Amikor nincs elég zöld árnyalatú színes ceruzád...

... avagy gondoltam megosztom a tapasztalataimat a felnőtt színezőkkel kapcsolatban.

Szóval az úgy kezdődött, hogy amikor hozzánk is megérkeztek a felnőtt színezők, én akkortájt pont azt éreztem, hogy nagyon-nagyon hiányzik valami kreatív dolog az életemből. Hogy a munkám, az, hogy naphosszat jelentéseket, táblázatokat, elemzéseket készítek nem ad semmit hozzá az életemhez, nem teszek le semmit az asztalra velük. Valami kézzelfogható produktumra vágytam. Arra gondoltam, hogy mielőtt látatlanban megvenném bármelyiket, szépen szemrevételezem őket és majd úgy választok. Egyik este így is tettem és úgy gondoltam, hogy számomra a Titkos kert lesz a tökéletes választás. (Most már másként döntenénk, de erről majd később.)

Ez a 3. kép, amit elkezdtem.

Amúgy elég szkeptikus voltam a színezés magas fokú kikapcsolódási faktorával szemben, pedig mindenki azt hangoztatta, hogy mennyire el lehet merülni benne. Azt hiszem én lepődtem meg a legjobban, de ez valóban így lett nálam is, tehát beállhatok a sorba. De persze a színezéshez még be kellett szereznem a színes ceruzákat. Ez egy újabb projekt volt, de végül egy teljesen egyszerű 18 darabos készlet mellett döntöttem. És akkor belevágtam! Majd azt vettem észre, hogy pár virágot kb. két órán keresztül színezgettem, elvesztem valahol útközben, dúdolgatok magamban az épp hallgatott zenére és görcsöt kapott a kezem. Majd másnap alig vártam, hogy hazaérjek és újra belevessem magam. Igen, nagyon tetszett, hogy a kezem alatt és általam kelnek életre a csodás és aprólékosan kidolgozott rajzok és az is, hogy egy idő után azon mérgelődtem, hogy nincs elég zöld színem!!! Ez pedig jó érzés volt. Jó volt, mert nem a napi apró-cseprő vagy nagyobb bosszúságok, a tennivalók és egyéb stresszes dolgok jártak az agyamban, hanem a színek összeválogatása és hogy melyik levelet, ágat, bogarat színezzem legközelebb. Számomra a színezés felkerült az úszás mellé mint az egyik legjobb kikapcsolódás: pont azt nyújtja, amit az ilyen tevékenységtől elvárok, azaz, hogy közben ne gondolkozzak, csak "benne legyek" valamiben.

Amikor a filctollak is előkerültek élénkebbek lettek a képek.

Aztán következő fázisként eljutottam arra a szintre, hogy az interneten fellelhető (főleg instagrammon) már kiszínezett képeket kezdtem el nézegetni ihletért és persze a jó öreg emberi kíváncsiság miatt is. Majd összezuhantam. Mert rájöttem, hogy baromi béna vagyok. Később persze jót röhögtem ezen az egészen, mert felnőttként azért azt is realizáltam, hogy nesze, itt van valami új dolog, amivel lehet villogni, amivel ki lehet tűnni, mert komolyan, tényleg remekművekbe futottam bele, amit az átlag kis színezgető ember nem tudna megcsinálni. De nem is kell. Merthogy nem a versengés a cél, hanem az élvezet. Úgyhogy ezt szem előtt tartva nem figyeltem többé mások képeit, viszont elmentem és vettem egy filctoll készletet is. Majd kísérletezni kezdtem. Kontúroztam, próbálgattam, és rájöttem, hogy megvan bennem is a kreativitás, csak a hosszú évek alatt csírájában elfojtották és bizony időbe került újra előcsalogatni. Majd amikor rájöttem a kezdeti rajzokat megnézve, hogy még úgy érzem fejlődök is, azt hiszem az volt az egyik legklasszabb érzés. Mert egy idő után mertem színeket keverni, árnyalni, szóval belevinni valami kis pluszt a képekbe. Most itt tartok. És ugyan nem ülök le minden nap színezni, van, hogy hetekig nincs rá időm, de ha van, akkor nagyon gyorsan nagyon mélyre tudok vele menni, teljesen ki tudok vele kapcsolni.

Az aktuális képem: egy kis őszi hangulat.

Amit most talán másként csinálnék az az lenne, hogy nem a Titkos kertet venném meg első színezőnek. Mert nagyon aprólékos és ez talán elsőre hátrány lehet. Mármint lehet, hogy napokig színezel és még mindig nincs kész egy darab kép és nincs sikerélményed. Kezdetnek talán azért is lenne jobb egy nagyobb és kevésbé kidolgozottabb képeket tartalmazó színező, mert a kezünk is újra hozzá tudna edződni ehhez a fajta tevékenységhez. Illetve ami még egy picit zavar a színezőkben az az, hogy tematikusak. Azaz egy témára - állatok, kertek, arcok, mandalák stb. - építenek. Én személy szerint sokkal jobban élveznék egy olyat, amiből mindenből van egy kicsi. Mert akármennyire gyönyörűek a Titkos kert rajzai, azért néha unalmasak is tudnak ám lenni. 

Amúgy szerintem a közelgő karácsonyra egy remek ajándékötlet a felnőtt színező. Egyrészt most már nagyon sok fajtából választhatunk, másrészt árban is elég széles a skála, szóval meg tudja találni mindenki a pénztárcájának megfelelőt, harmadrészt a színes ceruzákból, filctollakból is óriási a kínálat és ebből sem kell a legdrágábbat, legprofibbat megvenni, mert az alapkészlettel is nagyon szépeket lehet alkotni. Én az egyik családtagomat ezzel szeretném majd meglepni, remélem, örömet fogok vele okozni!

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Azt hiszem viszonylag sok világháborús regényt olvasok. Épp ezért ha egy újonnan megjelenő könyvnek ez a témája, mindig jobban figyelek rá. Hogy miért? Főként azért, hogy tud-e valami újat mutatni, valami újat írni és nem csak arról szólni, hogy a németek így meg úgy. Idén már volt egy könyv, ami meglepetés volt ezen a téren, mégpedig az Asszonyok városa. Reméltem, hogy A láthatatlan fény is majd csatlakozik mellé és ebben sem fogok csalódni.

Számomra Doerr könyve nagyon szép, amolyan régi típusú azaz lassan belemerülős élmény lett, és bár nem tetszett annyira, mint amennyire vártam - ez talán a túlzott előlelkesedésemnek, a túlzott rákészülésemnek köszönhetem -, mégis újszerű élményt kaptam és a végére egészen a szívemhez nőttek a szereplők. Akiket az író nagyon okosan alkotott meg. A történet két fiatal sorsát kíséri végig a világháború kitörése előtti évektől a világháború végéig. A fiú, Werner, egy kis németországi bányászfaluban árvaházban él húgával, Juttával. Zsenge kora ellenére gyorsan kiderül róla, hogy egy elektrotechnikai zseni, ugyanis képes bármilyen rádiót megjavítani. Ezen képessége lesz az, ami miatt nem a bányában köt ki mint mindenki, aki ennek a falunak a szülötte, hanem egy elit iskolában, ahol a Wermacht részére képezik ki a jövő elit katonáit. A háború kitörésekor a frontra kerül, ahol szaktudásának hála főleg az ellenség rádiós tevékenységének felderítése lesz a feladata.

"Le fogjátok vetkőzni a gyengeségeteket, a gyávaságotokat, a határozatlanságotokat! Olyanok lesztek, mint a zuhatag, a golyózápor, mind egy irányban, egy ütemben, egy cél felé haladtok! Lemondtok minden kényelemről, csakis a kötelességnek fogtok élni! Hazát esztek és nemzetet lélegeztek!"

A másik főszereplő egy lány, Marie-Laure LeBland, akinek édesapja a párizsi Természettudományi Múzeumban dolgozik, mint lakatos és aki egyedül neveli egyszem gyermekét. A kislány fiatalon elveszti a látását, ám az édesapa megtanítja hogyan éljen együtt fogyatékosságával: megalkot neki egy miniatűr makettet a városról, amit a kislány memorizálni tud. A háború kitörésekor menekülniük kell, vidéken, az édesapa nagybátyjánál - aki az előző háborúban elszenvedett lelki sérülései óta ki sem teszi lábát a házból - Saint-Malo tengerpartján lelnek menedékre. Sajnos a háború azonban itt is utoléri őket és Marie-Laure-nak vaksága miatt még nagyobb kihívásokkal kell megküzdenie.

"Azokon az utolsó párizsi estéken, amikor Marie-Laure a hatalmas könyvet a mellkasához szorítva hazafelé gyalogol az apjával, mintha remegést érezne a levegőben, a rovarok ciripelésénekk szüneteiben, mint amikor a jég repedezni kezd, ha túl nagy súly nehezedik rá. Mintha a város sosem volna egyéb, csak egy méretarányos makett, amit az apja épített, és most egy hatalmas kéz árnyéka vetül rá."

Van egy harmadik, kicsit titokzatos szál is a regényben, mégpedig a Lángok Tengere nevű gyémánt sorsa, amelyet a Múzeumban tárolnak már évek óta. A babonák és a történetek szerint, akinek ez a tulajdonában van, halhatatlan lesz, ugyanakkor családját balszerencse sújtja. A németek megtévesztésére a franciák készítenek három hamisítványt ebből a gyémántból és a négy kőből hármat útnak indítanak az országban, de maguk sem tudják, hogy az eredeti kinél köt ki végül. Az biztos, hogy egy gyémánt Marie-Laure édesapjára lett bízva. De egy halálos betegséggel küzdő német tiszt a végsőkig elmegy, hogy felkutassa mind a négy ékkövet, hogy végül hozzájuthasson az eredetihez, amely talán megmentené az életét.

Több dolog miatt is egyedinek találtam a regényt és egész végig azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb, mint a tucat világháborús könyvek és hogy vajon miért választotta ezt a fajta szerkezetet az író, amit használt. A Könyvjelző Magazinban olvastam egy vele készült interjút, amelyben azt nyilatkozta, hogy retteg a kliséktől. És igen, pont ezt éreztem én is, hogy sikerült ezt a csapdát elkerülnie. Ugyanis a főhősei sorsa szinte egészen a cselekményszál legvégén keresztezi csak egymást, nem nyúl romantikus elemekhez még akkor sem, ugyanakkor már korábban vannak bizonyos kapcsolódási pontok közöttük, amikről csak nekünk olvasóknak lesz tudomásunk.

Aztán a másik meglepetés a regény szerkezete, amely a múltban két szálon folyik és ide-oda ugrálunk az időben. Egyrész Saint-Malo ostromát követjük végig 1944-ben Werner és Marie-Laure oldaláról is, másrészt a másik szálon a két gyerek háborúba sodródását és felnőtté válását 1934-től. Ráadásul a fejezetek igen rövidek, van, amelyik csak egy fél oldal, vagy éppen csak másfél és minden fejezet váltakozik Werner és Marie-Laure között. Bevallom, hogy az elején egy kicsit zavart ez a rövidség, de ahogy hozzászoktam (hisz maga a könyv cseppet sem rövid az 540 oldalával) már nagyon szerettem, hisz így szinte az volt az érzésem, hogy perce pontosan ugyanazokat az órákat, napokat követhetem végig a két gyerek életében.

És igazából azt is nagyon élveztem, hogy nem tudtam megjósolni mi lesz a vége, vagy hogyan zárul majd az egész. Tetszett az a befejezés, amit kaptam, és lehet, hogy én vagyok érzelgős típus, de bizony egy kicsit meg is könnyeztem a végét. 

Egyébként olyan sok szép apróság megfért még ebben a könyvben, amire elsőre nem is számítottam: Marie-Laure olvasás szeretete, a Nemo Kapitány története, amely átsegíti a lányt a nehéz napokon (egészen kedvem támadt elolvasni), Werner motivációinak mélysége és a fiú szívóssága, Saint-Malo kagylói és csigái a tengerpartjával együtt, a lakosok csendes ellenállása a nácikkal szemben és még sorolhatnám. Sok dolgot sikerült az írónak egybegyúrnia ebben a történetben és én nagyon szerettem, hogy minden fejezettel egy-egy újabb rétegét ismerhettem meg.

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Csonka Ágnes

Egy pad, egy kávé és egy könyv #14

Kicsit rendhagyó lesz most ez a bejegyzés, de amolyan őszi kiadásnak gondoltam. Ugyanis pad az nem lesz benne, hisz már hosszabb ideig elég fázós érzetet ad egy parkban üldögélni, ellenben három kávéról is be tudok számolni.

Az ősz beköszöntével én is behúzódtam egy picit, no nem mindig a négy fal közé, hanem a kávézókba. Vannak már jól bevált helyeim, ahová szívesen térek vissza. Közöttük van, amelyik mások megítélése szerint trendinek számít, ám én nem azért járok oda, hanem mert szeretem a kávéjukat. De van olyan, ami picit el van dugva, se tömeg, se nagy nyüzsgés nem jellemzi, csak kedves kiszolgálás és néhány jó szó. Szerintem mindkettő típusnak megvan a hangulata, attól függ, hogy az ember éppen mire vágyik.

Az ősz beköszöntével az egyik kedvenc kávém a Strabucks Pumpkin Spice Latte-ja. Tudom, aranyárban adják, viszont ismertek, kávémániás énem ilyenkor nem számolgat, hanem ruha-smink vásárlás helyett beülök valahová egy jót kávézni. Rájöttem, hogy számomra ezek a nem kézzel fogható élmények sokkal többet adnak a hétköznapok során mint mondjuk valami új tárgy (jó, persze, azért a könyvvásárlást semmi nem múlja felül). Szóval a múlt hétvégén egy nagy bevásárlóközpontba mentem amolyan körbenézés és terepfelderítés céljából már a karácsonyra gondolván, amikor is pihenésképpen beültem a Starbucksba egy PSL-re. Kitettem magam mellé a frissen vásárolt Yankee Candles tartjaimat, úgyhogy tiszta karácsonyi hangulatba kerültem, mert úgy ontották magukból az illatot. Ráadásul az olvasás mellett folyamatosan kapcsolatban voltam az egyik barátnőmmel mobilon keresztül, úgyhogy még olyan érzésem is volt, mintha vele együtt kávéztam volna.

Aztán az egyik októberi péntek délután korábban elengedtek minket a munkából, így lett egy váratlan szabad órám, úgyhogy beültem a Pozsonyi úton lévő La Delizia-ba. Aki ismeri őket, annak szerintem nem kell reklámoznom a helyet, aki meg nem az vessen egy pillantást rájuk ITT. Én a magam részéről imádom őket. Vettem már itt ajándékba kekszet pl. édesanyámnak, aki cukorbeteg, illetve ismerősöknek akik laktózérzékenyek vagy éppen glutént nem ehetnek. És itt van ám minden, gondolnak mindenkire, ráadásul nem csak egy fajta keksszel, úgyhogy volt már, hogy óriási tanácstalansággal küszködtem. A Pozsonyi úti üzlet viszonylag kicsi, de annál jobban érzi ott magát az ember. Az üvegtárolóból rám kacsintott egy tiramisu is, így a tejeskávé mellé muszáj voltam egy ilyet is kérni. Ott és akkor kezdtem el olvasni a Levelek a bőröndből-t, ami tökéletesen passzolt a késő délutáni sötétséghez, a rózsaszín, nőies falakhoz és finom ízekhez.

Egyébként a kiszolgálásra csillagos ötöst adnék, mert képzeljétek alapból jár a kávé mellé menta levéllel ízesített víz, amit a képen látható csatos üvegben kap a betérő vendég. Engem teljesen levettek a lábamról, szerintem visszatérő leszek ahogy időm engedi.

A harmadik kávézásom pedig egy mozizás előtt történt. Mivel olvastam A marsit és még szerettem is, mert jókat nevettem rajta, gondoltam muszáj ezt moziban is látnom. Miután megvettem a jegyemet volt még kis időm, így a mozihoz közel eső Costa Coffee-ban kötöttem ki és végre kipróbálhattam az Oreos Latte-t. Fura ez a nagy Oreo-láz nálunk, egyre többször jön velem szembe mint sütialapanyag, de én még magában nem is ettem. Így kávéban nem volt rossz, de azt hiszem egy picit túlértékelt. Szerencsére a várakozás idejére sem maradtam könyv nélkül, akkor épp Kevin Hearne Vasdruida Krónikák sorozatának 2. részét olvastam. Itt azt vettem észre, hogy inkább fiatalok voltak, főleg tanultak, vagy fülesen keresztül zenét hallgatva böngésztek a neten. Én maradtam az olvasás mellett.

Amúgy újra meg kellett állapítanom, hogy már egyáltalán nem érzem cikinek egyedül beülni ilyen helyekre. Szerintem egyre többen tesznek így és egyrészt senki nem törődik a másikkal, másrészt ha igen és összevillan az ember szeme valaki máséval akkor is inkább amolyan cinkos egymásra mosolygás lesz a vége, mint lesajnáló pillantások.

Remélem november és december folyamán is lesz még lehetőségem új helyeket és új kávékat kipróbálnom, ígérem, majd azokról is mesélek.

Titkokkal teli múlt

Louise Walters: Levelek a bőröndből

"Az egyedüllét az a kagyló, amelyben hálásan megbújok. És ez nem ugyanaz, mint a magány. Az egyedüllét az, amiről mindig úgy éreztem, ezt érdemlem; én választottam, ezt szeretem és vágyom rá. Ha egyedül van az ember nem sérülhet."

A korán beköszöntő őszi sötétség miatt egy-egy fárasztó munkanap után számomra mi sem esik jobban, mint begubózni egy kicsit a négy fal közé valami igazán különleges kis történettel. Ehhez választottam ki magamnak a Levelek a bőröndből c. könyvet és ha nem is teljesen azt kaptam, amit vártam, mégis elégedetten csuktam be a könyvet a végén.

A könyv cselekménye két szálon fut: a múltban a 2. világháború idején járunk, megismerjük egy fiatal nő, Dorothy történetét, aki anyja mellett él szeretet nélküli kapcsolatban és alig várja, hogy egyszer majd elkerüljön onnan és saját családja legyen, édesanya váljon belőle. A világháború kitörésekor ugyan már vidéken él, de vágya még mindig nem vállt valóra és erre egyre kevesebb esélyt lát. Napjait tökéletes egyhangúságban éli, egészen addig, amíg fel nem tűnik a színen egy fiatal lengyel pilóta, akinek csapata Angliában került bevetésre. Dorothy maga sem gondolta volna, de találkozásuk az egész életére és későbbi döntéseire is kihatással lesz.

A jelenbeli szálban Dorothy unokájának, Robertának az életébe tekinthetünk be, aki egy antikváriumban dolgozik, magányos nőként éli mindennapjait, legjobb barátja a jóképű főnöke és lélekben készül arra, hogy elengedje majd édesapját, aki utolsó napjait éli. Édesapja egy nap egy bőrönddel állít be az antikváriumba, ami a nagymamáé volt és tele van könyvekkel. Az egyikből egy levél pottyan Roberta kezébe, aminek a tartalma és keltezése miatt a lány kételkedni kezd a nagyszülei házasságában, felmerül benne, hogy a nagyiját nem is úgy hívták ahogy ő tudta, hisz a bőrönd címkéjén Mrs. D. Sinclair neve szerepel a nagymama kézírásával. Magában próbálja feleleveníteni, hogy miket hallott régen a nagymamájától, illetve magát a nagyit is megkörnyékezi, hisz 110 éves matrónaként még egy otthonban lakik, csak sajnos nagyon ritkák a tiszta pillanatai. Ám néha a segítség és a megoldás váratlan helyről, váratlan személy(ek)től érkezik.

Igazán kedves és bájos történet volt a Levelek a bőröndből, bár az első egy harmadával azért picit megszenvedtem. Számomra Roberta szála kevésbé volt érdekes, mint Dorothyé, talán ezért kezdtem el ott élvezni a regényt, amikor Dorothy életébe belépett Jan, a fiatal lengyel tiszt és az események felpörögtek. Nagyon tetszett, hogy egy picit kiléptünk a megszokott fiatal csinos lány és a jóképű fess legény féle romantikus kliséből. Hisz Dorothy egy szimpla háziasszony volt, majdnem negyven, Jan pedig egy harmincas évei elején járó lengyel katona. Már szerintem a korkülönbség és az eltérő származás miatt is a középpontba kerülhetett annak idején egy ilyen pár.

Forrás: pinterest

Olyan furcsa, de most egymás után ez a második regény, amit olvastam, aminek a középpontjában az anyaság, a gyermek utáni vágy áll és az, hogy egy adott pillanatban meghozott döntésünk milyen következménnyel lehet egész utána következő életünkre. Vajon ha tudnánk a következményeket ugyanúgy döntenénk? Azt hiszem Dorothy esetében igent mondanék, szerintem ő semmit nem bánt meg.

Rájöttem, hogy engem ez a regény a maga egyszerűségével fogott meg magának. Azzal, hogy semmi több nem akart lenni, mint egy bájos, romantikus történet, ami olyan sorsot mesélt el, amely abban az időszakban szerintem bármelyik emberrel, akár a mi nagy- vagy dédszüleinkkel is megeshetett volna. Szóval ennek a történetnek az egyszerűségében van az ereje és a szépsége.

Ami nagyon élvezetes volt az a két szál folyamatos váltakozása és az, hogy Roberta fejezetei minden alkalommal egy-egy levéltöredékkel vagy képeslapon, fényképeken található üdvözlettel, feljegyzésekkel kezdődtek, hisz a lány imádja a régi könyvekben megbújó vagy ott felejtett leveleket és mániákusan vadászik is rájuk. Ezek valahogy átvezetést is nyújtottak a múltbeli szálból a jövőbe, nem éreztem ilyenkor olyan élesnek a váltást a két cselekményvonal között.

Egy apró negatívumot tudnék említeni: a magyar címválasztást és a helyenként picit döcögősnek érződő fordítást (jaj, meg a borítót!). Szerintem a tükörfordításként szereplő Mrs. Sincler bőröndje sokkal kifejezőbb - bár talán kevésbé romantikusabb - lett volna, mert annak a bőröndnek bizony nagy szerepe volt a történetben és sokkal-sokkal többet jelentett, mint a régi levelek, könyvek tárolására szolgáló tárgy.

Az biztos, hogy jó szívvel fogok visszagondolni Dorothy, Roberta és Jan történetére és azt mondom, hogy egy esősebb, szelesebb, otthon marasztalós őszi hétvégére abszolút megfelelő választás azoknak, akik szeretik a párhuzamosan a múltban és jelenben zajló mélabús, 2. világháborús atmoszférával átitatott regényeket.

Kiadó: Atheneaum

Kiadási év: 2015

Fordította: Farkas Eszter

Októberi 1, ami majdnem 3

Igazán klassz kis hónap volt ez az október, sajnálom is, hogy ilyen gyorsan magunk mögött hagytuk, hiába, az ősz-imádatom még mindig tart. Mostanában a kiadók jobbnál jobb könyveket harangoztak be és én már tűkön ülök, hogy a sok szépséget hamarosan a polcomon láthassam. Addig is október sem telt el könyvvásárlás nélkül, bár nem mondhatom el, hogy belenyúltam a tutiba.

Még október elején vettem meg magamnak David Vann Akvárium c. könyvét. A könyvesboltban ugyan beleolvastam, és akkor a kinyitott résznél olvasottak alapján azt gondoltam, hogy jól választottam, ám otthon hamar rájöttem, hogy nem, én bizony mellényúltam ezzel a könyvvel. Nem mondom, hogy teljes időpocsékolás volt, mert voltak benne szép gondolatok, de egyszerűen rázott a hideg ettől a történettől és az egyik főszereplőtől is. Számomra óriási csalódás volt, de biztos én nem értettem meg a könyv lényegét...

Ami miatt azt írtam a poszt címének, hogy majdnem 3 az egy folyamatban lévő csere és egy előrendelés miatt van. Cserénél Dennis Lehane Egy pohárral a háború előtt c. könyvére várok, amit annak idején nem saját példányként olvastam, de most úgy gondolom, hogy a polcomon szeretném látni az egész sorozatot, így majd apránként beszerzem a részeket. 

Az előrendelésre pedig nagyon fáj már a fogam, bíztam benne, hogy október végén meg is jelenik és hátha a mostani hétvégén már olvashatom is, de sajnos tolódott a megjelenés időpontja. Ez pedig Anthony Doerr A láthatatlan fény c. könyve. De sebaj, majd a következő hónap kupacát gyarapítják ezek. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy kupac lesz már, tényleg sok könyv van a listámon, így a november és december szerintem jó kis könyvesőt hoz majd, de legalább jövőre sem maradok olvasnivaló nélkül.

Olvasás terén vegyes volt a hónap, bár 8 történetet fejeztem be. Voltak szuper könyvek, jó könyvek és olyanok, amikkel nem találtam meg a közös hangot.

Forrás: pinterest

Meglepetésként kezembe került Kevin Hearne A Vasdruida Krónikák sorozatának első két kötete az Üldöztetve és a Megátkozva. Nem sok fantasyt olvasok, ezen még dolgoznom kell majd a jövőben és ez szerintem bemelegítésnek tökéletes volt. Vicces, humoros, könnyen olvasható, teljesen ki tudtam vele kapcsolni és a kelta dolgokat amúgy is imádom, szóval ez igazán jó választás volt.

A mellényúlásaim között a fent már említett Akvárium szerepel. Ide sorolhatom még Fabio Stassi Charlie utolsó tánca c. könyvét is, amely Charlie Chaplinről szól. Alapból nem vagyok rajongója Chaplinnek, de azért kíváncsi voltam az életére. Nem tudom, hogy csak Stassi tolmácsolásában nem jött-e be nekem, de nagyon gondolkoztam a félbehagyáson. Sem olvasmányos nem volt, sem jó stílusú, és Chaplint sem szerettem meg vagy került hozzám közelebb. Egész végig azon gondolkoztam, hogy szerintem C.W. Gortner sokkal jobban meg tudta volna írni.

A harmadikat pedig nemrég fejeztem be: Penelope Douglas Szívatás c. regénye, ami YA és amire a jó értékelések miatt figyeltem fel. A rajongótáborhoz nem tudok csatlakozni, sőt. Kiborított ez a történet is, egyszerűen nem tudtam azonosulni vele. Igen, azt mondják, hogy vékony a határ a szerelem és a gyűlölet között, de ilyen mondvacsinált ok miatt nem tudom elképzelni, hogy pont azt az embert taszítom el magamtól, akire a problémás időkben a legnagyobb szükségem lenne.

Azért szerencsére szuper könyvekhez is volt szerencsém. Dennis Lehane Megszentelt életek c. könyve abszolút ilyen volt. Ez a Kenzie-Gennaro sorozat 3. része és ugyanúgy imádtam, mint az első kettőt. Azt gondoltam, hogy engem már Lehane nem fog tudni meglepni, aztán mégis sikerült neki. Olyan történetet kaptam, hogy csak pislogtam ki a fejemből és ekkor döntöttem el, hogy kell saját példány a többi részből is.

A sok csalódás után valami igazi kuckózós könyvre volt szükségem és újra kezembe vettem Alice Hoffman A tizenharmadik boszorkány történetét. Imádat a köbön! Ha tudtam volna, tuti belebújok a könyvbe, magamra zárom a fedelét és ki sem mozdulok onnan mondjuk tavaszig.

És utolsóként ide kell, hogy soroljam Jodi Picoult Egyszerű igazság c. könyvét. Hűha, micsoda sztorit kaptam. Azóta kattogok rajta amióta elolvastam az utolsó oldalt, hamarosan írok is róla és azt hiszem Picoult többi könyvével is folytatom majd az ismerkedést.

Novemberre pedig már most készülök, terveim szerint sok szépségnek lesz nálam helye.

A többiek zárása:

katacita, Dóri, PuPilla