Témázunk: Távozz tőlem!

avagy kinek milyen mumusa van a könyves témák kapcsán?

Szerintem igen érdekes az e havi téma, legalábbis amint megtudtam, azonnal rápörögtem és bőszen jártak a gondolataim, hogy melyek azok a topikok, amiket olvasás során messze elkerülök és hogy vajon miért is van ez így. Illetve az is elgondolkodtam, hogy változtam-e ezzel kapcsolatban az olvasói létem során?

Csak hogy motiváljam magam a jövőre nézve!

Az általam egyik legjobban került téma általában az étkezési zavarok, főleg a bulimia és az anorexia volt régebben. Talán azért, mert én kistinédzser korom óta a mérleg másik végén álltam, azaz a valóban meglévő többletkilóimmal küzdöttem. Fiatal lányként nem tudtam megérteni azokat a jellemzően szintén lányokat, akik azzal sanyargatják a testüket, hogy alig vesznek magukhoz táplálékot, vagy ha igen, akkor azt utána erőszakkal távolítják el a testükből. Teszik mindezt úgy, hogy ha a tükörbe néznek, legtöbbször egy nagyon vékony lány köszön vissza rájuk. Szóval ha csak meghallottam ezt a két szót, kirázott a hideg és messze, nagyon messze kerültem a témát. Egészen addig, amíg felnőttként egyszer csak én is elkezdtem tudatosan foglalkozni a plusz kilóimmal, az önértékelésemmel és rájöttem, hogy van bizony kapcsolat az én többletem között, meg a között, amit ezek a lányok átélnek. Ráadásul a kezembe került Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyve, ami ezen "rettegett" témát járja körbe, mindezt olyan érzékenyen és annyi beleéléssel, hogy hirtelen átkapcsolt valamit az agyamban. Azt hiszem azóta nem zavar ez a téma, igazából az zavar inkább, hogy sokszor azt érzem, hogy nem vesszük komolyan azt, ha valaki evési zavarokkal küzd. Nem elég megkérdezni, hogy eszik-e eleget, vagy legyinteni hogy majd kinövi, hanem érdemes segítséget kérni, méghozzá időben, nehogy túl késő legyen.

Van egy másik téma, amellyel kapcsolatban mostanában változott meg szintén a viszonyom: ezek pedig a történelem során bekövetkezett világ-vagy kisebb méretű tragédiák. Irtóztam világ életemben a Titanic témájától (nem, a filmet sem láttam), meg a szívem szorul össze mindig a 9/11 kapcsán is, bár értem és tudom, hogy mindez a történelmünk része és foglalkozni kell vele. Ami most nyitotta fel a szememet az a Csernobil című sorozat. Nem gondoltam volna, hogy én ezt valaha meg fogom nézni. Aztán mégis megtettem és akkora pofon volt ez nekem, olyan ébresztő, hogy azóta is beleborzongok. Szintén rájöttem, hogy vannak olyan esetek, amikor nem lehet homokba dugni a fejünket, hanem tudni, ismerni kell a tényeket, illetve el kell ismerni azoknak az embereknek a teljesítményét, akik igyekeztek a még nagyobb katasztrófát megakadályozni. Szóval Csernobil kapcsán döntöttem el, hogy legyűröm minden félelmemet és a film után a könyvet is, a Csernobili imát is, sorra fogom keríteni. Nem lesz egyszerű menet, nem most fog megtörténni, de érzem annyira fontosnak a témát, hogy én is felnőjek hozzá.

És akkor vannak azok, amelyeknél egyelőre nem tapasztaltam enyhülést:

Ilyenek például a zombik. Nem, nem és nem. És fogalmam sincs, hogy miért, szimplán csak ráz tőlük a hideg. De oly annyira, hogy már a szó hangzásától is kivagyok. Élőhalottak ... Lehet azért is, mert nem olvasok, nem nézek horrort és nagyon kevés fantasyt, szóval eleve nem kerültek bele az olvasói látókörömbe. Illetve az olvasás számomra a teljes kikapcsolódást jelenti, és ők pont, hogy a frászt hozzák rám, nemhogy kikapcsolnának. 

Szintén úgy érzem, hogy az állatkínzás, az olyan könyvek, ahol állatok szenvedése, illetve halála áll a középpontba számomra messzire elkerülendő. Érdekes módon sokkal jobban felzaklatnak ezek, mint amikor gyilkosságokról esik szó. Talán azért, mert egy állat soha nem azért öl, hogy fájdalmat okozzon, hogy bosszút álljon, ők mindezt önvédelemből és a táplálkozás miatt teszik. Hát akkor miért képzeljük mi emberek, hogy felettük állunk és mindent megtehetünk velük? Fiatalságom meghatározó éveit együtt töltöttem egy kutyával, akitől annyi szeretetet, törődést kaptam, mint nagyon sok embertől nem. Őt nagyon nehéz volt elengedni, fájdalmas volt a búcsúzásunk, és azóta is mindig hatalmasat dobban a szívem, ha egy olyan fajtát látok, mint amilyen az én pajtim volt. Talán az állatok kapcsán mindig őrá gondolok, és épp ezért nem szeretném ha az a régi fájdalom ezen téma miatt többször felszínre kerülne.

Az utolsó téma, amit olvasóként nem tudok befogadni az a haldokló fiatalok és esetleges szerelmi történeteik. Nem tudom, talán azért, mert az embert éri amúgy is olyan sok tragédia az élete során és e két téma összekapcsolása nekem túlontúl hatásvadász. Értem itt is a mögöttes tartalmat (bakancslisták és carpe diem), de számomra ez így túl direkt és túl az arcomba van tolva. Van, hogy belefutok kicsit hasonló témába teljesen véletlenül és volt olyan is, ami nagyon-nagyon tetszett, de jellemzően ezek nem a nagy amerikai sikerkönyvek. Itt nem érzem magamban a késztetést, hogy nyissak a téma felé, pl. soha egy percre se fordult meg a fejemben, hogy elolvassam vagy megnézzem filmen a Csillagainkban a hibát. 

Számomra ezek azok a könyves témák, amelyekre legtöbbször nemet mondok, de mint az első két pont esetében olvashattátok, esély mindig van arra, hogy ez a lista változzon. Érdekes lenne mondjuk 10-20 év múlva elővenni újra és átgondolni, biztos kerülnének fel újak és az is lehet, hogy valamit le tudnék húzni róla.

A Témázó Csapattagok "nemszeretem könyvbéli témái":

Dóri
Nita
Reea
Anett
Sister
PuPilla