Könyvszaporulat - december

Idén karácsonykor igazán nem vágytam sok ajándékra, kicsit átértékelődtek bennem a dolgok, más irányba mozdult el mostanában a mérleg nyelve és a nyugalmas időtöltés, a csendes olvasás, a nyüzsgés és a pörgés kizárása mindennél többet ér számomra. Ettől függetlenül a családunk szerencsére olyan, hogy a karácsonyhoz hozzátartozik az olvasás élménye már egész kicsi gyerekkoromtól kezdve, így idén is főleg könyvek voltak a fa alatt. 

Persze néha nem árt egy kis súgás, úgyhogy nagyjából tudtam, hogy mivel fognak meglepni. A családtól két könyvet kaptam: az egyik Kate Morton Távoli órák c. regénye, amelyre már nagyon készülök, ráadásul eddig csupa jót olvastam róla, a másik pedig Mark Pryor A könyvárus rejtélye c. könyve, amellyel szerintem szilveszterkor együtt fogunk bulizni. 

Miközben a családnak válogattam a könyveket karácsonyra, nem tudtam ellenállni egy 40%-os akciónak, így két nagyon vágyott könyvet csak rendeltem magamnak. Jojo Moyes könyveiben eddig nem csalódtam, ezért lecsaptam az Akit elhagytál c. történetére is, illetve nagyon kíváncsi lettem Anna Funder Amivé lettünk c. regényére, amely egy általam nagyon érdekelt korszakban, a 2. világháború előtti időkben játszódik, és a beharangozók szerint az ausztrál könyvszakma számos díját nyerte el eddig.

És ezek után érkeztek hozzám az igazi meglepetések. Andiamo valóban meglepett, 3 gyönyörűséget kaptam tőle. Kettő könyvet Molnár Ferenctől, hogy utána én is MFK tag lehessek: A zenélő angyalt (amelyet már el is olvastam azóta és nagyon örülök, hogy saját példányom lett belőle) illetve a Liliom / Üvegcipő / Játék a kastélyban válogatást, ami a 2014-es tervek közé rögtön be is került. A harmadik könyv Szabó Magdától a Pilátus, szintén szeretnék mihamarabb sort keríteni rá jövőre.

Az utolsó könyvet pedig Szilvamagnak köszönhetem, ő lepett meg Eowyn Ivey A hóleány c. könyvével, és mondhatom, hogy tökéletes választás volt, mert bekerült az idei év kedvencei közé, holott még hátravan pár oldal belőle, de valami olyan hangulatot kaptam, amit rég nem éreztem az olvasások során idén.

Szóval egy szép kerek nyolcassal zárom az év utolsó hónapját, és azt bizton mondhatom, hogy jövőre sem fogok kifogyni az olvasnivalókból!

Behavazva Poirot-val

Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen

Már tavaly télen is azt terveztem, hogy decemberben elolvasom Agatha Christie egyik leghíresebb krimijét, de aztán valahogy nem lett belőle semmi. Idén újra tervbe vettem és sikerült is valóra váltanom a tavalyi elképzelésemet, és csak annyit mondhatok, hogy ez egy tökéletes könyv télre. No nem arra, hogy egy gyilkossággal hangolódjunk mondjuk karácsonyra, hanem arra, hogy ha még nincsenek is itt a repkedő mínuszok és vastag hótakaró sem lepné be a várost, mi mégis úgy érezzük, hogy libabőrösök vagyunk a hidegtől és a téli hófúvástól, no meg a félelemtől. 

Rettentően sajnálom, hogy ezt a könyvet most úgy olvastam, hogy már láttam a belőle készült filmet (ráadásul nem is egy feldolgozást), mert az a nagyon nagy döbbenet, amit a csavaros megoldás jelentett volna most elmaradt, de ettől függetlenül is azt mondhatom, hogy ez a krimije is legalább olyan fifikás, mint amilyen mondjuk a Tíz kicsi néger.

Már maga az alapszituáció is remek lehetőséget rejt magába, és már ez miatt is megemelem a kalapom az írónő előtt. Poirot épp egy ügy megoldása után pár napot töltene pihenéssel, amikor is a szállodába való bejelentkezésekor egy távirat várja, amelyben haladéktalanul a segítségét kérik, így nem marad más választása mint haza indulni és vonatra szállni. Igen ám, de valamilyen oknál fogva a tél közepén a híres Orient expresszen éppen nincs egyetlen egy szabad fülke sem. De detektívünk összefut egy régi ismerősével, aki a Nemzetközi Hálókocsi Társaság igazgatója, így kerítenek Poirot-nak egy ágyat, amely ugyan nem jár saját fülkével, mert meg kell azt osztania egy amerikai üzletember titkárával, de legalább úton van hazafelé. A vonat elindul a pályaudvarról és a híres belga detektív ekkor még nem is sejti, hogy micsoda szövevényes ügy kellős középen találja magát hamarosan. Mert persze az egyik éjszaka közepén gyilkosság történik. Hogy ez ne legyen elég a jóból, a vonat is csapdába kerül az akkori Jugoszlávia területén, a hó fogságába esik, így Poirot össze lesz zárva a gyilkosság összes gyanúsítottjával. Persze nem kell őt félteni, hisz a tőle megszokott alapossággal veti bele magát a nyomozásba és igen érdekes dolgokra derít fényt. 

Maga a meggyilkolt amerikai üzletember, Mr. Ratchett nem az volt, akinek kiadta magát, hanem egy régi gyermekrablási ügy elkövetője, akinek nem csak az elrabolt gyermek élete szárad a lelkén, hanem három másik emberé is, ugyanis ez az ügy tönkretette az egész érintett családot. Az apát, Armstrong ezredest, az anyát, aki második gyermekével viselősen halt meg a tett után, illetve egy nevelőnőt, akit bűnrészeséggel vádoltak és aki öngyilkosságot követett el.

A szóba jöhető gyanúsítottak csak az utastársak valamelyike lehet, márpedig ez egy igen vegyes társaság. Az utasok között van az amerikai üzletember titkára, egy orosz származású hercegné és német komornája, egy ezredes, egy fiatal nevelőnő, egy hálókocsi-kalauz, Mr. Ratchett inasa, egy bőbeszédű amerikai hölgy, egy svéd nő, Andrényi gróf és felesége (egy kis magyar szál), egy rikító öltözetű amerikai férfi, egy olasz autókereskedő. A kihallgatások során sok furcsaság derül ki, de azért Poirot-t nem lehet olyan könnyen tévútra vinni, így jó szokása szerint a székben hátradőlve, a kis szürke agysejteket használva megoldásra lel, méghozzá olyanra, amit először ő sem akar elhinni, hisz olyan döbbenetes.

"Az a kis ötletem támadt, kedves barátom, hogy ez egy felettébb gondosan kitervelt és végrehajtott bűntett. Kiszámított, ravasz bűntett. Hogy is mondjam? Nem latin bűncselekmény. Hanem olyan, amelyben egy józan, megfontolt, célratörő elme munkájának nyomait láthatjuk. Gondolom, angolszász agy lehet."

Sokadik krimim ez már Agatha Christie-től és őszintén mondom, hogy az egyik legcsavarosabb és legerősebb hangulatú ez. Persze itt is minden apró részletnek jelentősége van, olyanoknak is, ami felett, mi olvasók általában átsiklunk, de a nagy hírnévnek örvendő Poirot természetesen nem. Én pont ezeket az apróságokat imádom a Christie-krimikben. Itt pedig azt a helyzetet szerettem, hogy a világtól elzárva, a hó fogságában egy hihetetlen vegyes és össze nem illő társaság tagja között kell meglelni a gyilkost. Ez a külvilágtól elzárt helyzet szerintem mindig az egyik legjobb elem a krimikben, hisz ilyenkor biztos, hogy a gyilkos köztünk van, bármilyen hihetetlennek gondoljuk is.

Ami pedig a Gyilkosság az Orient expresszen c. krimit kiemeli a többi közül az az erkölcsi dilemma, amivel Poirot-nak szembe kell néznie a legvégén. Az áldozat maga is egy hidegvérű gyilkos volt, így sokak szerint megérdemelte a halált, de jelen esetben Poirot-nak és két segítőjének döntenie kell, hogy mi a fontosabb: egy gyilkosság felderítése vagy egy, az igazságszolgáltatás elől egérutat nyert gyilkos megbüntetése. Én csak annyit mondhatok, hogy teljes mértékben egyetértettem a történet lezárásaval. 

Illetve annyit tanácsolhatok, hogy aki még nem olvasta ezt a krimit Agatha Christie-től, mindenképpen kerítsen sort rá, nyomozzon és gondolkozzon együtt a világhírű kis belgával, hogy a legvégén tátott szájjal döbbenjen rá a csavaros megoldásra! 

(Majd utána nézze meg a belőle készült filmet is! A David Suchet-féle 2010-es verzió iszonyat erős hangulatilag, de az én személyes kedvencem az 1974-es feldolgozás, amelyben olyan nagy színészek játszanak, mint Sean Connery vagy Ingrid Bergman.)

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2010

Fordította. Katona Tamás (1980)

Boldogságosat!

Ezzel a kis kollázzsal szeretnék minden kedves ismerősömnek, követőnek, idetévedő olvasónak nagyon boldog és valóban kellemes, pihenéssel, finom falatokkal és sok jó olvasmánnyal teli karácsonyi ünnepeket kívánni! 

Olyan képeket válogattam össze, amelyek számomra megadják a karácsony alaphangulatát: a fények, a sütik, a forró kávék (igen, még ilyenkor is!), a régi, öröklött vagy épp újonnan vásárolt karácsonyfadíszek, az ajándékok (remélem mindenki megkapja a vágyott könyvet!) és egy kis hó, csend és nyugalom. 

(képek forrása: www.weheartit.com)

A 2014-es kiválasztott 12-es

Lobo idén is meghirdette a várólistánk csökkentésére vonatkozó kihívását, amelyre most már harmadik alkalommal nevezek be. Szerencsére az elmúlt két alkalommal sikerült teljesítenem a feladatot, és ennek nagyon-nagyon örülök. Egyrészt, mert ez azt jelenti, hogy legalább 12 régóta a várólistámon (képletesen vagy valóságosan) porosodó könyvet sikerült végre elolvasnom, másrészt eme játék keretében szerencsére igazán jó kis könyvek kerültek a kezembe, valahogy mindig jól sikerült őket összeválogatnom. Remélem, hogy ez 2014-re is így lesz! 

Az újabb fordulóra nem sokat kellett gondolkoznom, hogy mely könyvek legyenek az alap 12-es csapat részei, mert valahogy ez a lista már ott motoszkált a fejemben egy ideje. Ők várnak olvasásra:

 

1. Isabel Allende: Lelkem, Ines
2. George Orwell: 1984
3. Zilahy Lajos: Két fogoly
4. Alice Hoffman: Galambok őrizői
5. Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában
6. Szilvási Lajos: Születésnap júniusban
7. W.S. Maugham: Téli utazás
8. Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
9. Halász Margit: Éneklő folyó
10. Emma Donoghue: A szoba
11. G.G. Marquez: Száz év magány
12. Alice Munro: Asszonyok, lányok élete

Miután összeállítottam a magam kis listáját akkor láttam, hogy egész klassz válogatás lett, legalábbis szerintem. Örülök annak, hogy 50-50% lett a férfi és női írók aránya, annak is, hogy vannak rajta magyarok, bár nem sokan, de akkor is. Aztán olyanokat is beválogattam, amelyek nagy hiányosságaim, pl. az 1984 vagy a Száz év magány, igazán illő lenne már mindkettőt elolvasnom. Vannak rajta kedvenc írók, mint Szilvási vagy Alice Hoffman, és olyanok, akikkel folytatom az ismerkedést, mint Halász Margit, Maugham vagy Hemingway. Persze olyanok is, akikkel most fogok először "találkozni", de igazából eddig egész jó kritikákat olvastam róluk az általam kedvelt bloggerektől, mint pl. Allende vagy Emma Donoghue. Munro pedig az idei irodalmi Nobel-díj miatt került be, nagyon kíváncsi lettem rá.

Természetesen miután összeállt az alap, azért pár biztonsági tartalékot is beválogattam, de arra a listára csak további 8 könyv került és terveim szerint őket is szeretném elolvasni majd jövőre. De mint tudjuk ember tervez ... szóval meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Az biztos, hogy van miért várni a jövő évet, mert már most kezdeném a 12-es kupac valamelyikét, így a lelkesedésem most is megvan a játékhoz!

Egy pad, egy kávé és egy könyv #7

Kicsit speciális ez a mostani bejegyzés, ugyanis most az otthoni verziójáról számolnék be ennek a sorozatnak (ha lehet ezt már sorozatnak nevezni a blog életében). Mivel odakint elég egy szutyok idő van, azaz sötét és hideg, napot vagy csekélyke napsütést én néhány napja már nem igazán láttam, ezért a hétvégén semmi kedvem nem volt itthonról kimozdulni, teljesen "vackolódós üzemmódba" kapcsoltam. Ám ez nem azt jelenti, hogy ne tudnám magam hasonló élvezetekkel kényeztetni, mint amit egy kávézó nyújtana számomra. 

Ráadásul ehhez a fapados verzióhoz sok minden nem igazán szükségeltetik, csak a címben megnevezett szokásos dolgok.

Kell egy ülőalkalmatosság, amelyet most a párnákkal jól felszerelt, puha takaróval megspékelt ágyam nyújtott számomra. 

Aztán szükség van egy kávéra, amelyet saját kezűleg készítettem el, ez az itthoni téli mézeskalácsos ízesítésű verzióm. Baromi egyszerű ám az egész, mert a megforrósított tejbe egy kis mézeskalács fűszerkeveréket teszek, ami egy kis kavargatás segítségével szépen feloldódik benne (de tényleg csak egy nagyon kicsit, mert elég intenzív íze van), aztán egy egyszerű ikeás tejhabosítóval gyorsan felturbózom a tejet és sima feketekávét löttyintek bele. Mivel imádom a fahéjat, ezért a tetejét mindig megszórom vele. Próbáljátok ki, isteni, igazi téli testet-lelket átmelegítő forró italról van szó, én imádom!

A választott könyv jelen esetben pedig Molnár Ferenctől A zenélő angyal, amely karácsonyi ajándék, de nem bírtam vele várni karácsonyig. Már most szeretem, többek között azért is, mert ki sem tettem itthonról a lábam és mégis Velencében róttam az utcákat.

Amivel még egy kicsit megspékeltem a mostani kényeztetést a hétvégén, az az, hogy már szépen világít a télapó alakját formázó fényfűzérem, és olvasás mellé, illetve a karácsonyra való hangolódás jegyében halkan a háttérben pedig Kelly Clarkson Wrapped in red c. albumát hallgatom. Számomra ez az igazi kávés-könyves feltöltődés egy borús hétvégén és ráadásul ingyen van.

A hónap leg-leg-leg könyvei #18

Hihetetlen, hogy milyen gyorsasággal robogunk az év vége felé (ráadásul még nem találtam meg a tökéletes határidőnaplót jövőre, csakúgy mint katacita még én is keresem az igazit). Volt idén is egy november, ekkor is olvastam szokás szerint, de volt benne egy kis mélypont, amikor még ehhez sem volt kedvem. Úgy látom, hogy ez az apró, jó esetben rövid ideig tartó megtorpanás minden évben eljön egyszer. Azt hiszem ennek köszönhetem, hogy november egy kicsit csajos hónapra sikeredett az alábbi 5 könyvvel, sajnos semmi igazán komoly vagy nagy szépirodalmi művet nem tudok felmutatni, de azért most is volt olyan könyv, amely meglepett, megnevettetett vagy éppen olyan, amire teljesen rákattantam.

1. Julie James: Practice Makes Perfect - ezzel a címmel akár az angolul tanulóknak/olvasóknak is üzenhetett volna az írónő, de ne féljen senki, aki szereti a műveit, nem egy nyelvkönyvről van szó, hanem egy újabb remekbe szabott, vicces történetről. Igaz, nem a számomra kedves FBI/U.S. Attorney-sorozat folytatása, de mégis kapunk egy kicsit a megszokottból, ugyanis itt két ügyvéd vetélkedését kísérhetjük nyomon. De milyen vetélkedését! Kicsit olyan érzésem volt, mint anno, amikor a Rózsák háborúját néztem a tévében, ahol az volt a központban, hogyan tudják minél jobban egy páros tagjai megszívatni egymást. És mit nyertem ebből a történetből én? Néhány vidám órát, pár "könnyesre röhögöm magam" jelenetet, ezért ez a könyv volt ebben a hónapban a legmulatságosabb számomra.
2. Liane Moriarty: Add vissza az életem! - bevallom, előítélettel álltam neki ennek a történetnek, hogy majd túlontúl nőcis lesz nekem és nagyon szenvedős, és természetesen már megint beleestem a ne ítélj előre csapdájába. Mert szerintem ez a könyv jó, elgondolkoztató és sokkal komolyabb annál, mint amire elsőre gondoltam. Tehát ez volt a legnagyobb meglepetés november folyamán!
3. Amanda Stevens: Örök kísértés
4. Amanda Stevens: A birodalom - a 3)-as és 4)-es számú könyveket egy kalap alá veszem, hiszen egy sorozatról van szó, a Sírkertek Királynője címűről. És itt már meg is állhatunk egy kicsit. Ugyanis ebben az évben az volt a célkitűzésem, hogy messze, nagyon messze elkerülöm majd a sorozatokat, aminek több oka is van. Aztán elolvastam ennek a sorozatnak az első kötetét, amely jött, látott és győzött és annyira megszerettem, hogy rögtön be kellett szereznem a nemrég megjelent folytatást. Ennek a sorozatnak két jelzőt adnék, egyrészt ez nyerte meg a legborzongatóbb atmoszférájú kategóriát, másrészt ennek volt a legszimpatikusabb főszereplője.
5. Joanne Harris: Bársony és keserű mandula - aki olvasta az eggyel korábbi posztomat, az már tudja, hogy nagy rajongója vagyok az írónő könyveinek, ezért erre a novellagyűjteményre nem is tudok mást mondani, csak annyit, hogy a legvarázslatosabb volt az ősz utolsó hónapjában!

 (A felhasznált képet a www.weheartit.com oldalon találtam.)

Joanne Harris - bármit, bárhol, bármikor

Joanne Harris: Bársony és keserű mandula

Igen, lassan két éve tartó kapcsolat után ki merem jelenteni, hogy Joanne Harrist bárhol, bármikor tudnék olvasni és igazából teljesen mindegy, hogy miről ír, mert tuti, hogy el fog vele varázsolni. Pedig emlékszem, hogy nagyon sokáig abszolút nem érdekelt, aztán egyszer csak piszkálni kezdett, hogy hát annyi könyve jelent már meg, ráadásul a borítói is mindig olyan csudaszépek voltak, nem kellene adni neki egy esélyt? A Szederborral kezdtem, ami bevezetőnek a harrisi világba tökéletes volt, majd jött szép sorban a többi és most már ott tartok, hogy majdnem az összes könyve a polcomon pihen és a kedvenc könyveim között eddig 4 könyv szerepel tőle. Így bátran kijelenthetem, én bizony a rajongója lettem. 

Épp ezért nagy örömmel láttam, hogy most karácsonyra érkezik tőle egy novellás kötet (illetve már a boltokban is van, volt szerencsém kézbe venni). Aztán olvastam, hogy egyik-másik szereplő ebben a kötetben egy korábbi novella gyűjteményben, a Bársony és keserű mandula címűben már szerepelt, ezért arra gondoltam, hogy amíg be nem tudom szerezni az Egész évben karácsonyt, addig elolvasom inkább ezt. Mint a címből és lelkendező soraimból kiderül ezúttal sem okozott nekem csalódást az írónő.

Persze egy novellagyűjtemény tekintetében azért mindig akadnak olyanok, amelyek annyira nem fognak meg, és itt is találkoztam ilyenekkel (számomra ezek képviselték a "keserű mandulákat"), de ezekre sem azt mondom, hogy nem tetszett, mert elképesztő fantáziával teremtett újabb- és újabb helyszíneket, szereplőket benne, csak ezek nem találtak el igazán.

Viszont ráleltem olyan gyöngyszemekre, amelyekből - illetve a benne szereplőkről - egy egész regényt el tudnék képzelni és minden további hezitálás nélkül vevő lennék rájuk.

Három abszolút kedvencem született, amelyből az első a Faith és Hope vásárolni indulnak. Ez a történet két idős hölgyről szól, akik az öregek otthonában laknak, egyikük tolókocsihoz kötött, a másikuk vak. Egy nap megszöknek az otthonból, azért, hogy a páros tolókocsiba kényszerült tagja megszerezhessen egy vadítóan, szédítően piros tüneményes női cipőt. Már amikor a piros cipő a képbe került, engem megvettek kilóra, mert melyik nőnek ne lenne titkos álma ez, hogy egy ilyen gyönyörűséges cipellő tulajdonosa legyen? Persze nem is magán a cipőn van itt a hangsúly, hanem az odáig vezető utazáson. Ha jól tudom az Egész évben karácsonyban ez a két tüneményes hölgy újra feltűnik majd, aminek nagyon örülök, és kíváncsi vagyok, hogy ezúttal milyen kalandba keveredik a kettősük.

A második kedvencem a 81-es osztály. Ebből aztán igazán boszorkányosan jó regény kerekedhetne, hisz az alaptörténet egy boszorkány osztályról szól, akik a 20 éves találkozójukat ülik éppen. Kiderül, hogy ki maradt a "pályán", ki az aki megtagadta a képességeit és normális életet igyekszik élni, vagy ki az, aki apró-cseprő varázslatokkal elevickél az élet útvesztőiben. És mint minden osztálytalálkozón itt is előjönnek a réig dolgok, felszakadnak sebek, régi sérelmek és néha rá kell jönnünk, hogy van olyan osztálytársunk, akit bizony sokáig félreismertünk, illetve hogy a segítség egy szorult helyzetben sokszor a legváratlanabb személytől érkezhet. Ha erre a novellára gondolok vissza, akkor szinte sajnálom, hogy nem olvashattam még ezekről a boszorkányokról hosszabban.

A harmadik befutó nálam a Csúnya Nővér volt. Ez az alapötlet iszonyatosan tetszett. Itt nem a szépséges, jóságos lány van a középpontban, hanem annak csúnyácska testvére, mintha Hamupipőke másodszereplővé avanzsált volna és a színpadi homályból, a háttérből az egyik csúnya testvér lép elő, ráadásul az üvegcipő is pont rá illik, nem pedig a szegény sorú, ámde szépséges Hamupipőkére. Jól ki van ez csavarva, nem? De ez adta meg a sava-borsát ennek a történetnek, és itt a végén igazi széles vigyorral olvastam az utolsó szavakat.

Többet is tudnék még emlegetni azok közül, amelyektől a "bársony" érzetét kaptam, de inkább arra biztatnék mindenkit, aki még nem olvasta, hogy kezdjen bele és találja meg a maga bársonyát vagy keserű manduláját, mivel nem vagyunk egyformák, ezért biztos mindenki másra talál rá benne. Én a szokásos varázslatos hangulatot kaptam meg, ráadásul személyesebbé vált minden egyes novella azáltal, hogy maga Joanne Harris egy pár mondatban elmondja az adott történet születésének/gondolatának körülményeit. Nekem tökéletes társam volt egy olyan időszakban, amikor egy kicsit el akartam menekülni a valóság elől, amikor túl akartam élni a napokat, vagy azt a fránya bkv-zás hosszú perceit, ezért újra csak köszönettel tartozom az írónőnek! Ezentúl biztosan mondom: tőle bármit, bárhol, bármikor!

Értékelésem: 4/ 5 -ből

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2008

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Könyvszaporulat - november

Közeledvén év végéhez mindig úgy érzem, hogy valahogy gyorsabban mennek a napok ahhoz képest, amit év elején szoktam érezni. Akkor mindig hihetetlennek tűnik, hogy egy sötét január után majd újra örülhetünk a tavasznak, nyáron élvezhetjük majd a kényeztető napsugarakat, ősszel pedig újra rácsodálkozhatunk majd a természet sokszínűségére és egyszer csak elérünk majd novemberhez is, amit talán a legkevésbé kedvelek az őszi hónapok közül. De idén is volt november, az év eme hónapjába is beléptünk, sőt ma már magunk mögött is hagytuk, és ezt a hónapot sem úsztam meg könyvvásárlás nélkül.

Elsőként az Alexandra Geopen kiadós akcióját használtam ki, így hihetetlenül jó áron jutottam hozzá Halász Margit két könyvéhez, a Gyöngyhomokhoz és az Éneklő folyóhoz. Régóta fájt már rájuk a fogam, egy csöppnyi hezitálás után ugyan, de megrendeltem őket és jövőre minél hamarabb szeretném őket sorra is keríteni.

Aztán két olyan könyv lépett az életembe, amit nem is igazán tudok hova tenni. Egyszer csak azt éreztem, hogy nekem muszáj elolvasnom Amanda Stevens a Sírkertek Királynője trilógiáját és hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás lett ennek az eredménye - értsd, hogy berohantam a legközelebbi könyvesboltba, lekaptam a polcról az Örök kísértést, spuri haza és igazából két este alatt el is fogyasztottam az első részt. Ami persze totál elvarázsolt, pedig olyan távol álltak tőlem eddig a paranormális regények, így nem bírtam ki és másnap elindultam, hogy beszerezzem a következő kötetet, A Birodalmat, amelyet szintén rekordgyorsasággal olvastam el és most esz a fene a folytatásért, amire ugye még sokáig kell várni (épp ezért lehet, hogy angolul leszek kénytelen elolvasni addig is). 

Szóval 4 könyvet habzsoltam be novemberben, ebből kettőt el is olvastam, a másik kettő jövőre mindenképp sorra kerül. Ami miatt ez a 4 könyv lehetett volna több is, az az Európa akciója volt, de én magam sem értem hogy, megálltam, hogy ne rendeljek semmit, pedig vágytam volna az új Volo-könyvre és a Segítségre is, de úgy gondoltam, hogy tökéletesen ráérek jövőre is megvenni őket, hisz annyi az olvasatlanom, hogy úgy érzem, soha nem fogok kifogyni a könyvekből!

Kísértetek között

Amanda Stevens: Örök kísértés

Nem tudom, ki hogy van vele, de én hiszek abban, hogy vannak olyan könyvek, amelyek megszólítanak minket. Lehet, hogy sokan most nevetnek ezen, de velem ez már nem először esett meg és ugyanezt éreztem Amanda Stevens Örök kísértés c. regénye kapcsán. A Sírkertek Királynője trilógia második kötete nemrég jelent meg, és én most éreztem azt a vonzást, hogy el kell olvasnom nekem is ezt a sorozatot. Pedig idén úgy voltam vele, hogy ha valami sorozat, akkor azt inkább próbálom messze elkerülni, ugyanis elegem volt már sokszor a rétestészta effektusból és az újabb részekre való várakozásokból. És akkor egyszer csak jelzett nekem ez a könyv, én pedig elsiettem a könyvesboltba és lecsaptam rá. Este pedig bele is kezdtem és két nap alatt a történet végére értem, ugyanis nem tudtam letenni, annyira belemerültem ebbe a borzongató, természetfeletti világba.

"Kilencévesen láttam először kísértetet.

Apámmal éppen az avart gereblyéztük a temetőben, ahol ő temetőgondnokként dolgozott. Kora ősz volt, még nem kellett pulóvert húzni, de aznap délután csípős hideg lett, amint a nap a láthatár alá bukott. A lágy szellő fafüst- és fenyőillatot hozott, és ahogy feltámadt a szél, egy csapat fekete madár röppent fel a fák koronájáról, majd viharfelhőként siklott tova a halványkék égen."

Amelia Gray, a történet főszereplője, huszonhét éves és kilencéves korától látja a világban bolyongó szellemeket. Ezzel a képességével nincs egyedül, mert az őt csecsemőként örökbefogadó szülei közül édesapja is rendelkezik vele. Az addig őt féltőn óvó apuka a kislánynak 4 nagyon fontos szabályt tanít meg, amelyet a további években sziklaszilárdan be kell tartania ahhoz, hogy ezzel az adománnyal/átokkal együtt tudjon élni:

1. Soha ne vegyél tudomást a holtakról! Ne nézz rájuk, ne szólj hozzájuk!
2. Soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől!
3. Nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek!
4. Soha, de soha ne kísértsd a sorsot!

Mivel az édesapja temetőgondnokként dolgozik, Ameliának egyenes az útja ahhoz, hogy az ő foglalkozása is a temetők, holtak körül forogjon: temetőrestaurátor lesz. Egészen addig elég eseménytelenül telik az élete (ha egy ilyen képességekkel rendelkező lány mindennapjaira lehet egyáltalán ezt mondani), amíg fel nem kérik az Oak Grove-i temető restaurálására, ahol egyik éjjel egy sírra kitett holttestet találnak, azaz gyilkosság történik. Amelia egyszerre az események középpontjában találja magát, hisz a restaurálás elejét alapos feltérképezés, fényképezés teszi ki, ezért a nyomozók úgy gondolják, hogy az általa készített fotókon talán találhatnak valamit, ami a gyilkos személyéhez közelebb viszi őket. Ekkor toppan be John Devlin nyomozó a lány életébe, amely fenekestül felfordul. Egyrészt életében először ellenállhatatlanul vonzódik egy férfihez, amivel nem is lenne semmi gond, hisz Devlin egy igazán karizmatikus férfi, csakhogy nincs egyedül, mert egy balesetben elhunyt felesége és lánya szelleme folyamatosan kísérti őt. Ha valaki esetleg elfelejtette volna, akkor vessen egy pillantást a 3. pontra! Igen, a Devlinnel való mindenféle kapcsolat szigorúan tiltott lenne Amelia számára. De az események folyása alól nem tudja magát kivonni, mert nemcsak a vonzalmát nem tudja legyőzni, de a rendőrség a fényképeken túl is a segítségét kéri, mint tanácsadó ebben a gyilkossági ügyben, mert hogy a szálak messze nem egy "szimpla" gyilkosságra utalnak. Az események pedig olyan dolgok láncolatát indítják el a lány életében, amelyek visszavonhatatlanok és egyelőre beláthatatlan hatással vannak a jövőre nézve.

"Az életem javarészt temetőkben telt – a temetők az én birodalmam, megannyi nyugodt menedék, kerek egész világ, mellettük a városi zűrzavar maga az átok. Aznap éjjel azonban a valóság pusztító erővel tépázta és döngette a kapukat."

Engem ez a történet az első mondatától az utolsó mondatáig nem eresztett, egyszerűen beszippantott. Pedig az olvasmányaim között nem dúskálnak a paranormális regények, meg nem vagyok egy olyan ember, aki imád borzongani, mégis ezt a történetet ha tudtam volna, akkor egy szuszra falom fel. Ez pedig több dolognak is köszönhető.

Elsőként az írónő remek karakterei ejtettek rabul. Amelia (annyira megtetszett ez a női név egyébként!) egy nagyon okosan megalkotott női főszereplő. Karakán fiatal hölgy, súlyos terhet rak rá az élet a képessége miatt, mégis, ezt képes a saját előnyére kovácsolni azzal, hogy egy ilyen ritka szakmát választ magának, amelyben ő lesz az egyik legjobb szakértő. Rengeteg ijesztő dolog történik vele végig a történet során, mégsem direkt rohan a vesztébe, azaz feleslegesen nem kockáztat, hanem csak akkor ha muszáj (mindig is utáltam a horrorfilmekben azt a részt, amikor a házban magányos főhősnő egyedül lemegy a pincébe, mert zajt hall - én fejvesztve rohannék ki a házból!). 

Aztán ugye van itt egy férfi főhős, a titokzatos Devlin! És végre, micsoda egy férfi! Devlinért nem azért lehet oda-meg vissza lenni, mert kockás a hasa és kidolgozott izmai vannak, ilyenekről még csak szót sem ejt az írónő, hanem úgy írja le nekünk a típusát, hogy csak az zakatol az agyunkban, hogy milyen kisugárzása van ennek a fickónak és apránként csepegtet bizonyos infókat vele kapcsolatban, amelyek nemhogy közelebb vinnének a megértéséhez vagy a szellemeihez, hanem csak egyre jobban összezavarnak. Mégis, nekem úgy tűnt, hogy ebben a nyomozásban olyan volt, mint egy kőszikla, azaz Amelia bármikor számíthatott rá, ő ott volt.

"– És magának? Szoktak lenni visszatérő álmai?
– Szoktak – hallgatott el. – Aztán felébredek, és kiderül, hogy valóság."

Maga a történet is elég kacifántos lett. Én bizony ki nem találtam a gyilkos személyét, menet közben úgy éreztem magam, mint egy Agatha Christie-krimi esetében, állandóan másra tippeltem és mondanom sem kell, hogy nem találtam el. Aztán van benne egy igazán nagy csavar is, ami miatt végképp megemeltem a kalapom, bár bevallom számítottam erre a húzásra egy ilyen sztori esetében, de a többi eseménnyel szépen elaltatta az éberségem az írónő. 

Amelia munkáját is imádtam. Ő nem szellemirtó, vagy olyan médium, aki szellemekkel foglalkozik, hanem egy rettentően érdekes szakmát választott magának. A sírkövekről, a temetkezési szokásokról olyan dolgokat tanulhattam meg, amelyek tudatában ha legközelebb egy temetőben járok biztosan másképp fogok nézni egy sírt vagy egy sírszobrot.

A helyszínválasztás pedig nagy kedvemre volt, hiszen ez a regény a babonákkal övezett Délen, Charlestonban játszódik, ahol még hisznek a boszorkányságban, ahol a holtakat legalább olyan tisztelettel kezelik, mint az élőket. Egy ilyen történethez egy ilyen helyszínt választani számomra nagyon jó húzás volt, és a vékony cérnaszálon lógó idegeimnek kimondottan megnyugtatóak voltak azok a részek, amelyeknél a déliek vendégszeretetéről vagy éppen tornácos házairól esett szó.

Annyira megfogott magának ez az első kötet, hogy amikor láttam, hogy ezzel nagyon gyorsan végezni fogok és még éjszaka is csak faltam a sorokat, másnap délután az első utam a könyvesboltba vezetett, hogy beszerezzem a második kötetet. Azóta sajnos már azt is "elfogyasztottam" és csak annyit mondhatok, nem fogom tudni kivárni, amíg a harmadik rész megjelenik magyarul, és a folytatást muszáj leszek elsőként angolul elolvasni! 

(ui: a könyv olvasása közben végig Jane Eyre története járt a fejemben, valahogy Devlin karakterét Mr. Rochesterével tudtam azonosítani és a hangulat is azt a fajta borzongást váltotta ki belőlem, mint amit Thornfield.)

+ egy kis érdekesség: érdemes megnézni az írónő honlapját a sorozattal kapcsolatban, mert Amelia Déljéről csodás képeket találni ott, illetve zeneszámokat is, amelyek tökéletesen passzolnak a történethez

Értékelésem: 4,5 / 5 - ből

Kiadó: Atheneaum

Kiadási év: 2012

Fordította: Szlovacsek Ilona

10 évvel fiatalabb

Liane Moriarty: Add vissza az életem!

Ne, ne ijedjen meg senki, nem egy átalakító műsorról írok, ez még mindig könyves blog, szóval megint csak egy könyv lesz a főszereplő. Egy olyan regény, amelyre nem voltam igazán kíváncsi, amely valamilyen úton-módon sehogy nem talált utat a szívemhez (értem ez alatt, hogy sem a fülszöveg, sem a borító nem vonzott első látásra). Mégis hogyan került akkor a kezembe? Megkaptam ajándékba! És ugye azt mondják, hogy ajándék lónak ne nézd a fogát, jelen esetben ne zárkózz el egy könyv elől sem, szóval novemberben ezzel a könyvvel indítottam a hónapot. Ráadásul újfent bebizonyosodott számomra, hogy ne ítéljek előre semmilyen könyv tekintetében, mert amennyire nem vártam ettől a regénytől valami nagy durranást, olyannyira tetszett és gondolkoztatott el.

Az alaptörténet nagyon egyszerű: adva van egy 39 éves fiatalasszony Alice, aki egyik reggel a konditerem stepaerobick óráján elesik és beveri a fejét, de úgy, hogy amikor magához tér azt gondolja, hogy 29 éves és az első gyermekével várandós éppen. Szóval egy esés és hipp-hopp 10 év eltűnt az életéből. Az igazi sokk nem is akkor éri, amikor rájön, hogy 10 évvel több, mint amennyinek gondolja magát, hanem amikor a kórházban az alábbiak történnek vele:

• hívná imádott férjét, akinek a titkárnője olyan lekezelően bánik vele, mintha ő valami kiállhatatlan boszorkány lenne, majd a férj habzó szájjal hívja vissza egy fontos üzleti útról - konklúzió: 10 év után éppen válófélben vannak azzal az emberrel, akibe Alice 29 évesen teljesen bele volt pistulva, és aki nélkül egy napig nem tudta volna leélni az életét.
• természetesen kiderül, hogy nem terhes, sőt talál a hátizsákjában egy 3 lurkót ábrázoló képet - konklúzió:  10 év alatt 3 gyerek és ebből csak az első terhességére emlékszik, de még azt sem tudja hogy hogyan hívják a gyermekeit.
• mentsvárként a nővérét hívja, aki ugyan bemegy hozzá a kórházba, de érezhetően megváltozott a viszonyuk a 10 évvel korábbi állapothoz képest - konklúzió: valami itt is nagyon félresikerült a kiesett időszak alatt.
• realizálja, hogy a ruhamérete két számmal lett kisebb, a teste kisportoltabb, az arcán mutatkozik pár ránc - konklúzió: ki ez a sportos nő, aki a reggelét az edzőteremben kezdi és hová lett az igazi (régi) Alice?

De mivel egyéb baja nincs, és az orvosoknak nem vallja be, hogy nem tért vissza a kórházban megfigyelés alatt töltött időszak során az emlékezete, ezért hazaengedik és innen kezdődnek a megpróbáltatások. Hiszen itt van Alice, aki 29 évesnek érzi magát, tele szerelemmel a férje iránt, boldogsággal a lelkében, ráadásul a meglévő emlékei szerint első gyermeküket várná éppen. Ehelyett van egy majdnem 40 éves Alice, aki hazatérése után azzal szembesül, hogy ugyan épp olyan gyönyörű házuk lett a férjével Nickkel közösen, mint amit elterveztek, és van 3 gyermeke, de a rokonai és barátai elmondása szerint mégsem olyan ember lett belőle, amilyen 29 évesen gondolta, hogy lesz belőle 10 év múlva. Mi történt vele ez alatt az idő alatt? Hogy változhatott meg ennyire? Mi ment félre a férjével való kapcsolatában, hisz annak idején megígérték egymásnak, hogy ha bajba kerülne a házasságuk körömszakadtáig harcolni fognak a rendbehozatalára? Mi történhetett a nővére és közte, hogy szinte tapintható a testvérek közötti feszültség? És mi lett a csigaházába visszahúzódó anyjával, aki most Alice apósának felesége lett és salsát oktat? Hát megbolondult itt mindenki? Nem Alice, csak eltelt 10 év, amely hatással volt az életedre!

„Felnőtt. Ez történt. Egy felnőtt nézett rá vissza a tükörből. Csak éppen nem érezte magát felnőttnek.”

Na, és épp ezért volt nekem ez a regény óriási meglepetés. Azt gondoltam, hogy valami csajoknak szóló limonádé, aztán jó nagyot koppantam, mert nagyon sokszor szorult össze a szívem és gondoltam át azt, hogy mennyi minden történik egy ember életében egy évtized alatt és milyen borzalmas lenne egyik nap arra ébredni, hogy nem emlékszel ezekre a sorsfordító eseményekre. Milyen lehet nem emlékezni életed eddigi talán legmeghatározóbb 10 évére? Milyen lehet azzal szembesülni, hogy nem olyan nő vált belőled, mint amilyenre fiatalon gondoltál, hogy leszel? Aztán milyen lehet látni azt, hogy az az ember, akit imádsz, gyűlölettel teli tekintettel néz rád és egy gyermekelhelyezési perről akar csak veled beszélni? Milyen lehet egyáltalán nem emlékezni a gyermekeidre? Mindezeket a kérdéseket az írónő Alice karakterén olyan szépen kidolgozottan, érzelmesen mutatja be, hogy szinte az olvasás idejére én magam is eggyé váltam Alice-szel, az ő bizonytalanságai, érthetetlenségei az enyéimé is lettek.

Nagyon tetszett az a vonulat, ahogy Alice és Nick házasságát a visszaemlékezések során megismerjük, hogy megláthatjuk azt, hogy min csúsz(hat)nak el a dolgok két ember között. Annyira tipikus szerintem ez, amire a fiatal házaspárok azt gondolják, hogy majd náluk ez biztos nem így lesz, aztán persze mégis, és akkor hirtelen odáig fajulnak a dolgok, hogy a válás lesz a szemükben az egyetlen megoldás. Pedig lehetne másképp, csak ahhoz lehet, hogy mindenkinek hirtelen le kellene dobni x évet, visszamenni az időben és arra emlékezni, hogy hogyan is indultak neki a közös életüknek és utána egy kicsit kívülálló szemmel nézni a házassági gondokra, hogy akkor pl. mi most valóban egy tál cseresznye elfogyasztása miatt veszünk össze? (A példa a könyvből jön, az egyik legjobb jelenet szerintem, mármint arra, hogy a két fél mennyire másként látja ezt a cseresznyés ügyet.)

De nem csak ez az amnéziás dolog van a középpontba állítva, hanem a már fent említett a házastársi problémák, a gyermeknevelési gondok, a lázadó és szüleik válását nehezen viselő gyerekek, a küzdelmes hétköznapok, a gyász, a barátnők fontossága és Alice nővérén keresztül pedig a harc egy gyermekért. Szóval ez egy nagyon komplex és szerintem baromi jól megírt regény!

Ráadásul ezt az összetettségét a könyv stílusa is tovább tetézi, ugyanis a történetet 3 nő meséli el. Egyrészt Alice, aztán nővére, Elisabeth leveleken keresztül, amelyeket E/1. személyben ír a pszichológusának, illetve itt van a lányok nagymamája, aki pedig blogol az idősek otthonában és a blogos bejegyzéseken keresztül ismertet az olvasókkal pár családi történetet. Szóval 3 különböző nő, 3 különböző formában és 3 eltérő stílusban, de mindannyian egyre több puzzle darabot adnak a képhez, hogy kerek egésszé álljon össze az elmúlt időszak történése.

A sok szomorkás és érzelemdús eseményen kívül egyébként jó pár humoros jelenet is van a könyvben, pl. az idősek otthonában rendezett műsor, vagy a nagyymama blogbejegyzései és az arra jövő kommentek vagy az, ahogy a gyerekek nap mint nap átverik az anyjukat, hiszen Alice nem emlékszik az általa felállított szigorú szabályokra.

"– A többi anyukához képest, akiket az iskolából ismertek – szólalt meg ismét – szigorú vagyok?
– Olyan vagy, mint a nácik – közölte vele Madison. – Mint egy gestapós."

Egy dolog miatt nem tudom maximálisra értékelni a könyvet: Alice legkisebb gyermeke Olívia rettentő cuki kislánynak van beállítva, ami nem is gond, hisz ismerek én zabálnivaló 4-5 éves lánykákat, de tudom, hogy ezek a pöttömök sem hívják az anyjukat és az apjukat minden adandó alkalommal Anyucikának és Apucikának, szóval ettől a sokadik alkalommal már a falra tudtam volna mászni. De tényleg csak ennyi negatívumot tudok felhozni a könyvvel kapcsolatban, mert sokkal-sokkal mélyebb történetet kaptam, mint amit vártam, igazán élvezhető stílusban megírva és még a befejezéssel is meg tudta koronázni az írónő az amúgy is szépen felépített és kidolgozott történetet. Örülök, hogy elolvastam!

Értékelésem: 4,5 / 5 -ből

Kiadó: Pioneer

Kiadási év: 2012

Fordította: Morvay Krisztina

A hónap leg-leg-leg könyvei #18

Szeptemberben amilyen lelkesen köszöntöttem az őszt és amilyen nagy hévvel vetettem bele magam az olvasnivalók tömegébe, most novemberben annyira elhagyott az olvasási kedvem. Lehet, hogy csak a szokásos évi rövidke válságot élem át, de most valahogy máshol és máson kattognak a fogaskerekeim és nem köt le semmi, pedig írtam egy listát, amin olyan könyvek szerepelnek, amelyeket még idén szeretnék elolvasni. Nem úgy tűnik, hogy sikeres projekt lesz, de sebaj, majd akkor jövőre belehúzok!

Addig is inkább ránéztem az októberi olvasmányaimra, itt legalább látszik, hogy valóban szoktam olvasni. Érdekes hónap volt az október: volt benne hirtelen felindulásból elkövetett könyvvásárlás-olvasás, elkalandoztam a bájos Délre, nyomoztam egy kicsit a Pendragon legenda rejtélye után, Norvégiába és Párizsba is sikerült eljutnom és még egy kis romantikát is sikerült becsempésznem a mindennapjaimba.

1. Katherine Webb: Az elfelejtett dal: első könyvem volt ez a történet az írónőtől és nagyon vágytam arra, hogy elolvashassam. Nagyon jó és szerteágazó történetet kaptam, az egyik legjobb atmoszférával, helyszínnel itt találkozhattam, beleborzongtam a leírásokba.
2. Szerb Antal: A Pendragon legenda: elég rég volt, hogy beszereztem ezt a könyvet, rögtön az Utas és holdvilág elolvasása után lehetett. Azt hiszem ez volt az a történet október folyamán, ami a legösszetettebb volt, ha akarom akkor krimi, ha akarom akkor paródia, vagy történelmi regény - mindez megtalálható benne, ráadásul Szerb Antal stílusa lehengerlő és zseniális.
3. Beth Hoffman: Déli álmok: az egyik legbájosabb hangulatú történet, amely a tipikus Déli atmoszférát olyan jól tárja elénk, hogy pillanatok alatt elfeledkeztem arról épp hol is vagyok.
4. Linn Ullmann: Áldott gyermek: most ősszel erős késztetést éreztem, hogy olvassak valamit skandináv szerző(k)től és az internetes keresgélésem eredményeképpen találtam rá Linn Ullmann ezen regényére. Erre a könyvre azt tudnám mondani, hogy olvasása közben ez okozta nekem a legtöbb érzelmi feszültséget. Mert éreztem, hogy a felszín viszonylagos nyugalma alatt olyan elfojtott érzelmek parázslanak, amelyek ha felszínre kerülnek, akkor aztán elégetnek majd mindent. A kérdés egész végig az volt bennem, hogy mikor történik majd meg mindez és mi marad a pusztítás végén?
5. Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél: majdnem egy éve, hogy beszereztem ezt a könyvet, aztán most ősszel végre azt éreztem, hogy itt az ideje sorra keríteni. Ez volt a második könyvem az írónőtől, de ezek után a többit is szeretném majd elolvasni. Romantikus címkét kapnak a regényei, de szerencsére nem azt a fajta romantikát képviseli amely belefullad a giccsbe és a nagy rózsaszín ködbe. Csakúgy, mint az első könyve esetén itt is elmondhatom, hogy a legszerethetőbb karaktereket alkotta meg főszereplőiben - nem tökéletesek, hibáznak (szinte folyamatosan), de képesek a fejlődésre és mert olyanok mint mi közel tudjuk őket érezni magunkhoz.
6. Julia Quinn: Splendid: ez a könyv Szilvamag bejegyzésének elolvasása után került a figyelmem központjába. Olvastam én már pár könyvet az írónőtől, szeretem is a stílusát, és most erre azért lettem kíváncsi, mert az első regénye. Azt gondoltam nem lesz olyan jó, mint az általam eddig olvasottak és akkorát tévedtem, mert szerintem ez az egyik leghumorosabb, legmókásabb történelmi romantikus regény. Voltak olyan részek, amelyeknél az az igazi hirtelen felszakadó nevetés kapott el, szóval rettentő jó kis kikapcsolódás volt.
7. Ernest Hemingway: Vándorünnep: az egyik legcsodálatosabb történet, amit olvastam. Hemingway és első feleségének, Hadley-nek a története ez a Párizsban eltöltött évekről, de mindezt olyan tálalásban kapjuk az írótól, hogy úgy érezzük mi is ott rójuk velük az utcákat Párizsban. Csak ajánlani tudom mindenkinek!

Minden út Párizsba vezet

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Nagyon régen vágytam már elolvasni Hemingway Vándorünnep című kisregényét. Rengeteg blogger elismerő és rajongó véleményét olvastam róla, és mindig fájt a szívem, hogy szinte beszerezhetetlen. Aztán A párizsi feleség elolvasása után egyre csak azt éreztem, hogy tényleg fel kell kutatnom ezt a könyvet, mert maga az írónő is megemlíti, mint forrásmunkát, amelynek sokat köszönhetett a könyve megírása során.

Úgy tűnt, hogy októberben rám mosolygott a szerencse, mert amikor nem is számítottam már rá, akkor sikerült megtalálnom egy antikváriumban. 

Miután hazavittem, szinte rögtön hozzá is kezdtem és azt vettem észre, hogy nagyon gyorsan elmerültem a történetben, az oldalak meg csak fogynak és fogynak. Gondoltam, hogy nem lesz ez így jó, én nem csak 1-2 napot szeretnék Párizsban tölteni Hemmel és Hadley-vel, hanem legalább egy hetet, szóval szándékosan lassítottam, esténként engedélyeztem magamnak pár fejezetet, azokat teljes átéléssel olvastam. De azt hiszem, nem is lehet másként, mert ahogy Hemingway ír erről a városról, az ottani életről, szinte vele együtt átéljük mi is a történéseket.

Mivel Hadley szemszögéből olvastam már mindezekről az eseményekről, olyan sok újdonságot nem kaptam,

ellenben nagyon jó volt megismerni az érem másik oldalát, azaz Hemingwayt és az ő érzéseit azokról a Párizsban eltöltött évekről, a pályája kezdetéről, a nehézségekről, a kudarcokról és a sikerekről. Másfajta élvezet volt az ő szemszögéből olvasni Gertrude Steinhez, F. Scott Fitzgeraldhoz, Ezra Poundhoz fűződő barátságáról. Meghatározó évek, kapcsolatok voltak ezek Hemingway számára mind szakmailag, mind magánéletileg, nem véletlen, hogy évekkel később, 1957-ben nekiállt ennek a történetnek. Annyira magam elé tudtam képzelni őt, ahogy beveszi magát egy párizsi kávéházba, kikészíti az íróeszközöket, kér egy kávét a pincértől és csak ír, ír, ír, majd áthúzza az egészet, megrázza a fejét, mert elégedetlen azzal, amit aznap alkotott és nagy sebbel-lobbal elindul egyet sétálni a Szajna-partjára. Másnap pedig kezdi elölről az egészet talán nagyobb sikerrel.

"Néhány kék fedelű füzet, két ceruza, egy ceruzahegyező (a zsebkés túl sok ceruzát pazarol), a márványtáblás asztal, a kora reggel illata, kisöpört és felmosott helyiség, no meg szerencse - mindössze ennyi kellett az íráshoz. Ami a szerencsét illeti, az ember vadgesztenyét és nyúllábat hordott a jobb zsebében. (...)

Néha olyan jól ment az írás, sikerült annyira életre kelteni a tájat, hogy az ember szinte ott volt, kilépett a fák közül a tisztásra, fölkapaszkodott a fennsíkra, s látta a dombokat ott túl a tó nyúlványán."

Shakespeare & Company

Amibe pedig igazán beleszerelmesedtem az Hemingway látogatásai voltak a Sylvia Beach által működtetett Shakespeare & Company párizsi könyvesboltba, illetve abba, ahogy minden alkalommal újabb klasszikussal ismerkedett meg, ahogy belevetette magát pl. az orosz irodalom megismerésébe (sajnos nekem elég nagy hiányosságom ez, most kaptam egy kis inspirációt, hogy változtassak rajta).

"Azóta, hogy Sylvia Beach kölcsönkönyvtárára rábukkantam, elolvastam Turgenyev valamennyi írását, Gogol minden angolul megjelent művét, Tolsztojt Constance Garnett fordításában és az angol nyelvű Csehov-fordításokat mind. (...)

Dosztojevszkijben voltak hihető dolgok és hihetetlenek, de néhány olyan igazság is, hogy más emberré vált tőle az, aki olvasta; műveiben az emberi esendőséget és őrültséget, a gonoszságot és életszentséget, a játékszenvedélyt éppúgy megismerte az ember, mint ahogy Turgenyevnél megismerte a tájat és az utakat, Tosztojnál a csapatmozdulatokat, a terepet, a tiszteket és a közkatonákat, s a harcot magát."

Azért meg aztán végképp a kedvenceim közé sorolhatom majd ezt a könyvet, mert úgy tudott elkalauzolni Európa egy másik szegletébe, hogy ki sem tettem itthonról a lábamat. Mondjuk örültem volna annak, ha olvasás előtt beszerzek egy részletes utcatérképet Párizsról és jelölöm a helyeket, utcákat, ahol Hemingway megfordult. Bár ezt legközelebb is megtehetem, amikor újra leveszem majd a polcról, mert biztos, hogy valamikor újra fogom olvasni ezeknek az éveknek a történetét, főleg ha egyszer esetleg Párizsba is eljutok majd, hisz ahogy Hemingway írta:

"Ha szerencséd volt, és ifjan Párizsban élhettél, bárhova vetődj életed során, Párizs veled marad mindig, mert Párizs vándorünnep."

Értékelésem: 5 / 5 - ből

Kiadó: Magyar Helikon

Kiadási év: 1971

Fordította: Bart István, Göncz Árpád, Szász Imre

(A képek forrása: www.weheartit.com)

Kettő az egyben - könyv és film #1

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Nem tudom, mi történt velem mostanában de rákattantam a régi fekete-fehér filmekre. Igazából akkor éreztem elég erőteljesen, hogy itt nagy hiányosságaim vannak, amikor elolvastam Marisa de los Santos És besétált a szerelem c. regényét, ahol a főhősnő, Cornelia nagy rajongója ezeknek a filmeknek, és kedvenc színésze Cary Grant. (A régi nagyok közül az enyém Gregory Peck :)) Amikor ebben a könyvben olvastam a filmekről, bizony sokat keresgéltem az interneten, hogy egy picit képbe kerüljek velük és akkor elhatároztam, hogy ahogy időm engedi, majd igyekszem több ilyen régi filmet megnézni.

Az ősz beköszöntével pedig mindig sokkal erőteljesebben érzem azt is - tudom, ez biztos szintén valami bolondság nálam -, hogy az évszaknak megfelelő hangulatú könyvet olvassak. Így jutott az eszembe Daphne du Maurier híres regénye A Manderley-ház asszonya, ami az egyik kedvenc könyvem. Mivel sajnos nincs belőle saját példányom, mert könyvtárit olvastam anno, ezért nem tudtam gyorsan lekapni a polcról, hogy újra elolvassam. Bár már 3 éve, hogy megismerkedtem Maxim de Winter és ifjú (második) felesége történetével, a mai napig igen élénken él bennem mind a történet, mind a hangulat, mind a színhely. Végig libabőrösen olvastam, ott bolyongtam az új, félénk feleséggel abban a hatalmas házban, Manderley-ben, és éreztem én is az első hitves, Rebecca szellemét. No és persze rázott a hideg ezt az első asszonyt mániákusan imádó házvezetőnőtől, Mrs. Danverstől.
Szóval mivel a könyv nem volt elérhető közelségben, ezért a Hitchcock-film megnézése mellett döntöttem. Egyedül voltam, a sötét szobában kuporogtam a takaró alatt jól felszerelve egy bögre gyümölcsteával és egy kis nassolnivalóval és majd kitört a frász a film közben. Tökéletes élmény volt! 

Mrs. Danvers és az ifjú feleség

A szereplők nagyon jól eltaláltak voltak: az ifjú feleséget játszó színésznő Joan Fontaine olyan ártatlan, olyan szerelmes, olyan félénk volt, és olyan elveszett amilyennek lennie kellett. 

Maxim szerepét Sir Laurence Olivier szintén hihetően formálta meg, remekül hozta a szerep kettősségét: azt a Maximot, aki csendes, nyugodt életre vágyik, újrakezdésre egy ártatlan és szerelmes ifjú nő oldalán, illetve azt a Maximot, aki valami borzalmas titkot őriz Rebeccáról, a házasságukról és aki úgy érzi, hogy nem jár neki második esély. 

Természetesen az egyik kulcsszerep a történet során Mrs. Danversé, akit Judith

Mr. és Mrs de Winter

Anderson formált meg oly pontosan, hogy esküszöm, láttam a végén az őrületet, a mániát a szemében és féltem, de még mennyire féltem tőle, hisz én már tudtam, hogy mire képes ez a nő.

Szintén nagyon tetszett maga Manderley, a ház, a szobák, az a kísérteties hangulat, ami átjárta a falakat. Ugyan egy percre sem tűnik fel az első feleség Rebecca (se egy festményen, se egy fényképen esetleg), de ott van, végig ott van a szelleme, mindig minden Rebeccához kanyarodik vissza. Több kulcsjelent van a filmben (pontosan követve a könyvet), amelyben Rebecca főszereplővé válik és el nem tudtam képzelni, hogy ez a filmben mennyire fog átjönni úgy, hogy nem ölt testet valójában. Nem véletlen volt Alfred Hitchcock a thriller nagymestere, mert ő ezt a feladatot is gyönyörűen megoldotta!

"Az élőkkel fel lehet venni a harcot, a halottakkal nem."

Mielőtt átmennék fanatikus rajongó üzemmódba, azoknak, akik még nem ismerik a történetet mindenképpen ajánlanám a könyvet. Higgyetek nekem, letehetetlen, hátborzongató, baljóslatú, és egyszer az életben muszáj elolvasni! Utána pedig szinte kötelező az 1940-ben készült film megnézése, a kettő együtt lesz igazán tökéletes élmény, amit egyhamar biztos, hogy nem felejt el az ember, hisz Manderley senkire nem marad hatás nélkül!

"Manderleynek senki és semmi nem árthat. Mindig itt fog rejtőzni az öböl mélyén, mint valami életre kelt mesekönyv. Az erdők védően állnak körülötte, a tenger pedig hol közelebb jön, hol visszahúzódik."

A filmről a Porton itt olvashattok (a posztban felhasznált képeknek is ez a forrása), illetve itt megnézhettek egy angol nyelvű előzetest a filmből.

Könyvszaporulat - október

Október nagyon jó kis hónap volt, kimondottan szerencsésnek tartom magam a beszerzéseket tekintve. Régóta vágyott könyveket sikerült megszereznem, ráadásul olyan árakon, amelyeket először el sem akartam hinni. Összesen 4 könyv gyarapította a gyűjteményemet (ennyi mennyiségnek hónapról hónapra még sikerül helyet találnom, de jövőre már nagy gondban leszek).

Az első Linn Ullmann Áldott gyermek c. könyve (azóta elolvastam, poszt is érik belőle) - ez az egyetlen, amelyet az internet nyújtotta "normál" akció keretében szereztem meg. Egyszer csak elfogott az érzés, hogy nekem el kell olvasnom ezt a könyvet, hogy kell valami skandináv olvasmány őszre, így engedtem ennek a késztetésnek, aminek utólag nagyon örülök.

Aztán a második könyv egy Múzeum körúti antikváriumozás eredménye, ez pedig Charles Frazier Hideghegy c. regénye. Olyan nagyon régen szerettem volna már elolvasni, hisz nagyon sok jót írtak már róla, a filmet anno láttam is, szerettem is és Katacita eme bejegyzése után muszáj volt az őszi vagy a téli hónapokra beszereznem, hogy ebben az időben tudjam majd elolvasni.

A harmadik és negyedik könyv egy délutáni antikváriumozás után került a birtokomba, ezúttal a Jászai Mari téri Szőnyi Antikváriumban nézelődtem (ide időről-időre betérek, és csak ritkán jövök ki üres kézzel). Itt akadtam rá egy gyűjtemény keretében Hemingway Vándorünnep c. kisregényére, amit már sokan sokszor ajánlottak, amiről már annyi szépet és jót olvastam, és amit főleg azóta szerettem volna igazán beszerezni, amióta elolvastam A párizsi feleséget. Ráadásul majdnem beszerezhetetlen ez a könyv, tényleg régóta vadásztam rá és ezért is döbbentem meg annyira, hogy egyszer csak ott figyelt az egyik polcon, mindössze 500 Ft-ért. Rögtön lecsaptam rá! 

Utána igazából már csak bónuszként nézelődtem tovább, erre megláttam egy szinte új állapotú kiadásban Zilahy Lajos Két fogoly c. könyvét (ezt anno az 1. világháborús egyik olvasmányom kapcsán ajánlotta nekem Nokedli, azóta volt kívánságlistás) és mikor megláttam, hogy csak 240 Ft, bizony nagy mosollyal vittem a két könyvet a pénztárhoz. Kifelé jövet azon gondolkoztam, hogy kb. 3 gombóc fagyi áráért micsoda szuper könyvekhez jutottam. 

Szóval tényleg jó volt az októberi beszerzés: csupa klassz könyv igazán pénztárcakímélő árakon!

Papírt és tollat ragadnék ...

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

... és nagy kedvem lenne nekem is írni egy szerelmes levelet, legalábbis Az utolsó szerelmes levél c. könyv elolvasása után így éreztem magamat. Pedig bevallom töredelmesen, hogy nagyon tartottam ettől a könyvtől. Tavaly ilyentájt olvastam Jojo Moyestól a Mielőtt megismertelek c. regényét, és az nálam bizony bekerült a Top 3-ba, ezért attól féltem, hogy az írónő következő könyve nem fogja majd hozni az általam elvárt színvonalat. Tévedtem, szerencsére! A két könyvet teljesen felesleges összehasonlítani, mert témáját tekintve is másról szólnak, és pl. a Mielőtt megismertelek érzelmileg nagyon megviselt (nem is tudom, hogy hányszor potyogtak közben a könnyeim), ugyanezt azonban nem mondhatom el Az utolsó szerelmes levélről, mégis, ez a könyv is be tudott férkőzni a gondolataim közé, kaptam tőle átgondolnivalót bőven.

A történet a jelenben kezdődik, egy esti összejövetelen találkozhatunk Ellie-vel és barátaival. Ellie egy harmincas csaj, aki egyedül él, egy sikeres újságnak dolgozik újságíróként, jól érzi magát a bőrében és kitartóan keresi a szerelmet az életében. Ami úgy tűnik, hogy be is köszöntött egy vonzó férfi személyében. Ám van egy kis bökkenő: eme férfiú házas. Ellie így is belemegy a kapcsolatba, amely már hónapok óta tart, és bár szereti a férfit, de többet szeretne és mélyen belül boldogtalan. Hiszen neki most csak a 3. személy szerepe jut, lopott órák, titokban megszervezett találkák, bujkálás, ráadásul ő az, aki szétzilálna egy családot, ha komolyabb kapcsolatot akarna a férfival. Márpedig Ellie ezt szeretné, és érzelmei annyira rátelepednek, hogy a munkáját sem tudja olyan lelkesedéssel végezni, mint eddig. Pedig kellene koncentrálnia, mert a főnöke nem nézi jó szemmel a lazaságot és Ellie hamarosan olyan feladatot kap, amely hosszas kutatómunkát igényel. Ugyanis az újság archívumában (könyvtárában) rábukkannak egy szerelmes levélre, amely valamilyen szinten az ő érzelmeinek a tükörképe, csak ezt egy férfi írta egy nőnek, de érezhetően itt is házasságtörés áll a háttérben. A feladat ennek a szerelemnek a felderítése és a szereplők esetleges felkutatása.

Ezzel kezd kibontakozni a másik szál a múltban, az 1960-as évek elején, amely a könyv kb. 85%-át ki is teszi. Ez a múltbeli szál pedig Jennifer és Anthony története. Jenniferé, egy elkényeztetett gazdag feleségé, aki egy baleset után úgy tér magához, hogy az elmúlt időszak eseményeire nem emlékszik, fogalma sincs, hogy mi történt vele, a férje mintha egy idegen lenne számára. Aztán otthonában történő lábadozása során a lakásának különböző pontjain elrejtett szerelmes levelekre bukkan, amelyeket kétséget kizáróan neki írtak és amelyek olyan érzelmeket mozgatnak meg benne, amire a férje nem képes. A bökkenő az, hogy sajnos nem tudja kit takar az aláírásként szereplő B. betű. Itt újabb szál kapcsolódik a múlthoz, mert mi olvasók szép lassan megtudjuk, hogy ki ez a férfi, aki ezeket a csodás leveleket írta Jennifernek, és hogyan ismerkedett meg az asszonnyal, majd hogyan szerettek egymásba. 

"– Azt hiszem – mondta lassan a nő –, maga meg én igazán boldogtalanná tudnánk egymást tenni.
(…)
– Azt hiszem, semmit sem szeretnék jobban – felelte lassan."

Én kis balga, azt gondoltam, hogy a történet majd ott véget fog érni, amikor Jennifer elveszett emlékei visszatérnek (ha visszatérnek). Aztán én lepődtem meg, hogy igazából ez csak a jéghegy csúcsa, merthogy annyi minden történik még ennek a két embernek az életében, a kapcsolatukban, hogy az valóban megért egy majdnem 600 oldalas elbeszélést. Természetesen a legvégén visszatérünk a jelenbe, és Ellie is bekapcsolódik nyomozása során Jennifer és Anthony történetébe, sőt, nagyon érdekes módon Ellie kulcsszerepet játszik majd a történet alakulásában, amely közben a saját életének, párkapcsolatának átgondolására is készteti a lányt.

Olvasás közben írtam egy pozitív/negatív listát, ahol csak címszavakban jegyzetelgettem, de a könyv befejezésekor a mérleg nyelve elég erőteljesen eltolódott a pozitívumok irányába. Amik megfogtak a történetben, amiket nagyon szerettem:

1. a történet lassúságát (mostanában erre tisztára rá vagyok kattanva, lehet, hogy öregszem...), hiszen egy viszonylag vastag könyvről van szó, és szépen elosztva kapjuk meg az információkat, ismerjük meg a szereplőket, az életüket, a döntésük mögött meghúzódó motivációjukat, az érzelmeiket, a cselekmény közbeni változásukat.
2. a karaktereket, főleg Jennifert és Anthonyt. Jennifert, aki házasként szeretett bele egy férfibe, aki mindazt nyújtotta volna neki, amit a nagybetűs szerelemtől elvárnánk. Aki hosszú ideig őrlődött döntésképtelenül, de amikor elhatározta magát, onnantól hegyeket is megmozgatott volna célja elérése érdekében. Anthonyban pedig a tökéletlenségét szerettem. Hogy hibázott a múltban, hogy ráadásul képes volt elismerni ezt, hogy apránként hódította meg Jennifert, hogy amit nem volt képes szóban elmondani neki, azt gyönyörű szavakkal papírra vetette.
3. a szerelmes leveleket, amiket Anthony írt Jennifernek. És menet közben borzalmasan sajnáltam, hogy itt vagyunk a 21. században, a facebook, twitter, okostelefonok világában, amikor (jó esetben!) az ember lánya kap egy "bírlak" üzenetet sms-ben vagy e-mailben. Mennyire más volt akkor a világ és mennyire másabb kézbe venni egy levelet, mint elolvasni egy sms-t, nem igaz?
4. a rózsaszín vattacukor felhő hiányát - felüdülés, színtiszta kikapcsolódás ilyen romantikus könyvet olvasni. Úgy érzem Jojo Moyes erőssége ebben rejtőzik, hogy azt az érzelmet, ami mindannyiunk életében előbb-utóbb beköszönt képes úgy bemutatni, hogy lássuk a felemelő és bizony a romboló hatását is, vagy azt, hogy sajnos néha nem elég maga a szerelem, ha a körülmények nem teszik lehetővé ennek kiteljesedését, lehet, hogy el kell azt engednünk és képesnek kell lennünk az életünket utána folytatni.
5. óriási ötlet az írónő részéről, hogy minden fejezet elején valós szerelmi üzeneteket tett közzé. Némelyik fájdalmas volt, némelyiken mosolyogtam, és két kedvenc is lett belőle: 

"Akkor is szeretlek – még ha én nem is létezem, vagy nincs szeretet vagy élet – én szeretlek. (Zelda Scott Fitzgeraldnak, levélben)" 

"Nagyon igyekeztem, hogy megértessek veled egy kicsit abból, amit azon az úton gondoltam Padovából Milánóba. De te úgy viselkedtél, mint valami elkényeztetett gyerek, és én nem akartalak még jobban megbántani. Most is csak azért vagyok ilyen bátor, mert messze vagy. Azt hiszem – és hidd el, nekem is hirtelen jött –, hamarosan férjhez megyek. (Agnes von Kurowsky Ernest Hemingwaynek, levélben)"

Egyetlen apróságot tudnék megemlíteni, amit számomra nem feltétlen kellett volna a regénybe, tehát a negatívum oldalra került. Én simán elolvastam volna úgy is ezt a könyvet, hogy Ellie szála nincs benne, bár tudom, hogy a lány szerepeltetésének és szeretői státuszának is szerepe volt a történet alakulásában. De Jennifer és Anthony szála sokkal erősebb, mélyebb, érzelmesebb volt, ezért örültem, hogy a könyv nagyobb részét az ő történetük teszi ki.

Részemről elmondhatom, hogy így kell romantikus könyvet írni, ami nem csöpög a nyáltól, amiben nehéz kérdésekkel, problémákkal kell foglalkozniuk a pároknak, amely fogyasztható olyanok számára is, akik nem rajonganak az ilyen címkéjű könyvekért. Ha valaki két nehezebb, fajsúlyosabb olvasmány között valami másra, egy cseppet könnyedebbre vágyna, szerintem bátran ismerkedjen meg az írónő könyveivel. Nekem eddig kettőből kettő bejött és remélem, hogy minél hamarabb olvashatom majd a következőt, mert bizton tudom, hogy érdekelni fog!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Cartaphilus (Carta Light)

Kiadási év: 2012

Fordította: Falvay Dóra, Lányi Judit

A hónap leg-leg-leg könyvei #17

A szeptember az egyik kedvenc hónapom az évben. Bár ilyenkor az ősz kezdődik, amit nagyon sokan az elmúlással kötnek össze, nálam ez csak az egyik legszebb évszak beköszöntét jelenti, és nem szoktam szomorúságot érezni, hogy elmúlt a nyár, hogy lassan hullanak a falevelek, hanem igyekszem ennek a pozitívumát meglátni. Azaz végre nem kell a kánikulától szenvedni, de még lehet élvezni a nap melegét, lehet gyönyörködni a színesedő természet szépségeiben, hosszú sétákat tenni az erdőben és gesztenyét gyűjteni, no meg persze még nagyobb lelkesedéssel olvasni, mint eddig. Bár szeptemberben is igen lelkes voltam, most nem olvastam el olyan sok könyvet, mint a korábbi hónapokban, de mindegyikre jó szívvel gondolok vissza, és ennyi épp elég is.

1. Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál: a könyvből készült sorozatot megszámlálhatatlanul sok alkalommal láttam már, szinte kívülről fújom. Épp ezért nagyon tartottam a könyvtől, hogy nem lesz jó élmény, hogy unatkozni fogok közben, hogy nem fogom Anne-t e-vel úgy szeretni, mint ahogy eddig szerettem. És milyen bolond is voltam! Anne-t nem lehet nem szeretni, hisz szerintem az egyik legbájosabb főszereplő, és ezt a könyv tökéletesen át is adja. Pluszban volt valami varázsa annak, hogy ez a könyv épp ősszel került a kezembe, bár megmagyarázni nem tudom, hogy miért, hisz több évet fedett le.
2. Paula Mclain: A párizsi feleség: sokáig várattam ezt a könyvet, de aztán nagyon megfogott magának a hangulatával és Párizzsal. Számomra Hadley, Hemingway első felesége az egyik legszimpatikusabb női karakter, akiről valaha olvastam. Külön ízt ad most visszamenőleg ennek a könyvnek az, hogy jelenleg Hemingway Vándorünnep c. írását olvasom, amelyben ugyanez az időszak elevenedik meg, csak éppen az író szemszögéből.
3. Gioconda Belli: Nők országa: az egyik legérdekesebb jövőképet elénk táró könyv (mi lenne ha az élet minden területén a nők vennék át a vezető szerepet?). Nagyon jól felépített történet volt, ráadásul a politikai oldalát is úgy tudta bemutatni, hogy még attól sem viszolyogtam, pedig ez az a téma, amit messziről kerülök.
4. Katja Millay: Sea of Tranquility: az egyik legnagyobb meglepetés a hónapban. Szép lassan hazánkba is beszivárgott a new adult kategória, és mivel szeretek széles spektrumról olvasni, ezért ezekre a regényekre is kíváncsi lettem valamilyen szinten. Gondoltam a kellemeset összekötöm a hasznossal és inkább angolul olvasok (ez a könyv magyarul még nem elérhető), és igencsak meglepődtem, hogy mennyire élveztem. Lassú történet volt, cukormáztól mentes, elgondolkoztató, helyenként nagyon szomorú, sokszor viszont igazán kacagtató. Azt hiszem a nagy new adult dömpingben sikerült egy igazán élvezetes történetre lelnem.
5. Robert Capa: Kissé elmosódva: az egyik legérdekesebb könyv, amit Capáról olvastam, ráadásul plusz színt adott az egésznek, hogy ő maga írta. Rettentő jól szórakoztam egész végig, az illusztrációként beválogatott fényképeinek pedig még így, egy könyvön keresztül is iszonyatos ereje van.

Kívánságlistások

Hogy én mennyi szépségre leltem most, amire fenem a fogam! Csak azt vettem észre, hogy az újabb netes barangolásom eredményeképpen egy híján féltucat könyv landolt a kívánságlistámon, ráadásul mindegyik elég különböző, mind témáját, mind szerzőjét tekintve, nem is tudnék egyet kiválasztani közülük, jöhet az összes!

1. Egy többgenerációs családregény egy spanyol írónőtől:

Almudena Grandes Kártyavárak c. könyvét idén olvastam el, amelyben egy általam kevésbé szeretett, és manapság igen elhasznált témát - egy szerelmi háromszöget - boncolgatott, mindezt úgy tette, hogy rávilágított ennek a kapcsolatnak minden előnyére és hátrányára és cseppet sem rázott tőle a hideg. Már akkor tudtam, hogy szeretnék tőle majd még olvasni a jövőben, erre meg is lesz a lehetőségem, hisz nemsokára kapható lesz Megdermedt szív c. regénye.

 

Almudena Grandes: Megdermedt szív

Julio Carrión, aki a Franco-rezsim idején tett szert pénzre és hatalomra, nemcsak óriási vagyont hagy örökül gyermekeire, de múltjának kibogozhatatlan rejtélyeit is. Legkisebb fia, Álvaro apja temetésén megpillant egy gyönyörű idegent, akiről hamarosan kiderül, hogy az idős férfi utolsó szeretője volt. Álvaróval ellentétben Raquel, ez a vonzó fiatal nő sokat tud saját családja múltjáról, a diktatúra elől Franciaországba menekülő, majd Franco halála után hazatelepülő republikánus nagyszülőkről. Raquel emlékezetében élénken él egy madridi családnál tett különös látogatás, ahova egykor nagyapja vitte magával - akkor, kislányként megérezte, hogy a felnőtteket sötét titok lengi körül…
Álvaro és Raquel között végzetes szerelem szövődik, s így kénytelenek szembesülni a múlttal, vissza kell menniük az időben egészen a polgárháborúig, hogy felfejtsék az őket összekötő szálakat. Ezzel kezdetét veszi utazásuk az önismeret fájdalmas útján, és életük örökre megváltozik.

Kiadó: Scolar

Teljes ár: 4.450 Ft (igen, elég húzós!)

Oldalszám: 928

Megjelenés időpontja: 2013.11.15

2. Egy kis történelmi barangolás VIII. Henrik udvarában:

Azt hiszem, hogy a történelmi regények igazán hálás témája mind a mai napig VIII. Henrik és kora, persze ezen belül is a házasságai. Boleyn Annáról elég sok könyvet olvashattunk már, Philippa Gregory is szépen beleásta magát az angol uralkodó házasságaiba, de most Howard Katalinnal kötött frigye kapott egy külön könyvet Carolly Ericksontól. Az írónő nemcsak az angol udvarról írt eddig regényeket, hanem pl. a Romanovok életéről (A cárné leánya címmel - ez magyarul is megjelent) vagy éppen Marie Antoinette-ről is (The Hidden Diary of Marie Antoinette). Határozottan kíváncsi lettem az 5. (hűtlen feleség) történetére!

Carolly Erickson: A hűtlen királyné (VIII. Henrik ötödik felesége)

VIII. Henrik király viharos, lázadásoktól sem mentes uralkodásának vége felé ismerte meg a fiatal és vidám Catherine Howardot, akinek korábban már legalább három szeretője volt. A király mit sem tudva Catherine múltjáról, feleségül vette abban a reményben, hogy asszonya majd boldoggá teszi. Túl későn tudta csak meg azonban, hogy a nő szíve az egyik udvaroncáé, Tom Culpeperé.
Miközben a Tudor-dinasztia léte veszélyben forog, mert VIII. Henrik egyetlen fia, Edward herceg sokat betegeskedik, egyre szorosabbá fonódik az udvari intrikák hálója Katalin királyné körül, aki mindent megtesz, hogy az olykor dühöngő, olykor mélabús, ráadásul impotens királynak fiút szüljön. Amikor azonban a rokonai is ellene fordulnak, Katalin tudja, utolérte a végzet csakúgy, mint pár évvel korábban unokanővérét, Boleyn Annát.
"A hűtlen királyné" feltárja előttünk a Tudor-udvar sötét világát, a hízelkedő udvaroncokét csakúgy, mint az elkeseredetett hatalmi harcot folytató főurakét, azt a világot, ahol egy nemesi családból való lány éppúgy kerülhetett büntetésből súrolni a konyhába, mint kis szerencsével a trónra.

Kiadó: Gabo

Teljes ár: 2.990 Ft

Oldalszám: 316

Megjelenés időpontja: 2013.10.31

3. Egy olasz ifjúsági történet:

Szeretem az olasz szerzők munkáit, és bár az ifjúsági kategóriából én már aztán rég kinőttem, azért olvasok ilyen témájú könyveket is, így ez a regény bizony nagyon birizgálja a fantáziámat. Érdekes az alaptörténet, ráadásul egy díjnyertes regényről van szó!

Patrizia Rinaldi: Piano forte

A kisregény színhelye egy kisváros, egy hely a világban, ahol az egyetlen lehetőség a törvénytisztelet, és a lázadás egyetlen megengedett módja: igaz emberként cselekedni. Néhány gyereket és fiatal zongoratanárukat (elválaszthatatlan korcs kutyájával, Eneával együtt) földrengés zárja el a külvilágtól: rájuk omlik az iskola.
Feszültséggel és izgalommal terhes napok következnek, amelyekben kiderülnek a gyengeségek, de kiből-kiből új, nem sejtett képességek és erőforrások is előbukkannak. Végül az érzelmek, a barátság, a zene és az életszeretet ereje kerekedik felül.
A szerzőről: Patrizia Rinaldi (1960-) regényével a következő díjakat nyerte el: Premio Elsa Morante Ragazzi, Premio Nazionale di Letteratura per ragazzi "Mariele Ventre".

Kiadó: Pongrác

Teljes ár: 2.600 Ft

Oldalszám: 168

Megjelenés időpontja: 2013.10.31

4. Egy háborús regény új köntösben

John Steinbecktől eddig csak az Édentől keletre c. könyvét olvastam, ezt viszont kétszer is. Mindkétszer nagyot ütött, a másodszori olvasás óta tervezem többi művének megismerését. Erre nemrég fedeztem fel, hogy Lement a hold c. kisregényét hamarosan új kiadásban újra megjelentetik. Én már a borítóba beleszerettem, az már csak hab a tortán, hogy egy háborús történetről van szó, amely szintén kedvelt témáim egyike.

John Steinbeck: Lement a hold

"A hold akkor megy le, amikor a hajnali derengés még nem látható, de már közeleg megállíthatatlanul, mint a végzet."
Steinbeck lement a Hold című kisregénye a norvégiai fasizmus éjét rajzolja meg, balladisztikus tömörséggel. Az 1942-ben kiadott kis remekművet a háború alatt titokban terjesztették, kézről kézre adták a terror legsötétebb óráiban.

Kiadó: Könyvmolyképző - Aranytoll kötetek

Teljes ár: 2.999 Ft

Oldalszám: ?

Megjelenés időpontja: 2013.11.15

5. Egy romantikus történet egy férfi írótól

Erre a könyvre szintén a borítója miatt figyeltem fel. Gondoltam megnézem a fülszöveget, és annak elolvasása után azt mondom, hogy bizony ez is érdekel. Egyrészt két művész áll a középpontban (Hattyútolvajok hatása még mindig tart nálam), másrészt a helyszínek egyike az 1930-as évek Párizsa - nekem ez a két dolog már elég is, hogy kívánságlistára kerüljön a könyv.

Peter Prange: Égből lopott szerelem

Amikor Laura Paddington, egy húszéves festőnövendék és Harry Winter, a negyvenes éveiben járó világhírű avantgard művész egy londoni kiállításmegnyitón találkozik, talán a 20. század egyik legnagyobb szerelmi története kezdődik el.
Szülei akarata ellenére Laura követi a harmincas évek Párizsába Harryt, ahol az élet a művészek között folyamatos ünnep, fiesta, a napok folytonos varázslatban telnek. Amikor a párnak mégis elege lesz Párizsból, a provence-i Sainte-Odile-ban vesznek házat, ami a földi Paradicsomot jelenti számukra, s ahol fantázia és valóság állandóan keveredik egymással. Itt kezdenek neki közös alkotásuknak, az Égi zsákmánynak, szerelmük krónikájának.
De rossz idők járnak Európára, s a szerelmesek elszakadnak egymástól...
Nem tudni, mi az erősebb: a valóság vagy az álomvilág, a barbárság vagy a szerelem.

Kiadó: Gabo

Teljes ár: 3.490 Ft

Oldalszám: 578

Megjelenés időpontja: 2013.10.31