A folyó, ami mindent elnyel

Dennis Lehane: Titokzatos folyó

Van, hogy olyan könyv kerül a kezedbe, ami elvarázsol, mert úgy tökéletes ahogy van (tudom elcsépelt mondat, de ez a helyzet). Van, hogy olyan ez a könyv, ami kiszakít a mindennapi mókuskerékből és csak olvasnád egyhuzamban. Van, hogy felrepülsz vele a felhők közé, mert boldoggá tesz, elhiheti veled, hogy a sok mocsok között akad szép és jó is, hogy vannak még csodák és jó emberek. Van, hogy megjárod vele a poklot, mert olyan mélységekbe visz, olyan érzelmeket rángat elő a lelked legmélyéről, amiről nem is sejtetted hogy ott lapulnak benned. És van, hogy rátalálsz egy olyan íróra, aki mindezt együtt nyújtja neked. Ez az író lett számomra Dennis Lehane, a  könyv pedig a Titokzatos folyó.

A történet három fiúról, három férfiről szól. Boston a helyszín, annak egy kicsivel frekventáltabb és a lepukkantabb negyede. A három srác - Dave, Jimmy, Sean - nem is lehetne egymástól jobban különbözőbb egyéniség, mégis nem ez lesz az, ami szétválasztja ugyanakkor paradox módon valahogy mégis örökre összefűzi őket, hanem egy gyermekkori trauma, amelynél Jimmy és Sean szemfülesek voltak, Dave viszont nem, így egyedül ő élt át egy borzalmas eseményt. Valamit, ami mindhármójuk életére kemény hatással lesz.

Hirtelen ugrással a felnőtt férfiak életében találjuk magunkat, ahol a bűnözővé vált, majd jó útra tért Jimmy illetve a lánya kerül a középpontba, aki egy átmulatott éjszaka után eltűnik, csak a csupa véres autóját hagyva maga után. A nyomozást a rendőrré lett Sean vezeti és miközben kollégájával göngyölítik fel az ügyet egyre több elhallgatott titokra derül fény. Csakhogy Jimmyt nem olyan fából faragták, aki ráhagyja a munkát a rendőrségre. Bűnöző rokonaival maga is kézbe veszi az ügyet, amely olyan, mint egy lavina: mindent tarol és aki az útjába áll azt könyörtelenül elsöpri.

Lehane baromi jó író. Többszörös kalapemelés és leborulás előtte. 

Egyszerűen olyan sztorikat szállít, hogy belekezdesz és pár oldal után mintha te is ott lennél, mintha mindig is Bostonban laktál volna, mintha ez a három kölyök mindig is a szomszédod lett volna. A karakterei élnek, és annyira összetettek. Ami miatt mindig imádom, hogy nála nincsenek csak jó vagy csak rossz szereplők. Esendő emberek vannak. Igen, vannak bűnözők, de olyanok is vannak köztük, akiknél minden a család, a vérségi kötelék és azért bármire, szó szerint bármire képesek. A szereplői sokszor kerülnek komoly, morális döntések elé, ahol szerintem nem lehet jól vagy rosszul dönteni. Dönteni kell és kész, aztán vállalni a következményeket.

"– Belegondoltál valaha, hogy a legapróbb döntés is megváltoztathatja az egész életedet?
Sean állta a tekintetét. – Hogy érted?
[…]
– Egyszer hallottam, hogy Hitlert majdnem elvetette az anyja, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hallottam, hogy Hitler később azért ment el Bécsből, mert nem tudta eladni a képeit. De mi van, ha elad egy képet, Sean? Mi van, ha az anyja tényleg elveteti? Az egész világ megváltozott volna. Érted? Vagy mondjuk, egy nap lekésed a buszt, hát veszel még egy csésze kávét, és ha már ott vagy, veszel egy kaparós sorsjegyet is. A sorsjegy nyer. Hirtelen már nem is kell buszoznod többet. Lincolnnal jársz munkába. De karambolozol, és meghalsz. Mindez csak azért, mert egyszer lekésted a buszt."

Ebben a történetben a legjobban kidolgozott karakter Jimmy. A lányát gyászoló, ugyanakkor bosszút forraló apa, aki valaha maga is bűnöző volt, egy feleséget már eltemetett, a második asszonyért és a gyerekeiért pedig él-hal. Hol e gyengéd oldalát látod és a szíved szakad meg érte a gyászában, hol pedig a kőkemény profi, az érzelmeit nem mutató volt sittes bújik ki belőle, akire szintúgy nem tudsz haragudni, mert Te, mint olvasó szintén azt akarod, hogy derüljön ki ki végzett a lányával, és legszívesebben te magad zárnád be a rácsok mögé ezt az embert.

Sean eleinte egy picit kakukktojás volt számomra, aztán a nyomozás során egyre jobban beleláttam a fejébe. Hiába lett ő rendőr, belül még sokszor pont az az ijedt fiú, aki hagyta Dave-t beszállni abba a bizonyos kocsiba. Nem véletlen, hogy milyen szakmát választott. Tetszett a saját családi drámája is, ettől lett esendőbb és nem csak egy kőkemény zsaru.

Dave pedig? Rajta jó sokat kattogtam. Tetszett a könyvben Jimmy egyik okfejtése Seannak, hogy ha annak idején ők szállnak be abba a bizonyos autóba, akkor most nem ülnének ennél az asztalnál és nem Jimmy lányának a gyilkosát keresnék. Szóval Dave, akit jól pofán vert vagy inkább megvert a sors. Pedig ő aztán próbálkozik normális családi életet élni, de a démonjai, illetve a Fiú, aki megmenekült a Farkasoktól soha nem hagyják nyugodni. Szegény Dave, nem tudom, hogy mit kellett volna tenned! Talán mindent magad mögött hagynod.

"A boldogság csak pár pillanatig tart, aztán várhatod. Sokszor évekig. De a szomorúság, a szomorúság megtelepszik benned."

Amiért pedig Lehane-t újra és újra a szívembe zárom azok a női karakterei. Mindig van legalább egy olyan nő - jelen esetben Jimmy második felesége, Annabeth - aki ugyanolyan erős mint a férfi szereplői. Ha néha nem erősebb! Azt hiszem Annabethnél jobb társat nem is kívánhatott volna magának Jimmy, ez a nő az, aki tűzön-vízen a férje, a családja mellett áll. És az ő döntése is bizony hatással van a történet alakulására.

Szóval remek karakterek, kellően bonyolult történetvezetés, brutális gyilkosság, fülledt, poros kisvárosi hangulat, zsaruk kontra bűnözők és kaptunk egy tökéletes történetet. Olyat, hogy talán olvasás közben nem is az hajt bennünket előre, hogy a gyilkos személyét megtudjuk, hanem inkább a három férfi sorsának alakulása, a családi és magánéleti drámák meg/feloldása. Valahogy az élet van ebbe a könyvbe zárva!

"Az élet nem csak annyi, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, nem csak aranyló naplementékből meg ilyen szarságokból áll. Az élet kemény munka. […] Végül mindig kiábrándulunk. Csalódunk, elvesztjük a hitünket, beszedünk pár szar napot. Többet veszítünk, mint amennyit nyerünk. És egy idő után már legalább annyira gyűlöljük a kedvesünket, amennyire szeretjük. De a fene ott egye meg, újra nekilátunk a munkának, és robotolunk éjt nappallá téve, mindegy, hogy mit, merthogy ez maga az élet."

Viszont ami miatt kicsit keserű szájízzel írom ezeket a sorokat az az, hogy egyelőre úgy tűnik nem adnak ki magyarul több Lehane-regényt. Sajnálom, hogy csak most fedeztem fel magamnak, mert alig-alig látom a könyveit a boltokban, pedig jó lenne belőlük a polcomra egy-egy példány, viszont azért még maradt olyan regénye, amit nem olvastam és szerencsére a könyvtárban elérhetőek. Utána pedig jön az angolul olvasás, ha már erre kényszerítenek minket a kiadók.

Ja, és a könyv után bónusz a belőle készült film. Vasárnap este ezt néztem, amikor még annyira friss volt az élmény, hogy ráismertem a mondatokra. Tudhattam volna, hogy Clint Eastwood nem fogja elcseszni a filmet, eddig nem csalódtam a rendezéseiben. A Titokzatos folyó is ütős film lett: jó szereplőgárdával, tökéletes helyszínnel és egy az egyben olyan hangulattal, amit a könyv áraszt. Könyv után mindenképpen ajánlom!

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2004

Fordította: Pék Zoltán

Az építészek Faustja

Charles Belfoure: A párizsi építész

Amennyire vártam ezt a könyvet, sajnos kb. akkorát is csalódtam benne. Aki olvassa a blogot, az már betéve tudja, hogy a világháborúról szóló regényeket nagyon szeretem, legfőképpen azokat, amelyek abba adnak betekintést, hogy a hátramaradottak, a szeretteiktől távol lévő mindennapi emberek hogyan éltek a fronttól távol, hogyan folytatták az életüket a háború alatt. Ezért is vártam annyira A párizsi építészt, mert a fülszöveg pont ilyen történetet ígért. És igen, az alapsztori valóban ötletes és ígéretes, ez vitathatatlan, ellenben a kivitelezéssel elég erőteljes problémáim akadtak.

A helyszín Párizs, a német megszállás kellős közepén járunk 1942-ben amikor egy a háború előtt híres építészként számon tartott férfit, Lucien Bernard-t azzal keres meg egy francia gazdag gyáros és rajta keresztül közvetve a németek, hogy tervezzen nekik egy újabb gyárat, amely a németek hadianyag utánpótlásának megfelelő színhelye lesz majd. Csakhogy a francia gazdag gyáros egy másik megbízást is ad Luciennek: készítsen az általa birtokolt lakásokon olyan búvóhelyeket, ahol a városban rekedt és a Gestapo elől bujkáló zsidókat átmenetileg elrejthetik amíg ki nem tudják őket csempészni az országból. A férfi eleinte ellenáll, tart a megtorlástól, aztán az egója mégis legyőzi a németektől való félelmét, ugyanis az erősebb, mert az első sikeres rejtekhely építés után elkezdi élvezni azt, hogy a bolondját járathatja a németekkel.

Szóval igen, a történet nagyon érdekes lehetett volna, hisz végre egy nem szokványos ötlet, hogy a 2. világháború alatti titkos, zsidókat segítő és bújtató csoportokat bemutassa, de nekem egy idő után lapos volt és unalmas, vártam, hogy hamar a végére érjek.

A problémáim között elsőként a szereplőit, de főleg Lucient kell megemlítenem. Utáltam ezt a pasit! Utáltam az elején, a közepén és a végén is. Nagyobb volt az egója, mint ő maga. Természetesen változik a jelleme, egyszer csak emberibb lesz minden téren, de nekem nem volt valódi ez a változás, nem éreztem át, túl hirtelen történt. Nem éreztem azt, hogy igen, igazán átérzi ezt az ügyet és a legvégsőkig ki fog tartani a zsidók mellett. Persze, védhetném azzal, hogy a múltja szerint elég antiszemita nézetű neveltetést kapott, így pedig nehéz változnia. De nem védem, mert én végig azt éreztem benne, hogy nem az hajtja, hogy segítsen a zsidókon, nem önzetlenül segít, hanem azért, hogy végre újra tervezhessen, újra alkothasson és újra neve legyen az építészek között.

A könyv többi karatereit végig papírmasé figuráknak éreztem (leszámítva a zsidó szereplőket talán). Vagy jó volt valaki, vagy rossz vagy nagyon-nagyon rossz. Átmenet nincs, csak az egyik német katonánál, viszont ott meg annyira tudtam, hogy lesz majd egy "nagy csavar".

Az építészeti részek egész jók voltak, bár stílusilag olyan volt számomra, mintha valami szakkönyvet olvastam volna. Igen, az író egyébként építésztörténetben több könyvet publikált már, ott ez a stílus teljesen rendben is van, itt nekem túl száraz volt. Viszont el kell ismernem, hogy a búvóhelyek ötletesek voltak, viszont a végefelé azért már húztam a számat itt, hogy ne máááár, hogy nem jönnek rá a németek a turpisságokra, amikor az egyik tiszt már annyira rá van állva arra, hogy lebuktassa Lucient, hogy apró darabokra szedik a lakásokat.

Ami zavart még az az volt, hogy nekem kiszámítható volt az egész könyv. Igen, tudtam, hogy Lucien majd változik, tudtam, hogy ki lesz az újabb nő az életében (mondjuk a nejével a dolgot az író elegánsan pár oldallal elintézte, itt is csak pislogtam, hogy mi van?), tudtam, hogy mikor fognak lebukni és még a végére is volt egy tippem, ami úgy-ahogy be is jött. A regény fordulatai is elég klisésre sikerültek. Természetesen van, hogy mindezek nem zavarnak, ha másban, pl. a stílusban, hangulatban erős a könyv, de most nekem több sebből vérzett ez a sztori és előbújt belőlem a szőrszálhasogató énem.

Azért a könyv védelmében azt el kell, hogy mondjam, hogy sokkal jobban bejött volna nekem ez a történet ha 1) nem került volna már a kezembe ennyi jó regény a témában, illetve 2) ha nem olvastam volna pár hónapja az Asszonyok városát. Ugyanis egész végig ehhez a könyvhöz hasonlítottam Lucien történetét és ahhoz képest ez nekem elég vérszegény próbálkozás volt. Azt a könyvet végigizgultam, egyik szereplőről sem tudtam eldönteni, hogy melyik oldalon állt, fogalmam sem volt a történet lezárásáról és borzasztóan sajnáltam, hogy a végére értem. Ráadásul annak olyan nyomasztó atmoszférája volt, a háborút annyira testközelbe hozta az olvasó számára, hogy én például a bombázások alatt lúdbőröztem. 

Szóval ha valaki egy jó világháborús történetre vágyik az inkább az Asszonyok városát válassza, de ajánlhatom akár Zusaktól A könyvtolvajt vagy Therese Révaytől a Párizs fehér fényeit, ebben a témakörben ezek a regények szerintem sokkal többet adnak az olvasónak. Egyébként sajnálom, mert szerettem volna szeretni!

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Getto Katalin

Mindennapi mágia

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák

Szép fokozatosan igyekszem bepótolni az Alice Hoffman regényeit illető elmaradásomat. Mondhatnám, hogy sajnálom, hogy ilyen későn találtam rá az írónőre, de ez nem lenne igaz, mert most a regényei kapcsán újra átélhetem azt a semmihez sem fogható érzést, amikor egy írónak a rajongójává válok.

Amikor kivettem a könyvtárból a Practial Magic azaz magyarul csak Átkozott boszorkáknak fordított regényt (amivel szerintem elvették a sava-borsát a címnek, mert a Practial Magic sokkal találóbb) én cseppet sem arra az élményre készültem, amit az 1998-ban készített film adott. Pedig én azt a filmet imádom! Nem tudom hányszor láttam már és nem tudom még hányszor fogom megnézni, de úgy szeretem ahogy van. Viszont az eddigi Hoffman-regények alapján sejtettem, hogy azért nem ennyire cukormázas a könyv, úgyhogy valami teljesen más élményt vártam. Meg is kaptam, méghozzá jó nagy adagban.

A filmben szinte csak egy-két szálat hagytak meg, jócskán átírták az egészet, szinte lehántották az összes héját a történetnek és csak nagyon keveset tartottak meg az alapból amivel kapcsolatban mondhatom, hogy a mozinézők szegényebbek, viszont, mi olvasók sokkal gazdagabbak lettünk. Hiszen a könyv szerinti történetben a hangsúly igazából 4 nőn van: a testvérpár Sallyn és Gillianen, akiket a bosziknak kikiáltott, szerelmi praktikáikat pénzzé tevő nagynéniknek kellett a szüleik halála után felnevelniük, illetve a következő generáción azaz Sally lányain, Kylie-n és Antonián.

A könyvbéli történet sokkal komorabb és feketébb, mint amire gondoltam. Sally és Gillian gyermekkorukban a legközelebb álltak egymáshoz, hisz összehozta őket a korai árvaság és a kisvárosi kiközösítés a rájuk aggatott boszorkányság miatt, ugyanakkor a két lány nem is lehetne eltérőbb egyéniség. Gillian, aki a fiúkat, később a férfiakat állandó az ujja köré csavarja és akit hajtanak az ösztönei amint tud lelép otthonról, míg Sally aki örökké a húgát helyezte előtérbe a nénikkel marad és semmire sem vágyik jobban, mint hétköznapi, mágiától mentes életet élni. Aztán amikor az ő életébe is beköszönt a szerelem, és megszületnek a lányai azt gondolta, hogy megvan mindene. Csakhogy a sors egy kiszámíthatatlan boszorkány, így pont azt veszi el a nőtől, akitől megkapta a hőn áhított nyugalmát. 

"(…) néha a helyes döntések helytelennek tűnnek egészen addig, amíg túl nem leszünk rajtuk."

Később sikerül újra magára találnia, de úgy dönt, hogy a nagy házat, ahol a nénikkel a gyermekkorát töltötte, a várost, ahol a férjével éltek maga mögött akarja tudni és a két tinédzser lányával máshová költözik, saját önálló életbe kezd. Mikor máskor toppanjon be újra az életébe az elkódorolt hugica ha nem akkor, amikor már minden megy a maga útján és viszonylag nyugalmas életet élnek ők hárman? És a katasztrofális helyzetek sora csak ekkor kezdődik el igazán. Testvérféltékenység, anya-lánya párharc, tinédzserlázadások, első szerelmek és nem várt szerelmek, no meg egy haláleset és egy vadul burjánzó orgonabokor, aminek az illatától mindenki megrészegül és még az is szerelembe esik, aki nem akar.

"Különösen forró napokon, amikor a legszívesebben leszúrnád az első szembejövőt, de legalábbis lekennél neki egy hatalmas pofont, igyál inkább limonádét. Menj, és vegyél egy jó minőségű ventilátort!"

Hoffman történeteiben nagyon szeretem a nőalakjait. Erősek, még akkor is ha első körben gyengének tűnnek, a végén mindig felállnak és tovább tudnak lépni. Szeretem a több generációt, akiket megteremt, hisz ez rögtön magával hozza az anyák és lányaik közötti konfliktust. Szeretem a tinédzser karaktereit is, mert úgy tudja ábrázolni egy tizenéves gondolkozását, hogy mindig magamra tudok benne ismerni (az évekkel ezelőtti önmagamra), a durcázásokra, a meg nem értettség érzésére, arra, hogy az egész világ ellenünk van. Ami most egy pici hiányérzetet okozott nekem az csak annyi volt, hogy a regényben érzésem szerint a hangsúly picit Gillian felé tolódott, az ő új szerelmének kibontakozását sokkal részletesebben élhettük át. Mivel hozzám Sally karaktere áll inkább közelebb, természetes volt, hogy róla is legalább ennyit szerettem volna olvasni.

Amit Hoffman nagyon tud még az bizony a hangulatteremtés. Boszorkányságról vagy csak a szerelemről ír, tök mindegy, az biztos, hogy iszonyat erős atmoszférát képes teremteni. Itt voltak olyan részek amikor csak Sally házáról, a közelgő vihar kitöréséről vagy éppen az egyik szereplő magányosságáról írt és a zsigereimben éreztem az egészet. 

Nem tudok vele nem elfogult lenni, én imádom ahogy és amit ír. Még akkor is ha erre a regényére ráfért volna egy kis szerkesztés még, legalábbis én egy kis tagoltságnak jobban örültem volna.

Ettől függetlenül mindenkinek, aki - Amadea kifejezését használva - a háztáji mágia rajongója, teljes szívemmel ajánlom. Aki viszont a filmet keresi ebben a könyvben az bizony mélységesen csalódott lesz. Felejtsétek el, készüljetek fel egy teljesen más, mélyebb, összetettebb, emberibb történetre és hagyjátok, hogy az Owens-lányok elcsábítsanak pár órára! Higgyétek el nekem, baromi élvezetes utazás lesz, hisz Sally Owens igen tájékozott az élet és babonák dolgaiban, fogja majd a kezeteket:

"Elvégre van egynémely dolog, amit Sally Owens biztosan tud: ha kiborul a só, csípj föl egy keveset, és dobd hátra a bal vállad fölött. Tarts rozmaringot a kertkapu mellett. Tégy borsot a krumplipürébe. Ültess rózsát és levendulást, mert szerencsét hoznak. És légy szerelmes, amikor csak teheted!"

Ezúton pedig örömködnék még egy sort, hisz a Maxim úgy látszik felkarolta Hoffman regényeinek itthoni kiadását és a Galambok őrzői után hamarosan jön az újabb könyve, a Gyönyörű titkok múzeuma, amelynek a borítója számomra az év egyik legszebbje.

Kiadó: Palatinus

Kiadás éve: 2007

Fordította: Nagy Nóra

Egy pad, egy kávé és egy könyv #10

Végre itt a tavasz! Az igazi! A melengető napsugaras, a parkba kikivánkozós, a napsütéstől és a friss levegőtől újra erőrekapós tavasz. Én ezt szeretem benne. Hogy egy sötét és hosszú tél után, amikor olyan sok estét töltünk otthon vagy épp máshol, de azért legtöbbször a négy fal között, végre újra érzem azt a zsigeri késztetést, hogy menni valamerre ki a szabadba. 

Tegnap délután végre újra ezt éreztem és vitt a lábam. Egészen az Astoria közelében lévő Károlyi-kertig (történelméről bővebben ITT), amit pár éve az egyik volt kolléganőmnek köszönhetően fedeztem fel újra. Szóval az Astoriától gyalog indultam el, pár perc séta az egész és menet közben betértem egy új helyre, amit a neten találtam pár hete. A Zoska Reggeliző Kávézó egy nagyon jópofa hely, kedves kiszolgálókkal a pult mögött és sok finom falattal, amitől az ember nyálelválasztása rögtön beindul. Én most ugyan egy sima tejeskávéért mentem be, hogy a parkban a könyv olvasása mellett legyen mit kortyolgatnom, de majdnem kísértésbe estem egy csokis tortára, csakhogy azt már nem tudtam volna hogyan meglogisztikázni az olvasás alatt, kellett volna egy harmadik kéz. De majd legközelebb, ha ősszel kevésbé lesz jó idő, akkor itt olvasgatok egy kicsit, mert most is láttam bent egy korombeli lányt, aki egyedül ült a kirakati üveg mellett és egy könyvet bújt.

Szóval a kávémmal felszerelkezve bevettem a parkot. Első látásra kicsit aggódtam, mert alig találtam szabad helyet, de a park végében, távol a három szépen rendezett játszótértől találtam egyet, ami csak rám várt. Ücsörgés-olvasás-kávézás indul :) Salamon király szorongása volt most velem, már egészen a végén tartottam és egy-egy elmés gondolat felett bizony el is méláztam egy kicsit. Néha, amikor felemeltem a fejem a könyvből örömmel konstatáltam, hogy most már nemcsak az andalgó pároké, a kisgyermekes családoké lettek ezek a városbéli zöldövezeti részek, hanem egyre több egyedül ücsörgő és olvasó embert látok. Most is jópáran voltunk, sőt, mellém is leült egy srác, mert máshol nem volt hely, én meg nem harapok :) Próbáltam kisasolni, hogy mit olvas, de béna szemüvegesként ez nem ment, csak azt láttam, hogy nagy és vastag könyv volt nála, lehet, valamilyen tankönyv.

Az olvasáson túl meg kell említenem, hogy a Károlyi-kert (ami egy köpésre van a Könyvudvartól) egy olyan hely, amiben megéri elgyönyörködni. Tiszta, rendezett, tele gyönyörű virágokkal, most éppen lila tulipán, színpompás jácint és rengeteg nárcisz díszítette a pázsitot, ráadásul van egy őr, aki sétálgat és figyel, hogy mindenki betartsa a rendet. A két fő gyepre sajnos ki van téve a Fűre lépni tilos tábla, de ezt kompenzálva az oldalsó gyep részen lehet leheveredni, viszonylag sok pad van is, szóval azért egy piknik hangulatot is meg lehet teremteni ha valaki arra vágyik. Hadd ne mondjam, hogy a természet mennyire él ilyenkor: a feketerigók trilláztak, a jácint illatozott és jót mosolyogtam a magát kellető galamb úrfin, aki ugye kb. kétszer akkorára fújta fel magát, hogy elnyerje választottjának kegyét.

Ja, és képzeljétek mit láttam még! Belefutotottam a Tweed Run Budapest baráti társaság biciklis felvonulásába, akik 1920-30-as évekbeli korhű ruhákban bringáztak. Első körben csak úgy pislogtam, amikor megjelentek a kertben, de aztán gyönyörködtem a ruhákban és ha kizártam minden egyebet, olyan volt, mintha egy régi filmet néztem volna. ITT meg is nézhetitek őket.

Összességében egy élmény volt végre kimozdulni és élvezni a tavaszt! Remélem, hogy idén sok ilyen szép délután vár még ránk!

Könyvek minden szezonra

A héten Miamonánál olvastam egy tematikus bejegyzést, amelyben az évszakokhoz kellene könyveket ajánlani. Tetszett a Miamona által megalkotott lista, találtam is rajta olvasnivalót, ami betervezhetek majd az adott évszakra és gondoltam, hogy megalkotom a saját listámat, hátha valaki innen is kap egy kis ihletet. Egyébként nagyon érdekes, hogy a tavaszt leszámítva rengeteg könyv jutott eszembe minden évszakhoz, de a tavasszal bizony bajban voltam. Fene tudja miért, pedig rájöttem, hogy az átmeneti évszakokat jobban szeretem, mint a nyári nagy hőséget vagy a fogvacogtató téli hideget. Természetesen ez utóbbiaknak is megvan a szépsége, csak a szélsőségeket alapból nem díjazom, ezért talán itt is az arany középút áll hozzám közelebb.

Tavasz

Mint említettem itt eléggé erőltetni kellett az agyamat, mert valahogy a tavaszhoz nem tudok annyira könyvet kapcsolni. Illetve egy könyves érzést igen, amit ajánlanék is mindenkinek: az első melegebb napsütéses tavaszi napon imádok végre kiülni egy parkba olvasni (erről néha be is szoktam itt számolni, remélem, hamarosan újra jelentkezhetek ezzel a rovattal is, immár a zöldellő parkok egyikéből). 

De azért két könyv csak beugrott, ráadásul mindkettő friss élmény. Mindkét könyv igazi csemege a szórakoztató irodalomban és nagyrészt tavasszal játszódnak. Az egyik Joanne Harris Csokoládé-trilógiájának 3. kötete a Csokoládés barack, amely pont a húsvét körüli időszakot veszi górcső alá. A másik pedig Böszörményi Gyula Leányrablás Budapesten c. regénye. Ez pont olyan friss és felszabadító érzést adott, mint amikor az első tavaszi szellő megsimogatja az arcunkat (és nem az az orkán, amit manapság tapasztalhatunk odakint).

Nyár

Ez már sokkal könnyebb téma volt. Nekem a nyárhoz kapcsolódnak a limonádés könyvek, amelyekhez nem kell sok agymunka és esetleg nyaralás alatt vízparton a nagy nyüzsiben gondtalanul lehet őket olvasni. De ide tartoznak a kicsit elmélyülősebb könyvek is, mert ha az ember valóban el tud menni ilyenkor szabadságra, még ha nem is utazik sehová sem, akkor is hosszabb időt tud olvasással eltölteni egyhuzamban, mint egyébként. Így ezen két szempont alapján választottam ki Tracy Garvis Graves Kötelék c. regényét, amely egy kevésbé hétköznapi felállású pár viszontagságait mutatja be egy lakatlan trópusi szigeten, miután repülőgépük lezuhant és ők szerencsés módon túlélték a balesetet. Ez a tipikus limonádés könyv számomra.

A másik, amit tavaly nyáron olvastam és jóval komolyabb mondanivalója van, ugyanakkor árasztja magából a fülledt Dél hangulatát az Kathryn Stockett A Segítség c. könyve. Középpontjában a rasszizmus és a szegregáció. Imádtam!

Ősz

Az egyik legkedvesebb évszakom és csak úgy sorjáztak a fejemben a hozzá tartozó jobbnál jobb könyvek. De most csak hármat választottam ki. Nagy kedvencem Szilvási Lajos és az ő tollából született meg egy igazi őszies hangulatú regény, az Egyszer-volt szerelem. Sopronban játszódik, két fiatal újra egymásra találását meséli el, és nagyon szép, belemerülős hangulata van. Ha valaki kicsit komolyabb irodalomra vágyik, akkor pedig mit is ajánlhatnék mást mint Hemingway Vándorünnepét. Úgy kalandozhatunk végig Hemingwayjel Párizsban a Szajna partján, hogy ki sem kell tennünk otthonról a lábunkat. Illetve tavaly olvastam egy tüneményes történetet, amely pont ősszel játszódik és még a borús hangulatú lassan már télbe hajló időjárásban is mosolyt tud varázsolni az ember arcára, ez pedig Nicholas Barreu A nő mosolya c. rövidke regénye. Azóta is ha piros esernyőt látok valakinél mindig ez a regény ugrik be.

Tél

A kuckózós hangulat mekkája ez az időszak. Igen, ilyenkor az ember tényleg egy kicsit visszahúzódik, keresi a puhaságot, a meleget és nyugalmat és a hosszú, sötét délutánokra, éjszakákra azokat a történeteket, amelyek egy kicsit elfeledtetik vele a kint röpködő mínuszokat. Az egyik ilyen kedvenc-kedvencem egy csodálatos ajándék, amivel a barátnőm lepett meg: Eowyn Ivey A hóleány c. mesés története ez egy gyermekre vágyó idősebb házaspárról, háttérként pedig a vad és kegyetlen alaszkai vidékről. Azt hiszem nálam ez minden évben le fog kerülni a polcról tél környékén. A másik ajánlatom pedig a híres belga detektív, Poirot egyik legcsavarosabb, legmegdöbbentőbb ügye, a Gyilkosság az Orient expresszen. Szerintem ez az egyik legjobb Agatha Christie-krimi és imádom a híres-neves expressz behavazott történetét.

Nektek van kedvencetek, amelyek egy-egy évszakhoz köthetőek?

Szerelemmorzsák

Peiker Éva (szerk.): Mi az a szerelem?

Mindig nagy izgalommal és boldogsággal tölt el az, amikor váratlanul csomagom érkezik. Mivel nem szoktam házhoz rendelni semmit sem (vagy ha igen, akkor azt csak kb. minden második szökőévben), ezért ilyenkor tudom, hogy csak egy könyv lapulhat csak benne. És amikor nem számítasz rá, mert nem vártál cserét, nem vettél könyvet, na, akkor ér a legnagyobb öröm.
Ezt éltem át, amikor az egyik barátnőm a születésnapomra egy könyvvel lepett meg. Amikor megláttam a feladót, már akkor nagyon feldobódtam, hisz gondolt rám a távolból, és persze rögtön tapogattam a borítékot, hogy vajon milyen könyvet rejthet. Aztán kinyitottam és ez a csajos-rózsaszínes kis kötet, a Mi az a szerelem? c. válogatás pottyant a kezembe.

Maga a kiadvány nagyon szép, igényes. Tetszett a méret, a szerkesztés, a dizájn, egyedül a borítón röpködő szívecskés kulcsok voltak egy picit furcsák számomra, mert a Harry Potter mozi egyik jelenete ugrott be minden alkalommal, amikor rájuk néztem. Persze, ahogy kinyitottam rögtön elfeledtem ezt, és bizony fejest ugrottam az egyik legszebb érzelembe, azaz a szerelembe. Mondhatom, elég vegyes impulzusok értek, nem mindegyik novellát szerettem vagy éreztem át teljesen, de amelyiket igen, azok nagyon a szívem csücskébe tették magukat és vagy egy kis nyomással a mellkasomon, vagy nagy mosollyal az arcomon olvastam végig őket.

A két nagy kedvencem az kezdő és a záró novella volt.
Az első novella Mórciz Zsigmond Szerelem c. története volt. Ez valami tünemény volt. Tipikusan az a történet, amelynél az embernek fülig ér a szája. Vicces, aranyos, ami a "jóízű és egészséges" szerelem jellemzője lehet szerintem. Itt volt az az idézet is, amelyet a szerkesztők is kiemeltek és a könyv borítóján is szerepel. Annyira a szívem csücske lett, hogy muszáj ide is betennem (ha esküvő előtt állnák a sok giccses idézet helyett tuti, hogy ezt választanám a meghívóra):

"– Az a szerelem – s a csöpp asszony vidáman verte öklével a térdét –, az mind szerelem, amit maga mesélt, de az igazi szerelem, ha én úgy megsózom a levest, hogy egyáltalán ehetetlen, s jön az uram az iskolából a komoly szakállával és a borús homlokával, leül az asztalhoz, és belekóstol, és el sem fintorítja az arcát, hanem azt mondja: „Így nem tud főzni senki a világon, ilyen jót még nem ettem!”

Az utolsó történet ebben a gyűjteményben Gárdonyi Gézától származik, ez a címadója a válogatásnak. Gárdonyit felnőtt fejjel szerettem meg. Amit eddig olvastam tőle mind-mind nagyon tetszett. Először az Ida regénye bájolt el, aztán Ábel és Eszter története fogott meg nagyon, utána pedig a Hosszúhajú veszedelem c. novellagyűjtemény lett az egyik kedvencem. A mostani, a Mi az a szerelem? c. történet egy igen tanulságos eseményt mesél el: egy ifjú férfiember először kineveti a fiatal kis fruskát, aki odáig van érte, majd ahogy hattyú lesz a lányból, a férfi egyszer csak nem érzi jól magát a bőrében, "beteg" lesz, de mire rá jön, hogy mi baja, azt is realizálja, hogy bizony ez egy életre szóló betegség lesz majd.

"- A szerelem két különnemű egyén pozitív és negatív villamosságának ösztönös találkozása."

***

"- A szerelem színes, kápráztató szivárvány egyik szívtől a másikig."

Ennek a kis válogatásnak vitathatatlan előnye, hogy igen széles skáláról merített. Van itt történet például Babits Mihálytól, Karinthytól, Csáth Gézától és egyetlen nőként Kaffka Margittól is. Ha valaki ismerkedni szeretne a magyar szépirodalommal ezek a rövidke történetek szerintem remek kiindulások, hiszen apró ismertetőt kap az adott író stílusáról és el tudja dönteni, hogy szeretne-e továbbmenni vagy sem. Én a számomra ismeretlen íróktól most két olyan novellát is találtam, amelyekek kíváncsivá tettek, hogy a jövőben majd még olvassak tőlük. Ilyen volt Kaffka Margit tollából a Szép Olga és Csáth Gézától A vörös Eszti. Mindkettő más-más oldalát mutatta meg ennek az egész emberiséget átszövő érzelemnek, de nagyon tetszett a végkifejlet és természetesen az írók stílusa is.

Ezeken túl a novellát, mint műfajt azért is szeretem és ajánlom mindenkinek, mert egy rövidke utazás alatt is el lehet olvasni egyet-egyet belőlük, vagy éppen egy hosszabb mű olvasása mellé esténként szintén pihenésképpen ki lehet választani néhányat, hogy kiszakadjunk a régóta olvasott történetből. Én így fogyasztottam és nagyon élveztem!

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2015