Papírt és tollat ragadnék ...

Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

... és nagy kedvem lenne nekem is írni egy szerelmes levelet, legalábbis Az utolsó szerelmes levél c. könyv elolvasása után így éreztem magamat. Pedig bevallom töredelmesen, hogy nagyon tartottam ettől a könyvtől. Tavaly ilyentájt olvastam Jojo Moyestól a Mielőtt megismertelek c. regényét, és az nálam bizony bekerült a Top 3-ba, ezért attól féltem, hogy az írónő következő könyve nem fogja majd hozni az általam elvárt színvonalat. Tévedtem, szerencsére! A két könyvet teljesen felesleges összehasonlítani, mert témáját tekintve is másról szólnak, és pl. a Mielőtt megismertelek érzelmileg nagyon megviselt (nem is tudom, hogy hányszor potyogtak közben a könnyeim), ugyanezt azonban nem mondhatom el Az utolsó szerelmes levélről, mégis, ez a könyv is be tudott férkőzni a gondolataim közé, kaptam tőle átgondolnivalót bőven.

A történet a jelenben kezdődik, egy esti összejövetelen találkozhatunk Ellie-vel és barátaival. Ellie egy harmincas csaj, aki egyedül él, egy sikeres újságnak dolgozik újságíróként, jól érzi magát a bőrében és kitartóan keresi a szerelmet az életében. Ami úgy tűnik, hogy be is köszöntött egy vonzó férfi személyében. Ám van egy kis bökkenő: eme férfiú házas. Ellie így is belemegy a kapcsolatba, amely már hónapok óta tart, és bár szereti a férfit, de többet szeretne és mélyen belül boldogtalan. Hiszen neki most csak a 3. személy szerepe jut, lopott órák, titokban megszervezett találkák, bujkálás, ráadásul ő az, aki szétzilálna egy családot, ha komolyabb kapcsolatot akarna a férfival. Márpedig Ellie ezt szeretné, és érzelmei annyira rátelepednek, hogy a munkáját sem tudja olyan lelkesedéssel végezni, mint eddig. Pedig kellene koncentrálnia, mert a főnöke nem nézi jó szemmel a lazaságot és Ellie hamarosan olyan feladatot kap, amely hosszas kutatómunkát igényel. Ugyanis az újság archívumában (könyvtárában) rábukkannak egy szerelmes levélre, amely valamilyen szinten az ő érzelmeinek a tükörképe, csak ezt egy férfi írta egy nőnek, de érezhetően itt is házasságtörés áll a háttérben. A feladat ennek a szerelemnek a felderítése és a szereplők esetleges felkutatása.

Ezzel kezd kibontakozni a másik szál a múltban, az 1960-as évek elején, amely a könyv kb. 85%-át ki is teszi. Ez a múltbeli szál pedig Jennifer és Anthony története. Jenniferé, egy elkényeztetett gazdag feleségé, aki egy baleset után úgy tér magához, hogy az elmúlt időszak eseményeire nem emlékszik, fogalma sincs, hogy mi történt vele, a férje mintha egy idegen lenne számára. Aztán otthonában történő lábadozása során a lakásának különböző pontjain elrejtett szerelmes levelekre bukkan, amelyeket kétséget kizáróan neki írtak és amelyek olyan érzelmeket mozgatnak meg benne, amire a férje nem képes. A bökkenő az, hogy sajnos nem tudja kit takar az aláírásként szereplő B. betű. Itt újabb szál kapcsolódik a múlthoz, mert mi olvasók szép lassan megtudjuk, hogy ki ez a férfi, aki ezeket a csodás leveleket írta Jennifernek, és hogyan ismerkedett meg az asszonnyal, majd hogyan szerettek egymásba. 

"– Azt hiszem – mondta lassan a nő –, maga meg én igazán boldogtalanná tudnánk egymást tenni.
(…)
– Azt hiszem, semmit sem szeretnék jobban – felelte lassan."

Én kis balga, azt gondoltam, hogy a történet majd ott véget fog érni, amikor Jennifer elveszett emlékei visszatérnek (ha visszatérnek). Aztán én lepődtem meg, hogy igazából ez csak a jéghegy csúcsa, merthogy annyi minden történik még ennek a két embernek az életében, a kapcsolatukban, hogy az valóban megért egy majdnem 600 oldalas elbeszélést. Természetesen a legvégén visszatérünk a jelenbe, és Ellie is bekapcsolódik nyomozása során Jennifer és Anthony történetébe, sőt, nagyon érdekes módon Ellie kulcsszerepet játszik majd a történet alakulásában, amely közben a saját életének, párkapcsolatának átgondolására is készteti a lányt.

Olvasás közben írtam egy pozitív/negatív listát, ahol csak címszavakban jegyzetelgettem, de a könyv befejezésekor a mérleg nyelve elég erőteljesen eltolódott a pozitívumok irányába. Amik megfogtak a történetben, amiket nagyon szerettem:

1. a történet lassúságát (mostanában erre tisztára rá vagyok kattanva, lehet, hogy öregszem...), hiszen egy viszonylag vastag könyvről van szó, és szépen elosztva kapjuk meg az információkat, ismerjük meg a szereplőket, az életüket, a döntésük mögött meghúzódó motivációjukat, az érzelmeiket, a cselekmény közbeni változásukat.
2. a karaktereket, főleg Jennifert és Anthonyt. Jennifert, aki házasként szeretett bele egy férfibe, aki mindazt nyújtotta volna neki, amit a nagybetűs szerelemtől elvárnánk. Aki hosszú ideig őrlődött döntésképtelenül, de amikor elhatározta magát, onnantól hegyeket is megmozgatott volna célja elérése érdekében. Anthonyban pedig a tökéletlenségét szerettem. Hogy hibázott a múltban, hogy ráadásul képes volt elismerni ezt, hogy apránként hódította meg Jennifert, hogy amit nem volt képes szóban elmondani neki, azt gyönyörű szavakkal papírra vetette.
3. a szerelmes leveleket, amiket Anthony írt Jennifernek. És menet közben borzalmasan sajnáltam, hogy itt vagyunk a 21. században, a facebook, twitter, okostelefonok világában, amikor (jó esetben!) az ember lánya kap egy "bírlak" üzenetet sms-ben vagy e-mailben. Mennyire más volt akkor a világ és mennyire másabb kézbe venni egy levelet, mint elolvasni egy sms-t, nem igaz?
4. a rózsaszín vattacukor felhő hiányát - felüdülés, színtiszta kikapcsolódás ilyen romantikus könyvet olvasni. Úgy érzem Jojo Moyes erőssége ebben rejtőzik, hogy azt az érzelmet, ami mindannyiunk életében előbb-utóbb beköszönt képes úgy bemutatni, hogy lássuk a felemelő és bizony a romboló hatását is, vagy azt, hogy sajnos néha nem elég maga a szerelem, ha a körülmények nem teszik lehetővé ennek kiteljesedését, lehet, hogy el kell azt engednünk és képesnek kell lennünk az életünket utána folytatni.
5. óriási ötlet az írónő részéről, hogy minden fejezet elején valós szerelmi üzeneteket tett közzé. Némelyik fájdalmas volt, némelyiken mosolyogtam, és két kedvenc is lett belőle: 

"Akkor is szeretlek – még ha én nem is létezem, vagy nincs szeretet vagy élet – én szeretlek. (Zelda Scott Fitzgeraldnak, levélben)" 

"Nagyon igyekeztem, hogy megértessek veled egy kicsit abból, amit azon az úton gondoltam Padovából Milánóba. De te úgy viselkedtél, mint valami elkényeztetett gyerek, és én nem akartalak még jobban megbántani. Most is csak azért vagyok ilyen bátor, mert messze vagy. Azt hiszem – és hidd el, nekem is hirtelen jött –, hamarosan férjhez megyek. (Agnes von Kurowsky Ernest Hemingwaynek, levélben)"

Egyetlen apróságot tudnék megemlíteni, amit számomra nem feltétlen kellett volna a regénybe, tehát a negatívum oldalra került. Én simán elolvastam volna úgy is ezt a könyvet, hogy Ellie szála nincs benne, bár tudom, hogy a lány szerepeltetésének és szeretői státuszának is szerepe volt a történet alakulásában. De Jennifer és Anthony szála sokkal erősebb, mélyebb, érzelmesebb volt, ezért örültem, hogy a könyv nagyobb részét az ő történetük teszi ki.

Részemről elmondhatom, hogy így kell romantikus könyvet írni, ami nem csöpög a nyáltól, amiben nehéz kérdésekkel, problémákkal kell foglalkozniuk a pároknak, amely fogyasztható olyanok számára is, akik nem rajonganak az ilyen címkéjű könyvekért. Ha valaki két nehezebb, fajsúlyosabb olvasmány között valami másra, egy cseppet könnyedebbre vágyna, szerintem bátran ismerkedjen meg az írónő könyveivel. Nekem eddig kettőből kettő bejött és remélem, hogy minél hamarabb olvashatom majd a következőt, mert bizton tudom, hogy érdekelni fog!

Értékelésem: 5 / 5 -ből

Kiadó: Cartaphilus (Carta Light)

Kiadási év: 2012

Fordította: Falvay Dóra, Lányi Judit

A hónap leg-leg-leg könyvei #17

A szeptember az egyik kedvenc hónapom az évben. Bár ilyenkor az ősz kezdődik, amit nagyon sokan az elmúlással kötnek össze, nálam ez csak az egyik legszebb évszak beköszöntét jelenti, és nem szoktam szomorúságot érezni, hogy elmúlt a nyár, hogy lassan hullanak a falevelek, hanem igyekszem ennek a pozitívumát meglátni. Azaz végre nem kell a kánikulától szenvedni, de még lehet élvezni a nap melegét, lehet gyönyörködni a színesedő természet szépségeiben, hosszú sétákat tenni az erdőben és gesztenyét gyűjteni, no meg persze még nagyobb lelkesedéssel olvasni, mint eddig. Bár szeptemberben is igen lelkes voltam, most nem olvastam el olyan sok könyvet, mint a korábbi hónapokban, de mindegyikre jó szívvel gondolok vissza, és ennyi épp elég is.

1. Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál: a könyvből készült sorozatot megszámlálhatatlanul sok alkalommal láttam már, szinte kívülről fújom. Épp ezért nagyon tartottam a könyvtől, hogy nem lesz jó élmény, hogy unatkozni fogok közben, hogy nem fogom Anne-t e-vel úgy szeretni, mint ahogy eddig szerettem. És milyen bolond is voltam! Anne-t nem lehet nem szeretni, hisz szerintem az egyik legbájosabb főszereplő, és ezt a könyv tökéletesen át is adja. Pluszban volt valami varázsa annak, hogy ez a könyv épp ősszel került a kezembe, bár megmagyarázni nem tudom, hogy miért, hisz több évet fedett le.
2. Paula Mclain: A párizsi feleség: sokáig várattam ezt a könyvet, de aztán nagyon megfogott magának a hangulatával és Párizzsal. Számomra Hadley, Hemingway első felesége az egyik legszimpatikusabb női karakter, akiről valaha olvastam. Külön ízt ad most visszamenőleg ennek a könyvnek az, hogy jelenleg Hemingway Vándorünnep c. írását olvasom, amelyben ugyanez az időszak elevenedik meg, csak éppen az író szemszögéből.
3. Gioconda Belli: Nők országa: az egyik legérdekesebb jövőképet elénk táró könyv (mi lenne ha az élet minden területén a nők vennék át a vezető szerepet?). Nagyon jól felépített történet volt, ráadásul a politikai oldalát is úgy tudta bemutatni, hogy még attól sem viszolyogtam, pedig ez az a téma, amit messziről kerülök.
4. Katja Millay: Sea of Tranquility: az egyik legnagyobb meglepetés a hónapban. Szép lassan hazánkba is beszivárgott a new adult kategória, és mivel szeretek széles spektrumról olvasni, ezért ezekre a regényekre is kíváncsi lettem valamilyen szinten. Gondoltam a kellemeset összekötöm a hasznossal és inkább angolul olvasok (ez a könyv magyarul még nem elérhető), és igencsak meglepődtem, hogy mennyire élveztem. Lassú történet volt, cukormáztól mentes, elgondolkoztató, helyenként nagyon szomorú, sokszor viszont igazán kacagtató. Azt hiszem a nagy new adult dömpingben sikerült egy igazán élvezetes történetre lelnem.
5. Robert Capa: Kissé elmosódva: az egyik legérdekesebb könyv, amit Capáról olvastam, ráadásul plusz színt adott az egésznek, hogy ő maga írta. Rettentő jól szórakoztam egész végig, az illusztrációként beválogatott fényképeinek pedig még így, egy könyvön keresztül is iszonyatos ereje van.

Kívánságlistások

Hogy én mennyi szépségre leltem most, amire fenem a fogam! Csak azt vettem észre, hogy az újabb netes barangolásom eredményeképpen egy híján féltucat könyv landolt a kívánságlistámon, ráadásul mindegyik elég különböző, mind témáját, mind szerzőjét tekintve, nem is tudnék egyet kiválasztani közülük, jöhet az összes!

1. Egy többgenerációs családregény egy spanyol írónőtől:

Almudena Grandes Kártyavárak c. könyvét idén olvastam el, amelyben egy általam kevésbé szeretett, és manapság igen elhasznált témát - egy szerelmi háromszöget - boncolgatott, mindezt úgy tette, hogy rávilágított ennek a kapcsolatnak minden előnyére és hátrányára és cseppet sem rázott tőle a hideg. Már akkor tudtam, hogy szeretnék tőle majd még olvasni a jövőben, erre meg is lesz a lehetőségem, hisz nemsokára kapható lesz Megdermedt szív c. regénye.

 

Almudena Grandes: Megdermedt szív

Julio Carrión, aki a Franco-rezsim idején tett szert pénzre és hatalomra, nemcsak óriási vagyont hagy örökül gyermekeire, de múltjának kibogozhatatlan rejtélyeit is. Legkisebb fia, Álvaro apja temetésén megpillant egy gyönyörű idegent, akiről hamarosan kiderül, hogy az idős férfi utolsó szeretője volt. Álvaróval ellentétben Raquel, ez a vonzó fiatal nő sokat tud saját családja múltjáról, a diktatúra elől Franciaországba menekülő, majd Franco halála után hazatelepülő republikánus nagyszülőkről. Raquel emlékezetében élénken él egy madridi családnál tett különös látogatás, ahova egykor nagyapja vitte magával - akkor, kislányként megérezte, hogy a felnőtteket sötét titok lengi körül…
Álvaro és Raquel között végzetes szerelem szövődik, s így kénytelenek szembesülni a múlttal, vissza kell menniük az időben egészen a polgárháborúig, hogy felfejtsék az őket összekötő szálakat. Ezzel kezdetét veszi utazásuk az önismeret fájdalmas útján, és életük örökre megváltozik.

Kiadó: Scolar

Teljes ár: 4.450 Ft (igen, elég húzós!)

Oldalszám: 928

Megjelenés időpontja: 2013.11.15

2. Egy kis történelmi barangolás VIII. Henrik udvarában:

Azt hiszem, hogy a történelmi regények igazán hálás témája mind a mai napig VIII. Henrik és kora, persze ezen belül is a házasságai. Boleyn Annáról elég sok könyvet olvashattunk már, Philippa Gregory is szépen beleásta magát az angol uralkodó házasságaiba, de most Howard Katalinnal kötött frigye kapott egy külön könyvet Carolly Ericksontól. Az írónő nemcsak az angol udvarról írt eddig regényeket, hanem pl. a Romanovok életéről (A cárné leánya címmel - ez magyarul is megjelent) vagy éppen Marie Antoinette-ről is (The Hidden Diary of Marie Antoinette). Határozottan kíváncsi lettem az 5. (hűtlen feleség) történetére!

Carolly Erickson: A hűtlen királyné (VIII. Henrik ötödik felesége)

VIII. Henrik király viharos, lázadásoktól sem mentes uralkodásának vége felé ismerte meg a fiatal és vidám Catherine Howardot, akinek korábban már legalább három szeretője volt. A király mit sem tudva Catherine múltjáról, feleségül vette abban a reményben, hogy asszonya majd boldoggá teszi. Túl későn tudta csak meg azonban, hogy a nő szíve az egyik udvaroncáé, Tom Culpeperé.
Miközben a Tudor-dinasztia léte veszélyben forog, mert VIII. Henrik egyetlen fia, Edward herceg sokat betegeskedik, egyre szorosabbá fonódik az udvari intrikák hálója Katalin királyné körül, aki mindent megtesz, hogy az olykor dühöngő, olykor mélabús, ráadásul impotens királynak fiút szüljön. Amikor azonban a rokonai is ellene fordulnak, Katalin tudja, utolérte a végzet csakúgy, mint pár évvel korábban unokanővérét, Boleyn Annát.
"A hűtlen királyné" feltárja előttünk a Tudor-udvar sötét világát, a hízelkedő udvaroncokét csakúgy, mint az elkeseredetett hatalmi harcot folytató főurakét, azt a világot, ahol egy nemesi családból való lány éppúgy kerülhetett büntetésből súrolni a konyhába, mint kis szerencsével a trónra.

Kiadó: Gabo

Teljes ár: 2.990 Ft

Oldalszám: 316

Megjelenés időpontja: 2013.10.31

3. Egy olasz ifjúsági történet:

Szeretem az olasz szerzők munkáit, és bár az ifjúsági kategóriából én már aztán rég kinőttem, azért olvasok ilyen témájú könyveket is, így ez a regény bizony nagyon birizgálja a fantáziámat. Érdekes az alaptörténet, ráadásul egy díjnyertes regényről van szó!

Patrizia Rinaldi: Piano forte

A kisregény színhelye egy kisváros, egy hely a világban, ahol az egyetlen lehetőség a törvénytisztelet, és a lázadás egyetlen megengedett módja: igaz emberként cselekedni. Néhány gyereket és fiatal zongoratanárukat (elválaszthatatlan korcs kutyájával, Eneával együtt) földrengés zárja el a külvilágtól: rájuk omlik az iskola.
Feszültséggel és izgalommal terhes napok következnek, amelyekben kiderülnek a gyengeségek, de kiből-kiből új, nem sejtett képességek és erőforrások is előbukkannak. Végül az érzelmek, a barátság, a zene és az életszeretet ereje kerekedik felül.
A szerzőről: Patrizia Rinaldi (1960-) regényével a következő díjakat nyerte el: Premio Elsa Morante Ragazzi, Premio Nazionale di Letteratura per ragazzi "Mariele Ventre".

Kiadó: Pongrác

Teljes ár: 2.600 Ft

Oldalszám: 168

Megjelenés időpontja: 2013.10.31

4. Egy háborús regény új köntösben

John Steinbecktől eddig csak az Édentől keletre c. könyvét olvastam, ezt viszont kétszer is. Mindkétszer nagyot ütött, a másodszori olvasás óta tervezem többi művének megismerését. Erre nemrég fedeztem fel, hogy Lement a hold c. kisregényét hamarosan új kiadásban újra megjelentetik. Én már a borítóba beleszerettem, az már csak hab a tortán, hogy egy háborús történetről van szó, amely szintén kedvelt témáim egyike.

John Steinbeck: Lement a hold

"A hold akkor megy le, amikor a hajnali derengés még nem látható, de már közeleg megállíthatatlanul, mint a végzet."
Steinbeck lement a Hold című kisregénye a norvégiai fasizmus éjét rajzolja meg, balladisztikus tömörséggel. Az 1942-ben kiadott kis remekművet a háború alatt titokban terjesztették, kézről kézre adták a terror legsötétebb óráiban.

Kiadó: Könyvmolyképző - Aranytoll kötetek

Teljes ár: 2.999 Ft

Oldalszám: ?

Megjelenés időpontja: 2013.11.15

5. Egy romantikus történet egy férfi írótól

Erre a könyvre szintén a borítója miatt figyeltem fel. Gondoltam megnézem a fülszöveget, és annak elolvasása után azt mondom, hogy bizony ez is érdekel. Egyrészt két művész áll a középpontban (Hattyútolvajok hatása még mindig tart nálam), másrészt a helyszínek egyike az 1930-as évek Párizsa - nekem ez a két dolog már elég is, hogy kívánságlistára kerüljön a könyv.

Peter Prange: Égből lopott szerelem

Amikor Laura Paddington, egy húszéves festőnövendék és Harry Winter, a negyvenes éveiben járó világhírű avantgard művész egy londoni kiállításmegnyitón találkozik, talán a 20. század egyik legnagyobb szerelmi története kezdődik el.
Szülei akarata ellenére Laura követi a harmincas évek Párizsába Harryt, ahol az élet a művészek között folyamatos ünnep, fiesta, a napok folytonos varázslatban telnek. Amikor a párnak mégis elege lesz Párizsból, a provence-i Sainte-Odile-ban vesznek házat, ami a földi Paradicsomot jelenti számukra, s ahol fantázia és valóság állandóan keveredik egymással. Itt kezdenek neki közös alkotásuknak, az Égi zsákmánynak, szerelmük krónikájának.
De rossz idők járnak Európára, s a szerelmesek elszakadnak egymástól...
Nem tudni, mi az erősebb: a valóság vagy az álomvilág, a barbárság vagy a szerelem.

Kiadó: Gabo

Teljes ár: 3.490 Ft

Oldalszám: 578

Megjelenés időpontja: 2013.10.31

Egy pad, egy kávé és egy könyv #6

A múlt hét legrosszabb időjárású napján, szerda délután volt egy találkozóm, de egyszerűen nem tudtam itthon kuksolni a négy fal között a megbeszélt időpontig, úgyhogy az elemekkel dacolva egy jó órával korábban elindultam a lakásból. Persze odakint azért kicsit inamba szállt a nagy bátorságom, ugyanis az esernyővel kezemben úgy éreztem magam, mint Mary Poppins, amikor a házak felett szállt. Kint tombolt a szél, zuhogott az eső, iszonyatosan hideg lett (majdhogynem kesztyű is kellett volna), de nem adtam fel, mert szükségem volt egy jó kávéra és egy helyre, ahol egy kicsit leereszthetek. Persze az embernek általában ezt jelenti az otthona, de most nekem egy konyha festés és huzamosabb itthon tartózkodás után kicsit másfajta ingerre volt szükségem.

Szóval életem kockáztatása árán eljutottam a Liszt Ferenc térre, ahol az Írók Boltja mellett nemrég fedeztem fel egy kávézót, amit már szerettem volna valamikor kipróbálni. Ilyen örömmel már rég tértem be bárhová is, mert egyrészt boldog voltam, hogy a kinti időjárási őrületet a mögöttem becsukódó ajtón túl hagyhattam, másrészt várt rám a döntés, hogy milyen kávéval lepjem meg magam (ez nekem kb. hasonló élvezet, mint könyvesboltban könyvet választani :)). Mondjuk most nem volt nehéz a választás, ugyanis a barista lányok háta mögött ott virított egy kedves felirat: Őszköszöntő. A pult mögött álló lánnyal lefolytatott gyors beszélgetés után (nagyon kedvesek voltak, végre egy hely, ahol hangosan köszönnek a betérő emberkének!) egy körtés pite ízesítésű kávé mellett döntöttem. 

Miután megkaptam a kávémat a nagy üvegablakok mellett találtam egy kényelmes fotelt, ahová jól be is fészkeltem magam a következő egy órára. A hely egyébként eléggé tele volt: elektronikus kütyüiket nyomkodó diákokkal, egy gyors kávéra beszaladó üzletemberekkel, munka utáni barátnős dumálgatásra beülő nőkkel. Én az elektronikus kütyük helyett a papír alapú kütyüimet vettem elő: az épp aktuálisan olvasott könyvemet Jojo Moyestól és az Éva magazin novemberi számát. Pár évvel ezelőtt havonta olvastam ezt a magazint és volt benne egy kedvenc rovatom: Életem könyvei. Ez mindig egy híres ember kedvenc, meghatározó könyveiről szól, olyanokról, amelyek valamilyen szempontból fontos szerepet játszottak/játszanak az életében. Nem egyszer választottam már innen olvasnivalót magamnak is, így most is ezt a cikket olvastam el elsőként. Aztán szép nyugiban átlapoztam, ami nagyon érdekelt, azt el is olvastam, de utána a könyvemet vettem kézbe.
Az utolsó szerelmes levél c. regény már lassan egy éve, hogy a polcomon várt, de most tökéletes választásnak tűnik. Hangulatos, kellemes, giccs- és nyálmentes, olyan, amibe simán belefeledkezik az ember és észre sem veszi az idő múlását. Szerencsére nekem jelzett a belső órám, hogy lassan letelik a magamnak adott plusz egy órám, de mielőtt szedelőzködtem volna, ültem ott egy kicsit csak bambulva ki az ablakon, kiélvezve a kávém maradékát és azt néztem, hogyan küszködnek az esővel az emberek, hogyan fújja a most már sárgára, pirosra színeződött leveleket a szél. Annyira jó volt, nekem mindennél többet ért ez a csendes egy óra egyedül! Igaz, most nem kint és nem padon, hanem bent és egy fotelben, de igazán energiával feltöltő idő volt ez, ami szinte az egész hetemet feldobta.

Robert Capa háromszor

Három elolvasott könyv, három fejezet Robert Capa életéből. Végeredmény: rajongója lettem ennek az embernek, és ha most egy jó tündér megkérdezné, hogy kivel ülnék le beszélgetni azok közül a híres emberek közül, akik nem lehetnek már közöttünk, habozás nélkül az ő nevét mondanám.

Mindez a rajongó üzemmód tavaly decemberben kezdődött, amikor felfigyeltem Chris Greenhalgh Ingrid Bergman megkísértése c. könyvére. Bevallom, akkor még csak annyit tudtam Robert Capáról, hogy egy magyar származású híres fotós, Ingrid Bergman pedig a Casablanca női főszereplőjeként jelent meg előttem. De ennyi elég is volt ahhoz, hogy beszerezzem, majd miután elolvastam egyrészt kedvenc könyveim közé került, másrészt kicsit belehabarodtam Capába én is és elindultam azon az úton, hogy jobban megismerjem az életét, munkásságát, magát az embert a fényképezőgép mögött. 

Rögtön rávetettem magam az internet nyújtotta óriási információtömegre, nézegettem a fotóit, elolvastam az életrajzát a wikipédián, de ez nem volt elég. Meg ugye igazi könyvmolyként könyvre vágyik az ember és nem internetes barangolásra. 

"Fényképezőgéppel a kézben pedig nincs más választás, mint hogy legyen az embernek saját nézőpontja."

Többen is ajánlották Susana Fortes Robert Capára várva c. könyvét, amelyet a fellángolásom után nem sokkal akciósan be is tudtam szerezni. Ez a könyv Capa elindulását, majd híressé válását mutatja be a fotós pályán. Csakúgy, mint Chris Greenhalgh könyvében a helyszín itt is főleg Párizs, de betekintést kapunk a spanyol polgárháború történéseibe is. Megismerhetjük azt az utat, ami úgy kezdődött, hogy egy Friedmann Endre nevű férfiból egyszer csak Robert Capa válik, és találkozhatunk azzal a nővel, Gerda Taróval, aki nemcsak a fotózás szeretetében volt társa, hanem talán a legnagyobb hatással is volt életére. Ha Ingrid Bergman volt életében az utolsó nagy szerelem, akkor a legelső mindenképpen Gerda Taro.

Ez a könyv már jóval több információval szolgált Capáról, leghíresebb fotójának, a Milicista halálának keletkezéséről is sokat megtudhattam belőle, kezdtem sokkal jobban átérezni, hogy milyen is lehetett ez a kissé önpusztító életmódot folytató zseni, akinek a sors csak 40 évet adott.

"– Tudod, hogy mit jelent az, ha valakinek szerencséje van? Szerencsésnek lenni az, amikor az ember Berlinben egy sörözőben üldögél abban a pillanatban, amikor egy SS tiszt szétlövi egy zsidó cipész fejét, és te nem a cipész vagy, hanem a fotós, és ráadásul van elég időd, hogy előkapd a fényképezőgépedet. Szerencséd vagy van, vagy nincs."

E történet olvasása után újabb könyv került elém, méghozzá olyan, amit maga Capa írt. Ha eddig csak olvastam róla, ezután már vágytam arra, hogy olyat olvassak, amit ő maga vetett papírra. Ráadásul a Kissé elmosódva - emlékeim a háborúról szóló könyv nem csak Robert Capa haditudósítóként papírra vetett 2. világháborús visszaemlékezéseit tartalmazza, hanem több mint 100 fotóját is. A nagy rajongásom itt pedig a tetőfokára hágott, ugyanis meg kellett állapítanom, hogy Capa a fotózás mellett írni is tudott. Azt a sok szörnyűséget, megpróbáltatást, amit átélt a 2. világháborúban a katonákkal együtt olyan humorral tudta tálalni, hogy sokszor eltörpültek a borzalmak és vigyorogva olvastam a sztorijait. Két kedvencet emelnék közül a sok közül: az egyik, amikor a szükség vezérelte Capa letolt nadrágjával az aknákkal teleszórt terep fogságába esik.

"Letolt gatyával estem csapdába. Ott szobroztam az elhagyatott, üres, néma sivatagban, egy hülye kaktusz mögött és a homokhoz szögezve, félpucéran dacoltam a halállal. Még a gyászjelentésem sem fogja elbírni a nyomdafestéket."

A másik, amikor Capa nagy leleményesen úgy állít be egy pilótát egy fotóhoz, hogy hozzáigazítja a repülőgépe orrához a fotó alanyát, mert szerinte hasonlóság van a két orr között. A baj csak az volt, hogy a repülőgép orrán egy szupertitkos új szerkentyű volt felszerelve és amikor a fotó napvilágra került a vezérkar őrjöngve követelte a fejét.

"(...) - Ez itt Bishop hadnagy az Erődjével.

- A francba Bishop hadnaggyal! - üvöltötte az őrnagy. Dühödt ujja egy kis fekete izére bökött a nehézbombázó orrán. Az a kis fekete izé nekem semmit sem mondott, de már sejtettem, hogy magán viseli a sorcsapások minden ismérvét. Az őrnagy nem tartott sokáig bizonytalanságban.

- Még hogy kis fekete izé! Tudja mi ez? Az amerikai légierő legféltettebb titka! - Már-már fuldoklott. - A Norden-féle bombavető célzókészülék."

De a sok humoros eseményen túl ez a könyv egy iszonyatosan jó és valósághű tabló a 2. világháború néhány szeletéről, többek között az olaszországi hadjáratról, a francia invázióról, a normandiai partraszállásról (ennek leírásakor a könnyeimmel küszködtem magam elé képzelve a katonákat, ráadásul az Elit Alakulat c. egyik kedvenc sorozatomban megismert E-század is felbukkan), Párizs felszabadításáról. Aztán szó esik még benne egy Pircsi névre hallgató nő iránti fellángolásról, Hemingway felbukkanásáról a hadszíntéren, szóval filmbe illő jelenetekként pörögnek benne az események. Capa fotói pedig mindezt csak még eredetibbé teszik, döbbenetes erejük van. Van, amelyik felett percekig elidőztem, pláne azoknál, amelyeknek a keletkezéséről ő maga mesélt. De azt hiszem, hogy a saját hitvallása az, ez az egyszerű mondat, amely mindennél többet elmond róla:

"Ha nem elég jók a képeid, az az oka, hogy nem vagy elég közel."

Most a róla szóló olvasmányokból ugyan egy kicsit kifogytam, de nemrég nyílt egy kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Robert Capa/A Játékos címmel, amely 2014. január 12-ig tekinthető meg, és amelyre mindenképpen szeretnék elmenni, hogy egy újabb arcát ismerhessem meg a "legnagyobb pesti vagánynak".

(Ha pedig valaki olyan szerencsés, hogy mostanság jár Olaszországban, akkor ott is lehetősége nyílik megtekinteni egy kiállítást Capa fotóiról a római Palazzo Braschi épületében.)

Varázslatos Savannah

Beth Hoffman: Déli álmok

 

Ha majd nyerek a lottó ötösön, akkor mindenképp szeretnék eljutni egyszer egy amerikai kisvárosba Délen. Eddig is vágyódtam a Dél hangulata után, de most, hogy elolvastam Beth Hoffman regényét, azonnal csomagolnék is. Főleg, ha engem is ilyen hölgyek várnának tárt karokkal, mint a történet főszereplőjét, a tizenkét éves Cecilia Rose Honeycuttot.

Ennek a kislánynak, egészen 12 éves koráig az élet napos oldaláról fogalma sincs. Egy kisvárosban lakik Északon, és nap mint nap szenvedő alanya annak, ahogy az egykoron szépségkirálynő édesanyja elméje megbomlik. Édesapjára nem számíthat, a férfi munkáján keresztül menekül ebből a helyzetből, hátrahagyva a valaha szeretett nőt és a gyermeküket, így a kislány kénytelen legjobb tudása szerint gondját viselni édesanyjának, eltűrni a mindennapos kirohanásait és nézni, ahogy a kisváros egyre jobban elszigetelődik tőlük, hisz a nő lesz a város bolondja. 

Cecilia - vagy ahogy becézik CeeCee - e lehetetlen helyzet elől három dologban talál vigaszt: a könyvekben, a tanulásban és az idős szomszédasszony, Mrs. Odell barátságában. Aztán egy napon tragédia történik és CeeCee még inkább egyedül marad a világban. Ekkor toppan be életében egy távoli és idős rokon, Dudi Caldwell, aki a kislány megmentője lesz. Magával viszi Savannah városába Délre, a meseszép otthonában, ahol a kislányt olyan szerető asszonyok veszik pártfogásukba, akik igyekeznek az elmúlt évek megpróbáltatásait elfeledtetni vele.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a történetet, csak a bájost tudnám rá mondani. Valami hihetetlen életszeretet, bölcsesség árad a könyvből, de amolyan igazi déliesen elbűvölő módon. Ilyenkor igenis mi is, kiábrándult felnőttek is elhisszük, hogy vannak még csodák, hogy vannak ilyen asszonyok, hogy létezik ilyen szeretet és ilyen összefogás, mint amit ez a könyv mutat be.

SAVANNAH (Forrás innen)

A könyv erőssége a karaktereiben és persze a csodaszép, szinte illatos, színekben tobzodó savannah-i hangulatában van. Itt van mindjárt Dudi Caldwell, aki kitárja otthonát és szívét a kislány előtt, megad neki mindent, amit egy saját gyermeknek nem tudott megadni. Tevékeny részt vállal a város nőegyleti dolgaiban, mindig csinosan, kalappal a fején látható a városban, ráadásul szívén viseli a régi, történelmi épületek sorsát. Aztán itt van az igazi adu ász: Oletta, a színes bőrű házvezetőnő, aki anyja helyett anyja lesz a kislánynak és átadja mindazt az egyszerű életbölcsességet, amire csak egy ilyen asszony képes. Ráadásul olyanokat főz (fahéjas csiga reggelire például), hogy attól minden gyermek búja-bánata messzire szállna. 

"- Nézz csak ki az ablakon. Látod?

Előrehajoltam, és orrom az üveghez nyomtam.

- Mi? Mit kell látnom?

Felnyúlt, és kinyitotta az ablakot. Esőszagú friss szél fújt be rajta, mint váratlan ajándék.

- Nézd - mondta a fákra, az égre, a repülő madarakra mosolyogva. - Az ott az élet. Látod, milyen  mozgásban van? Még a fák levelei is mozognak. Az élet senkire nem vár, bármilyen különleges személy legyen is az. Rád sem fog várni. Úgyhogy itt az ideje, döntsd el, ki akarsz-e bele menni vagy sem."

De vannak ám itt még igazán különc nők, akik a humor forrásai lesznek ebben a történetben: a két szomszédasszony, akik egymást ki nem állhatják. Az egyik a negyvenes, kissé provokatív szépség Mrs. Goodpepper, aki hisz a rossz karmában, a reinkarnációban és a nirvánában, ráadásul a kertjében van egy szabadtéri fürdőkádja is (minő borzalom és szeméremsértés!) a másik pedig a helyi pletykafészek, Mrs. Hobbs, aki esténként igazán pajzán dolgokat művel a város egyik családos emberével. A két nőnek volt pár akciódús jelenete (az egyikben tevékeny szerepet kapnak a meztelen csigák - fúj!), amelyen muszáj voltam hangosan nevetni, ha most rágondolok, még mindig mosolyra áll a szám!

Persze CeeCee karaktere is igazán közel kerül az ember szívéhez, nem lehet nem szeretni ezt a kislányt. Ahogy új életet kezd, ahogy bízni kezd a körülötte lévő nőkben és elhiszi, hogy őt is lehet szeretni, őt is akarja valaki, úgy virágzik ki ő is. És úgy tudja meggyászolni édesanyját, azt a nőt, akit a lelke mélyén szeretett, és aki őt szerette a világon a legjobban, csak épp nem volt mindig alkalmas rá, hogy ezt kimutassa.

"Anyám életével és halálával kapcsolatban nagyon sok minden rejtély marad most már örökre, de a vele kapcsolatos emlékeim között válogatva volt egy dolog: még a legszörnyűbb pillanataiban is, amikor tűzijáték volt a szemében és a haja égnek állt, anya szeretett engem."

Ami egy kis hiányérzetet hagyott bennem az a könyvben szereplő nők háttértörténete, illetve annak hiánya. Egy-két elejtett mondaton kívül nem sokat tudunk meg a múltjukról, pedig én bizony nagyon kíváncsi lettem volna rájuk. De ezt bőven kárpótolja a sok színes és hangulatos kép, ami CeeCee beilleszkedése során elénk tárul, így aki szereti a Délt és annak minden báját, az ezt a könyvet is imádni fogja.

Értékelésem: 4 / 5-ből

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2013

Fordította: Sándor Adél

Kínzó vágyak, eltemetett titkok

Katherine Webb: Az elfelejtett dal

Augusztusban, miután elolvastam Kostova Hattyútolvajok c. könyvét teljesen hatalmába kerített a festészet, a festők világa, ami annyira elvarázsolt, amit annyira érdekesnek találtam, hogy utána nehéz volt a visszatérés a mindennapokba. Épp ezért keresgéltem olyan történet után, amiben szintén festmények vagy éppen egy festő áll a középpontban. Így találtam rá Katherine Webb Az elfelejtett dal c. könyvére.

Zach Gilchrist élete szétesőben van: felesége elvált tőle, kislányukkal az angliai Bath-ból Amerikába költözik. Nem elég a magánéleti problémája, a galériája sem megy valami fényesen. Igaz, van három olyan képe Charles Aubrey-tól, amelyből ha csak egyet is eladna, akkor egy ideig biztonságban tudhatná az életét, de Zach ezekhez a képekhez érzelmileg nagyon erősen kötődik, és nemcsak a képekhez, hanem alkotójukhoz is. Aubrey élete gyerekkora óta foglalkoztatja a férfit, mindent tud róla, amit a könyvekből vagy a képeiről tudni lehet.

A galériájában lévő három kép három nőt ábrázol, akiket Zach úgy érzi, hogy szinte ismer. Az egyik Celeste, a festő élettársa, a másik Delphine, az idősebbik lányuk, a harmadik pedig Mitzy, egy lány, akivel a család az 1930-as évek végén ismerkedett meg egy dorseti kis falucskában, Blacknowle-ban, ahová nyaralni jártak, és akiről rengeteg kép készült a nyarak során. 

Zach egy hirtelen ötletnek engedve bezárja a galériáját, elindul Blacknowle-ba, hogy többet tudjon meg a nála lévő képek keletkezéséről és a festő utolsó éveiről. A faluba érkezvén ellenséges légkör veszi körül, hisz az ide látogató idegenek általában Aubrey körül szoktak szaglászni, és a falusiak kezdenek már belefáradni ezekbe az átutazó turistákba. De Zach nem adja fel és hamarosan egy idős nő ajtaján kopogtat, akiről kiderül, hogy nem más, mint Mitzy, Aubrey modellje. Innentől olyan dolgokról kerül le az a bizonyos lepel, amelyeket lehet, hogy jobb lett volna nem bolygatni, békén hagyni. Természetesen felbukkan egy fiatal nő is, akinek jelentős szerepe lesz az eltemetett titkok hálójának kibogozásában, hovatovább úgy tűnik, hogy Zach összetört lelkének is gyógyítója lesz.

A történet elég összetett, több szálon fut egyszerre, de ez volt benne az egyik dolog, amit imádtam. Szeretem az ilyen sötét, titokzatos meséket, ahol rég eltemetett emlékek után szimatol a főhős és ahol a sok felfeslett szál a történet végén szépen újra összekapcsolódik. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak unalmas lesz a regény, mert ez ugye nem egy váratlan fordulatokkal teli izgalmas krimi, itt minden fontos szereplőt és eseményt szép lassan ismerünk meg, csakúgy, mint azt a falucskát, ahol a történet játszódik. Ilyen háznevekkel találkozhatunk, mint Lesház, Csőlámpás (a helyi kocsma) vagy Völgyzug. Lehet ezekbe nem beleszerelmesedni? Webb a karakterei jellemzéseivel és a tájleírásaival végig olyan hangulatba tudott ringatni, hogy elhittem, létezik ez a kis dorseti falu, a völgyekkel, dombokkal, a tengerparttal, és a generációk óta ott élő, kissé babonás emberekkel együtt. Engem már az első bekezdéssel elvarázsolt és a stílus, a hangulat végig ilyen marad. Hol kissé félelmetesebb és sötétebb, hol érzelmesebb és vidámabb színezetű, de mindenképpen szuggesztív:

"A szél olyan erősen fújt, hogy az asszony úgy érezte, egyszerre két világ húzza-vonja magához, mintha nem akarná elereszteni őt az álom. Aztán a két világ közötti határ lassan elmosódott, majd eltűnt. A vihar körbenyargalta a házat, fütyülve leszaladt a kémény nyílásán, majd odakinn megtépázta a fákat. De a tenger még zajosabb volt. A hullámok a sziklás partot mardosták, megtörtek a meredek szirteken. A mellkasában érezte a mély robajlást, ott lüktetett a csontjaiban és a lába alatt a földben."

A karakterek közül Mitzy lett a kedvencem, még annak ellenére is, ami(ke)t tett és ami óriási lavinát indított el mind a lány, mind Aubrey és a családja életében, sorsában. Nagyon tetszett, hogy igazán mélyen beleláthattunk ennek a lánynak a sivár, szeretet nélküli, néha már kegyetlenül magányos életébe, majd abba, hogy érzelmei hogyan alakulnak, változnak, mélyülnek el Aubrey iránt, hogyan lesz a férfi megszállottja. Szerettem elmerülni a visszaemlékezéseiben, főleg azokat a jeleneteket kedveltem, amikor Zach egy-egy olyan képpel lepi meg az idős asszonyt beszélgetéseik során, amelyen ő látható még fiatalként és megtudjuk, hogy Aubrey milyen körülmények között készítette ezeket.

Mitzyhez tartozik a könyv "sötét", kicsit misztikus oldala is, néha beleborzongtam ezekbe a részekbe:

"Az anyja már jó ideje elment. Az asszony szinte úgy érezte, örök idők óta, és nem bánkódott különösebben rajta - eltekintve a végtelen csendtől, mozdulatlanságtól, amely néha leterítette. De újabban azon kapta az anyját, hogy a vörös macska sárgás szemén keresztül figyeli, benne van a héjcsomóban, amikor meghámoz egy almát, fejjel lefelé tükröződik a konyhai csap pereméről lelógó duzzadt vízcseppben. A viharos éjszaka után, az után az éjszaka után, amelyen meglátta Celeste-et, és az az előérzete támadt, meglelte a régi rontásűző talizmánt a kandalló aljában. Közel nyolcvan év után a szél kipiszkálta a kéményből. Tojás nagyságú összeaszott húsdarab lett belőle, a gombostűk megrozsdásodtak benne, és itt-ott hiányzott is belőle néhány. És akkor kezdődtek az álmok."

Talán egy negatívumot tudok a könyvnek felróni. Zach és a blacknowle-i fiatalasszony, Hannah történetében volt egy olyan szál (Ilir, a nő munkásának története), amelyet simán ki lehetett volna hagyni. Volt így is a történetben annyi titok, annyi eltemetett érzelem és fájdalom, hogy enélkül is simán lehetne élvezni azt. A titkokról meg csak annyit, hogy volt olyan, amire szép lassan rávezet minket az írónő, de a legnagyobb durranásra én bizony nem jöttem rá, valóban meglepetésként ért a történet alakulása.

Amikor befejeztem a majdnem 500 oldalas könyvet, sajnáltam, hogy el kellett engednem a szereplőket, hogy ki kellet szakadnom abból a hangulatból, amibe az írónő stílusa által teljesen el tudtam merülni. Számomra tipikusan hideg, őszi estékre való történet volt ez: egy vastag plédbe burkolózva kezemben a regénnyel valóban megszűnt olvasás közben körülöttem a világ, úgy éreztem, mintha Mitzy titkokkal teli házában vagy az elhagyatott Völgyzugban én is ott bolyonganék és egymás után fedezném fel a bezárt ajtók mögött lévő rég elfeledett, porlepte emlékeket.

Értékelésem: 4,5 / 5-ből

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2013

Fordította: Tóth Bernadett

Könyvszaporulat - szeptember

Szeptember elején egy könyvre fájt nagyon a fogam, és elég mazochista módon szinte minden nap néztem az interneten, hogy tologatják a megjelenését. Lélekben már letettem róla, hogy szeptemberben megvehetem, aztán láss csodát, egyik nap már kikerült az újdonságok közé, én meg boldogan nyomtam meg a kosárba teszem gombot és másnap már mehettem is átvenni a drágaságot. Ez a könyv Katherine Webb Az elfelejtett dal c. regénye volt, amely az egyetlen saját beszerzésem ebben a hónapban (nagyon jó választás volt egyébként!). 

De ez nem azt jelenti, hogy egy könyvvel zártam szeptembert. Névnapomra a családtól kaptam két könyvet (Alexandra akció), mindkettő a Pioneer gondozásában jelent meg. Az egyik elég könnyed, nőcis sztorinak tűnik: Tűsarkúban a prérin Ree Drummondtól. A másik egy kicsit komolyabb témát feszeget, legalábbis a fülszöveg szerint, ez pedig Liane Moriarty könyve Add vissza az életem! címmel.

Aztán kaptam még egy ajándékot (amit ezúton újra csak nagyon köszönök!), méghozzá Szilvamagtól, ő lepett meg Gioconda Belli A nők országa c. könyvével, mert tudta, hogy nagyon szerettem volna elolvasni. Miután kibontottam a csomagolásból, alig mertem kézbe venni, mert olyan csodás mély lila bársonyhatású borítója van, hogy azon rögtön meglátszik minden. De persze a kíváncsiság nagy úr, így kicsit már összetapogatva a kiolvasottak között foglal helyet ez a könyv is.

Októberre is vannak terveim, listáim, folyamatosan osztok-szorzok, hogy mi fér bele és mi nem, de hát annyi jó könyv jön most hirtelen, hogy a csábítás óriási!