A pszichológus is ember

Anne Cathrine Bomann: Agathe

Többek között azért is szeretek könyvtárazni, mert jó néhány könyv esetében megadta már nekem a végső lökést az olvasásukra és egyáltalán nem bántam meg. Az Agathe című gyönyörű, ámde igen vékonyka könyvecskével is pontosan ugyanígy jártam. Vacilláltam még vele a Könyvfesztiválon, mert érdekelt volna, de mikor a könyvtár polcán megláttam, már semmi nem tartott vissza, hogy vigyem magammal haza. Bár kicsi, kompakt könyv ez, a mondanivalója annál fontosabb.

 

Mivel nekem az egyik kedvenc sorozatom a Terápia, ezért már a történet elejétől lubickoltam a hasonló közegben. Adott egy terapeuta, aki épp a visszavonulása előtt áll, visszaszámol, illetve pontosan tudja, hogy nyugdíjazásig éppen 800 terápiás alkalmat kell még levezényelnie. Csakhogy egy nap új páciens jelentkezik, Agathe, akit semmi pénzért nem akar elvállalni az orvos, mert komplexebb problémát lát benne, minthogy a fennmaradó idejében segíteni tudna rajta. Aztán a nő annyira kitartó, hogy mégis elkezdik együtt a közös munkát, ami a pszichológus életére is hatással lesz.

"Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felkelnie másnap?"

Szépen építkező történet az Agathe. Már az elején át tudjuk érezni, hogy a terapeuta mennyire ki van égve, mennyire megcsömörlött a páciensei problémáitól. Pontosan Agathe ügye lesz az, amely kibillenti ebből az unott, belefásult állapotból, aki miatt mind a jelenlegi pácienseire, mind a közvetlen környezetében dolgozó titkárnőre is máshogy tekint majd. Ahogy Agathe hétről hétre megjelenik az orvosnál és ahogy hétről hétre fejtik fel a nő boldogtalanságának okát, a doki is úgy veszi észre maga körül a dolgokat. (Kicsit olyan volt ez a folyamat számomra, mintha egy fekete-fehér film szép lassan színesbe fordul.) Egyrészt mivel egy idő után valóban segíteni akar a nőnek, mintha visszanyerné hivatásába és magába vetett hitét, és próbálja azonosítani, hogy mikor és hol vesztette el ifjonti lelkesedését a szakmája iránt. Másrészt a hónapok által kezelt pácienseihez is másként áll hozzá: van, akit igyekszik kirángatni egy-egy váratlan helyzettel az addig megszokott terápiából, van, aki felé nagyobb részvéttel fordul. De a legnagyobb dolog az, hogy a saját életére telepedő démonokat, félelmeket próbálja majd legyőzni.

"És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember."

Amit nagyon szerettem a könyvben, hogy olyan szépen, szívfájdítóan szépen tud írni a sok negatív emberi érzésről, történésről. A magány, az időskori magány, az élet alkonyával, a "hasznosság" érzetének elmúlásával nagyon sokat foglalkozik, de ugyanilyen központi és visszatérő téma a halál, az elmúlás és a gyász is. És ettől függetlenül is, hogy pont ezek a témák járják át a regényt, valahol van egy pozitív üzenete is: soha nem késő változtatni, és van, hogy a segítség, a támogatás pont onnan jön, ahonnan nem várja az ember.

"Miért – mindig ugyanígy kezdődött – nem mondta el senki, mi történik a testtel, amikor az ember megöregszik? Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a szép vagy természetes? És abban a pillanatban, hogy a lemez végére ért, és a csend magamra hagyott a nappaliban, megérkezett a kegyelemdöfés: nincs kiút. Ebben az álnok, szürke börtönben kell élnem, amíg meg nem öl."

Ami miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, az a terjedelme. Olvastam volna még. Jobban örültem volna, ha bizonyos esetek esetében sokkal mélyebbre megyünk, jobban megértjük és látjuk is a történetek kifutását. A lezárás is csak amolyan sejtetős, ránk bízza az író a történet végének továbbgondolását. Szerintem olyan sok fontos témával dolgozott a maga is pszichológusként praktizáló írónő, hogy az megérdemelte volna egy hosszabb terjedelmű regényt. A tehetsége, a szép képeket elénk vetítő, gördülékeny stílusa határozottan megvan hozzá, így én várom hogy legközelebb mivel rukkol majd elő. Addig is ajánlom az Agathe-ot mindazoknak, akiknek szükségük van néha egy kis megállásra, egy-egy kapaszkodóra amikor elbizonytalanodunk, hogy mégis miért csináljuk azt, amit úgy hívnak hogy élet.

Kiadó: Jelenkor

Kiadási év: 2019

Fordította: Petrikovics Edit

Jó magyarok? Jó magyarok!

A Témázás keretében május hónapban a jó magyar írókat, regényeket beszéljük ki a csapattal. Fő kérdés, hogy egyáltalán van-e jó magyar élményünk, vagy a magyar kötelezők egy életre elvették a kedvünket kis hazánk szerzőitől?

Amikor felvetődött ez a téma, gyorsan leültem átböngészni az olvasási listámat. Sajnos meg kellett állapítanom - amivel azért én is tisztában voltam -, hogy nem túl sok könyvet olvasok magyar szerzőktől. A húszas éveimet szerintem egyáltalán nem jellemezte az, hogy hozzájuk nyúltam volna. A fejemben a magyar szerzők mindig egyet jelentenek a búskomorsággal, az arculcsapással felérő történetekkel és egyszerűen nem álltam rá készen akkor, hogy komolyabb, fajsúlyosabb, hazánkat jellemző témákról olvassak. Aztán ahogy az ember feje lágya kezd benőni, néha éreztem én is késztetést a magyar írókkal való ismerkedéshez. Emlékszem, ott szégyelltem el magam nagyon, amikor egy nem magyar ismerősöm, aki magyar szakos volt olyan magyar íróktól olvasott az egyetemen, akikről én még csak nem is hallottam. Szóval úgy gondoltam, hogy tényleg itt az ideje finoman közeledni feléjük. A kulcs szerintem annyi, hogy legyél tisztában azzal, hogy te mit szeretsz, mi az, ami kikapcsol. Ha nem tudsz komoly szépirodalmat olvasni, akkor a magyarok között se azt keresd. Én például tudom magamról, hogy nem vagyok érett még se Eszterházyt, se Nádas Pétert olvasni. Rájuk még várok, majd pár év, vagy akár évtized múlva. De a kísérletezésemnek hála van jó néhány szerző vagy könyv, amit szeretek, szóval mesélek egy kicsit, hogy nálam kik a nyerők.

Baráth Katalin

A mai napig élénken emlékszem, hogy már szinte mindenki olvasta körülöttem a Dávid Veron sorozat első részét, én meg totálisan ellentartottam a könyvnek. Aztán valami bekattant és az első részt egy balatoni strandolás alatt elkezdtem, hogy alig 2 napon belül befejezzem. Aztán a következő köteteket már tűkön ülve vártam Katától és a sorozat kinőtte magát az egyik kedvencemmé. Sőt, a krimi vonulatban írt Arkangyal éjjel is az egyik emlékezetes olvasmányom lett, holott teljesen más, keményebb hangvételű és témájú, mint a Veron-kötetek. Jó lenne, ha Baráth Katalin újabb könyvvel jelentkezne, rá vevő leszek.

Böszörményi Gyula

Gyula bátyót én az Ambrózy-sorozat miatt ismertem meg. Az első kötettel nagyon megszerettem a miliőt, amit teremtett, hogy aztán a többi kötettel se engedjem el a szereplők sorsát. Szeretem, hogy alapos munkát tesz le elénk, hogy humoros, még ha néha mérges is voltam egy-egy fordulat miatt. Sőt, azt is szeretem benne, hogy aktívan molyol, minden olvasásomat, minden értékelésemet csillagozza, figyelemmel kíséri a regényei sorsát, az olvasói reakciókat és elég sokat dedikál. Nála mindig óriási sorok kígyóznak a Könyvfesztiválon/Könyvhéten.

Hidasi Judit

Hidasi Judit Április út című regényére tök véletlen, hatodik érzékkel találtam rá. Nekem óriási kedvencem lett. Nőkről szól, nőknek. Arról, hogy akkor is van remény, ha már te leírtad magad és az életed. Szerelmekről, csalódásokról, újrakezdésekről, lehetőségekről. Szerettem az egyszerű stílusát, az őszinte hangját és a két főszereplőjét. Sokszor kapom le ezt a regényt a polcomról, legtöbbször csak beleolvasok, egy-egy kedvenc részemnél elidőzök, de eddig például háromszor olvastam el teljesen. És még biztos fogom is. Ehhez képest fura, hogy Judit többi regénye felé nem nyúltam még. Azt hiszem a csalódástól félek. Hogy ilyet, mint amit ettől a történettől kaptam, nem kaphatok még egyszer tőle és ezt az élményt szeretném nem felülírni egy csalódással.

Leiner Laura

Na, ezzel most biztos kiverem néhányatoknál a biztosítékot. Leiner Laurával is úgy vagyok, hogy tudni kell tőle válogatni. Anno én a Szent Johanna Gimit nagyon bírtam minden hibájával együtt, hiszen közel sem tökéletes könyvekről van szó. Az üzenetét szerettem, azt hogy végigkísérhettem egy csapatot felnőni, hogy én magam is visszarepülhettem kicsit az időben a középsulis évekbe. Illetve jó volt látni, hogy mennyi fiatal lányt mozgatott meg, hányan olvasták a sorozatát. A többi könyvére nem vetettem rá magam, azoknál már éreztem, hogy rezegne a léc. Viszont az Iskolák Versenyével újra kísérleteztem és az is bejött. Leiner Laurát azért jó olvasni, mert jó néha lerakni a felnőtt életünk felelősségének a súlyát, újra tininek érezni magunkat. Ráadásul ez utóbbi sorozatában központi témaként jelenik meg egy szeretett családtag elvesztésének feldolgozása, ami szerintem nagyon fontos téma. Persze, kereshetem benne a hibákat, van, amit én sem bírok Laura stílusában, de ha olvasom a könyveit, egyrészt válogatok, másrészt tudom, hogy mit várhatok és nem is várok többet. Szórakozni szeretnék és azt megkapom.

Kőrösi Zoltán

Őt a molynak köszönhetem. Volt egy időszak, amikor elég sok figyeltem olvasta a Milyen egy női mell című regényét. Annyira felcsigáztak az értékelések, hogy adtam neki egy esélyt és totál szerelem lett a részemről is (amúgy most kedvem támadt felvenni az újraolvasandók kupacába). Sajnos Kőrösi azóta eltávozott, fiatalon és váratlanul, ami engem nagyon megrázott anno. Épphogy felfedeztem magamnak. Még megjelenése után olvastam tőle a Szívlekvárt is, ami ugyan nem érte utol számomra az előző regényét, mégis örülök, hogy a polcomon tudhatom. Mindenképpen szeretném az összes megjelent művét is elolvasni majd, csak most már kénytelen leszek beosztani...

Réti László

Szintén molyos ajánlásra kezdtem bele a Kaméleon-sorozatba és nem hittem el, hogy magyar író ennyire humoros krimit tud írni. Nemcsak a krimi szál volt érdekes, hanem legtöbbször sírva röhögős perceket okozott nekem. Volt bennem egy jó adag ellenérzés az elején, hogy én magyar író tollából krimit olvassak, de Réti levett a lábamról. Cameron Larkin kicsit olyan számomra, mint Stephanie Plum, azaz ha az idegeim cafatokban lógnak, és semmi agymegerőltető tevékenységre nem vagyok képes, akkor jöhet és nem fogok csalódni.

Tóth Krisztina

Ő az az író, akihez nekem fel kellett nőnöm, élnem, tapasztalnom, erősödnöm kellett. Eddig két novelláskötetét olvastam, a Pixelt és a Pillanatragasztót. Jó, hogy novellákkal kezdtem, mert ha nem tudok helyenként időt hagyni egy-egy története között, akkor eret vágok magamon a depressziótól. A Pixelt jobban szerettem, mint a Pillanatragasztót, de mindkettőből élénken emlékszem jelenetekre, szereplőkre, volt olyan történés, ami teljesen beégett az agyamba. Mostanában gondolkoztam rajta is, hogy folytatni kellene az ismerkedést (ott az Akvárium, vagy a Hazaviszlek, jó? ami listán van régóta), csak hozzá tényleg kiegyensúlyozott pillanat kell, mert a nagy magyar valósággal lehoz az életről.

Tóth Olga

A Csupasz nyulak. Amelynek a borítója mindig eltántorított az olvasásától. Aztán egyszer mégis kézbe vettem és kedvencem is lett. Megint a nagy magyar valóság, a régi rendszer, anyák-lányok kapcsolata, a családok diszfunkcionális működése, a kitörni vágyás. Emlékszem, hogy nagyon megérintett, nagyon elgondolkoztatott. Azóta is több helyen, több embernek ajánlottam már, az egyik legjobb magyar regény, amit valaha olvastam.

***

És akkor néhány "új felfedezett"-ről. Azért idézőjelezem, mert számomra újak. Eddig csak messziről néztem, kerülgettem, óvatosan közelítettem, aztán most úgy tűnik, hogy nem lőttem velük mellé.

Grecsó Krisztián

Én nem voltam Grecsó rajongó. Azt gondoltam, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy Grecsót olvassak. Aztán elmentem egyszer egy zenés előadására és annyira megfogott maga az ember, hogy úgy gondoltam, aki nekem ilyen szuper estét okozott, ennyiszer megnevettetett és ennyiszer megkönnyeztetett, az bizony valamit tudhat. Úgyhogy szép lassan ismerkedek vele. Nem sietem el. Válogatok. Most legutolsó alkalommal a Verával nagyon egymásra találtunk. Úgyhogy mindenképpen tovább megyek vele az úton. Csak maximum én most majd egy kicsit visszafelé haladok a korai művei felé. Megszerettem, "grecsósodtam" és a Harminc év napsütéssel meg abszolút beírta magát a szívembe. Értem őt és ő is ért minket.

Péterfy-Novák Éva

A rózsaszín ruha volt a kezdőlökés. Ami nagyon magyar, nagyon mai női sorsokkal, érzésekkel teli kis novella gyűjtemény. Tetszett a teljesen egyszerű, sallangmentes, helyenként erőteljesen szókimondó stílus. Nem akar több lenni, mint ami. Nem akar nagyon irodalmi lenni. Viszont fontos dolgok voltak ebben a kötetben. És ahogy néztem mind az Egyasszony, mind az Apád előtt ne vetkőzz szintén fontos témákat dolgoz fel. Számomra ez pont elég.

Mörk Leonóra

A porcelánlány volt az utolsó befejezett olvasmányom és hatalmas meglepetés volt. Merthogy tök jó és élvezetes volt. Szórakoztató női regény a jobbik fajtából. Szeretem a két szálon futó történeteket, ahol valami rejtély van a múltban és ettől a kis könyvtől pont ezt kaptam. Nem mondom, hogy tökéletes volt, de meglepett, hogy mi magyarok tudunk ilyet is írni. Van benne sok utalás a mostani rohanó életünkre, visszatekintünk a múltunk egy kevésbé dicsőséges időszakára és aztán levonjuk a tanulságot. Tök jó volt, hogy nem nyáltenger és rózsaszín giccs-féle regény ez, hanem olyan kellemesen érzelmes. A Ködkirálynőre is kíváncsi lettem.

Mint láthatjátok nálam nem a hardcore magyar kortárs szépirodalom képviselteti magát, mert most nem érzem magamat ezekre az írásokra készen. Majd. Viszont azért meg kell állapítanom, hogy tudunk mi magyarok írni, sok könyvből lehet már meríteni, így szerintem mindenki megtalálhatja magának azt a magyar írót, aki megadja neki a lökést a többiek megismeréséhez is. Illetve szerintem vannak nagyon jó megmozdulások (pl. a Libri Irodalmi Díja, a Margó Fesztivál), amelyeknek a fókuszában a kortárs magyar írók, költők állnak. Ezeket is folyamatosan nyomon szoktam követni, így például tudom, hogy a mostani közönségdíjas Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét is hamarosan beszerzem. Egy újabb író, akivel szeretnék megismerkedni. Mert ez egy izgalmas dolog, szóval legyünk nyitottak, adjunk esélyt, mert vannak bizony jó magyar könyvek, csak rá kell találnunk.
Ti mit gondoltok a témáról? Szoktatok magyar szerzőktől olvasni? Vannak kedvenceitek?

A témázós csapat résztvevőinek gondolatai:
PuPilla
ZakkantAnett
Dóri
Nima

Mindenkinek volt egy rózsaszín ruhája

Péterfy-Novák Éva: A rózsaszín ruha

Azt hiszem a könyvtározás egyik legjobb hozadéka az, hogy sokszor olyan könyvekkel is megpróbálkozom, amelyektől addig távol tartottam magam, vagy úgy gondoltam, hogy nem kell belőle saját példány, mert mi van ha nagy pofáraesés lesz a vége. Ilyenkor teljesen jó a könyvtár polcáról lekapni egy olyan kötetet, ami sokszor sok helyen jött már szembe velem és adni neki egy esélyt, hogy eldönthessem szeretnék-e az írójával tovább ismerkedni. Péterfy-Novák Éváról elmondhatom, hogy igen. A rózsaszín ruha című novellás kötetével engem simán megvett magának.

A rózsaszín ruha nőkről szól és talán leginkább nőknek, illetve azt mondanám, hogy ők fogják leginkább értékelni és átérezni azokat a szituációkat, amelyekről szól ez a könyv. Sokrétű kis kötet ez, és mivel novellákról szól, annyira mélyre mégsem megyünk, de mégis vannak benne olyan történetek, amelynél a rövidség előny, amely így is egy erős gyomrost ad nekünk olvasás közben.

A keményebb történetek legtöbbször megcsalásról, kiábrándulásról, nők elleni erőszakról, a nők elnyomott szerepéről szólnak. Nem is tudok felsorolni olyat, amelyik ne ütött volna szíven. Az egyik kedvencem az Európa Kávéház volt: amikor egy "idilli" kis család pár percébe tekinthetünk bele, ahol látjuk anyukát, aki kívül mosolyog, belül meg szanaszét van esve, mindezt persze apuka és az anyós hathatós "támogatásával". Hatalmas pofont kap a női romantikus lélek a Csokiszív 1-2. című novelláktól, amelyben először a feleség mesél, majd - és ez nem spoiler, mert simán kiérződik az első történetből a második csattanója - a másodikban a szerető. És akkor a koronát ezekre a gyomorszorítóan döbbenetes és őszinte történetre A nőgyógyász és a Házi bor című két történet teszi fel. Az egyik a nők kiszolgáltatottságáról szól egy nagyon intim helyzetben, arról, hogy fel kell vállalnia a fellépést valaki ellen ha valami olyan történik velünk, ami nem helyes, a másik pedig a családon belüli elnyomásról, erőszakról, és az arra adott válaszokról. Lehet kitörni és lehet benne ragadni is.

"Mert igenis van az a szint, amikor az ember a boldogtalanságtól szinte megbénul."

Hogy a feszültség, meg az a gyomorszorító érzés ami ezt a sok negatív érzelmet kíséri helyenként megtörjön volt pár olyan rövid kis szösszenet, ami mosolyt csalt az arcomra. Ilyen volt pl. A góc című novella, amelyben egy kigyulladó kicsi kocsi és Szentesi Éva is szerepet kap (Péterfy-Novák Éva családtagnak fogadta, amelyről többet az Útóhang az Egyasszonyhozból tudunk meg többet). És ugyanilyen sírva vinnyogós nevetés kapott el a Spájzablak legvégén, amelyben ugyan benne van egy kicsit az, hogy egy leánygyermek mégsem egyenlő egy fiúval, de a vége az igen kacagtató lett.

"Meg is jegyzem, hogy hát igen, Mama, azért nem mindent egy nőnek kell csinálnia otthon, még akkor sem, ha nincs munkahelye. Anyám úgy néz rám, mintha kétségbe vonná, hogy valóban az ő gyereke vagyok, én ekkor már tudom, hogy nem menekülök, egészen biztosan végig kell hallgatnom valami tanulságos történetet, amiből még számomra is világos lesz, hogy a lustaság a legocsmányabb tulajdonság."

Összességében annyit mondhatok, hogy legközelebbi könyvtárazásam alkalmával az Egyasszonyt is szeretném levadászni, illetve nemrég jelent meg Pétefy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz c. regénye, amelynek úgy gondolom elég beszédes a címe és ezt is sorra fogom valamikor keríteni. Nekem tetszik ez az őszinte, egyszerű, helyenként káromkodós és nagyon magyar hang, ami az írónőt jellemzi. És bizony az a rózsaszín ruha sem mindig rózsaszín, ezt nem lehet nekünk nőknek elég korán megtanulnunk.

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2017

Áprilisi zárás

Olyan jó lenne egyszer egy havi zárást nem azzal kezdeni, hogy hová tűnt ez a hónap? De komolyan, hogy hussant el ennyire gyorsan április? Én még élvezni szeretném a tavaszt, töltődni azzal a napsütéssel, amitől még nem leszek cseppfolyós, nézni ahogy virágba borulnak és bezöldülnek a fák, erre ennek a csodának eltel a 2/3-a. Mikor? Mindegy is, nézzétek el nekem a nyavalygásom, azt hiszem látszik, hogy nem várom repesve a nyarat.

BESZERZÉSEK

Ha már április akkor a beszerzések tekintetében legtöbbünknél befigyel egy bizonyos rendezvény, mégpedig a Könyvfesztivál. Erre minden évben hatalmas lelkesedéssel készülünk, írjuk a listát, hogy mit szeretnénk beszerezni. Na, idén nálam ez a hatalmas lelkesedés kimaradt, de azért én is ott voltam a Könyvfeszten, sőt könyvet is vettem és bandáztam egyet a csapattal. Közösen, együtt mindig szép emlék egy-egy ilyen esemény. De hogy visszakanyarodjak a beszerzéseimre, ebben a hónapban 4 könyvvel lettem gazdagabb, amiből egy nem várt ajándék, hármat pedig én garázdálkodtam össze.

Az első könyvet el sem tudom mondani, hogy mennyire vártam már. Annyira, hogy azóta nem merem olvasni, mert mi lesz ha a végére érek és kaparom a falat a folytatásért? Jó, persze nem lesz ennyire drámai a helyzet, de szerintem értitek. Szóval előrendeltem és a hónap elején meg is kaptam Robert Galbraith Halálos fehér című könyvét, ami a Cormoran Strike (még a nevébe is szerelmes vagyok) sorozat 4. kötete. Nem érdekel, hogy a dizájn nem passzol az első három kötethez, csak értetlenül állok előtte, inkább nézem a dolgok jó oldalát és örülök, hogy már mi is olvashatjuk.

Másodikként egy újabb Poketre csaptam le, mégpedig a Poket első versválogatására, amelynek címe: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Nagyon kíváncsi voltam erre, már ki is pipálhatom, bár azért nekem elég vegyes érzéseim vannak. De azt hiszem több verset kellene olvasnom, vagy legalábbis rendszeresebben. A harmadik beszerzés a Könyvfeszten történt, egyetlen "must have" könyv volt a listámon, mégpedig Elena Ferrante Nápolyi regények sorozatának 3. kötete, az Aki megszökik, és aki marad. Teljesen magába szippantott újra ez a világ, főleg a hihetetlenül szuper sorozatnak köszönhetem ezt, utána rögtön nyúltam a 2. részért és persze izibe kellett a harmadik. Májusban tervezem olvasni.

Majd április végén kaptam egy nem várt utószülinapi ajándékot egy nagyon kedves barátnőmtől, akivel sokszor beszélgettünk a saját kis életünkhöz kapcsolódóan arról, hogy ki miben szeretne változni, fejlődni. Tőle kaptam meg Carol S. Dweck Szemléletváltás című könyvét, és ez a cím a mostani életszakaszomat nagyon jól jellemzi, nem is jöhetett volna jobbkor hozzám.

OLVASÁSOK

A hónapot Péterfy-Novák Éva A rózsaszín ruha címet viselő novellás kötetével kezdtem, amit nagyon szerettem olvasni. Meg úgy egyáltalán rájöttem, hogy a rohanó és tömegközlekedő hétköznapokon én nagyon kompatibilis vagyok a novellákkal. Az írónő többi könyvét is tervezem majd könyvtárból levadászni, nekem bejött ez a szókimondó stílus.

Folytatásként tobzódtam a Ferrante-lázban, alig akartam letenni Az új név történetét. Mióta láttam a sorozatot, azóta minden szereplőhöz azt az arcot társítom, szerintem zseniálisan eltalálták a karaktereket. Olyan könyv ez, hogy néha a falhoz vágtam volna, meg a szereplőket addig ráztam volna, amíg van bennük szufla, mégsem tudtam elszakadni a világuktól.

Párhuzamosan olvastam ezek után a Poket versválogatást és a 11. vcs-s könyvemet, F. G. Haghenbbeck Frida füveskönyve című nemtudommijét .... Mert hogy én könyvnek nem nevezném azt, amit olvastam. Két dolog miatt szenvedtem végig: egyrészt mert vcs-s könyv volt, másrészt Frida iránti tiszteletből. Akkor figyeltem fel erre a történetre, amikor tavaly láttam a Frida Kahlo kiállítást és nagyon megfogott az egész története, életútja, gondoltam szívesen ismerném meg még mélyebben őt is és a művészetét is. Ez nem jött össze, ez a könyv számomra borzalom volt: csapongó, stílustalan, tele közhelyekkel és kimaradt belőle számomra Frida személyisége, illetve maga a művész. Sajnálom, mert nagyon rákészültem. Hogy mindezt feledni tudjam az áprilist egy könnyedebb könyvvel zártam, Leiner Laurától olvastam el az Iskolák Versenye sorozat 2. részét, a Maradj velemet. Cuki volt, meg humoros, helyenként szomorú és fájdalmas, a két főszereplőt nagyon bírom benne, de most Laura nekem túltolta a közösségi média elleni kirohanásait. Én sem vagyok ennek nagy rajongója, van olyan platform, ahol ott sem vagyok, de ettől mégsem ítélem el azt, aki ott aktívkodik. Na mindegy, ez az én személyes véleményem, és ettől függetlenül várom már a sorozat befejező részét.

Áprilisra sok minden volt még jellemző, a szeszélyessége teljesen bejött, hol fent, hol lent voltam, de imádtam, hogy hosszabbak a nappalok, hogy már lehet órákat bolyongani a város utcáin, napozni a parkokban a padokon, kiülni teraszokra kávézni, szóval végre ki tudunk szakadni a négy fal közül. Azt hiszem főleg e miatt szeretem a tavaszt, meg azért is, hogy visszacsempészi a színeket az életünkbe.

Májusra csomó jó könyvem van, azt sem tudom, hogy melyiket olvassam, ráadásul a könyvtár is egyre veszélyesebb terep, soha nem tudok hazajönni üres kézzel. Az tuti, hogy olvasni fogok ezerrel a jövő hónapban is!


A többiek áprilisi könyvei:
Dóri