3 x 3 dolgot mondok

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

1. Elég régóta kinőttem már a Young Adult műfajt, de időről időre mégis teszek vele egy próbát. A választásomat eléggé át szoktam gondolni, nehogy nagy csalódás legyen a vége. Erre a könyvre emlékeim szerint a radarom először Heloise posztja kapcsán jelzett, aztán belefutottam még pár lelkendező véleménybe, így gondoltam, tegyünk egy próbát.

"Hétszázharminchárom nap telt el anyu halála óta, negyvenöt azóta, hogy apu mindent feladott egy vadidegen miatt, akit a netről ismer, harminc azóta, hogy hirtelen Kaliforniába költöztünk, és csak hét azóta, hogy megkezdtem az érettségi előtti utolsó tanévemet egy vadiúj suliban, ahol kábé senkit sem ismerek."

2. Nem kellett három nap az elolvasásához. Elég volt kettő. Mindezt úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem olyan átlaggal olvasok, mint régebben.

3. Szerettem olvasni. Gondoltátok volna?

4. Végre egy olyan YA-könyvet olvashattam, ahol a főszereplő lányról, Jessie-ről teljes mértékben el tudtam hinni, hogy 16 éves. Általában a nyálas és ezredszerre ugyanazt a történetet elmesélő alapszituáció mellett az szokott a problémám lenni ezekkel a könyvekkel, hogy nem illik a stílus egy tinédzser lányhoz, legtöbbször sokkal felnőttesebb szokott lenni. Itt Jessie pont olyan volt, pont úgy viselkedett, pont olyan most divatos szavakat, szleng kifejezéseket használt, hogy teljes mértékben karakterazonos lett számomra. Meg hát nem lehet nem szeretni egy olyan lányt, aki egy könyvesbolti állást a mennyországnak gondol:

"A zsebemben csuriba teszem az ujjaimat, és gyorsan elmorzsolok egy imát, miközben a könyvespolcok között a bolt hátuljában álló asztalhoz sétálok. Máskor kihasználnám az időt, végigsimítanám a könyvek gerincét, körülnéznék, hátha meglátok valamit, amit aztán később kikölcsönözhetek a könyvtárból. De most munkára van szükségem, nem újabb olvasmányokra."

5. Fontos dolgokkal foglalkozott az írónő ebben a könyvben. A központi téma a gyász, egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása. Lépésről lépésre éljük mi is Jessie-vel a napokat, sőt, az órákat, ráadásul a lány nehezített terepen mozog, mert a gyász mellett meg kell birkóznia azzal, hogy édesapja egy új nő mellett folytatja az életét, új városba költöztek, új iskolába került, minden régi tárgyat, szeretett személyt hátra kellett hagynia, sőt, kapott egy undok mostohabátyót is mindezek tetejébe. Ezek mellett előkerül egy olyan téma is, ami szerintem a mai generációnak nagyon fontos: az iskolai zaklatás, erről sem lehet eleget beszélni.

"Az egyik legrosszabb abban, ha valaki meghal, az, hogy eszünkbe jut minden alkalom, amikor nem tettük fel a megfelelő kérdéseket, amikor ostoba módon azt gondoltuk, még bőven van időnk."

6. Természetesen fontos, nagyon fontos szerepet kap a regényben a szerelem. Hisz Jessie-t az új iskolájában eltöltött első katasztrofális napja után egy névtelen e-mail várja egy V/S nevű "jótevőtől", aki felajánlja, hogy segít neki a suli dzsungelében eligazodni, és persze erről a valakiről nagyon hamar kiderül, hogy hímnemű, Cupido pedig szépen teszi a dolgát a két fiatal között. (Amúgy nem kellett zseninek lenni V/S személyének kitalálásához, de nagyon cuki volt az egész, és így is lehetett szurkolni a két fiatalnak, hogy találjanak már egymásra az interneten kívül is.)

7. Ugyan volt a regényben szerelmi sokszög, de nem amolyan twilightos idegesítő formában. Ráadásul a fiatalok meg tudták beszélni egymás között, tudtak ezekről a dolgokról is kommunikálni anélkül, hogy hajtépés lett volna a vége.

8. Tetszett amúgy az is, hogy az írónő nagyon jól megvilágította azt, hogy nem csak azoknak fáj az elválás, akik más városba költöznek és továbblépésre vannak kényszerítve, hanem azoknak a lába alól is kicsúszik a talaj, akik a hátrahagyottak között vannak. Hogy a barátságok már nem lesznek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak, hiába 21. századi technika, chat, e-mail, skype, ezek mégis másabb formája a kapcsolattartásnak, mint amikor valakit nap mint nap látsz, és egész nap együtt lógtok.

"VS: Lehet, hogy az otthon nem feltétlenül egy hely.
Én: Lehet."

9. Nagyon tetszett a levelezés a két fiatal között. Rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a stílust, legyen az a régi, jó kis papír alapú, vagy a mai chates verzió. Valahogy sokkal másabban, nyitottabban kommunikál ilyenkor az ember, elmond olyan gondolatokat is, amit talán első alkalommal vagy akár sokadjára sem merne személyesen, elmond sokszor 3 dolgot, amivel beragyogja a másik fél napját. Csakúgy, mint ahogy ez a könyv ragyogta be az enyémet: megfáradtan vettem kézbe és teljesen fel tudott tölteni, mosolyogtam rajta jó sokat, mert nagyon humoros volt, ugyanakkor sokszor szorult össze a szívem is, de végeredményben az egyik legaranyosabb és legszerethetőbb YA könyv ez, amit mostanság olvastam. Nem tökéletes, vannak benne hibák, de jó volt olvasni, csak kár, hogy olyan gyorsan le lett zárva a vége.

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2017

Fordította: Szabó Luca

Kit ismerünk igazán?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Hatalmas rajongója vagyok Lehane munkásságának, és rettentően örültem, amikor az Agave új könyveket hozott tőle. Aztán eléggé nagy pofára esésként éltem meg Az éjszaka törvényét és inkább úgy voltam vele, hogy újraolvasom majd a nagy kedvenceimet. Az Egymásba veszve nem lett csalódás számomra, bár tény, hogy ez nem pont az a Lehane, aki letett az asztalra egy Kenzie-Gennaro sorozatot, vagy aki a Titokzatos folyót. Egyszerűen ez a regény más volt. Szerkezetileg, történetileg nem egy tipikus Lehane, de benne van az az író, akit én nagyon szeretek. Ráadásul egész végig nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez a könyv most tetszik-e nekem vagy sem, de mégsem tudtam letenni, illetve olvasás után, egészen mind a mai napig vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim. Ami jó.

Nem tudom bekategorizálni ezt a történetet és nem is akarom. Számomra volt benne minden, ami izgalmassá tesz egy könyvet: lélektani részek, aprólékos karakterábrázolások (Lehane ebben amúgy szerintem nagyszerű), pörgős akciójelenetek, váratlan fordulatok, olyan végkifejlet, amire nem számítottam. Ami miatt nem tudtam teljes rajongói üzemmódba kapcsolni, hogy olyan volt, mintha két merőben eltérő regényt raktak volna össze egy kötetbe. Az első rész volt a komótosan, lassan építkező, részletekbe belemenő, "ismerjük meg a főszereplőnket, Rachel Childsot minden szempontból" rész. A második meg amikor a fordulatszám ezerrel felpörög, te meg csak kapkodod a fejed olvasóként, hogy hé, én eddig nem ezt a Rachelt ismertem meg, mi történt vele? Nagyon éles volt számomra a szakadék a két blokk között, de sikerrel felvettem a váltást és utána meg már hajtott a kíváncsiság, hogy mit hoz ki Rachel és férje, Brian kettőséből az író. Aztán ahogy elolvastam csak ültem, hogy most hogy is van ez? Most tényleg olyan volt ez a regény, mint a Holtodiglan? (Nem.) Hogy tényleg egy házaspár chick/domestic noir köntösébe bújtatott története volt-e ez? (Szerintem nem). 

"Az eldobható emlékek világában élünk."

Számomra ez a történet sokkal inkább arról a kérdésről szólt, hogy kit ismerünk az életben igazán? Egyáltalán megismerhetünk-e egy embert teljes mértékben, hogy x év együtt töltött idő után, házasság után kijelenthetjük-e, hogy mindent tudunk a másikról, nincs előttünk semmilyen titka? Egyáltalán kell-e mindent tudnunk a másikról? Pont azt a választ kaptam Lehane-tól, hogy még magunkat sem ismerhetjük teljes mértékben, ha meg igen, az nagyon kemény munka eredménye és biztos, hogy jó sokáig tart. Rachel sem ismerte magát igazán, és itt most nem arról beszélek, hogy egy kegyetlen és manipulatív anya eltitkolta előle az apja kilétét, hanem arról az erőről, ami benne lakozik. Hogy ugyan egy élő adásban omlik össze és lesz utána pánikbeteg, de aztán lesz egy esemény, amely teljesen mást vált ki belőle, mint amit mi olvasónk gondolnánk róla az első rész tükrében. És itt volt először, amikor csóváltam a fejem, hogy na ne, ilyen nincs, egy idegileg instabil csaj tuti nem megy át ilyen seggeket szétrugó karakterbe. Aztán rájöttem, hogy nincs igazam, honnan tudhatnám én ezt, hogy kiből milyen reakciót vált ki egy ilyen történés? Azt sem tudjuk, hogy mi hogy viselkednénk egy ilyen szituációban: nyüszítve kushadnánk a kanapé alatt vagy felkötnénk a gatyánkat és mennénk kaszabolni a rossz fiúkat? Szóval amire először csóváltam a fejem, arra később saját magamnak tök más magyarázatot adtam és rájöttem, hogy Lehane-t ezért (is) szeretem olvasni. Kiszámíthatatlanok a karakterei, a döntéseik, amiket meghoznak és azok hatásai. Ebben ráismertem a régi, általam szeretett íróra, illetve helyenként a humora is megcsillant. Bár abszolút nem éri utol az etalon Kenzie-Gennaro sorozatot (tudom, unjátok már, hogy állandóan ezzel példálózom), mégsem bánom, hogy elolvastam, mert volt min gondolkoznom egész végig.

"De hát soha nem azt kapjuk az élettől, amit akarunk, csak amivel elbírunk."

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2017

Fordította: Orosz Anna

A legnagyobb hétköznapi hős

Lawrence Anthony - Graham Spence: Babilon bárkája

A bagdadi állatkert megmentésének kalandos története

Lawrence Anthony beírta magát a korábban már olvasott Elefántsuttogó című könyvével a szívembe. Már amikor abban a könyvben említést tett a bagdadi projektről, tudtam, hogy ha megjelenik nálunk ez a könyve is, mindenképpen szeretném elolvasni. Rögtön lecsaptam rá, aztán sajnos csak felkerült a könyvespolcra, de a vcs pont arra jó, hogy megadja az utolsó löketet ezeknek a rég várt könyveknek is.

Lawrence Anthony számomra a legnagyobb hétköznapi hős ráadásul úgy, hogy ő soha nem is akart az lenni. Ő csak egy ember, aki egész életét, szívét-lelkét arra tette fel, hogy állatokon segítsen. Amikor először találkoztam vele az Elefántsuttogóban, akkor a dél-afrikai rezervátumába egy elefántcsordát fogadott be, tele problémás, kilövésre ítélt állatokkal. Türelemmel, hozzáértéssel, hatalmas energiával, segítőkkel együtt sikerült ezeket az állatokat visszavezetnie megszokott életterükbe, úgy, hogy olyan kötelék alakult ki közötte és a csorda között, amely szerintem mindent elmond az állatok intelligenciájáról. Tudják ők, kik azok az emberek, akikben megbízhatnak, akik valóban segíteni szeretnének nekik.

Aztán 2003-ban kitör az iraki háború, Bagdadban a legveszélyesebb háborús helyzet alakul ki és ez az ember gondolkodás nélkül elindul ebbe a pokolba, amikor megtudja, hogy a bagdadi állatkertben magukra hagyták az állatokat. Amikor Mr. Anthony megérkezik - nem kis kalandok után - rájön, hogy a helyzet sokkal komolyabb és nehezebb annál, mint amire ő gondolt. Még az is megfordul a fejében, hogy nem lenne-e humánusabb a már sokat szenvedett, a háború zajától, bombázásoktól megtébolyodott, éhező, szomjazó állatokat lelőni. Aztán ahogy ez a gondolat jött, úgy ment is, mert Lawrence-t nem ilyen fából faragták. Maroknyi kis csapatával - amelyben irakiak és bagdadiak egyaránt megtalálhatók - életük veszélyeztetése árán munkához látnak. Szerintem Herkulesnek könnyebb dolguk volt, mint nekik. Nagyon szomorú volt olvasni, hogy a legelső és legnehezebb időkben nem is a háború, a bombázások, az iraki és amerikai csapatok összetűzése okozta számukra a legnagyobb gondot, hanem a helyi fosztogatók, akik minden létező mozdítható dolgot elemeltek. De tényleg mindent! Amikor egy vödör, amellyel az állatoknak a vizet tudják adni, akkora kincs, mint egy varázspálca, az szerintem mindent elmond.

Aztán ez a kis csapat sok külső segítséggel és hatalmas megpróbáltatások árán lépésről lépésre elindul az állatkert megmentésének útján. Nap mint nap megküzdenek a vízellátás, a húsellátás problémáival, az állatok betegségeivel, rossz körülményeivel, az állatkert lerombolt állapotával és ahogy jutnak előre úgy kerül elő egyre több állat. Hisz nemcsak a bagdadi állatkert állataira találnak rá, hanem Szaddam Husszein és fia Udej privát állakertjében hátrahagyott állatokra is, sőt, Szaddam telivér lovaiért a szó szoros értelmében újra háborúba indulnak az amerikai katonákkal. 

"Mert lássuk csak, miért is jöttem ide? Az állatkert megmentésének üzenete számomra messze túlnő a tényeken. Kezdettől fogva felelősségteljes erkölcsi állásfoglalásnak szántam a küzdelmet, fel akartam hívni vele a világ figyelmét, hogy nem szabad továbbra is elhanyagolni a bolygónkat. Felelősen és messzehangzón kell fellépnem az emberi tiszteletlenség ellen – mert megértettem hogy az emberiség fütyül a földi élet más formáira."

Ez a könyv számomra sokkal keményebb volt, mint az Elefántsuttogó. Itt nem győztem nyelni a láthatatlan könnyeimet az állatok siralmas állapotait olvasván. Az emberi kegyetlenség határtalan, hiába vagyunk mi a tápláléklánc csúcsán, meg sem érdemeljük ezt a helyet. Csak néha kaptam vissza az emberekbe vetett hitemet, volt, hogy felcsillant a remény, talán nem teljesen menthetetlen az emberiség. Voltak itt katonák, akik a fejadagjukat adták oda az állatkert éhező állatainak, voltak akik "csak" a dolgozók biztonságára ügyeltek, voltak, akik a helyreállításban segédkeztek, voltak, akik meg a semmiből hoztak egy generátort, amikor éppen erre volt a legnagyobb szükség. Talán, talán pislákol még egy kis láng az emberekben.

Az utolsó fejezet, amelyben Mr. Anthony a Föld kizsákmányolásáról, a természet, az ember "párharcáról" mondja el véleményét nagyon megrázó lezárása volt ennek a történetnek. Annyira komoly dolgok ezek, és annyira félvállról veszik ezeket mostani vezetőink. Mindenki csak a hatalomért harcol, közben meg pusztul a lakóhelyünk, a Föld szép lassan haldoklik. Szomorú, hogy amit eddig csak a távoli jövőben játszódó sci-finek gondoltam, az a helyzet itt kopogtat az ajtónkon, és mi még utolsó utáni órában sem vesszük észre ennek veszélyét.

"Az élet egyszerűen túllép rajtunk, míg mi belehalunk saját találmányainkba, a helyünket pedig az élet más, sikeresebbé fejlődő formái veszik át."

Kiadó: Park

Kiadási év: 2016

Fordította: Lukács Laura

Az év hétfője avagy a januári zárás

Annyira, de annyira találó a januári hónapra az év hétfője megnevezés. Eddig nem szoktam fanyalogni a január kapcsán, de az idei extra hosszú és megterhelő volt. Pont ma éreztem, hogy az elemeim lemerültek, kár, hogy nem úgy működünk, mint a mobilok, hogy töltőre lehetne minket tenni. De ha már a feltöltődést említem: amiből sokat tudtam most is meríteni azok az olvasással töltött percek, órák. Még mindig a legkedvesebb kikapcsolódást jelenti.

BESZERZÉSEK

Mivel egész januárban a túlélésre játszottam, meg újra könyvtárazok, ezért a hónapban nem vettem egyetlen egy könyvet sem. Ami érdekel azt pakolgatom kívánságlistára, és várok vele, hogy valóban szeretném-e vagy elég lesz-e majd könyvtárból kivenni. Ez amúgy egy olyan taktika, ami nagyon bevált nálam eddig, azaz a kivárás. A kezdeti "szeretném megvenni érzés" elég gyorsan átmegy a "jó lesz a könyvtárból is" állapotba.

OLVASÁSOK

Egész jó kis történetek találtak meg, bár volt kettő, amelytől többet vagy inkább mást vártam, de mégsem csalódtam egyikben sem. Elsőként Sarah Perry Az essexi kígyó c. könyve került sorra, ami klassz nyitánya lett az évnek. Remélem a 21. Század Kiadó továbbra is megörvendeztet minket a KULT könyvek sorozatban jó kis történetekkel, az újonnan beharangozottakra is kíváncsi lettem, pedig még a Gustav-szonátát sem olvastam el. A sort az 1. várólista-csökkentő olvasmányommal folytattam, Herman Koch A vacsora című regényét vettem ki a könyvtárból. Bírom ezt a fickót, mindig érdekes alapötlettel áll elő, a stílusa is bejön, úgyhogy jó döntés volt vele kezdeni a vcs-t. Aztán jött Dennis Lehane-től az Egymásba veszve. Na, ez az a könyv, amiről az elolvasása óta gondolkozom. Ahogy telik az idő, egyre jobban tetszik, bár vannak kifogásaim, de mégis, éreztem rajta azt a Lehane-t, akit a Kenzie-Gennaro sorozatban, vagy akár a Titokzatos folyó olvasása során megkedveltem. Utolsó befejezett könyvem hatalmas pluszt adott a hétköznapjaimnak: Lawrence Anthonytól a Babilon bárkáját vettem le a polcról (2. vcs-s olvasmány pipa). Hatalmas tiszteletem Mr. Anthonynak, nem semmi élete lehetett. Az utolsó két könyvről még nem született bejegyezés, de igyekszem mihamarabb pótolni őket.

Szerencsére januárban a sok kihívás mellett jó élményekkel is gazdagodtam. Szuper filmeket láttam a moziban (Elit játszma, A legsötétebb óra), újra rendszeressé tettem a mozgást az életemben, és hatalmas élményként marad meg bennem, hogy voltam a MÜPA-ban a Szegedi Kortárs Balett Carmina Burana előadásán. Elvarázsoltak, a székemhez szögeztek, örülök, hogy láthattam őket. 

Februárra sem tervezek előre semmit, majd alakul magától, rég megtapasztaltam már, hogy az élet mindig áthúzza a terveket, csak remélem, hogy kicsivel lazább időszak lesz, de legalább ilyen jó könyveket fogok olvasni jövő hónapban is, mint most januárban.

A többiek januárja:

Amadea

Heloise

PuPilla

Dóri

Nita

Teaszünet-díj

Még az idei év első napján kaptam Larawyntól, a Hold The Moon bloggerjétől a Teaszünet-díjat, amit ezúton is köszönök neki és elég nagy késéssel ugyan, de végre elkészült az én kis ötperces teaszünetem, amit lentebb olvashattok.

A szabályok:
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.
2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.
3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.
4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.
5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.
+1 Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Egy rám jellemző idézet:

Az ember néha azért indul el, hogy valahová megérkezzen. Néha viszont csak elindul, hogy menjen és menjen, amíg a köd kitisztul, a kétségbeesés elcsitul, vagy a csírázó gondolatot sikerül végiggondolni.

/Nicholas Barreau: A nő mosolya/

Larawyn az alábbi kérdéseket tette fel nekem:

1. Mi marad a legemlékezetesebb 2017-ből?

Két programot választottam: voltam a Chefparade rendezvényén csapatépítés keretén belül és nagyon imádtam, azóta is gondolkozom rajta, hogy el kellene menni egy főzőiskolába, mert nagyon jó hangulatúak ezek a rendezvények. A másik pedig Andrea Bocelli koncertje. Másodjára láttam őt élőben, hihetetlen micsoda erőmező lengi körbe ezt a férfit és az a hang! Imádom, hatalmas élmény őt hallgatni, látni, egy térben lenni vele.

2. Melyik a kedvenc bejegyzésed a blogodon?

Nincsenek nagyon kedvenc bejegyzéseim, inkább a kedvenc vagy meghatározó könyvekről írtakra gondolok vissza jó szívvel, illetve esetükben remélem, hogy át tudom adni a blog olvasóinak a rajongásomat a történet iránt.

3. Melyik könyvet vinnéd magaddal egy lakatlan szigetre?

Egy könyvmolytól megkérdezni, hogy melyik lenne az az 1 darab (!!!) könyv, amit egy lakatlan szigetre vinne magával, elég csúnya dolog. Csak egy? Lehetetlen döntés! A kedvenceim között böngészve sem tudom leszűkíteni a kört, bár talán a Jane Eyre lenne a kiválasztott. Nagyon sok szép gondolat van benne, egy erős női karakterrel és egy női szíveket megdobogtató férfival. Már hónapok óta motoszkál bennem a gondolat, hogy újra el kellene olvasnom.

4. Milyen lenne egy tökéletes napod?

Stresszmentes. Jelenleg ebből van szerintem túl sok az életemből. De ha elképzelek egy ideális majdnem tökéletes napot abban lenne jó sok kávé, könyv, nevetés.

5. Melyik híres emberrel töltenél el szívesen egy teaszünetet?

Olyan fura, engem ezek a kérdések - hogy ha lenne lehetőségem valaki ismert emberrel leülni ki lenne az - soha nem mozgattak meg igazán. Sokszor nem a híres emberektől kap az ember életre szóló útravalót, hanem a sok kisembertől. Persze könyvmolyként azért egy-egy számomra értékes könyv elolvasása kapcsán eszembe jut az írója, hogy megkérdeznék tőle néhány dolgot, így ennek keretében például J. K. Rowlingot vagy akár Anna Gavaldát is meghívnám egy teaszünetre.

6. Hogy látod magad öt év múlva?

Öt évvel idősebbnek. Viccet félretéve nincsenek konkrét terveim, ötéves időtávra meg pláne nem. Szeretnék okosabb, tapasztaltabb, lazább, nyugodtabb valaki lenni 5 év múlva, aki sok olyan helyre eljutott ezen idő alatt, amelyre egészen idáig csak álmodozott vagy bakancslistát írt.

7. Mi lenne a három kívánságod az Aranyhaltól?

Egészség. A számomra fontos emberek legyenek boldogok. És legyen egy időnyerőm, hogy minden engem érdeklő könyvet el tudjak olvasni.

8. Mi a legfontosabb célod idén?

Nem rágörcsölni dolgokra, mind a munka, mind a magánélet és a könyvek, olvasás területén.


Remélem nem baj, hogy megtöröm a láncot és megszegem a szabályokat, de a teaszünetet most nem küldeném tovább a saját kérdéseimmel. De persze, aki Larawyn fentebbi kérdésire szívesen megadná a saját válaszát, akkor hajrá!

Rágós falatok

Herman Koch: A vacsora

Egy percig sem volt kérdés számomra, hogy a Nyaraló úszómedencével után Koch korábbi regényét, A vacsorát is el fogom olvasni. Második találkozásom az íróval már nem okozott akkor meglepetést, mint az első, hisz a fülszöveg elárulta, hogy ez alkalommal is egy morális kérdés köré építi fel regényét, illetve ez a könyve is tele van szókimondó, provokatív gondolatokkal, de Koch megint megcsinálta, hogy azon rágódjak, amit az arcomba tolt a regényével.

Koch A vacsorában négy főszereplőnket egy trendi luxusétterem asztala köré ülteti le. Paul - narrátorunk - és felesége, Claire meghívást kap a férfi politikusi babérre törő bátyjától és annak kirakatba illő feleségétől egy estére. Az asztal köré leülő két házaspár közös problémájukat, egy a gyermekeiket érintő ügyet kívánnának együtt megoldani. A vacsora elején mi olvasók még nem tudjuk, hogy mit követett el Paul és Claire tizenéves fia az unokatestvérével és a politikus házaspár örökbefogadott fiával együtt, de flashbackekből szép lassan kirajzolódik előttünk egy olyan morális kérdés, amely kapcsán a több száz eurós bor selymes íze savanykássá válik a szánkban. 

Több rétegű itt is a kérdés: eleinte azt gondolnánk, hogy csak egy családi ügyről van szó, azaz a fő kérdés az, hogy mit tennél meg a gyerekedért, megmentenéd-e "elhibázott" cselekedete miatt, hogy ne legyen élete végéig megbéklyózva. Aztán ahogy egyre több részletet tudunk meg erről a tettről a családi környezetből szélesebb pályára kerülünk, immár társadalmi kérdésről lesz szó. Többet ér-e egy elit körben mozgó holland fiatal élete, mint egy hajléktalané? Mit tehet meg egy hajléktalan, aki az utcán tengődik, és mit tehetnek velük az őket lenéző, rájuk undorral tekintő emberek? Nem egyszerű a kérdés, mert gondolom én, hogy egy szülő az utolsó pontig védené a gyermekét (ahogy Paul és Claire teszi), ugyanakkor aki kicsit is belegondol az morális szempontból tudja a helyes választ, a helyes utat.

Koch újra elérte, hogy tele van a könyve utálatos karakterekkel. A főszereplő Pault eleinte még jópofának tartjuk, ugyan lenézi sikeres fivérét, aki hamarosan Hollandia következő miniszterelnöke lenne, mégis van benne valami lazaság, humorosság és kiderül, hogy rajong a feleségéért, meg persze a fiáért. De ahogy megérkezünk az étterembe és érkeznek a fogások úgy kezd felfordulni a gyomrunk Paultól és tökéletes kis feleségétől is. A másik házaspártól már Paul elbeszéléséből irtózik az olvasó, de ők elég egysíkú karakterek maradtak, talán Paul szemében legnagyobb bűnük a sikerességük és az, hogy örökbe fogadtak egy afrikai fiút. Persze a politikus sem lesz éppen szimpatikus a szemünkben: puccos étterembe viszi a családot egy családi ügy megbeszélésére, élvezi a figyelmet, amit kap az étteremben, mindenki hajlong bókol előtte, csak a családja nem. Számomra ő a bort iszik és vizet prédikál kategóriája lett. Míg a Nyaraló úszómedence esetében a főszereplő bunkóságát bírtam, itt kifejezetten taszított Paul kivagyisága, de legjobban a fiuk, Michele karaktere. Nem is a tette miatt ítéltem el a fiút, hanem azért, hogy egy csepp megbánást, lelkiismeret-furdalást nem éreztem benne, ő megtehette azt, amit, majd Anyu mindent elintéz helyette, eltakarítja a szemetet.

"Egy százfős társaságban hány jellemtelen alak van? Hány apa, aki megalázza a gyerekét? Hány patkány, akinek bűzlik a szája, de semmit sem tesz ellene? Hány léha semmirekellő, aki egy életen át siránkozik egy vele szemben soha el nem követett igazságtalanság miatt? Nézzetek szét magatok körül, ezt mondtam nekik. Hány olyan osztálytársatok van, aki örömet szerezne nektek azzal, ha holnap már nem jönne iskolába? Gondoljatok a saját családotokban lévő rokonokra, a nagybácsira, aki a születésnapokon egyfolytában nyomja az ócska történeteit, az undorító unokatestvérre, aki kínozza a macskáját. Képzeljétek el, milyen megkönnyebbülés lenne – és nemcsak neked, hanem szinte az egész családnak –, ha az a nagybácsi vagy unokatestvér aknára lépne, vagy jó magasról a fejére esne egy bomba! Ha az a rokon eltűnne a föld színéről."

Mindig is imádtam az olyan könyveket, ahol a szereplők kvázi egy zártabb térben, elszeparáltan szembesülnek megoldandó problémákkal, mert valahogy ez az izoláltabb közeg szerintem még inkább felgyorsítja a folyamatokat, még hangsúlyosabbá válnak a gesztusok, az arckifejezések, illetve a helyhez kötöttség még inkább fusztrálóvá válik egy idő után. Pont ezt éreztem ahogy mentünk végig a fogásokon: egyre nehezebben csúsztak az étkek, egyre rágósabbá váltak a falatok és alig vártam, hogy Koch végre rendezze a számlát. Amit már a regény közepe táján megkezdett ugyan, de nem akartam elhinni, hogy ezt a kártyát fogja kijátszani a végén. Pedig de. Pont ezért a "megoldásért" nem tudtam teljes mértékben élvezni A vacsorát, olcsó húzás volt ez az írótól, pedig a Nyaraló úszómedencévelben sokkal bevállalósabbnak ismertem meg. Ezt leszámítva újfent megállapítottam, hogy bírom ezt a fickót meg a történeteit, remélem kapunk még tőle a jövőre is nézve újabb megrágnivaló csontokat.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2013

Fordította: Bérczes Tibor

A 2018-as várólista-csökkentés csapata

Ha jól számolom, a 2018. évi Csökkentsd a várólista játék - amit Lobo, a Olvasónapló bloggere szervez minden évben - lesz a bűvös 7. alkalom, hogy indulok. Eleinte elég nagy gonddal szedtem össze a 12-es könyvkupacot a töménytelen mennyiségű olvasatlanjaim közül. Aztán ahogy voltak már "tapasztalataim" a játékot illetően, és ahogy apadtak az olvasatlan könyveim, egyre inkább arra tettem a hangsúlyt, hogy ne szúrjak ki magammal, ne ez miatt olvassam el majd pl. a Háború és békét, hanem lehetőleg a szórakozás legyen a fő szempont. Az idei évre összeválogatott 12-esem is ezt a célt szolgálja, főleg, hogy tavaly megcsappant az elolvasott könyveim mennyisége, így most ez a szám egy masszív 25%-ot képviselne az olvasmányaim közül. Őket választottam 2018-ra, szerintem szuper kis lista lett:

1. Joanne Harris: Rúnajelek

Harrisnek mindig szerepelnie kell a listában. Csak azt nem tudom, ha elfogynak a könyvei, kivel fogom pótolni az egyik kedvenc írónőmet. Erre a történetre azért is vagyok nagyon kíváncsi, mert rengeteg oldalát ismerem már Harrisnek, de fantasyt még nem olvastam tőle, és amúgy alapból sem vagyok ennek a műfajnak nagy rajongója.

2. Lawrence Anthony - Graham Spence: Babilon bárkája

A bagdadi állatkert megmentésének kalandos története

Lawrence Anthony előtt már az Elefántsuttogó olvasása előtt megemeltem a kalapom és a szívembe is zártam őt is és az elefántjait is. Örömmel vettem meg a Babilon bárkáját, bár kicsit tartok tőle, hogy lesznek benne kegyetlenebb részek a háború miatt, de sok a dicsérő véleménye a könyvről, szóval biztos vagyok benne, nem fogok csalódni ebben sem.

3. Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

A Könyv, amit már mindenki olvasott és mindenkit padlóra küldött. Röviden ennyit tudok a könyvről, meg persze az alapsztorit, de évek óta tologatom, aztán már be is szereztem és már nagyon-nagyon olvasnám, ezért nem is volt kérdés, hogy itt a helye.

4. Alice Hoffman: The Ice Quenn

Egy kis angolul olvasás, egy kis Hoffman, ha mindenből és mindenkiből elegem lenne. Hoffman is egy biztos pont nálam, évente olvasok tőle.

5. Gillian Flynn: Sharp Objects

Újabb angol könyv, egy csereüzlet eredménye volt PuPillával. Aztán jól elfelejtkeztem róla. Majd most úgy gondoltam, jó lenne a Holtodiglan után egy másik regényével is megismerkedni, és kellően sötétnek ígérkezik ez a téma is. Plusz szeretném megnézni majd a belőle készített filmet, de nálam első a könyv ha tehetem.

6. Renéé Rosen: Babaarc

Szüleim polcáról válogattam, nagyon tetszett mindkettőjüknek, én meg szeretem mind a gengszter témát, mind az 1920-as évek korszakát (elvakult Peaky Blinders rajongó vagyok).

7. Sascha Arango: Az igazság és más hazugságok

Ezt szintén a szülők polcáról választottam, most kapták tőlem karácsonyra. Első körben a cím fogott meg, aztán a történetet elolvasva úgy gondoltam, nem lesz ez rossz, és ahogy utánanéztem, egész jó értékeléseket kapott, így bízom benne, hogy ez lesz az egyik gyöngyszem idén, amit a vcs-nek köszönhetek.

8. Nyáry Krisztián: Igaz hősök

33 magyar

Karácsonyi ajándékom, és lassan ez is már szokássá válik nálam: azaz lapul egy Nyáry Krisztián válogatás a karácsonyfa alatt, amit a vcs keretében sorra is szokott kerülni.

9. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés

A Könyv, amit muszáj elolvasnom már. Ha Cormoran Strike rajongója vagyok, akkor szinte kötelező végre elolvasnom Rowling első felnőtteknek készült regényét. Sokan ajánlottátok már, és mivel ezt is a fa alatt találtam karácsonykor, most már valóban nem állíthat meg semmi, hogy el is olvassam.

10. Phyllis T. Smith: Én, Livia

Amióta PuPillánál olvastam erről a könyvről, tudtam, hogy szeretném elolvasni. Ő azzal adta meg idénre a végső lökést nekem, hogy kölcsönadta, szóval nem volt választásom, alapcsapat tag lett ez a könyv is. Nekem az ókori történelem a nagy mumusom, nem rajongok érte túlságosan, de azért igyekszem olvasni róla, hátha egyszer egy könyv meghozza a változást.

11. Agatha Christie: Halál a Níluson

Az egyik ikonikussá vált AC-történet, amit ugyan már láttam filmen, de olvasni még nem olvastam. Mivel a hírek szerint Kenneth Branagh folytatja Poirot megszemélyesítését mégpedig ezzel a kötetettel, ezért a film előtt szeretném végre elolvasni a könyvet is. Remélem, hogy az új feldolgozás végre hű marad a könyvhöz!

12. Herman Koch: A vacsora

Ez az egyetlen, amit könyvtárból kellett beszereznem. A Nyaraló úszómedencével sikere óta szerettem volna Koch másik könyvét is elolvasni, de beszerezni akkor nem igazán tudtam, ezt most a könyvtár megoldotta.

Az alaplista mellé válogattam tartalékosokat is, szám szerint újabb 6 könyvet, de idén végre szeretném mind a 12-öt elolvasni az alapból. Remélem, menni fog és sok érdekes történetet köszönhetek majd nekik, illetve ennek az egész játéknak.