Decemberi könyves boldogság

Komolyan, el sem hiszem, hogy az év utolsó hónapját ülök le most összegezni. Nem volt egy könnyű időszak a munkát tekintve, de most még szabi, aminek minden cseppjét ki szeretném élvezni, úgyhogy erre nem is gondolok vissza inkább. Viszont minden egyéb tekintetben azért egész jól zárult ez a hónap és persze könyvek nélkül sem maradtam. Összesen 6 könyvvel lettem gazdagabb, ami szerintem az arany középút, se nem sok, se nem kevés, fogyasztható mennyiség.

Kettőt én vásároltam és már a beharangozásuk óta fájt rájuk a fogam. Az egyik Adriana Trigianitól A cipész felesége, amely egy olasz-amerikai családregény, illetve a másik Böszörményi Gyulától A Rudnay-gyilkosságok. Az előbbit már el is olvastam és kellemes órákat köszönhetek neki, a másikat viszont a csúf januárra tartogatom, mert érzem, hogy nagyon-nagyon jó lesz, legalábbis a radarom ezt jelzi.

Karácsonynak köszönhetem a másik négy könyvet. Családomtól kaptam az Így szerettek ők 1. és 2. részét és a Billie-t is. Nyáry Krisztián irodalmi szerelemeskönyvének első részét karácsony napjai alatt olvastam el és teljesen elvarázsolt. Nagyon szép, igényes kiadás, és a történetek engem nagyon megleptek, rengeteg újdonsággal, sőt, ismeretlen íróval-költővel találkoztam a könyvben. Nagyon örülök neki, hogy ezt hozta nekem a Jézuska idén! A 6. könyv, a Campari reggelire pedig Szilvamag csodás ajándéka, aki mindig tudja, hogy mivel lepje meg a barátnőjét (és még amit kaptam mellé a csomagban, fúúú, hát csak annyit mondhatok, hogy Szilvamagnak a gasztronómiai élvezetek előállítása sem jelent gondot). Amúgy ez a könyv az év utolsó olvasmánya, éppen a közepén járok és azt hiszem a befejezés már csak jövőre várható. Amúgy vicces, humoros, igazi könnyed kikapcsolódást jelentő történet.

December elején kicsit nyögvenyelősen ment az olvasás, épp ezért most megdöbbentem, hogy összesen 11 olvasmányom volt. Elsőként befejeztem a Legyek Urát, ami elég kis komoly arcon csapás volt. Mindig is azt gondolom, hogy mi emberek vagyunk a legnagyobb ellenségei egymásnak és ezt ilyen fiatal gyerekek sorsán végigkövetni elég nyomasztó volt. Utána kellett egy kis kikapcsolódás és a keresztlányomnak vett mesét olvastam el, ami többek között Az elveszett rénszarvas történetéről szólt. Majd karácsonyra hangolódtam Dash és Lily kis piros Moleskine noteszével, majd a könnyedebb műfajok felé fordultam, mert agyi kapacitásom a zéró szintre csökkent. A YA/NA felhozatalból elolvastam Dani Atkinstól az Összetörve c. könyvet, majd Robyn Schneidertől a The Beginning of Everythinget. Aztán pedig Jessica Sorensen sorozatába kezdtem bele, ami Callie és Kayden történetéről szól, ennek három részét is befaltam (The Coincidence, The Redemption, The Resolution) és azt kell, hogy mondjam félig-meddig személyes érintettség miatt ez a könyv nekem most elég mély dolgokat bolygatott meg. Még karácsony előtt sorra kerítettem A cipész feleségét is, amitől pont azt kaptam amit vártam, hisz nem ez volt az első könyvem Trigianitól, így ismertem már mire képes. Igazi női regény, szerethető karakterekkel és nagyon érdekes időszakkal, helyszínekkel (olasz kis alpesi falu, nagy New York, Metropolitan Operaház stb.). Még egy tankönyvnek szánt könyvre is volt időm, ami A könyvkiadás mesterségéről írt, érthetően, jól összeszedetten. Az ünnepek alatt pedig az Így szerettek ők-be voltam teljesen belemerülve. Visszanézve, sok jó olvasmány, néhány középszerű, de az biztos, hogy elég vegyes válogatás, és néhány gyönyörű ajándék könyv a karácsonyfa alatt. Kösz december, jó szívvel búcsúzom tőled!

A többiek: Katacita, Dóri, Amadea, Nita, PuPilla

Két "ifjúsági" könyvről röviden

Decemberben kicsit eltunyultam. Értem ezt úgy, hogy semmi, de tényleg semmi nehéz műfajhoz nem volt kedvem. Úgyhogy jöttek a NA és YA-regények és egy kis angol nyelvű olvasási fázis, mert hogy ezeket a regényeket igazából úgy tudom fogyasztani kevesebb szemöldökráncolással, ha angolul olvasom. Amúgy viszonylag jókat fogtam ki, mert azért mindkettőnek volt mondanivalója, ha egy kicsit szájbarágósan de akkor is.

Dani Atkins: Összetörve

Itt a történet középpontjában nálam a mi lenne ha? kérdés állt. A főszereplő lány, végzős középiskolásként egy banális baleset következtében elveszti az egyik legjobb haverját, azt a fiút aki amúgy titokban régóta rajong érte, ráadásul ő maga is súlyosan megsérül. Az addigi fényes jövőt hirtelen egy tollvonással áthúzza a sors, ami csillogott eddig, az fényét veszti, nemcsak a barátai tűnnek el mellőle, de a szerelmét is elmarja, feladja terveit, elköltözik a kisvárosból és igazából csak vegetál, bezárkózik a maga kis világába. Aztán legjobb barátnője esküvője miatt újra visszatér szülőhelyére és egy esés következtében újra kórházba kerül, ahol amikor felébred óriási meglepetés éri: a szörnyű baleset nem történt meg, az élet úgy alakult, ahogy eltervezte, szerelmes a barátjába, csodás munkája van és az a legjobb barát, a szerelmes fiú sem halt meg. Csakhogy nem akarja elhinni, hogy ez a valóság, és amit annak hitt az pedig egy csúnya rémálom. Vajon valóban ez van a háttérben? Ezt próbálja kideríteni immár az életben lévő barát és családja segítségével, akik természetesen először kételkednek a lány épelméjűségében.

"Az első életem egy esős decemberi estén, 22:37-kor ért véget egy kihalt utcán, a régi templom előtt.
A második életem nagyjából 10 órával később kezdődött, amikor a vakító kórházi fényben magamhoz tértem. Csúnya fejsebbel ébredtem, egy olyan életben, amire egyáltalán nem emlékeztem. Körülöttem voltak a barátaim, a családom. Azt hinné az ember, hogy ettől job lett. De nem, mert egyikük akkor már elég régóta halott volt."

Maga az alapötlet nekem nagyon tetszett. Elég sokáig nem tudtam, hogy vajon mi is lehet a valóság, de aztán azért szépen elhintett az írónő néhány jelet, amiből tudtam következtetni. Ettől függetlenül a végét nem tudtam teljesen megjósolni, de kb. arra számítottam, amit kaptam. Ami már majdnem tömény giccs lett a végén, annak egy kis értelme lett így.

És igen, sokszor megfordul a fejemben az, hogy egy-egy döntésünk, egy-egy esemény az életünkben vajon mekkora befolyással bír? Másként alakul majd a sorsunk ha balra megyünk egy úton vagy ha jobbra? Vagy akiknek találkozniuk kell az életben azok találkozni fognak csak egy kis kerülő után? Akiknek együtt kell lenniük, azok megtalálják annak a módját, hogy együtt legyenek? Szóval ezek miatt a kérdések miatt érzem azt, hogy azért megérte elolvasni ezt a könyvet, mert a végén erre kapunk valamilyen választ, amit szerintem nem mindenki fog kielégítőnek tartani. (Amúgy egyébként egy kicsit A nő kétszer című filmhez tudnám hasonlítani az egész regényt.)

Robyn Schneider: The Beginning of Everything

Ez a könyv nemrég jelent meg magyarul Egy új élet reménye címmel. Felfigyeltem rá, mert a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt, de inkább angolul vágtam neki.

Itt is tetszett az alapötlet, illetve a főszereplő srác, Ezra számomra az egyik legszimpatikusabb YA-karakter lett, de magával a körítéssel, a túl fekete-fehér ábrázolással voltak gondjaim, mert nekem nagyon szájbarágósnak tűnt így a könyv mondanivalója.

Ezra utolsó előtti évét tölti a középiskolában, a teniszcsapat sztárja, amolyan bálkirály típusú aranyifjú, akinek a tipikus szőke pompom lány a barátnője. Ám egy buli alkalmával az élete egycsapásra megváltozik: elüti egy autó és olyan sérüléseket szenved, hogy többet nem teniszezhet, még a járáshoz is botra van szüksége. Ebben a helyzetben kezdi meg az utolsó évét a suliban. És nagyon nem találja a helyét, hisz hirtelen már nem menő lesz, hanem ciki, vagy éppen sajnálat tárgya, a barátnője is szakít vele, a csapattársak és a sportpályás haverok meg szánakozva nézik bicegését.

Ám Ezra akármennyire irtózik az új szituációtól, saját magát is meglepve megtalálja helyét újra a középiskolában, igaz, nem a menők között, hanem az "okostojások" közé kerül. A suli vitacsapatában van Ezra gyerekkori barátja, aki a srác mellé áll és bár nem tárt karokkal ugyan, de a többiek is befogadják a srácot, aki szép lassan elkezdi magát jól érezni velük és elkezd a jövőjéről is gondolkozni. Persze színre lép egy lány, akinek nagy szerepe van abban, hogy a srác szép lassan megtalálja az útját, csakhogy ennek a lánynak is van egy sötét folt a múltjában, ami hatással lesz kettejük kapcsolatára.

Ami nagyon bejött nekem ebben a könyvben az egyrészt ugye Ezra karaktere és humora, másrészt az ahogy a fiú átértékeli egész addigi életét és az önsajnálatban való dagonyázás után látja a lehetőségeket a jövőben. Még ha nem is sportösztöndíjat, meg kupákat, hanem tanulást és egy másik irányt. 

Tetszett az is, hogy nem rózsaszín ködös, felhőkön járós megmentjük egymást típusú szerelmi szálat kaptam, hanem lassú közeledést és inkább baráti szálat.

A végének is kimondottan örültem, aki valami nagy happy-endet vár, eléggé csalódni fog, de szerintem ez így volt jó, így kellett lennie, mert ez a könyv Ezra története, az ő fejlődése és az ő útkeresése.

"Oscar Wilde egyszer azt mondta, hogy az élet a legritkább dolog a világon, mert a legtöbb ember csak létezik, és kész. Nem tudom, igaza van-e, de azt igen, hogy hosszú ideig léteztem, és most élni akarok"

Ami viszont agyoncsapta a jó élményeket a könyvben az az egész középiskolás hierarchia megjelenítése. Most komolyan, Amerikában ilyenek a középiskolások, ilyen kasztokba sorolhatóak és kegyetlenek egymással? Mert a többi karakter nagyon tipizált volt – üres fejű szőke pompom lány, bamba és kigyúrt sportolók és hát azok a viszonyok, amik az amerikai középiskolákat jellemzik ezen könyvek alapján, na attól mentsen meg engem a sors (amúgy megmentett, mert már öreg vagyok középsulihoz és amúgy is itthon jártam ki). 

Ezen felül amit baromi sajnálok az az, hogy az írónő beletett egy "csavart" a végébe, ami nem és nem és nem kellett volna. Miért kell egy viszonylag jól felépített regényt ilyen hihetetlen dologgal elrontani? 

Ha ezeket leszámítom egy egész jó kis könyv kerekedne belőle, de így is biztos vagyok benne, hogy a fiatalabb korosztály nagyon fogja majd szeretni.

A várólista-csökkentés csapata 2016-ra

A csapat egy része + könyvtár és e-book.

A jövő évi várólista-csökkentésre készülve most idén először nem ültem sokat a könyvek felett, hanem könnyen jött az ihlet, hogy melyeket szeretném beválogatni. Nem gondolkoztam sem a nemek arányán, sem azon, hogy legyen benne szépirodalom is, úgyhogy miután összeállt a kis csapat akkor néztem meg, hogy ettől függetlenül is elég vegyes kis társaság jött össze. Remélem szeretni fogom őket, mert most, ebben a percben természetesen mindegyiket olvasni szeretném.

Az alap 12-es:

Frances Itani: A csend fogságában: olasz, világháborús, ezer éve el szeretném már olvasni, több nem is kell.

Joanne Harris: Kékszeműfiú: Harris kedvenc, ez ráadásul a sötét oldala, Amadea imádta (ami nekem nagyon jó ajánló), és kölcsön könyv, ami már régóta nálam parkol.

Dennis Lehane: Vihar-sziget: Lehane szintén kedvenc, szóval piszok módon ezzel a könyvvel úgy érzem, hogy tutira megyek. A filmet direkt nem néztem még meg, úgyhogy teljesen újdonság lesz.

Paul Auster: New York trilógia: nem ismerem az írót még, épp itt az ideje, mert piszok jó kis értékeléseket olvastam ám róla, illetve erről a könyvről. Rettenetesen izgat már előre!

Jostein Gaarder: Sofie világa: ezt a könyvet anno tiniként elkezdtem már egyszer és nagyon tetszett, csak vissza kellett vinnem a könyvtárba és azóta sem került újra a kezembe. Úgyhogy amikor újra kiadták, lecsaptam rá, csak azóta szegény egész elfelejtődött.

Szabó Magda: Pilátus: még egy régebbi karácsonyi ajándék volt ez, és most, hogy olvastam kicsit Szabó Magda szerelméről az Így szerettek őt-ben, még inkább örülök, hogy beválogattam.

Melanie Benjamin: Az aviátor felesége: szeretem nagyon az önéletrajzú ihletésű regényeket, erre idén jöttem rá, így nem volt kérdés, hogy a Lindbergh házaspárról szólót egyszer szeretném sorra keríteni. Itt az ideje.

Agatha Christie. Az ABC-gyilkosságok: AC immár kötelező darab a vcs-s csapatban, ez is amolyan tuti könyv, nem szoktam sokat szenvedni az elolvasásával.

Jo Nesbo: A fiú: az első könyvem lesz az írótól, erre esett a választásom. A skandináv krimik amúgy is be szoktak nekem jönni, szerintem ezzel sem lesz gondom.

Shan Sa: A gójátékos: azt hiszem ezt a könyvet várom a legjobban, terveim szerint ezzel kezdek majd. Párszár forintért vettem már jó pár éve, és most érzem azt, hogy olvasnom kellene.

Huntley Fitzpatrick: My Life Next Door: idén nagyon gyér mennyiségű angol nyelvű könyvet olvastam el, ezen jövőre szeretnék változtatni és a YA/NA műfaj viszonylag jól, gyorsan olvasható, ezért esett erre a választásom.

Camilla Lackberg: A kőfejtő: ez a Fjallbacka-sorozat 3. része, az első kettővel nem volt különösebb problémám, bízom benne, hogy a folytatással sem lesz.

Igen, nem valami fajsúlyos lista lett, de nem akartam magam megszívatni. A cserecsapatba 7 könyv került és ott sem válogattam be nagyon nehéz könyveket, inkább szórakozni szeretnék, mint szenvedni jelszót tartottam szem előtt. Szóval ők versenyeznek még:

Alex Flynn: Beastly - A szörnyszívű

Tóth Krisztina: Akvárium

Robert Merle: A sziget

Vanora Bennett: Hölgy mókussal és seregéllyel

John Scalzi: Szellemhadtest

Isabel Allende: Kísértetház

Stephen King: Tortúra

Hajrá mindenkinek, aki indul és jó szórakozást a játékhoz!

Miért volt érdemes várólistát csökkenteni 2015-ben?

Tavaly ilyentájt készültem egy hasonló bejegyzéssel, mert így év végén szeretem visszanézni a Lobo által meghirdetett és megszervezett várólista-csökkentés során milyen könyvekhez volt szerencsém. Azt hiszem 2015-re egész jó válogatást raktam össze magamnak, és szokás szerint az év elején nagy lendülettel vetettem magam bele az olvasásukba. Aztán év végére kicsit megkopott ez a lelkesedés, de azért idén is sikerült teljesítenem a 12 könyv elolvasását. Az alaplistáról 10 könyvet pipálhatok ki, a cserecsapatomból pedig 4-et.

1. Téa Obreht: A Tigris asszonya: ez volt az első, amit kihúzhattam a listáról, és nagyon szerettem olvasni. Nagyon gyorsan magával ragadott a fiatal írónő által megteremtett hangulat, és a nagypapa által elmesélt múltbeli szál, öröm volt belemerülni ebbe a babonákkal teli, kicsit szomorkás atmoszférájú világba.

2. Jojo Moyes: Akit elhagytál: Moyes könyveit mindig nagy lelkesedéssel veszem kézbe. Nőknek ír nőkről, de mégsem mondanám csak romantikus szerzőnek, mert pont azt szeretem benne, hogy amolyan két lábon a földön álló történetekkel lepi meg a rajongó táborát. Ez is hasonló könyv volt, semmi cukormázas körítés, hanem egy igazán embert próbáló helyzet az 1. világháború idején, majd ennek a cselekményszálnak a hatása a másik szálra a jelenben, ahol egy fiatal özvegy próbálja feldolgozni férje elvesztését.

3. Matthew Quick: Napos oldal: csereként szereztem meg ezt a könyvet és nagyon kíváncsi voltam rá, hisz a belőle készült film nagy sikereket ért el. A könyv sem volt rossz, de nekem eléggé agyoncsapta az élményt az a rengeteg amerikai focis rész (pedig amúgy bírom ezt a sportot). Viszont tetszett ennek a két, lelkileg sérült embernek az útja, amit bejártak, miközben megtalálták a saját napos oldalukat.

4. Carson McCullers: Az esküvői vendég: azt hiszem ez nem volt a legjobb választás. Még Szandis akció során vettem meg ezt a könyvet és nagy reményeket fűztem hozzá, de nem találtam meg benne azt, amit reméltem. Egy magányos kislány útkereséséről szólt számomra ez a könyv, de néha túl komolynak éreztem a mondandókat egy 12-13 éves lány szájából. Csak az mentette meg attól, hogy félbe ne hagyjam, hogy az amerikai Délen játszódik.

5. Joanne Harris: Csokoládés barack: igen, igen és még egyszer is igen! Annyira jó volt újra Harrist olvasni, főleg a Csokoládé folytatását. Vágytam vissza már rég Lansquenet-be, hogy találkozhassam újra Vianne-nal, Anoukkal és el sem tudtam képzelni, hogy Harris merre kanyarítja majd a történetet. Most így év végén, az idei, a világban lezajlott történésekre visszagondolva azt hiszem, nem lehetne aktuálisabb ez a téma, hisz két egymástól merőben más értékeket fontosnak tartó vallás és kultúra, illetve a generációk közötti szakadék és egyet nem értés áll a középpontban.

6. Alice Hoffman: Itt a Földön: Hoffman idén - ha ezt lehetett fokozni - még jobban belopta magát a szívembe. Sokan fanyalognak erre a könyvre, de én úgy érzem, hogy meg tudtam találni benne a szépséget a sok szörnyűségen és negatív karakteren keresztül is. Szerintem Hoffmannak is van egy kicsit sötétebb oldala, mint mondjuk Harrisnek, és ez a regény pont ennek a kivetülése. Igen, nagyon sokban hasonlít az Üvöltő szelekre, csak modern köntösbe bújtatva, ugyanakkor ez is megmutatja, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy nagyon vékony a választóvonal a szerelem és a gyűlölet között. Azt hiszem ez a könyv amúgy a borongós, baljós és depresszív hangulata miatt nekem mindig az őszhöz fog kapcsolódni és biztos el fogom olvasni újra.

7. David Guterson: Hó hull a cédrusra: egy méltatlanul elhanyagolt könyv ez és az idei olvasmányaim közül az egyik legkiemelkedőbb, a Top valahány listámban az év végi záró bejegyzéseknél biztosan szerepelni fog. Kaphatna ez is egy újabb kiadást, hátha felfedeznék még többen, mert mind történetét, mind az atmoszféráját, mind az író stílusát tekintve csodálatos könyvről van szó. Aki nem ismeri, nem olvasta, annak teljes szívvel ajánlom, vegyétek kézbe, nem fogtok csalódni!

8. Arthur Japin: Casanova menyasszonya: szintén egy nyári Szandis akció keretében beszerzett könyvről van szó, de magam sem gondoltam volna, hogy majd mennyi sorát olvasom el igazán mélyen elgondolkozva. Nagyon sok igaz dolgot fogalmazott meg a könyv női főszereplője a nemek közötti viszonyokról és a csábításról.

9. Halász Margit. Gyöngyhomok: Halász Margitot olvasni mindig különös élvezet, még akkor is ha néha elvesztem a Gyöngyhomok családjának generációiban. Fogalmam sincs miért, de ha visszagondolok erre a könyvre a következő dolgok jutnak eszembe: egy lédús és illatos őszibarack (hisz pikáns volt), a nyári napsütés melege (humora melengette a lelkemet), a csiklandozó fűszálak érzése (igazi szórakozás volt).

10. William Black: Al dente: az olasz éhségemet próbáltam ezzel a könyvvel csillapítani, ami félig-meddig sikerült is. Gasztronómiai kalandozások a könyv alcíme, amely pontosan kifejezi miről is szól. Fő pozitívuma a sok étel és az ételek gyökerét jelentő rengeteg olasz város bemutatása volt, ám magával a stílussal voltak gondjaim. Ettől függetlenül nyaralós könyvnek pont jó volt, mármint olyannak, amelyen keresztül úgy érzi az olvasó, hogy ő is ott csatangol valahol Itália mélyén.

11. Neil Gaiman: Óceán az út végén: ez már a cserecsapatomból került ki. Bevallom, nekem nem jött be. Először azt gondoltam, hogy esetleg a fantasy műfajával nem vagyok kompatibilis, de szerintem Gaiman nem az én íróm lesz. Értem én, hogy miről szólt a könyv, meg azt is, hogy miért rajonganak érte oly sokan, de valahogy engem nem hatott meg az egész. Sajnálom, azt viszont nem, hogy Gaimannel tettem még egy próbát, bár igaz, hogy azt hiszem a mi kapcsolatunk itt véget is ért.

12. Ljudmilla Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik: szintén a pótválogatott tagja volt ez a könyv, de biztos voltam benne, hogy ezt idén mindenképpen elolvasom. Nagyon szerettem! Tetszett az a rengeteg női karakter, akit Ulickaja felvonultatott a regényében és Surik, hát ő meg egyszerűen csak Surik. Aki mindig ott volt és azt adta a nőknek, amit elvártak tőle. Csak valahogy elfelejtette a saját életét élni. Nőként olvasni egy férfi történetét mindig nagyon érdekes számomra és - biztos furán néztek majd rám ezután - néha én is azt gondoltam, hogy jó lenne egy Surik az életemben, mert vannak olyan pillanatok, amikor a női léleknek csak egy jó szóra, egy bókra, egy mosolyra, egy gesztusra van szüksége.

13. Dennis Lehane: Titokzatos folyó: Lehane történetei baromira bejönnek nekem. Sajnálom, hogy Magyarországon nem fedezték fel maguknak olyan sokan, hogy megérné kiadni a többi könyvét, mert szerintem baromi jó történeteket ír és nagyon ismeri az emberi lelkeket, a gonoszságot, a bennünk lakozó démonokat, egyszerűen az életet. Ez a könyv is pont ezekről a dolgokról szól. Akármennyire borzalmas is a történet, óriási karakterekkel van megtűzdelve és nagyon jól megírt, érdekfeszítő, gyomrot görcsbe rántó végig.

14. Agatha Christie: Az Ackroyd-gyilkosság: ez is tuti könyv volt, mármint olyan, amit biztos elolvasok majd a vcs-s válogatottból. Szeretem Christie-t, persze nem töményen és egymás után, de évente egy-két könyvet elolvasva nagyon jó történeteket kapok tőle. Ezzel a könyvvel meg végképp nem lőttem mellé, mert bár nagyon-nagyon figyeltem, gondolkoztam, elemeztem minden történést, mégis olyan csúnyán megvezetett, hogy azt öröm volt nézni. De azt hiszem pont ezért is szeretem őt olvasni!

Visszanézve valóban jó élménnyel zárom az idei vcs-s játékot, és bár az is igaz, hogy az alap 12-es listámból két könyv kimaradt (a Szinuhe, és A három testőr), de egyrészt egy kicsit túl is teljesítettem, másrészt 3-4 könyvet leszámítva igazán jó történeteket ismerhettem meg, amiket vétek lett volna kihagyni. A 2016-os válogatott is összeállt már régen, és remélem majd azokat olvasva is hasonló gyöngyszemekre lelek.

Szép karácsonyt!

Forrás

Túl a Szentestén, karácsony első napján pizsamában bambulni ki a fejemből: megfizethetetlen! Főleg egy ilyen pörgős, hajtós év után. 

Kívánom, hogy mindenkinek olyan legyen az idei karácsonya, hogy legalább pár percre azt érezze, igazán meg tudott pihenni és fel tudott töltekezni! Legyetek sokat a szeretteitekkel, barátaitokkal, ha nem is személyesen, de virtuálisan is, higgyétek el, az is sokat számít ám, egyetek-igyatok, pihenjetek és olvassatok jó sokat!

Boldog karácsonyt!

Karácsonyi útkeresés

Rachel Cohn - David Levithan: Dash and Lily's Book of Dares

Idén azt hiszem Grincs kicsit belém költözött. Semmi karácsonyi hangulatom nem volt (még most is alig), pedig próbáltam kimaxolni az ünnepre való hangolódást, ma pl. egész nap karácsonyi albumokat hallgattam a munkahelyen. Mégsem sikerült igazán hangulatba jönnöm, de talán ez a kor amúgy is egy kicsit átmeneti időszak az ember életében. Amíg gyerek, addig a karácsonyban valami csodát lát, aztán amíg nincs gyereke vagy saját családja, akkor jön egy átmeneti Grincs-féle időszak. De egyszer talán a saját családdal újra igazi ünneppé válik majd a karácsony. No de azért nem akartam ilyen hangulatban tölteni a decembert, úgyhogy a jó értékeléseknek hála én is kézbe vettem Dash és Lily történetét, igaz én angolul vágtam bele, mert idén elég gyéren állok az idegen nyelven való olvasással.

Szóval már a legelején el kell mondanom, hogy én is beállok a dicsérők sorába, ugyanis Dash és Lily karácsonyi kalandja pontosan azt adja az embernek, amit a fülszöveg elolvasása és a borító láttán elvár: egy kedves, aranyos történetet két fiatalról New York városában, akik sem a világot, sem egymást nem akarják megváltani, csak éppen jókor vannak jó helyen, hogy egy kellemes kalandba keveredjenek, aminek a végén mindketten többek, egy kicsit másabbak lesznek.

Forrás

Az egyik főszereplő a 16 éves Lily, aki óriási karácsony rajongó, egy tiszta szívű, romlatlan gondolkozású, kicsit visszahúzódó fiatal lány. Akinek a karácsony szent és sérthetetlen és a legfontosabb ünnep az életében. Eddig élete során mindig együtt ünnepelt a családja, de idén úgy alakul, hogy szülei elutaznak és Lily pont karácsonyra marad egyedül egyetemista bátyjával, akinek persze semmi kedve a hugit pátyolgatni, ezért kitalál a lánynak egy játékot. Egy piros Moleskin noteszbe egy New York-i könyvesboltban elrejt egy "kódolt" üzenetet Lily nevében, amelyben a megtalálót és megfejtőt a kód feltörése után egy játékra hívja. Természetesen ezt a noteszt Dash veszi le a polcról és a magának való, magányos, karácsonyundoritiszben szenvedő srác belemegy a játékba. És itt kezd igazán élvezetessé válni a könyv. Egyrészt a két fiatal nagyon jópofa feladványt talál ki a másiknak, sok helyre eljutnak így, másrészt teszik mindezt úgy, hogy nem ismerik a másikat, csak annyit tudnak, amennyit a másik a noteszen keresztül hajlandó megosztani magáról. Persze Lily nem tud kibújni a bőréből és olyan irányba terelgeti Dash-t, ami miatt állandóan karácsonyi dolgokban kell részt vennie (halálra röhögtem magam azon, amikor az áruházban a kis gyerekek közé kell beállnia a 18 éves srácnak, hogy a Mikulással beszéljen), illetve Dash pedig fel akarja törni a Lilyt körülvevő kis burkot, hogy nyisson a nagyvilágra, lépjen ki a komfortzónájából.

Szerintem a történetnek végig sikerült megtartania a bájos mivoltát. Egy percre sem lett unalmas, nem lett karácsonyi giccs az egészből, szívem szerint ott loholtam volna én is a két fiatallal a behavazott New York-i utcákon. Nagyon tetszett a két fiatal karaktere is. Az, hogy teljesen eltérő jellemek voltak, plusz élvezetet nyújtott. Szerettem Lily kedvességét, naivitását, ugyanakkor azt is, hogy szép lassan elindult egy úton, kilépett egy kicsit a "jókislány" szerepből. Szerettem Dash mogorvaságát is, mert megértettem, hogy miért olyan amilyen, meg nagyon bírtam benne, hogy nem akarta magát felfedni a lány előtt és hogy mennyire rajong a szavakért ez a srác. Van olyan, hogy valaki szó-fetisiszta? Mert szerintem Dash az lehet.

Külön pont az írói párosnak azért, hogy nem lett túl romantikus a történet és hogy az első nagy találkozás minden romantikus klisétől mentes, nekem azt hiszem az lett az egyik kedvenc jelenetem a könyvben.

Szóval aki legközelebb karácsony előtt valami üde és friss, az ünnepre való hangolódásra megfelelő könyvet keres, az bátran vegye kezébe Dash és Lily történetét. Most úgy gondolom, jövőre is bizton számíthatok majd erre a történetre, hogy hangulatba hozzon, de azt hiszem, akkor majd már magyarul fogom olvasni.

Novemberi könyveső

Olyan gyorsan a végére értünk az ősznek és a novembernek, hogy csak akkor kaptam észbe, hogy vége a hónapnak, amikor a többieknél olvastam a havi zárásokat. Azt hiszem így visszatekintve jobban sikerült ez az ősz mint ahogy vártam, illetve szerintem most az időjárásra sem panaszkodhattunk, hisz hosszú, szép, viszonylag enyhe őszünk volt. Kár, hogy vége, viszont ilyenkor meg már szép lassan lehet hangolódni decemberre, karácsonyra. Azt hiszem ez a gondolat volt az ami egy kicsit visszaszorította a novemberi könyvvásárlásos ámokfutásomat, ugyanis az nálunk biztos, hogy karácsonykor lesz könyv a fa alatt. De akkor nézzük a novembert könyvügyileg!

A névnapomra - mivel tudtam, hogy novemberben sok olyan könyv fog megjelenni ami érdekel - könyvutalványt kértem, és ennek köszönhetően került hozzám az első két könyv: a Napkeringő és A láthatatlan fény, így ezek megkésett ajándékok. Mindkettőt nagyon vártam már. Utána igazából azt gondoltam, hogy más beszerzésem nem is nagyon lesz, aztán sok dicsérő kritikát olvastam az Enyém a várról, így persze, hogy ezt is meg kellett szereznem. Majd jött a szandis akció, amelyben még az első nap szerepelt a frissiben megjelent Vanessa és Virginia, úgyhogy "kénytelen" volta megrendelni. Aztán Dennis Lehane Kenzi-Gennaro sorozatának első kötetét, az Egy pohárral a háború előttet sikerült megszereznem csere útján, mivel úgy döntöttem, hogy ezt a sorozatot szeretném a polcomon látni és nem csak a könyvtárból olvasni. Az utolsó két könyv szintén akciós volt és már régen kinéztem magamnak, hogy ebben a kiadásban majd valamikor beszerzem őket. Persze ezek is ilyenkor lettek akciósak, és a 40% az bizony 40%, így mindkettőt megrendeltem. A Legyek Ura úgy gondolom egy régi pótolnivalóm, a Tortúrát pedig jó kezdetnek találom arra, hogy belekóstoljak Stephen King munkásságába. Szóval 7 könyv. Amire idén még nem volt példa. De igazából nem izgat a szám, mert fogyasztom is őket, tehát valóban olyanokat vettem meg, amik érdekelnek.

Olvasás terén sajnos nem mutathatok fel ennyi könyvet. Elég gyatra lett ez a hónap. Valahogy a november nagyon sok volt, munka, tanulás és egyéb elfoglaltságok terén is, így volt, hogy napokig esténként pár oldalnál többet nem is tudtam olvasni, mert bealudtam. Borzasztó amúgy! De azért A láthatatlany fényt és az Enyém a várat az új szerzemények közül sikerült elolvasnom. Az előbbi szép emlékként marad meg, az utóbbi viszont nekem csalódás lett. Mindenki lelkesedik érte, nekem sokszor unalmas volt, bevallom, vártam, hogy a végére érjek. Nem tudom, talán a hangulatomhoz nem volt jó választás és ha máskor került volna a kezembe, akkor bejött volna. Vagy egyszerűen nem volt az én könyvem. A láthatatlan fény mellett elolvastam egy másik világháborús történetet is, a Levelek a bőröndből címűt, aminél a múltbeli szálat nagyon szerettem, a jelenbelivel nem voltam teljesen kibékülve, de összességében jó élmény lett. Pihenésképpen vettem kezembe és egy hétvégi este el is olvastam Nógrádi Gábor Láttam, mi történt című ifjúsági történetét, amin nagyon jókat szórakoztam. Szeretem Nógrádi könyveit, biztos, hogy inkább ezt választanám egyik-másik kötelező olvasmány helyett. Utolsóként Kőrösi Zoltán Szívlekvárja került a kezembe, ez még tavalyi karácsonyi ajándék, gondoltam ideje elolvasni, plusz az őszi listámon is szerepelt. Nagyon jót tett a lelkemnek ez a könyv, imádtam esténként belebújni a Magyar Sándorok sorsába.

A könyvek mellett volt néhány emlékezetes pillanatom e hónapban. Voltam egy könyvraktárban, baráti összejöveteleken, találkoztam Nitával, akivel a könyveken kívül sok egyébről is beszélgettünk (pl. a körömlakkokról is) és nagyon jól éreztük magunkat, majd a hónap végén Andrea Bocelli koncertjére is sikerült eljutnom. Ez utóbbi életem egyik legklasszabb élménye lett, még az sem vett ebből el, hogy egyedül voltam.

Most igaz, hogy úgy érzem a fejem fölött csapkodnak azok a hullámok, de azért tartja bennem a lelket a karácsonyi szabadság. Sok könyvet nem tervezek venni decemberben (de pont ma láttam, hogy megjelent végre a Hotel Florida), de azt biztos, hogy nem fogok könyvek nélküli hónapot zárni.

A többiek zárása:

Amadea

katacita

Dóri

Nita

PuPilla

Amikor nincs elég zöld árnyalatú színes ceruzád...

... avagy gondoltam megosztom a tapasztalataimat a felnőtt színezőkkel kapcsolatban.

Szóval az úgy kezdődött, hogy amikor hozzánk is megérkeztek a felnőtt színezők, én akkortájt pont azt éreztem, hogy nagyon-nagyon hiányzik valami kreatív dolog az életemből. Hogy a munkám, az, hogy naphosszat jelentéseket, táblázatokat, elemzéseket készítek nem ad semmit hozzá az életemhez, nem teszek le semmit az asztalra velük. Valami kézzelfogható produktumra vágytam. Arra gondoltam, hogy mielőtt látatlanban megvenném bármelyiket, szépen szemrevételezem őket és majd úgy választok. Egyik este így is tettem és úgy gondoltam, hogy számomra a Titkos kert lesz a tökéletes választás. (Most már másként döntenénk, de erről majd később.)

Ez a 3. kép, amit elkezdtem.

Amúgy elég szkeptikus voltam a színezés magas fokú kikapcsolódási faktorával szemben, pedig mindenki azt hangoztatta, hogy mennyire el lehet merülni benne. Azt hiszem én lepődtem meg a legjobban, de ez valóban így lett nálam is, tehát beállhatok a sorba. De persze a színezéshez még be kellett szereznem a színes ceruzákat. Ez egy újabb projekt volt, de végül egy teljesen egyszerű 18 darabos készlet mellett döntöttem. És akkor belevágtam! Majd azt vettem észre, hogy pár virágot kb. két órán keresztül színezgettem, elvesztem valahol útközben, dúdolgatok magamban az épp hallgatott zenére és görcsöt kapott a kezem. Majd másnap alig vártam, hogy hazaérjek és újra belevessem magam. Igen, nagyon tetszett, hogy a kezem alatt és általam kelnek életre a csodás és aprólékosan kidolgozott rajzok és az is, hogy egy idő után azon mérgelődtem, hogy nincs elég zöld színem!!! Ez pedig jó érzés volt. Jó volt, mert nem a napi apró-cseprő vagy nagyobb bosszúságok, a tennivalók és egyéb stresszes dolgok jártak az agyamban, hanem a színek összeválogatása és hogy melyik levelet, ágat, bogarat színezzem legközelebb. Számomra a színezés felkerült az úszás mellé mint az egyik legjobb kikapcsolódás: pont azt nyújtja, amit az ilyen tevékenységtől elvárok, azaz, hogy közben ne gondolkozzak, csak "benne legyek" valamiben.

Amikor a filctollak is előkerültek élénkebbek lettek a képek.

Aztán következő fázisként eljutottam arra a szintre, hogy az interneten fellelhető (főleg instagrammon) már kiszínezett képeket kezdtem el nézegetni ihletért és persze a jó öreg emberi kíváncsiság miatt is. Majd összezuhantam. Mert rájöttem, hogy baromi béna vagyok. Később persze jót röhögtem ezen az egészen, mert felnőttként azért azt is realizáltam, hogy nesze, itt van valami új dolog, amivel lehet villogni, amivel ki lehet tűnni, mert komolyan, tényleg remekművekbe futottam bele, amit az átlag kis színezgető ember nem tudna megcsinálni. De nem is kell. Merthogy nem a versengés a cél, hanem az élvezet. Úgyhogy ezt szem előtt tartva nem figyeltem többé mások képeit, viszont elmentem és vettem egy filctoll készletet is. Majd kísérletezni kezdtem. Kontúroztam, próbálgattam, és rájöttem, hogy megvan bennem is a kreativitás, csak a hosszú évek alatt csírájában elfojtották és bizony időbe került újra előcsalogatni. Majd amikor rájöttem a kezdeti rajzokat megnézve, hogy még úgy érzem fejlődök is, azt hiszem az volt az egyik legklasszabb érzés. Mert egy idő után mertem színeket keverni, árnyalni, szóval belevinni valami kis pluszt a képekbe. Most itt tartok. És ugyan nem ülök le minden nap színezni, van, hogy hetekig nincs rá időm, de ha van, akkor nagyon gyorsan nagyon mélyre tudok vele menni, teljesen ki tudok vele kapcsolni.

Az aktuális képem: egy kis őszi hangulat.

Amit most talán másként csinálnék az az lenne, hogy nem a Titkos kertet venném meg első színezőnek. Mert nagyon aprólékos és ez talán elsőre hátrány lehet. Mármint lehet, hogy napokig színezel és még mindig nincs kész egy darab kép és nincs sikerélményed. Kezdetnek talán azért is lenne jobb egy nagyobb és kevésbé kidolgozottabb képeket tartalmazó színező, mert a kezünk is újra hozzá tudna edződni ehhez a fajta tevékenységhez. Illetve ami még egy picit zavar a színezőkben az az, hogy tematikusak. Azaz egy témára - állatok, kertek, arcok, mandalák stb. - építenek. Én személy szerint sokkal jobban élveznék egy olyat, amiből mindenből van egy kicsi. Mert akármennyire gyönyörűek a Titkos kert rajzai, azért néha unalmasak is tudnak ám lenni. 

Amúgy szerintem a közelgő karácsonyra egy remek ajándékötlet a felnőtt színező. Egyrészt most már nagyon sok fajtából választhatunk, másrészt árban is elég széles a skála, szóval meg tudja találni mindenki a pénztárcájának megfelelőt, harmadrészt a színes ceruzákból, filctollakból is óriási a kínálat és ebből sem kell a legdrágábbat, legprofibbat megvenni, mert az alapkészlettel is nagyon szépeket lehet alkotni. Én az egyik családtagomat ezzel szeretném majd meglepni, remélem, örömet fogok vele okozni!

Anthony Doerr: A láthatatlan fény

Azt hiszem viszonylag sok világháborús regényt olvasok. Épp ezért ha egy újonnan megjelenő könyvnek ez a témája, mindig jobban figyelek rá. Hogy miért? Főként azért, hogy tud-e valami újat mutatni, valami újat írni és nem csak arról szólni, hogy a németek így meg úgy. Idén már volt egy könyv, ami meglepetés volt ezen a téren, mégpedig az Asszonyok városa. Reméltem, hogy A láthatatlan fény is majd csatlakozik mellé és ebben sem fogok csalódni.

Számomra Doerr könyve nagyon szép, amolyan régi típusú azaz lassan belemerülős élmény lett, és bár nem tetszett annyira, mint amennyire vártam - ez talán a túlzott előlelkesedésemnek, a túlzott rákészülésemnek köszönhetem -, mégis újszerű élményt kaptam és a végére egészen a szívemhez nőttek a szereplők. Akiket az író nagyon okosan alkotott meg. A történet két fiatal sorsát kíséri végig a világháború kitörése előtti évektől a világháború végéig. A fiú, Werner, egy kis németországi bányászfaluban árvaházban él húgával, Juttával. Zsenge kora ellenére gyorsan kiderül róla, hogy egy elektrotechnikai zseni, ugyanis képes bármilyen rádiót megjavítani. Ezen képessége lesz az, ami miatt nem a bányában köt ki mint mindenki, aki ennek a falunak a szülötte, hanem egy elit iskolában, ahol a Wermacht részére képezik ki a jövő elit katonáit. A háború kitörésekor a frontra kerül, ahol szaktudásának hála főleg az ellenség rádiós tevékenységének felderítése lesz a feladata.

"Le fogjátok vetkőzni a gyengeségeteket, a gyávaságotokat, a határozatlanságotokat! Olyanok lesztek, mint a zuhatag, a golyózápor, mind egy irányban, egy ütemben, egy cél felé haladtok! Lemondtok minden kényelemről, csakis a kötelességnek fogtok élni! Hazát esztek és nemzetet lélegeztek!"

A másik főszereplő egy lány, Marie-Laure LeBland, akinek édesapja a párizsi Természettudományi Múzeumban dolgozik, mint lakatos és aki egyedül neveli egyszem gyermekét. A kislány fiatalon elveszti a látását, ám az édesapa megtanítja hogyan éljen együtt fogyatékosságával: megalkot neki egy miniatűr makettet a városról, amit a kislány memorizálni tud. A háború kitörésekor menekülniük kell, vidéken, az édesapa nagybátyjánál - aki az előző háborúban elszenvedett lelki sérülései óta ki sem teszi lábát a házból - Saint-Malo tengerpartján lelnek menedékre. Sajnos a háború azonban itt is utoléri őket és Marie-Laure-nak vaksága miatt még nagyobb kihívásokkal kell megküzdenie.

"Azokon az utolsó párizsi estéken, amikor Marie-Laure a hatalmas könyvet a mellkasához szorítva hazafelé gyalogol az apjával, mintha remegést érezne a levegőben, a rovarok ciripelésénekk szüneteiben, mint amikor a jég repedezni kezd, ha túl nagy súly nehezedik rá. Mintha a város sosem volna egyéb, csak egy méretarányos makett, amit az apja épített, és most egy hatalmas kéz árnyéka vetül rá."

Van egy harmadik, kicsit titokzatos szál is a regényben, mégpedig a Lángok Tengere nevű gyémánt sorsa, amelyet a Múzeumban tárolnak már évek óta. A babonák és a történetek szerint, akinek ez a tulajdonában van, halhatatlan lesz, ugyanakkor családját balszerencse sújtja. A németek megtévesztésére a franciák készítenek három hamisítványt ebből a gyémántból és a négy kőből hármat útnak indítanak az országban, de maguk sem tudják, hogy az eredeti kinél köt ki végül. Az biztos, hogy egy gyémánt Marie-Laure édesapjára lett bízva. De egy halálos betegséggel küzdő német tiszt a végsőkig elmegy, hogy felkutassa mind a négy ékkövet, hogy végül hozzájuthasson az eredetihez, amely talán megmentené az életét.

Több dolog miatt is egyedinek találtam a regényt és egész végig azon gondolkoztam, hogy mennyivel másabb, mint a tucat világháborús könyvek és hogy vajon miért választotta ezt a fajta szerkezetet az író, amit használt. A Könyvjelző Magazinban olvastam egy vele készült interjút, amelyben azt nyilatkozta, hogy retteg a kliséktől. És igen, pont ezt éreztem én is, hogy sikerült ezt a csapdát elkerülnie. Ugyanis a főhősei sorsa szinte egészen a cselekményszál legvégén keresztezi csak egymást, nem nyúl romantikus elemekhez még akkor sem, ugyanakkor már korábban vannak bizonyos kapcsolódási pontok közöttük, amikről csak nekünk olvasóknak lesz tudomásunk.

Aztán a másik meglepetés a regény szerkezete, amely a múltban két szálon folyik és ide-oda ugrálunk az időben. Egyrész Saint-Malo ostromát követjük végig 1944-ben Werner és Marie-Laure oldaláról is, másrészt a másik szálon a két gyerek háborúba sodródását és felnőtté válását 1934-től. Ráadásul a fejezetek igen rövidek, van, amelyik csak egy fél oldal, vagy éppen csak másfél és minden fejezet váltakozik Werner és Marie-Laure között. Bevallom, hogy az elején egy kicsit zavart ez a rövidség, de ahogy hozzászoktam (hisz maga a könyv cseppet sem rövid az 540 oldalával) már nagyon szerettem, hisz így szinte az volt az érzésem, hogy perce pontosan ugyanazokat az órákat, napokat követhetem végig a két gyerek életében.

És igazából azt is nagyon élveztem, hogy nem tudtam megjósolni mi lesz a vége, vagy hogyan zárul majd az egész. Tetszett az a befejezés, amit kaptam, és lehet, hogy én vagyok érzelgős típus, de bizony egy kicsit meg is könnyeztem a végét. 

Egyébként olyan sok szép apróság megfért még ebben a könyvben, amire elsőre nem is számítottam: Marie-Laure olvasás szeretete, a Nemo Kapitány története, amely átsegíti a lányt a nehéz napokon (egészen kedvem támadt elolvasni), Werner motivációinak mélysége és a fiú szívóssága, Saint-Malo kagylói és csigái a tengerpartjával együtt, a lakosok csendes ellenállása a nácikkal szemben és még sorolhatnám. Sok dolgot sikerült az írónak egybegyúrnia ebben a történetben és én nagyon szerettem, hogy minden fejezettel egy-egy újabb rétegét ismerhettem meg.

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2015

Fordította: Csonka Ágnes

Egy pad, egy kávé és egy könyv #14

Kicsit rendhagyó lesz most ez a bejegyzés, de amolyan őszi kiadásnak gondoltam. Ugyanis pad az nem lesz benne, hisz már hosszabb ideig elég fázós érzetet ad egy parkban üldögélni, ellenben három kávéról is be tudok számolni.

Az ősz beköszöntével én is behúzódtam egy picit, no nem mindig a négy fal közé, hanem a kávézókba. Vannak már jól bevált helyeim, ahová szívesen térek vissza. Közöttük van, amelyik mások megítélése szerint trendinek számít, ám én nem azért járok oda, hanem mert szeretem a kávéjukat. De van olyan, ami picit el van dugva, se tömeg, se nagy nyüzsgés nem jellemzi, csak kedves kiszolgálás és néhány jó szó. Szerintem mindkettő típusnak megvan a hangulata, attól függ, hogy az ember éppen mire vágyik.

Az ősz beköszöntével az egyik kedvenc kávém a Strabucks Pumpkin Spice Latte-ja. Tudom, aranyárban adják, viszont ismertek, kávémániás énem ilyenkor nem számolgat, hanem ruha-smink vásárlás helyett beülök valahová egy jót kávézni. Rájöttem, hogy számomra ezek a nem kézzel fogható élmények sokkal többet adnak a hétköznapok során mint mondjuk valami új tárgy (jó, persze, azért a könyvvásárlást semmi nem múlja felül). Szóval a múlt hétvégén egy nagy bevásárlóközpontba mentem amolyan körbenézés és terepfelderítés céljából már a karácsonyra gondolván, amikor is pihenésképpen beültem a Starbucksba egy PSL-re. Kitettem magam mellé a frissen vásárolt Yankee Candles tartjaimat, úgyhogy tiszta karácsonyi hangulatba kerültem, mert úgy ontották magukból az illatot. Ráadásul az olvasás mellett folyamatosan kapcsolatban voltam az egyik barátnőmmel mobilon keresztül, úgyhogy még olyan érzésem is volt, mintha vele együtt kávéztam volna.

Aztán az egyik októberi péntek délután korábban elengedtek minket a munkából, így lett egy váratlan szabad órám, úgyhogy beültem a Pozsonyi úton lévő La Delizia-ba. Aki ismeri őket, annak szerintem nem kell reklámoznom a helyet, aki meg nem az vessen egy pillantást rájuk ITT. Én a magam részéről imádom őket. Vettem már itt ajándékba kekszet pl. édesanyámnak, aki cukorbeteg, illetve ismerősöknek akik laktózérzékenyek vagy éppen glutént nem ehetnek. És itt van ám minden, gondolnak mindenkire, ráadásul nem csak egy fajta keksszel, úgyhogy volt már, hogy óriási tanácstalansággal küszködtem. A Pozsonyi úti üzlet viszonylag kicsi, de annál jobban érzi ott magát az ember. Az üvegtárolóból rám kacsintott egy tiramisu is, így a tejeskávé mellé muszáj voltam egy ilyet is kérni. Ott és akkor kezdtem el olvasni a Levelek a bőröndből-t, ami tökéletesen passzolt a késő délutáni sötétséghez, a rózsaszín, nőies falakhoz és finom ízekhez.

Egyébként a kiszolgálásra csillagos ötöst adnék, mert képzeljétek alapból jár a kávé mellé menta levéllel ízesített víz, amit a képen látható csatos üvegben kap a betérő vendég. Engem teljesen levettek a lábamról, szerintem visszatérő leszek ahogy időm engedi.

A harmadik kávézásom pedig egy mozizás előtt történt. Mivel olvastam A marsit és még szerettem is, mert jókat nevettem rajta, gondoltam muszáj ezt moziban is látnom. Miután megvettem a jegyemet volt még kis időm, így a mozihoz közel eső Costa Coffee-ban kötöttem ki és végre kipróbálhattam az Oreos Latte-t. Fura ez a nagy Oreo-láz nálunk, egyre többször jön velem szembe mint sütialapanyag, de én még magában nem is ettem. Így kávéban nem volt rossz, de azt hiszem egy picit túlértékelt. Szerencsére a várakozás idejére sem maradtam könyv nélkül, akkor épp Kevin Hearne Vasdruida Krónikák sorozatának 2. részét olvastam. Itt azt vettem észre, hogy inkább fiatalok voltak, főleg tanultak, vagy fülesen keresztül zenét hallgatva böngésztek a neten. Én maradtam az olvasás mellett.

Amúgy újra meg kellett állapítanom, hogy már egyáltalán nem érzem cikinek egyedül beülni ilyen helyekre. Szerintem egyre többen tesznek így és egyrészt senki nem törődik a másikkal, másrészt ha igen és összevillan az ember szeme valaki máséval akkor is inkább amolyan cinkos egymásra mosolygás lesz a vége, mint lesajnáló pillantások.

Remélem november és december folyamán is lesz még lehetőségem új helyeket és új kávékat kipróbálnom, ígérem, majd azokról is mesélek.

Titkokkal teli múlt

Louise Walters: Levelek a bőröndből

"Az egyedüllét az a kagyló, amelyben hálásan megbújok. És ez nem ugyanaz, mint a magány. Az egyedüllét az, amiről mindig úgy éreztem, ezt érdemlem; én választottam, ezt szeretem és vágyom rá. Ha egyedül van az ember nem sérülhet."

A korán beköszöntő őszi sötétség miatt egy-egy fárasztó munkanap után számomra mi sem esik jobban, mint begubózni egy kicsit a négy fal közé valami igazán különleges kis történettel. Ehhez választottam ki magamnak a Levelek a bőröndből c. könyvet és ha nem is teljesen azt kaptam, amit vártam, mégis elégedetten csuktam be a könyvet a végén.

A könyv cselekménye két szálon fut: a múltban a 2. világháború idején járunk, megismerjük egy fiatal nő, Dorothy történetét, aki anyja mellett él szeretet nélküli kapcsolatban és alig várja, hogy egyszer majd elkerüljön onnan és saját családja legyen, édesanya váljon belőle. A világháború kitörésekor ugyan már vidéken él, de vágya még mindig nem vállt valóra és erre egyre kevesebb esélyt lát. Napjait tökéletes egyhangúságban éli, egészen addig, amíg fel nem tűnik a színen egy fiatal lengyel pilóta, akinek csapata Angliában került bevetésre. Dorothy maga sem gondolta volna, de találkozásuk az egész életére és későbbi döntéseire is kihatással lesz.

A jelenbeli szálban Dorothy unokájának, Robertának az életébe tekinthetünk be, aki egy antikváriumban dolgozik, magányos nőként éli mindennapjait, legjobb barátja a jóképű főnöke és lélekben készül arra, hogy elengedje majd édesapját, aki utolsó napjait éli. Édesapja egy nap egy bőrönddel állít be az antikváriumba, ami a nagymamáé volt és tele van könyvekkel. Az egyikből egy levél pottyan Roberta kezébe, aminek a tartalma és keltezése miatt a lány kételkedni kezd a nagyszülei házasságában, felmerül benne, hogy a nagyiját nem is úgy hívták ahogy ő tudta, hisz a bőrönd címkéjén Mrs. D. Sinclair neve szerepel a nagymama kézírásával. Magában próbálja feleleveníteni, hogy miket hallott régen a nagymamájától, illetve magát a nagyit is megkörnyékezi, hisz 110 éves matrónaként még egy otthonban lakik, csak sajnos nagyon ritkák a tiszta pillanatai. Ám néha a segítség és a megoldás váratlan helyről, váratlan személy(ek)től érkezik.

Igazán kedves és bájos történet volt a Levelek a bőröndből, bár az első egy harmadával azért picit megszenvedtem. Számomra Roberta szála kevésbé volt érdekes, mint Dorothyé, talán ezért kezdtem el ott élvezni a regényt, amikor Dorothy életébe belépett Jan, a fiatal lengyel tiszt és az események felpörögtek. Nagyon tetszett, hogy egy picit kiléptünk a megszokott fiatal csinos lány és a jóképű fess legény féle romantikus kliséből. Hisz Dorothy egy szimpla háziasszony volt, majdnem negyven, Jan pedig egy harmincas évei elején járó lengyel katona. Már szerintem a korkülönbség és az eltérő származás miatt is a középpontba kerülhetett annak idején egy ilyen pár.

Forrás: pinterest

Olyan furcsa, de most egymás után ez a második regény, amit olvastam, aminek a középpontjában az anyaság, a gyermek utáni vágy áll és az, hogy egy adott pillanatban meghozott döntésünk milyen következménnyel lehet egész utána következő életünkre. Vajon ha tudnánk a következményeket ugyanúgy döntenénk? Azt hiszem Dorothy esetében igent mondanék, szerintem ő semmit nem bánt meg.

Rájöttem, hogy engem ez a regény a maga egyszerűségével fogott meg magának. Azzal, hogy semmi több nem akart lenni, mint egy bájos, romantikus történet, ami olyan sorsot mesélt el, amely abban az időszakban szerintem bármelyik emberrel, akár a mi nagy- vagy dédszüleinkkel is megeshetett volna. Szóval ennek a történetnek az egyszerűségében van az ereje és a szépsége.

Ami nagyon élvezetes volt az a két szál folyamatos váltakozása és az, hogy Roberta fejezetei minden alkalommal egy-egy levéltöredékkel vagy képeslapon, fényképeken található üdvözlettel, feljegyzésekkel kezdődtek, hisz a lány imádja a régi könyvekben megbújó vagy ott felejtett leveleket és mániákusan vadászik is rájuk. Ezek valahogy átvezetést is nyújtottak a múltbeli szálból a jövőbe, nem éreztem ilyenkor olyan élesnek a váltást a két cselekményvonal között.

Egy apró negatívumot tudnék említeni: a magyar címválasztást és a helyenként picit döcögősnek érződő fordítást (jaj, meg a borítót!). Szerintem a tükörfordításként szereplő Mrs. Sincler bőröndje sokkal kifejezőbb - bár talán kevésbé romantikusabb - lett volna, mert annak a bőröndnek bizony nagy szerepe volt a történetben és sokkal-sokkal többet jelentett, mint a régi levelek, könyvek tárolására szolgáló tárgy.

Az biztos, hogy jó szívvel fogok visszagondolni Dorothy, Roberta és Jan történetére és azt mondom, hogy egy esősebb, szelesebb, otthon marasztalós őszi hétvégére abszolút megfelelő választás azoknak, akik szeretik a párhuzamosan a múltban és jelenben zajló mélabús, 2. világháborús atmoszférával átitatott regényeket.

Kiadó: Atheneaum

Kiadási év: 2015

Fordította: Farkas Eszter

Októberi 1, ami majdnem 3

Igazán klassz kis hónap volt ez az október, sajnálom is, hogy ilyen gyorsan magunk mögött hagytuk, hiába, az ősz-imádatom még mindig tart. Mostanában a kiadók jobbnál jobb könyveket harangoztak be és én már tűkön ülök, hogy a sok szépséget hamarosan a polcomon láthassam. Addig is október sem telt el könyvvásárlás nélkül, bár nem mondhatom el, hogy belenyúltam a tutiba.

Még október elején vettem meg magamnak David Vann Akvárium c. könyvét. A könyvesboltban ugyan beleolvastam, és akkor a kinyitott résznél olvasottak alapján azt gondoltam, hogy jól választottam, ám otthon hamar rájöttem, hogy nem, én bizony mellényúltam ezzel a könyvvel. Nem mondom, hogy teljes időpocsékolás volt, mert voltak benne szép gondolatok, de egyszerűen rázott a hideg ettől a történettől és az egyik főszereplőtől is. Számomra óriási csalódás volt, de biztos én nem értettem meg a könyv lényegét...

Ami miatt azt írtam a poszt címének, hogy majdnem 3 az egy folyamatban lévő csere és egy előrendelés miatt van. Cserénél Dennis Lehane Egy pohárral a háború előtt c. könyvére várok, amit annak idején nem saját példányként olvastam, de most úgy gondolom, hogy a polcomon szeretném látni az egész sorozatot, így majd apránként beszerzem a részeket. 

Az előrendelésre pedig nagyon fáj már a fogam, bíztam benne, hogy október végén meg is jelenik és hátha a mostani hétvégén már olvashatom is, de sajnos tolódott a megjelenés időpontja. Ez pedig Anthony Doerr A láthatatlan fény c. könyve. De sebaj, majd a következő hónap kupacát gyarapítják ezek. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy kupac lesz már, tényleg sok könyv van a listámon, így a november és december szerintem jó kis könyvesőt hoz majd, de legalább jövőre sem maradok olvasnivaló nélkül.

Olvasás terén vegyes volt a hónap, bár 8 történetet fejeztem be. Voltak szuper könyvek, jó könyvek és olyanok, amikkel nem találtam meg a közös hangot.

Forrás: pinterest

Meglepetésként kezembe került Kevin Hearne A Vasdruida Krónikák sorozatának első két kötete az Üldöztetve és a Megátkozva. Nem sok fantasyt olvasok, ezen még dolgoznom kell majd a jövőben és ez szerintem bemelegítésnek tökéletes volt. Vicces, humoros, könnyen olvasható, teljesen ki tudtam vele kapcsolni és a kelta dolgokat amúgy is imádom, szóval ez igazán jó választás volt.

A mellényúlásaim között a fent már említett Akvárium szerepel. Ide sorolhatom még Fabio Stassi Charlie utolsó tánca c. könyvét is, amely Charlie Chaplinről szól. Alapból nem vagyok rajongója Chaplinnek, de azért kíváncsi voltam az életére. Nem tudom, hogy csak Stassi tolmácsolásában nem jött-e be nekem, de nagyon gondolkoztam a félbehagyáson. Sem olvasmányos nem volt, sem jó stílusú, és Chaplint sem szerettem meg vagy került hozzám közelebb. Egész végig azon gondolkoztam, hogy szerintem C.W. Gortner sokkal jobban meg tudta volna írni.

A harmadikat pedig nemrég fejeztem be: Penelope Douglas Szívatás c. regénye, ami YA és amire a jó értékelések miatt figyeltem fel. A rajongótáborhoz nem tudok csatlakozni, sőt. Kiborított ez a történet is, egyszerűen nem tudtam azonosulni vele. Igen, azt mondják, hogy vékony a határ a szerelem és a gyűlölet között, de ilyen mondvacsinált ok miatt nem tudom elképzelni, hogy pont azt az embert taszítom el magamtól, akire a problémás időkben a legnagyobb szükségem lenne.

Azért szerencsére szuper könyvekhez is volt szerencsém. Dennis Lehane Megszentelt életek c. könyve abszolút ilyen volt. Ez a Kenzie-Gennaro sorozat 3. része és ugyanúgy imádtam, mint az első kettőt. Azt gondoltam, hogy engem már Lehane nem fog tudni meglepni, aztán mégis sikerült neki. Olyan történetet kaptam, hogy csak pislogtam ki a fejemből és ekkor döntöttem el, hogy kell saját példány a többi részből is.

A sok csalódás után valami igazi kuckózós könyvre volt szükségem és újra kezembe vettem Alice Hoffman A tizenharmadik boszorkány történetét. Imádat a köbön! Ha tudtam volna, tuti belebújok a könyvbe, magamra zárom a fedelét és ki sem mozdulok onnan mondjuk tavaszig.

És utolsóként ide kell, hogy soroljam Jodi Picoult Egyszerű igazság c. könyvét. Hűha, micsoda sztorit kaptam. Azóta kattogok rajta amióta elolvastam az utolsó oldalt, hamarosan írok is róla és azt hiszem Picoult többi könyvével is folytatom majd az ismerkedést.

Novemberre pedig már most készülök, terveim szerint sok szépségnek lesz nálam helye.

A többiek zárása:

katacita, Dóri, PuPilla

Könnyed könyves halloween

Nem nagyon szoktam ünnepekhez vagy fontosabb eseményekhez könyveket társítani - leszámítva persze a karácsonyt -, és eddig valahogy a halloween láz sem nagyon kapott el, de most az idei év picit változtatott ezen. Talán annak köszönhetem ezt, hogy mostanában kikapcsolódás gyanánt sokat lógok a pinteresten és vadászom a szebbnél szebb őszi képeket. Ezek között ilyenkor október tájékán pedig sok halloweenes szokott lenni, így valahogy bekúszott a gondolataim közé ez az ünnep. Bevallom, nem is nagyon tudtam, hogy ilyenkor mit ünnepelnek az emberek, hisz csak az amerikai filmekben szoktam látni a nagy jelmezes bulikat és a gyerekek cukorkagyűjtő hadműveleteit. A wikipédián azért utánanéztem ám, úgyhogy letisztázódott bennem, hogy mi is az a halloween? Egyrészt október 31-e éjszakáján tartják főleg az angolszász országokban, másrészt ez egy régi kelta ünnepből, a samhain-ból ered. A boszorkányok, szellemek, démonok ünnepe, ami más vallások hagyományával is egybe lett egy picit mosva, de a kelta druidák hite szerint a szellemek - főként a gonoszak - ilyenkor látogatnak fel hozzánk az alvilágból. Ijesztő, nem?

Ha már szellemek, boszorkányok, démonok és druidák alkotják ezeknek a gyökerét, rögtön könyves oldalról néztem a dolgokat és pár - szerencsére nem véresen komoly - történet be is ugrott, ami ajánlanék arra az esetre, ha valaki "rémisztő olvasmányokkal" töltené október 31-e éjjelének félelmetes óráit.

Egyik nagy kedvencem Amanda Stevenstől a Sírkertek Királynője trilógia. Az első résszel, az Örök kísértéssel engem kilóra megvett az írónő (bővebben ITT írtam róla). Számomra minden egyben volt ebben a sorozatban, ami miatt nem tudtam letenni: izgalom, szerethető főszereplők, szellemek, temetők, gyilkosság és egy cseppnyi romantika. A főszereplő sírkő-restaurátor, aki látja a szellemeket, úgyhogy voltak igazán parás jelenetek, amikor kicsit be voltam este ijedve, hogy most komolyan ilyenkor olvasok egy szellemekkel tarkított történetet? A folytatása A birodalom talán még parásabb volt, de szerencsére a harmadik kötet, A próféta is hozta ezt a színvonalat, ám ott már sok mindenre fény derül, sok kérdésre választ kapunk, úgyhogy a három könyvvel egy igazán szórakoztató sorozathoz volt szerencsém. Szerintem tökéletes választás lenne most hétvégére!

Aztán van Agatha Christie-nek egy igazán jól sikerült krimije, az Ellopott gyilkosság/Halloween és halál (mindkét cím ugyanazt a regényt rejti). Nagyon szerettem tőle ezt a könyvet, még angolul olvastam és hát nem semmi történetet szőtt megint az írónő, aminek ugyan nem sok köze van magához halloweenhez, csak annyi, hogy a gyilkosság, ami ügyében Poirot majd Ariadne Oliver asszisztálásában nyomoz éppen egy gyermekeknek szervezett jelmezbálon történik halloween estéjén. A könyvből készült filmet is megnéztem pont ebben az időszakban és emlékszem, hogy egy bögre forró csokival kuporogtam a takaróm alatt a sötét szobában és a kezdő képsoroktól majdnem kitört rajtam a frász. Hiába, nem Stephen Kingen nőttem fel, nekem már ez is kellően idegborzoló volt.

A könyvről nemrég katacita írt, ITT olvashatjátok a véleményét.

És van egy harmadik jelöltem is, ami miatt biztos furcsán néznek majd rám néhányan, de magyarázom is mindjárt, hogy miért választottam ide. Ez pedig Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya c. regénye. Ugyanis ez a könyv nagyon jó arányban vegyíti a romantikát a hátborzongató gótikus hangulattal, de ez utóbbi az igazán ütős benne. És az egyik legerősebb szereplője egy szellem, a férfi főszereplő elhunyt első felesége, Rebecca, aki ugyan nem jelenik meg előttünk, de átszövi az egész könyvet, minden oldalon érezhető a jelenléte. Ugyan nem egy rémregény, de az egész hangulat annyira fullasztóvá válik, egy idő után annyira rátelepszik az olvasóra is Rebecca "jelenléte", hogy számomra mindenképpen ide kívánkozott ez a regény is. És talán a belőle készült filmet most hétvégén majd újra megnézem, amit - visszakeresve a posztomat - majdnem pontosan két éve láttam először és nagyon jól sikerült feldolgozásnak találtam. Nem hiába, hisz Hitchcock rendezte. (Bővebben ITT írtam róla.)

A végére pedig egy mókás kép, amin a héten muszáj volt nevetnem mikor megláttam (még ha photoshop, akkor is vicces szerintem):

Illetve az egyik kedvenc számom is belinkelem, ami szintén erre az időszakra emlékeztet akármikor megnézem vagy meghallom. Én imádom!

Nektek van valami olyan parás/borzongatós/ rémes olvasmányotok, amit ilyenkor szívesen elővesztek újra? Vagy elég volt egyszer izgulni?

A Sparrow nők varázslatos élete

Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Az elmúlt időszakban felértékeltem az olvasásra szánt időmet, ugyanis ritkábban tudok rá sort keríteni, mindig akadt valami intéznivaló, program és este holtfáradtan már csak aludni volt kedvem. Ráadásul volt két mellényúlásom, ami miatt mérges voltam magamra, mert még mindig nem tartok ott, hogy ha felbosszant egy könyv, vagy unalmasnak találom, akkor félreteszem. Szóval két megszenvedett történet után azt éreztem, hogy egy tuti befutóra van szükségem és ez mellé még elkapott az újraolvasási láz is. Így került 4 év távlatából újra a kezembe A tizenharmadik boszorkány. És annyira elkapott megint ez a varázs, amit Hoffman tud, hogy nem siettem vele, esténként dagonyáztam a történetben. Elcsépelt, de való igaz, hogy egy régi kedvencet újraolvasni gyógyír, számomra azt az érzést adta, amikor egy hosszabb távollét után hazatérek, és újra a már jól ismert, pihentető közegemben lehetek.

"A Sparrow asszonyok láthatatlan tintával írták a város történetét."

Második olvasatra persze feltűnt, hogy mennyire hasonlít ez a könyv az Átkozott boszorkákhoz. Itt is több generáción át követhetjük a boszorkányoknak kikiálltott nők, lányok sorsát, de itt nem a testvérek közötti konfliktuson volt a fő hangsúly, hanem az anyák-lányok közötti kapcsolatokon. Itt is volt egy kis krimi szál, ami miatt izgulhattunk, de az igazi lényegét a történetnek a nemzedékek közötti kapcsolat, a hazatérés miatti múlttal való szembenézés és a második esélyek kihasználása adta.

A Sparrow nőket nemzedékről nemzedékre boszorkányoknak tartották Unityben, mert mindegyiknek volt valami adottsága, amit a 13. születésnapjuk reggelén tapasztaltak meg. Volt, aki nem érzett fájdalmat, volt, aki gyógyító erővel rendelkezett, volt, aki a legborzalmasabb alapanyagokból is csodás étkeket tudott előállítani. És van az utolsó három nemzedék, ahol Elinor a nagymama kiszagolja a legapróbb hazugságot, a lánya Jenny látja mások álmait és Stella, a legfiatalabb látja, hogy hogyan fognak meghalni az emberek. Pont ez a képessége sodorja a lányt veszélybe, és ez miatt gyanúsítják meg apját - aki már nem él a családjával - gyilkossággal. A média figyelmét elkerülendő Jenny úgy dönt, hogy először csak lánya, majd később ő maga is visszatér szülővárosába és szülőházába, a Torta-házba. Itt kapnak esélyt arra a nők, hogy rendezzék életüket, kapcsolataikat, szerelmeiket, újrakezdhessék az életüket.

"A szerelem sokszor láthatatlan, néha csak ketten látják, és mindenki más vak."

Most, hogy újra elmerültem a regényben azt hiszem jobban imádtam, mint első alkalommal. Szerettem a karaktereit, a nőket, akik mindannyian hadilábon álltak egymással mint anya és lánya, ugyanakkor bármit megtettek volna, hogy biztonságba tudják a számukra legfontosabb embert a világon. Nem is tudok kedvencet választani a nők közül, sőt a felmenőik közül sem. Felteszem, ha tiniként olvastam volna, Stella lenne a kedvencem, most felnőtt nőként talán Jenny felé húz a szívem és majd ha mondjuk 25 év múlva olvasnám, talán Elinor lenne akivel azonosulni tudnék.

"Ha egy család három nőtagja főzési céllal egyszerre tartózkodott a konyhában, az csak bajt jelenthetett."

A férfiak is jelentős szerepet kapnak, hangsúlyosabban átszövik a nők életét, mint az Átkozott boszorkákban. Elinort évek óta hűségesen támogatja a városka orvosa, Stewart doki. Szerintem úgy voltak ők a hosszú évek során, mint Forrest Gump és Jenny, azaz a borsó meg a héja.

Aztán itt van Stella apja Will, aki már a Jennyvel való megismerkedésétől kezdve nem egyenes az asszonnyal, nem véletlen, hogy házasságuk is kudarcra van ítélve. De amikor Will is visszatér fiatalságuk színhelyére, őt is megcsapja a második lehetősége szele és ez alkalommal él is vele. Úgy tűnik, csak a megfelelő nőt kellett ehhez megtalálnia.

Fontos lesz Matt, Will testvére aki évek óta Jennyről álmodozik, de aki soha nem mert lépni. Most, hogy Jenny újra a városban van, elkerülhetetlenek a találkozások, ami új fajta kapcsolat kialakulásához vezet majd. Amúgy Mattet különösen imádtam, mert ő volt az, aki fáradtságot és éveket nem kímélve diplomamunkáját a Sparrow asszonyok és Unitiy városa történetéből írta.

Persze Stella mellett is megjelennek a fiúk és kimondottan tetszett az, hogy hasonlóképpen mint annak idején Jenny körül, körülötte is két fiú sürgölődik. A kedves és jó Hap, Stewart doki unokája és a minden bajban, balhéban benne lévő rossz fiú, Jimmy. Fel van adva a lánynak a lecke, hogy melyik fiút mennyire engedi magához közel.

"Ilyen a szerelem: mint egy álom, amit nem egészen értünk, amelyben nem szükségszerűen tudjuk, mit nézünk, amíg ki nem böki a szemünket. A szerelem és a szeretet rajtaüt az emberen, meglapulva les ránk, napokig vagy évekig szunnyad… az ember nyomába ered, elkerüli, láthatatlan, ez minden…"

Aztán persze a könyv egyik legnagyobb vonzereje az a bizonyos Torta-ház, ami generációkról generációkra öröklődik a Sparrow nők között. Ha csak magam elé képzeltem, már viszketett a kezem, hogy pakoljam a bőröndömet és meg sem álljak a küszöbükig. Azt hiszem sokan vagyunk így, hogy egy hasonló menedéket képzelünk el magunknak, egy olyan helyet, amit átjár az őseink szelleme, ugyanakkor a babonás tömeget jó messze tartja az otthonunktól. Persze penészesedik a fal, recsegnek-ropognak a padlódeszkák, de a mágia és a varázslat átlengi minden szegletét.

Hoffman stílusa számomra most már igazi menedéket nyújt a nyűgös hétköznapok elől. Bele lehet bújni a könyveibe, a szavaiba, a varázslatos leírásaiba, az erős karakterei életébe. Ha csak ideig-óráig, de akkor is, és ez épp elég. Mindig meg tudja találni a mágia, a szerelmi szál és a borzongató krimisebb szál közötti összhangot. Igazi női regényeket ír, de nem a csöpögős fajtából. Remélem, hogy egyre több regényét olvashatjuk majd magyarul, én látatlanban befizetek bármelyikre.

Kiadó: Geopen

Kiadási év: 2007

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Képek forrása: pinterest.com, weheartit.com

Szőnyegbe szőtt mesék

Anita Amirrezvani: A virágok vére

„Ha belépünk egy mecsetbe, a fényes, magas kupola mind magasabbra irányítja elménket; ugyanezt teszi egy tökéletes szőnyeg is, csak éppen a lábunk alatt. Mert a szőnyeg a végtelenség csodájába vezet, mely távol van, és mégis közel, közelebb, mint a pulzus lüktetése. A napsugár, amely a szőnyeg közepéből árasztja a fényt, az örök fényességet jelképezi. A virágok és a fák a paradicsom örömeit idézik, s a szőnyeg közepén mindig van egy hely, mely megnyugtatja a szívet. Fehér lótusz úszik a türkizszínű tó felszínén, s az egyesülés örömére hív.”

Anita Amirrezvani által megteremtett arab világ és a szőnyegszövés mestersége igazán varázslatos történetté állt össze. Amikor a könyvtárban rátaláltam erre a könyvre, elsőként a csodás borítója fogott meg, aztán a fülszöveg elolvasása után úgy gondoltam, hogy mindenképpen olvasnom kell. Annak idején Tracy Chevalier A hölgy és az egyszarvú című könyvét - amely szintén a szőnyegszövés köré épült - imádtam és úgy gondoltam nem lesz ez más A virágok vérével sem. Nem is lett. Ellenben a két történet közül A virágok vére sokkal forróbb és bujább, még annál is, mint amire számítottam.

A könyv a 17. századi iráni világba visz el minket egy fiatal lány sorsán keresztül. Ez a lány csodálatos tudás birtokában van, ugyanis tehetséges szőnyegszövő. Ezzel csak az a probléma, hogy akkor ilyen foglalkozásról nem igen álmodhattak a nők, egyáltalán foglalkozásról sem nagyon. Sorsuk a férjhez menés és a gyermekszülés volt. Ugyanez az út volt kijelölve főszereplőnknek is (akinek a neve nem derül ki), csakhogy édesapja hirtelen halála után édesanyjával éheznek és kénytelenek elfogadni egy nagybácsi ajánlatát, aki otthonába fogadja őket. De sajnos nem rokoni helyzetbe kerülnek, hanem szolgaként bánnak velük, néha még annál rosszabbul is. Ami nem a nagybácsi hibája, hanem a pénzéhes feleségéé. A lánynak egyetlen öröme van: a nagybácsi, aki Iszfahán városának egyik legnagyobb szőnyegszövője, meglátja benne a tehetséget, szárnyai alá veszi és tanítani kezdi. De akármennyire tehetséges is a lány, mégis csak az lesz a sorsa, mint a többi nőnek: egy férfi karjában köt ki. Egy furcsa hagyomány szerint olyan házasságot köt, amely igazából nem is az, hanem kvázi törvényes keretek között szeretője lesz a kiválasztott férfinek 3 hónapra, aki a szerződés lejárta után dönthet a hosszabbítás és a kapcsolat megszakítása mellett is. Sorsát büszkén viselve élete mindegyik szakaszában a szőnyegekbe és a tanulásba kapaszkodik, és csak remélni meri, hogy egy nap majd eljön az ő ideje.

Számomra ez a könyv egy varázslatos utazás volt a csodálatos Kelet világába. Ahogy beléptünk Iszfahánba feltárult egy egzotikus város, a maga nyüzsgésével, a nyomorával, a csillogó palotáival és a pazar perzsa szőnyegeivel. Természetesen a legkedvesebb részeim a szőnyegszövő pillanatok volt. Amikor beleshettünk a kulisszák mögé. Amikor megtudhattuk, hogy hogyan is készül el egy ilyen csoda, kezdve a megrendeléstől, a tervezéstől, egészen a színek és a szőnyegszövők kiválasztásáig. Azt hiszem eddig soha nem gondoltam bele igazán, hogy micsoda munka van egy-egy ilyen szőnyeg mögött és miért is kerülnek annyiba.

"Azt mesélték, hogy egyes nők csontjai úgy eldeformálódtak a szövőszéknél töltött hosszú órák alatt, hogy szüléskor a csontok magukba zárták a gyermeket, s az nem tudott világra jönni. (…) Még a legfiatalabb csomózókat is állandó hátfájás gyötörte, lábuk sajgott, ujjaik elgémberedtek, szemük káprázott. A szépség szolgálatában álltak, de úgy tűnt, a szőnyeg minden egyes szálát virágok vérébe mártják."

Nagyon tetszett az írónő történetszövése. Ahogy Iszfahánban is megmutatta nekünk a kettősséget, a nyomort és a fényűző palotában lakó hölgyek csillogását, ugyanúgy mutatta meg a főszereplő hullámvasútszerű egyszer fent, de nagyon sokszor lent típusú sorsát. A hangulatot fokozták a történetbe szőtt mesék, amelyek úgy kapcsolódtak a főszálhoz, mint egy csillámporral meghintett színes fonál. Kiemelték a sötét alapszínek erejét, mélységét és az éppen aktuális történésekre reflektáltak valamilyen tanulsággal.

Ami viszont nagyon meglepett az a történet bujasága. Amikor megköttetik a titkos házasság, onnantól voltak olyan részek, hogy én bizony mélyen elpirultam. Nem mondom, hogy nem volt helyük ezeknek a részeknek a történetben, talán csak kevésbé szókimondó módon jobban belesimultak volna. Ugyanakkor a főhősnő fejlődésének elengedhetetlen részét képezték ezek is, hisz az ártatlan fiatal lányból, erejével, nőiességével és tehetségével minden téren tisztában lévő bátor nő válik. Azt a részt pedig szerintem tanítani kellene a lányoknak, amikor egy jósnő a szőnyegszövésen, színeken keresztül vezeti rá a fiatal lányt arra, hogyan kell örömet okozni egy férfinak, hogy az örömet okozó félnek is jó élmény legyen.

Összességében egy csodálatos történet volt, a női sorsok és az egzotikus történetek kedvelőinek kihagyhatatlan élmény. Nem is értem, miért nem kapott nagyobb figyelmet ez a könyv, mert higgyétek el igazán élvezet volt olvasni.

Kiadó: Geopen

Kiadási év: 2008

Fordította: Bíró Júlia