A szögesdrót két oldalán

John Boyne: A csíkos pizsamás fiú

Akárhogy töröm a fejem, nem tudok már visszaemlékezni rá, hogyan került fel ez könyv a képzeletbeli "muszáj-olvasnom" listámra. Egyszer csak ott volt és próbáltam levadászni, sikertelenül. Akármikor mentem a könyvtárba, előtte mindig ellenőriztem, hogy elérhető-e, de sajnos állandóan kölcsönzés alatt volt. Bár sajnáltam, azt gondoltam, hogy azért ez csak jót jelentett. Aztán szeptember elején egy szombati nap elindultam egy antikváriumos körútra olasz szótárt vadászni és megfogadtam, hogy egyik helyen sem időzök sokat, ha nincs szótár, akkor azon nyomban jövök ki a boltból. Persze kb. a 6. antikváriumban, félig-meddig sikertelen harc után (mármint szótár-ügyileg), úgy gondoltam, hogy mégis csak körülnézek egy kicsit és sasszemem rögtön meglátta ennek a könyvnek a gerincét. Úgy csaptam le rá, mint valami éhes ember egy finom falatra, talán még egy örömteli sikoly is elhagyta a számat. Arra viszont tisztán emlékszem, ahogy hazaértem, délután már kucorodtam is be az ágyba a könyvvel és elmerültem Bruno, a 9 éves kisfiú történetébe.

Bruno egyik nap arra érkezik haza szeretett berlini házukba, hogy a házvezetőnőjük csomagol a szobájában. Ugyanis Brunóék költöznek, méghozzá egy messzi helyre, ahol a kisfiú papája nagyon fontos megbízatást kapott. Bruno nővérével, édesanyjával és édesapjával Auswitzba költözik, aminek a nevét a kisfiú még csak helyesen sem tudja kimondani, mert nővére legnagyobb örömére rendre csak Auz-viccnek hívja. Természetesen a kisfiú, mint a legtöbb barátaitól és megszokott környezetétől elszakított gyerek, eleinte nagyon el van keseredve. Még szomorúbb lesz akkor, amikor megérkeznek otthonukba, amely egy furcsa, szögesdróttal elkerített udvaron található. Bruno szobájának ablakából kémleli a közeli lakóházakat, hátha akad majd ott egy-két kisfiú, akivel barátságot köthetne. Legnagyobb megdöbbenésére nem talál házakat, csak furcsa egyforma fa épületeket, ahol sok-sok nagyon vékony férfit és kisfiút lát furcsa csíkos pizsamát viselve miközben német tisztek üvöltve terelik őket egyik helyről a másikra. Nem tudja milyen helyre került és igazából kérdezni sem nagyon mer, mert a lelkére kötötték, hogy édesapját nem szabad mindenféle csip-csup ügyekkel zargatnia. Nővérétől is csak furcsa félválaszokat kap, édesanyja pedig a háztartás dolgaival (no meg egy fiatal német tiszttel) van inkább elfoglalva. 

"- Rendben. Az ellentétesek a kerítésnek ezen az oldalán vannak, a zsidók pedig azon. Azért, mert nem szeretnek minket?
- Mi nem szeretjük őket, te buta!
– De miért nem szeretjük őket?
– Azért, mert zsidók."

Így nagy magányában egyik nap hosszú, felfedező túrára indul a szögesdrót kerítés mellett és legnagyobb döbbenetére, amikor már az éhség és a fáradtság miatt majdnem visszafordulna, egy csíkos pizsamás kisfiút talál a szögesdrót másik oldalán. Nagyon megörül neki és elkezdenek beszélgeti. A kisfiúról Bruno megtudja, hogy Smuel a neve és nem olyan régen kerültek erre a helyre a nagyapjával és az édesapjával. Mindketten szomorúak, bár más-más dolog miatt és egymásnak mondják el bánatukat. Bruno egyedül érzi magát barátok nélkül, Smuel pedig a nagypapáját hiányolja, aki pár napja nyomtalanul eltűnt. A két gyerek között szép lassan szoros barátság alakul ki, hisz Bruno szinte majdnem minden nap felkeresi Smuelt a megszokott helyükön. De akármennyire ártatlan gyermeki lelkesedéssel nyílnak meg egymás felé, sajnos mindig ott feszül közöttük - két esetet leszámítva - az a bizonyos szögesdrót kerítés.

"– Én felfedező leszek, ha felnövök – jelentette ki Bruno eltökélten. – Addig csak olvashatok róluk, de így legalább nem ismétlem meg az ő hibáikat.
– Miféle hibákat?
– Például nem árt tudni, hogy érdemes-e felfedezni azt, amit fel akarsz fedezni. Mert vannak dolgok, amik csak arra várnak, hogy felfedezze őket valaki. Mint Amerikát. Más dolgokat viszont alighanem jobb békén hagyni. Mint egy döglött egeret a szekrény mélyén.
– Azt hiszem, én az első csoportba tartozom – mondta Smuel.
– Én is azt hiszem – bólintott Bruno. – Kérdezhetek tőled valamit? – tette hozzá pillanatnyi habozás után.
– Persze.
– Miért vagytok olyan sokan a kerítésen belül? És mit csináltok tulajdonképpen?"

Bár a könyv nem hosszú, számomra annál súlyosabb volt a tartalmát tekintve. Ugyan az egész könyv tényleg olyan, mintha egy 9 éves kisfiú mesélné el nekünk, de az egyszerű mondatok, egyszerű kérdések mögött ott van a súlyos téma, a felfoghatatlan történelmi esemény, amelyről már annyi könyvet, annyi történetet írtak, amelyről már oly sok film készült. De ez a történet valahogy más. Nagyon emberi, nagyon szívhez szóló és hiába tudtam előre, hogy mi lesz a történet vége, ugyanúgy kérleltem Brunót, hogy ne tegye meg azt a bizonyos dolgot a végén. De úgy tűnik, nem kiabáltam eléggé, mert ő a barátjára, Smuelre gondolván azt tette, amit gyermeki szíve helyesnek vélt.

Persze vannak hibái is a könyvnek, mert sok mindent leegyszerűsít és sok történést nem találtam valósághűnek. Úgy gondolom, hogy arra bizton figyeltek volna, hogy a koncentrációs tábor vezetőjének a fia szobája ablakából ne lásson rá a fogolytáborra és az ott zajló dolgokra. Szintén kicsit furcsa volt, hogy Bruno órákra eltűnhetett, úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel a hiánya. A könyv célközönsége szerintem nem a gyerekek, attól függetlenül, hogy egy kisfiú a főszereplő. Egy Bruno korabeli gyerek ezt a témakört még nem tanulta történelemből, ha csak nem látott róla esetleg filmet, vagy beszélt róla a szüleivel, így biztos, hogy 14 év felettieknek ajánlanám csak. Szóval vannak a regényben bizonyos "csúsztatások", de ezt leszámítva örülök, hogy végre be tudtam szerezni és el tudtam olvasni. A regény utolsó mondatával az író az én reményeimet is kifejezi:

"Persze mindez nagyon régen történt, és soha nem ismétlődhet meg. A mi korunkban biztosan nem."

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kiadási év: 2007

Fordította: Szabó Mária