Őrült szerelem?

Daniel Glattauer: Örökké tiéd

Péntek délután olyan történt velem ami már rég nem: egy szuszra "felfaltam" egy könyvet. Kezembe vettem, bekucorodtam a kedvenc helyemre, kizártam a külvilágot (no meg a szakadó esőt) és elmerültem Judith és Hannes történetében. 

Nem csak azért olvastam el ilyen gyorsan, mert jó kis könyv volt ez, hanem azért is, mert az idegeim szétcincálását nem díjazom annyira, és pont ezt tette velem Daniel Glattauer könyve.

De kezdjük az elején! Adott egy 36 éves egyedülálló nő, Judith, aki teljesen elégedett az életével. Van egy jól fizető munkája, egy lámpákat, csillárokat áruló családi boltot vezet, vannak barátai, akikkel rendszeresen összejár, jókat beszélgetnek, szórakoznak, van egy szép lakása, egyszóval van egy klassz élete és boldog. Igaz, a családja egy kicsit zűrös, mert a szülei elváltak, az öccse egy kicsit problémás, de hát melyik családban van minden rendben? Szóval a főszereplőnk éli a teljesen átlagos életét, amikor is egy bevásárlás során, valaki jól letapossa a lábát. Természetesen egy férfi az, akit a nő csak egy pillantásra méltat, de aztán a pénztárnál is összefutnak, sőt a férfi kifelé menet az ajtót is tartja neki, nem győz újra bocsánatot kérni tőle. Van ilyen, nem? Hányszor ütközünk emberekbe jövet-menet, bár eddig nekem nem volt ilyen bűnbánó-lábralépő-pasihoz szerencsém, de lehet, hogy ezt nem is kellene bánnom.

Ez a férfi, Hannes, nemsokára felbukkan Judith üzletében és újra meg újra elnézést kér ügyetlenségéért, majd meghívja egy kávéra. Az első találkozást több követi, és mire Judith fel tudna eszmélni, Hannes már ott ül mellette az egyik baráti összejövetelen, és a nő barátainak csak úgy csillog a szeme az új pasi láttán. Hiszen ő tökéletes: kedves, humoros, láthatóan rajong a nőért és mindenkinek hozott valami kis apró ajándékot erre az estére, pedig a meghívást az utolsó utáni percben és váratlanul kapta. (Na, engem ennél a jelenetnél rázott ki először a hideg.) 

Aztán, bár Judith nem érzi a nagy lángolást, a mindent elsöprő szerelmet, sőt, inkább kezdi kényelmetlennek érezni Hannes rajongását, óvó szeretetét, állandó jelenlétét az életében, már ott tartanak, hogy Hannes a nő családja szívébe is belopta magát. Főleg a mamáéba, aki mintha egy kicsit maga is "belezúgna" ebbe az emberbe, hiszen ennél tökéletesebb vejet nem is kívánhatna magának. 

És itt jön el az a pont, amikor Judith kezdi sok(k)nak érezni Hannest az életében. Mert Hannes mindig ott van, mindig segít, mindig a tökéletes dolgot teszi és a nő úgy érzi, hogy kezd ez az egész kapcsolatnak nevezett valami kicsúszni a kezéből, elérni egy nagyon egészségtelen szintet, szinte fuldoklik a férfi mellett. Megrémül, amikor rájön, hogy a barátai már rendszeresen találkoznak Hannesszal, megrémül, mert ő inkább ki szeretne szállni ebből a kapcsolatból, mert érzi, hogy a férfi részéről túl intenzív (és akkor még finoman fogalmaztam) ez a rajongás. Vesz egy nagy levegőt és mindezt Hannes tudomására hozza. Talán ott követi el a hibát, amikor nem azt mondja a férfinak, hogy "kész, vége, ennyi volt, felejtsük el egymást", hanem csak "szüneteltetni szeretné a dolgokat". Innentől lesz Judith élete valóságos rémálom. Mert Hannes nem lép ki az életéből. Nem, nem! Apró ajándékok, apró meglepetések formájában Hannes nap mint nap emlékezteti a nőt arra, hogy ő van és hogy ő csak Judithért van. A nő nem tud szabadulni se nappal, se éjszaka a férfitól. Esténként hangokat hall, nem tud aludni, a barátai és a családja sem értik, hogy miért szakította meg a férfival a kapcsolatot és ők a háta mögött még mindig találkoznak vele. És ekkor jön az, amire Judith soha nem gondolta volna, hogy valaha is bekövetkezik. Hannes hirtelen visszavonulót fúj, mire Judith nem várt módon teljesen összeomlik. Kész, vége, idegileg kikészül. Kórház, gyógyszerek, tompaság, depresszió, kényszerképzetek, rettegés, félelem, pszichológus, rohamok. Aztán Judith betegségében olyat tesz, aminél újra felhúztam a szemöldököm, hogy "most akkor mi vaaaaan?". Most ő nyúl Hannes után, akiről már hónapok óta nem hallott, aki visszavonult, aki nem zaklatja az ajándékaival. Hannes pedig jön, segít, mert ő tökéletes és csak Judithért él. Most ki is a rossz és ki is a jó?

Oké, valljuk be, az alaptörténetet már sok film, könyv felhasználta, szóval újdonságot ezen a téren nem nyújtott a könyv. Ami miatt számomra mégis letehetetlen volt az az, hogy Judith érzelmeit, lelkivilágát, félelmeit, összeomlását olyan jól be tudta mutatni, hogy magam is kezdtem félni, hogy nehogy egyszer hasonló szituációba kerüljek. Hihetetlen, és számomra felfoghatatlan az, amikor az ember már olyan szinten retteg valakitől, hogy nem mer a saját lakásába egyedül felmenni, éjszaka nem meri lekapcsolni a villanyt, nem mer egyedül maradni, majd az utcára sem mer kimenni. És az egészben az lehet a legborzasztóbb, amikor saját szeretteid azt mondják, hogy "túlreagálod" a dolgokat. Ha senki nem hisz az embernek, ha senki nem támogatja, úgy valóban tényleg gyorsan az őrület határára lehet kerülni.

Hannes is egy remekül megformált karakter. Persze az elején ahogy kell szimpatikus, még ha kissé rámenős volt is, de azért csak-csak jólesik egy nőnek, ha egy pasi teper érte. Aztán ahogy elindultak volna a párkapcsolat útján, úgy kezdtem izzadni én is, mint Judith, hogy nem gyors egy kicsit ez a tempó, amit a férfi diktál? Aztán jöttek a férfi remek ötletei, jövőre vonatkozó tervei és csak csóváltam a fejem, hogy "Judith, Judith, mibe keveredtél, most van itt az idő, hogy kihátrálj belőle". Csak akkor még nem ismertem Hannes kitartó jellemét. A férfi személyiségén akkor kezdtem jobban elgondolkozni, amikor teljesen visszavonult, nem zaklatta tovább a nőt és Judithnál meg megtörtént az idegi összeomlás. Bevallom, kicsit összezavarodtam, hogy akkor most Hannes talán nem is olyan rossz? Már én is kételkedtem a saját magam női megérzésében.

Majd jött a befejezés, ami valamilyen szinten meglepett, de ez a lezárás kellett nekem, hogy a szétcincált idegeim fellélegezhessenek! Egyébként ez volt az egyetlen, ami miatt van egy pici hiányérzetem: a lezárás gyorsasága. Még olvastam volna, hogy mi történt "azután", nekem kellett volna még egy kis levezetés, hogy helyreálljon a lelki békém.

Akit még feltétlenül meg kell említenem, az a Judith boltjában dolgozó diáklány, Bianca, aki óriási segítsége lett a főnökasszonynak, ahogy ő hívta a nőt. Ő volt az, akinek beszólásain rendszerint hangosan felnevettem, de talán ő volt az egyetlen ember az egész könyvben, aki tisztán tudta látni a dolgokat ebben az őrült történetben. Kellett ez a karakter a könyvbe, enélkül igazán nyomasztó lett volna!

Összességében szerintem pont azt érte el nálam ez a történet, ami a célja: szórakoztatni, kikapcsolni és egy kis izgalmat hozni a hétköznapokba. Ugyanakkor azért el is gondolkoztam egy kicsit a könyvön, mert – valljuk be – ilyen bárkivel megtörténhet. Ez benne az igazán félelmetes!

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó: Park Kiadó (a borító gyönyörű lett: egyszerű, mégis teljesen a történethez illő!)

Kiadási év: 2013

Fordította: Szitás Erzsébet

A szomszéd tehene

Galgóczi Dóra: Felpróbált életek

Karácsonykor óriási könyvdömpingben volt részem és február vége felé már igazán zavart, hogy az ajándékba kapott könyvkupachoz még hozzá sem kezdtem. Aztán egyik este úgy döntöttem, hogy Galgóczi Dóra könyvét veszem magam mellé az ágyba esti olvasmányként, ami ennek a kupacnak a tetején volt, majd azt vettem észre, hogy éjfélkor még javában falom a sorokat és nem akaródzott letenni a könyvet, elengedni a történetet. Mert bár alakját tekintve picinyke könyv ez, de tartalmát nézve számomra annál súlyosabb, elgondolkoztatóbb történetet foglalt magába. 

Adott egy fiatal, átlagos kinézetű tanárnő, Anna, aki bár imádja a munkáját és a diákjait, mégis elégedetlen az életével, mert egyelőre csak a hivatása tölti ki azt. Szülei állandóan megpróbálják összehozni a szerintük megfelelő fiatalemberrel, mert félnek, hogy az idősebbik lányuk pártában marad, ugyanis a fiatalabbik már rég babázik otthon. Annát nap mint nap olyan gondolatok gyötrik, ami szerintem minden ember fejében legalább életében egyszer biztos, hogy megfogalmazódik:

"... ó bárcsak lehetne még egy életem, mennyi mindent tennék másként!"

És egy furcsa helyzetnek köszönhetően Annának lesz más élete, megadatik neki, hogy "felpróbáljon" más életeket, más nők bőrébe bújjon. 

Először ő lesz a dögös Anna, aki modellként keresi a kenyerét, a férfiak a lábai előtt hevernek. A szürke kisegér főszereplő-Anna mindig vágyott arra, hogy a férfiak elismerő pillantását kiérdemelje, ezért eleinte nagyon élvezi a modell léttel együtt járó figyelmet. Aztán ahogy megismeri a modell-Anna életét, kezdi szépen átértékelni, hogy talán nem is olyan jó a férfiak álma szerinti kinézet. Mert ilyenkor hajlamosak a férfiak csak egy szép babát látni a nőben, lehet ő bármilyen okos, nem az számít, hanem az, hogy jól mutasson mellettük. 

A második Anna egy intelligens doktornő, aki csakúgy mint a főszereplő-Anna a munkájának él. Ez az Anna a hivatásában nagyon sikeres, szeretik a kollégái, a betegei is rajonganak érte, úgy érzi, hogy a munkája teljesen kitölti az életét, nincs szüksége senkire, csak egy valaki áll hozzá igazán közel. Szüleit korán elvesztette, nagyanyja nevelte fel, ő az, aki évek óta a biztos támaszt jelenti a nő életében. Aztán amikor ezt a biztosnak gondolt támaszt kegyetlenül elveszi tőle a sors, doktornő-Anna is átgondolja az eddigi életét:

"... így teljes az életem, gyógyítok és reményt adok napról napra. De ki ad nekem reményt? Aki nemcsak részvétteli szavakat mond, de tényleg együtt dobban a szíve az enyémmel? Eddig nem vettem észre, ami most hirtelen belém hasított: magányos vagyok az embertengerben is, hiába forognak körülöttem (...) Anna, talán csak menekültél a magabiztos függetlenségi álarca mögé, elismernek és becsülnek, de biztos jó helyen vagy így?"

A harmadik Anna egy boldog családanya, szerető férjjel, egy kislánnyal és egy kisfiúval, egy szép kertes házzal vidéken, messze a fővárostól. Főállásban anya és feleség, és hogy egy kis mellékesre tegyen szert, ezért a kertjükben termesztett gyümölcsökből készít finomságokat, amit a helyi piacon árul. Boldog és elégedett, mindig is erre az életre vágyott. Aztán megismerkedik a lánya egyik osztálytársnőjének édesanyjával, aki sikeres ügyvéd és ez a találkozás elég arra, hogy kételkedni kezdjen saját boldogságában. Biztos, hogy elég neki ennyi? Biztos nem akar karriert a gyerekek mellé? Aztán ott van a férjétől egyre többször jövő kérdés: Nem szeretnénk még egy kisbabát?  És az anya-feleség-Annát egyre csak gyötrik a kételyek, hogy engedjen-e a férje sürgetésének, hiszen imád anya lenni, vagy álljon a sarkára és a háziasszony szerep mellett vállaljon-e csábítóbb munkát, mint a befőzés?

"Hirtelen eltörpült az én kis zöldség-gyümölcs kereskedésem, már nem láttam olyan hívogatóan pirosnak a lekvárokat, olyan csábítóan egészségesnek az almákat. Ha le mertem olykor ereszkedni a vágyaim legmélyére, mindig szembetalálkoztam a gondolattal: imádok Péterért és a gyerekekért élni, de hol van az az Anna, aki nemcsak feleség és anya, hanem önmagában is teljes nő, aki alkot, szárnyal és vibrál, építi a húszévesen szőtt terveit?"

A negyedik Anna a sikeres menedzser, aki folyékonyan beszél angolul, aki szépen megmászta a cégénél a szamárlétrát és egy külföldi előadásra őt küldi ki a cége. Ezen a megmozduláson ismeri meg az elvált és gyermekét egyedül nevelő Edet, aki Írországban él. Ennek a találkozásnak folytatása lesz, ami feladja a karrierista-Annának a nagy kérdést. Maga mögött hagyja-e azt, amiért eddig egész életében küzdött, illetve maga mögött hagyja-e a gyökereit jelentő országot és belevágjon-e egy teljesen új és ismeretlen életbe?

"Kék Duna, nem vagy te kék, szürke vagy ne tagadd ... De meg ne sértődj, szürkén is szebb ezer sugárzó kékségnél. Szebb, mert ismerlek, duzzadón magasodva, elárasztva a rakpartot tavasszal. Hűs szelet fújva az arcomba, hogy enyhítsd a július forróságát. Jégtörmeléket sodorva a hátadon, mikor küzdesz, morajlasz, nehogy összefüggő páncél záruljon föléd. (...) Ha itt hagylak örökre, szürke Duna, tudom, megértesz és nem forralsz bosszút a hűtlen Anna ellen. De a hiányod jobban éget majd, mint ezer bosszúálló lándzsa szúrása."

Főszereplő-Anna ennyi lehetőséget kap a sorstól, hogy átélje mások életét, hogy felpróbálja milyen is szépnek, hivatásunkban elismertnek, anyának, feleségnek és sikeres üzletasszonynak lenni. És Anna arra a következtetésre jut, amire én is, miután elolvastam ezt a könyvet. Egy életünk van, ezt kaptuk, ezt kell alakítanunk és ebből kell kihoznunk a maximumot. A legtöbbször persze ez nem könnyű, sőt, iszonyúan nehéz, de az sem segít rajtunk, ha a "dögöljön meg a szomszéd tehene" mondását hangoztatjuk nap mint nap. Hisz Galgóczi Dóra történetét elolvasva realizáltam igazán, hogy amit mi látunk mások életéből az semmi és felesleges irigyelni őket, mert nekik sem jobb vagy szebb az élet, csak éppen más és esetleg ők meg pont a mi életünket irigyelik. Hiába, soha nem jó nekünk az ami van.

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: Corvina

Kiadási év: 2012

Amikor egy könyv hosszú idő után újra lekerül a polcról

Nem tudom más olvasni szerető ember hogy van ezzel a témával, de amikor egy olyan könyvet fejezek be, ami felkerül a kedvenceim közé, akkor mindig úgy csukom be, hogy "na, ezt hamarosan újra el fogom olvasni". Aztán valahogy jönnek mindig az újabb és még nem olvasott könyvek és tolódik a szívcsücsök kategóriás regények újra olvasása. Hogy miért? Magamnak sem akartam bevallani eddig, de rájöttem, hogy azért húzom-halasztom a dolgot, még akkor is, amikor iszonyatos nagy kedvem lenne az adott könyvhöz újra, mert félek, hogy nem ugyanazt az érzést váltja ki bennem, mint először és csalódni fogok. 

Aztán az elmúlt hónapokban mégis úgy alakult, hogy két nagyon-nagy kedvencemet mégis elolvastam immár másodjára és nemhogy csalódott nem vagyok, de verem a fejem a falba, hogy minek halogattam ezt idáig. Persze elgondolkoztam ezen a dolgon is (mostanában túl sok időm van ilyeneken filozofálni) és megint megvilágosodtam, hogy miért is érzek így.

Először itt volt a Jane Eyre c. könyv, amit tinédzserkoromban, olyan 13 évesen olvastam első alkalommal egy nyári nyaralás alkalmával. A mai napig emlékszem, hogy az utolsó oldalakat a nyári napsugár által felmelegített lépcsőn ülve faltam fel, és már a szüleim vacsorázni hívtak, én meg még vissza sem szóltam, annyira izgultam, hogy mi lesz Jane és Mr. Rochester kettősének a sorsa. Imádtam a könyvet amolyan tinilányos lelkesedéssel és az azóta eltelt (jó sok) évben szinte az összes filmes feldolgozását megnéztem, és szerettem volna már többször is újra levenni a polcról, de mégsem tettem. Mígnem tavaly erőt vettem magamon és újra belemerültem Thornfield életébe. És bár teljesen más szemmel olvastam majdnem 20 év után a könyvet, mégis ugyanannyira a hatása alá kerültem, sőt, talán jobban és máshogy. Első olvasáskor Jane volt a nagy kedvencem, most pedig Mr. Rochester szarkasztikus humorát és morózusságát imádtam. De például ugyanolyan nagy izgalommal vártam az első találkozásukat (mert már ugye tudtam, hogy hogyan is találkoznak először). Szóval bármennyire féltem a második alkalomtól, felesleges volt, mert a második "ismerkedésem" a könyvvel ugyanakkora sikert aratott, mint az első!

Aztán pár napja Audrey Niffeneggertől olvastam el másodjára Az Időutazó feleségét. Ez volt az a könyv, amit a könyves bloggereknek hála vettem meg 4 évvel ezelőtt, mert olyan jó dolgokat írtak róla. És ez volt az a könyv, amelynek utolsó oldalait úgy olvastam el, hogy alig láttam a könnyeimtől. Igen, meghatott, méghozzá elég mélyen, mert emlékeim szerint utána napokig nem találtam a helyem és nem volt kedvem egy másik könyvbe belekezdeni. Képzeletben ez is felkerült akkor arra a bizonyos újra elolvasandó címkével ellátott polcomra. Szó szerint izgultam az "újrázás" miatt. Nem kellett volna. Henry és Clare története megint csak elvarázsolt, és pluszban most sokkal jobban kiélveztem a történet minden sorát, sokkal jobban odafigyeltem a részletekre, így maga a történet is sokkal jobban összeállt a fejemben. Ráadásul most értettem meg igazán, hogy miért Az Időutazó felesége lett a címe. A végét pedig újra megkönnyeztem, egyszerűen nem lehet nem összeszorult szívvel olvasni Henry levelét Clare-hez.

Szóval két olyan kedvencemet olvastam újra az elmúlt hónapokban, amitől nagyon féltem, mármint attól, hogy nem azt az élményt kapom, mint első alkalommal. Való igaz, hogy nem azt kaptam, valami sokkal mélyebbet, elgondolkoztatóbbat, mert ilyenkor már nem falom a sorokat, hanem kiélvezem és jobban ráhangolódom a történetre. A jövőben tervbe is vettem pár másik kedvenc levételét a polcról, bár itthon tornyosulnak az olvasatlanok, de jó elmerülni egy "régi ismerős ölélésében".

Természetesen kíváncsi lennék a ti véleményetekre is, hogy van-e olyan, amit többször elolvastatok már, vagy túl sok a jó könyv és túl kevés az idő alapon nem veszitek le újra a könyvet a polcról, illetve arra is, hogy van-e olyan könyv, ami esetleg csalódást okozott a második (sokadik) olvasás alkalmával?

"Rettegj, félj és borzadj!"

Joanne Harris: Aludj kislány

Egy újabb elolvasott könyv Joanne Harristől, egy újabb Joanne Harris arc. Azt hiszem hirtelen nem tudok még egy olyan írót mondani, akinek ennyire eltérő regényei lennének, mind témájukat, mind pedig hangulatukat tekintve. Fogalmam sem volt, hogy mit várjak ettől a könyvtől, csak annyit tudtam, hogy eddig nem csalódtam Joanne Harris egyik történetében sem, így izgatottan vettem a kezembe a Várólistám csökkentésének keretében ezt a regényt. Szokás szerint már az első oldalon elvarázsolt, azaz inkább beszippantott a történet, de legfőképp a megteremtett hangulat. Mert szerintem ebben a regényben nem magán a történeten van a hangsúly, legalábbis én ha erre a könyvre gondolok azóta, nem tudom 100%-osan minden részletét felidézni, viszont ugyanúgy lúdbőrzik a hátam, mint amikor olvastam.

Kezdjük ott, hogy már akkor felvontam egy cseppet kételkedve a szemöldököm, amikor az írónő előszavát olvastam, aki ezen regényét angol rémtörténetként kategorizálta. Mi? Rémtörténet? Joanne Harris tollából? Aki eddig olyan regényekkel varázsolt el, mint a Csokoládé vagy a Partvidékiek? Ahol olyan hangulatot teremtett meg, hogy szinte az orromban éreztem az olvadó csokoládé illatát, vagy magam előtt láttam Roux vörös haját, vagy együtt kóboroltam a tengerparton a szereplőkkel, miközben az apály-dagály változását nézték. Milyen rémregényt tud írni egy ilyen írónő? Megkaptam a kérdésemre a választ: olyat, amelynek olvasása közben a bejegyzés címeként adott mondat motoszkált egész végig a fejemben azaz "Rettegj, félj és borzadj!"

A történet már az elején olyan szinten ütött nálam, hogy borzadva olvastam a férfi főszereplő gondolatait és közben azt gondoltam, hogy ha ő lesz a főszereplő, akkor hogy tudom végigolvasni majd ezt a könyvet, mert már zsigerből utáltam ezt az embert. Ő Henry Chester, egy festő, akit először kisfiúként ismerünk meg, majd már felnőttként követjük tovább a sorsát, amikor ő már egy nem olyan tehetséges, de mégis jól kereső festővé vált. Megszállottan keresi a számára tökéletes modellt, akit egy szőke hosszú hajú kislány, Effie személyében meg is talál. Innentől kezdve Effie szerves részévé válik az életének, minden újabb képének ő a modellje. Évek telnek el, Henry Effie kapcsán igazi megszállott lesz és mikor Effie már elég idős lesz, akkor feleségül veszi. Szegény naiv kislány, addig csodálattal néz fel a festőre, aki rajong érte, de a házassággal mégsem azt kapja, amit várt. Nem egy melegszívű, szerető férjet, hanem egy parancsoló és szexuálisan kissé betegesen viselkedő férfit, aki természetesen minden hibát a női lélekben lakozó gaz csábítónak ró fel. Ennek következtében nem is oly meglepő, hogy hamarosan Effie életébe egy új férfi lép be, aki egy kis könnyed kalandra vágyik, no és persze arra, hogy egy kis borsot törjön Henry orra alá. Ő Mose Harper, a szélhámos szerencsevadász. Mose teljesen az ujja köré csavarja szegény kis Effie-t és egy délutáni titkos kiruccanásuk alkalmával összeismerteti őt Fanny Millerrel, aki a helyi bordélyház vezetője, mellesleg sötét bűbájt űz és egy sok évvel ezelőtti gyilkosság elkövetőjén szeretne bosszút állni. Ennek a négy szereplőnek az élete kapcsolódik össze abban a pillanatban, amikor Effie és Fanny összeismerkedik és sem Henry, sem Mose, sem pedig maga a szőke ifjú asszony nem gyanítja még akkor, hogy milyen játékba bonyolódtak ők és hogy ki tartja a kezében a szálakat.

A történet felépítése zseniális. Szép lassan ismerjük meg a szereplőket, és miután mind a négyen színre léptek már, felváltva mesélik el a történetet illetve a múltat E/1. személyben. Csak 4 szereplő, de hihetetlen eltérő karakterek és sokszor úgy éreztem, hogy olyanok, mint a parasztok a sakktáblán, akik egy sötét játék mellékszereplői, de persze ott bujkál köztük a Királynő, csak még nem tudjuk, hogy melyikük is az. Olyan szereplőket ismertem meg bennük, akikre még sokáig emlékezni fogok, de nem azért, mert annyira szerettem őket. Nem, pont az ellenkezője miatt. Egyszerűen forgott tőlük a gyomrom! Henry volt az, akit a legjobban utáltam, Effie-t hol sajnáltam, hol féltem tőle, Mose-t elítéltem azért, hogy hogyan játssza ki az embereket és talán Fannyt tudtam elfogadni, mert neki meg volt az életében az a törés, ami miatt olyan ember lett, aki a sötét mágia világához fordul.

A váltott nézőpontot nagyon szeretem, itt is rettentően bejött nekem. Továbbá óriási ötlet, hogy a fejezetek egy bizonyos kártyajóslási jelenet kártyalapjai után kapták a nevüket. Először nem értettem persze, aztán szépen összeállt a kép és bólogattam magamban, hogy igen, ez a nő tud írni!

A hangulat pedig? Kell-e annál több bizonyíték, hogy bár utáltam a szereplőket, forgott néha a gyomrom bizonyos cselekedeteiktől, de mégsem tudtam abbahagyni, hanem csak olvastam, olvastam, hogy mi lesz itt még, mi lesz ennek az egész játszmának a vége? Nem mondom, hogy este minden villanynak égnie kellett olvasás közben, de például éjszakánként nem esett annyira jól a történet, mert utána sokáig forgolódtam és nem tudtam elaludni, mert állandóan kattogott az agyam a szereplőkön és a cselekedeteiken. Sokszor bevillant Alfred Hitchcock nagy sikerű filmje a Gázláng, csak itt kicsit másabb a felállás, de ugyanaz a cél, azaz az őrület határára kergetni valaki(ke)t.

Mégis ajánlom mindenkinek, aki rajong Harris regényeiért, mert a hangulat zseniális és valami olyat fognak kapni, amit eddig egyik regényben sem!


Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Ulpius-ház (a borító szerintem abszolút nem illik a könyvhöz, a külföldi sokkal jobban eltalált, abszolút hozza a könyv hangulatát)
Kiadási év: 2009
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Megjegyzés: a bejegyzés címét a Süsü a sárkány c. bábfilmből használtam fel!

Könyvszaporulat - január és február

Ahogy indult ez az év azt gondoltam, hogy ilyen bejegyzést sem tudok majd írni 2013. elején, mert valahogy nem éreztem késztetést könyvvásárlásra. Persze nem csak a késztetés hiánya miatt volt ez, hanem azért is, mert tavaly, amikor realizáltam, hogy az adott évi beszerzéseimből és ajándékba kapott könyveimből még mindig rengeteg az olvasatlan, elhatároztam, hogy idén inkább ezek számát igyekszem csökkenteni, és a vásárlások terén visszafogom magam. Eddig jól állok a tervvel, remélem a következő hónapokban sem fogok elszállni nagyon. Érdekes, hogy ettől függetlenül voltam ám azért könyvesboltban, de ki tudtam úgy jönni, hogy nem volt semmi a kosaramban. Persze vannak nagyon vágyott könyvek a listámon, de ezekre meg türelmesen várok addig, amíg le nem lesznek akciózva.

Az első két hónapban összesen 3 könyvet vettem. Az elsőt még január folyamán, ez Benyák Zoltán Ars Fatalis c. regénye. Régóta szemeztem vele és nagyon örülök, hogy lett egy saját példányom, mert ez egy igazán különleges történet, még csak nem is olvastam eddig hasonlót, magyar írótól meg pláne nem.

A második beszerzés már februári. A tavalyi évet Robert Capa és Ingrid Bergman szerelméről szóló könyvvel zártam és már akkor tudtam, hogy Robert Capáról szeretnék még többet megtudni. Pont jókor jött nekem így egy 33%-os akció és be is szereztem gyorsan Susana Fortes Robert Capára várva c. könyvét. Azóta már ez is az olvasottak kupacát növeli és a kíváncsiságomat csak még tovább fokozta ez iránt az őrült magyar fickó iránt.

A harmadik beszerzést február utolsó napján követtem el, még nincs is a kezemben, de mégis februárban nyomtam rá arra a bizonyos kosárba teszem gombra. Ez a könyv Marina Fiorato A velencei szerződés c. regénye. Fiorato eddigi összes könyvét olvastam, szerettem volna ha ez sem marad ki és a polcomra is tehetem, ezért történt az elcsábulás.

Természetesen kíváncsi leszek a következő hónapok mit tartogatnak majd, lesz-e nagy bevásárlásom, vagy tudom-e ezt a csöndesebb iramot tartani. Mindenesetre most jól érzem magam, hogy csak pár könyvet vettem és így legalább ezek is olvasásra kerültek a beszerzésük után.

Megidézve #8 - március köszöntő

Tegnap, amikor már azon gondolkoztam, hogy március folyamán mit is fogok olvasni, kezem ügyébe került Gárdonyi Géza Az én falum című könyve. Gondoltam, beleolvasok az elejébe és az első mondat annyira szívemből szólt, hogy belépvén az első tavaszi hónapba, szeretném Nektek is megmutatni. Amit a március jelent nekem, azt nem tudnám ennél szebben szavakba önteni:

"Köszöntlek kedves szép március! Ibolyaszagú, langyos leheletedet érzem már a levegőben. Zöld szőnyegeidet látom már kiterítve a halmokon. Itt-ott fehérlenek az árnyékos mélyedésekben a tovavonult télkirálynak elhagyogatott rongyai, de a napot már te emeled az égre, s a földön már a te lábad jár. És a te lábad nyomán kizöldül a fű, és előkéklik az ibolya.

Kedves hónapom vagy te nékem. Te vagy az egyetlen, akit hívunk és akit epedve vár mindenki."

(Kép forrása: www.kisalfold.hu)