3 x 3 dolgot mondok

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

1. Elég régóta kinőttem már a Young Adult műfajt, de időről időre mégis teszek vele egy próbát. A választásomat eléggé át szoktam gondolni, nehogy nagy csalódás legyen a vége. Erre a könyvre emlékeim szerint a radarom először Heloise posztja kapcsán jelzett, aztán belefutottam még pár lelkendező véleménybe, így gondoltam, tegyünk egy próbát.

"Hétszázharminchárom nap telt el anyu halála óta, negyvenöt azóta, hogy apu mindent feladott egy vadidegen miatt, akit a netről ismer, harminc azóta, hogy hirtelen Kaliforniába költöztünk, és csak hét azóta, hogy megkezdtem az érettségi előtti utolsó tanévemet egy vadiúj suliban, ahol kábé senkit sem ismerek."

2. Nem kellett három nap az elolvasásához. Elég volt kettő. Mindezt úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem olyan átlaggal olvasok, mint régebben.

3. Szerettem olvasni. Gondoltátok volna?

4. Végre egy olyan YA-könyvet olvashattam, ahol a főszereplő lányról, Jessie-ről teljes mértékben el tudtam hinni, hogy 16 éves. Általában a nyálas és ezredszerre ugyanazt a történetet elmesélő alapszituáció mellett az szokott a problémám lenni ezekkel a könyvekkel, hogy nem illik a stílus egy tinédzser lányhoz, legtöbbször sokkal felnőttesebb szokott lenni. Itt Jessie pont olyan volt, pont úgy viselkedett, pont olyan most divatos szavakat, szleng kifejezéseket használt, hogy teljes mértékben karakterazonos lett számomra. Meg hát nem lehet nem szeretni egy olyan lányt, aki egy könyvesbolti állást a mennyországnak gondol:

"A zsebemben csuriba teszem az ujjaimat, és gyorsan elmorzsolok egy imát, miközben a könyvespolcok között a bolt hátuljában álló asztalhoz sétálok. Máskor kihasználnám az időt, végigsimítanám a könyvek gerincét, körülnéznék, hátha meglátok valamit, amit aztán később kikölcsönözhetek a könyvtárból. De most munkára van szükségem, nem újabb olvasmányokra."

5. Fontos dolgokkal foglalkozott az írónő ebben a könyvben. A központi téma a gyász, egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása. Lépésről lépésre éljük mi is Jessie-vel a napokat, sőt, az órákat, ráadásul a lány nehezített terepen mozog, mert a gyász mellett meg kell birkóznia azzal, hogy édesapja egy új nő mellett folytatja az életét, új városba költöztek, új iskolába került, minden régi tárgyat, szeretett személyt hátra kellett hagynia, sőt, kapott egy undok mostohabátyót is mindezek tetejébe. Ezek mellett előkerül egy olyan téma is, ami szerintem a mai generációnak nagyon fontos: az iskolai zaklatás, erről sem lehet eleget beszélni.

"Az egyik legrosszabb abban, ha valaki meghal, az, hogy eszünkbe jut minden alkalom, amikor nem tettük fel a megfelelő kérdéseket, amikor ostoba módon azt gondoltuk, még bőven van időnk."

6. Természetesen fontos, nagyon fontos szerepet kap a regényben a szerelem. Hisz Jessie-t az új iskolájában eltöltött első katasztrofális napja után egy névtelen e-mail várja egy V/S nevű "jótevőtől", aki felajánlja, hogy segít neki a suli dzsungelében eligazodni, és persze erről a valakiről nagyon hamar kiderül, hogy hímnemű, Cupido pedig szépen teszi a dolgát a két fiatal között. (Amúgy nem kellett zseninek lenni V/S személyének kitalálásához, de nagyon cuki volt az egész, és így is lehetett szurkolni a két fiatalnak, hogy találjanak már egymásra az interneten kívül is.)

7. Ugyan volt a regényben szerelmi sokszög, de nem amolyan twilightos idegesítő formában. Ráadásul a fiatalok meg tudták beszélni egymás között, tudtak ezekről a dolgokról is kommunikálni anélkül, hogy hajtépés lett volna a vége.

8. Tetszett amúgy az is, hogy az írónő nagyon jól megvilágította azt, hogy nem csak azoknak fáj az elválás, akik más városba költöznek és továbblépésre vannak kényszerítve, hanem azoknak a lába alól is kicsúszik a talaj, akik a hátrahagyottak között vannak. Hogy a barátságok már nem lesznek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak, hiába 21. századi technika, chat, e-mail, skype, ezek mégis másabb formája a kapcsolattartásnak, mint amikor valakit nap mint nap látsz, és egész nap együtt lógtok.

"VS: Lehet, hogy az otthon nem feltétlenül egy hely.
Én: Lehet."

9. Nagyon tetszett a levelezés a két fiatal között. Rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a stílust, legyen az a régi, jó kis papír alapú, vagy a mai chates verzió. Valahogy sokkal másabban, nyitottabban kommunikál ilyenkor az ember, elmond olyan gondolatokat is, amit talán első alkalommal vagy akár sokadjára sem merne személyesen, elmond sokszor 3 dolgot, amivel beragyogja a másik fél napját. Csakúgy, mint ahogy ez a könyv ragyogta be az enyémet: megfáradtan vettem kézbe és teljesen fel tudott tölteni, mosolyogtam rajta jó sokat, mert nagyon humoros volt, ugyanakkor sokszor szorult össze a szívem is, de végeredményben az egyik legaranyosabb és legszerethetőbb YA könyv ez, amit mostanság olvastam. Nem tökéletes, vannak benne hibák, de jó volt olvasni, csak kár, hogy olyan gyorsan le lett zárva a vége.

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2017

Fordította: Szabó Luca

Kit ismerünk igazán?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Hatalmas rajongója vagyok Lehane munkásságának, és rettentően örültem, amikor az Agave új könyveket hozott tőle. Aztán eléggé nagy pofára esésként éltem meg Az éjszaka törvényét és inkább úgy voltam vele, hogy újraolvasom majd a nagy kedvenceimet. Az Egymásba veszve nem lett csalódás számomra, bár tény, hogy ez nem pont az a Lehane, aki letett az asztalra egy Kenzie-Gennaro sorozatot, vagy aki a Titokzatos folyót. Egyszerűen ez a regény más volt. Szerkezetileg, történetileg nem egy tipikus Lehane, de benne van az az író, akit én nagyon szeretek. Ráadásul egész végig nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez a könyv most tetszik-e nekem vagy sem, de mégsem tudtam letenni, illetve olvasás után, egészen mind a mai napig vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim. Ami jó.

Nem tudom bekategorizálni ezt a történetet és nem is akarom. Számomra volt benne minden, ami izgalmassá tesz egy könyvet: lélektani részek, aprólékos karakterábrázolások (Lehane ebben amúgy szerintem nagyszerű), pörgős akciójelenetek, váratlan fordulatok, olyan végkifejlet, amire nem számítottam. Ami miatt nem tudtam teljes rajongói üzemmódba kapcsolni, hogy olyan volt, mintha két merőben eltérő regényt raktak volna össze egy kötetbe. Az első rész volt a komótosan, lassan építkező, részletekbe belemenő, "ismerjük meg a főszereplőnket, Rachel Childsot minden szempontból" rész. A második meg amikor a fordulatszám ezerrel felpörög, te meg csak kapkodod a fejed olvasóként, hogy hé, én eddig nem ezt a Rachelt ismertem meg, mi történt vele? Nagyon éles volt számomra a szakadék a két blokk között, de sikerrel felvettem a váltást és utána meg már hajtott a kíváncsiság, hogy mit hoz ki Rachel és férje, Brian kettőséből az író. Aztán ahogy elolvastam csak ültem, hogy most hogy is van ez? Most tényleg olyan volt ez a regény, mint a Holtodiglan? (Nem.) Hogy tényleg egy házaspár chick/domestic noir köntösébe bújtatott története volt-e ez? (Szerintem nem). 

"Az eldobható emlékek világában élünk."

Számomra ez a történet sokkal inkább arról a kérdésről szólt, hogy kit ismerünk az életben igazán? Egyáltalán megismerhetünk-e egy embert teljes mértékben, hogy x év együtt töltött idő után, házasság után kijelenthetjük-e, hogy mindent tudunk a másikról, nincs előttünk semmilyen titka? Egyáltalán kell-e mindent tudnunk a másikról? Pont azt a választ kaptam Lehane-tól, hogy még magunkat sem ismerhetjük teljes mértékben, ha meg igen, az nagyon kemény munka eredménye és biztos, hogy jó sokáig tart. Rachel sem ismerte magát igazán, és itt most nem arról beszélek, hogy egy kegyetlen és manipulatív anya eltitkolta előle az apja kilétét, hanem arról az erőről, ami benne lakozik. Hogy ugyan egy élő adásban omlik össze és lesz utána pánikbeteg, de aztán lesz egy esemény, amely teljesen mást vált ki belőle, mint amit mi olvasónk gondolnánk róla az első rész tükrében. És itt volt először, amikor csóváltam a fejem, hogy na ne, ilyen nincs, egy idegileg instabil csaj tuti nem megy át ilyen seggeket szétrugó karakterbe. Aztán rájöttem, hogy nincs igazam, honnan tudhatnám én ezt, hogy kiből milyen reakciót vált ki egy ilyen történés? Azt sem tudjuk, hogy mi hogy viselkednénk egy ilyen szituációban: nyüszítve kushadnánk a kanapé alatt vagy felkötnénk a gatyánkat és mennénk kaszabolni a rossz fiúkat? Szóval amire először csóváltam a fejem, arra később saját magamnak tök más magyarázatot adtam és rájöttem, hogy Lehane-t ezért (is) szeretem olvasni. Kiszámíthatatlanok a karakterei, a döntéseik, amiket meghoznak és azok hatásai. Ebben ráismertem a régi, általam szeretett íróra, illetve helyenként a humora is megcsillant. Bár abszolút nem éri utol az etalon Kenzie-Gennaro sorozatot (tudom, unjátok már, hogy állandóan ezzel példálózom), mégsem bánom, hogy elolvastam, mert volt min gondolkoznom egész végig.

"De hát soha nem azt kapjuk az élettől, amit akarunk, csak amivel elbírunk."

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2017

Fordította: Orosz Anna

A legnagyobb hétköznapi hős

Lawrence Anthony - Graham Spence: Babilon bárkája

A bagdadi állatkert megmentésének kalandos története

Lawrence Anthony beírta magát a korábban már olvasott Elefántsuttogó című könyvével a szívembe. Már amikor abban a könyvben említést tett a bagdadi projektről, tudtam, hogy ha megjelenik nálunk ez a könyve is, mindenképpen szeretném elolvasni. Rögtön lecsaptam rá, aztán sajnos csak felkerült a könyvespolcra, de a vcs pont arra jó, hogy megadja az utolsó löketet ezeknek a rég várt könyveknek is.

Lawrence Anthony számomra a legnagyobb hétköznapi hős ráadásul úgy, hogy ő soha nem is akart az lenni. Ő csak egy ember, aki egész életét, szívét-lelkét arra tette fel, hogy állatokon segítsen. Amikor először találkoztam vele az Elefántsuttogóban, akkor a dél-afrikai rezervátumába egy elefántcsordát fogadott be, tele problémás, kilövésre ítélt állatokkal. Türelemmel, hozzáértéssel, hatalmas energiával, segítőkkel együtt sikerült ezeket az állatokat visszavezetnie megszokott életterükbe, úgy, hogy olyan kötelék alakult ki közötte és a csorda között, amely szerintem mindent elmond az állatok intelligenciájáról. Tudják ők, kik azok az emberek, akikben megbízhatnak, akik valóban segíteni szeretnének nekik.

Aztán 2003-ban kitör az iraki háború, Bagdadban a legveszélyesebb háborús helyzet alakul ki és ez az ember gondolkodás nélkül elindul ebbe a pokolba, amikor megtudja, hogy a bagdadi állatkertben magukra hagyták az állatokat. Amikor Mr. Anthony megérkezik - nem kis kalandok után - rájön, hogy a helyzet sokkal komolyabb és nehezebb annál, mint amire ő gondolt. Még az is megfordul a fejében, hogy nem lenne-e humánusabb a már sokat szenvedett, a háború zajától, bombázásoktól megtébolyodott, éhező, szomjazó állatokat lelőni. Aztán ahogy ez a gondolat jött, úgy ment is, mert Lawrence-t nem ilyen fából faragták. Maroknyi kis csapatával - amelyben irakiak és bagdadiak egyaránt megtalálhatók - életük veszélyeztetése árán munkához látnak. Szerintem Herkulesnek könnyebb dolguk volt, mint nekik. Nagyon szomorú volt olvasni, hogy a legelső és legnehezebb időkben nem is a háború, a bombázások, az iraki és amerikai csapatok összetűzése okozta számukra a legnagyobb gondot, hanem a helyi fosztogatók, akik minden létező mozdítható dolgot elemeltek. De tényleg mindent! Amikor egy vödör, amellyel az állatoknak a vizet tudják adni, akkora kincs, mint egy varázspálca, az szerintem mindent elmond.

Aztán ez a kis csapat sok külső segítséggel és hatalmas megpróbáltatások árán lépésről lépésre elindul az állatkert megmentésének útján. Nap mint nap megküzdenek a vízellátás, a húsellátás problémáival, az állatok betegségeivel, rossz körülményeivel, az állatkert lerombolt állapotával és ahogy jutnak előre úgy kerül elő egyre több állat. Hisz nemcsak a bagdadi állatkert állataira találnak rá, hanem Szaddam Husszein és fia Udej privát állakertjében hátrahagyott állatokra is, sőt, Szaddam telivér lovaiért a szó szoros értelmében újra háborúba indulnak az amerikai katonákkal. 

"Mert lássuk csak, miért is jöttem ide? Az állatkert megmentésének üzenete számomra messze túlnő a tényeken. Kezdettől fogva felelősségteljes erkölcsi állásfoglalásnak szántam a küzdelmet, fel akartam hívni vele a világ figyelmét, hogy nem szabad továbbra is elhanyagolni a bolygónkat. Felelősen és messzehangzón kell fellépnem az emberi tiszteletlenség ellen – mert megértettem hogy az emberiség fütyül a földi élet más formáira."

Ez a könyv számomra sokkal keményebb volt, mint az Elefántsuttogó. Itt nem győztem nyelni a láthatatlan könnyeimet az állatok siralmas állapotait olvasván. Az emberi kegyetlenség határtalan, hiába vagyunk mi a tápláléklánc csúcsán, meg sem érdemeljük ezt a helyet. Csak néha kaptam vissza az emberekbe vetett hitemet, volt, hogy felcsillant a remény, talán nem teljesen menthetetlen az emberiség. Voltak itt katonák, akik a fejadagjukat adták oda az állatkert éhező állatainak, voltak akik "csak" a dolgozók biztonságára ügyeltek, voltak, akik a helyreállításban segédkeztek, voltak, akik meg a semmiből hoztak egy generátort, amikor éppen erre volt a legnagyobb szükség. Talán, talán pislákol még egy kis láng az emberekben.

Az utolsó fejezet, amelyben Mr. Anthony a Föld kizsákmányolásáról, a természet, az ember "párharcáról" mondja el véleményét nagyon megrázó lezárása volt ennek a történetnek. Annyira komoly dolgok ezek, és annyira félvállról veszik ezeket mostani vezetőink. Mindenki csak a hatalomért harcol, közben meg pusztul a lakóhelyünk, a Föld szép lassan haldoklik. Szomorú, hogy amit eddig csak a távoli jövőben játszódó sci-finek gondoltam, az a helyzet itt kopogtat az ajtónkon, és mi még utolsó utáni órában sem vesszük észre ennek veszélyét.

"Az élet egyszerűen túllép rajtunk, míg mi belehalunk saját találmányainkba, a helyünket pedig az élet más, sikeresebbé fejlődő formái veszik át."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Lukács Laura