Hol van Natalie?

Harlan Coben: Hat év

Azt gondoltam, hogy két elolvasott Coben-regénnyel a hátam mögött ha valami jó kis krimire vágyom, akkor a Hat évvel nem nyúlhatok mellé. Nos, tévedtem. Ráadásul az előbbi posztomban Nicholas Evans Semper fortis c. könyve kapcsán ecsetelgettem, hogy miért van az, hogy bizonyos regényeket lépten-nyomon reklámoznak, másokat meg alig, erre a következő olvasmányom, a Hat év, pont egy olyan volt, amellyel szinte minden nap találkozom a metrón utazva. A hirdetés szerint a kőkemény krimit kedvelőknek íródott ez a mű. Hm, én szeretem a krimit, a kőkemény verziója is jöhet, ellenben erre a könyvre biztos nem használnám ez utóbbi jelzőt.

Adott egy férfi, Jake Fisher, aki egy Kreatív rekreációs központban találkozik egy lánnyal 6 évvel korábban mint ahogy mi, olvasók a történetbe cseppenünk, és rögtön egymásba szeretnek. Csakhogy alig 3 hónapnyi lángolás után Natalie kiadja Jake útját, mert életébe visszatér régi pasija, Todd Sanderson és pik-pak össze is házasodnak egymással. Jake elmegy az esküvőre, amelyre magától Natalie-tól kapott meghívót (kedves lány, ugye?) és ott a lány megígérteti a fiúval, hogy soha nem próbálja ezután megkeresni, soha nem próbálja meg felvenni vele újra a kapcsolatot. Jake tartja is magát az adott szavához 6 évig, bár a szíve azóta is darabokban. Csakhogy egy nap meglát egy gyászjelentést, amely Todd Sanderson haláláról számol be. Szinte hezitálás nélkül ül fel a repülőre és megy el a temetésre, ahol azzal kell szembesülnie, hogy a gyászoló özvegy nem az ő Natalie-ja és Todd Sanderson sem az az ember, akinek ő képzelte. De hol van Natalie, mi történt vele az elmúlt 6 év alatt?

Ez a kérdés igyekszik fent tartani a regény folyamán az olvasó izgalmi szintjét. Kicsit olyanná vált számomra ez a "Hol van Natalie?" kérdés, mint annak idején a Twin Peaksben a számtalanszor feltett "Ki ölte meg Laura Palmert?", amely majdnem a film szállóigéjévé vált.

Nem mondom, hogy izgalmakban nem volt hiány a könyvben, de több szempontból is baromi mérges voltam miután elolvastam a történetet. Aki szándékozik elolvasni a történetet, az innen ne olvasson tovább, spoiler-hegyek következnek!

Az ingerültségem tárgya első körben az volt, hogy kb. fél évvel ezelőtt olvastam Cobentől a Senkinek egy szót se! c. regényét, amely baromira tetszett, izgalmas, érdekes volt és most, hogy a Hat évet is elolvastam, egy csomó hasonlóság fellelhető a két történet között. Miért kell majdnem kétszer megírni ugyanazt? Oké, lehet, hogy én választottam mellé és ha mondjuk pár év távlatából olvastam volna a mostani könyvét ez fel sem tűnne, de most nagyon zavart.

Aztán én bizony hiteltelennek éreztem azt, hogy Jake egy 3 hónapos kapcsolat után évekig nem tudja Natalie-t elfelejteni. Évekig! De, amikor Natalie kiadta az útját anno, mint egy kiskutya elfogadta azt és nem csinált semmit Natalie döntése után, egyszerűen csak elment az esküvőre. Ezt teszi egy szerelmes férfi? Feladja? Nem harcol a nőért? Mondjuk én Jake helyében tuti legalább rákerestem volna a neten Todd Sandersonra és azt, amit a halála után ki tudott róla deríteni, akár akkor is megtudhatta volna és rájött volna, hogy itt baromira sántít valami (oké tudom, akkor nincs regény).

Következő alkalommal ott vonogattam igen sűrűn a szemöldököm, amikor végre színre lépnek a rossz fiúk és Jake összetűzésbe keveredik velük, amely során az egyiküket ki is nyírja (megjegyzem egy igen hírhedt és tapasztalt bérgyilkosról van szó, bár Jake nagy darab pasi szóval akár még valóban össze is jöhet neki). Ezután persze a másik - aki szintén az istenkirály a bérgyilkosok között - nem ered rögtön Jake nyomába!!! Én legalább azt vártam, hogy miután Jake hazakeveredik eme incidens után nem egy, nem kettő, hanem legalább egy tucat rossz fiú várja már otthon, hogy bosszút álljanak rajta. De nem, van még ideje ezt-azt kinyomozni, többek között elmenni a rossz fiú temetésére is.

Ott meg aztán végképp fogtam a fejemet, amikor Jake felkeresi Natalie húgát és a húgának évekig nem volt az gyanús, hogy Natalie a férjhez menetele után kijelentette, hogy olyan sokat utazgatnak majd a férjével távoli országokba, hogy nem fog tudni se telefonálni, se e-mailt írni, szóval jó esetben félévente majd küld egy képeslapot. Ennyi? És a húga ezt csak így elfogadja? Mert mi lenne teszem akkor, ha a húg szeretné meglátogatni valamelyik utazásuk alkalmával a nővérét és a férjét, vagy meghalna az anyjuk és utol kellene érni Natalie-t? Akkor hol és hogyan keresse? Na, szóval nekem ez már kicsit sok volt. És még sorolhatnám...

De azért nem mondom azt, hogy nem kötött le a regény, mert érdekelt, hogy hogyan oldja meg Coben a történetet (mellesleg a megoldásra is nagyon gyorsan rá lehet jönni, persze a konkrét kiváltó okokra csak a menet közben kiderülő tények és információk tükrében), csak ez a regénye nekem most nagyon foghíjasra sikerült. Szórakoztatónak szórakoztató volt, a stílusa könnyed és olvasmányos, kőkeménységet ugyan nem találtam benne, de azért még a humorát (főleg Jake és az egyetemi titkárnő közötti párbeszédeket) csíptem. Az biztos, hogy most egy ideig nem kerül a kezeim közé Coben egy újabb regénye, és az is, ha igazi kemény krimire vágyok, akkor újra elolvasom Stieg Larsson Millennium-trilógiáját, mert az aztán minden oldalán odacsap.

Értékelésem: 2,5 / 5 -ből

Kiadó: Jaffa

Kiadási év: 2013

Fordította: Illés Róbert

A hónap leg-leg-leg könyvei #20

Bevallom, nem szeretem a januárt, és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. December valahogy olyan nyüzsis, meg várakozással teli az ünnepek miatt, és akkor az év végi sok finom falatot még nem is említem. De aztán az ünnepek elmúlásával a fényeket is eloltják, az ünnepi hangulat is megkopik és valahogy sivárabb lesz minden, pedig csak visszatérünk a mindennapi mókuskerékhez. 

Januárban mindig nagyon kell figyelnem, hogy a sok hétköznapi apróságban meglássam a szépet és a jót, hogy a napok ezáltal valahogy gyorsabban teljenek, mert amikor már a februárt tapossuk, akkor egy kicsit könnyebb, az agyam már a tavaszváró üzemmódjába lép. 

Talán azért lassulok le én is kicsit januárban a többi hónaphoz képest, mert ilyenkor úgy tűnik számomra, hogy minden lelassul, nehezen vesszük fel újra a fonalat. Nem történt ez idén sem másként, az olvasási tempóm is belassult, jobban elidőztem egy-egy könyvnél. Pedig most is klassz könyveket sodort elém ez a nem-szeretem-január. A nagy sorozat ellenességem ellenére bizony belekezdtem egy újba, végre sort kerítettem egy nagy klasszikusra, ami már régóta várt a sorára, olvastam az egyik kedvenc magyar írómtól, és kalandoztam egy kicsit az asszonyok, lányok életében is, no meg szerelmes lettem (de csak az egyik regény főszereplőin keresztül).

1. Mark Pryor: A könyvárus rejtélye - az egyik legklasszabb sorozatindító kötet volt ez, mert bár magában is megállja a helyét a történet, hiszen a rejtély a végére megoldódik, de én bizony várom Hugo Marston további kalandjait is.
2. George Orwell: 1984 - itt aztán halmozhatnám a leg-es jelzőket. Az egyik legijesztőbb, legfélelmetesebb világképet elénk táró regény ez, amely engem elég depresszív hangulatba sodort az olvasása alatt. Ahogy korábban kifejtettem, örülök, hogy csak most olvastam és nem tinédzserként, mert akkor biztos vagyok benne, hogy nem olvastam volna végig. Nem egy könnyű olvasmány, viszont nagyon boldog vagyok, hogy végül is beválogattam az idei várólista csökkentésbe. Ráadásul idén még tervezem az Állatfarm elolvasását is, arról is sok dicsérő szót hallottam már.
3. Szilvási Lajos: Születésnap júniusban - az egyik kedvenc magyar íróm Szilvási, úgyhogy úgy voltam vele, hogy az 1984 után biztos nem nyúlok majd vele félre, biztos ki tud majd kapcsolni. Ez így is volt, bár egy kicsit csalódottan zártam be a könyvet, mert nem nyújtotta azt a fajta élményt, mint a kedvenceim Szilvásitól. Az egyik legidegesítőbb női főszereplővel találkoztam itt, lehet, ez miatt sem lett a kedvencem, de ezt ellensúlyozni tudta valamilyen szinten számomra az író az 1960-as évekbeli élet bemutatásával.
4. Halász Margit: Éneklő folyó - az egyik legzamatosabb mai magyar regény. Nem tudok rá jobb szót, nekem olvasás közben végig ez zakatolt a fejemben. Ízes, csodás, magyar, engem teljesen levett a lábamról ezzel a történettel az írónő. Nagyon örülök annak, hogy még tavaly egy akció keretében végül is ezt és a Gyöngyhomok c. kötetét is beszereztem, kivételesen jó vásárt csináltam velük!
5. Alice Munro: Asszonyok, lányok élete - talán legkíváncsibb erre a könyvre voltam. És talán az írónővel való ismerkedésemet nem az egyetlen regényével kellett volna kezdenem, hisz őt főként novellistaként tartják számon. Nekem egy kicsit felemás volt a történet, ugyanakkor Munro nagyon szép gondolatokat fogalmazott meg. Biztos, hogy fogok még tőle olvasni, mert mindenképpen szeretném megismerni a novelláin keresztül is.

 

(Kép forrása: www.weheartit.com)

Teljes erővel

Nicholas Evans: Semper fortis

Nem tudom, hogy miért van az, hogy bizonyos könyveket szinte az unalomig reklámoznak, nap mint nap az arcomba tolnak, aztán olyanok mellett meg simán elmegyek, amelyek éppenséggel megérdemelnének egy igazi reklámot. Amikor elkezdtem olvasni a Semper fortist, pont ezt éreztem. Valahogy véletlenül keveredett most a kezembe, gondoltam csak beleolvasok az elejébe, aztán azon kaptam magam, hogy beesteledett és már a könyv negyedénél járok. Úgyhogy utána csak pislogtam, hogy mégis hol bujkált eddig ez a könyv és maga az író is előlem?

A történet során megismerjük a 8 éves Tommyt, akit idős szülei új, egy bentlakásos fiúiskolába küldenek, hogy a képzeletbeli western hősökkel tarkított világából kiszakítsák és igazi fiút neveljenek belőle. Tommyn kívül ezt csak a fiú nővére, Diane nem tartja annyira jó ötletnek, mert ő tudja, hogy milyenek ezek az iskolák, hogy milyen kegyetlenek tudnak lenni mind a diákok, mind a tanárok azokkal, akiken kicsit is megérzik a gyengeséget. Márpedig Tommy nem hasonlít a többi gyerekre. Nincsenek hús-vér barátai, ellenben fanatikus rajongója a western filmeknek és sorozatoknak, de legfőképp a western hősöknek és velük folytat a nap szinte minden percében képzeletbeli párbeszédeket. Ők az igazi példaképei a kisfiúnak. Az iskolában pedig nem várja más, mint megvetés, fizikai erőszak, így nem csoda, hogy hamarosan kétségbeesett levelet küld nővérének. Annak a lánynak, aki épp ebben az időszakban kezdi meg szárnypróbálgatásait az '50-es, '60-as évek Hollywoodjában, mint kezdő és úgy tűnik, hogy nagyon tehetséges színésznő. De Diane-nak Tommy a mindene, így a szülők tiltakozása ellenére is magával viszi a kisfiút Hollywoodba az iskolából, ahol a lány épp Tommy egyik példaképével él együtt és közös film forgatására készülnek. Amikor már azt gondolnánk, hogy talán minden jóra fordul a kisfiú életében, kiderül egy titok, karrierek szakadnak meg és karrierek indulnak be, felveti a fejét a csúf féltékenység, szóval a kis srác igazán az események sűrűjében találja magát.

Aztán a jelenben immár az ötvenes Tom a főszereplőnk, aki gyermekkora egy sötét részéről mélyen eltemetve magában olyan titkot őriz, amelyet soha senkinek nem fedett fel. Olyan titok ez, amely egész felnőtt életére, házasságára, fiával való kapcsolatára, későbbi önpusztító életére is hatással volt, de erre ő már csak akkor döbben rá, amikor kétségbeesetten harcol fiáért, aki nemrég tért haza Irakból és akit most gyilkosság vádjával katonai bíróság elé idéztek.

"Az élet végül is olyan átkozottul sötét és kegyetlen, hogy ha az ember nem nevet bele a képébe, akkor torkon ragadja és elnyeli."

A Semper fortist nagyon gyorsan elolvastam, számomra ez tipikusan a letehetetlen kategóriájú könyv volt. Amikor mindig azt mondtam magamnak, hogy na, még csak ezt az egy fejezetet, aztán holnap folytatom. Csakhogy Evans olyan jól megszerkesztette ezt a történetet, hogy egyik fejezet végénél sem éreztem azt, hogy pont itt abba tudnám hagyni. Általában idegesíteni szokott a nem lineáris történetvezetés, amikor össze-vissza ugrálunk az időben. Itt pedig végig így halad a történet, és ráadásul szerintem ez a könyv egyik legfőbb erőssége. Hol a 8 éves Tommy életét követhetjük nyomon, hol az ötvenesét, hol Diane szemszögéből látjuk a történetet, hol Tom fiának az iraki hadjárata és kettejük kapcsolata kerül a középpontba. Tehát nem csak időben, hanem szereplők szerint is ugrál a történet. Kicsit olyan, mintha egy filmnek az elejébe is belenézne az ember, kicsit a majdnem végébe, aztán a közepéből is bevillan egy-két jelenet és amikor már azon vagy, hogy mi a fene lesz a vége, meg próbálnád összerakni a kirakós darabjait, no, akkor kapsz egy olyan befejezést, ami még meg is tud lepni. Mert velem ez történt. 

Nem mondom, hogy a nagy titok annyira nagy titok lett volna, mert aki kicsit is szemfülesen olvassa el a könyv első fejezeteit, már ott rájön az egyik csavarra, de ha nem is akkor, hát később biztosan, de szerintem ezt szándékosan így írta meg Evans. Ellenben a végén két olyan dolog is történt, amire egyáltalán nem számítottam, bár ott lehet, hogy már annyira a végkifejlet izgalmában voltam, hogy nem figyeltem fel az apró jelekre.

"Egy pillanat ide vagy oda különbséget jelenthet boldogság és gyötrelem, élet és halál vagy örök kárhozat közt."

A történet szerkezetén kívül, amit még nagyon szerettem ebben a könyvben az az összetettsége volt. Annyi minden történt benne, nem tudtam soha kiszámítani a következő lépést, hogy merre kanyarodunk majd az úton. Ráadásul soha nem volt olyan érzésem, hogy a kisfiú Tommy története érdekesebb vagy izgalmasabb lenne a felnőtt Tom életénél, számomra teljesen egálban voltak. Volt miért izgulni mind a két időszakban!

Ami pedig egy újabb bónusz a könyv kapcsán az maga Hollywood és a filmipar. Annyira jók voltak ezek a részek! Ha valaki látta a Holiday c. filmet, amelyben Kate Winslet által játszott karakter összetalálkozik egy nagy hollywoodi öreggel, aki mesél az akkori időkről, filmekről, hírességekről, az el tudja képzelni, hogy én is valami hasonlót éreztem ezen részek olvasása közben. Megelevenedett előttem a filmipar, az estélyek, a szereposztó díványok és a régi nagyok, no meg az időközben kultuszfilmmé vált alkotások. Emlékszem, annál a résznél jót vigyorogtam, amikor Diane westernhős színész pasija leszólja mind Steve McQueent, mind A hét mesterlövészt. Ott meg elszomorodtam, amikor Clark Gable (a legjobb Rhett Butler!) halálhíréről olvastam.

Talán a végét egy picit összecsapottnak éreztem, annyi minden történést suvasztott bele az író az utolsó oldalakba és volt ott egy-két momentum, amit én nem így képzeltem volna, de ettől függetlenül számomra ez az egyik legkedvesebb olvasmányom lett az idei évben! Olyannyira, hogy azóta megnéztem, mely könyveit tudom majd még elolvasni az írónak, mert a stílusa nekem nagyon bejött, és örömmel láttam, hogy az itthoni polcaink egyikén fellelhető tőle A csapda és talán A füstlovagot is be tudom majd szerezni. (És nem, A Suttogót egyelőre nem tervezem, a filmet sem tudom végignézni.)

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2012

Fordította: Tábori Zoltán

Anna Funder: Amivé lettünk

Napok óta emésztem már ezt a könyvet. Bár egész gyorsan olvasok, ez nem olyan könyv, amelyen csak úgy átrobog az ember. Ez egy olyan történet, amely egész mélyre hatol, valamit összecsomóz ott belül az emberben és az a csomó az olvasás alatt végig megmarad, néha kicsit lazábbá válik, de sokszor ugyanannyira erősen szorít, mint amikor odakerült. Épp ezért idő kellett ahhoz is, hogy elolvassam, és azóta is sokszor vissza-visszatérek bizonyos jelenetekhez, egy-egy eseményhez, a főszereplőkhöz és egyszerűen nem hiszem el, hogy amit olvastam, azok megtörténtek. Pedig de. Hiszen ezek a tények. Sok könyvet olvastam már magáról a 2. világháborúról, a zsidó üldöztetésekről, de igazából az idáig vezető okok soha nem kristályosodtak ki bennem annyira, mint most, miután elolvastam Anna Funder díjnyertes regényét, az Amivé lehettünket. Elfogadni így is lehetetlen.

Azt hiszem nem is tudok róla semmi összeszedett dolgot mondani azon kívül, hogy történelem tankönyvek helyett én az ilyen könyveket használnám a töriórákon, egy-egy részletet biztos beleszőnék azokba az órákba, amely Hitler és a Harmadik Birodalom hatalomra jutását taglalja, mert Anna Funder félig-meddig dokumentumregénye szerintem mélyebb, részletesebb és érzékletesebb, mint bármilyen tankönyv. Bemutatja a 30-as évek politika helyzetét Németországban és Angliában 3 főszereplőjén keresztül. Ez a 3 ember és társaik nem álltak be a sorba, hanem felemelték a hangjukat és tiltakoztak, igyekeztek felnyitni az emberek szemét, hogy mi történik a nagyvilágban, hogy ha így folytatják tovább, akkor a világ megállíthatatlanul egy újabb világháború felé rohan. De olyan korban éltek ők akkor, amikor nap mint nap eltűntek emberek, elhallgattak ezek a tiltakozó hangok egyik pillanatról a másikra, mert utánuk nyúltak, mert koncentrációs táborba kerültek, mert - jobb esetben - kiutasították őket szülőföldjükről. És ők még az idegen országban, a teljes megfélemlítés és száműzetés közepette is folytatták tovább szélmalomharcukat, nem adták fel, kockára téve mindent, ami fontos volt számukra. Családot, barátokat, szerelmet, életet. 

Mivel nem tudom igazán visszaadni azt, amit kaptam ettől a regénytől, inkább álljon itt pár idézet (rég volt ennyi cetli egy általam olvasott könyvben):

"Amivé lettünk, arra árnyékot vet mindaz, amivé lehettünk volna."

"Az ember csak akkor döbben rá, amikor a szerelme elhagyja, hogy nélküle már nincs tétje semminek, hogy a helyén nem marad más, csak a fagyos levegő, és hogy nincs többé mibe kapaszkodnia. (...) A szerelmünk olyan volt, mint a vízszintmérő: mindketten nagyon igyekeztünk a ránk bízott végét megtartani, ügyelve, hogy az a kis remegő buborék mindig látható maradjon."

"A cikk arról szólt, hogy bár a német hivatásos hadsereg létszáma a versailles-i békeszerződés értelmében százezer főre lett korlátozva, a Hitler személyes felügyelete alá tartozó félkatonai szervezetek kötelékébe tartozók száma viszont milliókra rúg. Egyedül az SA két és félmillió tagot számlált akkoriban, akik mind szabadon garázdálkodhattak az utcákon.

- Ennyi ember! - mondtam hangosan. - Muszáj nekik valami munkát találnia!

- És ezt hívják háborúnak.

"Az életet - az igazi, belső életet, melyben összeköttetésben maradunk a holtakkal (mivel álmunk figyelmen kívül hagyja az olyan apróságokat, mint a légzés vagy a hiány) - az életet nem mi irányítjuk. Minden, amit valaha láttunk, mindenki, akit ismertünk, belénk ivódik, részünkké válik, akár akarjuk, akár nem. Kapcsolódunk egymáshoz, egy olyan mintázat szerint, amelyet nem látunk át, és amelynek működését nem ismerhetjük. Egy kis csomó itt, egy elvétett öltés ott, amott meg egy váratlan találkozás, és az egész szövedék, amint készen van, már meg is változik."

Értékelésem : 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa (tökéletes borító és tökéletes fülszöveg!!!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Kállai Nóra

A pesti Chicago

Kondor Vilmos: Budapest Noir

Egy érzelmileg megterhelő olvasmány után úgy éreztem, hogy most valami könnyedebbre lenne szükségem. De most semmi hangulatom nem volt a romantikusokhoz nyúlni, és általában ilyenkor valami krimi szokott engem a leginkább kikapcsolni. Mivel idén szeretnék több magyar és több férfi szerzőtől olvasni, ezért nem kellett sokat gondolkoznom, hogy Kondor Vilmos Bűnös Budapest-ciklusának első része után nyúljak. Előtte persze azért tájékozódtam a nagy világban, hogy vajon nekem való lesz-e, de aztán láttam, hogy az általam olvasott bloggerek kedvelték a történetet, így én is belevágtam.

A történet egy gyilkossággal kezdődik (krimi lévén): holtan találnak egy fiatal zsidó lányt Pest egyik olyan szegletében, amely inkább az örömlányok nyújtotta szolgáltatásáról híres, mintsem a szép belvárosi látnivalókról. Ez a haláleset kelti fel a főszereplő, Gordon Zsigmond, bűnügyi újságíró figyelmét és belső megérzésének engedve nyomozni kezd az ügyben, csakhogy mindenhol - eddigi rendőrségi kapcsolatain keresztül is - falakba ütközik. Mivel általában egy újságíró nem arról híres, hogy ha szagot fog, akkor ejti a sztorit, ezért Gordon is felveszi a kesztyűt és beleveti magát a pesti éjszakába. Mikor halálos fenyegetés éri őt is és szeretteit is, már tudja, hogy nagyobb dologba tenyerelt, mint egy "szimpla" gyilkosság, de ekkor már nincs visszaút.

 

Az Abbázia Kávéház, Oktogon. (Forrás:www.egykor.hu)

Azt hiszem, hogy velem Kondor Vilmosnak nagyon-nagyon könnyű dolga volt most. Ugyanis a történetet a világháború előtti Budapestre helyezte, 1936-ba, amely korszakról szeretek olvasni. Ráadásul Budapest olyan szegletébe, ahol én is élek, amelyet úgy ismerek, mint a tenyeremet. Szerintem sokakat idegesíthetett olvasás közben a sok utcanév, meg kávézó, ahol Gordon megpihent vagy információkat gyűjtött, én kimondottan élveztem, hogy a fejemben lévő térképen nyomon tudom követni mikor és merre járt. Ráadásul a kávé szerelmese lévén a régi nagy kávéházak felemlegetése is mosolyt csalt az arcomra és rögtön néztem is az internet segítségével, hogy hogyan néztek ki az emlegetett épületek.

Persze nem csak ezért lehet szeretni ezt a történetet, hanem azért is, mert Kondor Vilmos megalkotott 3 imádnivaló karaktert, akik az egész cselekmény során vagy a tetteikkel, vagy a beszólásaikkal mosolyt csaltak az arcomra. 

Itt van rögtön elsőként Gordon Zsigmond maga. Furcsa, hogy az egész regény alatt a külsőjéről sokat nem tudunk meg, pontosabban azt hiszem semmit sem, de a nagyapjához, Mórhoz való viszonya (aki legtöbbször csak tataként volt emlegetve) miatt nekem rögtön szimpatikus lett. Amit meg imádtam, hogy miután elég közeli ismeretségbe került egy bokszoló ökleivel a sötét utcán, olyan "elegánsan" torolta meg az őt ért sérelmet. Nem kimondottan testi erejét használta, hanem az eszét! Ott a pont! A krimiszálat illető kirakósokat is szépen szedegette össze, megmondom, nekem volt olyan mozaik, amit nem tudtam beilleszteni a képbe, de a végére Zsigmond minden szálat szépen felgöngyölít.

Tatát már fent említettem, ő Gordon nagyapja, aki miután orvosi praxisából visszavonul egy dolognak szenteli életét: lekvárt főz, de olyan lelkesedéssel, amit én még asszonyoknál sem tapasztaltam. Kísérletezik mindenféle gyümölccsel, naponta jár a piacra, kotyvaszt a konyhában és a végterméket az unokájával teszteli általában. Hát lehet egy ilyen embert nem szeretni?

"Fogta az üveg lekvárt, amit Krisztina ügyesen elrejtett a retiküljében, levette róla a celofánt, és egy kiskanállal belekotort. Rosszabbra számított. Mór lekvárjai többször sikerültek félre, semmint jól. Ez azonban kifejezetten ehetőnek bizonyult. Azt meg nem tudta volna mondani, hogy miből készült, de ízlett. Talán alma és egres. Vagy birskörte és hecsedli. Esetleg körte és rebarbara. Vagy az öreg sajátos módon értelmezi az őszibarackot."

A harmadik pedig a női főszereplő alakja, Gordon Zsigmond kedveséé, Krisztináé. Egy erős és független nő, méltó társa Zsigmondnak, mert ugyan sok döntésével nem értett egyet, de ha baj vagy gond támadt, akkor szó nélkül ott állt mellette. Az már más kérdés, hogy vannak kapcsolati problémáik, amit Krisztina a könyv végén úgy oldott meg ahogy, de gondolom erről még a további kötetekben lesz szó. Az biztos, hogy nagyon bírtam a kettejük csípős szócsatáit:

"– Kár belé a lekvárja, Mór – vetette oda Krisztina. – Ez olyan fafejű, hogy inkább fűrészpor dukálna neki."

 ***

 "– Maga olyan faragatlan néha, hogy nem is értem, miért engedem be az ágyamba.
– A maga ágyába? Azt a modern szörnyeteget tőlem kapta.
– De én alszom benne. És maga, ha éppen nem felejtkezik el rólam."

Tudom, hogy közel sem hibátlan a könyv, olvastam pár olyan bejegyzést a neten, hogy történelmi/tárgyi tévedések vannak benne, de bevallom én ezeknek nem néztem utána, megtették már előttem ezt mások és én ezt a regényt nem mint egy történelem könyvet kezeltem, hanem mint egy szórakoztató olvasmányt. Ezt az elvárásomat pedig teljes mértékben hozta. Szórakoztató volt, humoros, szerintem jó korrajz is a 30-as évek Pestjéről, épp ezért a hangulatát is nagyon szerettem és határozottan kíváncsi lettem a sorozat folytatásaira is.

Értékelésem: 4 / 5 -ből (a borító teljes mértékben hozta számomra a könyv hangulatát)

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2008

Zero könyvszaporulat

Megvallom őszintén, nem gondoltam, hogy valaha is lesz egy ilyen hónap az életemben. Milyen? Olyan, hogy nem vettem egyetlen egy könyvet sem, nem is kaptam, szóval az amúgy is túlterhelt könyvespolcaim ebben a hónapban fellélegezhettek egy kicsit. Magam sem értem, hogy történt ez, mert voltam könyvesboltban nem is egyszer, de csak úgy nézelődni. És nézelődés közben nem éreztem azt a hatalmas késztetést, mint régen oly sokszor, hogy nekem most innen könyvvel a kosaramban kell távoznom. Pedig higgyétek el, most is van pár olyan könyv a listámon, amit nagyon szeretnék elolvasni (húúú, de még mennyire!), de egyrészt rájöttem, hogy valószínűleg nem futnak el a világ másik végére előlem, szóval ha nem most, akkor később is biztos rájuk tehetem majd a kezem (vagy megkapom ajándékba, ami ugye még jobb, mert akkor nem én bűnözök :)), illetve valahogy most nagyobb a késztetésem arra, hogy az itthon felhalmozottakból fogyasszak. Nem mondom, hogy február is ilyen hónap lesz majd, de azért nem tervezem nagyon megterhelni majd a pénztárcám, aztán persze ki tudja, hogy ki lesz erősebb, a kisangyal vagy a könyvspejzolós kisördög?! :)

(Kép forrása: www.weheartit.com)