Novemberi könyvörömök és csalódások

Tovaszáguldott november és itt kopogtat már december, meg is mutatta magát kellően, ma reggel csupa hóporcukor volt minden ház teteje Budán. Fura dolog az, ha az embernek van egy kedvenc évszaka, akkor abból soha nem lehet elég, én az ősszel vagyok így, sajnálom, hogy a végére értünk. A napsütéses vénasszonyok nyarát idéző délelőttöket, a hűvös és ködfoltos reggeleket és az esti korai naplementés időszakokat idén ősszel is nagyon élveztem. 

Az ősz lezárásaként novemberben nem voltam visszafogott a vásárlásokat tekintve, viszont olvasásügyileg eléggé le vagyok lassulva, de van mentségem.

BESZERZÉSEK

Már októberben tudtam, hogy novemberben kicsit többször fogok a megrendelem gombra nyomni, mint az eddigi havi átlagom. Több olyan könyv jelent meg, amire nagyon fentem már a fogam. Az első ilyen Dennis Lehane Egymásba veszve c. története. Két értékelést olvastam eddig róla, kicsit vegyes a kép, de remélem, nem lesz csalódás, vágyom már egy jó kis Lehane-élményre. Aztán a 21. század Kiadó Kult könyvei csábítottak el: így került hozzám Sarah Perrytől Az essexi kígyó és Rose Tremain legújabb könyve, A Gustáv-szonáta. Mindkettő csodálatos kiadás lett, öröm rájuk nézni, szerintem az olvasásuk is az lesz. A Libri karácsonyi akciója keretében megvettem a díszkötetben megjelent Oscar Wilde könyvet, A boldog herceget. Nem olvastam még tőle semmit, ezt amúgy decemberre tartogatom, remélem jó lesz hangolódásnak az ünnepekre. Az utolsó beszerzésem igazi szívcsücsök, végre megjelent Anna Gavaldától az Életre kelni. Csak ránézek a borítóra és elfog a tipikus annagavaldás érzés, alig várom, hogy olvassam. Ezt is.

OLVASÁSOK

Ami miatt az új beszerzéseimre nem vetettem rá magam rögtön, az annak köszönhető, hogy egész novemberben csak 2 könyvet olvastam és a másodikba majdnem beletörött a bicskám, avagy a könyvjelzőm. A könyvtárból olvastam elsőként Elizabeth Strout A nevem Lucy Bartonját, amely viszonylag rövid történet, gyorsan haladós könyv, és újra az anya-lánya kapcsolat áll a középpontban. Kell idő, amíg leülepedik az emberben, a sorok között szomorú történet rajzolódott ki számomra. És akkor a második olvasmányom: Donna Tarttól Az Aranypinty. Annyira, de annyira rákészültem, örültem neki, vártam és ... nagy csalódás a vége. Nem is tudom mi vitt félre ennyire, vagy épp velem van gond (amúgy szerintem ez is probléma, nem a legjobb időszakomban olvastam), de hihetetlen egy depresszív könyv, a 800 oldalt több mint 3 hete olvasom már (még mindig van pár oldal, de ezt akkor is novemberhez sorolom). Sem a főszereplő nem került hozzám közel, sem a történetet nem tudta úgy alakítani Tartt, hogy érdekeljen és faljam a lapokat, ennek megfelelően csigatempóban mentem előre, szó szerint szenvedtem esténként a könyvvel. Gondolkodtam, hogy félbe is hagyom, de Tarttnak mégis "tartozom" ennyivel, hisz A titkos történetet imádtam. Az sem volt egy boldog és felemelő regény, ugyanakkor az atmoszférája erős volt, be tudott "rántani", érdekelt, kedvenc lett kérdés nélkül. Ezért is sajnálom Az Aranypintyet. Nagyon.

Amúgy november jó kis hónap volt. Sok munka, sok elfoglaltság jellemezte, de mégis volt egy kis időm pár napra elmenni pihenni, csak ülni egy tóparton, sétálni a természetben a lehullott falevelek között (klisé halmok, tudom), moziban is eljutottam a legújabb Agatha Christie filmadaptációra és a koronát a múlt hétvégi Andrea Bocelli koncert tette fel a hónapra, soha-el-nem-felejtős élményt kaptam. Decemberre kezdenek sokasodni a programok, e mellett nagyon várom már az ünnepek alatti-közötti pihenést, ahogy látom a környezetemben, nagyon sokunkra rá fog férni. Az időjárás már alapozza a téli hangulatot, én könyvekkel igyekszem felzárkózni mellé.

A többiek zárása:

Dóri

Amadea

Heloise

PuPilla

Nita

Filmélmény: Gyilkosság az Orient expresszen (háromszor)

Agatha Christie nagy sikerű krimijének legújabb feldolgozására muszáj volt elmennem, mert nagyon szeretem a könyveiből készült filmeket. Bár már amikor csak a trailert láttam, úgy gondoltam, hogy nem azt az élményt kapom majd, mint amit én várok, vagy amit a könyv nyújtott nekem, hiszen nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy miért van Poirot-nak ekkora (és szerintem baromi nevetséges) bajusza? Minden Poirot-rajongó tisztában van a híres belga detektív és a bajusza kapcsolatával, de úgy érzem, hogy egyik könyv olvasása közben sem vizionáltam ekkor arcszőrzetet Poirot-nak. Szóval elég szkeptikusan ültem be a Kenneth Branagh főszereplésével készült legújabb adaptációra, mégis a legvégén úgy gondoltam, hogy nem is a bajusz volt a fő problémám.

Az Orient expressz története szerintem Agatha Christie egyik legjobbja. Sajnos korábban láttam belőle az egyik, az 1974-es szintén nagy sztárokat felvonultató filmfeldolgozást, mint hogy olvastam volna a könyvet és a végén emlékszem, hogy tátott szájjal ültem a "megoldás" felett. Eleve imádom Christie-ben, amikor kis helyre összezárja a szereplőit, ugyanakkor itt valóban csavaros az ügy és Poirot maga is hatalmas erkölcsi dilemmába ütközik a végén. Az 1974-es feldolgozás emlékeim szerint teljesen hűen adja vissza a könyvet, és a nagy nevek persze dobnak a filmélményen még egyet. Albert Finney jól hozza a kis belga karakterét, sőt, a végén, a nagy revelációkor ijesztő volt a bűntény felfedésekor számomra, már-már féltem, hogy ő fog lesújtani és nem a törvény keze.

Forrás

Aztán ahogy David Suchet belebújt Poirot bőrébe a tévésorozat sikere után szépen elkezdődött a regények filmes feldolgozása is, így a Gyilkosság az Orient expresszené is. Számomra Poirot karaktere évek óta eggyé vált David Suchet nevével. Hatalmasat alakít a színész, teljesen átlényegül, szerintem szívét-lelkét beletette Poirot megformálásába. Épp ezért a 2010-es feldolgozás lesz az örök kedvencem. Minden stimmel benne. A hangulat, a szereplők, a kosztümök és a végén a lezárás is. Éreztem azt az elszigeteltséget, a fojtogató közeget, amit az expresszen utazók is érezhettek. A végén pedig Poirot nagy döntésének a súlyát is át lehetett érezni. Telente sokszor újranézem, mert baromi hangulatos.

Forrás

Szóval voltak is, és nem is voltak elvárásaim a 2017-es feldolgozás felé. Egyrészt kíváncsi voltam a nagy nevekből álló színészgárda szereplésére, meg arra, hogy mennyire maradnak hűek a regényhez, és persze arra, hogy Branagh mennyire illetve hogyan értelmezi át Poirot karakterét. Sajnos úgy érzem, hogy eléggé, ami nekem a legnagyobb csalódást jelentette. Az ő értelmezésében Poirot hatalmas sztár, mindenki ismeri, és rengeteg olyan jelenetet kapott, ami olyan irányba vitte el a karaktert, hogy egy kvázi akcióhős kerekedett belőle. Poirot nem szokott verekedni, nem rohan a gyanúsítottak után ki a télbe a semmi közepén, Poirot csak ül, megfigyel, az embereket, a részleteket, a reakciókat, egyszóval dolgoztatja a kis szürke agysejtjeit. Így számomra a regény központi karakterét teljesen más irányba vitték el. A film közben próbáltam azzal menteni, pontosabban igazolni ennek az újfajta értelmezésnek a jogosságát, hogy ezzel a mostani fiatalokat akarják közel hozni Agatha Christie-hez, de szerintem aki ennek a feldolgozásnak a hatására kezd el Christie-krimiket olvasni, hatalmasat fog csalódni, hisz ezek a könyvek nem az akciókról szólnak. A többi karakteren ejtett változtatáson már annyira fent sem akadtam, nekem Poirot idegensége bőven elég volt, hogy ne tudjam úgy élvezni a filmet, mint ahogy szerettem volna. Két színész játékát szerettem benne: Johnny Depp tökéletes volt Ratchett szerepére, pont olyan utálatos, alattomos és számító volt, mint ahogy könyv alapján képzelném (és végre egy Deepre illő szerep - bocs). Illetve Michelle Pfeiffer Mrs. Hubbardként is nagyot szólt nálam. A többiek amolyan statisztaként keringtek Branagh körül.

Forrás

 

Ami ellenben nagyon tetszett a mostani feldolgozásban az a kosztümök és a helyszínek, illetve a tökéletes és csillogó, minden luxust magába foglaló Orient expressz, azt szerintem nagyon sikerült eltalálniuk a készítőknek. Lehet, hogy sokszor a nem megfelelő színészi játék miatt, de én bizony inkább magára az expresszre figyeltem. A végén még a lezárásban is csalódtam, iszonyatosan hatásvadász lett, itt is bele-átírtak dolgokat, amik nincsenek a regényben, plusz az utolsó képkockákban belengetett folytatás lehetőségén is már csak nevetni tudtunk, hisz aki azt a könyvet olvasta, tudja, hogy ott a gyilkosság idején Poirot már a hajón volt. De ez egy újabb fejezet lesz, ha Branagh folytatja (amit szerintem nem kellene, szeretném inkább a Sok hűhó semmiért alakítása miatt megőrizni őt az emlékezetemben).

A könyvről ITT írtam korábban.

A kezdetek

A témázós csapat a mostani fordulójukra meghívott engem is, és bár kezdetben megriadtam a témától, úgy döntöttem megpróbálom, hisz érdekes "feladat" elé állított. Az e havi téma a MÁSRÓL SZÓLUNK - azaz kreatív írás egyazon kezdőmondatra. Lássuk!

Forrás

Ülök a padon ... a kedvenc parkomban. Ölemben könyv, mellettem egy adag kávé illatozik a papírpohárban miközben az őszies napsütés simogatja az arcom. Kicsit felpillantok a könyvemből, mert hirtelen a parkba özönlik néhány igen virgonc lurkó. Mosolygok önfeledt játékukon, látszik, mennyire várták már, hogy kiszabadulhassanak az iskola épületéből és élvezhessék még ezt a késő nyarat idéző időjárást. Ahogy nézem bolondozásukat, eszembe jut életem egyik legfontosabb padja. Az iskolapad. 

Hihetetlen, hogy a legelső nap és az az első év, az írás és olvasás órák a mai napig milyen élénken élnek bennem. Emlékszem a sötét szoknyás, fehér blúzos önmagamra, akinek Anyukája mindig két copfba fogta a haját, és akin az egyetlen színes dolog a piros cipője volt. Emlékszem, mennyire szorítottam Anyu kezét miközben mentünk a majdani osztálytermem felé. És emlékszem arra is, hogy rögtön megtaláltam azt a másik kislányt, aki szintén copfot viselt és négy éven keresztül a legjobb barátnőm volt. Meg persze emlékszem a padra, ahol minden elkezdődött, ami ma a könyvekhez kapcsol. Kemény volt, tele karcolással, firkákkal, sokan koptatták már előttem. De nagyon szerettem. Nem azért, mert olyan kényelmes lett volna. Dehogy! Azért szerettem, mert azon a padon történt a csoda: kinyílt előttem egy olyan világ, ami addig a felnőttekhez tartozott. Ott tanultam meg írni és olvasni. A lelkes tanítónknak köszönhetően (meg persze a sok teleírt füzetnek, gyakorlásnak) egyszer csak elkezdtek formálódni azok a kusza ábrák és betűkké, szavakká, majd mondatokká álltak össze. Ugyanakkor az addig csak a szüleim noszogatására mesélésként hallgatott történetek, hirtelen általam is értelmezhetővé, megismerhetővé váltak és becsöppentem egy új helyre: a könyvek világába. Tudom, hogy a Mosó Masa mosodáját, a Gőgös Gúnár Gedeont vagy az Ablak-Zsiráfot számtalanszor olvastam fel magamnak, vagy a szüleimnek, utóbbiak lehet, hogy az év végére már unták is. Én a mai napig csak mosolyogva tudok ezekre az első könyvekre visszatekinteni. Hisz annyi mindent adtak nekem. Kaptam tőlük szórakozást és tanulnivaló dolgokat is. Kaptam sok kedves élményt (ó, A két Lottin hogy izgultam!), meg nyögvenyelős kötelezőket (Kincskereső kisködmön - soha nem vártam még könyvnek ennyire a végét!), majd nyári szünetben fűben heverős izgalmas olvasnivalókat (Jane Eyre és az Elfújta a szél - körömrágás és izgulás a romantikus álmok beteljesüléséért), és azóta is folyamatosan kapom tőlük az újabb és újabb világokat, ahol kalandozhatok, ahová elvonulhatok kikapcsolódni. Azt hiszem nem lehetek elég hálás annak a bizonyos padnak, ahol minden elkezdődött, ahol elindultam azon az úton, hogy évek alatt rájöjjek arra, mit is jelent számomra az olvasás és maga a könyv. Talán a körülöttem szaladgáló kisiskolások is hasonló mosollyal gondolnak majd vissza a saját padjukra az évtizedek távlatából. Én látom bennük a lehetőséget, és remélem ők is tudják, hogy milyen tudás birtokába jutnak hamarosan!


Akik még Témáztak és Ültek a padon:
PuPilla
Heloise
Nima
Mandi
Czenema
Bea 

A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)

Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.

 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."

Kiadó: Animus 

Kiadási év: 2017

Fordította: Bándi Eszter

A csodás könyves október

A nyári hónapok elmúlását egyáltalán nem "sirattam meg", ellenben az, hogy az ősz ilyen gyorsan elrepül, eléggé elszomorít, hisz kedvenc hónapom. Komolyan úgy érzem, mintha kétszer gyorsabban telne ez az időszak, pedig elviekben a lelassulásról szól. Nálam pedig most jött vissza a jó könyvek, a hosszú hétvégi, nyugalmas olvasások korszaka, ami a könyvszerető emberek álma. Egész októberben azon gondolkoztam, hogy az idei kevesebb olvasásomnak köszönhetően sokkal jobban átgondolom egyrészt hogy mit vegyek meg, másrészt hogy mit olvassak el és ennek köszönhetően például ez a hónap igazán szuper történeteket sodort az utamba.

BESZERZÉSEK

Három könyv került október során a polcomra és mindegyikre nagyon fentem már a fogam. Elsőként Fredrick Backman legújabb regényét, a Mi vagyunk a medvéket vettem meg. Bár teljesen más, mint Ove története (csak ezt olvastam előtte az írótól), egyszerűen imádtam és nagyon sokat gondolkoztam az olvasása közben. Már most alig várom a folytatást, hogy merre kanyarítja a szálakat majd Backman. Aztán Gail Honeyman Eleanor Oliphant köszöni, jól van könyvét szereztem be egyik délutáni sétám alkalmával, amit a könyvesboltban kezdtem (hol másutt?) és beállhat a sorba a kedvenceim közé. Őszintén megérintett az egész történet, nagyon sok hasonlóságot éreztem a főszereplő és köztem, ami valahol ijesztő, ugyanakkor hihetetlenül bensőséges érzés volt. Csoda kis könyv ez! Utoljára pedig Margaret Atwoodtól az Alias Grace érkezett hozzám. Örülök, hogy felkapták az írónőt, hogy sorozatokat készítenek a történeteiből, legalább több emberhez eljutnak a regényei, így hozzám is, hisz eddig csak A szolgálólány meséjét olvastam tőle.

OLVASÁSOK

Végre megtörtem az utóbbi két hónap hármas számát és öt könyvet olvastam el, persze ehhez kellettek a fent említettek is, amelyek csak úgy vittek magukkal. Elsőként a Javíthatatlan Optimisták Klubjával ismerkedtem meg, ami nagyon kellemes élményként marad meg bennem. Már ajánlottam családtagomnak, akinek szintén nagyon tetszik, szóval ez egy jó könyv. Folytattam a sort a Mi vagyunk a medvékkel és Eleanor Oliphanttal, mindkettő igazi rajongás lett a részemről, igyekszem hamarosan írni is róluk bővebben. Aztán visszamentem egyik délután a könyvtárba és ugyan csak könyvet vittem vissza, a végén természetesen három könyvet hoztam ki. Ebből kettőt el is olvastam már. Az egyik Robert Seethaler kisregénye, az Egy egész élet volt, amelyet régen kinéztem magamnak. Szomorú történet és elgondolkodtató az életről, hogy milyen apróságok történnek velünk, amelyek aztán milyen hatással lesznek a későbbi éveinkre. Az októbert pedig egy olasz író, Lorenzo Marone könyvével, A boldogság megkísértésével zártam. Pozitív csalódás lett, mert az elején nem tetszett sem a stílus, sem a történet, gondolkoztam is rajta, hogy nem olvasom tovább, aztán egészen a szívemhez nőtt a morózus öreg fószer főszereplője, és tegnap úgy fejeztem be, hogy megérte elolvasni.

Imádtam sétálni a városban, gyönyörű hónap ez az október.

Az őszi (papír alapú) könyves listámnak eddig csak egy részét pipálhattam ki, de közben annyi új és szuper megjelenés érkezett illetve érkezik még novemberben, hogy az újdonságoknak is helyet kellett adnom. Novemberben remélem, hogy folytatom majd ezt a jó kis szériát, már most látom, hogy 3-nál több beszerzésem lesz, szóval nem leszek olvasmányok híján.

A többiek zárása:

Amadea

Heloise

PuPilla

Dóri

Nita