Újraolvasás után: 3 történetről röviden

Az elmúlt hónapok során, úgy talán júniustól kezdve egyre jobban éreztem a késztetést, hogy ne csak az új kiadásokat, beszerzett könyveimet, vagy a könyvtárból zsákmányoltakat olvassam, hanem visszanyúljak régi nagy kedvencekhez. Az újraolvasás szerintem nagyon szuper dolog, hiszen lelkünknek jól eső regényeket porolunk le ilyenkor, tudjuk már mit kapunk. Számomra ez olyan, mint a kedvenc fotelemben kuporogni: az otthonosság érzetét nyújtja. Ráadásul második, harmadik vagy sokadik olvasatra olyan dolgokat találhatunk a már jól ismert történetben, amire eddig nem figyeltünk fel. Egyrészt lehet ez azért, mert első körben hajtott minket a lelkesedés, hogy minél hamarabb megtudjuk mi lesz a történet vége, másrészt köszönhető ez annak, hogy az évek múlásával mi magunk is változunk, formálódunk a velünk történő események hatására, így lehet, hogy azok a részek fognak majd meg jobban, amiket először kicsit felületesebben futottunk át. Viszont pont ennek következtében sajnos fennáll a veszélye annak, hogy egy régi jó kis kedvenc nem fogja ugyanazt az élményt adni, mint először. Most mindkét dolog megesett velem.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Nyárra időzítettem Emylia Hall Nyarak könyvének újraolvasását. Ez a könyv első alkalommal is hihetetlen módon megfogott magának Erzsi történetével, hiszen az Angliából Magyarországra érkezett lány nyarait csodálatos módon mutatja be az írónő. Újraéltem vele minden gyerekkori nyaramat, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy melyik fürdőruhámat vegyem fel és hogy a strandon lángost vagy főtt kukoricát egyek-e. Bár korábban is nagyon megérintett az anya-lánya szál a történetben, most másodjára inkább erre a vonalra figyeltem jobban, sőt, sokkal mélyebben átéreztem a lány és angol édesapjának a kapcsolatát is. A gyönyörű gyerekkori nyarak bemutatása mellett ezek az emberi érzelmek sokkal több gondolatot mozgattak meg bennem. És még mindig ez a könyv bújtatja magába az egyik kedvenc idézetem, amelyet az évek múlásával egyre igazabbnak érzek:

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."

Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni 

Mesekönyvet újraolvasni kész időutazás. Számomra ez a könyv volt gyerekkorom egyik legkedvesebbike, számtalanszor olvastam el egyedül, előtte meg a szüleimet nyúztam állandóan az esti mesék alkalmával ezekért a történetekért. Ezért nem véletlen, hogy szinte mindegyikre emlékszem még a mai napig is. Nyáron immár a barátnőm kislányának vettem, de persze előtte újra elolvastam a benne lévő történeteket, amelyek szerintem időtlenek, soha nem fogják elveszteni kedvességüket, humorosságukat, mesélve tanító jellegűket. Ráadásul az illusztrációk annyira tökéletesek, hogy nem is tudnám már másként elképzelni a szereplőket.

A tejbegríz csuda jó,
ha van rajta kakaó.
Íze finom, szaga remek,
ezt szereti a struccgyerek!

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának nyitó kötete teljesen elvarázsolt. Magába szippantott Zafón világa: a gótikus, borzongós hangulat, illetve a könyvek és az olvasás iránti szeretet témája. Meg persze Barcelona. Soha nem voltam még ebben a városban, de a könyv olvasása után minden klisének megfelelően azonnal pakoltam volna a bőröndömet és indultam volna. Kérdés sem volt, hogy valamikor ezt a történetet is újra le fogom majd venni a polcomról, ennek pedig most ősszel volt itt az ideje. Számomra is meglepetés volt, hogy bizony most, második alkalommal nem tudott magába szippantani, keserédes emlék lett a könyvvel töltött majdnem két hetem. Kereshetném az okokat, mert azt hiszem nem éppen a legkönnyebb időszakomban nyúltam ehhez a könyvhöz, de szerintem a 6 év alatt, ami a két olvasás között eltelt valahogy megkopott Zafón varázsa számomra. Helyenként túlírtnak éreztem, rengeteg szereplővel dolgozott végig, rengeteg szálra ágazott el a történet. Úgy gondolom, a varázsa ennek a könyvnek abban van, hogy első olvasásra nem tudjuk mi lesz a végkifejlet, ez is hajtja az embert, meg a "csattanó" is hozzáad egy plusz töltetet. Másodjára ezt már nem tudtam újra átélni, és talán ez okozta a nagy hűha elmaradását. A hangulatteremtés most is csillagos ötös volt, arra nem lehet egy rossz szavam, viszont be kellett magamnak ismernem, hogy nem olyan tökéletes könyv ez, mint amilyennek első alkalommal gondoltam. Ettől függetlenül a további kötetetek is tervezem újrázni, meglátjuk, azok milyen érzéseket keltenek majd bennem.

"A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz."

Ha szoktatok újraolvasni, nektek volt már pozitív vagy negatív második élményetek? 

Egy pad, egy kávé és egy könyv #17

Bár a könyvek és a kávézás még mindig az életem részét képezik, valahogy idén az időgazdálkodás kapcsán gondban vagyok. Azaz sokszor, sok helyen voltam idén is kávézni, de ahogy visszakerestem, erről nem születtek beszámolók. Pont itt az ideje ezen változtatni, erre ráadásul remek alkalom az, hogy pár hete egy szuper kis helyre bukkantam, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy találtam magamnak egy törzshelyet, ahová hétről hétre be fogok majd térni megpihenni, lezárni a hetet, vagy éppen elindítani a hétvégét.

Az új kedvencem a Jászai Mari téren van és ötletesen a JM6 nevet kapta, ugyanis a 6-os számnál található. Ez egy pékség és kávézó egyben, de várják a vendégeket délben menüvel is (leves + süti), és a péksütin illetve a péktermékeken kívül cukrász süteményeket is találhatunk a pultban, no meg szendvicseket is. Engem kilóra megvettek a berendezésükkel, egyszerű színekkel (fehér és a barna dominál) és azzal, hogy a két alkalom során, amikor betértem szuper kávét kaptam, meg remek péksütit.

Első alkalommal miután a neten rájuk találtam egy péntek délután tértem be a JM6-ba, akkor még épp a Javíthatatlan Optimisták Klubját olvastam, de pont akkor vettem át az újabb könyvrendelésemet, Fredrik Backman legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket, így két könyv is volt nálam. Vacilláltam a flat white és a cafe latte között, de egy gyors diskurzus eredményeképpen utóbbi mellett döntöttem. A sütikkel nehezebb volt a választás: ínycsiklandó torták voltak a pultban és ötletes péksütik a pulton. Végül utóbbiak közül választottam egy meggyes-mákos csiga csodát. Maga a hely nem túl nagy, de van két kényelmes kanapé asztallal, meg két bárpultszékes magas asztal, én egy ilyen mellé telepedtem le. Bő félórám volt még mielőtt tovább kellett volna indulom, ami épp ideális idő volt olvasgatásra, kávézásra és arra, hogy magamba szívjam a hely atmoszféráját. Már akkor tudtam, hogy visszatérő vendég leszek.

Következő alkalommal már magabiztosabban léptem be a JM6-ba, újabb finom lattével és egy diós péksütivel ültem le immár a Mi vagyunk a medvéket olvasni. Az élmény ugyanaz lett: az ízek nagyon eltaláltak (a süti fenomenális volt, kár, hogy nem jutott eszembe itthonra is venni pár darabot), a kiszolgálás mindkét alkalommal nagyon kedves és segítőkész volt, és annyira le tudtam ereszteni pénteken a munka után, hogy be is indult nálam az "Éljen, hétvége van!" érzése. Mivel elég sokat járok ezen a környéken, most már tudom, hogy ha tutira akarok menni, mindenképp ide fogok beülni, valahogy a hellyel kapcsolatban megtaláltam mindazt egy helyen, amit ezekben keresek: összhang van a külső és belső tartalom között. Ha Ti is arra jártok, meleg szívvel ajánlom, ráadásul a sütiket elnézve mindig van valami kreatív ötlet, ami az adott évszak ízeit, terméseit tükrözi vissza, tehát mindig lehet újabb és újabb dolgokat megkóstolni majd!

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok

Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.

Kiadó: Ulpius

Kiadási év: 2006

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Csocsó, sakk és klubtagság

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja

Középiskolai történelemórákon számomra a 21. század története megrekedt az 1956-os forradalomnál. Az érettségire készülés során ez volt az utolsó tételünk, ezért a történelem "maradék" részén csak úgy átrohantunk. Azt hiszem első körben ezért is figyeltem fel a Javíthatatlan Optimisták Klubjára, mert úgy gondoltam, hogy kapok egy kis kitekintést, hogy mi történt Európában az 1950-60-as évek során. Ezt meg is kaptam ettől a könyvtől, sőt, ennél jóval többet adott, de igazán elszomorodva olvastam, mert azt érzem, hogy a világunk cseppet sem változott és nem is fog változni, hisz még mindig vannak a rendszerek és a rendszer ellenségei is, egészen addig, amíg ember lesz a Földön.

Guenassia könyvének főhőse a tizenéves Michele, aki nem egy matekzseni, ellenben igazi könyvmoly (pacsi!), aki mindig, mindenhol, még az utcán közlekedés közben is olvas. Röviden így foglalja össze életfilozófiáját: "Engem az életben a rock'n'roll, az irodalom, a fényképezés meg a csocsó érdekelt." Családjának egyik ága olasz származású, de ők maguk már franciák. A könyvmolyság mellett életében a fent említett csocsónak van hatalmas szerepe, imád és nagyon is tud csocsózni, játszi könnyedséggel veri meg a nála idősebbeket is ebben a játékban. Iskola után sokszor kötnek ki haverjával bárokban egy-egy jó kis meccsre, majd egy ilyen alkalommal felfigyel a Baltóban, annak egy elfüggönyözött hátsó helységében egy csupa férfiakból álló társaságra. Egy alkalommal Michele belopózik közéjük és ez a csapat maga közé fogadja a srácot. Michele világa innentől kezdve kinyílik, hisz megismerkedik azokkal az emigránsokkal, akik a világháborút és az utána következő éveket követően a rendszer(ek) elől menekülve elhagyták Kelet-Európát és Franciaországba szökve vállalták a kényszerű száműzetést, a soha vissza nem térést.

"Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e."

A kis Michele ezek között az emberek között tölti gimnazista életének legfontosabb éveit és minden tag történetét megismeri ezen időszak alatt. Barátjává fogadja Igor, az orosz orvos, aki Leningrádot és családját hátrahagyva abban bízik, hogy ebben az idegen országban is gyakorolhatja majd mesterségét, ám diplomáját és tudását itt nem ismerik el, ezért taxizásból tartja fen magát. Megismeri Leonyidot, aki a 2. világháború orosz hőse, rettenthetetlen pilóta, akinek "vesztét" egy nyugati nő iránti szerelme okozza, aki úgy dönt, hogy mindezért cserébe feláldozza addigi életét. De itt van a két magyar származású klubtag is, Tibor és Imre, a híres színész és producere, akik '56 után menekültek el az országból. De van német, vagy cseh klubtag is, akik a világháborút követő zavaros időszakban a szétszakadó Európában egyik országból a másikba menekülve tervezték megtalálni a jövőt, a jobb életet. És bár a klubtagok sokszor veszekednek egymással, politika kérdésekben egyet nem értve, mégis, valahogy a légkör támogató és egymás segítségére vannak, ha valamelyikük bajba kerül. Leszámítva Szását, akit minden egyes alkalommal kiebrudalnak, de a férfi állhatatosan újra és újra megjelenik a Baltóban és a felcseperedő Michele egyik legjobb barátja, majd első szerelme alatt talán legnagyobb segítsége, támogatója lesz.

"– Nem szoktam tanácsot adni, Michel. De ami a bosszúságokat illeti, szakértő vagyok, nekem elhiheti. A fájdalom elűzésére három gyógymód van. Enni kell. Egy finom ebéd vagy vacsora, sütemény, csokoládé. Másodszor, zenét kell hallgatni. Az mindig magával ragadja az embert, mindent elfeledtet. Kevés bánat van, amit egy kis Sosztakovics ne feledtetne, akár hosszú percekre is. Evés közben viszont nem szabad zenét hallgatni.
– A harmadik gyógymód pedig jól berúgni?
– Nagy tévedés. Az alkohol semmit sem feledtet. Ellenkezőleg. Az én kedvenc módszerem a mozi. Egy teljes napon át. Három vagy négy film egymás után. És mindenről megfeledkezik az ember."

Eleinte nehezen rázódtam bele a Javíthatatlan Optimisták Történetébe, valahogy bele kellett helyezkednem mind a korba, mind a helyszínbe, illetve meg kellett szoknom a könyv felépítését. Hiszen Michele története, illetve a Baltóban zajló események adják a jelen keretét, ugyanakkor minden egyes tag múltja is részletesen feltárul előttünk közben, mindenki hátterét megismerjük, hogy ki miért választotta Franciaországot új hazájának és kinek milyen nehéz döntéseket kellett ehhez meghoznia. Nagyon elgondolkodtatóak voltak ezek az emberi sorsok: hihetetlenül tehetséges emberek kellett hogy elszakadjanak szülőhazájuktól, új országban kellett, hogy megtalálják a helyüket.

Amit Guenassia nagyon ügyesen csinált az az, hogy mindenkinek megmutatta a jó és a kevésbé jó oldalát is. Volt akiből az önkéntes száműzetés hozta ki a negatív érzelmeket, volt aki a múltjából hozta magával a dühöt, a csalódást, és volt aki bocsánatért vezekelt éveket Párizsban. Ráadásul nagyon jó párhuzamot teremtett az író Michele és a klubtagok sorsa között: a srác családja az évek során sok történésnek köszönhetően egyre inkább szétesett, ezért Michele egyrészt hamarabb kellett szerintem hogy felnőjön, mint a kortársai, másrészt jobban át tudta érezni a klubtagok sorsát, sokkal inkább befogadóvá vált a velük történtekre. Szerintem Michele nagyon is sokat kapott tőlük: a sakkjátszmák, a közös ünneplések, ivások, a mozizások, a nagy mesék és viccek, mind-mind elősegítette a srác fejlődését.

"– (…) Most mondok neked valamit, amit soha nem szabad elfelejtened. Az élet – jelentette ki prófétai hangon – olyan, mint a hullámvasút. Nagyon gyorsan siklasz lefelé, jó sokáig maradsz lenn, és kínkeservesen kapaszkodsz fel."

Szóval bár kicsit döcögve kezdődött az én klubtagságom a Javíthatatlan Optimisták Klubjával, mégis a végére rettentően megszerettem az egész történetet és alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam munkába jövet-menet, várakozás során, esténként itthon, mindig velem voltak. Úgy érzem sokat elmond a történethez való viszonyomról, hogy megkönnyeztem a végét, és bár több mint 700 oldal, mégis a végére érve simán olvastam volna még tovább. Jó döntés volt a Javíthatatlan Optimisták Klubját választani az őszi olvasmányaim egyikének, csak ajánlani tudom annak, aki nem egy szokványos, tucatkönyvre vágyik, és aki szeret emberi sorsokról, a történelem kevésbé szép éveiről olvasni.

Kiadó: Park

Kiadási év: 2017

Fordította: Szántó Judit és Lukács Laura

Cseppet sem hétköznapi varázslat

Emanuel Bergmann: A trükk

Pár hete nagyon elkapott a könyvvásárlási késztetés, méghozzá az a fajta, mint régebben, amikor találomra (fülszöveg elolvasása, borító stb. alapján) választottam magamnak könyvet. Este, munka után be is mentem a könyvesboltba és egy jó félórás nézelődés eredményeképpen Emanuel Bergmann A trükk című könyve jött velem haza.

A keresgélés közben főként az alaptörténet piszkálta fel a kíváncsiságom: hogyan lehet a bűvészetet, a cirkuszt összekapcsolni a 2. világháborúval, a holokauszttal? Nagyon meglepődtem, hogy Emanuel Bergmann milyen ügyesen csinálta ezt, és végtelenül örültem, hogy egy olyan történetet kaptam, ami egy teljesen más terepen keresztül mutatta meg azoknak a borzalmas éveknek egy kis szeletét, de úgy, hogy ugyanannyira össze tudott facsarodni a szívem, mint mondjuk a Könyvtolvaj olvasása közben.

A könyvbeli történések két szálon haladnak: a jelenben, 2007-ben Los Angelesben a tízéves kisiúval, Max Cohennel ismerkedhetünk meg, akinek szülei épp most jelentik be a fiuknak, hogy el fognak válni. A kissrác megtalálja apja egyik régi bakelit lemezét, amelyen a Nagy Zabbatini mondja el varázslatait. Max ezen az igaz szerelem mágiájára lenne kíváncsi, ám a lemezen pont ez a rész sérült, ezért úgy dönt, hogy megkeresi a már matuzsálem korú híres varázslót és megtudja tőle a varázslatot, amelytől azt reméli, hogy újra összehozza majd a szüleit.

A múltban 1943-ban Prágában járunk, ahol a tizenöt esztendős Mosche Goldenhirsch édesanyja elvesztése után egyre inkább eltávolodik rabbi apjától és zsidó vallásától, és egy cirkuszi előadást látva, illetve az egyik bűvész ifjú lánysegédje iránt táplált érzelmeinek hatására úgy dönt, kereket old, csatlakozik a cirkuszhoz, hátrahagyja addigi életét és megtagadja zsidó voltát.

E két szál történései váltakoznak fejezetről fejezetre, hol Mosche életét követhetjük nyomon, hol Maxét, aki sikerrel jár és rátalál az idős Moschére, aki egy életunt, megkeseredett öregemberré vált és akiről hamarosan kiderül számunkra, hogy megjárta a koncentrációs táborok egyikét fiatalemberként. Az olvasónak nehéz összeegyeztetni a fiatal Moschét, aki rajong a cirkuszért, aki mindent megtesz, hogy sikeres bűvész legyen Zabbatini álnéven (ez utóbbi azért kevésbé sikerül, de a náci Németországban sokszor kihúzza a csávából gyorsan forgó agya és a trükkjei), illetve az idős, legatyásodott Zabbatinit, aki Maxban először egy kis lúzert lát, aki segítségére lesz majd abban, hogy fedél legyen a feje felett. Aztán történik valami a két ember között: az idős ember szíve megnyílik egy kicsit a fiú felé, aki el tudja érni, hogy még egyszer, talán utoljára, a Nagy Zabbatini színpadra léphessen.

"Hiszen senkije sem volt immár, akinek örülhetett volna, se barát, se ellenség - rég halottak mindannyian. Ő az utolsó túlélő, egy rég letűnt kor utolsó mohikánja. A égállomás felé pöfögött immár vele az élet vonata, és az utasok többsége leszállt. Nem maradt számára egyéb, csakis a múlt: elválaszthatatlan társa, szentsége, életerejének és kínjainak egyetlen kútfeje."

Eleinte nem voltam nagyon elvarázsolva a könyvtől, egynek gondoltam a sok közül. Aztán az utolsó oldalakkal sok minden a helyére került és a könyv is felértékelődött számomra. Nagyon tetszett a folyamatos váltott elbeszélés, a két idősík párhuzamos haladása egymás mellett. Jó volt olvasni a fiatal Maxről és az akkor még fiatal Moschéről, ahogy mindketten hisznek, hittek a bűvészet erejében. Tetszett ennek a két embernek a találkozása, ahogy összeért a két szál, és ez szerintem nagyon sok humort csempészett a történetbe, sokszor nevettem fel olvasás közben. Ugyanakkor maga A trükk, amire a cím is utal nagyon meglepett. Gondoltam, hogy lesz majd a két ember történetében egy kapcsolódási pont, de erre nem gondoltam. Talán meseszerű, talán nem lehetett így, ahogy Bergman kitalálta, de egy ilyen pokolban, ami az akkori időket jellemezte, hinni kellett minden apró lehetőségben. 

A trükk egy nagyon kedves, helyenként mosolyt fakasztó, néhol torokszorító olvasmány. Megmutatja nekünk, hogy mennyi erő kellett az akkori időszak túléléséhez, és azt is, hogy egy idős és magányos ember életébe toppanó kései barátság mennyi erőt tud adni a múlt felidézéséhez, majd a lezárásához, miközben ő meg utat mutat egy kisfiúnak a felnőtté válás útján való elinduláshoz.

"Amikor feltekintett a kék égboltra, a fák csúcsai között bujkáló napra, Max megértette, hogy (...) a világ összes szépségével megajándékozta őt a Nagy Zabbatini.

És biztos volt abban is, hogy ez nem puszta trükk, hanem valódi csoda."

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2017

Fordította: Kurdi Imre

Szeptemberi zárás

Úgy vártam már az őszt, és azt gondoltam, hogy csak úgy tobzódom majd az olvasásban meg a jobbnál jobb könyvekben. Számomra ez a tevékenység sokkal jobban passzol az őszi és a téli szezonhoz, a fejemben ilyenkor az összes őszi klisé megjelenik egy képre vetítve és a közepébe saját magamat képzelem oda. Valamikor augusztus folyamán már ezt vizionáltam, erre mire elérkezik ez az időszak, egyre kevesebbet olvasok. Hogy is van ez?

BESZERZÉSEK

Három beszerzéssel büszkélkedhetek, amelyből egyet már nagyon vártam, hogy megérkezzen. Ez pedig Joanne Harris A St. Oswald fiúiskolája. Akárhányszor ránézek a borítójára, a képen lévő srácra, mindig az zakatol a fejemben: hogy mi a titkod, mit rejtegetsz? Szóval már most érzem azt a harrisi "varázslatot", ami minden könyve olvasásakor el szokott kapni. A második beszerzésem Emanuel Bergmann A trükk című könyve volt, ez egy spontán vásárlás eredménye. Már nagyon vágytam úgy könyvet venni, hogy csak bemegyek a boltba, és rábízom magam a radaromra, ami most ehhez a könyvhöz vezetett. Ezt el is olvastam már és jó választásnak gondolom, egy újfajta megközelítést kaptam a 2. világháborúban történtekről. A harmadik könyv, a Bitó és borostyán Böszörményi Gyulától a szüleim ajándéka volt. Ezt is tartogatom még, várom, hogy megjelenjen a sorozat zárókötete és akkor majd egyben "lenyomom".

OLVASÁSOK

Mint a bevezetőben írtam, ebben a hónapban sem vittem túlzásba az olvasást. Sokkal lassabban haladok a könyvekkel, mondjuk vastagabbakat is olvasok talán, meg túl sok egyéb tényező elvonja most a figyelmemet és az energiámat, így van hogy esténként csak 10-20 oldalra futja. De érzem, hogy lesz ez majd jobb is. A három könyvből amúgy kettő újraolvasás volt. Most ezekhez érzek nagy kedvet. A St. Oswald olvasása előtt újra levettem a polcról az Urak és játékosakat Joanne Harristől és hát jobban imádtam, mint az első alkalommal. Aztán épp tegnap este fejeztem be Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyékát az új kiadásban. Érdekes volt a viszonyom most a könyvvel: első alkalommal sokkal jobban elvarázsolt, most helyenként túlírtnak gondolom, meg rettentő szerteágazó, de Zafónt és az általa teremtett hangulatot  szeretem, szóval azért még mindig a kedvencek között van ennek a helye. A harmadik elolvasott könyvem pedig A trükk volt, a szeptemberi beszerzések egyike. Nagyon tetszett a két szálon futó cselekmény, meg a varázslat, a mágia köré épített történet.

Hogy októberben mi lesz? Reményeim szerint több energiát tudok az olvasásra és a blogra fordítani, bár már most tudom, hogy cseppet sem lesz könnyebb hónap, mint amilyen a szeptember volt. Viszont olyan megjelenések jönnek a következő hónapokban, amelyekre nagyon fenem már a fogam (ennek a pénztárcám már kevésbé örül), így az az egy biztos, hogy nem lesz hiányom jó könyvekben, a többi meg már rajtam múlik.

A többiek zárása:

Heloise

Dóri