Bőr alá szikével

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével

Ezt a könyvet egy jó ideje kerülgettem már, olvastam róla a véleményeket és egyre inkább éreztem, hogy nekem való lesz. Stílusosan a nyári szabadságomra vettem meg és vittem magammal, és már a vonaton a sok csicsergő ember, meg szalámis zsömle illat között hirtelen egy olyan erős pofont kaptam az írótól, hogy csak hápogni tudtam meglepetésemben. Majd ahogy egyre jobban elmerültem a Koch által megteremtett "fertőben", rájöttem, hogy ez a könyv nem is egy pofon az olvasónak, hanem egy tükör.

A könyv főszereplője dr. Marc Schlosser háziorvos, akinek az elbeszéléséből ismerjük meg annak a történetét, hogy egy nyaralás alkalmával hogyan változott meg az ő és családja élete, illetve milyen események vezettek oda, hogy a dokit bíróság elé akarják citálni, mert mulasztása miatt vesztette életét egy páciense, a híres színész, Ralph Meier. Nekünk, olvasóknak nagyon az elején kiderül, hogy Marc valóban bűnös, csak akkor még azt nem tudjuk, hogy a könyv befejeztével mi el fogjuk-e ítélni. A doki narrációjában feltárul a színésszel és annak családjával (dekoratív feleség és két tinédzser fiú) való megismerkedésének története, illetve annak a nyaralásnak az eseményei, amelyen a doki csinos felesége és két szép lánya is részt vesz, Meier producer barátjának és annak majdnem gyermekkorú, fiatal színésznő barátnőjének társaságában.

Azt hiszem kicsit olyan volt számomra ez a regény, mint Agatha Christe Tíz kicsi négerének története. Nem nagyon volt olyan szereplő, aki szimpatikus lett volna, ráadásul ez az illusztris társaság kvázi össze volt zárva egy gyönyörű villába, és egyre csak azt éreztem, hogy napról napra kezdenek elszabadulni az indulatok. Forrongott a levegő, az elfojtott indulatok lassan-lassan felszínre törtek, érzelmek születtek és viszonyok változtak, alakultak, már csak a robbanásra vártam, ami be is következett. Ennek fényében persze a doki tette is más megítélésbe esik hirtelen, ugyanakkor mi olvasók elgondolkozunk azon, hogy lehet-e, így lehet-e bosszút állni valakin, illetve, hogy valóban úgy történtek-e az események, ahogy azt a doki felgöngyölítette. Ráadásul a doki sem volt makulátlan ebben az egész helyzetben, szóval mondhatnám azt, hogy sokszor a fejétől is bűzlött az a hal.

"A betegek hajlamosak összetéveszteni az időt a figyelemmel. Azt hiszik, több figyelmet szentelek nekik, mint más háziorvosok. Pedig csak időt szánok rájuk. Amit tudnom kell, az egy perc alatt úgyis kiderül. A maradék tizenkilencet figyelemmel töltöm ki. Jobban mondva: a figyelem illúziójával."

Koch számomra piszok jó regényt alkotott. Köszönhető ez főleg a főszereplőjének és az egész forrongó hangulatnak. A doki karaktere baromira taszítja az embert, majdnem hogy undorodik tőle és gondolataitól az olvasó. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ha az én orvosaim vajon ugyanezt gondolják a betegeikről, vajon hogy hogy életben vagyok még. Aztán érdekes módon voltak a dokinak olyan mondatai, amellyel a  mizantróp énem mélységesen egyet tudott érteni. Így összességében egy olyan negatív karaktert kaptam, akit nem tudtam teljes szívemből elítélni vagy utálni. Az összes többi karakter sem lett szimpatikus, de mindegyik egy tipikus embertípust rajzolt meg: unatkozó asszonyka, magától elszállt színész, aki azt gondolja, hogy bármelyik nőt megkaphatja, a vén kujon pénzes producer, aki még nyalogatja a sót a fiatal barátnők formájában, a tipikus tinédzser lány- és fiúgyermekek, akik próbálgatják a szárnyaikat, csak van, hogy rohadt rossz lóra tesznek. Nagyon jó érzékkel válogatta őket össze Koch, ha csak bárminemű konfliktus nélkül zárnánk össze ezeket az embereket néhány napra, várhatóan anélkül is robbanna egy érzelmi bomba közöttük. Erre pedig az író rátett egy olyan lapáttal, hogy dilemma elé állítja az olvasót, vajon elítélhető-e Schlosser tette, ki hogyan lépett volna a helyében, mi mit tettünk volna?

"Az ember olykor visszapörgeti élete filmjét, hogy megvizsgálja, melyik ponton vehetett volna más irányt a történet. De néha nincs is mit visszapörgetni – az ember talán még maga sem tudja, de a film már csak előrefelé pereg. Pedig olyan szívesen kimerevítené a képet…Itt – mondja magában. Ha itt mást mondtam volna…ha ekkor vagy akkor másképp cselekedtem volna."

De Koch a regény végén csavar még egyet ezeken a kérdéseken, mert mi van akkor ha az, ami történt nem is úgy történt ahogy mi hittük, ha a felelős nem is az, akire gondoltunk, illetve a saját családunkat sem ismerjük úgy, ahogy azt mi hisszük. És ami tetszett, hogy Koch-tól nem kapunk felmentést a végén, nincsen konkrét válasz arra, hogy mi a jó vagy mi a rossz, minden ránk van bízva. Bőr alá mászós könyv volt ez az elejétől a végéig, méghozzá egy nyílt sebbel, szikével felvágva rajtunk a bejáratot, mert az író nem finomkodik. Engem megvett kilóra, alig várom, hogy ki tudjam kölcsönözni a korábbi regényét, A vacsorát is, bár tartok tőle, hogy a főfogás bizony ott is elég rágós lesz majd és megüli egy időre a gyomrom.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2016

Fordította: Wekerle Szabolcs

Két régóta tologatott könyvről röviden

Szerintem minden olvasni szerető embernek van egy olyan listája, amin azok a klasszikusnak kikiáltott könyvek szerepelnek, amelyeket el kellene olvasnia egyszer, mert annyian olvasták már, mert ilyen-olyan könyves listákon szerepelnek, kvázi egyszer az életben "kötelező". Nekem is van egy ilyen és pont azért szeretem a várólista-csökkentést, mert néha be szoktam válogatni ilyeneket is, hogy még nagyobb legyen a motivációm irányukba. A 2017-es játékban számomra két ilyen kötelező alapdarab is szerepelt: az egyik Szabó Magda Az ajtó című műve, a másik Orwelltől az Állatfarm.

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magdával az ismerkedést nem olyan régen kezdtem el és a könnyebbik végétől indultam, azaz ifjúsági történetei közül válogattam. A Születésnap és az Abigél voltak a kezdetek és mindkettőt imádtam, nagyon szerethető történetek, csodálatos gondolatokkal. Ehhez képest Az ajtó felnőtt énemnek is egy hatalmas gyomrost jelentett. Piszok kemény, fájdalmas Emerenc, Szabó Magdáék házvezetőnőjének a története. Nem is tudtam gyorsan olvasni, nagyon sokszor le kellett tennem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy megfulladok néha és hát a szívem szakadt meg a külsőleg kemény héjjal rendelkező, szilárd elveket valló Emerencért, az életéért, azért a bizonyos ajtóért, amit nem akart kitárni senki előtt sem, mégis rátörték, amivel pedig végső soron megtörték. Azt hiszem arra jöttem rá az olvasása közben, hogy mindannyiunknak van egy ilyen ajtója - kinek nagyobb, kinek kisebb, van, akinek masszívabb, van, akinek könnyebben nyílik, elég egy kis noszogatás, és van, akinek az élete végéig zárva marad, elrejt fájdalmakat, csalódásokat mások elől, és a gazdáját pedig megvédi a külső, ítélkező szemektől is. Nekem Szeredás Emerenc és Szabó Magda története azt adta, hogy remélem, lesz olyan személy az életemben, vagy életem alkonyán, akire könnyű szívvel rábízhatom majd ezt az ajtót és annak a kulcsát, aki tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy neki kinyíljon az.

"Minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély."

George Orwell: Állatfarm

Nagyon örülök, hogy Orwellt felnőttként olvasok. Az 1984 is egy iszonyú felkavaró, fejbekólintó könyv volt, tiniként egyrészt nem biztos, hogy végig elolvastam volna, meg talán érteni sem úgy értettem volna, mint mostanság. Az Állatfarm semmivel sem könnyebb témáját tekintve, viszont zseniálisan megírt és ami félelmetes benne az az, hogy egy olyan mestermű, ami máig aktuális és tartok tőle, hogy nagyon sokáig az is lesz. 

Élvezetes volt stílusában, minden leírt szónak, elénk vetített jelenetnek komoly mondanivalója van, kimondottan ötletesnek találtam, hogy melyik állat milyen karaktert kapott, hogy a társadalomban ki hol helyezkedett el, és hogy a kezdeti nagy demokráciából, a mindenki egyenlő elvéből hogyan, milyen lépcsőfokonként jutunk el a totális diktatúrához, "a minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" jelmondathoz, illetve a Hétparancsolat észrevétlen átalakulásához. Belegondolni is borzalmas, hogy amíg világ a világ ez a könyv bármelyik időszakban meg fogja találni a célközönségét...

"(…) oda jutottak, hogy senki sem meri többé kimondani, amit gondol (…)"

Csipkekesztyű és fakanál

Szécsi Noémi - Géra Eleonóra: A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)

Bevallom, hogy a könyv megjelenésekor nem volt számomra ismerős Szécsi Noémi, a szerző blogja, de természetesen ez azóta megváltozott. Tudtam én, hogy kell nekem ez a kívül-belül csodás kis (nagy!) könyv, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi érdekes pillanatot - nevetést, rácsodálkozást, döbbenetet, hitetlenkedést - fog majd okozni nekem.

Természetesen mivel ez egy kultúrtörténeti összefoglaló a nők helyzetéről a kiegyezés korától egészen az első világháború kezdetéig, ezért nem egy habcsók könnyedségű olvasmány, viszont annál érdekesebb, mert remekül lett felépítve szerkezetileg, és részletes betekintést nyerhetünk a korszakba és a változó női szerepekbe általa. Sokáig tartott elolvasnom, ami nem azért volt, mert esetleg unalmas lett volna, hanem szerintem ezeket a könyveket szép apránként kell befogadni, így esténként 3-4 történetet olvastam el. Persze, amikor kedvesebb, vagy könnyebben emészthetőbb résznél jártam, volt, hogy észre sem vettem, hogy simán lecsúszott 50-60 oldal is.

"Az úrinő legalább annyira elképzelhetetlen levelezés nélkül, mint kézimunka vagy főzés nélkül."

Amit nagyon élveztem, hogy valóban Budapestre és valóban az úrinőkre koncentráltak a szerzők - persze, mi másra, hisz a címben is ez van. De tényleg kaptunk egy összehasonlítást, egy éles kontrasztot a vidékkel és a kevésbé módosabb osztályokkal kapcsolatban is. Nőként kimondottan élvezetes volt látnom, hogy mennyit változott azóta a világ, hogy mi nők, mennyi mindent csinálunk azóta másként, ugyanakkor mennyi minden maradt még változatlan, a nemi szerepek még mindig élesen elkülönülnek. És remélem senki feminista nem fog most köveket dobni rám, de bizony olvasás közben sokszor azon gondolkoztam, hogy éltem volna-e abban a korszakban? Ha igen, mennyire éltem volna meg kalitkának egy ilyen életet, vagy mivel nem tudtam volna, hogy másként is lehet, nem zavart volna-e az az élet? Amúgy arra jutottam, hogy kipróbálnám, egy időgéppel, mondjuk pár hétre, hónapra, de aztán minden további nélkül úgy érzem, hogy visszatérnék a saját koromba (ha csak az egészségügy, a női bajok, betegségek, menstruáció témáját nézzük akkor mindenképpen).

Külön öröm volt a történetekben felbukkanó nők, családok háttere mellett a fényképeiket is megtalálni a könyvben, feldobta, színesítette az elbeszélést. Elidőztem egy-egy fotó felett, próbáltam a csipkék, ruhák, hajviseletek, arckifejezések mögé látni, szóval időgép nélkül is időutazáson voltam pár hétig. Nagyon-nagyon élveztem! Ráadásul azért is szívembe zártam ezt a társadalomtörténeti értekezést és azt, hogy általa mélyebben betekinthettem ebbe a korszakba, mert két kedves sorozatom női főszereplői is ebben a időszakban voltak ifjú hölgyek (Dávid Veron és Hangay Mili az Ambrózy báró sorozatból). Persze kedvenc részeim is voltak: imádtam az udvarlásról, lánykérésről, levelezési etikettről olvasni, ezeken a részeken nagyon jót somolyogtam magamban, de érdekes és nagyon tanulságos volt olvasni a női test, a terhesség, a szülés akkori elképzeléseiről, felfogásáról is. Szintén kedvenc részeim közé tartoztak a változó női szerepek közül azok a fejezetek, amelyek a nők tanulásáról, hovatovább az elemi elvégzése utáni továbbtanulásáról szóltak.
Szóval csak annyit tudok mindenkinek tanácsolni, hogy olvassátok, mert nagyon érdekes és szórakoztató, és szeressétek majd, úgy mint én!

"A lánykérés az után következhetett, miután a fiatalember az illendő viselkedés keretei között megismertette magát a leánnyal és családjával. A 19. század utolsó évtizedeiben egyre inkább elfogadottá vált, hogy az ifjú először a választottjának tette fel a nagy kérdést, s csak ezt követte az ünnepélyes lánykérés a szülőknél. Már az sem volt előírás, hogy násznagyot vigyen magával, mint korábban, hanem mehetett egyedül. Az ifjú úriember külsejével kapcsolatban annyit vártak el, hogy ünneplőben jelenjen meg, fehér nyakkendővel és fehér kesztyűben, a kalapját pedig tartsa kézben, amíg a letételére fel nem szólítják."

Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016

Röviden

Volt az elmúlt időszakban pár olvasmányom, amiről úgy gondolom, hogy egy teljes, önálló posztot nem tudnék írni, ezért most egy csokorba fűzve hozom őket. Három korosztály, három teljesen különböző könyv, mégis találtam közötte egy igazán kedveset a számomra, beleszerettem egy mesekönyvbe.

Kicsiknek

Pék Rea: A kékmandulafa erdő hősei

A keresztlányom márciusban ünnepli a születésnapját, úgyhogy ez a hónap számomra mindig a megfelelő ajándék levadászásáról szól. Mivel félig német a lányka, ezért úgy gondoltam, hogy tőlem mindig kap majd egy magyar könyvet. Korából kiindulva még mesekönyvet, amit kiválasztani nekem hosszú procedúra minden egyes alkalommal. Tudom, hogy itthon nagyon népszerű pl. a Bogyó és Babóca sorozat, de valahogy neki nem a legnépszerűbbet szerettem volna választani, hanem azt amelyik szerintem a legaranyosabb lesz. Most is jó sokat bolyongtam, nézelődtem a boltban és valahogy a Kékmandulfa erdő címébe szerettem bele a nagy felhozatal közepette. Fellapoztam, elolvastam és az illusztrációkba is teljesen el tudtam veszni. Csodálatosak a színei, komolyan, olyan gyönyörűek, hogy én akár egy gyerekszobába a falra is feltenném képként, plusz az emberarcú kis kerekded katicalány, meg a nagyfülű denevér igazán szerethető kinézettel elevenednek meg a lapokon. Továbbá a mese üzenete is nagyon tetszett, így reménykedem abban, hogy aki kapja az is hasonló lelkesedéssel lapozgatja majd mint én.

Ifjúságnak

 

Brynjulf Jung Tjonn: A világ legszebb mosolya 

Rövid egy történet, egy este alatt simán elolvasható és én nagyon kíváncsi voltam rá. Elég nagy csalódás ért, mert nagyon dicsérte mindenki, de nekem valahogy olyan kevés volt. Egy fiatal fiú, Henrik és annak nagybátyja, Simon áll a történet középpontjában. Henrik ifjú korának legszebb hónapjait éli át, hisz az első nagy szerelem érzése minden egyebet felülír az életében, ugyanakkor Simon - bár szintén elég fiatal még - élete utolsó hónapjait számolja vissza. A középpontban így életünk két legmeghatározóbb érzelme áll: a szerelem és az elmúlás. Elég erős a kontraszt a regényben, hisz Henrik hol a mennyekben jár, hol pedig igyekszik felfogni azt, ami a nagybátyjával történik, ami az embernek felfoghatatlan. Nekem egy kicsit túl egyszerű volt ez a regény. Persze, nem kell túlragozni sok mindent, de itt valahogy hiányoltam a még mélyebb érzelmi kifejtést. És én aztán elég érzékeny lélek vagyok, de nem tudott meghatni ezt a történet. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ifjúság olvasmányai között helye van ennek a regénynek is, egy osztályfőnöki óra vagy akár irodalomóra keretében nagyon jó alap egy beszélgetés indítására.

(Bár számomra az egyik nagy kedvencemet, a Martina újra táncolt, ebben a témában még nem tudta más könyv letaszítani a trónról.)

Nagyoknak

 

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

Bevallom, hogy ez a könyv azért került a kívánságlistámra, mert beleszerettem a borítójába és a fülszöveg meg egész ügyesen felpiszkálta az érdeklődésemet. Ez sem egy hosszú történet, akár egy este alatt el lehet olvasni Celestine, a szobalány visszaemlékezéseit. A könyv befejeztével azon gondolkoztam, hogy miért nem tetszett nekem és arra jutottam, hogy egy fia szimpatikus szereplő nem volt benne, sőt, engem Celestine fensőbbséges viselkedése idegesített talán a legjobban. Rendben van, hogy kapunk egy korrajzot egy szobalány szemével, aki igazából egyetlen egy embert sem tud nem kritizálni, mert mindegyik munkaadójáról megvan a véleménye, illetve minden házról, ahol szolgált és az ott élő többi szolgálóról. Csak azt nem értettem, hogy miért hordta fent annyira az orrát, hisz ő maga is egy nagy-nagy játékos volt ezen a sakktáblán, szépen keverte a szálakat a háttérben. 

Ami viszont néha mosolyt csalt az arcomra az a sok, mások szeme elől elzárt titkok voltak tehát az, hogy mindenhol volt egy-egy csontváz a szekrényben. Voltak itt perverzek jó számmal, szobalányok után futkosó férjek, haldokló ifjú urak, meg egymással veszekedő kertszomszédok, úgyhogy igazán széles palettát kaptunk a "tisztes" polgárcsaládok mindennapjairól.

 

Miniatűrkészítő vagy jósnő?

A babaház úrnőjéről elmondhatom, hogy számomra 2015 egyik legjobban várt könyve volt. Mind a fülszöveg, mind a borító vonzott és amikor láttam, hogy egyre több ismerősöm és blogger olvassa, majd utána elég jó véleményeket fogalmaznak meg róla, úgy éreztem, biztos nagy élményt fog majd nekem is jelenteni. Épp ezért nem olvastam el a róla szóló posztokat, csak általában a végére vetettem egy pillantást, hogy megtudjam merre billen el a mérleg nyelve.

Most, hogy túl vagyok a könyvön azt mondhatom, hogy ugyan maradandót kaptam, de nem volt teljes az élmény, voltak apróbb problémáim a történettel.

1866-ban járunk Amszterdamban, amikor a 18 éves Petronella megérkezik abba a házba, amelynek - úgy gondolja - az úrnője lesz, hiszen a házban lakó gazdag 35 éves kereskedővel, Johaness Brandttal nemrég kötött házasságot. Már az érkezése napján felismeri, hogy nem lesz olyan könnyű itt átvenni az úrnő szerepét, ugyanis a családot eddig Johannes húga, Marin igazgatta, akiről nagyon úgy tűnik, hogy nem akarja ezt a posztot áttestálni a fiatal feleségre.
A háztartáshoz tartozik még egy cselédlány és egy inas, aki fekete bőrével kitűnik az amszterdami nép közül, de mint szabad ember él és dolgozik a családdal. Nella, az ifjú feleség a zsigereiben érzi az első napoktól kezdve, hogy valami olyan helyzetbe csöppent itt bele, olyan viszonyok alakultak ki az egy fedél alatt élők között, amit nem lesz egyszerű vissza- vagy felfejtenie. Mintha minden próbálkozásánál újabb és újabb csomókba ütközne. Mindenki hallgat, kétértelmű megjegyzéseket tesznek csak, Nellát csak egy plusz teherként kezelik és ráadásul maga a ház is tele van titkokkal. Esténként suttogások, lopódzó emberek, ajtók csukódása hallható, olyan mintha kísértet(ek) laknának a falak között.

Hogy mindez még ne legyen a lány számára elég, Johaness egy babaházzal, a saját házuk kicsinyített másával ajándékozza meg, hogy legyen mivel foglalatoskodnia, ha már a saját otthonában másodlagos szerepet szánnak neki. Nella, bár rendes házasságra vágyik, egyelőre mégis beéri azzal, hogy a babaházat rendezi be. Ehhez egy miniatűrkészítő segítségét veszi igénybe, akitől az érkező első csomagban megbújó tökéletes kis figurák - akik a háznépet formázzák meg - ijesztő érzést keltenek a lányban. Épp ezért le is mondja a megrendelését, de a csomagok és az újabb tárgyak ezután is érkeznek kéretlenül. Ráadásul olyan dolgokat tartalmaznak ezek, amelyek később, az események tükrében kerülnek csak felfedezésre és Nella nem tudja eldönteni, hogy vajon a bekövetkező baljós eseményekre való figyelmeztetésnek szánta-e ezeket a jeleket a miniatűrkészítő vagy sem. Olyanok ezek az apró figurák, tárgyak, mintha rontást hoznának azokra, akiket megformáznak, mert amint bekerülnek a babaházba a család jövője az elkerülhetetlen és baljós végkifejlet felé tendál.

Amiben valóban nagyon erős ez a regény, azok a karakterei, a hangulata és a történelmi háttere. A karakterei, főleg Nella és Marin nagyon szépen és részletesen kerülnek bemutatásra. Nella a regény elején egy elveszett kislánynak tűnik, míg Marin egy karakán, rideg és határozott nőnek, majd mindketten óriási változáson keresztülmenvén teljesen más oldalukat mutatják meg, mintha más személy válna belőlük. Nella abban a korban, amikor a nőknek a háztartás vezetését szánták csak szerepnek, felveszi a kesztyűt a gondokkal szemben, az őket sújtó szörnyű megpróbáltatásoktól nemhogy gyengébb lenne, hanem mintha egyre jobban magára találna. A teher alatt nő a pálma mondás egyértelműen illik rá. Marin is teljesen más nővé vált a szememben a könyv végére, bár már a legelején éreztem, hogy ez rideg viselkedés egy szenvedélyesebb lányt takar és hogy bizony itt titkok lapulnak majd a lelke legmélyén. Milyen igazam volt!

A történelmi háttér valóban nagyon kidolgozott. Korhű képet ad mind a nők helyzetéről, mind a kereskedők életéről, a városvezető atyákról, a bigott vallásosságról, a korrumpálhatóságról és a másfajta viselkedés üldöztetéséről. Úgy érzem igen alapos kutatómunka állhat e mögött, ezért minden elismerés megilleti az írónőt.

Ami miatt nem tudok egyértelműen rajongó üzemmódba kapcsolni az egyrészt a könyv lassúsága. Tudom, máskor meg egy-egy könyvnél pont ezt emelem ki, mint pozitívum, de a mostani esetben néha megőrültem, hogy úgy éreztem alig történik valamit. Volt, hogy olyan tehetetlenséget éreztem, mint Nella és már nagyon kívántam, hogy történjen már valami! Persze ez a lassúság kellett a karakterfejlődések bemutatására, de most nekem néha csigaüzemmódban cammogtak az események.
Illetve akármennyire imádtam a regény fekete, komor és nyomasztó hangulatát, néha azt gondoltam, hogy az írónő nagyon titokzatos történetet akart írni. És persze értem én azt is, hogy a misztikus hangulathoz ez kellett, nekem hiányzott egy-két szál részletesebb kifejtése. Például a miniatűrkészítőre teljes mértékben kíváncsi lettem volna és hát nem igazán elégítette ki Burton a vele kapcsolatos igényeimet.

A fentieket leszámítva azonban én is csatlakozom azon olvasók táborához, akik azt mondják, hogy A babaház úrnőjében egy igazán különleges történetet kaptunk, amit mindenképpen érdemes elolvasni! Szerintem az őszi kuckozós, borongós időjárás tökéletes hátteret nyújtana ehhez a regényhez, ha ajánlhatom, ezen időszak alatt vegyétek a kezetekbe!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Farkas Krisztina

Hófödte eperföldek

David Guterson: Hó hull a cédrusra

Imádom azt az érzést, amikor a semmiből, szinte minden előzmény vagy ajánlás nélkül rátalálok egy könyvre. Méghozzá egy nagyon jó könyvre! Nem tudok visszaemlékezni már, hogyan figyeltem fel a Hó hull a cédrusra, azt viszont tudom, hogy régóta a várólistámon szerepelt. Idén végre a kezembe vettem, és az első oldalak után már éreztem, hogy bizony ezt alig tudom majd letenni. Szinte örültem a hétvégi esős, szeles, otthon marasztalós időjárásnak, mert tökéletes hátteret nyújtott nekem arra, hogy engedjem magamat "berántani" ebbe a történetbe.

Az könyv kezdetén egy gyilkossági tárgyalás első napján vagyunk 1954-ben, egy kis amerikai szigeten, San Piedrón. A vád padján pedig egy fiatal, japán származású amerikai férfi, Kabuo Mijamoto ül, akit egy halásztársa hidegvérű és előre eltervezett meggyilkolásával vádolnak. A per kezdetén a kis szigetre hóvihar csap le, amely elvágja az embereket a külvilágtól, megszűnik a fűtés-és áramszolgáltatás, mindent elfed és beborít a tiszta hó. Ahogy az ügyész és a védőügyvéd kettőse munkához lát, mi is úgy ismerjük meg a tanúkat, a közöttük lévő kapcsolatokat és a múltat, aminek következtében ez a fiatal férfi a gyilkosság vádlottjaként lehet, hogy halálos ítéletben részesül majd és soha többé nem ölelheti magához imádott feleségét és három gyermekét.

David Guterson olyan szinten elvarázsolt engem a stílusával, az aprólékos, minden részletre kiterjedő írásával, hogy az olvasás közbeni érzéseimet nagyon nehéz most szavakba öltenem. Elvarázsolt, mert maga ez a kis sziget San Piedro, az eperföldjeivel, a halászaival és a japán-amerikai lakosaival már magában egy nem hétköznapi helyszín. 

Ráadásul amikor visszatérünk a múltba, Kabuo és felesége, Macue családját, gyermekkorát megismerve még egzotikusabb, még különlegesebb érzelmek kerítenek minket hatalmukba. Hiszen milyen érzés lehet egy kis amerikai szigeten a '30-as, '40-es években japán felmenőkkel és gyökerekkel rendelkező, ám amerikai születésű, nagy álmokat dédelgető tizenévesnek lenni? És milyen érzés mindez, amikor 1941. december 7-én megtámadják a japánok Pearl Harbornál az amerikaiakat? Miután minden Amerikában élő japán embert úgy kezelnek, mint az ellenséget, hiába születtek már amerikainak és összegyűjtik őket majd táborokba küldik a háború végéig? Milyen érzés lehet ilyenkor "japcsinak" lenni? Búcsúzni a szeretett eperföldektől, a nagy reményektől, a cédrusoktól, az eltitkolt szerelemtől? És milyen lehet annak az amerikai fiúnak, Ishmaelnek, aki Hacuét már egészen fiatal kora óta őrülten szereti? Milyen lehet, hogy olyan emberek ellen küldenek harcolni, akik arca hasonló vonásokkal rendelkezik, mint a szerelmed? És milyen érzés lehet, ha fizikailag sérülten ugyan, de mégis visszatérsz a háborúból, viszont megkapod menet közben a hőn szeretett lánytól az "elbocsátó szép üzenetet", hogy soha nem lehettek egymáséi az eltérő gyökereitek miatt és az a lány a szigetre való visszatérése után egy szintén veteránnak számító japán fiút választ élete társául? Milyen erkölcsi dilemmába kerülsz, hogy 8 év után, ezen a bírósági tárgyaláson Te lehetnél az az ember, aki esetleg meg tudja menteni ezt a férfit a bitófától a birtokodba került információk alapján? Kérdések tömkelege, ami igazi töprengenivalót ad az olvasónak egészen a regény végkifejletéig és még talán utána is.

"A másik ember szíve, amíg van benne vágy, örök rejtély.
Ishmael nekilátott, hogy ezt leírja, és közben mást is megértett: hogy a véletlen uralkodik a világegyetem minden pontján, kivéve az emberi szívet."

Szóval olyan komplex és összetett ez a történet, mint egy kaleidoszkóp. Akármikor belemerültem, egy-egy újabb képet, színt, illatot, érzést, egy-egy újabb réteget találtam benne. Eleinte nagyon érdekelt, hogy vajon tényleg Kabuo követte-e el a gyilkosságot, amivel vádolták. Aztán ahogy egyre többször mentünk vissza Kabuo, Macue, Ishmael és a meggyilkolt halász, Carl Heine múltjába és a szálak szép lassan egymáshoz kapcsolódtak azt vettem észre magamon, hogy a múlt jobban vonz és én már eldöntöttem magamban, hogy Kabuo ártatlan-e vagy sem. 

"(…) a bánat örökre megragadhat. Ránk akaszkodik, befúrja magát, vackot készít és marad. Megeszik minden meleget, amit a közelében talál, és annak a helyére beköltözik a hideg. Az ember megtanul ezzel együtt élni."

Azt hiszem minden megtalálható ebben a könyvben, ami miatt egy csodálatos és maradandó élményként emlékszem majd vissza rá. Van itt történelem, háború (már megint újdonságokkal szembesültem a 2. világháború kapcsán), előítéletek miatti feszültség, szerelem, tárgyalótermi dráma, eltemetett titkok, illatos eperföldek, behavazott cédrusok és szállodában vacogó, vitatkozó esküdtszék. És rengeteg szereplő. Mert nemcsak a három főszereplőről kapunk igen mély, árnyalt képet, hanem Gutterson mellettük sok mellékszereplővel dolgozik. Számomra kedvenc lett Kabuo védőügyvédje, az öreg Nels Gudmondsson, aki mindig a megfelelő kérdéseket tette fel a tárgyalás során és akinek a védőbeszédjét szerintem máig tanítani kellene. De szimpatikus volt a seriff és a helyettese is, mert lehet ugyan, hogy hirtelen vontak le következtetéseket és a lelkük mélyén rögtön lecsaptak a japcsi gyanúsítottra, mégis a tőlük telhető legalaposabban igyekeztek körüljárni az ügyet.

"A hó kiszorított, megsemmisített, eltörölt minden emberi igényt a tájra. A világ egy volt, micsoda értelmetlen gondolat, hogy valaki képes legyen megölni bárkit egy kis darab földért, bár Ishmael tudta, hogy ilyesmi megtörténik. Végül is járt a háborúban."

Szóval én csak szuperlatívuszokban tudok erről a történetről nyilatkozni és megint csak értetlenül állok a dolgok előtt, hogy egy ilyen történet miért nem lett nálunk népszerűbb, miért olvasták ilyen kevesen? Olyan sokrétű ez, csodás tájleírásokkal, társadalomrajzzal, történelmi háttérrel hogy szerintem mindenki megtalálná benne a számára érdekes vonalat. Nem lehetek elég hálás azért, hogy az utamba sodorta az élet ezt a könyvet, mert azt az érzést imádom a legjobban az olvasás során, amikor semmi másra nincs kedved csak olvasni, amikor kitennéd napokra az ajtódra a "Ne zavarjanak!" táblát csakhogy zavartalanul lubickolhass a történetben. Ezt pedig maradéktalanul megkaptam.

"…Azt látom, hogy ugyanazt az emberi gyarlóságot adják tovább egymásnak a nemzedékek. Újra és újra, ugyanazt a szomorú emberi gyarlóságot. Egymást gyűlöljük, eszetlen félelmek áldozatai vagyunk. Semmi sincs az emberi történelem folyamában, ami arra utalna, hogy változtatni fogunk ezen…"

ui.1: ez is egy díjnyertes regény, ráadásul az író még a tanári munkája mellett reggelenként írta több éven keresztül. Szerintem maga sem gondolta, hogy hazájában ekkor sikere lesz. Természetesen azóta Guterson írt újabb történeteket, és nagyon sajnálom, hogy azokat nem olvashatjuk el magyarul!

ui.2: A regényből film is készült Ethan Hawk főszereplésével, amit most addig fogok vadászni, amíg meg nem tudom nézni, nagyon kíváncsi vagyok, hogy sikerült visszaadni a könyv atmoszféráját.

Kiadó:  Magvető

Kiadási év: 1999

Fordította: Bihari György