volna lennie. Számomra túl sok szereplőt mozgatott az írónő, egymás után derültek ki a titkok az emberek életéről, de sok szálat elég klisésnek éreztem. Pechemre az egyik nagy csavarra simán rájöttem, egyszerűen annyira egyértelmű volt az a "nagy talány", amit a lány múltjában kellett keresni, hogy szinte kiszúrta az ember szemét (nem is értem, hogy a rendőrségen miért nem tették össze a 2+2-t). A gyilkos személyében azért ért egy kis meglepetés, bár Agatha Christie-n edződött agyam mindig azt a megoldást vagy azt a személyt keresi, ami/aki a legvalószínűtlenebb, de azért erre én sem gondoltam. Ezért nagy piros pont az írónőnek!

A másik, ami nagyon zavart az, hogy szinte alig volt olyan személy, akiről ne derült volna ki valami rossz. Könyörgöm, a világunkban tényleg minden ember megzakkant és defektes? Nincs egy normális lény, aki ne lenne alkoholista, vagy önpusztító, vagy családverő vagy éppen ne csalná meg a férjét/feleségét? Szóval néha kicsit soknak találtam, hogy tényleg mindenki takargat valamit.

Sajnos a romantikus szálat is egy kicsit erőltetettnek gondoltam. Persze rögtön az elején nem volt kérdés, hogy Erica és Patrik majd egymásba bonyolódnak, csak annyi volt a levegőben lebegtetve, hogy mikor és mennyire. Nekem ez az érzelmi szál, az egymásba bonyolódás sem volt elég kidolgozott. Kicsit úgy éreztem, mintha az írónő a listáján kipipálta volna az egyik tartalmi elemet is, nevezetesen a két szereplő közötti romantikus érzelmet. De mivel egy sorozat első kötetéről van szó, és az írónő első próbálkozásáról, remélem, hogy a későbbiekben kiforrottabb lesz ez a vonal.

És amit a legnagyobb hiányosságnak éreztem: engem bizony nem fogott el olvasás közben az a tipikus skandináv (krimi) hangulat. Tudjátok, az a sötét, búskomor érzés, amikor a sorok között érzed a fagyot, látod a kilépő emberek leheletét magad előtt, amikor már attól is borzongsz, hogy egy svéd faluban ilyen brutális gyilkosság történik, mert először csak egy kedves kis falucskát látsz magad előtt, aztán már szinte minden ajtó mögött a baltás gyilkost sejted. Na, ez nekem baromira hiányzott! Nem tudom miért nem éreztem ezt, talán annak idején a Millenium-trilógiával nagyon magasra került nálam a léc. Sajnos ezt a lécet, most ez a könyv nem tudta megugrani, de egynek elment! És ettől függetlenül úgy érzem, hogy majd valamikor a folytatásokra is sort fogok keríteni, mert a barátnőm szerint a második rész már klasszisokkal jobb lesz. Remélem, neki lesz igaza és megkapom majd a hangulatot, amit itt úgy hiányoltam! (Ja, amúgy egy dolog volt meg itt is: az a rengeteg kávé, amit úgy nyakalnak, mintha vizet innának. Lehet, hogy egy ilyen északi országba kellene költöznöm a kávémániám miatt?)

Kiadó: Animus

Kiadási év: 2014

Fordította: Torma Péter

Egy pad, egy kávé és egy könyv #9

Hétvégén gondoltam egyet ebben a csodás téli időjárásban és elmentem moziba. Nem tudtam, hogy majd mennyit is kell sorba állnom a jegyért, ezért korábban elindultam, úgy voltam vele, hogy majd nézelődök a mozi kezdetéig VAGY beülök egyet kávézni. Mivel a bevásárló központban kismillióan voltak, ezért a nézelődés opciót kilőttem és természetesen a jó öreg kávézást választottam. Most semmi "flancos" kávéhoz nem volt kedvem, csak egy sima café lattéra vágytam. Miután megkaptam az elbűvölő barista fiútól a napi koffein adagomat, kerestem magamnak egy kétszemélyes asztalt, előkaptam a táskámból az épp aktuális könyvemet, bár először egy kicsit bambultam ki a fejemből és néztem az körülöttem lévő embereket.

Érdekes, hogy egy bevásárló központban mennyire másak a kávézási szokások, mint a sima kávézókban. Ide inkább csak beugranak az emberek két bolt között, vagy épp a párjukat kísérő férfiemberek menekülnek ide a végkimerülés előtti utolsó állapotban, miközben a nő még bírja ezerrel és a nyolcvanadik boltba is ugyanolyan lelkesen tér be, mint az elsőbe. Az utcai kávézóknál azt veszem észre, hogy ott picit olyan, mintha pár órára kiszállnál a nagy rohanásból, picit megáll az élet, amíg elkortyolod a feketéd. Ott inkább hosszas beszélgetések zajlanak, itt pedig csak pár perces megpihenések és inkább a "caffee to go" érzés a nyerő.

Engem persze ez egy cseppet sem zavart, szóval a könyvemet elővéve és elmerülve benne abszolút nem érzékeltem, hogy hol vagyok és kik vesznek körül. Megszűnt a fülemben az emberek és a tömeg morajlása, én bizony Oroszországban voltam Surikkal és rohantam Szonyától, Szvetlánához, vagy Veruszjához, netalán Marijához avagy Liljához. Loholtam Surik nyomában egyik nőtől a másikig, és azt gondoltam, hogy én vagyok abban a pillanatban az egyetlen nő, aki nem akar semmit sem ettől a szerencsétlen pasastól, akit minden nő használt valamire. Szívem szerint belefolytam volna a könyvbe és mondtam volna neki, hogy légy egy pár perce az én odaadó hívem és van itt neked mellettem egy üres szék, pihenj meg! Dehát Surik rohant tovább, én pedig még időben észbe kapva rohantam a moziba. (Ahová nem lehet bevinni máshol vásárolt italt, így kénytelen voltam a táskámba csempészni a papírpoharat, aminek az lett a következménye, hogy szegény Surik egy kicsit kávés lett. Ja, amúgy a film - A mindenség elmélete - is szuper volt!)