A múlt lenyomata

Camilla Läckberg: Jéghercegnő (Fjällbacka-sorozat 1.)

Egy kedves barátnőm ajánlotta figyelmembe Camilla Läckberg krimisorozatát, és most hétvégén, miután elolvastam Ulickaja könyvét, gondoltam belekezdek, biztos jó lesz valami teljesen más stílust és műfajt olvasni. Nem volt nagy elvárásom az írónővel szemben, akinek ez volt az első könyve amivel nevét megismerhették az olvasók, viszont olvastam már skandináv krimit és nagyon vártam, hogy hasonló hangulatba hozzon, mint amit anno már általuk átéltem. Sajnos ez nem jött össze. Pedig az alaptörténet nagyon ígéretes volt, és az indítás is jónak tűnt, de gondom volt a történet további részével és magával a kivitelezéssel is.

A regény egyik főszereplője a 35 éves Erica Falck, aki szülei halála után hazatér szülőfalujába, Fjällbackába, hogy átnézze a hagyatékot és eldöntsék majd húgával közösen, hogy mi is legyen a szülői ház sorsa. Erica szerencsés, merthogy életrajzíróként dolgozik, így munkáját igazából bárhol végezheti. Hazatérése után nem sokkal brutális gyilkosság áldozata lesz gyerekkori legjobb barátnője, Alex. Ereit felvágva, saját hétvégi házában a fürdőkádban megfagyva találják meg. Erica óhatatlanul belekeveredik a haláleset okozta eseményekbe, furcsábbnál furcsább részletekre derít fényt Alexszel kapcsolatban és nehezen azonosítja az új információk által körvonalazódó felnőtt nőt azzal a kislánnyal akivel régen szinte testvérekként szerették egymást. Ráadásul Erica úgy érzi, hogy valami már gyermekkoruk óta nem kerek Alexszel és a családjával, hiszen annak idején egyik napról a másikra szűnt meg közöttük a barátság, elhidegültek egymástól, majd Alex és családja el is tűnt a környékről egy időre. Szóval Erica kis magánnyomozásba kezd, próbálja az apró információmorzsákat összegyúrni és a kis részletekből összetenni a múlt történéseit, ami Alex kegyetlen halálához vezettek. Ebben segítségére van egy régi iskolatársa, Patrik Hedström, aki nyomozóként érintett az ügy mihamarabbi lezárásában. A férfi ráadásul érzelmileg sem közömbös Erica iránt, tinédzserkoruk óta rajong a lányért. A nyomozás során olyan titkokra derül fény, amely egy sokkal brutálisabb megoldást sejtet, mint amire bárki is gondolni mert volna.

A történetbe nagy izgalommal vetettem bele magam, de sajnos már pár oldal elolvasása után nem voltam maradéktalanul elégedett. A regény elején gyorsan túljutottam, aztán amikor a főszereplőink elkezdték felgöngyölíteni a szálakat, úgy éreztem, hogy leült a regény. Valahogy ritmusát vesztette, kevésbé volt pörgős, pont akkor, amikor a legizgalmasabbnak kellett volna lennie. Számomra túl sok szereplőt mozgatott az írónő, egymás után derültek ki a titkok az emberek életéről, de sok szálat elég klisésnek éreztem. Pechemre az egyik nagy csavarra simán rájöttem, egyszerűen annyira egyértelmű volt az a "nagy talány", amit a lány múltjában kellett keresni, hogy szinte kiszúrta az ember szemét (nem is értem, hogy a rendőrségen miért nem tették össze a 2+2-t). A gyilkos személyében azért ért egy kis meglepetés, bár Agatha Christie-n edződött agyam mindig azt a megoldást vagy azt a személyt keresi, ami/aki a legvalószínűtlenebb, de azért erre én sem gondoltam. Ezért nagy piros pont az írónőnek!

A másik, ami nagyon zavart az, hogy szinte alig volt olyan személy, akiről ne derült volna ki valami rossz. Könyörgöm, a világunkban tényleg minden ember megzakkant és defektes? Nincs egy normális lény, aki ne lenne alkoholista, vagy önpusztító, vagy családverő vagy éppen ne csalná meg a férjét/feleségét? Szóval néha kicsit soknak találtam, hogy tényleg mindenki takargat valamit.

Sajnos a romantikus szálat is egy kicsit erőltetettnek gondoltam. Persze rögtön az elején nem volt kérdés, hogy Erica és Patrik majd egymásba bonyolódnak, csak annyi volt a levegőben lebegtetve, hogy mikor és mennyire. Nekem ez az érzelmi szál, az egymásba bonyolódás sem volt elég kidolgozott. Kicsit úgy éreztem, mintha az írónő a listáján kipipálta volna az egyik tartalmi elemet is, nevezetesen a két szereplő közötti romantikus érzelmet. De mivel egy sorozat első kötetéről van szó, és az írónő első próbálkozásáról, remélem, hogy a későbbiekben kiforrottabb lesz ez a vonal.

És amit a legnagyobb hiányosságnak éreztem: engem bizony nem fogott el olvasás közben az a tipikus skandináv (krimi) hangulat. Tudjátok, az a sötét, búskomor érzés, amikor a sorok között érzed a fagyot, látod a kilépő emberek leheletét magad előtt, amikor már attól is borzongsz, hogy egy svéd faluban ilyen brutális gyilkosság történik, mert először csak egy kedves kis falucskát látsz magad előtt, aztán már szinte minden ajtó mögött a baltás gyilkost sejted. Na, ez nekem baromira hiányzott! Nem tudom miért nem éreztem ezt, talán annak idején a Millenium-trilógiával nagyon magasra került nálam a léc. Sajnos ezt a lécet, most ez a könyv nem tudta megugrani, de egynek elment! És ettől függetlenül úgy érzem, hogy majd valamikor a folytatásokra is sort fogok keríteni, mert a barátnőm szerint a második rész már klasszisokkal jobb lesz. Remélem, neki lesz igaza és megkapom majd a hangulatot, amit itt úgy hiányoltam! (Ja, amúgy egy dolog volt meg itt is: az a rengeteg kávé, amit úgy nyakalnak, mintha vizet innának. Lehet, hogy egy ilyen északi országba kellene költöznöm a kávémániám miatt?)

Kiadó: Animus

Kiadási év: 2014

Fordította: Torma Péter

Egy pad, egy kávé és egy könyv #9

Hétvégén gondoltam egyet ebben a csodás téli időjárásban és elmentem moziba. Nem tudtam, hogy majd mennyit is kell sorba állnom a jegyért, ezért korábban elindultam, úgy voltam vele, hogy majd nézelődök a mozi kezdetéig VAGY beülök egyet kávézni. Mivel a bevásárló központban kismillióan voltak, ezért a nézelődés opciót kilőttem és természetesen a jó öreg kávézást választottam. Most semmi "flancos" kávéhoz nem volt kedvem, csak egy sima café lattéra vágytam. Miután megkaptam az elbűvölő barista fiútól a napi koffein adagomat, kerestem magamnak egy kétszemélyes asztalt, előkaptam a táskámból az épp aktuális könyvemet, bár először egy kicsit bambultam ki a fejemből és néztem az körülöttem lévő embereket.

Érdekes, hogy egy bevásárló központban mennyire másak a kávézási szokások, mint a sima kávézókban. Ide inkább csak beugranak az emberek két bolt között, vagy épp a párjukat kísérő férfiemberek menekülnek ide a végkimerülés előtti utolsó állapotban, miközben a nő még bírja ezerrel és a nyolcvanadik boltba is ugyanolyan lelkesen tér be, mint az elsőbe. Az utcai kávézóknál azt veszem észre, hogy ott picit olyan, mintha pár órára kiszállnál a nagy rohanásból, picit megáll az élet, amíg elkortyolod a feketéd. Ott inkább hosszas beszélgetések zajlanak, itt pedig csak pár perces megpihenések és inkább a "caffee to go" érzés a nyerő.

Engem persze ez egy cseppet sem zavart, szóval a könyvemet elővéve és elmerülve benne abszolút nem érzékeltem, hogy hol vagyok és kik vesznek körül. Megszűnt a fülemben az emberek és a tömeg morajlása, én bizony Oroszországban voltam Surikkal és rohantam Szonyától, Szvetlánához, vagy Veruszjához, netalán Marijához avagy Liljához. Loholtam Surik nyomában egyik nőtől a másikig, és azt gondoltam, hogy én vagyok abban a pillanatban az egyetlen nő, aki nem akar semmit sem ettől a szerencsétlen pasastól, akit minden nő használt valamire. Szívem szerint belefolytam volna a könyvbe és mondtam volna neki, hogy légy egy pár perce az én odaadó hívem és van itt neked mellettem egy üres szék, pihenj meg! Dehát Surik rohant tovább, én pedig még időben észbe kapva rohantam a moziba. (Ahová nem lehet bevinni máshol vásárolt italt, így kénytelen voltam a táskámba csempészni a papírpoharat, aminek az lett a következménye, hogy szegény Surik egy kicsit kávés lett. Ja, amúgy a film - A mindenség elmélete - is szuper volt!)

"This is the beginning of a beautiful friendship" - 2. felvonás

John Scalzi: Bezárt elmék

Aki egy kicsit is ismer, az tudhatja rólam, hogy eléggé tartok minden újtól és tipikusan az az ember vagyok, aki a változásoktól elsőként visszaretten, aztán amikor már túl is esett rajta, rájön, hogy jé, hát túléltem! Könyvek terén persze könnyebben veszem a változás szelét, talán azért ez nem egy annyira rizikós terep, hisz ha valami nem az ízlésemnek megfelelő, akkor ott a lehetőség, hogy becsukom a könyvet és szépen visszateszem a polcra. Eddig a sci-fit pont ebbe a "kockázatosabb" műfajba soroltam. Egészen tavalyig, amikor is a témázós lányok komfortzónás posztja után vettem egy nagy lélegzetet és elolvastam életem első sci-fijét, a Vének háborúját. És mi történt? Imádtam! Reméltem, ez nem csak annak köszönhető, hogy pont jó könyvet fogtam ki kezdésnek, hanem annak is, hogy a sci-fi és én hosszú távon is kompatibilisek leszünk. Ezt még biztosan nem merem állítani, csak annyit mondhatok, hogy talán jó úton haladok e felé. Hisz a második olvasmányomat szintén Scalzitól választottam, szóval a stílusa már annyira nem okozott meglepetés, a történet viszont annál inkább.

A Bezárt elmék egy félelmetes regény. No, nem azért, mert folyt a vér, zombik ijesztgettek vagy borsódzott a hátam a hangulattól. Hanem azért, mert egy olyan jövőképet vetített elém, amit simán el tudok képzelni, hogy egyszer sajnos be fog következni.
A történet alapja az, hogy a világot megfertőzte egy vírus, amelyet először nem is vettek olyan komolyan az emberek, mint ahogy kellett volna, hisz egy átlagos influenzának tűnt, ami agyhártyagyulladásos tüneteket produkál. Aztán egyre többen esnek áldozatul, ráadásul a betegség mellékhatása igen komoly: akik nem halnak bele, azok általában két állapotban kerülnek ki a betegségből, de mindkét állapotban módosul az agy és annak szerkezete. Az első állapotban a betegek ún. "bezáródáson" mennek keresztül: a tudatuk teljesen épp marad, viszont a testüket nem tudják irányítani, olyan, mintha élve a saját tehetetlen testük foglyai lennének. A második csoport ugyan meggyógyul, de módosul az agyuk, mégpedig olyan módon, hogy később alkalmassá válnak arra, hogy integrátorok legyenek, azaz olyanok lesznek, akiknek a testét a bezáródott hadenesek kvázi kölcsönveszik, így velük tudnak jönni-menni, intézkedni a nagyvilágban (természetesen szigorú szabályozások alapján, amelyet ráadásul egy hosszú integrátori kiképzés előz meg). 

Ebbe a világba kalauzol el minket Scalzi, és rögtön egy gyilkosság kellős közepén találjuk magunkat, amelyben integrátorok, hádenesek, politikusok, kutatócégek is érintettek. Két FBI-os ügynökkel együtt nyomozunk mi is: van egy kicsit megkeseredett női főszereplőnk, a valaha integrátorként tevékenykedett Vann ügynök, aki a múltja démonjai elől az ivásba, a szexbe, az önpusztító életmódba menekül, ugyanakkor zseniális elme és nyomozó. Illetve  - és itt jött számomra a legklasszabb rész -kapunk egy friss FBI-os ügynököt, Shane-t, aki maga is a Haden-szindróma első áldozataként gyermekkorától kezdve egy szrípióba (azaz egy robot testébe) zárva éli az életét. Na, nekem az ő karaktere volt az abszolút kedvencem a Bezárt elmékben. Mekkora ötlet már egy ilyen nyomozópáros, ráadásul pont egy olyan bűntény felderítésében dolgoznak együtt, amely ilyen-olyan módon mindkettejük életére hatással lehet.

Scalzi nálam most már tuti befutó lett. Nem tudom, hogy a tapasztalt sci-fi olvasók mennyire kedvelik az írásait, engem kilóra megvett az eddigi két könyvével mégpedig több ok miatt.
Elsőként a történetvezetésével és magával az alaphelyzettel, amely számomra is emészthető volt, pedig azt gondoltam, hogy ez a műfaj baromi messze áll tőlem. Ehhez képest mindkét világba (mármint a Vének háborúja történetébe és a Bezárt elmékbe is) úgy bele tudtam helyezkedni, hogy gond nélkül követni tudtam az eseményeket, pedig az agyam nem az ilyen sztorikon edződött eddig.
A másik, amit nagyon szeretek Scalziban az a humora, igazi itt kevésbé sziporkázó, mint a Vének háborújában. De eszméletlen jó kis párbeszédeket kapunk, azért mennek a poénok oda-vissza a szereplők között, így nem egyszer és nem kétszer volt, hogy hangosan felnevettem valamin.

"– Klassz szrípió – modta ő. 

– Kösz.
– Bocs a „zöri”-ért.
– Semmi baj – válaszoltam.
– Gondolom, maguknak is vannak nem túl hízelgő kifejezéseik ránk – jegyezte meg Davidson.
– „Dodgerek” – válaszoltam.
– Hogy mi?
– „Dodgerek” – ismételtem meg. A „Dodger Dog” rövidítése. Azé a hot dogé, amelyet a Los Angeles-i Dodger Stadionban árusítanak.
– Pontosan tudom, mi az a Dodger Dog – mondta Davidson. – Csak azt nem értem, milyen logikai úton lehet eljutni azoktól hozzánk.
 – Kétféleképpen – válaszoltam. – Egyrészt, maguk is alapvetően bőrbe töltött húsból vannak. És a hot dog virslije is. Másrészt, a virsli leginkább pofából és segglyukból készül, csakúgy, mint maguk.
 – Kedves – jegyezte meg Davidson.
 – Maga kérdezte – válaszoltam." 

A harmadik, amivel eddig már két alkalommal levett a lábamról azok a karakterei. Itt, mint már fent említettem Shane ügynök szrípióba zárt teste és pengeéles elméje volt a nagy kedvencem, de nagyon tetszett, hogy két ennyire ellentétes karaktert tett össze egy ütőképes nyomozópárossá. Rengeteg lehetőség rejlett a két eltérő múltú és jelenű FBI-ügynök kettősében, amit szerintem Scalzi ki is tudott használni.

Ráadásul a történet végére érve úgy gondolom, hogy több ez mint egy sima sci-fi krimi elemekkel megtűzdelve. Bár egy távoli lehetőséget vetít elénk a világunk egy járvány kitöréséhez kapcsolható megváltozására, mégis annyira rá tudtam húzni ezt a jövőképet a mostani életünkre is sajnos. Ugyanezek a politikai csatározások mennek, ugyanezek az érdekek mozgatják most is a kutatókat, fejlesztőket, a nagy mamutvállatokat, a társadalmunk bizonyos rétegeit, szóval én megtaláltam benne a társadalomkritikát is.

Úgyhogy összességében elmondhatom, hogy a sci-fivel való ismerkedésem eddig piszok jól sült el. Menet közben rájöttem arra is, hogy ezt a műfajt olvasni sokkal élvezetesebb, mint mondjuk egy "nőcis" regényt, mert sokkal jobban pörög az agyam. Rengeteg információt kapok folyamatosan, rengeteg olyan jövőt érintő alkotás tárul elém, amit még nem ismerek, amit még magamnak kell elképzelnem, vizuálisan megalkotnom. És ez szerintem olvasás közben az egyik legizgalmasabb dolog a világon!


Kiadó: Agave - a borító telitalálat!
Kiadási év: 2014
Fordította: Farkas Veronika

Megjegyzés: a bejegyzés címe a Casablanca c. filmből származik

Blue Monday - csöppnyi elmélkedés könyvekkel

Tegnapelőtt hétfő volt. Az ember ezen a napon általában nyavalyog egy sort, hogy már megint hétfő, megint kezdődik egy hét, megint munka, aztán vesz egy nagy levegőt és fejest ugrik a teendőkbe és elengedi a nem-szeretem hangulatát ennek a napnak. Ezen a mostani hétfőn az történt, hogy munka után sikerült egy rég nem látott ex-kolléganőmmel találkoznom, aki amikor megérkezett hirtelen csak úgy zúdította rám a sok dolgot, amivel kikészítik a munkahelyén, holott alapvetően tök pozitív beállítottságú és optimista életszemléletű csaj. Fura volt, hogy én, aki amúgy mindennek a rossz oldalát látom meg elsőnek, aki hajlamos a borongós hangulatban ragadásra, az önsajnálatra, az próbál tanácsot adni, vigasztalni, megvilágítani az érem másik oldalát. Nem tudom, hogy végül segítettem-e vagy sem, de szerintem az is segített, hogy elmondhatta valakinek. Van, hogy csak ennyi kell.

Aztán este hazaérkezve otthon érdekes cikkbe botlottam a neten: január 3. hétfőjét tartják a legdepisebb, legnyomasztóbb napnak az évben, azaz ez a Blue Monday. Ekkor visszagondoltam, hogy talán van ebben valami: január szerintem az egyik legutálatosabb hónap, ilyenkorra már lecseng mindenkiben az ünnepek utózöngéje, újra a mókuskerékben találjuk magunkat, szóval biztos halmozódik az emberben sok minden, ami negatívan hat a hangulatára, az életkedvére.
Meg azon is elméláztam, hogy most ennek hatására úgy érzem, hogy hirtelen a csapból is az folyik, hogy hogyan legyünk boldogok, ehhez mit csinálj, mit ne csinálj, mit engedj el, mit fogadj meg stb-stb. Én meg úgy gondolom, hogy néha a rosszkedvnek, a depisebb napoknak, a szomorú hangulatnak is van létjogosultsága az életünkben, mert utána, amikor kikeveredünk a gödör aljából valahogy sokkal szebb minden, sokkal szebben süt a nap és minden apróságnak tudunk örülni.

Szóval azt mondom, hogy ha úgy érzed, akkor nem kell kötelezően és vezényszóra happynek lenned, legalábbis én erre már igyekszem nem rágörcsölni. Sokszor segít ilyenkor az, ha valami vidám, végtelenül egyszerű történethez nyúlok, de amikor tényleg pocsék a hangulatom, olyankor szoktak azok a könyvek is megtalálni, amelyek ugyan olvasás közben nagy lelki megterhelést jelentenek, elszomorítanak és a befejezést talán még meg is siratom, ugyanakkor a sok negatív érzés mellett mégis pozitív a végkicsengése, azaz meglátom velük a fényt az alagút végén. Leültem és átgondoltam, hogy melyek voltak ezek a történetek és most három ilyen könyv jutott eszembe, amik ugyan egy cseppet megtépázták a lelkivilágom, de sikerült is általuk kicsit feltöltekeznem a világban előforduló rossz dolgok, vagy éppen a saját nyomasztó hangulatom ellen.

Elsőnek rögtön Margaret Mazzantini Újjászületés c. regénye villant be. Ez volt az a könyv, amelybe minden este szó szerint bevackoltam magam, ugyanakkor egy vaspánttal szorongatta állandóan a szívem. Tele van csalódással, háborúval, vérrel és könnyekkel, és volt egy olyan pont, amikor majdnem eldobtam tehetetlen dühömben a könyvet, aztán csak ültem inkább az ágyamon hüppögve és azt éreztem, hogy minden, amiről Mazzantini ír, bennem kavarog, nekem fáj, engem boncol fel élve. Szóval rettentően megviselt ez a könyv, mégis tudtam, hogy az eddigi olvasmányaim közül az egyik legemlékezetesebb élmény marad, mert a végén ennek is megcsillan a hit egy jobb világban, az emberekben, az ifjúságban, az újjászületésben. Nagyon szeretném újraolvasni, ugyanakkor baromira félek tőle, mert nem akarom, hogy az első, számomra szinte katartikus élményemet felülírja valami más. De egyszer ennek az újrázásnak is biztos eljön majd az ideje.

Aztán itt van rögtön az előző bejegyzésemben már említett regény Jojo Moyestól, a Mielőtt megismertelek. Amikor belekezdtem halvány gőzöm sem volt, hogy a végén letaglózva csukom majd be a könyvet. Itt is kijöttek a könnyeim - jól van na, vénségemre szerintem egyre érzelgősebb leszek! -, mégis az egész könyvnek van egy pozitív üzenete. Ráadásul nagyon fontos témával, az eutanáziával foglalkozik és folyamatosan kattogtak a kerekek a fejemben, hogy vajon én hogyan döntenék ebben a helyzetben. Teljesen megértettem mindkét oldalt, azt, aki szerint bizonyos állapotában nem élet az élet és úgy érzi, hogy joga van ennek véget vetni, illetve azokat is, akik nem akarják elengedni szerettüket, akik úgy érzik, hogy képesek megváltoztatni az elhatározásukban. A regény végét illetően nem voltak elvárásaim, nem tudom, hogy merre és hogyan szövi majd az írónő a szálakat és ugyan itt is összefacsarodott a szívem, mégis a könnyeim mögött mosolyogni is tudtam. Nagyon szép történet!

A harmadik könyv ami még ezen a kis listán szerepel nálam az Markus Zusaktól A könyvtolvaj. Ó, hogy ezt hogy szerettem olvasni és mennyire nem számítottam itt sem rá, hogy meg fog majd ríkatni. Természetesen a 2. világháborús háttér, meg a halál, mint narrátor magában hordozta ennek a lehetőséget, valahogy mégis szíven ütött jó pár jelenete. Ugyanakkor Liesel, Rudy, Mama, Papa, Max egytől egyig olyan szereplők lettek akikre nagyon sokáig emlékeztem, sőt, talán még a mai napig sem engedtem el őket. És itt is bebizonyosodott, hogy a jóság, az emberi lélek szépsége pont azokban az emberekben lakozik, akikről első körben ki sem néznénk. Nem egy vidám olvasmány, ugyanakkor szerintem nagyon sokat ad! Ráadásul amikor bármilyen háborús könyvet olvasok, rájövök, hogy lehet, hogy igazából semmi bajom sincs, ehhez képest klassz az élet!

Szóval akármennyire Blue Monday volt ez a mostani hétfő, ha engem ilyen könyvek találnának meg ezen a napon, mint a fent említettek, azt hiszem már egy fokkal jobban indulna az a fránya hét!

"Ami megtörténik, nem tehető meg nem történtté."

Jojo Moyes: Akit elhagytál

A harmadik regényem volt ez Jojo Moyestól, és harmadjára is sikerült olyan történetet alkotnia számomra, amelynek minden sorát élveztem. Most már azt is mondhatom, hogy a kedvenc női íróim között ott szerepel Joanne Harris és Anna Gavalda mellett. Hogy miért e két írónő nevét említem Moyesé mellett? Azért, mert az ő történeteire sem tudom ráhúzni az "egyensapkát", és mindig sikerül valamivel meglepnie, mindig tud valami mást mutatni az előző regényeihez képest. Bár azt a címkét aggatták rá, hogy romantikus szerző, szerintem ennél többről van szó az ő regényeit illetően, és tartok tőle, hogy sokakat eltántorít ez a jelző attól, hogy megismerjék.

Az Akit elhagytál egy két idősíkban játszódó történet. A könyv elején az első világháborúba csöppenünk, egy kis francia faluba, ahol már a német megszállók mindent és mindenkit kizsigereltek, és amikor a tetterős férfiak már rég a fronton harcolnak, az otthon maradott nők, gyermekek, idős emberek pedig a mindennapi betevőért harcolnak. Ennek a résznek a főszereplője Sophie Lefévre, aki öccsével, nővérével és annak gyermekeivel próbálja túlélni a háború poklát és igyekszik fent tartani a családi örökséget, a falucska szállóját és éttermét. A világháborúban optimista beállítottságán túl egy dologba tud csak belekapaszkodni: a festő férje által róla készített festménybe. Ez jelenti számára a menekülést a borzalmak, az éhség, a gyilkosságok elől. Ha a képre néz, egy olyan lány tekint vissza rá, akiben megvan az az erő, amit elsőként az a férfi látott meg, aki a férje lett. Ha a képre tekint, visszaemlékszik megismerkedésük történetére. Nem véletlen, hogy amikor új Kommandante érkezik a faluba, a művészetkedvelő férfinak is rögtön megakad a képen a szeme. Az sem véletlen, hogy a Kommandante miután megismeri Sophie-t, egyre többször szeretne a nővel beszélgetni, mint ember az emberrel, mintha nem is lenne háború. És az sem véletlen, hogy egy idő után, miután az ismeretségük elmélyül, a lány fejében egy ötlet körvonalazódik, amelynek hosszú távú hatása lesz nemcsak Sophie, hanem a lány egész családjának életére.

"Csak álltam ott, és néztem azt a lányt. És néhány másodpercig emlékeztem, milyen érzés volt annak a lánynak lenni, nem érezni éhséget és félelmet, amikor a fejem csak olyan együgyű gondolatokkal volt tele, hogy talán eltölthetek pár percet kettesben Édouard-dal. Az a lány emlékeztetett arra, hogy a világ képes gyönyörű dolgoknak is otthont adni: művészetnek, örömnek, szerelemnek. Hogy egykoron ezek a dolgok töltötték be az én világomat, nem a rettegés, a csalánleves és a kijárási tilalom."

A másik szálban Londonban járunk, napjainkban, ahol megismerhetjük Livet. Ez a fiatal asszony 4 éve, hogy hirtelen elvesztette a férjét, és azóta a tragédiát nem tudja feldolgozni, nem tud továbblépni, egyre csak az építész férje emlékébe és az általa alkotott közös házukba kapaszkodik. Barátai jóhiszeműen különböző bulik alkalmával megpróbálják összehozni pasikkal, de ezek rendszerint balul sülnek el. Mígnem egy Liv számára bánatos és igen rosszul végződő estén, a sors az útjába nem sodorja Pault, az amerikai ex-nyomozót, aki jelenleg a világháborúk során elrabolt műkincsek felkutatásával foglalkozik. Legnagyobb csodálatára Paullal hamar megtalálja a közös hangot, és bimbózó kapcsolatuk éppen szárba szökken, amikor is olyan történik, ami miatt a férfi egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlanul eltűnik az életéből. Mint a későbbiekben kiderül az oka annyi, hogy Liv lakásában ott függ az a bizonyos kép Sophie-ról, amely az Akit elhagytál címet viseli, és a férfi épp ennek a képnek a felkutatásán dolgozik, hogy visszaszolgáltassa azt a jogos örökösöknek, akik azt állítják, hogy az első világháború során elrabolták a családtól.

És itt jön A Dilemma: kié a kép? Jog szerint? Érzelmileg? Honnan nézzük? Merthogy Sophie ragaszkodik a képhez, amelyet a férje vásárolt (papírokkal bizonyíthatóan) számára a nászútjukon. Ugyanakkor mi, olvasók is ismerjük a kép történetét, tudjuk, hogy 1916-ban még Sophie Lefévre tulajdonában volt, de tudjuk azt is, hogy Sophie-nak bizony tervei voltak ezzel a képpel. És akkor itt van az a dilemma is, hogy Paul, aki személyesen érintett az ügyben, mire koncentráljon. A karrierjére vagy arra a nőre, aki mellett a válása után először újra az érezte, hogy él, és hogy talán tartogat számára az élet egy második esélyt. És számomra ezek a dilemmák adták meg ennek a történetnek a sava-borsát. 

Egész végéig az én agyam is azon kattogott, hogy mit tennék? Mit tennék akkor, ha olyan családból származnék, akiket a világháborúban kisemmiztek és lehetőségem lenne a család egyik korábbi értékes és érzelmileg sokat jelentő tulajdonát visszaszerezni? Mit tennék akkor, ha én lennék Liv, aki ehhez a képhez úgy ragaszkodik, mint az elhunyt férje emlékéhez azaz foggal-körömmel? Aki úgy érzi, hogy ez az egyik olyan dolog, ami még összeköti őt a szeretett emberrel. És mit tennék Paul helyében? Aki az egyik legjobb a szakmájába és imádja az ehhez hasonló műtárgyak felkutatásával járó kihívásokat, ugyanakkor életében először meg is kérdőjelezi a munkáját és az életét Liv miatt? 

Az az igazság, hogy nem találtam meg a kérdéseimre a válaszokat, merthogy fogalmam sincs. Helyette megelégedtem azzal a válasszal, amit Jojo Moyestól kaptam, aki úgy csűrte-csavarta a szálakat egész végig, hogy nagyon sokszor meglepett a történet egy-egy újabb kanyarulatával, ugyanakkor talán megtalálta azt a megoldást is, amellyel az olvasó elégedetten dőlhet majd hátra.

"Néha az élet akadályok sora, ahol az ember csak annyit tehet, hogy az egyik lábát a másik elé teszi. Néha, döbben rá Liv hirtelen, az élet csak vak bizalom kérdése."

Azt hiszem többek között azért is szeretem Moyes írásait, mert semmi fullasztó rózsaszín köd nem lepi be a történeteit. Romantika (és esetleges szexualitás) annyi van benne, amit a történet megkövetel, ugyanakkor az eddig olvasott regényeiben mind nagyon érdekes témákkal foglalkozik, ezért azt gondolom, hogy kár lenne őt egy szimpla romantikus írónak kikiáltani. Igényes, szórakoztató női irodalmat tesz le az asztalra és legtöbbször valamilyen erkölcsi téma kerül "boncolásra" a történeteiben. Az utolsó szerelmes levélben a házasságtörés és egy a tevékenységével betegséget okozó nagyvállalat körül kalandozhat az olvasó, míg a Mielőtt megismertelek egy komolyabb témát, a szabad akaratunkat a sorsunk, az életünk felett és az eutanáziát járja körbe. Jelen esetben pedig egy évtizedekkel korábban eltulajdonított festmény körüli érzelmi és jogi csatározás közepébe pottyanunk.

A komoly témák mellett sikerül a regényeibe mindig belecsempésznie a humort, a szereplői egytől-egyik hétköznapi emberek valós problémákkal és imádom benne, hogy eddig nincs két egyforma története, mindig tud újat adni. Nem mondom, hogy ez volt a legerősebb könyve, mert a végén a mérleg nyelve egy picit elbillent egy olyan befejezés irányába, ami talán nem volt 100%-ig életszerű, és számomra még mindig a Mielőtt megismertelek tőle az etalon. Ugyanakkor nagyon gyorsan faltam a sorokat, hajtott a kíváncsiság, ha nem olvastam, akkor már alig vártam, hogy este legyen időm újra Sophie és Liv sorsát kutatni. Ráadásul amint elolvastam a könyvet, már azt is tudtam, hogy a nem rég magyarul megjelent regényét, a Páros, páratlant is minden további nélkül be fogom szerezni és remélem, hogy további történetek is várhatóak még idén tőle hazánkban, tuti, hogy azokra is vevő leszek!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2013

Fordította: Lányi Judit

A Balkán tigrise

Téa Obreht: A tigris asszonya

Rég nem kezdtem el a várólista-csökkentést ennyire jó könyvvel. Valahogy az első oldalak után éreztem, hogy nem egy mindennapi történetet kapok a szerb felmenőkkel rendelkező, ám már Amerikában élő és alkotó fiatal írónőtől. Tudom, hogy sokan nem szeretik azt a szót, hogy érdekes, de nekem egész végig ez a jelző járt a fejemben a szó pozitív értelmében (és nem abban, amikor a csúnya, de jó fej lányra azt mondják, hogy érdekes). Inkább gondoljátok úgy, hogy nem szokványos, nem mindennapi, végre valami üdítően más és nem egy tucat történet.

A regény egy fiatal doktornőről és szintén orvos nagyapjáról szól, és több idősíkon játszódik. A jelenbeli szálban a délszláv háború után járunk, amikor is Jugoszlávia több részre szakadt és az addig egységes országban élők már új határokat kell, hogy szem előtt tartsanak. Ez a fiatal doktornő, Natalia, épp a háború viszontagságaiból lassan ébredő egyik kis településre, Brejevinába igyekszik barátnőjével, hogy ott egy árvaház gyermekeinek védőoltást adjanak. Útközben kapja a hírt nagymamájától szeretett nagyapja haláláról, aki egy a doktornő úticéljához közeli faluban, Zdrevkovban hunyt el, miközben két aknára lépett fiú életét szerette volna megmenteni. Natalia a hír hallatán útközben idézi fel a régmúltat, az ő gyermekkori emlékeit, azokat a pillanatokat, amelyeket szeretett nagyapjával élt át. Az egyik legfontosabb ezek közül a rendszeres állatkerti látogatásaik, amelyeknek során mindig a tigrist keresték fel és amikor minden egyes alkalommal ott lapult a nagypapa kabátjának zsebében egy viharvert példány A dzsungel könyvéből.

A visszaemlékezések során Natalia a még távolabbi múltba is elvisz minket. Ilyenkor a nagypapa gyermekkorába nyerünk betekintést, amelyet szintén beárnyékolt egy háború, mégpedig a második világháború. Ezek természetesen már nem az unoka közös emlékei a nagyapjával, hanem azok a történetek, hiedelmek, amelyeket az évek során osztott meg a nagypapa a lánnyal. Olyan történetek ezek, amelyek valamilyen ponton összekapcsolódnak a nagypapa által féltőn óvott és megértett állattal, a tigrissel és a furcsa néma nővel, a tigris asszonyával, akik a babonák szerint rontást hoztak arra a falura, ahol az öreg nevelkedett.

Engem valahogy már az első oldalakon elkapott egy megmagyarázhatatlan hangulat. Valami erő, ami fogva tartott, ami "beszippantott" a történetbe és ami miatt fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ástam magam a doktornő, a nagypapa és a tigris asszonyának a történetébe. Eleinte a jelenbeli szál jobban érdekelt, mint a múltbéliek, aztán azt vettem észre, hogy fordult a kocka és egyre jobban várom azokat a részeket, ahol a nagypapa mesél a tigrisről, a mészárosról, a tigris asszonyáról, a halhatatlan emberről, a patikáriusról, a medvéről. És igazából ott emeltem meg a nemlétező kalapomat a fiatal, ámde igen tehetséges írónő előtt, amikor ezek a szálak hol erősebben, hol gyengébben ugyan, de egymáshoz kapcsolódtak, összeértek. Olyanok voltak ezek a történetek, mintha egy különös és távoli világ szájról szájra terjedő, nagyszülők és unokák avagy a generációk által megöröklött meséibe, legendáiba nyerhettem volna betekintést. Ugyanakkor minden szálat átszőtt valami búskomor, szomorkás, kicsit szürkés és porlepte hangulat, amelyet én azzal tudok magyarázni, hogy szinte minden idősíkra árnyékot vetett valamilyen háború és ennek kapcsán az elmúlás.

"A negyedévi vizsgák előtt egy héttel, egy késő délután nagyapa megkérdezte, gondolkoztam-e már a szakosodáson, mintha lassan a körmömre égne a dolog. Készen álltam a válasszal: - Gyermeksebészet.
(...) - Mennyi tapasztalatod van gyerekekkel?
(…) - Miért?

Kihúzta magát, hátratolta a székét, és megdörzsölte a térdét.

- A felnőttek félelemben halnak meg - mondta. Mindent elvesznek tőled amire szükségük van, és neked, az orvosnak az a dolgod, hogy megadj mindent, vigasztald őket, fogd a kezüket. De a gyerekek úgy halnak meg, ahogy éltek – teli reménnyel. Nem tudják mi történik velük, így nem is várnak tőled semmit, nem kérik, hogy fogd a kezüket – de végül neked magadnak lesz rá szükséged, hogy megfogják a tiédet. A gyerekek mellett magadra leszel hagyva. Ugye érted?"

Sokszor olvasok ilyen-olyan díjnyertes könyvet, és volt már párszor úgy, hogy csak néztem magam elé, hogy ez most komolyan díjat kapott? A tigris asszonya esetében minden elismerésem Téa Obrehté, hogy ennyire fiatalon, pontosan 26 évesen egy ilyen szép történetet tudott megalkotni és úgy gondolom, hogy nem véletlenül nyerte el ez a regény az Orange Prize-t, az egyik legjelentősebb brit női irodalmi díjat.  Bár még csak az idei év első hónapját koptatjuk, biztos vagyok benne, hogy egy igen emlékezetes regényre találtam!

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2012

Fordította: Megyeri Andrea

Az utolsó angol úriember

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagy még egyszer utoljára csatába indul, nem is akármilyenbe. Harcol a kiválasztott nő kegyeiért, harcol a családja örökségéért azaz a Churchill puskákért, harcol a rasszizmus ellen és a begyepesedett falusi nézetek ellen is. És azt hiszem ezzel még csak a jéghegy csúcsát írtam le. Kemény egy ütközet volt ez!

Amikor belekezdtem a 68 éves Pettigrew őrnagy történetébe nem is gondoltam, hogy - a fülszöveg ellenére - nem egy igazi romantikus történetben lesz részem, hanem annál sokkal-sokkal többet fogok kapni. Számomra ez a könyv inkább egy társadalmi tanulmány egy angol falucskáról, annak lakóiról, a közöttük lévő kapcsolatokról, az idősek és a fiatalabb generáció viszonyáról. Nagyon elgondolkoztató témákat vetett fel, mindezt pedig igazán bájos módon tálalta az írónő ezzel a romantikus szállal megtűzdelve.

Pettigrew őrnagy élete öccse halála után nagyon furcsa fordulatot vesz. Mély gyászában egyre közelebbi kapcsolatba kerül a kis angol falu, Edgecombe St. Mary csemegeboltjának tulajdonosával, a pakisztáni Mrs. Alival, aki szintén özvegyként éli mindennapjait. Csakhogy, ez a falu is ugyanolyan, mint a többi, azaz semmi nem maradhat rejtve a lakók szeme előtt és hamarosan szájukra veszi is őket a nép. De szegény őrnagynak nemcsak újdonsült vonzalmának alanyáért kell kiállnia, hanem harcolnia kell a burkolt vagy némely esetben kevésbé burkolt rasszizmus ellen is. Mert hiába, hogy Mrs. Ali már Angliában született, pakisztáni származása miatt ő bizony mindig idegen és kívülálló marad. Ha még ez nem lenne elég, ki kell állnia a családi örökségért is, a Churchill puskákért, amelyet frissen megözvegyült sógornője és a fiatal generáció is, mihamarabb pénzzé szeretne tenni. Aztán itt van az őrnagy fiatal fia, Robert, aki számomra egy tipikus feltörekvő yuppie, aki apja kapcsolatait kihasználva szeretne még magasabbra jutni, illetve az idősebb generációt nem tisztelve ott tipor bele a régi értékrendekbe, és az apja érzéseibe is ahol csak tud. Szóval az őrnagynak kijut a jóból. Viszont nem olyan fából faragták ám az öreget, hogy csak úgy feladja a harcot. És erre szépen, az olvasás közben jöttem rá, ahogy Pettigrew egyre közelebb került a szívemhez.

Mert bizony ez számomra egy olyan regény volt, ahol igazából minden szereplőt utáltam, na jó, van, aki csak egyszerűen csak nem volt szimpatikus, leszámítva persze Pettigrew őrnagyot és Mrs. Alit. Azért nem szerettem a többi szereplőt, mert mindegyik akart valamit, mindenkinek célja volt, senki nem akart az őrnaggyal csak szimplán a társasága miatt együtt lenni. Viszont Pettigrew egy olyan jópofa karakter lett, hogy ellensúlyozta mindezt a negatívumot. Ugyanis bármikor szólalt meg, főleg, amikor Roberttel, a fiával folytatott párbeszédeket olvastam, akkor olyan humorral oldotta meg a dolgokat, hogy legtöbbször hangosan felnevettem. Aztán pár oldal múlva meg olyan életbölcsességet dörgölt az orrom alá, hogy azt emésztve ültem egy ideig. Imádtam az öreget, na!

- (...) Maga bölcs ember, őrnagy, úgyhogy megfontolom a tanácsát, méghozzá alaposan... és alázattal. (...) De azt meg kell kérdeznem, van fogalma arról, milyen érzés, ha az ember nem megfelelő nőbe szerelmes?

- Drága fiam, létezik másfajta nő?

A könyv vége pedig? Szintén meglepetést tartogatott, mert hogy az egész addig tipikus angol humorral és bizony sokszor vígjátéki elemekkel tarkított történet hirtelen majdhogynem akciófilmmé változott, arra én abszolút nem számítottam. Viszont nagyon ütős és klassz befejezésnek találtam, örültem, hogy a végére ennyire felpörögtek a dolgok és azt hiszem nem lövök le ezzel poént, de mint a mesékben itt is a jó elnyeri jutalmát. A rossz pedig? Majd ha elolvassátok megtudjátok! Mert mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy vegye a kezébe ezt az olvasmányos és számomra nagyon humoros, ugyanakkor tanulságos történetet mihamarabb, de szánjon is rá időt, hiszen a vicces történések mögött, szerintem nagyon is komoly témák lapulnak meg.

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2014

Fordította: Kada Júlia

Hugo Marston temetői kalandjai

Mark Pryor: A kriptatolvaj

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt találkoztam először Hugo Marstonnal, a Mark Pryor által megteremtett párizsi amerikai nagykövetségen dolgozó volt FBI-os biztonsági főnökkel. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt együtt nyomozni a könyvárus halála ügyében a Szajna partján. Nem véletlen, hogy nagyon vártam már a második kötetet. Hugo most is szilveszter és újév napján volt a partnerem, ami annyit jelez, hogy nagyon gyorsan olvasható történetről van szó, szinte egy este alatt a végére is értem.

A sorozat második részében épp tombol a nyár Párizsban, amikor a Pére Lachaise temetőben egy fiatal pár holttestére bukkannak Jim Morrison sírja mellett. Ráadásul nem is akármilyen párra, a srác egy amerikai szenátor fia volt, a lány pedig egy terrorizmussal gyanúsított pakisztáni férfival lépte át Franciaország határát és azóta is más személyazonossággal élt az országban. De nem csak gyilkosság történik, hanem már másnap sírrablás is, nevezetesen egy híres táncosnő kriptájából tűnnek el csontok. Az amerikai érintettség miatt az ügy rögtön a nagykövet és Hugo asztalán landol, viszont Hugo barátja, Tom, a CIA-ügynöke is beszáll a nyomozásba a terrorista szál miatt. Egyszerre két irányból indulnak neki az ügynek, hiszen Tom és az amerikai szenátor meg van győződve arról, hogy a terrorista áll a gyilkosságok és az azóta sokasodó sírrablások hátterében, viszont Hugo szerint ennek semmi köze az ügyhöz és ő a sírrabló profiljának megalkotása során valami teljesen más megoldással áll elő. Az idő fogy, a hullák sokasodnak, a Moulin Rouge híres régi táncosnői csontjai pedig eltünedeznek.

Az első kötethez képest ezt a nyomozást valahogy kevésbé szerettem. Talán azért, mert most Hugo érzelmileg nem volt érintett, hisz nem az egyik legkedvesebb barátjának halálát kellett kiderítenie. Talán azért, mert Hugóról és a magánéletéről semmi új infót nem tudtam meg menet közben. Vagy talán azért, mert most Hugo és Tom között egyenlően oszlottak meg a szerepek, tehát nem Hugo volt a főszerepben hanem a kettősük és a közöttük lévő régmúltra visszavezethető baráti kapcsolat.

Ami kimondottan zavart a történet során az Claudia, az újságírónő szerepe. Az előző részben ő és Hugo között kialakuló kapcsolat volt a történet egyik fő mozgatórugója, most számomra csak egy zavaró tényező volt. Hisz már elviekben nincsenek együtt, Claudia mégis lépten-nyomon feltűnik (tudom, tudom, hisz újságírónő), bajba kerül vagy épp aggódik a férfiakért. Kicsit azt éreztem, hogy Pryor nem tudott mit kezdeni ezzel a nővel ebben a részben, vagy inkább így akarja fent tartani a figyelmünket a következő kötetre, hogy majd abban esetleg újra összebonyolódjanak a szereplőink.

Hugo barátjával, Tommal is hasonló érzéseim vannak. Annyira titokzatos karakter ő, hogy azon kívül, hogy a CIA-nak dolgozik és hogy alkoholproblémái vannak, szinte semmi nem derül ki. Könyörgöm, azért egy kis infót csöpögtethetett volna nekünk az író! Legalábbis sokkal jobban kíváncsi lennék a folytatásra, ha Tom életéről, arról, hogy miért vagy épp ki miatt kezdett lecsúszni a lejtőn kiderült volna valami.

Ezeket leszámítva maga a nyomozás és a sztori kellően érdekes volt ahhoz, hogy végig fent tartsa az érdeklődésemet. Mivel a stílusa egyszerű, ezért valóban könnyen és gyorsan el lehet olvasni a temetőbéli kalandokat és igazából a miértekre sem jöttem rá teljes egészében. Volt pár gyomorforgató jelenet, de hát krimiről lévén szó ez hozzá tartozik a műfajhoz.

Egyébként nagyon érdekes lett a viszonyom ezzel a sorozattal. Tavaly nagyon szerettem az első kötetet, jó emlékkel gondolok vissza. És azt hiszem a második résszel sem lettem volna ennyire kritikus, ha azóta nem lennék Lehane-rajongó, illetve nem olvastam volna el a Kakukkszót. Mert ha valaki egy igazán keményvonalas krimire vágyik, akkor inkább a Kenzie-Gennaro sorozatot ajánlom, abban aztán minden a helyén van, és hiába durva, húsbavágó, akkor is a letehetetlen kategória. Illetve a Kakukkszóban megismert Cormoran Strike karaktere messzemenően kenterbe veri nálam szegény Hugo Marstont. Pedig mindketten tökös legények ám, tökös múlttal és bonyolult magánéleti háttérrel, mégis Cormoran a lerobbantságával együtt is élőbb és izgalmasabb férfi lett számomra, mint Mr. Marston.

Mindezek fényében a Hugo Marston-sorozatot inkább azoknak ajánlanám, akik még csak ismerkednek a krimi műfajával, és pár óra önfeledt kikapcsolódásra vágynak, illetve akik szeretik ha egy-két szál megoldására az olvasás közben ők maguk is rájönnek. Számukra tökéletes könyv lesz ez!

Kiadó: Maxim

Kiadási év: 2014

Fordította: Béresi Csilla

2014-es zárás

Eltelt megint egy év, elkezdődött egy újabb. Bár sokszor úgy éreztem, hogy 2014 során az egész életem egy helyben toporog, mégis, egy kicsit visszatekintve az elmúlt évre sok minden történt velem, jó és rossz is egyaránt, és azt hiszem 2014 is tevékenyen hozzájárult a személyiségem, ízlésem formálásához. Egy dolog megint csak biztos támpont volt: a könyvek avagy az olvasás.

2014 folyamán 80 könyvet olvastam el. Kezdek egyre jobban nem foglalkozni ezzel a számmal, hisz annyi minden van, ami befolyásolja az ember olvasási kedvét, egyáltalán az erre fordítható idejét, szóval a darabszámban nem igazán tudom lemérni, hogy milyen év is volt. Ha jövőre csak feleennyi könyvet olvasok el, ámbár azok emlékezetesek lesznek, akkor is boldog leszek. Viszont ez mégis csak egy statisztika féleség lenne, úgyhogy ennek is itt a helye.

Az írók származását tekintve 16 nemzet szerepel a palettámon, sajnos az arány még mindig az angol, amerikai írók felé tolódott el, viszont kezembe került cseh, argentin, ausztrál, izraeli, holland, svéd író könyve is, szóval azért kalandoztam ám én a nagyvilágban. A magyar írók arányát sikerült növelnem, de darabszámot tekintve majdnem ugyanannyit olvastam tőlük, mint 2013-ban, összesen 15 könyvet. Ezt mindenképpen szeretném majd szinten tartani, hisz idén találtam rá olyan írókra, mint Kőrösi Zoltán, Grecsó Krisztián vagy Kondor Vilmos, az ő könyveikkel biztos szeretném folytatni.

2014-ben az angolul olvasás kicsit háttérbe szorult, összesen 4 könyvet olvastam el, két Rainbow Rowell regényt, Julie James U.S. Attorney/FBI sorozatának legújabb részét és Nyrae Dawntól a Charade című new adult történetet. Na, majd idén belehúzok!

A nemek arányát tekintve - az én legnagyobb meglepetésemre - 2014-ben nyertek a férfiak: az olvasmányaim 51%-a tőlük került ki. Ez az arány az emlékeim szerint tavaly olyan 30% volt, így ennek a változásnak most nagyon örülök.

A beszerzéseimet nézve szintén elégedetten dőlhetek hátra, változott itt is a helyzet a 2013-as évhez képest. Összesen 41 darab könyvvel lettem gazdagabb, amelyből csak 27 darabot vettem én (ez 30%-kal kevesebb az előző évhez képest, éljen!), 4 csere útján került hozzám, 10-et pedig ajándékba kaptam (amelynek természetesen nagy része a karácsonynak köszönhető és darabszámra megegyezik a 2013-as adattal). A 2013-as évhez képest az összes beszerzésem csak 20%-kal lett kevesebb (darabszámot nézve ez csak -10 db könyv), de a tendenciának nagyon örülök és 2015-ben is szeretném megtartani ezt az irányt. Úgy látszik benő lassan a fejem lágya, hogy nem kell minden könyvet megvennem, ami érdekel, mert egyrészt megvár az a könyv, másrészt jó lesz az esetleg egy akció keretében is, harmadrészt sokszor elmúlt a kezdeti lángolás és rájöttem, hogy annyira nem is akarom én azt a könyvet, hogy a polcomon keressek neki helyet (sajnos a helyhiány még mindig sarkalatos kérdés nálam, mondjuk ez is ösztönzőleg hat rám a beszerzések visszaszorítására ...). Visszanézve a vásárlásaimat kb. 8-9 darab olyan van, amit elcserélnék, szóval vissza lehet ezt még szorítani, lehetek még sokkal tudatosabb és átgondoltabb ezen a téren is. Pláne, hogy tervezem, hogy beiratkozom a könyvtárba újra! Ami azért további örömre ad okot, hogy a 2014-ben beszerzett könyveim 66%-át, azaz 27 darabot még a beszerzés évében el is olvastam. Ezt jövőre is szeretném hasonlóképpen tenni.

És akkor nézzük kicsit részletesebben a könyveket!
2014-ben a legrövidebb olvasmányom Kosztolányi Dezső Velencéje volt a maga 68 oldalával, a leghosszabb Sebastian Faulks Madárdal c. regénye, amely 597 oldalas volt.
Hiába voltak olyan terveim, hogy majd több klasszikus, amolyan "ez egyszer az életben kötelező mindenkinek" darabot elolvasok, ez végül nem jött össze, csak Hemingway Az öreg halász és a tengerét és Orwell 1984-ét tudom felmutatni (megjegyzem, mindkettőt a várólista-csökkentésnek köszönhetem!). Sem az Anna Karenina, sem A három testőr nem került sorra, no de ami késik, az csak várat magára (copyright by almamag :)), ennek hatására pl. A három testőrt beválogattam az idei VCS-csapatba.


Az idei olvasmányaim között viszonylag sok olyan könyvre leltem, amelyek megkapták tőlem a kedvenc címkét. Visszanézve a listát, ehhez nem az kellett, hogy oda és vissza legyek a könyvtől, vagy hogy azt mondjam tökéletes volt. Egyszerűen elég volt csak annyi, hogy nagyon szerettem őket olvasni, valami újat találtam bennük, olyan karakterek szerepeltek bennük, akik nagyon közel kerültek hozzám, vagy csak az üzenetük ütött nagyot nálam. A lista nem helyezést jelent, csak ilyen sorrendben olvastam el őket 2014-ben.

1. Alice Hoffman: Galambok őrizői

2. Jessica Brockmole: Levelek Syke szigetéről

3. Rainbow Rowell: Eleanor & Park

4. David Benioff: Tolvajok tele

5. Baráth Katalin: Az arany cimbalom

6. Robert Galbraith: Kakukkszó

7. Graeme Simsion: A Rosie-projekt

8. Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem

9. John Scalzi: Vének háborúja

10. Anna Gavalda: Édes életünk

11. Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Akit ebből a csapatból mindenképpen külön kiemelnék az számomra egyértelműen Dennis Lehane Kenzie-Gennaro sorozata (köszönöm Amadea és almamag!). Úgy rácuppantam erre a sorozatra és az íróra, mint a kutya a csontra. Csak azért nem faltam fel 2014-ben az egész életművet, mert sajnos véges a magyarul megjelentek listája, szóval hagytam bőven még idénre is, de max. majd angolul folytatom.

A legnagyobb meglepetések között a helye a Tolvajok telének (azóta David Benioff is ismerős lett számomra, mert a Trónok harcát is elkezdtem nézni), Eleanor & Parknak mert üdítően friss karakterekkel megalkotott nosztalgikus hangulatú remek ifjúsági történet, és természetesen a Kakukkszót is itt kell megemlítenem, mert nem gondoltam volna, hogy J.K. Rowling a felnőtteknek szóló írásával is el tudja majd kapni a grabancomat, illetve, hogy Cormoran Strike ennyire közel kerül majd hozzám. (Annyira, hogy már alig várom, hogy megjelenjen a Selyemhernyó!!!)

A témázós csapatnak köszönhetem, hogy idén átléptem a komfortzónám határát és végre az olvasmányaim között megtalálható a sci-fi is, jelen esetben ez John Scalzi Vének háborúja kötete, és mint látjátok ott van a kedvencek között. Annyira beszippantott ez a világ, a történet és hát a humor, hogy nagyon-nagyon örültem annak, hogy mertem valami újat kipróbálni és jelen esetben annak is, hogy most egy sorozatról van szó, mert lesz mit folytatnom 2015-ben. Természetesen a bloggerektől érkezett ajánlások alapján összeszedtem további olvasnivalókat, szép lassan ezeket is szeretném majd sorra keríteni ebben az évben.

Mindenképpen emlékezetes történetként maradtak még meg bennem az alábbi könyvek is:
- Emma Donoghue: A szoba
- Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?
- Elizabeth Hayes: A lélek legsötétje
- Grecsó Krisztián: Megyek utánad
- Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap
- Kathryn Stockett: A Segítség
- Dorit Robinjan: Lakodalmaink
- David Nicholls: Egy nap

Idén belefutottam pár olyan könyvbe, amely annyira nem nyerte el a tetszésemet. Amin emlékeim szerint a leginkább szenvedtem az Nick Hornby Hosszú az út lefele c. könyve volt. De a csalódások közé kell még sorolnom Jane Rogerstől a Jessie Lamb testamentumát, a befejezés miatt Guillermo Martíneztől a Luciana B. lassú halálát, és Harlan Cobentől a Hat év című történetet (egyszerűen a harmadik elolvasott könyvével már nem tudott nekem újat mutatni), és Pablo de Santistól a Párizsi rejtélyt (visszagondolva nagyon kacifántos krimi lett ez, pedig szerintem a kevesebb néha több elvvel jobban járt volna az író).

Sajnos a blogot tekintve nem lettem aktívabb, kb. ugyanannyi bejegyzés született, mint 2013-ban és nagyon sajnálom, hogy nem minden olvasott könyvről írtam. Hol idő, hol kedv hiánynak köszönhető ez. Nem mondom, hogy idén majd javítok ezen, de igyekszem sokkal aktívabb lenni, remélem, sikerülni fog. Annak nagyon örülök, hogy vagytok páran akik már rendszeresen olvastok és kommenteltek, minden egyes hozzászólással feldobjátok a napom, szóval ezúton is nagyon köszönöm és örülök, hogy valamilyen szinten ennek a közegnek a része lehetek!

2015-re nagy terveim nincsenek, megfogadni sem szoktam éjfélkor semmit, csak annyit szeretnék idén is, hogy az olvasás és ez a kis blog ugyanúgy az életem része legyen, mint eddig, sok jó történet kerüljön a kezem közé, legyen sok könyves program idén is találkozásokkal tarkítva és vitassuk meg közösen minél több olvasmányunkat! Saját életemet tekintve pedig 2015-re csak annyit tartok majd szem előtt, hogy abból próbáljak meg a legtöbbet kihozni és a legboldogabb lenni, amim van, mert idén sokszor megkeserítette az az életemet, ami után vágyakozom és sajnos amihez nem sokkal kerültem közelebb. Szóval a cél, abból kihozni a legtöbbet, ami most van! Meglátjuk majd, hogy mennyire lesz működőképes ez a "projekt". Addig is induljon 2015!

A többiek is értékeltek. Miamona, Katacita, PuPilla, Dóri, Amadea, Andiamo