A magány elszigeteltségében

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Azt vallom, hogy vannak bizonyos könyvek az életünkben, amik megtalálnak minket. Jókor, jó üzenettel, amikor azt érzed az olvasásuk után, hogy az írója ezt bizony személy szerint neked írta. Eleanor Oliphant történetével így jártam. Megjelenésekor valahogy nem is izgatott, aztán egyre inkább elkezdett érdekelni, majd egyik nap úgy gondoltam, ezt olvasnom kell. Megvettem, belevetettem magam és 2017 egyik legkedvesebb, legszívszorítóbb, de egyben legjobb történetét kaptam meg általa, amelyre sokáig fogok emlékezni és amit szerintem többször fogok majd újraolvasni.

Nehéz bármit is írnom erről a könyvről, mert nagyon intim könyvélményt kaptam tőle. Intim, mert mintha Eleanor Oliphant a részem lett volna, hiszen gondolatainak nagy része az én leíratlan, hangosan kimondatlan gondolataim is lehetnének. Intim azért is, mert nagyon szenzitív képet kaptam a magányról, annak minden fájdalmával, keserűségével. Arról, hogy vannak napok, amikor csak robotpilóta üzemmódban teszi az ember a dolgát, felkel reggel, dolgozik, elviseli a kollégák heccelődéseit, nézi őket messziről, úgy érzi magával kapcsolatban, hogy ő valamilyen másik bolygóról származik hozzájuk képest, majd munka után hazamegy az üres lakásba és a magány ajtaját magára zárja. Bár szerencsés vagyok, mert nem olyan családi és baráti háttérrel rendelkezem, mint Eleanor, mégis az életem "üresjárataiban" sokszor arcul csap engem is a magány. És bár a változtatás kulcsa mindenkinek adott, az a mi kezünkben van, de sajnos vannak olyan szituációk, amikor ebből kitörni nagyon nehéz. De - mint Eleanor megmutatja nekünk - nem lehetetlen.

"Voltak idők, amikor úgy éreztem, belepusztulok a magányba. Néha mondják, hogy belehalok az unalomba, hogy meghalok egy csésze teáért, de a magányba való belepusztulás számomra nem hiperbola. Amikor elfog ez az érzés, a fejem lehanyatlik, vállam begörnyed, és fájdalom, fizikai fájdalom támad bennem valami emberi kapcsolat iránt; komolyan úgy érzem, összecsuklok, és elpusztulok, ha valaki nem fog át, nem érint meg."

Eleanor elszeparált életet él, mindenkitől, minden emberi érzéstől illetve emberi teremtéstől messzire elzárja magát. Dolgozik, de a munkáját is csak egy kötelességnek éli meg, amely arra jó, hogy meg tudja rajta venni azt a mennyiségű alkoholt, amely hétvégéken a teljes feledés homályába tudja ringatni, hogy aztán hétfőtől minden kezdődhessen elölről. Egészen addig, amíg a munkahelyén nem találkozik Raymonddal, majd egy banális balesetnek köszönhetően nem köszöntenek be az életébe furcsábbnál furcsább szituációk és emberek, akik mind arra késztetik, hogy a magányosságának páncélján megjelenő repedéseit ne befoltozza, hanem nagyobbra tágítsa. Merjen élni. Merjen változtatni, nyitni. Merjen más(ok)ra támaszkodni és segítséget kérni. Merjen kilépni a világba. Eleanor Oliphant az első oldaltól az utolsó oldalig hatalmas változáson megy keresztül, érzelmeinek hullámvasútján ülve mi olvasók is csak drukkolhatunk ennek a hihetetlenül erős fiatal nőnek, hogy mindaz, ami másnak teljesen természetes (barátok, család, lehetőségek, választások, egészséges mentalitás és gondolkozás) neki is megadathasson. 

"Az elmúlt néhány hétben többet költöttem, mint általában egy év alatt. Úgy látszik, a társasági kapcsolatok ápolása meglepően sokba kerül: a közlekedés, a ruhák, az italok, az ebédek, az ajándékok. Néha idővel kiegyenlítődik, például az italok esetében, de amint rájöttem, az ember általában kénytelen nettó pénzügyi veszteséget elkönyvelni."

Nem tudom az írónő honnan merítette a könyvéhez az ihletet, de azt éreztem, hogy ő is volt már ennyire mélyen lent mint Eleanor. Csak az tud így írni a magányról, az elszigetelődésről, az tud ilyen megértő lenni, aki már maga is átélte ezeket a mélyrepüléseket. Nagyon szerettem, hogy a főszereplő életébe bekövetkező változások ellenére teljesen önazonos tudott maradni, hogy nem fordult ki önmagából és nem csinált belőle az írónő a végére egy tökéletes és boldog női karaktert. A regényben megjelenő mellékszereplők is igazán hétköznapi figurák voltak, mintha csak a szomszédról vagy a saját munkatársairól olvasna az ember. Pont ezért volt számomra hihető az egész cselekmény, és pont ezért kívánom azt, hogy a világ minden Eleanor Oliphantja megtalálhassa a saját segítő Raymondját, hogy majd ha azt mondják a kérdésre, hogy jól vagyok, az valóban azt is jelenthesse.

"Ha valaki megkérdezi: „Hogy vagy?”, azt kell mondanod, hogy „JÓL”. Nem mondhatod, hogy előző éjszaka úgy sírtad magad álomba, mert két egymást követő napon nem volt kihez szólnod. JÓL vagy, mondod."

Bár 2017-ből még van hátra néhány hét, de nem hiszem, hogy lesz olyan könyv még idén az olvasmányaim között, amely le tudja taszítani a dobogóról Eleanort. És attól függetlenül, hogy egyszer elsírtam magam olvasás közben, mégis hihetetlenül pozitív és életigenlő könyv lett ez. 

Kiadó: Ventus Libro

Kiadási év: 2017

Fordította: Szalai Virág

A titkos összetevő

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Amikor az ember lánya hétköznap eljut abba a fázisba, hogy lelki szemei előtt megjelenik a "game over"  felirat, akkor biztosan mondhatom, hogy valami vicces könyvre van szüksége a kikapcsolódáshoz és az elemek újratöltéséhez. Legalábbis nekem mindenképpen! Így került a kezembe Rain Arlender Az élet esszenciája című könyve. 

Igazából olvasás előtt sokat nem tudtam róla, csak néhány igazán kacagtató idézetet olvashattam, így sokkal nagyobb élmény volt felfedezni a történetet. Maga a könyv néhány fejezet, egy-egy emberi sors, egy-egy kaland elmesélése, amely aztán szépen egy kerek egésszé, egy lassan összefonódó családtörténetté válik a végére. Minden fejezet egy-egy puzzle darab, eleinte még csak keressük a különálló darabok helyét, hogy a legvégére egy családi albumban szereplő képpé álljon össze. A kezdőmondat olvasásakor azt gondoltam, hogy ez egy olyan regény lesz, amit nem lehet nem szeretni és szerencsére igazam is volt.

"Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny."

A fenti álláshirdetésre akár én is válaszolhattam volna, de a könyv egyik főhőse, Aurora tette meg azt helyettem. Aki maga sem tudta még sem akkor, sem miután munkába állt, hogy mire is mondott igent. Csak annyi derült ki számára, hogy egy skót családhoz került, akik whisky lepárlót üzemeltetnek és nemrég lett győztes az egyik whiskyjük egy versenyen. Aurora nem kérdez, csak felhúzza minden reggel a gumicsizmát, mint munkaeszközt és nyakába veszi a vidéket. Majd megismeri Adamet, a család idősebbik fiát, akivel nagyon hamar közös nevezőn lesznek, egymásba gabalyodnak úgy ahogy kell, majd az esküvő után Adam beavatja a lányt a családi titokba, amikor is Aurorának minden világossá válik, kitudódik a titkos összetevő.

Forrás

Persze Adammel és a whisky lepárlóval egyetemben megkapja a férfi családját is, ahogy mi is olvasók a nyakunkba kapunk egy adag bohókás rokont. Megismerhetjük Adam apját, Charlie-t akinek esze ágában sem volt annak idején átvenni a családi whisky-businesst, ő híres építész akart lenni, csak sajnos mindenhez volt tehetsége, ám az építészethez nem. Aztán jobban beleláthatunk Aurora újdonsült anyósának, Leonának a fejébe, aki igazán kemény kézzel intézte a család ügyeit és a fiainak életét is, úgyhogy amikor belép a képbe egy friss menyecske bizony problémák is adódnak. Majd egy kis kitérőt teszünk Magyarországra is, és a whisky helyett a pálinka kerül a középpontba, amelynek köszönhetően a kisebbik fiú, Patrick is hazaállít egy lánnyal, a félig magyar Marionnal, aki újabb fennforgást okoz majd a család és a lepárló életébe.

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

És persze ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen a család nem csak feleségekkel, hanem a későbbiekben gyerekekkel is gyarapszik majd, akikből a legkacagtatóbb személyiség egy csöpp leányzó, Estella lesz. Ennek a kislánynak köszönheti majd a család, hogy egy nagy tragédia kapcsán megalapozza újra a whisky lepároló hírnevét, hiszen jó pár év távlatából a család újfent megnyeri a whiskyk versenyét, de higgyétek el nekem, az újabb titokzatos összetevőnek most sem fognak örülni a családtagok, ahogy mi olvasók sem.

Rain Arlender könyvét nem szabad gyorsan olvasni, mert én úgy élveztem a legjobban, hogy egy nap egy fejezetnek értem a végére. Így szép lassan csiszolódtam össze a családdal, a régi és új rokonokkal emésztettem meg a titokzatos, ámde picit morbid összetevő titkát, hogy a végre kapjak egy még morbidabbat. 

Az írónő humorát nagyon élveztem: kicsit fekete, kicsit fanyar, olyan mint egy kicsit túlcitromozott hűsítő limonádé. Nagyon jól tudta mindegyik szereplőt megszólaltatni: ha kellett kötekedő anyóst formált, máskor egy cserfes és mindenlében kanál kislányt, vagy egy nagyra nőtt óriás, kicsit mamlasz elsőszülött fiút, akinek a nyakába szakad a whisky lepároló működtetése. Igazán bohókás családot alkotott meg, akinek tagja között vannak nagyon szerethetőek, és kevésbé azok, pontosan mint az életben is.

Stílusát tekintve egész végig egy másik írónő és annak egy könyve járt a fejemben, a humor és környezet miatt nekem Katarina Mazetti A pasi a szomszéd sír mellől című könyvét idézte meg egy kis alkoholos, skótos beütéssel. Aki azt szerette, szerintem a Rattray család történetét is élvezni fogja. Nekem okozott néhány óra vidám szórakozást, és bár a vége egy picit szíven ütött, de hát az élet sem fenékig tejfel, gondolom a whisky lepárlókat üzemeltető családok élete sem.

Kiadó: Syllabux

Kiadási év: 2016

Egyetlen egy dolog mellett nem tudok elmenni szó nélkül, az pedig a borító. Tudom és a könyv olvasása után már értem is, hogy mindennek jelentősége van rajta, a színnek és csizmának is, de nem, ez a borító nem az a borító, amit ez a könyv kíván meg. De hát egy könyvet nem csak a borítója után ítélünk meg mi könyvmolyok, és a belbeccsel nem volt gondom.

Az írónő facebook oldalán még több idézetet olvashattok a könyvből.

Életmentő rövid történetek

Amikor az ember valami nagyobb projektben van hónapok óta és a gondolatai csak a körül forognak, akkor bizony az olvasással is meggyűlik a baja. Rájöttem, hogy ebben az esetben nekem nem szabad hosszú és kemény odafigyelést, koncentrációt igénylő történetbe kezdnem. Ilyenkor a rövid, gyorsan magába szippantós, ám mégis igazi élményt adó, "életmentő" rövid történetekre van szükségem. Az elmúlt hetekben ők lettek azok, akikre támaszkodhattam:

Szabó T. Anna: Senki madara

Rég felfigyeltem már erre a könyvre, és nagy örömömre könyvtárból sikerült is kivennem. Egyik vasárnap reggel úgy éreztem, hogy semmi kedvem még kikelni az ágyból, úgyhogy reggeli után visszakucorodtam úgy pizsamástul és egy meleg kávéval, majd felcsaptam a Senki madarát. Ami elvarázsolt, mind a történetével, mind a csodaszép illusztrációival. Úgy gondolom ez egy elbűvölő felnőtt mese a szerelemről. Arról, hogy van két ember akiknek találkoznia kell valami miatt, akiknek egy bizonyos időben szüksége van a másikra, majd ha eljön az a pont, akkor tudni kell búcsút mondaniuk egymásnak. Miért? Talán azért, mert az egyik fél szabadabban szeretne élni mint a másik, és ha megkötve érzi magát átvedlik valaki mássá, aki már nem az a személy lesz, akibe beleszerettek. És ha a másik fél igazán szeret, akkor ezt fel fogja ismerni, majd el tudja engedni, útjára tudja bocsátani a másikat akármennyire fáj is neki ez a döntés. Nekem erről szólt a Senki madara.

"Ha madarat szeretsz, égbolt légy, ne kalitka."

F. Scott Fitzgerald: Benjamin Button különös élete

Annak idején - ugyan nem a nagy felhajtás közepette - láttam a filmet, amit szerettem, és csak később esett le, hogy ennek az alapja Fitzgerald története. Régóta szerettem volna elolvasni és nagyon kellemes élményt kaptam tőle. Teljesen más, mint a film, ha valaki azt a történetet keresi a könyvben, óhatatlanul csalódni fog, mert az számomra inkább a szerelem szemszögéből mutatta be Button életet. A könyvben egy olyan ember sorsát ismerhettem meg benne, aki fordított életet élt: idős testbe született meg, majd kisbabaként távozott. Milyen lehet így világra jönni, mások által torzszülöttként kezelve kezdeni, majd leélni egy teljes életet? Fitzgerald jó érzékkel nyúlt Benjamin Button figurájához: ő is ugyanolyan életet szeretett volna magának, mint ami a többi embernek kijár, de aki egy kicsit is "kilóg a sorból", azt nem nézik jó szemmel a társadalomban. Sem öregként az ifjúság között, sem fiatalként az öregek között nem lelhette a helyét, igazából csak az élete közepén lehetett boldog, amikor a kora és a teste félúton találkozott. De ugyanazokat az érzelmeket élte át ő is, mint a "normális" emberek: szerelem, családhoz tartozás vágya, tanulni vágyás, a játszás öröme. Katarzis nincs a történet végén, nekem csak egy gombóc került a torkomba, és kicsit elméláztam az éveink számán, a testünk, lelkünk változásán az idő előrehaladtával és persze az emberek hozzáállásán a máshoz. Picit rövid volt, szívesen olvastam volna ezt bővebben egy regényként.

"– Uram atyám! – szólt fennhangon. A folyamat nem állt le. Kétség sem fért hozzá, úgy festett, akár egy harmincéves férfi. Ahelyett, hogy ez felvillanyozta volna, nehéz szívvel gondolt rá, hogy egyre csak fiatalodik. Ez idáig azt remélte, hogy ha egyszer elér egy testben az övével egyenlő kort, akkor a groteszk jelenség, amely születésétől végigköveti, megszűnik. Megborzongott. Sorsa szörnyűnek, hihetetlennek tűnt."

Marcello D'Orta: Isten ingyér teremtett bennünket

Jaj, Marcello D'orta, pontosabban a nápolyi kisiskolások aranyköpéseit szerintem receptre kellene felírni mindenkinek egy fárasztó nap után. Az általam eddig olvasott könyve a szerelmet járta körbe, most pedig a teremtéssel, Istennel, a bibliával, vallással kapcsolatos kérdésekre kerestek választ a diákok körében. Én pedig ezeket olvasva könnyesre röhögtem magamat. Szeretem a gyerekszájt: őszinte, nyílt, még nem akar megfelelni a társadalom elvárásainak, hogy miről illik beszélni és miről nem, így valóban nagyon kedves dolgozatok születtek, amelyen azért érződik az olasz csimoták viszonya a valláshoz. A sok vicces dolgozatban, helyenként egy-egy szomorú eset is megtalálható, de a könyv nagy része igazán nevettető és helyesírási hibáktól hemzsegő véleményeket tartalmaz.

Kedvenceim:

"Szerintem papnak lenni a legjobb a világon. Eszik, iszik, alszik, nem kell ruhát venni, nincs a nyakán feleség, gyerek, rokonság, nem fizet lakbért és a végén a paradicsomban köt ki."

"Ádám, miközben a bordája aludt, megteremtette Évát."

"Noé még soha életében nem épített bárkát, a szomszédokat meg mégse kérdezhette körbe, mert ha rájönnek a titkára, mindenki épít magának, és mit ér az egész özönvíz."

"Az ördög akkora rohadék, amekkora nincs is, ez van."

Családom és egyéb állatfajták

Sara Crowe: Campari reggelire

Nem, nem Durell könyvéről lesz most szó, hanem mint az alcím is mutatja a Campari reggelire c. regényről, viszont egész végig, amíg olvastam nekem ez a "családom és egyéb állatfajták érzés" járt az eszemben. Amúgy milyen érdekes, hogy két hasonszőrű regényből az egyik mennyire be tud jönni az embernek, a másik meg nem. Az Enyém a vár nekem óriási nagy csalódás volt, ezért kicsit tartottam a Campari reggelire sztorijától, mert az alapfelállás hasonló: 17 éves lány, aki írói babérra tör és egy év történését követhetjük végig. Ráadásul mindkettőnek igen furcsa családja van és mindketten egy zegzugos kastélyban/óriási házban laknak. Ellenben amíg az egyik nagyon untatott és alig vártam, hogy a végére érjek, a másikon legalább annyira jól szórakoztam és kuncogtam.

A Campari reggelire amúgy kicsivel több ám, mint amit első körben a borító mögé képzel az ember. Oké, persze nem egy Bűn és bűnhődés, viszont nem csak egy tingli-tangli lányregény. Nagyon komoly téma áll a középpontban, mégpedig a gyász és annak feldolgozása, ráadásul az olyan gyász, amikor a szeretett ember maga szabadul meg az életétől, ami szerintem még nehezebb helyzet. Ebben érintett a könyv főszereplője, Sue, aki az édesanyja halálát próbálja feldolgozni, de szerencsére kap egy kis segítséget anyukája rokonától. Nagynénje, Coral úgy dönt, hogy szívesen befogadja a lányt a roskadozó, összedőlés szélén álló hatalmas házába, aminek Sue már csak azért is örül, mert maga mögött hagyhatja apját és annak új barátnőjét, akit persze ki nem állhat. Szerintem Sue maga sem gondolta, hogy milyen csodabogarak és milyen kalandok sora várja majd ebben az ósdi házban és a kisvárosban. Azt mondanám, hogy ez az egy év Sue életében a felnőtté válásról, a magára és az írói hangjára való találásáról szól. Persze megfűszerezve egy kis romantikával (első szerelem, első csók, első csalódás), és egy kis családi titok utáni nyomozással, ami az édesanyjával kapcsolatos. Meg a ház kísérteteivel. Mert ez egy olyan ház, ahol éjjel különös hangok hallatszanak, felgyullad a villany csak úgy a szobákban, holmi virágcsokor kerül néha a küszöbre, szóval aki itt lakik az biztos, hogy nem fog unatkozni.

Ám nem csak Sue nem fog unatkozni, hanem az olvasó sem. Pláne az az olvasó nem, aki valaha is írói babérokra szeretne törni. Ugyanis Sue nagynénje létrehoz egy írói kört, hogy támogassa a lány ilyen irányú ambícióját, és ennek a csoportnak a ház lakói és a Sue körül sürgölődő fiatalok is a tagjai lesznek. Hadd ne mondjam, hogy bár én nem akartam soha sem író lenni, minden feladat esetében viszketett a kezem, hogy papírt és tollat ragadjak és kipróbáljam magam. De helyette inkább olvastam a többiek csetlését-botlását, próbálkozását és csak mosolyogtam, mosolyogtam.

"Nem voltak harangok, madarak, ahogy azt jelezték, sokkal inkább annak az érzése, hogy kívánatos vagyok, becsben tartott, és nőies. Mintha a szerelembankban az univerzum összes pénze az én számlámra érkezett volna, és a mínuszból rögtön aranykártyás ügyféllé léptem volna elő."

Ami miatt elnyerte ez a könyv a tetszésemet az az, hogy egyrészt humoros volt, másrészt tele volt bohókásabbnál bohókásabb karakterekkel és a könnyedsége mellett valóban súlyos témák, feszültségek voltak a háttérben. Néha a nagy humor közepette Sue olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy csak pislogtam, vagy éppen a szívem szorult össze. De egy cseppet sem volt erőltetett az egész, nem olyan, amikor az író az arcodba nyomja a nagy tanulságokat, hanem hihető volt és Sue karaktere egy nagyon is kedvelhető, valódi tinilányé volt, aki se többnek, se kevesebbnek nem akart látszani. Aki aggódott az első csók helyszíne miatt, aki a rajongva szeretett fiú fényképét a párnája alá teszi, aki feláldozza a zsebpénzét a nagynéni házának helyrehozatalához és aki legalább ugyanannyira segítsége lett Coral néninek, mint a néni neki.  Jó párost alkottak ők ketten!

"Bárcsak olyan lenne az élet, mint a filmekben, ahol a fájdalmas esték véget érnek az évszakok gyors változásával, aztán megjelenne a felirat, hogy "két évvel később" vagy "végül"! Bárcsak a szél elfújhatná a naptár lapjait, és hipp-hopp a happy endnél találnánk magunkat! De az élet nem ilyen. Meg kell élni minden szívdobbanást; nem lehet megúszni a rossz napokat."

Úgyhogy azt javaslom mindenkinek, aki valami kellemes és humoros, ebben a zord téli időjárásban bekuckózásra alkalmas olvasmányt keres, hogy bátran válassza ezt a könyvet, szerintem nem fog benne csalódni.

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2015

Fordította: Beke Zsolt

Hogyan ne váltsunk szakmát

Liliana Hart: Go-go girl nyomoz

Úgy egy hete volt egy rosszabb periódusom, tudjátok, amikor úgy érzed, hogy minden összejön, plusz még egy makacs megfázás is próbára teszi a tűrőképességedet és úgy érzed te állsz vesztésre. De van nekem egy nagyon jó barátnőm, akinek egyrészt elpanaszolhattam azt a pár dolgot, ami a vállamat nyomta, másrészt kaptam tőle egy csomagot és néhány szívből jövő biztató kedves szót. A csomagban pedig ez a könyv lapult. Amit olvasása után receptre írnék fel mindenkinek búra, bánatra, rossz kedvre, depis időszakokra.

Az elején leszögeznék egy tényt: igen, ez a könyv nagyon, valóban nagyon hasonlít A szingli fejvadász sorozathoz. Baromi sok a közös vonás benne. De tudjátok mit? Engem ez nem érdekel. Nem érdekel, mert ugyanannyira jól szórakoztam Addison Holmes kalandjain, mint anno Stephanie Plum csetlés-botlásán. Szerintem a sok szürke, agyromboló, fárasztó hétköznap után néha pont ilyen chick-litre lenne szükségünk, mint amilyen ez a könyv. És ha már A szingli fejvadász megállt és úgy látszik, hogy nem is mozdul tovább a negyedik részénél itthon, akkor legalább élvezzük ki ezt az új sorozatot, amire úgy tűnik igény is van és amelynek folyamatosan érkezik a folytatása.

Szóval igen, van hasonlóság a két csaj és az egész sztori között, de mindenkinek azt javaslom, hogy mielőtt belekezd Addison Holmes kalandjaiba (nem akarom leírni a könyv magyar címét újra, mert félek, hogy sokakat ez riaszt el), hagyja a fenébe az összehasonlítást, dőljön hátra és élvezze az egész kalamajkát, amibe Addison keveredik.

"Kész katasztrófa az életem.

Ülök a kocsimban, az ujjaim kifehéredtek, úgy szorítom a kormányt, és csak bámulom, ahogy mossa az eső a szélvédőt. Bőrig áztam, a szoknyám széthasadt, mindkét térdemből ömlik a vér. Horzsolások borítják a karomat és a nyakamat, az arcom pedig egészen kivörösödött a sírástól. A szabad szemmel látható sérüléseken túl más dolgok is odavesztek: oda a hitem az emberiségben, valamint a fehérneműim valahol a temető és a templom parkolója között."

 

Én már ott fogtam a fejem, amikor az első oldalakon kiderül, hogy Addison pénzkereseti lehetőség miatt történelem tanítás mellett táncoslánynak áll egy cseppet sem jó hírű lokálban. Az már csak hab a tortán, hogy az első fellépése katasztrofális véggel zárul, kirúgják, és a nézők között felfedezi a munkaadóját, azaz az iskola igazgatóját. De ez még nem minden. Mikor elhagyja a lokált, pont ennek az embernek a holttestébe botlik. És innentől nincs megállás. Jönnek a váratlan és helyenként életveszélyes helyzetek a lány életében. Csak tetézi még a szituációt, hogy az ügyben egy sármos és belevaló nyomozó, Nick Dempsey teszi a dolgát, aki természetesen Addison érdeklődését is felkelti. És az ő kapcsolatuk tipikusan az adok-kapok, beszólok-visszaszólok fajta játékká alakul egy kis szexuális feszültséggel megspékelve. Ráadásul Addisonnak új mellékállás után kell néznie, és hát hol máshol köt ki, mint a barátnője magánnyomozó irodájában. Szóval Addison nyomoz, néha tanít vagy úgy tesz, bajba kerül, összeveszik szinte minden héten ősi ellenségével, fára mászik, leesik onnan, minden nap összetöri magát valahogy, veszélybe kerül az élete, de teszi ezt úgy, hogy közben végig mosolyra áll a szánk, vagy éppen hangosan felkacagunk. És valljuk be, ezeket a típusú könyveket pont az ilyen pillanatokért olvassuk.

"- Könyörgök, Kate, mondd, hogy nem adsz munkát ennek az elmebajosnak - csattan fel Nick. - Egy papírzacskóból sem találná meg a kivezető utat."

Ami egyébként meglepett egy kicsit, hogy én bizony a "krimi" vonal megoldását nem találtam ki. Pedig a röhögés mellett nem csak a rekeszizmomat, hanem a szürke agysejtjeimet is megdolgoztattam, de mégsem jöttem rá a végső megoldásra. De attól függetlenül, hogy potyognak a hullák, senki ne ijedjen meg, minden kiderül és nem kell annyira izgulnunk főhőseink túlélési esélyei miatt, mint mondjuk egy kemény skandináv kriminél, a körmeink épségben maradnak, nem fogjuk őket tövig rágni.

Két dolgot viszont baromira sajnálok ennél a sorozatnál. Az egyik a borítója, a másik a címválasztás. Igen, kb. két, három oldalig Addison táncoslány lesz, de ennyi, és ezért sajnálom, hogy erre a kis kitérőre építették rá idehaza az egész sorozatot. Nem könnyű az angol címet lefordítani, amolyan tucat cím és Addison lakhelyére utal, de ebben az esetben maradtam volna mondjuk például Addison Holmes eseteinél. A másik a borító. Mert ha nem mondják amúgy számomra kedves bloggerek, hogy jó kis könyv ez, bizony ugyanúgy elmentem volna mellette, sőt messze elkerültem volna, mint anno A szingli fejvadászt is.

De örülök, hogy nem tettem így, mert volt pár szuper, kikapcsolós, nevetős órám és megszerettem ezt a párost is. És már rögtön olvasnám is a folytatást!

Kiadó: Erawan

Kiadási év: 2015

Fordította: Lami Juli

Utazás helyett #1 - Olaszország könyvekben

Nyár van, nyár - tudom, a héten nem pont ezt tükrözi az időjárásunk, de naptár szerint akkor is. Szabadságolás mindenhol. Sokan terveznek utazást, nyaralást belföldön vagy külföldön, de sokan vannak olyanok, akik nem tehetik meg ilyen-olyan okok miatt. Szerencsére nekem idén is lesz lehetőségem nyaralás címszó alatt meglátogatnom a Németországban élő barátnőmet és a családját, de az még olyan messze van, bár a visszaszámlálókám már gőzerővel beindult.

Addig is gondoltam összeszedek pár könyvet egy-két országhoz kapcsolódóan, amikkel úgyis nyaralhatunk, kalandozhatunk egy kicsit a nagyvilágban, hogy ki sem tesszük a lábunkat az otthonunkból, esetleg csak egy közeli parkot vagy valami vízpartot célzunk meg velük. Persze, hogy Olaszországgal kezdem, szívemcsücske-bakancslistás ország és csak remélem, hogy egyszer majd én is eljutok ide és ihatok egy igazi olasz kávét is!

Valami könnyű és csajos:

Bár katacita azt mondta, hogy A muránói üvegfúvó végén már szivárványt hányt a romantikától (ez a kifejezés kedvencem lesz), azért szerintem Marina Fiorato egy igen közkedvelt írónő hazánkban és nyárra, egy kis olasz kalandozásra meleg szívvel ajánlom a könnyedebb könyveket kedvelő lányoknak, nőknek. Nekem is A muránói üvegfúvó volt tőle az első regényem, de én itt nem álltam meg és igazából eddig olvasmányosnak és szórakoztatónak találtam a könyveit. A Siena lányában természetesen Sienába kalauzol el minket és megismerhetjük a Paliot is, ami egy nagyon híres és régmúltra visszanyúló lovas verseny. A velencei szerződés Velencébe visz el minket, bár a város nem éppen legszebb korszakába csöppenünk: egy pestis tizedeli a lakosságot és úgy tűnik, hogy megállíthatatlan a vész. Kellő mennyiségű izgalom és szerencsére nem túlcsorduló adag romantika tökéletes vízparti olvasmánnyá teszi ezt a könyvet (ha már Velencéről van szó ugye). De számomra eddig a legnagyobb kedvencem az írónőtől A Botticelli-titok. Hogy miért? Egyrészt a főszereplő páros miatt, hisz elég ütős kombináció egy prostituált és egy pap, nem? Másrészt, itt nem egy városban járunk, hanem keresztül-kasul járjuk Olaszországot, többek között például Pisát, Rómát, Nápolyt is.

"Firenze gyönyörű és embertelen. Szépsége felszínes; a vékony csillogó réteg alatt fertőzött vér csorog."

/A Botticelli-titok/

Gasztroregény és a "kezdjünk új életet egy másik országban!"-szemlélet szerelmeseinek:

Azt hiszem nálam ez az egész olasz mánia Frances Mayes könyve miatt kezdődött. Először a Napsütötte Toszkána varázsolt el, majd jött az Édes élet Itáliában, aztán utolsóként a Mindennapok Toszkánában. Elfogult vagyok ezzel a sorozattal, mert minden alkalommal nagy izgalommal lestem be Frances és párja, Ed életébe és minden pici anekdotát az olaszokról nagy mosollyal szoktam olvasni. Szerintem tökéletes olvasmányok nyárra a képzeletbeli olasz utunkhoz, még ha csak álmodozunk egy olyan életről, mint Francesé, akkor is!

"Amikor útra kelek, hogy megismerjek egy idegen országot, ugyanez a „milyen másnak lenni” érdekel, csak talán nagyobb léptékben – az egész kultúrát, a táj, a nyelv egészét szeretném ilyenkor átlátni. És azt, hogy ki vagyok én az új helyen, és kik lehetnek azok, akiknek ez az otthona."

/Édes élet Itáliában/

Valami humoros:

Már nem is tudom, hogy mikor olvastam Phil Doran Csábító Toscana című regényét, arra viszont élénken vissza tudok emlékezni, hogy baromi jókat derültem rajta. Az alapszituáció egyébként kísértetiesen megegyezik a Napsütötte Toszkánáéval (új életet kezd egy házaspár egy lerobbant toszkán ház megvételével), viszont fergeteges humorral lett mindez tálalva. Hetek óta mocorog bennem az újraolvasás gondolata, azt hiszem bele fogom még tuszkolni a nyári terveim közé.

A másik kedvencem ebben a kategóriában szintén a rekeszizmokat dolgoztatja meg, ez pedig D.L. Smith Santo Fico csodái c. története. Igaz, hogy elég sablonos az alaptörténet, de a karakterek, a regény színhelye és a csodák olyan bájosak, olyan humorosak, hogy rögtön a szívembe zártam ezt a regényt. Az olvasása óta örülök, hogy van egy saját példányom, mert szerintem ezt sem egyszer fogom életem során levenni a polcról.

"Riccardo megnyugtatott, hogy amúgy nem számít, hány konnektorom van, mert Olaszországban kialakítottak egy módszert annak megakadályozására, hogy az emberek túl sok áramot használjanak. Amint az ember háromnál több dolgot dug be egyszerre, az egész környéken elmegy az áram, és a szomszédok üvöltözni kezdenek. "

/Csábító Toscana/

+1 Bónusz, amit beterveztem magamnak:

Azért a nagy posztírásban és a könyvek utáni keresgélésben magamnak is találtam olvasnivalót, és olyan szerencsés vagyok, hogy ahogy látom a könyvtárnak meg is van, így a legközelebbi alkalommal szerintem jön velem haza Tony Perrottet Ókori vakáció c. könyve. A fülszöveg szerint itt is sok város kerül górcső alá, remélem jó szórakozás lesz!

Képek forrása: pinterest

Az utolsó angol úriember

Helen Simonson: Pettigrew őrnagy utolsó csatája

Pettigrew őrnagy még egyszer utoljára csatába indul, nem is akármilyenbe. Harcol a kiválasztott nő kegyeiért, harcol a családja örökségéért azaz a Churchill puskákért, harcol a rasszizmus ellen és a begyepesedett falusi nézetek ellen is. És azt hiszem ezzel még csak a jéghegy csúcsát írtam le. Kemény egy ütközet volt ez!

Amikor belekezdtem a 68 éves Pettigrew őrnagy történetébe nem is gondoltam, hogy - a fülszöveg ellenére - nem egy igazi romantikus történetben lesz részem, hanem annál sokkal-sokkal többet fogok kapni. Számomra ez a könyv inkább egy társadalmi tanulmány egy angol falucskáról, annak lakóiról, a közöttük lévő kapcsolatokról, az idősek és a fiatalabb generáció viszonyáról. Nagyon elgondolkoztató témákat vetett fel, mindezt pedig igazán bájos módon tálalta az írónő ezzel a romantikus szállal megtűzdelve.

Pettigrew őrnagy élete öccse halála után nagyon furcsa fordulatot vesz. Mély gyászában egyre közelebbi kapcsolatba kerül a kis angol falu, Edgecombe St. Mary csemegeboltjának tulajdonosával, a pakisztáni Mrs. Alival, aki szintén özvegyként éli mindennapjait. Csakhogy, ez a falu is ugyanolyan, mint a többi, azaz semmi nem maradhat rejtve a lakók szeme előtt és hamarosan szájukra veszi is őket a nép. De szegény őrnagynak nemcsak újdonsült vonzalmának alanyáért kell kiállnia, hanem harcolnia kell a burkolt vagy némely esetben kevésbé burkolt rasszizmus ellen is. Mert hiába, hogy Mrs. Ali már Angliában született, pakisztáni származása miatt ő bizony mindig idegen és kívülálló marad. Ha még ez nem lenne elég, ki kell állnia a családi örökségért is, a Churchill puskákért, amelyet frissen megözvegyült sógornője és a fiatal generáció is, mihamarabb pénzzé szeretne tenni. Aztán itt van az őrnagy fiatal fia, Robert, aki számomra egy tipikus feltörekvő yuppie, aki apja kapcsolatait kihasználva szeretne még magasabbra jutni, illetve az idősebb generációt nem tisztelve ott tipor bele a régi értékrendekbe, és az apja érzéseibe is ahol csak tud. Szóval az őrnagynak kijut a jóból. Viszont nem olyan fából faragták ám az öreget, hogy csak úgy feladja a harcot. És erre szépen, az olvasás közben jöttem rá, ahogy Pettigrew egyre közelebb került a szívemhez.

Mert bizony ez számomra egy olyan regény volt, ahol igazából minden szereplőt utáltam, na jó, van, aki csak egyszerűen csak nem volt szimpatikus, leszámítva persze Pettigrew őrnagyot és Mrs. Alit. Azért nem szerettem a többi szereplőt, mert mindegyik akart valamit, mindenkinek célja volt, senki nem akart az őrnaggyal csak szimplán a társasága miatt együtt lenni. Viszont Pettigrew egy olyan jópofa karakter lett, hogy ellensúlyozta mindezt a negatívumot. Ugyanis bármikor szólalt meg, főleg, amikor Roberttel, a fiával folytatott párbeszédeket olvastam, akkor olyan humorral oldotta meg a dolgokat, hogy legtöbbször hangosan felnevettem. Aztán pár oldal múlva meg olyan életbölcsességet dörgölt az orrom alá, hogy azt emésztve ültem egy ideig. Imádtam az öreget, na!

- (...) Maga bölcs ember, őrnagy, úgyhogy megfontolom a tanácsát, méghozzá alaposan... és alázattal. (...) De azt meg kell kérdeznem, van fogalma arról, milyen érzés, ha az ember nem megfelelő nőbe szerelmes?

- Drága fiam, létezik másfajta nő?

A könyv vége pedig? Szintén meglepetést tartogatott, mert hogy az egész addig tipikus angol humorral és bizony sokszor vígjátéki elemekkel tarkított történet hirtelen majdhogynem akciófilmmé változott, arra én abszolút nem számítottam. Viszont nagyon ütős és klassz befejezésnek találtam, örültem, hogy a végére ennyire felpörögtek a dolgok és azt hiszem nem lövök le ezzel poént, de mint a mesékben itt is a jó elnyeri jutalmát. A rossz pedig? Majd ha elolvassátok megtudjátok! Mert mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy vegye a kezébe ezt az olvasmányos és számomra nagyon humoros, ugyanakkor tanulságos történetet mihamarabb, de szánjon is rá időt, hiszen a vicces történések mögött, szerintem nagyon is komoly témák lapulnak meg.

Kiadó: Cartaphilus

Kiadási év: 2014

Fordította: Kada Júlia

A Happy End után

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Nagyon kedves olvasmányként él bennem a mai napig a Pasi a szomszéd sír mellől. Emlékszem, hogy rettentő jókat nevettem a két teljesen eltérő jellemű főszereplő kalandjain, ráadásul a női karakterrel bizonyos szempontból még hasonlóságot is éreztem, így amikor hallottam, hogy lesz folytatása a könyvnek, tudtam, hogy majd egyszer azt is el fogom olvasni. Végre sikerült is, bár megmondom őszintén nem gondoltam volna, hogy az első részt túl tudja szárnyalni majd az írónő. A legnagyobb örömömre sikerült neki!

Kicsit féltem, hogy a könyv veszít majd a humorából, mert hogy a két karakter különbözősége miatt volt az első részben sok olyan helyzetkomikum, amin könnyesre nevettem magam, tehát a második részben nem lehetett már csak erre alapozni. És bár a második rész még életszagúbb lett, mint az első, és kevésbé rózsaszínes ha használhatom egyáltalán ezt a szót Katarina Mazetti könyveire, szerencsére a főszereplők új élethelyzete megint elegendő humorforrást nyújtott.

"Benny fogta az ollót, és közölte, hogy a tehenek farkát is ő vágja már évtizedek óta, csak le tudja vágni egyenletesen az én hajamat is. Nincs sok veszítenivalóm, gondoltam, és beleegyeztem. Hát, tehénfarkat tényleg jól vág."

Desireé és Benny története az első résznél ott ért véget, hogy eldöntötték, belevágnak egy babaprojektbe. Mondanom sem kell, hogy ennek a két embernek az életében ez sem megy olyan egyszerűen, és én már az első oldalon nevettem ezen. Aztán ahogy a terv megvalósulni látszik és nekik dönteni kell a hogyan továbbról úgy kezd bonyolódni a helyzet. Desireé összeköltözik Bennyvel (és a tehenekkel :)) a farmon, hirtelen kettő helyett hárman lesznek, tehát megkezdik a boldog családi életet. Csakhogy nem egyszerű út ám ez! És azt hiszem ez az, ami miatt szerettem Mazetti könyvét. Mert az amerikai filmekben mindig azt látjuk, hogy megtörténik a nagy egymásra találás, boldogan élnek míg meg nem halnak, aztán snitt és ugye mi meg azt gondoljuk, hogy milyen csodás élet vár rájuk. Hát egy frászt! Merthogy a kemény munka a kapcsolatért, a családért, a közös életért igazán itt kezdődik el. Ezt még nem tapasztaltból mondom ugyan, tehát még csak másodkézből kapott ismereteim vannak, de szerencsére van nekem egy legjobb barátnőm, aki egyszer annyit mondott, hogy felejtsem el a habos-babos amerikai filmeket, az élet nem ilyen és neki aztán két gyerkőc és egy férj mellett vannak tapasztalatai bőven. Benny és Desireé történetében sokszor ráismertem azokra a problémákra, amelyek a barátnőmet is foglalkoztatják. Folyamatosan hangsúlyozva van a könyvben az, hogy a két nem mennyire eltérően látja a dolgokat. Hogy mennyire másként éli meg a nő az anyává válást, hogy mennyire első helyre kerülnek hirtelen a gyerekek. Hogy az apának ezt eleinte mennyire nehéz feldolgozni. Hogy amikor a gyerekek naphosszat az anyán lógnak, akkor estére az ágy és az alvás luxusa felülírja az összebújás vágyát. Hogy milyen észrevehetetlenül lesznek a napok mókuskerekek, hogy mennyire könnyű ebben a szituációban egy idő után csak egymás mellett élni és elhidegülni attól az embertől, akiről úgy gondoltad eddig, hogy ez veletek soha nem fordulhat majd elő. Pedig de! És mindezekről az érzelmekről nyíltan ír Mazetti.

"November közepén eljött a nap, amikor újra munkába kellett állnom. Leadtam a kicsiket a bölcsiben, és a hirtelen támadt csöndben beautóztam a városba. Emlékszem, milyen luxusnak tűnt, hogy teljes nyugalomban jövök-megyek a folyosókon, még a fejemet se forgatom jobbra-balra, mint egy bagoly. Hogy ebédidőben újságot olvashatok … hogy egyedül lehetek a vécén…zavartalanul beszélgethetek a kollégáimmal."

***

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Számomra a könyv legnagyobb tanulsága az, hogy ne tündérmesét várjunk az élettől, mert akkor aztán óriásit csalódunk. Abban sem hiszek, hogy manapság az anyukák amolyan "wonder woman"-ként 100%-ig meg tudják állni (vagy meg kell állniuk) egyszerre a helyüket, mint anyák, feleségek, szeretők, barátok, társak, mert valamelyik szerep kicsit nagyobb súlyt kíván attól függően, hogy melyik élethelyzetben vannak éppen. A lényeg, hogy ehhez megtalálja az ember a megfelelő társat, aki tud idomulni ezekhez a változó szerepekhez. Illetve ami Benny és Desireé esetében is rengetegszer előfordult az a kommunikáció hiánya, és itt most nem azt értem, hogy evett-e a gyerek, vagy ki viszi a lurkókat másnap az óvodába. Nem, itt arra a kommunikációra gondolok, amikor a másik félre, annak érzelmeire vagyunk kíváncsiak. Benny és Desireé kapcsolatában is volt egy pont, ahol simán elcsúsztak volna, ha egyik vagy a másik nem teszi meg azt a bizonyos lépést. 

Végeredményben egy nagyon szórakoztató, - három elolvasott könyv után már mondhatom, hogy - amolyan tipikus Mazetti-humorú történetet kaptam. Annak meg kimondhatatlanul örülök, hogy ő megírta a Happy End utáni folytatást is. Aki olvasta az első részt, annak mindenképpen ajánlom a folytatást, aki pedig nem, annak meg meleg szívvel javasolom, hogy vegye kezébe ezt a sorozatot, mert tartalmas kikapcsolódásban lesz része, és még az élet dolgairól is elgondolkodhat olvasás közben!

Kiadó: Park

Kiadási év. 2012

Fordította: Kertész Judit

Kell nekem egy napernyő!

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Nem, nem a nagy hőség vagy a fehér bőröm védelmében kellene nekem egy napernyő, hanem azért, amiért Alexia Tarabottinak is, azaz önvédelemből holmi kéretlen férfiszemélyek távol tartása végett. No, nem mintha nálam sorban állnának - csakúgy mint Alexia esetében -, de hát soha nem tudhatja az ember lánya, és mennyivel elegánsabb védelmi eszköz egy míves nyelű bronz napernyő, mint egy női cipősaroktól érkezett jól irányzott rúgás, nem? Bár Ms. Tarabotti ez utóbbit sem veti meg használni, ha arra kerülne a sor!

Aki semmit nem értett eddig a felvezetőmből, az ne meneküljön fejvesztve, hanem vegye kezébe a Napernyő Protektorátus című sorozat első kötetét és garantálom, hogy a színtiszta szórakozás mellett az elolvasása alatt illetve utána az alábbiak fognak történni vele:

1. Az első oldalak után masszív értetlenség, hogy milyen világba is csöppent amikor úgy döntött, hogy belekezd a Lélektelenbe. Hisz itt a viktoriánus kori Angliában nem csak szépasszonyok és úriemberek alkotják ám a lakosságot, hanem találunk közöttük jó sok vámpírt (akiket éppen tizedel valaki vagy valakik, ja és kérem, ezek nem csillognak ám és ha napra mennek bizony meg is pörkölődnek, viszont a divatra igen nagy hangsúlyt fektetnek!), vérfarkasokat, akik telihold idején annyira veszélyesek, hogy inkább önszántukból vállalják az erre az időre jutó bebörtönzést, társasági eseményeken pedig nyers májat eszegetnek. És persze itt vannak a természetfelettieken kívül a természeten túliak, azaz a lélektelenek - akit Miss Alexia Tarabotti testesít meg- akik sehová nem sorolhatóak, ellenben a természetfelettieket csak a sima érintésükkel meg tudják fosztani az adottságaiktól.

2. Alexia karaktere már az elején magával fogja ragadni, hisz milyen egy karakán karakter lett ő a sok tökéletes női főszereplő felhozatalban. Alexia nem szép, legalábbis a viktoriános korban nem számított annak, ráadásul az apja talján, azaz a bőre nem hófehér, az alkata nem törékeny, hanem nőiesen telt és amúgy is egy igazi kékharisnya, szóval úgy egészében nem illik bele a tökéletes nő képébe az akkori Angliában. Ja, és ráadásul vénkisasszony, és ezen tény felett nem kesereg ám, egyszerűen elfogadja, hogy ezt a lapot osztotta neki az élet és ez miatt az én szívemnek igazán kedves lett.

3. Imádni fogja a vérfarkasok alfahímjét, Lord Maccont, aki alfább az alfánál is, ráadásul skót származású és ha ideges vagy izgatott, akkor érződik is az akcentusa. Ráadásul ezek a vérfarkasok belevaló kemény legények ám, a telihold közeledtével egyre veszélyesebbé válnak, és aki egyszer rátalál élete nagy szerelmére az bizony ki is nyilvánítja az igényét az ifjú - azaz jelen esetünkben már nem is annyira zsenge - hölgy iránt. Merthogy természetesen ki másban találná meg élete párját ez a morózus és veszélyes skót, ha nem Miss Lélektelenben?

"Lord Maccon elismerően figyelte Alexia mozdulatait. Tarabotti kisasszony reggelente talán rosszallóan tanulmányozta önnön képmását a tükörben, de az alakján egyáltalán nem volt semmi kifogásolnivaló. A grófnak jóval kevesebb lélekkel és férfiösztönnel kellett volna rendelkeznie, hogy ez a nyilvánvaló tény hidegen hagyja. Alexia vonzereje azonban rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. Lord Maccon szerény tapasztalatai szerint még nem született a világra nála bosszantóbban bőbeszédű nő." 

 ***

"– Én még soha nem hunyászkodtam meg!

– Egy hosszú élet során számtalan lehetőség nyílik rá, hogy új és érdekes képességeket sajátítsunk el."

4. Néhány jelenetnél, pergő párbeszédnél nem csak, hogy mosolyra húzódik majd a szája az olvasónak, hanem esetleg hangosan fel is nevet, illetve nagyon-nagyon fogja sajnálni, hogy ő bizony lélekkel rendelkezik, ráadásul a 21. század embere, és nem a viktoriánus Anglia lakója.

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf." 

***

"Ne utasítgasson engem ebben a hangnemben, maga… – keresgélte a kellően sértő szót – maga pudlikutya! Nem vagyok a falkatársa." 

5. Amint elolvasta a Lélektelen utolsó oldalát is, fejet hajt majd az írónő tehetsége és humora előtt és azonnal venné is kezébe a folytatást.

Egy dolgot nem értettem csak. Több, mint két éve, hogy beszereztem ezt a könyvet. Miért csak most olvastam el? Ha más is így van vele, annak azt tanácsolom, hogy ne halogassa, mert igazán üdítő színfolt ez a regény a nagy vámpír/vérfarkas őrültben, totálisan kikapcsol, megnevettet, egyszóval tökéletes kis olvasmány, ha nem valami komoly, hanem egy gyorsan olvasható és könnyen megszerethető történetre vágyunk!


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadási év: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória

Irány az Antarktisz!

Katarina Mazetti: Pingvinélet

 

Nem is sejtettem, hogy egy Antarktiszra szervezett társasút ennyire szórakoztató lehet. Pedig de! Ráadásul milyen sokféle indok miatt indulnak útnak ide emberek. Ha azt gondolnánk, hogy legtöbbjüket az hajtja, hogy világot lássanak, akkor bizony nagyot tévedünk. Katarina Mazetti Pingvinélet c. könyvében megformált szereplőinek ez jó esetben csak a másodlagos indoka arra, hogy hajóra szálljanak.

Itt van mindjárt egy kedves öreg hölgy Alba, akinek a célja az, hogy megélje a 120 évet, és hogy az Antarktiszra tartó utazás során megírja Az elfajzott fajok eredetéről címet viselő értekezését, amelyben az emberek és állatok viselkedését hasonlítja össze. Jelen esetben az állatok a pingvineket, fókákat, albatroszokat jelenti és ha első ránézésre nem is gondolnánk, hogy vannak hasonlóságok köztünk és eme fajok között, Alba olyan éles szemű megfigyelő, hogy többet is fel tud írni naplójában.

"1. Az emberek világában, éppen úgy, mint az állatokéban, fontos a testbeszéd és a viselkedés tanulmányozása, sokkal inkább, mint a szóbeli közlésé. Az állatok egyszerűek, őszinték. Csak az ember rejti érzéseit a szavak ködfüggönye mögé.

2. A felnőtt egyedek násztánca az egyik legszebb és legmeghatóbb jelenség, amit az ember megfigyelhet. (Ez érvényes mind az ember-, mind az állatvilágra.)"

Aztán a másik főszereplőnk Tomas, aki bizony azzal a céllal fizetett be erre az útra, hogy eldobja magától az életét. Odahaza Svédországban eddig tökéletesnek gondolt élete hullott darabokra, felesége elhagyta őt és két gyerekükkel a messzi Amerikában kezdett új életet egy új férfi oldalán. Tomas felszámolja mindenét, eladja a közös házukat, befizet erre az útra és azt tervezi, hogy majd a pingvinektől nyüzsgő egyik szigeten végleg elbúcsúzik a vakítóan kék égbolttól, a jégtábláktól, az Antarktisz nyújtotta csodáktól.

Csakhogy nem számol Wilmával. Ez a fiatal nő súlyos titkot rejteget az utastársai elől (pár fejezet után azért a szemfülesebb olvasó nagyjából már sejti, hogy mi lehet ez), mégis, ahelyett, hogy depresszióba és önsajnálatba süllyedne, mosollyal az arcán és telve optimizmussal élvezi az életet. Ráadásul igyekszik mindezt ennek a fura férfinak, Tomasnak is átadni, akivel kapcsolatban Wilmának első látásra jeleznek a radarjai, hogy a pasival nincs minden rendben.

"Ha Wilma a pokolba kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, nincs-e egy kis grillkolbásza…."

El lehet képzelni, hogy egy hosszú hajóút során ha legalább három ennyire különböző (és nem mellesleg nagyon jól megalkotott) karaktert egymás mellé teszünk, háttérnek az Antarktiszt választjuk a sok bohókás pingvinnel, ijesztő és basáskodó fókákkal, tengeribetegséggel megspékelve mi mást kaphatnánk mint egy kacagtató, helyenként bölcs gondolatokkal teli vígjátékot.

" Minden ember jéghegy. Sose feledjük, hogy a személyiségünk kilenctizede a felszín alatt található. Ez teszi érdekessé az életet."

Mazettitől eddig A pasi a szomszéd sír mellől c. regényét olvastam, amit imádtam. Azt szerettem már akkor is benne, hogy a karakterei annyira hétköznapiak, annyira emberiek, teli hibákkal, hogy nem azt éreztem, hogy én miért nem vagyok olyan tökéletes, mint a főszereplői, hanem pont azt, hogy jé, ezek ugyanolyan lököttül viselkednek, mint ahogy én szoktam. 

Na, ez az érzés itt is végig jelen volt. Őrült egy bagázst sikerült megalkotnia megint, de tisztán jó értelemben. A három főszereplője mellett nagyon jó mellékszereplőkkel tette még mozgalmasabbá a történetét. Személy szerint imádtam a két öreglány (könyv szerint 59+-os korú idősebb hölgyek) pasifogására tett kísérletét, akik azért fizettek be erre az útra, hogy a potenciális agglegények (azaz a madárlesre érkező amatőr ornitológusok) közül férjet fogjanak maguknak, és az egyikük az utazás során próbált is valamennyi tudást magára szedni, hogy csevegni tudjon a madarakról. (Nekem már két pingvinfaj megkülönböztetése is nehezen menne szerintem.)

Az előző regényéhez képest itt sem volt szerelem első látásra (hál'istennek!), de azért én nem aggódtam, mert tudtam, hogy szereplői előbb-utóbb egymásra találnak majd (és azt hiszem nem lövöm le senkinek ezzel a poént, hisz elég csak a piros szíves léggömböt tartó pingvinre pillantani a borítón és jól tudjuk, hogy mit kapunk majd a végén). Ennek az érzelemnek a kialakulását is mindig életszerűen írja le. Az első időkben maximum azt érzi a két ember egymás mellett, hogy jó a másik társaságában lenni, hogy jól esik csak az, hogy kihozod a sodrából vagy a nyugalmából a másikat (Tomas akciója Wilma felé) vagy sikerül egy-egy igazi mosolyt varázsolni a másik arcára (Wilma akciója Tomas felé). Aztán persze történik valami, ami felnyitja a két ember szemét és már más aspektusban látják a másikat és az utazás alatt szerzett közös élményeiket.

Egyébként egy cseppnyi óvatosságra intek mindenkit ezzel a könyvvel kapcsolatban. Eddig nem voltam odáig az Antarktiszért, de amit Bernadette (Maria Semple Hová tűntél Bernadette? c. könyvének főszereplője) olyan szépen elkezdett előkészíteni bennem, azt most Mazetti és ez a lökött bagázs csak még jobban megerősítette, azaz ha egyszer sok pénzem lesz és esetleg én is 120 évig akarok majd élni, az tuti, hogy beiktatom az Antarktisz meglátogatását is! Szóval csak óvatosan, hisz a könyv sóvárgást okozhat eme táj iránt! Csak ez a fránya tengeribetegség ne lenne!

"– Bizonyos időközönként mindenkire ráférne egy kiadós tengeribetegség – morgott Sven. – Az emberek alázatosak és kedvesek lesznek, belátják, hogy a természettel szemben tehetetlenek. Fel fogok találni egy gyógyszert, ami nem elmulasztja, hanem előidézi a tengeribetegséget. Hataloméhes uralkodóknak be lehetne adni, amikor el akarnak foglalni egy országot, ki akarnak vágatni egy erdőt, vagy el akarják tángálni a feleségüket. Feltalálom ezt a gyógyszert, biz' isten! Aztán elkészítem az ellenszerét is, és akkor soha többé nem lesz gondom."

Értékelésem: 4 / 5 -ből

Kiadó: Park

Kiadási év: 2013

Fordította: Kertész Judit