Gyilkosságok St. Mary Maedben és Párizsban

Nem tudom, hogy április során mi történt velem, de szinte egymás után fogyasztottam el két krimit és a tervezettek között is szerepel még egy. Úgy tűnik, április a gyilkosságok, nyomozások, borzongások hónapja lesz nálam a regények terén.

Az első, amelyet kezembe vettem természetesen nagy kedvencem, Agatha Christie egyik története. Mivel elég sokat olvastam már tőle angolul régen gyakorlásképpen, ezért nem olyan sok maradt, amit magyarul olvashatnék tőle úgy, hogy már nem ismerem a sztorit. A Gyilkosság a paplakban szerencsére pont ilyen. Igaz, kicsit félve választottam pont ezt, mert be kell, hogy valljam, hogy inkább Poirot-rajongó vagyok, ez pedig Miss Marple ügye volt. Méghozzá nem is akármilyen, hanem a legelső, tehát itt lép először színre a kis törékeny öregkisasszony.

A sztori olyan, amilyet megszokhattunk már Agatha Christie-től. Miss Marple falujában igazán csendesen zajlik az élet, az embereket csak a szokásos pletykák és teadélutánok tartják izgalomban, egészen addig, amíg valaki meg nem dézsmálja a gyülekezet által összegyűjtött adományt. Prothero ezredest nem hagyja nyugodni az ügy és a helyi lelkésszel, Mr. Clementtel szeretné megbeszélni a dolgot. Csakhogy, mire Mr. Clement megérkezik a paplakba, már csak a halott Prothero ezredest találja a dolgozószobájában. Mivel az ezredest St. Mary Maedben szinte mindenki csak utálta, ezért a gyanúsítottak listája igencsak hosszú. Szerepel rajta fiatal és csinos felesége, első házasságából származó leánya, a fiatal festőművész aki a hölgyek nagy kedvence és mindazok, akikkel az évek során Prothero összeakasztotta a bajszát.

Hadd ne mondjam, hogy én már megint rossz nyomon jártam. Mind az indítékot tekintve, mind a gyilkos személyét, szokás szerint Agatha Christie végig az orromnál fogva vezetett. De ez az egyik, ami miatt szeretem olvasni a történeteit, mert eddig még csak két egyforma nem került a kezembe és csak nagyon-nagyon ritkán találom el a gyilkost, szóval igazán élvezetes olvasni. Ráadásul ez volt az egyik olyan regénye, amelyen nagyon sokszor kacagtam fel. Egyrészt nagyon jó ötlet volt, hogy a falu lelkésze Mr. Clement tálalja nekünk, olvasóknak az egész történetet, hisz így betekintést nyerhetünk egy álmos falucska lelkészének sokszor igencsak megterhelő életébe (fiatal és a háztartás vezetésére képtelen felesége mindennapi csetlésébe-botlásába, a pletykás öregasszonyok egetrengető problémáiba), másrészt Mr. Clementnek szerintem óriási humora van. Már ott a szívembe zártam, amikor a legelején így jellemezte Miss Marple-t:

" Miss Marple ősz hajú, idős hölgy, modora szelíd, már-már alázatos - Miss Wetherby ereiben azonban vér helyett ecet és lúgkőoldat kering. Kettejük közül Miss Marple a veszedelemesebb. Méghozzá sokkal."

Természetesen a könyv végére minden apró elejtett és számunkra abszolút lényegtelennek tűnő információ értelmet nyer és Miss Marple háttérből zajló, finoman megkomponált irányítása mellett a gyilkosság elkövetőjéről is lehull a lepel. Gratulálok Miss Marple, igazán szép munka volt!

Értékelésem. 4 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Borbás Mária (1978)

A második krimire nagyon kíváncsi voltam, így amikor a Kossuth Kiadó akciózott április hónapban rögtön beszereztem Pablo de Santis Párizsi rejtély c. könyvét, amely a Spanyol krimik sorozat egyik tagja. Nagy várakozással kezdtem bele a regénybe, de a legvégén nem éreztem maradéktalan elégedettséget.

Az alapötlet és a történet nagyon tetszett, hisz ki ne találná érdekesnek, amikor a világ leghíresebb 12 detektívje egy társaságba tömörül, majd az 1889-es párizsi virágkiállításon személyesen is találkoznak, hogy mindenki hozzáadjon egy-egy érdekes tárgyat valamelyik gyilkossági esetéhez kapcsolódóan a saját kiállításukhoz. Csakhogy már az első találkozás során felcsapnak a híres nyomozók és adlátusaik (kvázi szárnysegédjeik) között az ellentétek, felszínre kerülnek régi viták, a mélyen parázsló gyűlölködés egyre hevesebb lánggal kezd égni, majd a 12 detektívből hirtelen már csak 11 marad. Ki a tettes? Talán a híres detektívek közül valamelyik? Vagy a megölt detektív utolsó, eddig nyitott ügyében kell keresni a megoldás kulcsát, amely a világkiállítás és az Eiffel-torony felépítését ellenzők világába vezet minket? Ráadásul ahogy egy jó krimitől már megszoktuk a hullák száma itt sem áll meg egynél, szóval az idő sürgeti a társaságot, hogy mihamarabb pontot tegyenek az ügy végére.

"– Egy gyilkosság mindig a „zárt szoba” esete. Ez a zárt szoba pedig nem más, mint a bűnöző elméje."

Amit imádtam ebben a regényben az a regény alapötlete (lásd fent), az elmesélő személye és a regény helyszíne. A mesélő itt nem az egyik híres detektív, hanem a tizenkettes társaság argentin detektívjének egy frissen megválasztott adlátusa, Sigmundo Salvatrio volt. Ennek az ifjúnak, aki egy cipész fia, minden vágya az volt, hogy a híres argentin nyomozó, Craig akadémiáján kitanulhassa a detektívek mesterségét és később adlátus váljon belőle. Bár nem ő lesz az akadémia legjobbja, de egy haláleset kapcsán mégis ő lesz az, akit Craig maga mellé választ, majd miután egészsége megromlik maga helyett el is küld a párizsi találkozóra. A fiatalembernek óriási élmény a nagy nevekkel való találkozás, csakhogy aztán valóban az események sűrűjében találja majd magát Arzakyval, a tizenkettek közüli francia nyomozóval.

A hangulat, az egész milliő, ahogy Párizs készül az 1889-es világkiállításra szintén egy plusz pont a regénynek. Érdeklődve olvastam a kiállítókról, néha kicsit elborzadtam, hogy milyen dolgokra volt akkor kíváncsi a nagyérdekű közönség és szintén mohón faltam azokat a sorokat, ahol az Eiffel-torony megépítéséről kaptam plusz információkat, hisz nem gondoltam, hogy anno ekkora ellenkezést váltott ki a franciákból az az építmény, amely mára Párizs világhírű jelképe lett.

Igazi csemegeként olvastam továbbá azokat a részeket, ahol a híres detektívek saját ügyeikről számolnak be. Tetszett, hogy mennyire más egy amerikai vagy egy távol-keleti ügy, hogy mennyire más a nyomozók szemlélete egy-egy megoldatlan rejtély, bűneset kapcsán, és hogy magára a mesterségükre mennyire másként tekintenek mindannyian.

Amit viszont nem szerettem és levont a regény élvezhetőségéből az az, hogy szerintem túl sok szereplővel dolgozott az író. Bevallom nem egyszer, nem kétszer vesztem el a nevek és ügyek tengerében. Kapásból 12 detektív tűnik fel a színen, mindegyik hozza magával az adlátusát, így szám szerint legalább 24 karaktert kapunk. Plusz ezekhez jönnek a meggyilkolt detektív halálához kapcsolódó nyomozás során megismert emberek, illetve az újabb áldozatok és háttértörténeteik, szóval nekem néhol nagyon sok volt az információ, nagyon töménnyé tette a regényt. (Nem véletlen, hogy közben beiktattam egy könnyedebb műfajú könyv elolvasását is.)

Ettől függetlenül egy nagyon jó kezdeményezésnek érzem a Kossuth Kiadótól a Spanyol krimik sorozatát, úgy érzem, hogy lesznek még itt olyan történetek, amelyekkel szeretnék a jövőben még megismerkedni.

Értékelésem: 3,5 / 5-ből

Kiadó: Kossuth

Kiadási év: 2014

Fordította: Dornbach Mária

Hamarosan jön Alessandro D'Avenia új regénye!

Amadea volt olyan kedves, hogy felhívta a figyelmemet egy hírre, amelyre mi már régóta vártunk. Mi, mármint azok, akik szerettük az író első regényét (Fehér, mint a tej, piros, mint a vér). A jó hír az, hogy az Európa Kiadó 2014. tavaszi-nyári katalógusában már szerepel a fiatal irodalomtanár következő regénye Senki sem tudja címmel. Nálam a nagyon várós könyvek kategóriájában van, mindenképpen szeretném majd az előző regénye mellett tudni a polcomon! (Addig meg lehet, hogy harmadszorra is elolvasom az előzőt.)

Az irodalomtanárból lett olasz sztárszerző második regényében is egy család tagjai a szereplők; ki-ki az élet nehézségeivel, a maga életkorához illő bajával igyekszik megküzdeni. Az özvegy nagymama gyászos hangulatban süt-főz, a faképnél hagyott lánya a férje hűtlensége miatt kesereg. A tizennégy éves Margherita egyszer csak elhatározza, hogy felkutatja apját. Kilopva hát a család autóját a garázsból, az iskola csodabogár irodalomtanárának homéroszi útmutatása szerint indul lelki társával és szerelmével, a hiperokos árva fiúval, Giulióval, hogy megtalálja és hazahozza a tengeren kódorgó Odüsszeuszt. 

Eredeti cím: Cose che nessuno sa
Kiadó: Európa
Fordította: Vaszócsik Crista
Oldalszám: kb. 352
Teljes ár: kb. 3.290 Ft

Tojásvadászat

David Benioff: Tolvajok tele

Amikor egy kedves barátnőm felhívta a figyelmemet David Benioff Tolvajok tele című könyvére, rögtön elkapott az az érzés, hogy ez a könyv igazán nekem való lesz majd. A fülszövegből csak annyi derült ki, hogy 2. világháborús történet, a helyszín Leningrád és hogy két fiatal férfi lesz a főszereplő. Akkor még titkon valami olyasmi sztorira és katartikus élményre számítottam, mint amit Lőrinczy Judit Ingókövek c. könyve nyújtott nekem, de nagyon gyorsan sutba vágtam ezt az összehasonlítást, ugyanis az első oldalak után éreztem, hogy teljesen más lesz hangulatilag a két könyv, ugyanakkor azt is biztosan tudtam, hogy a Tolvajok telét ugyanannyira fogom szeretni, mint az Ingóköveket.

Az első fejezeten nagyon meglepődtem, mert ebben maga az író, David szerepel, aki Los Angelesben él, forgatókönyveket ír, egy sikeres színésznővel jár és egy magazin önéletrajzi esszé írását kéri tőle. Neki pedig sejtelme sincs, hogy mit írhatna magáról, csak azt tudja, hogy ő Leningrádról akar írni, arról a városról, ahonnan nagyszülei származnak. Ezért meglátogatja a nagyszülőket és ráveszi a nagyapját, hogy meséljen a háborúról, a városról, amit ostrom alatt tartottak és arról, hogy mi történt ekkor azokkal az emberekkel, akik ott élték át a háború poklát. Mi olvasók pedig olyan történetet kapunk, amelyet nem fogunk egyhamar elfelejteni.

A második világháború alatt Leningrádban járunk, a várost már régóta ostrom alatt tartják és ennivaló alig akad, mindenki éhezik, amikor is az egyik főszereplő, a fiatal Lev Benyov és barátai egyik este egy halott német ejtőernyős holttestére bukkannak. Bár tudják, hogy törvénybe ütköző, de mégis megdézsmálják a német katonánál lévő itókát és természetesen le is buknak miatta, de Lev szerencsétlenségére csak ő lesz az egyetlen, akit elkapnak és börtönbe vetnek az oroszok. Az első órák után hamarosan egy társat is kap a zárkában, a jóképű, ifjú dezertőr Nyikolaj Alekszandrovics Vlaszov vagy röviden csak Kolja személyében. Két ennyire különböző fiatal férfi nem is találkozhatna ennél bizarabb szituációban, mint ők, ugyanis hamarosan nem attól kell rettegniük, hogy másnap esetleg kivégzik őket, hanem attól a teljesíthetetlen feladattól, amivel egy belbiztonsági ezredes bízza meg őket. Ez a feladat nem más, mint hogy pár nap leforgása alatt találjanak a lányának közelgő esküvőjére egy tucat tojást, hogy esküvői torta készüljön belőle. Abban a városban, ahol az emberek éheznek, ahol a hetek, hónapok múlásával eltűntek az utcákról a kóbor állatok, tehát a legnagyobb nélkülözés közepette kellene nekik felhajtani ezt a néhány tojást.

A két fickó persze útnak indul, Kolja a személyiségéből fakadó lelkesedéssel és pozitív hozzáállással, Lev pedig kényszeredetten, mert bár az élete múlik a küldetésen, úgy érzi, hogy teljesíthetetlen amit várnak tőlük. Elindulnak, egymás mellett, de akkor még nem együtt. Nem együtt, mert Lev eleinte még ki nem állhatja Kolját, aki magabiztos, jóképű, nagy dumás, minden nőről le tudja beszélni az alsóneműjét és hát messzemenően több tapasztalattal rendelkezik a hölgyek elcsábítása terén, mint Lev, amit bizony lépten-nyomon a fiatal srác orra alá is dörgöl. De aztán ahogy hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba bonyolódnak egy idő után az egymás mellettiségből inkább együtt, vállvetve támogatás válik és nem egyszer, nem kétszer másznak ki a slamasztikából azért, mert mindketten talpraesettek és tudják használni az eszüket is, no meg, mert végül már teljesen megbíznak a másikban. 

Szörnyűbbnél szörnyebb dolgokat vetít elénk az író a két fiatal kalandjai során; komolyan volt olyan rész, szám szerint legalább kettő, ahol forgott a gyomrom a leírt borzalmakat olvasva, de mégsem tudtam letenni a könyvet, mert engem Lev teljesen levett a lábamról. Több helyen olvastam, hogy a női olvasók biztos oda meg vissza lesznek majd Koljától, de nekem Lev lett az abszolút favoritom, úgy érzem, hogy ez inkább az ő férfivá érésének története és Kolja csak támogatóként, egyfajta pozitív példaként volt mellette végig ezen az úton. Lev volt az, akit a kötet elején fiatal srácként ismertünk meg, aki egyik-másik szituációban hanyatt-homlok menekült, hátra sem nézve Koljára (megjegyzem szerintem ezekben a helyzetekben ez az igazi ösztönös emberi viselkedés egy tizenévestől), majd ő volt az akin a legvégén a legtöbb teher volt, hogy meg tudja-e menteni magukat a biztos haláltól vagy sem.

"Bármennyire is ostromedzettnek hittem magam a letartóztatásom előtt, semmivel sem voltam bátrabb januárban, mint júniusban – a közhittel ellentétben a félelem megélése nem tesz bátrabbá. Azonban ha állandóan fél az ember, talán könnyebb palástolni a félelmét."

A sok szörnyűséget ellensúlyozandó végig ott volt a sorok között a humor. Kolja néha kicsit ugyan túl naturális típus volt nekem, de hát olvastam én már "ilyenebb" könyvet is, viszont egyik-másik beszólásával, Lev nők elcsábítására való oktatásával és azzal az egetrengetően magabiztos viselkedésével valóban sokszor mosolyt csalt az arcomra. 

A másik, amivel Benioff enyhít egy kicsit ezeken a brutális eseményeken, az egy nagyon könnyed romantikus szál volt. De annyira finoman szőtte ezt bele a regénybe, hogy az (férfias) erejéből semmit sem veszített ezáltal a történet, sőt, kaptunk egy tökös és belevaló női főhőst is, akit a két srác mellett ugyanúgy a szívembe tudtam zárni.

"Előrehajolt, és szájon csókolt. Hideg volt az ajka, cserepes a téli széltől, s ha a misztikusoknak igazuk van, és arra ítéltettünk, hogy újra- meg újraéljük nyomorult életünket, ehhez a csókhoz legalább mindig visszatérhetek."

A könyv befejezésekor egy pici könnycsepp azért ott ült a szemem sarkában, és az első fejezetet újra elolvastam, amely így - már másként látva a dolgokat - megmosolyogtatott. A Tolvajok telét nagyon szerettem olvasni, mert igazán különleges regény: oda-odacsap az ember lelkének, aztán mégis csak simít rajta egyet. Azért a végén azon is elgondolkoztam, hogy vajon hány ilyen történet szállt már a sírba az emberekkel, mert nem voltak unokák, akik elég kíváncsiak lettek volna arra, hogy mi történt régen, akkor, amikor egy tucat tojás magát az életet jelentette.

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó. Fumax

Kiadási év: 2014

Fordította: Gy. Horváth László

Egy olasz pasi fejében

Fabio Volo: Járok egyet

Van ez a fickó, ez a Fabio Volo. 2012-ben találkoztam vele, pontosabban Ráadásnap című könyvével először, ami rögtön a kedvenceim között landolt. Imádtam a pikáns, majdhogynem vulgáris stílusát, ráadásul úgy éreztem akkor, hogy annak a könyvnek a történetét mintha csak nekem írt volna az író.

Ezért amikor láttam, hogy az Európa egy újabb könyvét is kiadja, rettenetesen megörültem neki. Igaz, kicsit vártam a beszerzésével és az olvasásával, és nem kaptam akkora élményt, mint a Ráadásnapnál, de egyre jobban izgat ez a pasi és csak még kíváncsibb lettem a többi könyvére is.

Járok egyet c. regénye Volo első könyve. Talán e miatt nem vártam tőle túl sokat, és azt hiszem, hogy jó is, hogy nem tettem olyan magasra a lécet, mint tehettem volna az előző könyvélményem után. Ez a történet elég pasiközpontú, na ja, hát pasi írta, mást nem is várhatnék, ugye? A főszereplő Nico, a huszonnyolc éves rádiós DJ, aki egy állásajánlat után totál elbizonytalanodva áll az élete előtt, mert nem tudja eldönteni, hogy merre is induljon. Ha elfogadja a biztos és hosszú távra vonatkozó állást, akkor ez egyet jelent azzal, hogy végérvényesen fel kell nőnie és meg kell állapodnia? Ha meg nem fogadja el, akkor meddig folytathatja addigi laza életvitelét anélkül, hogy a családja, barátai furán néznének rá, hogy nem képes felnőtté válni? Mivel gondolatai össze-vissza cikáznak a fejében, ezért Nico úgy dönt, hogy leül és ír egy szép hosszú levelet. Azt nem tudjuk még, hogy kinek, csak annyi derül ki, hogy egy pár évvel idősebb és talán már tapasztaltabb férfiembernek címezi sorait. (Persze a könyv végén eme titokzatos férfi kilétére is rájövünk.)

A levél néhány kisebb fejezetre tagolódik, amely így több témát is felölel, és persze férfi szempontból teszi mindezt. Nagyító alá kerül a férfilét, a férfivá érés folyamata, a szerelmek-nem szerelmek, a szexualitás, a szülőkkel való kapcsolatok, a barátok és a barátságok, szóval úgy általában az élet nagy kérdései.

Én végig nagyon élveztem Volo eszmefuttatásait, de meg kell, hogy mondjam, hogy aki kiakadt a Ráadásnap szókimondóságán, az azt hiszem itt is a falhoz vágja majd a könyvet és többet kézbe sem veszi. Merthogy Volo nem kendőz el semmit, ami a szívén az a száján fajta pasi ő, így olyan első kézből származó információkhoz jutottam a fiatal fiúk felnőtté válásáról és az első (majd sokadik) szexuális tapasztalataikról, hogy biztos vagyok benne a széplelkű emberkéknek bizony ezek erősen 18-as karikás részek lesznek. De én ezt is élveztem, mert Volo amellett, hogy tényleg helyenként vulgárisan tárja elénk ezeket a részeket, végig humorosan teszi ezt és nem lehet egyes jeleneteknél nem felnevetni, néhol könnyes röhögni magunkat. Volt olyan fejezet, ahol édesapámnak olvastam fel részeket a könyvből és a bölcs öregem csak nézett rám, de láttam a nevetést a szemében, hogy visszagondolt arra a rögös útra, amit egy fiúnak be kell járnia az élete során, hogy egyszer valamikor, ki tudja mikor, hány év múlva, de majd férfi váljon belőle. Arra is rájöttem közben, hogy a pasiknak cseppet sincs könnyebb dolga a pubertás és tinédzserkorban, mint nekünk nőknek, ők is ugyanolyan bizonytalanok magukban, a kapcsolataikban, és ki tudnak borulni ők is ha a randira nem abban a pólóban mennek, amit elterveztek, szóval nincs is olyan nagy különbség a két nem között.

Ez a könyv azért is volt számomra rettentő érdekes, mert olyan furcsa kettősséget érzek az írójában. Egyrészt az első felében kendőzetlenül és nyersen tálalja a férfi lét minden apró-cseprő dolgát, majd a második részben egy komolyabb, felnőttesebb én veszi át a hangot és olyan gondolatokat tálalt elém, hogy sokszor úgy éreztem arcon vertek egy péklapáttal. Vissza-visszatértem egy-egy mondatához és nem győztem elcsodálkozni, hogy jé, de sokszor érzem vagy gondolom én is ezt, vagy hallottam már hasonló gondolatokat másoktól is egy-egy baráti, komolyabb beszélgetés alkalmával.

"Sokan élünk úgy, hogy körbevesznek minket saját hazugságaink, amikkel folyamatosan etetjük saját magunkat. A hazugságok olyanokká válnak, mint a szappanbuborékok, és köröznek körülöttünk. Amikor a szemünk elé érnek, eltorzítanak valamit, elferdítik a képet. De mi továbbra is úgy teszünk, mintha ott sem lennének, abban a reményben, hogy majd maguktól eltűnnek. Van viszont, hogy a szappanbuborékok márvánnyá keményednek, és akkor nem lehet már tovább színlelni."

***

"Talán azért, mert a város annyira stresszes és hangos, hogy megérkezel vidékre, és furcsa érezni, hogy lélegzel, hogy nem egy test vagy, amelynek lelke van, hanem egy lélek, amelyhez test is tartozik."

Összességében nagyon örültem, hogy ha nem is rögtön, de idővel beszereztem Fabio Volo első könyvét és nagyon remélem, hogy az Európa folytatja életművének kiadását, mert én mindenképpen szeretném tovább olvasni őt, a kötetit pedig a polcomon tudni.
Azért azoknak csak óvatosan ajánlom a Járok egyet történetét, akik a Ráadásnap egyes jeleneteivel nem tudtak kibékülni, illetve akik nem szeretnek csak a pasik útkereséseikről olvasni talán ne ezzel kezdjék/folytassák a Volóval való ismerkedést.
Azoknak viszont, akik kíváncsiak arra, hogy milyen problémákkal, bizonytalanságokkal küzdenek meg a(z olasz) férfiak életük során és szeretik a kortárs olasz szerzőket, bátran ajánlom! Könnyen, gyorsan olvasható, bár talán nem ennyire könnyen és gyorsan emészthető, mert azért ad elég okot a megállásra és bizonyos dolgok átgondolására.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2013
Fordította. Barna Mária

Könyvek, amelyek mosolyt varázsolnak az arcomra

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de most, hogy megérkezett a tavasz, én még jobban vágyakozom valami szépre, jóra, egy cseppnyi boldogságra nap mint nap. Pedig mostanában úgy érzem, pont ezekben nem bővelkedem annyira. De az okosok ilyenkor azt mondják, hogy ne depresszióba süllyedjünk, hanem vegyük észre magunk körül azokat az apróságokat, amelyektől jobban érezzük magunkat és amelyektől - ha csak rövid időre is - de boldogabbak, mosolygósabbak leszünk. Véleményem szerint a boldogság amúgy sem egy tartós állapot, szerintem inkább sok apró kis mozaik kockából tevődik össze és tényleg meg kell becsülni azt, ha rálelünk egy-egy ilyen pillanatra az életünk során. Szóval hétvégén azon morfondíroztam, hogy ugye itt vannak a könyvek, körbevesznek, az életem részei, de vajon melyek azok, amelyeket akkor vennék le a polcomról ha szeretném magamat boldogabbnak, vidámabbnak érezni vagy csak szeretnék egy jót nevetni.

Természetesen először Janet Evanovich Szingli fejvadász-sorozata ugrott be Stephanie Plummal a főszerepben. Az hiszem ő az egyik női karakter, akit úgy bírok ahogy van. A csetlés-botlásaival együtt, az állandó kajálásával, a hörcsögével, a kissé bolond életével, a cseppet őrült Mazur nagyijával és hát az elmaradhatatlan Pasijával/NemPasijával, Morrellivel. Plum kisasszonnyal megismerkedni veszélyes dolog ám: egyrészt garantált, hogy őrültebbnél őrültebb szituációba, kalandokba keveredünk általa, másrészt állandó éhségérzet leng majd körül minket olvasás közben, ugyanis Steph vagy családja és ismerősei körül mindig van valami kaja.

"(…) Ranger hozott pár szendvicset és üdítőt Sal kávézójából.
Az én szendvicsem valami fűvel bélelt barna kenyér volt. – Mi ez? – kérdeztem Rangert.
– Vegyes csírák, reszelt répa, uborka és mazsola.
– Ja, mazsola. Az más. Azt hittem, egy nyúlketrecből kotortad össze a hozzávalókat."

/A Szingli fejvadász 3./

Aztán van itt egy másik sorozat, amelyet imádok és már nagyon várom a folytatást. (Ha jól tudom már lassan a finisben van a negyedik rész - éljen!) Ez pedig nem más, mint Baráth Katalin Dávid Veron-sorozata. Akármelyik kötetről van szó, ez is garantáltan olyan könyv, amelyen nevetgélek, mosolygok, mert van ez a kis kotnyeles lányka, Dávid Veron, aki mindenbe - ahol valami rosszat szimatol - beleüti az orrát és legtöbbször ő maga üti meg a bokáját. Veron pedig egy olyan helyen lakik, Ókanizsán, amelynek lakosai a humor elapadhatatlan forrásai.

"Nocsak!” – jegyezte meg magában Veron, akinek még a legmeghittebb pillanatokhoz is akadt hozzáfűznivalója. – „Lehet, hogy engem most megcsókoltak?"

/A fekete zongora/

"Ezek a férfiak, ezek mind egyformák – állapította meg magában nem túl eredeti módon Veron. – Ha borosta, ha barkó, ha szakáll, ha bajusz, egyszerűen nem képesek megállni, hogy cirógassák. Nem is értem, miért csupán a nők tartanak macskát, amikor azt is éppen oly jól lehet simogatni!"

/A türkizkék hegedű/

"Dávidné ennél többet is tett: mind az öt szomszédasszonyának keservesen elpanaszolta, hogy Veron grófokkal és gonosztevőkkel parolázik, ahelyett,hogy hazaenné a fene, és végre nőül menne egy tisztességes gazdalegényhez."

/A borostyán hárfa/

Persze az olaszokról sem feledkezhetek meg. Rögtön két könyv is azonnal az eszembe jutott. Az egyiket tavaly az olasz akció keretében vettem és már hazafelé a villamoson elkezdtem, minek következtében szerintem bolondnak nézett az utazóközönség, ugyanis hangosan vihogtam, pedig nem vagyok már csitri korú. Ez pedig Marcello D'Orta Rómeó alulról jegyezte el Júliát c. könyve. Érdekes és igazán bűbájos végeredményt kapunk, amikor az olasz gyerkőcök szexualitáshoz kapcsolódó dolgozataiból szed az szerző nekünk csokorba egy válogatást. Ez a könyv végigment a családomon és mindenkire ugyanolyan jótékony hatással volt, azaz a lakás szegleteiben feltörő kacagást lehetett hallani bizonyos időközönként.

"Én, ha egy középkori szegényember volnék és a feleségemnek a király vazallusának a vazallusával kellene töltenie a nászéjszakámat, indulás előtt megetetnék vele egy kiló fokhagymát. Alighanem futólépésben hozná vissza az a szemétláda!"

"Arábiában a legritkábban válnak, mert mivel az arab nők le vannak fátyolozva, a férfi tudja, kit hagy ott, de nem tudja, kit talál." 

A másik olasz mű pedig egy regény Anthony Capellától A szerelem étke címmel. Ez volt tőle az első könyv, amely a kezembe került és ezzel engem igazán megfogott, ráadásul felvidított. Itt is belefutottam hasonló szituációba, mint a fenti könyvnél, azaz nem bírtam ki, hogy a tömegközlekedés során ne nevessem el magam hangosan. A fenét sem érdekelte a többiek reakciója, mert annyira élveztem a főszereplők beszólásait. Annyiban hasonlít Stephanie Plum kalandjaira, hogy itt is nagy főszerep jut az ételeknek, a főzésnek, az olasz konyhának, szóval csak óvatosan álljon neki mindenki, mert mondjuk egy fogyókúra közben nem javasolnám az olvasását! Én szóltam!

"A fiáker zöttyent egyet, és megállt. Egy figyelmetlenül tolató, liliputi Fiat furgon eltorlaszolta az utcát, és most hasztalanul próbált kanyarodni. A kocsis ordított valamit; a Fiat kormányánál ülő ifjú letekerte az ablakot, és visszaordított, hogy egy perc, de a fiákeres nyugodtan használja ki az időt, és szeretkezzen a lovával, amely föltehetően az anyja is. (…)
A fiákeres alighanem talált egy kellően leleményes riposztot, mert a Fiat vezetője most már nem is kísérletezett azzal, hogy felszabadítsa az utat, inkább részletesen ismertette, mit művelt az imént a fiákeres húgával, aki Róma-szerte híres arról a lelkesedésről, amellyel vadidegeneknek furulyázik. Készségesen bemutatta pantomimben is, mert hátha a kocsis nem tájékozott a testvéri technikában."

Én kérek elnézést! - de legalább ízelítőt nyerhetünk az olasz életérzésből.

Első körben ezek a könyvek azok, amelyek mosolyt varázsoltak az arcomra. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Nektek van-e ilyen, és ha igen melyek azok?

Kívánságlistások

Úgy vagyok, mint Bridget Jones azaz mindjárt megőrülök! Eddig annyira nem hoztak lázba az áprilisi könyvfesztiválos megjelenések, de az elmúlt egy-két napban sikerült egy aprócska listát kreálnom azokból, amikért esz a fene (de nagyon).

Patrick Ness: A daruasszony

"Te körülbelül hatvanöt százalék vagy, és azt hiszem, az én minimális elvárásom olyan hetven körül lehet - mondta a felesége, amikor elhagyta."
George Duncan negyvennyolc éves, elvált és végtelenül magányos, mivelhogy túl jóindulatú ahhoz, hogy igazán komolyan lehessen venni. Egy éjszaka éles, fülsértő hangra riad fel, és amikor elindul, hogy felkutassa a zaj forrását, egy nyíllal átlőtt szárnyú, óriás, fehér darut talál a kertjében. Nekigyürkőzik, kihúzza a daru szárnyából a nyílvesszőt, a madár elrepül - ám George-nak attól a naptól fogva új, mesés irányt vesz az élete. Megismerkedik Kumikóval, a titokzatos, kit tudja, honnan érkezett lánnyal, aki felforgat benne mindent, amit addig a valóságról, önmagáról vagy a szerelemről gondolt.
Kicsoda Kumiko?
És kicsoda George?
És végül, de nem utolsósorban: miféle megváltást várhat egy daru egy tűzhányótól?

A Káosz-trilógia vagy a Szólít a szörny Magyarországon is népszerű, számos díjjal kitüntetett szerzője ezúttal felnőtteknek szóló könyvet írt, amely egyszerre klasszikus komédia az életközépi válságról és misztikus mese. S mint a jó mesék általában, szép és kegyetlen... 

Kiadó: Európa

Megjelenés: 2014.4.10.

Teljes ár: 3.290 Ft

Nem olvastam még semmit az író eddigi műveiből, de amikor A daruasszonyt megláttam, tudtam, hogy nem hagyhatom majd ki. Eddig ez a könyv szerepelt csak a listámon.

Aztán tegnap Amadea blogján EZ jött velem szembe. Mivel olvastam és nagyon szerettem Mary Robinette Kowal Tünékeny illúziók c. könyvét, ami (természetesen) egy sorozat első kötete, ezért amikor megláttam, hogy hamarosan jön a folytatás Üvegbűbáj címmel, ez is rögtön felzárkózott Patrik Ness könyve mellé.

Kiadó: I.P.C. Könyvek
Megjelenés: 2014.4.11
Teljes ár. 3.299 Ft

És akkor mutatom azt, ami miatt kiszakadt ma belőlem egy hangos "ó, te jó ég!". Egy újabb - és bevallom, hogy számomra eddig ismeretlen - Robert Merle-könyv. Imádom az írót, szépen gyűjtögetem és fogyasztom az életművét, mert ugye ő már nem fog minket újabb könyvekkel megörvendeztetni. Eddig a két abszolút favoritom tőle a Védett férfiak és a Malevil, de szerintem témáját tekintve ez is esélyes arra, hogy kedvenccé váljon. És bár csak 100 oldal, de én ezt szeretném a polcomon tudni.

Robert Merle: Utolsó nyár Primerolban

"...Másnap az állomás bougainvillea-bokra mellett vártam a tízórai Micheline-re, ami Tillie-t is elvitte. Hajadonfőtt, a legviseltesebb öltönyömben, kezemben a kis fekete bőrönddel egy voltam a mozgósítottak közül. A világos vonatfülkében halálos csendben ült a sok barnára sült, fényes, fekete hajú fiatalember. Nekem is szorítottak helyet. Lenyújtottam a kezem, Louve a peronon állva megcsókolta, gyönyörű szemében könnyek csillogtak. Elindultunk. Louve a kezemet szorongatva futott még pár lépésnyit. Aztán felharsant a Micheline furán vidám kürthangja, és eltűnt a bougainvillea lila virága.

Beléptem hát a történelem sűrűjébe" - ér véget (szakad félbe?) a szöveg, melyet Robert Merle több mint fél évszázadon keresztül titokban tartott, s amelyről, Merle legelső irodalmi alkotásáról tehát, sokmilliós olvasótábora így 2004-ben bekövetkezett haláláig mit sem tudhatott.

A megkapó atmoszférájú kisregény a háború, a német hadifogság poklából visszatekintő, irodalmi igényű visszaemlékezés a máris messzi múltba hulló utolsó békeév, 1939 baljóslatúságában is nagyszerű nyarára. A későbbi nagy Merle-regények alaphelyzete ez: a személyt pusztán eszközévé tárgyiasítani akaró történelem, és a vele való egyenlőtlen küzdelemben őrlődő - edződő? - ember meséje.

Kiadó: Európa
Megjelenés: 2014.4.13
Teljes ár: 2.290 Ft

Az utolsó könyv valószínűleg nem áprilisban kerül majd beszerzésre, mert témáját tekintve igen komoly, én pedig most valahogy könnyedebb könyvekre vágyom, de mindenképpen szeretném majd elolvasni, hisz az írónő előző könyve (Amivé lettünk) nagyot ütött nálam, így természetesen kíváncsi vagyok arra, amellyel az első sikerét aratta.

Anna Funder: Stasiország

"Hitler Harmadik Birodalmában egy Gestapo-ügynök jutott minden kétezer lakosra, Sztálin Szovjetuniójában egy KGB-ügynök minden ötezer-nyolcszázharminc lakosra. Az NDK-ban egy Stasi-tiszt vagy -besúgó jutott minden hatvanhárom lakosra. Az alkalmi besúgókat is beleszámítva ez az arány annyira magas, hogy egy besúgó jut minden hat és feledik állampolgárra."

Az 1966-ban született ausztrál írónő már az 1980-as években járt Kelet-Németországban, a kilencvenes években a Berlini Szabadegyetemen tanult, majd egy német tévéállomásnál dolgozott, amelynek az volt a feladata, hogy tájékoztassa a világot arról, mit tesz Németország az egyesülés után az Ossikért. Fundert leginkább a német titkosrendőrség - a Stasi - és a németség viszonya érdekelte: apróhirdetéseket adott fel, hogy megtalálja a hajdani besúgókat és áldozataikat.

Így született meg 2003-ra irodalmi riportázsa, a Stasiország. Ebben Funder az egykori NDK egyszerű polgárainak hétköznapjait, soha ki nem beszélt traumáit, sorstragédiáit mutatja be - a titkosrendőrség éber, mindent látó tekintete előtt zajló életüket. Személyes hangon, a kíváncsi idegen éleslátásával tárja elénk azt a hol rettenetes, hol a hihetetlenségig bizarr, hol pedig szimplán röhejes világot, amely a rendszerváltás után még húsz évvel is ott él az emberek reflexeiben.

A Stasiország több rangos irodalmi díjat nyert, köztük a legjobb történelmi nonfictionnek járó Samuel Johnson Prize-ot. Áradó mesélőkedve, pszichológiai éleslátása és fanyar humora megelőlegezi mindazt, ami az írónő 2011-es, első regényét - amely az Európánál Amivé lettünk címen jelent meg - oly nagyszerűvé teszi.

Kiadó: Európa

Megjelenés: 2014.4.22

Teljes ár. 3.490 Ft

Könyvszaporulat - március

Az úgy volt, hogy én már előre tudtam, hogy a márciusi hónap nálam veszélyes lesz. E hónap szülöttje vagyok, és a család már ismer annyira, hogy a könyv az mindig szuper ajándék nálam, ezért nem is volt kérdés, hogy idén is meglepnek majd vele. Mondjuk nem volt nagy meglepetés, mert súgtam és így lettem Ulickaja Odaadó hívetek, Surik c. könyvének büszke tulajdonosa (Amadea posztja óta fáj rá a fogam :)). Első találkozásom lesz ez Ulickajával, így egy kicsit izgulok, de az ösztöneim jót súgnak, no meg a hozzám közelálló bloggerek, olvasók is, és bennük eddig nem csalódtam.

Aztán sikerült csere útján megszereznem Kőrösi Zoltán Milyen egy női mell? c. regényét. Volt nagy szemmeresztgetés, amikor valaki kiszúrta nálam ezt a könyvet. De mondtam, hogy ne ítéljenek elsőre, ez nem "olyan" könyv, közben magamban meg jót röhögtem, mert ez szerintem annyira tipikus emberi viselkedés. A könyv egyébként irtóra tetszett, egyet sajnáltam csak vele kapcsolatban azon kívül, hogy a végére értem, mégpedig azt, hogy nem vezettem menet közben családfát. No de majd legközelebb, mert szerintem ezt a könyvet egyszer biztos, hogy újra leveszem majd a polcról.

Eddig egész büszke voltam magamra, hogy na, megint egy olyan hónap, hogy csak két könyvnek leszek a gazdája, azokra sem költöttem egy árva petákot sem, de ekkor március vége felé megjelent David Benioff második könyve, a Tolvajok tele. Kész, végem volt! És persze pont ekkor kellett az Európának bedobnia a 40%-os akcióját, amit az elmúlt két alkalommal szépen át is vészeltem, de most Fabio Volo regényét megkívántam, mert ezer éve nem olvastam már olasz írótól, úgyhogy a Járok egyet is a kosárba került. Most, az olvasásuk után azt mondom, örülök, hogy megvettem mindkettőt és a gyűjteményemet gyarapítják, mert a Tolvajok teléből lett egy kedvenc új szereplőm, Lev Benyov, Volo regényéből meg egy-két dolog kiderült a pasikkal kapcsolatban a számomra.

Így zártam ezt a hónapot 4 könyvvel, amiből tehát hármat már el is olvastam, mert ha dőzsölök, akkor legalább fogyasszam is őket. Eléggé tartok egyébként az áprilistól, hiszen jön a Könyvfesztivál, a nagy bűnözés időszaka, de eddig csak egy újonnan megjelenő könyvre vagyok nagyon kíváncsi. Persze mint tudjuk: ember tervez és a könyvakaritisz mindezt felülírja! :)