Olvasási szokásaim (tag vagy valami olyasmi)

Elég nehezen haladok a Kísértetház olvasásával, no nem mintha rossz könyv lenne és bűn nehezemre esne a kezembe venni, hanem azért mert ez számomra most elég komoly olvasmány és nem tudok belőle jó sokat olvasni egyszerre. Úgyhogy kikapcsolódásképpen az olvasás mellett böngészgettem a neten és találtam egy számomra nagyon szimpatikus kis blogot, ahol az egyik bejegyzés az olvasási szokásainkat firtatja. Íme, ezek az enyémek:

Van az otthonodban egy kuckód ahol olvasol?

Nem, külön olvasó sarkom nincsen, mert sajnos nagyon kevés hely áll a rendelkezésemre. Persze ha egyszer valaha lesz egy nagyobb lakásom, ott szeretnék egy klassz fotelt és olvasólámpát, de addig bőven elvagyok azzal, hogy az ágyamra kuporodva olvassak.

Hol szeretsz olvasni?

Hol nem? :) Igazából nincs olyan hely, ahol ne szeretnék. Persze a legjobb otthon, amikor csend és nyugalom van, de az olvasás az egyik legjobb figyelemelterelés, úgyhogy bkv-zás közben legalább nem a megfáradt tömeget nézem, vagy az orvosnál várakozva nem a sztorizgató idős nénik történeteit hallgatom, hanem belebújok a könyvembe.

Könyvjelző vagy papírfecni?

Szigorúan könyvjelző. Mostanában szépen gyarapszik a gyűjteményem, utoljára az angoltanárnőm lepett meg eggyel a születésnapomra, de vannak barátaim, akik külföldi útjukról szuvenírként nekem biztos ezt hoznak. És eljutottam arra a szintre is, hogy bizonyos témájú könyvekhez bizonyos könyvjelzőt választok - tudom, nem vagyok normális.

Simán be tudod fejezni a könyv olvasását bárhol, vagy egy fejezet végére kell, hogy érj?

Legtöbbször megpróbálom egy fejezet végénél letenni a könyvet, de vannak olyan könyvek ahol egy fejezet elég hosszú, ott nem mindig megy ez, illetve van, hogy a fáradtság felülírja a szokásomat és néha mondat közben is lecsukódik a szemem.

Eszel vagy iszol olvasás közben?

Enni nem szoktam, félek, hogy összekenem valamivel a könyvem, inni viszont igen. Főleg kávét csinálok néha a könyv mellé és azzal fészkelem be magam az ágyba, de nyáron a döglesztő melegben általában egy jó kis limonádéval hűsölök. És persze jöhet a tea is, most ősszel és télen a chai és a szőlős tea volt a két nagy kedvencem.

Zenét hallgatsz vagy tévét nézel miközben olvasol?

Zenét sűrűn szoktam hallgatni, de ilyenkor inkább az instrumentális fajtát, valami klassz nyugtatót, ami nem tereli el a könyvről a figyelmemet. Tévét nem igazán nézek, úgyhogy ez nem jellemző. Szerintem az olvasás közben abszolút figyelemelterelő amúgy is, hisz vagy olvasok, vagy tévét nézek.

Egyszerre egy könyvet vagy többet is olvasol?

Régebben szigorúan egy könyves olvasó voltam. Manapság előfordul néha egy-két könyv párhuzamos olvasása, de ezek elég eltérő témájúak, így nem okoz gondot az egyik történetből kijönni és beleugrani a másikba.

Otthon olvasol vagy bárhol tudsz?

A legjellemzőbb az esti otthoni olvasás, de mivel könyv mindig van nálam, ezért ahol van egy kis időm, biztos, hogy előveszem. Mint már fent említettem közlekedés közben, postán várakozás alatt, vagy az orvosnál is szoktam, illetve a jó idő beköszöntével irány a parkok!

Hangosan olvasol vagy magadban?

Magamban. Elég furán néznének rám emberek ha hangosan olvasnék. Néha így is furán néznek rám, hogy olvasok :)

Szoktál előre olvasni a történetben vagy átlapozni oldalakat?

Régen nagyon rossz szokásom volt az utolsó oldalak elolvasása, de erről néhány éve már teljesen leszoktam. Most csak annyit szoktam előre lapozni, hogy megnézzem, mennyi van még hátra az épp olvasott fejezetből. Átlapozni nem igazán szoktam.

Megtöröd a könyv gerincét vagy vigyázol rá?

Vigyázok. Nagyon. És a világból ki tudnak kergetni néha itthon a családtagjaim, amikor látom, hogy a könyvet kinyitva lefektetik az ágyra, asztalra. Én olyankor odamegyek, beleteszek egy papírt és szépen összecsukom. 

Írsz/jegyzetelsz a könyveidbe?

Nem, nem szoktam. Akkor írok a könyvbe, ha ajándékba küldöm és tudom, hogy az ajándékozott örülne neki, de a saját könyveimbe nem szoktam, max ha tankönyv és ott nem fáj a szívem érte. De ha valamit szeretnék a könyvben megjegyezni, akkor arra a legjobb találmány a post it - jelölő is és írni is lehet rá.

Ti mit válaszolnátok a fenti kérdésekre? Akinek van kedve kitölteni, szívesen olvasnám a válaszait.

(Képek forrása: pinterest)

Gyilkoskék

Joanne Harris: Kékszeműfiú

Azt hiszem, hogy könyvmolyos életemben Joanne Harris az, aki számomra A Kiszámíthatatlan Író. Nincs két egyforma könyve, a stílusa is váltakozik, van a kicsit mágikusabb, léleksimogatóbb Harris és van a sötét, lehúzós, átverős Harris. A Kékszeműfiúban ez utóbbival találkozhatunk és azt hiszem a "darkosabb" vonalból is az egyik legbetegebb sztorival. Olvasás közben azt gondoltam, hogy kedvenc írónőm jót röhög a markába, mert oldalról oldalra, fejezetről fejezetre fogtam a fejem és nem tudtam eldönteni, hogy ki kivel vagy ki ellen van, mi lesz itt a végkifejlet és jó párszor olyat csavart a dolgokon, hogy bambultam mint az a bizonyos borjú, hogy akkor most mi is van? És mégis, egy szóval tudom csak jellemezni az egészet: zseniális!

Magáról a történetről nem tudok és nem is akarok írni, annyira komplex, annyira mély, borzongató, hogy ezt fedezze fel mindenki saját maga. Azt tanácsolom, hogy ne olvassatok utána, merüljetek el benne mindenféle előismeret nélkül. A fülszöveg pedig zseniális, és ha valakire ez hat, ha ez felkelti az érdeklődését, az mindenképpen vegye kézbe a könyvet, garantálom, hogy nem fog tőle megszabadulni egyhamar.

Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt: Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb: mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek: félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos.

Sok mindent gondoltam olvasás közben.

Egyrészt az foglalkoztatott, hogy a szülők micsoda károkat tudnak okozni a gyermekeik életében, lelkében, micsoda roncsolást tudnak végezni ha mindazokat a dolgokat, amiket ők nem tudtak megtenni, megvalósítani, mert nem volt rá lehetőségük rákényszerítik az utódaikra. Ráadásul teszik mindezt úgy, hogy a szeretet jegyébe becsomagolják és még saját magukat is azzal áltatják, hogy de ők csak jót akarnak. Na, ezeknek a szülőknek melegen ajánlanám figyelmükbe a Készeműfiút. Azt hiszem alaposan átgondolnák az olvasás után ezen nézetüket.

"Az élet persze más tészta. Az élet másból sem áll, mint elvarratlan szálakból. És néha a fonalról, ami olyan kétséget kizáróan a labirintus közepébe vezet, kiderül, hogy csak összegubancolódott madzag, és ott maradunk rémülten a sötétben, és egyre jobban eltölt bennünket a meggyőződés, hogy az igazán érdekes események tőlünk egy kőhajításnyira folynak továbbra is, de már nélkülünk…"

A másik gondolatom az internet és a blogolás körül zajlott. Hiszen ez a történet webnapló formájában kerül elénk (amúgy isteni zenei utalásokkal, számokkal megspékelve) és egész végig azon morfondírozik az olvasó, hogy vajon az ott leírtakból mennyi a fikció és mennyi a valóság. És igen, rengetegszer megfordult ez a kérdés a fejemben már bizonyos blogok olvasásakor. Természetesen van olyan, amiről kapásból eldönti az ember, hogy ez biztos nem valós, ilyen nincs, de nagyon sok esetben nem látunk az avatarok mögé, hosszú idő után sem lehet azt mondani egy álnévről és a blogjáról, hogy ismerem. És erre a bizonytalan érzésre, az internet adta "névtelen" lehetőségekre, az azt írok, amit akarok hozzáállásra játszik rá baromi jól Harris. Állandóan kételyek között tart, nem tudjuk eldönteni, melyik rész valós és melyik nem, pláne egy ilyen nyakatekert személyiség esetében mint a mi Kékszeműfiúnk.

"Azt hiszem, senki sem születik gonosznak. Csak rosszul választunk."

Ahogy szép lassan "felélem" a Harris-életművet, rájöttem, hogy nekem ezek a darkos történetek a kedvenceim. Tükröt mutat minden egyes alkalommal, az már más kérdés, hogy ki mit lát benne vagy veszi-e a fáradtságot, hogy egyáltalán belenézzen-e ebbe a tükörbe.

Kiadó: Ulpius (vajh, ki veszi át Harris kiadását?)

Kiadási év: 2010

Fordította: Szűr-Szabó Katalin 

Amúgy ez a könyv a Malbry-regények közé tartozik. Elsőként az Urak és játékosokban találkozhatunk ezzel a várossal és a St.Oswald iskolával, majd a Kékszeműfiúban újra. És nemrég jelent meg a harmadik regény Different Class címen, amely szintén visszaviszi az olvasót a St. Oswald falai közé. Remélem, hamarosan magyarul is olvashatjuk!

Tavasszal elolvasom!

Vagy legalábbis tervezem. Mint minden évszak kezdetekor, most március elején is írtam egy csupán 4 könyvből álló listát, amit szeretnék idén elolvasni a nyár beköszöntéig. Ezeket az évszakos kis terveket viszonylag jól tudom tartani, egyrészt nem vállalom túl magam, másrészt valóban olyan könyveket szedek össze egy kupacba, amelyek régóta érdekelnek, vagy lehet, hogy ámbár hirtelen a fellángolás, de elég erős a tüze, hogy el is olvassam.

Elsőként Isabell Allende Kísértetházára esett a választásom. Idén a várólista-csökkentésbe is beválogattam, mert elég régóta halogatom, ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy nekem való könyv. Itt amúgy egy picit csalok, mert már olvasom ezt a történetet, de higgyétek el, a listám már hetek óta készen van. Eddig egészen magával ragadott ennek a csupa furcsa személyiségből álló családnak a története, szinte hömpölyög az elbeszélés ahogy haladok előre Esteban Trueba és családjának életében. Nem mellesleg pedig igazán színes történelmi tablót is kapok háttérnek, szóval ez egy valóban grandiózus történetté kezd válni.

Hosszabb-rövidebb utazásról egyelőre csak álmodozva került a látóterembe, illetve egy értékelésnek köszönhetően most már hónapok óta a várólistám kiemelt helyén áll Cheryl Strayed Vadon című regénye. Nagyon kíváncsi vagyok rá, és remélem, hogy azt kapom meg ettől a történettől amire várok: önmagunk megtalálásának rögös útját, bizonyos lelki terhektől való megszabadulást. És amúgy sem sok útiregényt olvasok, úgyhogy ez miatt az aspektus miatt is nagyon vonz ez a könyv.

A családregények iránti rajongásomnak köszönhetem, hogy felfigyeltem Ljudmila Ulickajától Médea és gyermekeire. Bár a Daniel Stein régóta a polcomon áll, engem most mégis Médea története hívogat jobban. Eddig jóban vagyok Ulickaja stílusával, szeretem ahogy olyan szépen, de egyszerűen elmeséli egy-egy ember sorsát. Semmi kirívó nem történik hőseivel, de mégis olyan sok minden hat rájuk, és olyan sok mindenen mennek keresztül mint mi.

Utolsóként pedig egy fantasy, ami pedig eléggé nem az én asztalom. Most, hogy a könnyedebb sci-fik belopták magukat a szívembe, gondoltam, hogy a fantasy vonalon is erősítenem kellene. Lev Grossam A varázslók c. könyvére már a megjelenésekor felfigyeltem, de folyamatosan olyan "szeret-nem-szeret" azaz "akarom-nem-akarom" kapcsolatom volt vele. Aztán olvastam pár olyan véleményt, hogy arra jöttem rá, én bizony ezt el szeretném olvasni. Úgyhogy itt a helye. Most már csak remélem, hogy én is azon olvasók táborát fogom gyarapítani majd, akiknél betalált ez a történet.

Ti mit terveztek olvasni a következő hónapokban?

Röviden

Volt az elmúlt időszakban pár olvasmányom, amiről úgy gondolom, hogy egy teljes, önálló posztot nem tudnék írni, ezért most egy csokorba fűzve hozom őket. Három korosztály, három teljesen különböző könyv, mégis találtam közötte egy igazán kedveset a számomra, beleszerettem egy mesekönyvbe.

Kicsiknek

Pék Rea: A kékmandulafa erdő hősei

A keresztlányom márciusban ünnepli a születésnapját, úgyhogy ez a hónap számomra mindig a megfelelő ajándék levadászásáról szól. Mivel félig német a lányka, ezért úgy gondoltam, hogy tőlem mindig kap majd egy magyar könyvet. Korából kiindulva még mesekönyvet, amit kiválasztani nekem hosszú procedúra minden egyes alkalommal. Tudom, hogy itthon nagyon népszerű pl. a Bogyó és Babóca sorozat, de valahogy neki nem a legnépszerűbbet szerettem volna választani, hanem azt amelyik szerintem a legaranyosabb lesz. Most is jó sokat bolyongtam, nézelődtem a boltban és valahogy a Kékmandulfa erdő címébe szerettem bele a nagy felhozatal közepette. Fellapoztam, elolvastam és az illusztrációkba is teljesen el tudtam veszni. Csodálatosak a színei, komolyan, olyan gyönyörűek, hogy én akár egy gyerekszobába a falra is feltenném képként, plusz az emberarcú kis kerekded katicalány, meg a nagyfülű denevér igazán szerethető kinézettel elevenednek meg a lapokon. Továbbá a mese üzenete is nagyon tetszett, így reménykedem abban, hogy aki kapja az is hasonló lelkesedéssel lapozgatja majd mint én.

Ifjúságnak

 

Brynjulf Jung Tjonn: A világ legszebb mosolya 

Rövid egy történet, egy este alatt simán elolvasható és én nagyon kíváncsi voltam rá. Elég nagy csalódás ért, mert nagyon dicsérte mindenki, de nekem valahogy olyan kevés volt. Egy fiatal fiú, Henrik és annak nagybátyja, Simon áll a történet középpontjában. Henrik ifjú korának legszebb hónapjait éli át, hisz az első nagy szerelem érzése minden egyebet felülír az életében, ugyanakkor Simon - bár szintén elég fiatal még - élete utolsó hónapjait számolja vissza. A középpontban így életünk két legmeghatározóbb érzelme áll: a szerelem és az elmúlás. Elég erős a kontraszt a regényben, hisz Henrik hol a mennyekben jár, hol pedig igyekszik felfogni azt, ami a nagybátyjával történik, ami az embernek felfoghatatlan. Nekem egy kicsit túl egyszerű volt ez a regény. Persze, nem kell túlragozni sok mindent, de itt valahogy hiányoltam a még mélyebb érzelmi kifejtést. És én aztán elég érzékeny lélek vagyok, de nem tudott meghatni ezt a történet. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ifjúság olvasmányai között helye van ennek a regénynek is, egy osztályfőnöki óra vagy akár irodalomóra keretében nagyon jó alap egy beszélgetés indítására.

(Bár számomra az egyik nagy kedvencemet, a Martina újra táncolt, ebben a témában még nem tudta más könyv letaszítani a trónról.)

Nagyoknak

 

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

Bevallom, hogy ez a könyv azért került a kívánságlistámra, mert beleszerettem a borítójába és a fülszöveg meg egész ügyesen felpiszkálta az érdeklődésemet. Ez sem egy hosszú történet, akár egy este alatt el lehet olvasni Celestine, a szobalány visszaemlékezéseit. A könyv befejeztével azon gondolkoztam, hogy miért nem tetszett nekem és arra jutottam, hogy egy fia szimpatikus szereplő nem volt benne, sőt, engem Celestine fensőbbséges viselkedése idegesített talán a legjobban. Rendben van, hogy kapunk egy korrajzot egy szobalány szemével, aki igazából egyetlen egy embert sem tud nem kritizálni, mert mindegyik munkaadójáról megvan a véleménye, illetve minden házról, ahol szolgált és az ott élő többi szolgálóról. Csak azt nem értettem, hogy miért hordta fent annyira az orrát, hisz ő maga is egy nagy-nagy játékos volt ezen a sakktáblán, szépen keverte a szálakat a háttérben. 

Ami viszont néha mosolyt csalt az arcomra az a sok, mások szeme elől elzárt titkok voltak tehát az, hogy mindenhol volt egy-egy csontváz a szekrényben. Voltak itt perverzek jó számmal, szobalányok után futkosó férjek, haldokló ifjú urak, meg egymással veszekedő kertszomszédok, úgyhogy igazán széles palettát kaptunk a "tisztes" polgárcsaládok mindennapjairól.

 

Látomások fogságában

Marcus Sedgwick: The Foreshadowing

Amikor a Témázós csapat nem is olyan régen az idegen nyelven való olvasásról osztotta meg gondolatait, pont akkor futott át a fejemen, hogy milyen kevés angol nyelvű könyv kerül mostanság a kezembe. Régen sokkal többet olvastam angolul, most a fárasztóbb hétköznapok miatt inkább nyúlok egy magyar nyelvű regény után. Aztán februárban ingyen sikerült szert tennem három angol nyelvű könyvre, amit ráadásul nem is én választottam magamnak, úgyhogy úgy döntöttem, a számomra legszimpatikusabbal kezdve újra igyekszem ezeket a könyveket becsempészni az olvasmányaim közé. 

Elsőként Marcus Sedgwick The Foreshadowing c. regényével kezdtem, amely már az első oldalakon újra éreztette velem, hogy milyen jó dolog is angolul olvasni.

A regény az ifjúsági irodalom kategóriájába tartozik, de szerencsére nem egy rózsaszín romantikus nyálregény, hanem viszonylag komoly témát dolgoz fel: az első világháború és egy különös, vészjósló képesség körül zajlanak a történések. 

A történet főhőse a 17 éves Sasha, aki az átlagos, viszonylag jómódban élő fiatal lányok életét éli egész addig, amíg ki nem tör az első világháború. Bár Sashát szülei féltve óvják attól, hogy kivegye a részét a háború során a nőkre rótt feladatokból, hisz hiába dolgozik a lány apja vezető orvosként a közeli kórházban, semmi pénzért nem akarja lányát önkéntes nővérként a betegek közelébe engedni. És mint szép lassan kiderül számunkra Sasha elbeszéléséből ennek megvan az oka. Ugyanis Sasha egészen fiatal gyermekként rájött arra, hogy látja az emberek halálát, azaz azt, hogy mikor és milyen körülmények között fognak távozni erről a világról. Bár szülei tagadják ezt maguk előtt is, és Sashát is úgy nevelik, hogy lehetőleg a lány bármi ilyen nemű érzéseit csak furcsa előérzetnek, buta álomnak tudja be, a lány 17 évesen mégis rájön arra, hogy milyen kegyetlen "tudás" birtokába jutott. 

"Something happening to me.

I knew immediately that the men is going to die. I didn't see anything specific, just a bed emptied of its body, a body emtied of its life."

Ahogy az események egyre inkább felgyorsulnak idősebb bátyja - aki a világháború kitörésekor alig várja, hogy csatlakozzon a sereghez - halálát is meglátja a lány. Sasha akkor tör ki a rákényszerített jó kislány szerepből, amikor másik bátyja, Thomas, akivel érzelmileg mindig is közel álltak egymáshoz, a társadalom nyomására és bátyjuk tragikus halálának következtében orvosi tanulmányait feladva szintén a bevonulás mellett dönt. Egyik este Sasha az ő halálát is látja, és úgy dönt, hogy nem engedi, hogy ezt a testvérét is elvegye tőle a háború pokla. Először a szüleivel szemben áll sarkára és önkéntes nővérnek áll a kórházba, majd ügyeskedve megszökik, hogy felkutassa fivérét és megmentse az általa látott haláltól. Csakhogy Thomast csapatával együtt a Somme folyóhoz vezényelték...

Mint a világháborús történeteket igencsak szerető olvasó nagyon örültem annak, hogy fiatalok számára ilyen szép és kellemes történetvezetésű regényt írt Sedgwick. Egyrészt egy fiatal lány E/1-ben meséli el, hogy annak idején mennyire nem volt a nőknek beleszólásuk abba, mikor mit csinálnak, vagy éppen a háborúban milyen szerepet vállalnak, pedig minden segítő kézre szükség volt. Másrészt nagyon érzékletesen mutatja be a háború emberekre és főleg a férfiakra gyakorolt hatásait, főleg az ún. shell shock azaz a harctéri idegsokk hatásait, amit akkor még nem is igazán akartak betegségként elfogadni az orvosok, hisz legtöbb esetben azt gondolták, hogy szimulál a katona, hogy ne kelljen visszamennie a harctérre.

A történet során Sasha figuráját nagyon megszerettem. Tetszett a személyiségében tapasztalható fejlődés. A regény elején maga sem akarja bevallni milyen képesség birtokában van, majd ahogy a történelmi események egyre sötétebb fordulatot vesznek, a lány is keményebbé válik, elfogadja ezt az "átkot", és igyekszik azt a hasznára fordítani. Majd szembeszáll szülei akaratával is, és a testvéri szeretet vezérletével a saját életét is kockára teszi, hogy eljusson a Somme folyóhoz. Útján rengeteg akadályba ütközik, cseppet sem veszélytelen küldetést vállal magára, de szerencsére akad segítője és a saját magában megtalált erőre is tud támaszkodni. A kérdés már csak az, hogy megtalálja-e a testvérét, és ha igen, akkor megmenti-e a látomásában tapasztaltaktól?

És az én egyetlen problémám a regénnyel pont a lezárás volt. Volt egy váratlan fordulat, ami teljes meglepetésként ért, ugyanakkor nagyon jó ötletnek tartottam. Aztán a végén volt egy másik, ami számomra egy kicsit hitetlenné tette a lezárást, de talán Sedgwick nem akarta annyira sokkolni fiatal olvasóit egy másfajta befejezéssel. 

De így is nagyon jó élmény volt számomra ez a könyv, hangulatában kicsit hasonlított A gyáva c. történetre, de mivel az felnőtt olvasóknak szól, jóval komolyabb és sokkolóbb, mint a The Foreshadowing. Ettől függetlenül egy nagyon könnyen és jól olvasható történetről van szó, amelynek a kivitelezése is csodás és külön örömmel töltött el, hogy a fejezeteket visszafelé számozták, hiszen Sashának volt egy ehhez kapcsolódó gondolata a könyvben, amely többször visszaköszön:

"And if I really can see the future, then what does it mean? Is there any sense in our lives if everything is already out there, just waiting to happen?

(...)

It would be like reading a book you konw very well, but reading it backwards, from the final chapter, down to chapter one, so that the end is already known to you."

Remélem, lesz olyan kiadó, amely nálunk is felfedezi ezt a regényt, szerintem méltó lenne arra, hogy a fiatalabb korosztály ezen keresztül ismerje meg a Nagy Háború egy kiemelt eseményét és annak pusztító hatásait.

Kiadó: Orion Children's Book

Kiadási év: 2005

Kedvenc idézeteim

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de az évek során főleg a kedvenceimmé vált olvasmányaimból lettek olyan mondatok, gondolatok, amik a mai napig visszacsengenek. Van, hogy egy bizonyos érzés, egy évszak, egy helyszín miatt ugranak be, van, hogy újraolvasás közben újra rájuk találok és megint beléjük tudok szerelmesedni.

Amikor rossz passzban vagyunk és azt hisszük ennél már nem lehet lejjebb:

A gödör fenekén voltunk, nem mondom, hogy a szakadék fenekén, mert azóta megtanultam, hogy a szakadék intézményének az a sajátossága, hogy feneketlen, nincs olyan mélységi rekord, amelyet meg ne lehetne dönteni.

/Romain Gary: A virradat ígérete/

Amikor annyira magányosak vagyunk, hogy az már fáj:

Az igazat megvallva, a magány könnyed állapot. Puha és meleg, megszokható, szerethető. Csak akkor kezdi el savként marni a lelked, amikor rájössz, hogy társra vágysz.
Utána már nem kényelmes, hanem fojtogató. A napi rutin, ami eddig meghatározta az életed, hirtelen nyűg lesz, bosszantó és monoton.

/Hidasi Judit: Április út/ 

Amikor jó meggondolni mit, mikor és hogyan mondunk ki:

De egyvalamire nagyon kell vigyázni, mégpedig arra, hogy mekkora egy ember teherbírása. Az igazság kimondásával rombolni soha sem szabad. Ha én egy igazság kimondásával kiszámíthatóan romboló hatást keltek valakiben, akkor azt az igazságot nem szabad kimondani. Hallgatni, kikerülni a kérdést lehet, csak hazudni nem.

/Popper Péter: Lélekrágcsálók/

Amikor van kivel megosztani a jót és a rosszat is, amikor ott az a jó barát, aki kell:

Ha az ember rátalál a legjobb barátjára, az olyan, mintha szerelembe esne.

/Elizabeth Vein: Fedőneve Verity/

Amikor beköszönt az ősz és mindenki csak az elmúlásról beszél:

A szeptember az egyik kedvenc hónapom. Szeretem azokat a hónapokat, amikor séta közben keresed a napfényt. Amikor ha az utca egyik oldala árnyékos, a másikra meg süt a nap, átmegy az ember, hogy érezze. Sokkal jobb, mint amikor nyáron sétálsz és átmész az utca másik oldalára, hogy elkerüld a napsütést. 

/Fabio Volo: Ráadásnap/

Amikor megoldhatatlan(nak látszó) feladatokkal gürizünk:

(…) a gyilkos házi feladaton a sor. Ha anyám segít, a végére mindig elsírja magát. Ha apám, a végére mindig én sírom el magamat.

/Anna Gavalda: 35 kiló remény/

Amikor meg tudjuk találni az életben azokat az apró dolgokat, amik jobbá teszik a napunkat:

Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és mulandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni.

/Emylia Hall: Nyarak könyve/

Amikor a hétvégék éltetnek minket a hétköznapok során:

Vasárnaponként mások a reggelek, ezt azonnal észreveszi az ember. Más a levegő összetétele, súlyosabb, és emiatt olyan, mintha minden kicsit le lenne lassulva. Még a megszokott zörejek is mások. Tompábbak és egyben tolakodóbbak. Biztosan az autók hiányzó lármája, vagy talán a levegőből hiányzó szén-monoxid miatt. Vagy talán csak amiatt, hogy az ember vasárnap jobban odafigyel a szagokra és a hangokra, amire hétköznap nem fordít pillanatnyi figyelmet sem.

/Katherina Hagena: Az almamag íze/

 

És amikor nem kell más, csak kicsit eltávolodni a dolgoktól:

Az ember néha azért indul el, hogy valahová megérkezzen. Néha viszont csak elindul, hogy menjen és menjen, amíg a köd kitisztul, a kétségbeesés elcsitul, vagy a csírázó gondolatot sikerül végiggondolni.

/Nicholas Barreau: A nő mosolya/

Nektek vannak kedvenceitek?

Képek forrása:

1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép 

Üdv Mr. King!

Stephen King: Tortúra

Úgy gondolom, az ember életében vannak bizonyos izgalmas pillanatok, amelyek ha időről időre ismétlődnek ugyan, de akkor is ugyanolyan izgalommal töltik el, mint a legelső alkalommal. Egy könyvet szerető ember életében szerintem ilyen pillanat egy számunkra ismeretlen íróval való megismerkedés. Leéltem jó néhány évet az életemből anélkül, hogy azt gondoltam volna nekem olvasnom kellene Stephen Kingtől, mert mindig csak azzal azonosítottam őt, hogy horrort ír, az pedig számomra az egyik olyan kategória, amelyből köszönöm, de nem kérek. Aztán az Európa Kiadó tavaly elindította a 100 könyv sorozatát, amelyben új köntösben jelentették meg a Tortúrát és ez a piros ballonkabátos verzió megszólított. Sekélyes lennék, mert a borító vonzott be? Talán. Ellenben azt gondolom, nem véletlen történnek ezek a dolgok, és nekem ha King korábban köszön be az életembe nem biztos, hogy jóban lettünk volna.

Nagy szerencsémre nem láttam a könyvből készült filmet, amelyet Oscarral is jutalmaztak, így azon kívül amit a fülszöveg elmondott a sztoriról, semmit nem tudtam róla. Gondolom rajtam kívül már alig van ember a földön, aki ne tudná, hogy a Tortúrában Annie Wilkes megmenti kedvenc íróját, Paul Sheldont egy autóbaleset során, csakhogy az ápolását magára vállalja a háza négy fala között. Persze nem önzetlenül teszi mindezt, ugyanis egy új regényt akar Sheldontól, amelyet csak magának irat. Sheldon világa a baleset percétől kezdve olyan 180 fokos fordulatot vesz, amelyet ő még a legvadabb rémálmaiban sem tudott volna kitalálni regényeiben.

"A kegyetlenség végső soron megérthető, de a tébollyal nem lehet vitatkozni."

Igazából ahogy elkezdtem a Tortúrát lapról lapra egyre mélyebb zsigeri félelmet éreztem. Féltem, mert újra bebizonyosodott számomra, hogy a gonosz, lelkükben torz vagy valahol az életükben akaratlanul kisiklott személyiségek itt élnek köztünk szinte láthatatlanul. Nem tudhatjuk, hogy az egyik reggel helyét a villamoson mosolyogva átadó fiatal férfi nem a következő hírhedt sorozatgyilkos-e.

Féltem azért is, mert nem tudtam, hogy mi Sheldon határa, meddig képes elmenni, meddig képes kitartani azért, hogy túlélje ezt az egészet és a végén két kezével vessen véget kínzója életének.

Féltem ugyanakkor azért is, mert beleláttam, hogy egy írónak az alkotói folyamata mennyi energiát emészt fel és milyen "őrültté", mániákussá tud válni egy új regény születése közben, így néhol nem tudtam eldönteni, hogy Paul vajon tudja-e még mi a valóság vagy teremtett magának egy másikat, ahová Annie elől el tud menekülni.

"Mint mindig, elfogta a kezdés áldott megkönnyebbülése – mintha egy fényesen kivilágított üregbe hullana alá.
Mint mindig, elfogta a komor meggyőződés, hogy a születő könyv nem lesz olyan jó, mint szeretné.
Mint mindig, elfogta a rettegés, hogy nem tudja majd befejezni, hogy addig gyorsít, míg végül vak falnak rohan.
S mint mindig, elfogta a csodálatosan boldogító, izgalmas érzés: az utazás megkezdődött."

Számomra olyan könyv volt a Tortúra, amit soha nem fogok elfelejteni. Amikor az ember sokat olvas, akkor óhatatlanul vannak történetek, amelyek "átfolynak" rajta, pár év múlva már arra sem emlékszik, hogy egyáltalán olvasta-e. A Tortúra rajtam - és szerintem a regény rajongóin is - maradandó nyomot hagyott. Soha nem fogom elfelejteni, hogy meglepődtem azon, hogy Tortúra egy Sheldon-regény szereplője és nem csak arra utal a cím, ami az íróval történik Annie házában. Soha nem fogom elfelejteni, hogy egyetlen egy percre sem engedhettem magamnak, hogy örüljek Sheldon aprócska győzelmeinek, mert Annie egy újabb rüves-nyüves akcióval tuti, hogy bármilyen számításomat, hurrá-élményemet keresztül húzta. Persze azt sem fogom elfelejteni, hogy King mennyire leásott az emberi lélek legmélyére és milyen tükröt mutatott nekünk, hogy mennyi kínzást, megaláztatást vagyunk képesek elviselni az életben maradásunkért. És ha fel is adnánk eljön az a pont, amikor nem magunk miatt akarunk élni, hanem a bosszú lehetőségéért. És ez nagyon ijesztő gondolat.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2015

Fordította: Szántó Judit

Lélekerősítő

Bagdy Emőke: Pszichofitness

Kacagás, kocogás, lazítás

Bagdy Emőke neve nem volt ismeretlen számomra, ám eddig nem olvastam még tőle semmit sem. A Pszichofitness is viszonylag véletlenül került a látóterembe, de amikor elolvastam az alcímét - Kacagás, kocogás, lazítás - volt egy olyan hatodik érzékem, hogy ez egy olyan könyv lesz, amit szeretni és érteni fogok és amiből a későbbiek során hasznosítani is fogok dolgokat. Úgy gondolom igazam lett.

Szerintem több tucat olyan "önsegítő" könyv van a piacon, meg kismillió cikk és "megmondom" írás az interneten, ami arra akar tippeket és ötleteket adni, hogyan legyünk boldogabbak, pozitívabbak és kevésbé stresszesek. A kedvenceim azok, amelyek így hangoznak:

- kerüljük a stresszt a mindennapjainkban! (oké, köszi, mégis hogyan?)

- ne gondolj negatív dolgokra, ne használj negatív szavakat, ne engedd, hogy a negatív gondolatok megfoganjanak (nem mondod, ilyen egyszerű lenne?)

- vedd magad körül pozitív, boldog emberekkel (ööö, bocs, néha már egy találkozót nehéz megszervezni a barátokkal, még válogassak is közülük, hogy bocsi, de éppen most boldog hangulatban vagy?)

Szóval ezek a típusú írások nekem a piros posztók. Azok, amelyektől a falnak megyek és az első mondat elolvasása után csukom be a könyvet vagy éppen zárom be a böngésző ablakát. Viszont az hiszem Bagdy Emőke személyében és stílusában megtaláltam a számomra érthetően beszélő és valóban segíteni vágyó embert. Nem mondom, hogy nem volt sokszor túl biológiai a magyarázata, de azt hiszem neki pont ezért hittem el, amit mond, mert alátámasztja tényekkel és kutatásokkal, hogy miről is beszél.

A könyvében abban próbál segítséget nyújtani hogy ismerjük fel annak a fontosságát, hogy a lelkünk a mindennapok során milyen stressz faktoroknak, ahogy ő fogalmaz stresszoroknak van kitéve és épp ezért, mivel ezek nagy részét kikerülni nem tudjuk, hogyan tudunk a stresszel a legjobban megbirkózni vagy annak káros hatását tompítani.

"Nem a feladatkör betegít meg, nem az ezzel járó megterhelések, hanem az, ahogyan az ember reagál, értékel, viszonyul, viselkedik."

Az első részben bevezetőt kapunk az alapfogalmakból. Mi is a stressz? Hogyan hat biológiailag az emberre? Hogyan függ össze a szorongás a stresszel? A különböző típusú emberek milyen stresszkezelési módokat alkalmaznak (tudatosan vagy tudattalanul)?

A könyv második részében pedig arról ír, hogy vannak az önsegítésnek lehetőségei: egyrészt akarjunk változtatni, alakítsunk a szemléletmódunkon és iktassuk be a mindennapjainkba a relaxációt, mint az egyik legjobb mentális tréninget.

A harmadik részben pedig ez utóbbihoz, a relaxációhoz ad gyakorlati, praktikus tanácsokat. Konkrétan feladatokat, lazító gyakorlatokat és szövegeket.

Ami miatt nagyon szerettem a Pszichofitnesst az az volt, hogy az írónőn valóban a segítő szándékot éreztem, nem azt, hogy na én most aztán jól megmondom a tutit, hanem azt, hogy egyrészt megnyugtatja az embert, hogy a problémájával nincs egyedül, másrészt elmondja, hogy a testünk miért reagál a stresszre úgy ahogy és ez milyen hatással van a továbbiakban a lelkünkre, főleg akkor, ha a test jelzéseiből nem tudunk jól olvasni (vagy esetleg nem akarunk). Helyenként tele van szakszavakkal, de mégis értettem és fel is fogtam a lényeget.

"A stresszel való küzdelem folyamatára és kimeneteli esélyeire vonatkozó vizsgálatok egyértelműen elénk tárják, hogy a stresszhelyzet kevésbé szövődményes, nem károsító, nem betegít meg, ha 1. a helyzet felett kontrollt szerezhetünk; 2. ha „látjuk az alagút végét”, tehát, van a helyzetnek bizonyos kiszámíthatósága, tudjuk, mit várhatunk (bejósolhatóság); 3. képesek vagyunk a helyzet befolyásolhatóságának, illetve értelmének hitét, belső meggyőződését kialakítani."

Ez a fenti gondolat engem nagyon megragadott. Teljesen egyetértek vele. Mert nem mindegy az, ha egy munkahelyen pl. az ember állandóan orrvérzésig dolgozik, vagy vannak bizonyos periódusok, amikor tudod, hogy nehéz lesz, meg lesz túlóra, de látod, hogy véget ér és a végén te ebből mit fogsz profitálni (lezársz pl. sikeresen egy nagy projektet vagy ha a tanulást nézzük akkor lediplomázol stb.). Az első esetben az embernek fel kell ismernie, hogy ebből a helyzetből ki kell lépnie, változtatnia kell, a második esetben pedig tudatosan tenni kell azért, hogy az átmeneti stresszes időszakot könnyebben viseljük.

"A stresszhelyzet akkor a legveszélyesebb, ha nem látszik a szabadulás. Pszichológiai válaszlehetőségeink rangsorában éppen ezért kell első helyre állítanunk a helyzet kontrollálhatóságának, bejósolhatóságának és a befolyásolhatóság tudatának kedvező hatását."

Az a gondolat is nagyon tetszett, hogy felhívja rá a figyelmet, hogy mennyit törődünk naponta a testünkkel, a kinézetünkkel. Mosakszunk, mi nők krémezzük az arcunkat, sminkelünk, ápoljuk a hajunkat, minden nap fogat mosunk, de vajon ápoljuk-e ezekre a tevékenységekre szánt időnkből akárcsak 2 percig naponta a lelkünket? Nem tudom, ti mit válaszolnátok erre, de én rámondtam a nemet. És itt a baj. Mert bizony ez is megérdemli a törődést. Ami lehet, hogy napi szinten csak annyi, hogy este megpróbálsz egy kicsit relaxálni, elengedni a gyötrő gondolatokat, listát írsz a jóról, vagy listát írsz még a teendőidről másnapra, de utána azon a listán marad a munka miatti aggodalmad, te pedig mentálisan pihensz pár percet. Tudom, sokan jönnének erre olyan válasszal, hogy család, gyerekek, munka mellett az embernek erre nem jut ideje, de ezek napi pár perces rutinok, ami még abban is segíthet, hogy könnyebben elaludjon az ember, illetve esetleg egy esti tévéműsor helyett simán beleférne a napba.

Az írónő által adott relaxációs gyakorlatok közül egy-kettő nagyon szimpatikus volt, meg fogom őket csinálni a jövőben. Én pl. a mobilomra felvettem két rövidebb lélegzetvételűt, amelyikből az egyik az elalvást segíti. Hangsúlyozza Bagdy, hogy ezeket rendszeresen kell csinálni, legalább 28 napon keresztül, hogy rögzüljenek, de utána akár arra is képesek leszünk, hogy a gyakorlatokra gondolva, bárhol belekezdve le tudjuk magunkat és a lelkünket nyugtatni a stresszhelyzetek előtt, után, közben.

Tehát összességében szerintem az általam ebben a témában olvasott könyvek közül a Pszichofitness meglepően jó és használható tudást, illetve tippeket ad a hétköznapokra. Nem mondom, hogy teljesen megváltoztatja az ember gondolkodásmódját, de az biztos, hogy kaptam tőle egy löketet, hogy átgondoljam mit és hogyan kellene másképpen csinálnom a mindennapjaim során.

Kiadó: L'Harmattan

Kiadási év:  2013