Végy mély levegőt!

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Mikor levettem a könyvtár polcáról a kék medencés, huncut lányok vigyorgós képét elém táró borítóval rendelkező Légzőgyakorlat fuldoklóknak című könyvet, magam sem gondoltam volna, hogy olvasása közben én is fuldokolni fogok. Már a legelső novella olyan elementáris erővel csapja fejbe az olvasót, hogy két választása van: vagy fejvesztve menekül az elébe tárt mélyre húzó, lelket megrágcsáló történetek elől, vagy vesz egy mély levegőt és ő is alá merül abba a közegbe, amelyet ki ki a maga módján tinédzserként, fiatal felnőttként megélt, átélt. 

Én ez utóbbit tettem és mikor befejeztem a könyvet, akkor nagyon sokáig csak ültem és gondolkoztam az élet dolgain. Tudom, ez most fellengzősen hangzik, mármint az élet dolgain való filozofálgatás, de olyan sok régi sérelmet, egy-egy beszólást a felszínre hozott bennem, hogy azon tanakodtam, vajon ha visszamehetnék az időbe, akkor odaadnám-e ezt a könyvet a tizenéves énemnek. Tanulna-e belőle valamit? Megértené-e egyáltalán? Nem tudom. Lehet, hogy sok dolgot abból, mit Orrigner elénk tárt meg kell élni, meg kell tapasztalni, mert erősebbek leszünk tőle, de azért van olyan, amire jó lett volna tizenévesen is rájönni vagy nem aggódni, rágódni rajta. Az biztos, hogy nekem most nagyon jókor jött egy ilyen komoly könyv, amit nem kerestem, de rám talált.

És hogy miről is szól? A kilenc novella remekül felépített történeteket tár elénk, amelyeknek főszereplői fiatalok, tizenévesek, kicsik-nagyok, de a tojáshéj még a fenekükön van. Ami közös bennük, hogy mindegyik igen komoly, komor témát jár körbe: van itt testvérek közötti rivalizálás, megbocsátás, harag, baleset, irigység, halálos betegségek, szülők elvesztésének lehetősége, gyász és annak feldolgozása, szexuális tapasztalatok, barátnők közötti féltékenység, vallási és faji hovatartozás miatti különbözőségek bemutatása, drogok. Fontos és azért nem csak tizenéveseket érintő témák ezek, hisz felnőttekben is ugyanúgy tombolnak mindezek az érzelmek, csak már másképp birkóznak meg vele, ellenben szülőként tinédzser gyermeket nevelve pont ajánlatos lenne egy ilyen novellafüzért elolvasni, hogy az anyukák és apukák újra átéljék azokat a problémás éveket, amikor bizony sok minden félrecsúszhat.

"Bűn és bűnhődés. Ez a játszma zajlik a bátyám és köztem. Hallgatólagos házi büntetőjogi rendszert hoztunk létre, amelyben Sage a bíró, az esküdtszék, a börtönőr és a hóhér. Rendszerünkből hiányoznak a fékek és ellensúlyok, viszont lehetséges többször is büntetni ugyanazt a cselekményt."

Mielőtt leültem volna megírni ezt a bejegyzést, próbáltam kiválasztani a 9 novella közül egyet kedvencként, de egyszerűen nem megy. Mindegyikben találtam valamit, mindegyik másért maradt emlékezetes és az talán tényleg jelent valamit, hogy a címeket visszanézve mindegyik történetet fel tudtam idézni, azaz ez a könyv nem "folyt át" rajtam, hanem árkot, utat talált magának jó mélyre. A címadó novellát nagyon szerettem, ezt mindenképpen megemlíteném külön, illetve a kezdő és záró történet is óriási volt, azt az igazi, gombóc a torokban fajta érzést adta, abszolút keretbe foglalva a többit. És Orringer elég kegyetlen az olvasóval, nem igazán kapunk feloldozást, megoldásokat. Azok megbújnak a sorok között, ránk bízza, hogy mi hogyan birkózunk majd meg a felvetett témákkal. Nekem nem ment könnyen, mert tényleg sok régi, eltemetett dolgot felkorbácsolt a lelkemben, de azt hiszem megérte elolvasnom. Harmincon túl mindenképpen.

" - Néha a legsimább út is csupa kő."

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Barabás András

A titkos összetevő

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Amikor az ember lánya hétköznap eljut abba a fázisba, hogy lelki szemei előtt megjelenik a "game over"  felirat, akkor biztosan mondhatom, hogy valami vicces könyvre van szüksége a kikapcsolódáshoz és az elemek újratöltéséhez. Legalábbis nekem mindenképpen! Így került a kezembe Rain Arlender Az élet esszenciája című könyve. 

Igazából olvasás előtt sokat nem tudtam róla, csak néhány igazán kacagtató idézetet olvashattam, így sokkal nagyobb élmény volt felfedezni a történetet. Maga a könyv néhány fejezet, egy-egy emberi sors, egy-egy kaland elmesélése, amely aztán szépen egy kerek egésszé, egy lassan összefonódó családtörténetté válik a végére. Minden fejezet egy-egy puzzle darab, eleinte még csak keressük a különálló darabok helyét, hogy a legvégére egy családi albumban szereplő képpé álljon össze. A kezdőmondat olvasásakor azt gondoltam, hogy ez egy olyan regény lesz, amit nem lehet nem szeretni és szerencsére igazam is volt.

"Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny."

A fenti álláshirdetésre akár én is válaszolhattam volna, de a könyv egyik főhőse, Aurora tette meg azt helyettem. Aki maga sem tudta még sem akkor, sem miután munkába állt, hogy mire is mondott igent. Csak annyi derült ki számára, hogy egy skót családhoz került, akik whisky lepárlót üzemeltetnek és nemrég lett győztes az egyik whiskyjük egy versenyen. Aurora nem kérdez, csak felhúzza minden reggel a gumicsizmát, mint munkaeszközt és nyakába veszi a vidéket. Majd megismeri Adamet, a család idősebbik fiát, akivel nagyon hamar közös nevezőn lesznek, egymásba gabalyodnak úgy ahogy kell, majd az esküvő után Adam beavatja a lányt a családi titokba, amikor is Aurorának minden világossá válik, kitudódik a titkos összetevő.

Forrás

Persze Adammel és a whisky lepárlóval egyetemben megkapja a férfi családját is, ahogy mi is olvasók a nyakunkba kapunk egy adag bohókás rokont. Megismerhetjük Adam apját, Charlie-t akinek esze ágában sem volt annak idején átvenni a családi whisky-businesst, ő híres építész akart lenni, csak sajnos mindenhez volt tehetsége, ám az építészethez nem. Aztán jobban beleláthatunk Aurora újdonsült anyósának, Leonának a fejébe, aki igazán kemény kézzel intézte a család ügyeit és a fiainak életét is, úgyhogy amikor belép a képbe egy friss menyecske bizony problémák is adódnak. Majd egy kis kitérőt teszünk Magyarországra is, és a whisky helyett a pálinka kerül a középpontba, amelynek köszönhetően a kisebbik fiú, Patrick is hazaállít egy lánnyal, a félig magyar Marionnal, aki újabb fennforgást okoz majd a család és a lepárló életébe.

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

És persze ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen a család nem csak feleségekkel, hanem a későbbiekben gyerekekkel is gyarapszik majd, akikből a legkacagtatóbb személyiség egy csöpp leányzó, Estella lesz. Ennek a kislánynak köszönheti majd a család, hogy egy nagy tragédia kapcsán megalapozza újra a whisky lepároló hírnevét, hiszen jó pár év távlatából a család újfent megnyeri a whiskyk versenyét, de higgyétek el nekem, az újabb titokzatos összetevőnek most sem fognak örülni a családtagok, ahogy mi olvasók sem.

Rain Arlender könyvét nem szabad gyorsan olvasni, mert én úgy élveztem a legjobban, hogy egy nap egy fejezetnek értem a végére. Így szép lassan csiszolódtam össze a családdal, a régi és új rokonokkal emésztettem meg a titokzatos, ámde picit morbid összetevő titkát, hogy a végre kapjak egy még morbidabbat. 

Az írónő humorát nagyon élveztem: kicsit fekete, kicsit fanyar, olyan mint egy kicsit túlcitromozott hűsítő limonádé. Nagyon jól tudta mindegyik szereplőt megszólaltatni: ha kellett kötekedő anyóst formált, máskor egy cserfes és mindenlében kanál kislányt, vagy egy nagyra nőtt óriás, kicsit mamlasz elsőszülött fiút, akinek a nyakába szakad a whisky lepároló működtetése. Igazán bohókás családot alkotott meg, akinek tagja között vannak nagyon szerethetőek, és kevésbé azok, pontosan mint az életben is.

Stílusát tekintve egész végig egy másik írónő és annak egy könyve járt a fejemben, a humor és környezet miatt nekem Katarina Mazetti A pasi a szomszéd sír mellől című könyvét idézte meg egy kis alkoholos, skótos beütéssel. Aki azt szerette, szerintem a Rattray család történetét is élvezni fogja. Nekem okozott néhány óra vidám szórakozást, és bár a vége egy picit szíven ütött, de hát az élet sem fenékig tejfel, gondolom a whisky lepárlókat üzemeltető családok élete sem.

Kiadó: Syllabux

Kiadási év: 2016

Egyetlen egy dolog mellett nem tudok elmenni szó nélkül, az pedig a borító. Tudom és a könyv olvasása után már értem is, hogy mindennek jelentősége van rajta, a színnek és csizmának is, de nem, ez a borító nem az a borító, amit ez a könyv kíván meg. De hát egy könyvet nem csak a borítója után ítélünk meg mi könyvmolyok, és a belbeccsel nem volt gondom.

Az írónő facebook oldalán még több idézetet olvashattok a könyvből.

A mocsárvidék szülöttei

Nic Pizzolatto: Galveston

Nic Pizzolatto neve a sorozatrajongók esetében egyet jelent a True Detective-vel, hisz ő a szülőatyja. Engem annak idején ez a sorozat, pontosabban az első évada teljesen levett a lábamról: a fülledt és romlott amerikai Dél bemutatása, szétcsúszott szereplői, az időben ide-oda ugrálások és egy rituális gyilkossági ügy felderítése két főszereplőn keresztül, mindezek az év legjobb sorozatát jelentették számomra.

Amikor pedig láttam, hogy kiadják nálunk a Galveston névre hallgató regényét, tudtam, hogy ezt mindenképpen el fogom majd olvasni, kíváncsi voltam mit tud papíron Pizzlatto.

Gyorsan, nagyon gyorsan el lehet olvasni a Galvestont, nekem a mostani hétvégén sikerült. Azt kell, hogy mondjam hasonló elemekkel dolgozik az író mint a True Detective sorozat esetében. Természetesen a háttérsztori teljesen más, de ami a sava-borsát adja a pörgő történetnek az hasonló jegyeket mutat a sorozattal.

1987-ben Roy Cady elbeszélésével kezdődik az egész történet. A pasi egy negyvenes behajtó, aki éppen halálos ítéletét kapja meg egy tüdőorvostól: tüdőrákja van. Mikor egy, a főnöke által megtervezett leszámolás balul üt ki, és Cady rájön, hogy igazából őt is ki akarták nyírni az akcióban, gondolkodás nélkül felveszi a nyúlcipőt és maga mögött hagyja az egész addig életét. Azzal nem számol, hogy az akcióból kimenekít egy 18 éves csodaszép lányt, Rockyt, akit ez után nem tud magára hagyni. A lány sem Miss Bűbáj, hanem egy prosti, és Roy főnökének alkalmazottja volt. Együtt indulnak útnak, ki-ki megtartva magának a saját titkait, problémáit. Ahogy maguk mögött hagyják a kilométereket fura kapcsolat alakul ki közöttük: megosztják életük bizonyos eseményeit a másikkal, vonzódnak is talán egymáshoz, de a bizalom elég illékony és mindkettőjüknek van takargatnivalója. Egy váratlan fordulattal újabb utas, Rocky húga, egy 3 éves kislány is hozzájuk csapódik, és ez az a pont, amikor Cady már nem tudja és talán nem is akarja a két lányt lerázni magáról.

A hirtelen időbeli ugrás 2008-ba viszi el az olvasót, ahol viszontláthatjuk az immár nyugodtabb életet élő, a piáról leszokott Cadyt ... és ott állunk homlok ráncolva, hogy mégis hogy lehetséges ez, ha az orvos nem adott neki csak pár hónapot már. Sőt, egyes elejtett mondatokból fura dolgok derülnek ki arról az 1987-es néhány napról, amikor is Cady és Rocky végül Galvestonban, egy tengerparti kisváros moteljában húzta meg magát.

Galveston

Nic Pizzolatto maga is ennek a déli vidéknek a szülötte, így azon meg sem lepődtem, hogy milyen jól meg tudja teremteni ezt a mocskos, lehúzós, fülledt déli hangulatot. Szinte láttam magam előtt Rockyt és Cadyt a kocsiban, majd a lepukkant hotelben a villódzó neonfelirattal a tetején Galvestonban. Azon viszont újfent elcsodálkoztam, hogy Cady szájából néha olyan filozofikus mondatok, gondolatok hangozottak el, ami felett megálltam elmélázni:

"Emlékszem, egyszer egy haverom azt mondta nekem, hogy minden nő, akibe beleszeretünk, egyszerre olyan anya és nővér, aki nem jutott nekünk, és hogy igazából mindig is a női felünket keressük, a női állatunkat vagy mit. A srácnak belefért, hogy ilyesmiket mondjon – drogos volt és olvasott."

Egy picit csalódott szájízzel csuktam be a könyvet, aminek az oka a lezárás. Éreztem, hogy efelé visznek az események és meg is tudom magyarázni magamnak, hogy Pizzolatto meg akarta mutatni, hogy ha van kiért felvállalni a döntéseinek okozta következményeket, akkor van akinek sikerül ebből a fertőből kitörni, csak valahogy az egész pörgős, kicsit forgatókönyv jellegű elbeszéléshez, meg a könyv addig gyomorszorítós hangulatához nem illett nekem egy ilyen picit "szirupos" finálé.

Viszont ami itt is megfogott azok a szereplői voltak: Cady és Rocky. Ők nem jó emberek. Alapvetően nem rosszak, vagy nem gonoszak, de Rocky úgy érzem, hogy túl könnyen elfogadta a sorsát, amikor esély nyílt volna a kitörésre, ahhoz ő nem lett volna elég erős és határozott, még akkor sem ha a húgára gondolt volna. Cady pedig fiatal kora óta szintén a kicsúszottak életét éli, amely tele van erőszakkal, piával, nőkkel, ellenben mégis van valami erő benne, valami mélyen eltemetett emberiség, amely miatt a két lány sorsát magára vállalja. Hogy milyen eszközökkel teszi ezt, az már más kérdés. Nem nekünk kell ítélni, megteszi azt helyettünk a mocsárvidék minden egyes lakója.

"Egyes élményeket nem élhetünk túl, és utánuk nem létezünk teljesen, még ha nem is sikerült meghalnunk….
…. Itt és innen délre a reggel bronzszínű köde végtelennek tűnik és homályos, amiről a távoli mexikói-öböl vizein tomboló homokviharok jutnak eszembe, mintha a horizonton túl sivatag terülene el, és miközben nézem, ahogy a garnélrarákhalász-hajók, mentőcsónakok és tartályhajók kiemelkednek belőle, az jár a fejemben, hogy most a létezés egy másik sírjára látok rá, amely felülírja a jelenlegit, és a történelem terhe nehezedik rá. A történelem tanulsága pedig az, hogy halálunk napjáig gyakorlatilag hitetlenek vagyunk."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2014

Fordította: Roboz Gábor

Nyári 5+1-es könyves terveim

Mivel már sokszor hangoztattam itt a blogon, hogy imádok listákat gyártani (látnátok csak a határidőnaplómat!), ezért minden évszak kezdetekor írok magamnak egy szezonális könyves listát is. A tavaszit sajnos nem sikerült megfelelően teljesítenem, kettőt tudtam csak a négyből elolvasni, de büszkén mondhatom, hogy elég vaskosak voltak és nagyon jó élményt okozott mindkettő. 

2016 nyarára egyelőre 5+1 könyvet gyűjtöttem össze magamnak, amiben nagy segítségemre volt a könyvtári felhozatal, hisz ebből hármat nemrég sikerült is kivennem onnan.

Ilyenkor nyáron nagyon szeretek olyan helyeken csatangolni képzeletben, ahová nagyon szeretnék egyszer eljutni, tudjátok, ezek számomra az igazi bakancslistát helyek. Ebből pedig előkelő helyen áll az amerikai Dél. Ehhez kapcsolódóan került a listámra Nic Pizzolato Galveston című regénye. Ezt ma már elkezdtem, és nagyon olvasmányosnak találom, kíváncsian várom, hogy Pizzolato meg tud-e úgy lepni mint a True Detective esetében.

A másik ehhez a helyhez kapcsolódó tétel a listámon Sue Monk Kidd könyve, a Szárnyak nélkül szabadon. Teljesen más korszak, teljesen más stílus mint a Galveston, hisz a 19. századi Charlestonban járunk, de úgy érzem, emlékezetes történet lesz. Szerintem nagyon passzol majd a nyárhoz!

Azt hiszem a következő könyv már vagy 3-4 éve porosodik a polcomon és szerintem a mérete az ami elijeszt attól, hogy végre sorra vegyem. Pedig az értékelések szerint Abraham Verghesetől a Könnyek kapuja nagyon szép és csodásan megírt történet, amely Etiópiába kalauzol el minket egy szerelmi történet és egy ikerpár sorsán keresztül. Most majd megpróbálom, szerintem csak elkezdeni lesz nehéz, no meg kézben tartani.

A mostani Szandis akció, a "regényes június" kicsit felülírta a júniusi beszerzési terveimet, de bánja a kánya, mert csudajó könyvek kerültek hozzám féláron. Többek között Daphne Sheldrick Szerelem a szavannán című regénye, amely újra Afrikába kalauzol el, csakúgy mint az Elefántsuttogó, ami szívcsücsök történet lett nálam. Amikor hasonló olvasmányok után kutattam a neten, akkor került a radaromra Sheldrick könyve is, és bár a címe egy romantikus lány(nyál)regényt sugall, szerintem ez minden lesz, csak pont az nem.

Az ötödik tétel elég felszínes módon kötött ki a nyári listámon: egyszerűen a borítójáról nem jut eszembe más, mint a nyár. Ez pedig a Légzőgyakorlat fuldoklóknak Julie Orringertől. Persze tudom, hogy semmi köze egy könnyed nyári olvasmányhoz, de pont jó lesz egy fajsúlyosabb elbeszélésnek a nyári pörgés közepette. Szintén könyvtári szerzemény (mondtam már, hogy szuper döntés volt pénz-és helyspórolás szempontjából visszatérni a könyvtárba?)

A +1 tétel a listámon egy már korábban olvasott és nagyon szeretett könyv újraolvasása. Ez pedig Emylia Hall Nyarak könyve. Aki olvasta tudja miért van itt a helye, aki meg nem, annak ajánlom, hogy idén nyáron kerítse sorra, mert ez a könyv kívül-belül gyönyörű és bár szomorkás, de nagyon nyári, Balaton-parti hangulatú. Ne hagyjátok ki!

Úgy látom, nem csak én szeretek listázni. A többiek is szuper könyveket szedtek össze, náluk is mazsolázhattok olvasmányok után kutatva nyaraláshoz, kikapcsolódáshoz, limonádé vagy egy jó kis fröccs mellé:

katacita, akinél nyári nem-könyves tervekről, programokról is olvashattok

PuPilla, aki "csak" 12 könyvet válogatott be a listájára

Életmentő rövid történetek

Amikor az ember valami nagyobb projektben van hónapok óta és a gondolatai csak a körül forognak, akkor bizony az olvasással is meggyűlik a baja. Rájöttem, hogy ebben az esetben nekem nem szabad hosszú és kemény odafigyelést, koncentrációt igénylő történetbe kezdnem. Ilyenkor a rövid, gyorsan magába szippantós, ám mégis igazi élményt adó, "életmentő" rövid történetekre van szükségem. Az elmúlt hetekben ők lettek azok, akikre támaszkodhattam:

Szabó T. Anna: Senki madara

Rég felfigyeltem már erre a könyvre, és nagy örömömre könyvtárból sikerült is kivennem. Egyik vasárnap reggel úgy éreztem, hogy semmi kedvem még kikelni az ágyból, úgyhogy reggeli után visszakucorodtam úgy pizsamástul és egy meleg kávéval, majd felcsaptam a Senki madarát. Ami elvarázsolt, mind a történetével, mind a csodaszép illusztrációival. Úgy gondolom ez egy elbűvölő felnőtt mese a szerelemről. Arról, hogy van két ember akiknek találkoznia kell valami miatt, akiknek egy bizonyos időben szüksége van a másikra, majd ha eljön az a pont, akkor tudni kell búcsút mondaniuk egymásnak. Miért? Talán azért, mert az egyik fél szabadabban szeretne élni mint a másik, és ha megkötve érzi magát átvedlik valaki mássá, aki már nem az a személy lesz, akibe beleszerettek. És ha a másik fél igazán szeret, akkor ezt fel fogja ismerni, majd el tudja engedni, útjára tudja bocsátani a másikat akármennyire fáj is neki ez a döntés. Nekem erről szólt a Senki madara.

"Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka."

F. Scott Fitzgerald: Benjamin Button különös élete

Annak idején - ugyan nem a nagy felhajtás közepette - láttam a filmet, amit szerettem, és csak később esett le, hogy ennek az alapja Fitzgerald története. Régóta szerettem volna elolvasni és nagyon kellemes élményt kaptam tőle. Teljesen más, mint a film, ha valaki azt a történetet keresi a könyvben, óhatatlanul csalódni fog, mert az számomra inkább a szerelem szemszögéből mutatta be Button életet. A könyvben egy olyan ember sorsát ismerhettem meg benne, aki fordított életet élt: idős testbe született meg, majd kisbabaként távozott. Milyen lehet így világra jönni, mások által torzszülöttként kezelve kezdeni, majd leélni egy teljes életet? Fitzgerald jó érzékkel nyúlt Benjamin Button figurájához: ő is ugyanolyan életet szeretett volna magának, mint ami a többi embernek kijár, de aki egy kicsit is "kilóg a sorból", azt nem nézik jó szemmel a társadalomban. Sem öregként az ifjúság között, sem fiatalként az öregek között nem lelhette a helyét, igazából csak az élete közepén lehetett boldog, amikor a kora és a teste félúton találkozott. De ugyanazokat az érzelmeket élte át ő is, mint a "normális" emberek: szerelem, családhoz tartozás vágya, tanulni vágyás, a játszás öröme. Katarzis nincs a történet végén, nekem csak egy gombóc került a torkomba, és kicsit elméláztam az éveink számán, a testünk, lelkünk változásán az idő előrehaladtával és persze az emberek hozzáállásán a máshoz. Picit rövid volt, szívesen olvastam volna ezt bővebben egy regényként.

"– Uram atyám! – szólt fennhangon. A folyamat nem állt le. Kétség sem fért hozzá, úgy festett, akár egy harmincéves férfi. Ahelyett, hogy ez felvillanyozta volna, nehéz szívvel gondolt rá, hogy egyre csak fiatalodik. Ez idáig azt remélte, hogy ha egyszer elér egy testben az övével egyenlő kort, akkor a groteszk jelenség, amely születésétől végigköveti, megszűnik. Megborzongott. Sorsa szörnyűnek, hihetetlennek tűnt."

Marcello D'Orta: Isten ingyér teremtett bennünket

Jaj, Marcello D'orta, pontosabban a nápolyi kisiskolások aranyköpéseit szerintem receptre kellene felírni mindenkinek egy fárasztó nap után. Az általam eddig olvasott könyve a szerelmet járta körbe, most pedig a teremtéssel, Istennel, a bibliával, vallással kapcsolatos kérdésekre kerestek választ a diákok körében. Én pedig ezeket olvasva könnyesre röhögtem magamat. Szeretem a gyerekszájt: őszinte, nyílt, még nem akar megfelelni a társadalom elvárásainak, hogy miről illik beszélni és miről nem, így valóban nagyon kedves dolgozatok születtek, amelyen azért érződik az olasz csimoták viszonya a valláshoz. A sok vicces dolgozatban, helyenként egy-egy szomorú eset is megtalálható, de a könyv nagy része igazán nevettető és helyesírási hibáktól hemzsegő véleményeket tartalmaz.

Kedvenceim:

"Szerintem papnak lenni a legjobb a világon. Eszik, iszik, alszik, nem kell ruhát venni, nincs a nyakán feleség, gyerek, rokonság, nem fizet lakbért és a végén a paradicsomban köt ki."

"Ádám, miközben a bordája aludt, megteremtette Évát."

"Noé még soha életében nem épített bárkát, a szomszédokat meg mégse kérdezhette körbe, mert ha rájönnek a titkára, mindenki épít magának, és mit ér az egész özönvíz."

"Az ördög akkora rohadék, amekkora nincs is, ez van."