Könyvek, amelyek mosolyt varázsolnak az arcomra

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de most, hogy megérkezett a tavasz, én még jobban vágyakozom valami szépre, jóra, egy cseppnyi boldogságra nap mint nap. Pedig mostanában úgy érzem, pont ezekben nem bővelkedem annyira. De az okosok ilyenkor azt mondják, hogy ne depresszióba süllyedjünk, hanem vegyük észre magunk körül azokat az apróságokat, amelyektől jobban érezzük magunkat és amelyektől - ha csak rövid időre is - de boldogabbak, mosolygósabbak leszünk. Véleményem szerint a boldogság amúgy sem egy tartós állapot, szerintem inkább sok apró kis mozaik kockából tevődik össze és tényleg meg kell becsülni azt, ha rálelünk egy-egy ilyen pillanatra az életünk során. Szóval hétvégén azon morfondíroztam, hogy ugye itt vannak a könyvek, körbevesznek, az életem részei, de vajon melyek azok, amelyeket akkor vennék le a polcomról ha szeretném magamat boldogabbnak, vidámabbnak érezni vagy csak szeretnék egy jót nevetni.

Természetesen először Janet Evanovich Szingli fejvadász-sorozata ugrott be Stephanie Plummal a főszerepben. Az hiszem ő az egyik női karakter, akit úgy bírok ahogy van. A csetlés-botlásaival együtt, az állandó kajálásával, a hörcsögével, a kissé bolond életével, a cseppet őrült Mazur nagyijával és hát az elmaradhatatlan Pasijával/NemPasijával, Morrellivel. Plum kisasszonnyal megismerkedni veszélyes dolog ám: egyrészt garantált, hogy őrültebbnél őrültebb szituációba, kalandokba keveredünk általa, másrészt állandó éhségérzet leng majd körül minket olvasás közben, ugyanis Steph vagy családja és ismerősei körül mindig van valami kaja.

"(…) Ranger hozott pár szendvicset és üdítőt Sal kávézójából.
Az én szendvicsem valami fűvel bélelt barna kenyér volt. – Mi ez? – kérdeztem Rangert.
– Vegyes csírák, reszelt répa, uborka és mazsola.
– Ja, mazsola. Az más. Azt hittem, egy nyúlketrecből kotortad össze a hozzávalókat."

/A Szingli fejvadász 3./

Aztán van itt egy másik sorozat, amelyet imádok és már nagyon várom a folytatást. (Ha jól tudom már lassan a finisben van a negyedik rész - éljen!) Ez pedig nem más, mint Baráth Katalin Dávid Veron-sorozata. Akármelyik kötetről van szó, ez is garantáltan olyan könyv, amelyen nevetgélek, mosolygok, mert van ez a kis kotnyeles lányka, Dávid Veron, aki mindenbe - ahol valami rosszat szimatol - beleüti az orrát és legtöbbször ő maga üti meg a bokáját. Veron pedig egy olyan helyen lakik, Ókanizsán, amelynek lakosai a humor elapadhatatlan forrásai.

"Nocsak!” – jegyezte meg magában Veron, akinek még a legmeghittebb pillanatokhoz is akadt hozzáfűznivalója. – „Lehet, hogy engem most megcsókoltak?"

/A fekete zongora/

"Ezek a férfiak, ezek mind egyformák – állapította meg magában nem túl eredeti módon Veron. – Ha borosta, ha barkó, ha szakáll, ha bajusz, egyszerűen nem képesek megállni, hogy cirógassák. Nem is értem, miért csupán a nők tartanak macskát, amikor azt is éppen oly jól lehet simogatni!"

/A türkizkék hegedű/

"Dávidné ennél többet is tett: mind az öt szomszédasszonyának keservesen elpanaszolta, hogy Veron grófokkal és gonosztevőkkel parolázik, ahelyett,hogy hazaenné a fene, és végre nőül menne egy tisztességes gazdalegényhez."

/A borostyán hárfa/

Persze az olaszokról sem feledkezhetek meg. Rögtön két könyv is azonnal az eszembe jutott. Az egyiket tavaly az olasz akció keretében vettem és már hazafelé a villamoson elkezdtem, minek következtében szerintem bolondnak nézett az utazóközönség, ugyanis hangosan vihogtam, pedig nem vagyok már csitri korú. Ez pedig Marcello D'Orta Rómeó alulról jegyezte el Júliát c. könyve. Érdekes és igazán bűbájos végeredményt kapunk, amikor az olasz gyerkőcök szexualitáshoz kapcsolódó dolgozataiból szed az szerző nekünk csokorba egy válogatást. Ez a könyv végigment a családomon és mindenkire ugyanolyan jótékony hatással volt, azaz a lakás szegleteiben feltörő kacagást lehetett hallani bizonyos időközönként.

"Én, ha egy középkori szegényember volnék és a feleségemnek a király vazallusának a vazallusával kellene töltenie a nászéjszakámat, indulás előtt megetetnék vele egy kiló fokhagymát. Alighanem futólépésben hozná vissza az a szemétláda!"

"Arábiában a legritkábban válnak, mert mivel az arab nők le vannak fátyolozva, a férfi tudja, kit hagy ott, de nem tudja, kit talál." 

A másik olasz mű pedig egy regény Anthony Capellától A szerelem étke címmel. Ez volt tőle az első könyv, amely a kezembe került és ezzel engem igazán megfogott, ráadásul felvidított. Itt is belefutottam hasonló szituációba, mint a fenti könyvnél, azaz nem bírtam ki, hogy a tömegközlekedés során ne nevessem el magam hangosan. A fenét sem érdekelte a többiek reakciója, mert annyira élveztem a főszereplők beszólásait. Annyiban hasonlít Stephanie Plum kalandjaira, hogy itt is nagy főszerep jut az ételeknek, a főzésnek, az olasz konyhának, szóval csak óvatosan álljon neki mindenki, mert mondjuk egy fogyókúra közben nem javasolnám az olvasását! Én szóltam!

"A fiáker zöttyent egyet, és megállt. Egy figyelmetlenül tolató, liliputi Fiat furgon eltorlaszolta az utcát, és most hasztalanul próbált kanyarodni. A kocsis ordított valamit; a Fiat kormányánál ülő ifjú letekerte az ablakot, és visszaordított, hogy egy perc, de a fiákeres nyugodtan használja ki az időt, és szeretkezzen a lovával, amely föltehetően az anyja is. (…)
A fiákeres alighanem talált egy kellően leleményes riposztot, mert a Fiat vezetője most már nem is kísérletezett azzal, hogy felszabadítsa az utat, inkább részletesen ismertette, mit művelt az imént a fiákeres húgával, aki Róma-szerte híres arról a lelkesedésről, amellyel vadidegeneknek furulyázik. Készségesen bemutatta pantomimben is, mert hátha a kocsis nem tájékozott a testvéri technikában."

Én kérek elnézést! - de legalább ízelítőt nyerhetünk az olasz életérzésből.

Első körben ezek a könyvek azok, amelyek mosolyt varázsoltak az arcomra. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Nektek van-e ilyen, és ha igen melyek azok?