Na de hogy kerül a torta a temetőbe?

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Amikor ez ember sokat olvas, akkor nagyon várja azokat az élményeket, azokat a könyveket, amelyek tudnak valami újat adni, nem csak a szokásos klisékre fűznek fel egy unalomig ismert történetet. Rosemarie Eichinger könyve már a címével is kiemelkedik a többi, a gyászt és annak feldolgozását középpontba állító ifjúsági történetek közül. Hiszen ki tudna elmenni egy olyan könyv mellett, amelynek a címe az, hogy Esznek-e a halottak epertortát? Én nem tudtam és örülök is, hogy felfigyeltem erre a rövidke, 150 oldalas kis feel-good könyvre (ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni a témával kapcsolatban).

Azt persze le kell szögeznem, hogy ez egy ízig-vérig ifjúsági könyv. Mind a főszereplők korát tekintve, mind a téma kidolgozottságát, hisz nem megyünk annyira mélyre, nem vájkálunk hosszasan a szereplők lelkivilágában. Egyszerűen csak nyomon követjük két kiskamasz találkozását, akik jókor lépnek be a másik életébe, hogy egy nehéz szakaszon átsegítsék egymást. A könyv főhőse a 12 éves Emma, aki édesapjával egy temetőben él, hisz apja a sírásó. A lány ennek megfelelően kicsit furább, mint kortársai. Suli után nem a bevásárlóközpontokban korzózik a barátnőkkel, hanem a temetőben látogatja meg számára kedves helyeit, történeteket talál ki az elhunytakról, miközben éli meghitt kis életét édesapjával kettesben. Egy nap azonban a "megszokott" temetőlátogató vénasszonyokon kívül egy fiú is feltűnik, aki nap nap után nem csinál mást, csak ül egy sírnál. Ő Peter, aki egy banális baleset folytán elvesztette ikertestvérét. A halálát követően a fiú családja nem tud vigaszt nyújtani egymásnak, ezért a fiú ikertestvére sírja mellett keres magának gyógyírt a lelki sebeire. Persze Emma nem bírja a fiút nem megszólítani és így a fura lány és a hallgatag fiú közösen elindulnak azon az úton, ahol mindkettejük életének krízishelyzetére talán egy barátság lesz a megoldás.

"– Los Días de los Muertos. Mond ez neked valamit?
– Életemben nem hallottam.
– A halottak napjai. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottak november első két napján meglátogatják a családjukat. Ezért ilyenkor rikító sárga körömvirágot szórnak a halottaik sírjától a házuk kapujáig, hogy a halottak odataláljanak. A házakat feldíszítik, és napokig főznek rájuk.
– Kikre?
– A halottakra, te süket! Az egész ország ünnepel. Csontvázakat csinálnak papírmaséból, halálfejeket cukormázból vagy csokiból. Arrafelé, aki meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért, mert meghaltak. Érted?"

Több dolog miatt szerettem nagyon ezt a könyvet. Egyrészt üdítő volt Emma kistinédzser narrációja, a mód, ahogy ő látja a világot. Hogy mindig mindent visszavezet a halálra, az elhalálozás lehetséges módjaira, ugyanakkor sokszor pont azt a támaszt nyújtja ezekkel a bizarr kijelentésekkel, amelyre a másik félnek szüksége van. Tetszett, hogy Peter vesztesége miatt kezdi ő maga is édesapját kérdezgetni azokról az időkről, amikor elvesztette az édesanyját. Mert látja, hogy a fiúnak micsoda fájdalom az ikertestvére halála, és kezdi felfogni, hogy az, hogy ő nem emlékszik az édesanyja halálára, az még nem jelenti azt, hogy őt ne érte volna veszteség. Pláne, amikor az édesapja ajtaján egy új nő kopogtat. És az apuka, őt sem sem szabad kihagynom. Egy csudapofa volt, aki rajong a lányéért, aki isteni kajákat főz, néha ugyan elég bizarr hozzávalókkal kísérletezik a konyhában, de a végeredmény mindig fenomenális. És aki talán kap egy új esélyt az élettől.

"– Hiányzik?
– Igen – a válasz gyors és határozott.
– És mikor hiányzik a legjobban?
– Amikor curryt készítek. Az volt a kedvenc étele. Vagy amikor összetekered a palacsintát. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő. Reggelenként érezni vélem a fürdőszobában a samponja illatát, pedig soha nem használjuk azt a sampont. Ha tulipánt látok, mert az volt a kedvenc virága. Eső után, mert imádta beszívni az esőáztatta kert illatát. Amikor alszol, mert néha pont úgy horkolsz, mint ő."

Szerettem amiatt is, hogy Peter milyen szép fokozatosan nyílik meg Emma felé. Hogy bár kezdetben valóban nagyon-nagyon furcsának találja ő is a lányt, a lakhelyét és az egész gondolkozását, egy idő után meglátja Emma értékeit. Rájön arra is, hogy bár ő a szülei támogatását várja a gyász feldolgozásában, de egyszerűen akkor sokk érte a családot, hogy talán neki, az immár egyedüli gyermeknek kell megtenni a szülők felé az első tapogatózó lépéseket, hogy észrevegyék, hogy van még miért és kiért felállniuk és tovább működniük mint család.

"Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van."

De a legjobban a humoráért szerettem ezt a könyvet. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen témájú könyv olvasása közben ennyiszer fogok felnevetni, vagy ennyiszer csóválom majd Emma beszólásain, akasztófahumorán a fejem. De így történt. És épp ezért azt gondolom, hogy remek könyv ez, tud újat mutatni és mondani a témában. Csak ne várjunk tőle olyan mélységet és kidolgozottságot, mint egy felnőtteknek szóló regénytől.

Kiadó: Kolibri

Kiadási év: 2017

Fordította: Nádori Lídia

A Barbie-k cseppet sem rózsaszín világa

Sarah Pinborough: 13 perc

Olyan régóta vágytam már valami igazán klassz olvasási élményre, arra a régvolt érzésre, amikor hajnalig fent maradtam olvasni és reggel is az első gondolatom az volt, hogy olvasni kéne még pár oldalt. Vagy amikor folyton csak a könyvben történteken kattog az agyam, a villamoson utazva zenét hallgatva is a főszereplők cselekedeteit elemzem magamban. És én lepődtem meg a legjobban, amikor mindezt egy YA pszichothrillertől kaptam meg. Kéretik nem nevetni!

A 13 perc jó ideje a radaromon volt, igaz, először egészen a szélén, mert eleinte a borítót találtam iszonyat ütősnek, majd egy antikváriumos körút alkalmával beleolvasván a könyvbe egészen nehezen tudtam otthagyni. Végül a könyvtárban csaptam le rá és mostanság bekövetkezett hosszú hétvégéknek hála végre sorra is tudtam keríteni. Pár nap alatt befaltam. Pedig egyáltalán nem egy könnyű történet, persze, hiszen pszichothriller, de gondoltam ha YA, akkor biztos a lightosabb fajtából. Hát nem. Pinborough tinédzser főhősei a rémálmaim megtestesítői. Ugyanakkor baromi kettős érzés ez, mert pont az a brutalitás amit magukban hordoznak, a viselkedésük, az egész miliő, a középiskolai rangsorban való hely adja a sava-borsát a könyvnek. Az pedig piszok erős.

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Adott egy lány, Tash, aki a gimi egyik legnépszerűbbje, és hihetetlen módon egyik hajnalban a folyó jeges vízéből húzza ki egy arra járó kutyasétáltató, de a lány még így is 13 percig halott volt, míg nem sikerült újraéleszteni. Nem emlékszik mi történt vele, csak azt tudja, hogy nem akart öngyilkos lenni és hogy a "balesete" valahogy kapcsolódik két legjobb barátnőjéhez, akikkel hármasban ők a suliban a Barbiek - szépek, csinosak, szőkék, népszerűek. Mindenki velük akar barátkozni, ugyanakkor ők megválogatják, hogy ki kerülhet közéjük. Ennek a válogatásnak esett áldozatul pár évvel ezelőtt Becca, aki Tash gyerekkori legjobb barátnője volt. De a két másik Barbie megjelenése után már nem volt megfelelő a csapatba, ezért lazán ejtve lett. A lány, a mai napig nehezen tudja ezt feldolgozni, mégis ő lesz az az ember akibe Tash a balesete után megbízik, akivel napról napra újra egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Mert Tash érzi, hogy valami bűzlik a balesete körül, csak nem tudja, hogy mi, de Beccával közösen megpróbálják azt kideríteni.

Így nem tűnik olyan nagy történésnek a sztori, de ahogy lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ásunk Tash, Becca és a két Barbie életébe úgy érezzük, hogy ezekkel a tinédzserekkel valami nagyon nincs rendben. És itt nem csak a szex, a töménytelen mennyiségű drog miatt gondoljuk, hanem valami rothadás árad a sorok közül és a lányok lelke mélyéről. Pinborough nagyon ügyesen játszik velünk olvasóval, hisz én a végéig nem tudtam eldönteni, hogy a lányok közül kinek van a legtöbb vaj a fején. Mert itt aztán higgyétek el mindenkinek van valami takargatnivalója. És hiába agyaltam menet közben a MI TÖRTÉNHETETT? kérdésen, én bizony nem jöttem rá a csattanóra. Teljesen más irányba keresgéltem. De azt hiszem ez a számomra nagyon erős hangulatnak köszönhető volt, hisz annyira beszippantott a könyv, hogy alig akartam letenni. Az meg külön pontot érdemel tőlem, hogy bár Becca a mesélő, de olvasunk az esetről újságcikkeket, pszichológusokkal történt megbeszélésekről feljegyzéseket, rendőrségi jegyzőkönyveket, sőt, Tash naplójából is kapunk részleteket, szóval a stílus sem lesz unalmas egy percre sem, hanem ezáltal sokkal színesebb, valóságszagúbbá válik.

"Bizarr, ha felnőttek hálálkodnak a tinédzsereknek. És egy kicsit ijesztő. Mintha mind egyenlőkké válnának, és nem maradna biztonság a világban. A gyerekkoruknak vége. Egy váróteremben vannak a felnőttkor szélén. A senki földjén, ami már nem az egyik, és még nem a másik. Ez néha irtó jó. Néha totál szívás."

Ami fájt olvasás közben, hogy ha a tinédzsereknek manapság tényleg ilyen a világuk, tényleg ilyen hierarchia uralja a sulik szociális életét, meg a közösségi médiának tényleg ekkor a szerepe az életükben, akkor én rohadtul örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Döbbenet egyszerűen, hogy egyik napról a másikra kizárhat magából egy közösség egy-egy poszt hatására, vagy te lehetsz a suli legnépszerűbbje. Pont ezért bírtam Beccát talán a legjobban a csajok közül: nagyívben tett rá, hogy mit írnak róla, számomra helyenként olyan "badass" női karakter lett. Persze a lelke legmélyén neki is fájt hogyan bánnak vele, és abba belegondolni, hogy a tinédzser évek alatt, amikor szerintem a legsebezhetőbbek vagyunk, mert magunk sem értjük sokszor, hogy mi történik a lelkünkben, a testünkkel, szóval pont ekkor ilyen sérüléseket szerezni talán örökre feldolgozhatatlan marad. Azt hiszem ez miatt jó lett volt ennek a könyvnek a legvégén egy epilógus is, hogy legalább úgy csukhassam be, hogy van még remény. De ezt leszámítva Sarah Pinborough 13 perce kikapcsolt, szórakoztatott, és mindenképpen kedvet csinált az írónő további könyveihez is.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Tomori Gábor

Amikor valaminek vége van

Csapody Kinga (szerk.): Szakítós

novellák, életek, könnyek

Minek is lehet vége? Egyszer bizony mindennek. Jelen esetben a Szakítós című fiataloknak szóló novellagyűjteményt olvasva legfőképpen kapcsolatoknak. Szerencsére nem csak a szerelem témaköré csoportosultak a magyar szerzők novellái, mert nagyon jó érzékkel felismerték azt is, hogy a fiatalok a szárnypróbálgatásaik során nem csak a szerelmi kapcsolatok kapcsán hoznak döntést a befejezésről, a lezárásról, hanem bizony előfordul a családdal, szülőfölddel, iskolával és a barátokkal való szakítás is, legyen ez akár átmeneti vagy a rosszabb esetben teljesen végleges.

Amikor megláttam a könyvtárban a Szakítóst, gondolkozás nélkül kihoztam, hiszen a Menő Könyvek Első címet viselő novellafüzérét nagyon szerettem olvasni. Friss volt, üde, élvezetes. Hasonlót vártam el a Szakítóstól is, attól függetlenül, hogy témáját tekintve tudtam, hogy nem pozitív tartalmú novellák várnak majd rám. De bíztam a szerzőkben, akik már az Elsőben is bizonyítottak. Ettől függetlenül sajnos ez a kötet nem ért fel az Elsővel nálam. Pár nagyon jó írást találtam benne, de a legtöbb véleményem szerint nem lett elég érdekes. Volt olyan, amit untam, volt olyan, ami csak úgy átfolyt rajtam, volt ami, nagyon nagy durranás akart lenni, de kicsit nagyobb füstje volt mint a lángja. Ezt leszámítva a megcélzott korosztálynak bátran ajánlom elolvasásra, biztos mindenki meg fogja benne találni azt, amiért érdemes volt elolvasni.

A személyes kedvenceim:

Dragomán György: Soha többé

Az első olyan novella volt a könyvben, amely bemutatta, hogy a szakítás nem csak a szerelem terén következhet be az ember életében. Szerettem az ő írásaiban, hogy van, amelyik csak pár sor vagy éppen alig fél oldal, de abban is minden benne van, amit el lehet mondani a témával kapcsolatban. Erősek voltak ezek egytől egyig.

Kalapos Éva Veronika: Majd hívlak

Az egyik kedvencem lett. Nagyon tetszett, hogy egy fiát egyedül nevelő anyuka szemszögéből látjuk a gyerek és barátnője kapcsolatát és szakítását és hogy ez az anyában milyen régi, fájó dolgokat hozott a felszínre. Plusz külön pont az miatt, ahogy reagált az édesanya a dolgokra.

Király Anikó: A kék zsiráf

A szakítás helyett talán az útkeresés áll a középpontban, illetve a korábbi énünkkel való szakítás. Volt benne családon belüli magány, kitűnni vágyás a szó olyan értelmében, amikor egy fiatal szavak nélkül kiabál, hogy "vegyen már észre valaki". És egy váratlan helyzet, meg egy váratlan ember betoppanása, aki talán elindítja a dolgokat a jó irányba.

Szabó T. Anna: Szakítás és megismerés

Talán a legszebb novella ez volt számomra. A kötet esszenciája lett Szabó T. Anna rövid története. Minden benne van, ami fontos, hogy kivel, mivel lehet szakítani, és hogy ezek hogyan formálják az ember jellemét. 

"Szakítani jó. Kilépsz az ismeretlenbe, és keserves küzdelem után rátalálsz a saját szabadságodra. (...) A szakítás megtanít arra, hogy széthúzd az időt, mint egy függönyt, és a résen beláss a múltba. Vagy a jövőbe. A jelenben állsz, de minden pillanatod múlt, minden pillanatod jövő. A szakítás: lehetőség. Tanulj meg élni vele."

Totth Benedek: Te kedves rohadék...

Lehet úgy írni egy szerelmi háromszögről, hogy mindhárom félnek szorít az olvasó, és nem többször elhasznált klisékkel építkezik az író. Totth Benedek novellája pont ezt bizonyította számomra. Ráadásul drámai helyzetbe tette a szereplőit, a novella végét nyitva hagyva. Tökéletes zárása volt a kötetnek.

Kiadó: Menő Könyvek

Kiadási év: 2018

"Mert az élet gyönyörű, ugye?"

Szabó Magda: Álarcosbál

Az egyik szép napsütéses szombaton fogtam magam és elmentem a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Három kiállítást néztem végig, amelyből az egyik a Szabó Magda születésének századik évfordulója alkalmából az "Annyi titkom maradt" mottót viselő volt. Bár már olvastam Szabó Magdától, a kiállítást végigjárva, regényről regényre haladva azon gondolkoztam, hogy mennyire találó címet adtak ennek a tárlatnak. Számomra Szabó Magda még mindig nem egy nyitott könyv és azt hiszem soha nem is lesz az. Ugyanakkor nagyon hálás vagyok neki, hogy olyan lányregényekkel örvendeztetett meg minket, olvasókat, mint az Abigél vagy a Születésnap. E kettőt olvastam tőle ebben a kategóriában és ezt is csak felnőtt fejjel, de én ugyanúgy beleszerelmesedtem mindkettőbe, mint ha tinédzserként olvastam volna. A mindennapokkal megtépázott idegeimre most pedig az Álarcosbált vetettem be, és nem is hozhattam volna jobb döntést ennél, hisz beállt a kedvenceim sorába ez a történet is.

 

"Mert az élet gyönyörű, ugye, Endi?
Mikor nincs háború, ugye, gyönyörű élni?
Nézni városokat, hegyeket, fényeket, érezni mindenféle illatot meg az erdők szagát, sétálni, mikor a hó fúj, aztán bemenni a meleg szobába, élvezni a kályha melegét, vagy nyáron beleugrani a folyóba, jó könyveket olvasni, zenét hallgatni, mindenféle értelmes dolgokat csinálni…"

Ha jelzőkkel kellene illetnem az Álarcosbált olyanokat mondanék mint bájos, keserédes, felzaklató, megnyugtató, puha, csendes, elementáris erejű. Fura szavakat dobálok most egymás mellé, de higgyétek el, mindegyik igaz a regényre. Amelynek főhőse a 14 éves Krisztina, aki 1944-ben látta meg a napvilágot és aki soha nem ismerhette meg édesanyját, mert az a háború közepette belehalt a szülésbe. Nagymamája nevelte, egészen addig, amíg a fogságból haza nem tért az édesapja. Ez a kislány 14 éves koráig nem tudta, hogy milyen az anyai szeretet, mindig csak sóvárgott Zsuzsa (az édesanyja) után, akit egy a zongorára állított fényképről ismer csak. Krisztina ugyan szeretetben nő fel, de a két felnőtt, akik a számukra legfontosabb embert vesztették el Zsuzsa halálával, soha nem tudnak kilábalni a gyászukból, a kis család csak csendben elvegetál az évek alatt. Egészen addig, amíg Krisztina új és fiatal, a régi hagyományokkal szakító pedagógust kap osztályfőnökének. Ez a fiatal nő nem tudja, hogy Krisztina passzív és visszahúzódó, osztálytársai társaságát kerülő viselkedésének mi az oka. Ő csak egy kislányt lát, akin változtatni szeretne, de persze az élet a végén a tanárnőnek adja majd a legnagyobb leckét.

"Pedig Nagymama mindig azt mondta, beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely. Beszélni kell."

Szabó Magda mondatai bár fiatalokhoz szólnak, mégsem vesztenek semmit sem a líraiságukból. Gyönyörűen ír. Úgy facsar rá az ember szívére egy-egy mondatával, hogy hirtelen nagyon uralkodnom kellett reggel a villamoson olvasás közben, hogy ki ne folyjanak a könnyeim a napszemüveg mögül. Lehet, én vagyok érzékenyebb időszakomban, de nem egyszer, nem kétszer éreztem hatalmas gombócot a torkomban. Arra is sokszor gondoltam, hogy az én édesapám is '44-ben született, ő is nagyon korán, pár évesen elvesztette az édesanyját, csak neki soha nem toppant be az életébe egy ilyen pedagógus. Pedagógus és nem tanár. Mert ez a fiatal nő, Éva, igazi nagybetűs pedagógus volt a számomra. Aki nem csak tanít, hanem nevelni, formálni is próbál. Minden kis-és nagydiáknak szívből kívánnék az iskolás évei alatt legalább egy ilyen tanárt, aki így óvja, félti, ugyanakkor határozottan tereli, kibontakozásra, elfogadásra, megértésre, odafigyelésre neveli őket.

"(…) gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi."

Tudom, hogy az Álarcosbál is egy olyan történet lett számomra, amelyhez bátran és nagyon sokszor fogok nyúlni még a jövőben. Tele van csodás gondolatokkal, gyönyörű képekkel, az ember mellkasát szétfeszítő érzelmekkel. Ráadásul Szabó Magda ugyanolyan tehetséggel írt nekem a télről néhány mondatban (vagy ötször elolvastam azt a bekezdést), mint arról, hogy két ember csak a nézésével milyen érzelmet képes kommunikálni a másik felé. És aki nekem azt le tudja írni, hogy mi volt ebben a nézésben úgy, hogy a két jómadarat egymás karjába löktem volna rögtön, attól nekem még sok könyvet kell elolvasnom. Persze a kiállítás végére is ugyanerre a következtetésre jutottam. Nem mondom, hogy minden könyvét egymás után sorra fogom venni, mert szerintem a történeteihez is meg kell érni, de az biztos, hogy az Ókút már itt várja sorát az asztalomon a könyvtárból. Addig pedig azt hiszem, hogy a Születésnapból és az Abigélből is szeretnék majd egy saját példányt az Álarcosbál mellé.

Kiadó: Móra

Kiadási év: 2018

A csodabogárságon túl

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?

A számomra az idei Top könyvekbe biztosan bekerülő Három dolgot mondj után eléggé izgultam az írónő új könyvének elolvasása előtt. Főleg, amikor realizáltam, hogy a téma hasonló: szülő elvesztése, a tragédia feldolgozása és két fiatal kapcsolata, amely talán gyógyírt jelent a veszteségre. De ahogy belekezdtem az aggodalmaim elszálltak, rögtön magával ragadott a regény hangulata és a főszereplők.

Nem hiszem, hogy össze kellene a Hogy folytassam?-ot hasonlítani az előző könyvvel, mert bár a téma egyező, azon belül is tudott kicsit csavarni a történetszálon az írónő és persze a karakterek is teljesen más jellemek. A főszereplőlány Kit, egy balesetben elveszti édesapját, így egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordul a világa. Anyukájával kettesben maradnak, és valahogy a veszteség nem hozza őket közelebb, mindketten némán szenvedek, bár úgy tűnik, hogy visszatértek a dolgaik a megszokott kerékvágásba, ez csak a látszat. Talán épp ezért dönt egyik nap Kit úgy a suliban, hogy nem a barátnői mellé ül le, hanem Davidet választja asztaltársául, aki mindig egyedül ül, a fülesével a fülében és egy füzetbe jegyzetelgetve, azt olvasgatva. Kit maga sem gondolta, hogy ez a döntése milyen hatással lesz a saját és a fiú életére, életreszoló változásokat indít el mind bennünk, mind a környezetükben ez a cselekedet.

"Mindig az derül ki, hogy a közhelyek okkal közhelyek. Azért azok, mert igazak, az alábbi pedig minden kétséget kizáróan az: csak az után tudod értékelni azt, amid van, miután elveszítetted."

David számomra az egyik legszerethetőbb karakter. Kit üdítő őszintesége és keresetlen szókimondása miatt kezdi megszeretni a fiút, aki bár tudja, hogy mi történt a lány apukájával, a lányt ugyanúgy kezeli, mint a baleset előtt. Nem lesz zavarban attól, hogy az édesapja haláláról beszéljenek, hogy Kit halállal, elmúlással, fájdalmával kapcsolatos gondolatait meghallgassa vagy azokra reagáljon. Davidnek más okoz problémát: ő az érzelmeket, azok felismerését és azonosítását, a kommunikációt találja nehéznek. Mert ő Aspergeres. És most ez a szindróma adta ennek a könyvnek a sava-borsát. Én bevallom imádtam David fejében lenni, megismerni az ő érzelmeit, amiket maga sem tudott azonosítani, hogy milyen segítséggel igyekszik eligazodni egy amerikai gimnázium néha kegyetlen hierarchiájában, hogy a saját tapasztalataiból mások segítségével és apró rávezetésekkel milyen következtetést tud levonni. Hogy milyen szép lassan engedi be Kitet a saját kis világába, hogy milyen lassan enged pár dologban, és hogy amikor a bátorsága hatására megnyílik ez a fiú, akkor a világ milyen kegyetlen reakciót ad erre. Voltak számomra benne fájdalmas részek, amikor én is úgy összegömbölyödtem volna, mint David, visszahúzódtam volna valami csendes helyre ott belül, ahol azok a gonoszságok már nem fájnak, amit az emberek azért követnek el valaki ellen, mert más, mert nem fedi le a normális kategóriáját. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen igazságtalanság az, hogy folyamatosan kategóriákat állítunk fel mi emberek, és aki nem fér bele, nem passzol, az már nem is jó, az már kívülálló, az már nem kell, azt vessük ki magunk közül? Különben is: mi a normális? Mi a szép? Mit jelent, ha valaki okos? Miért kell mindenhez mérce? Miért így éljük az életünket? És ezeknek a mércéknek ez a srác az életének minden egyes percében ki van téve, csak akkor kezdi ezeknek a negatív oldalát még jobban megélni, amikor Kit miatt kibújik a puha, családja szeretetével és támogatásával kibélelt csigaházából. És ugyan ez a regény Kit gyászának, egy szeretett szülő elvesztésének és annak feldolgozásának a története, számomra inkább David és a normalitás / másság kérdéskörének a regénye volt.

"Van egy ismert szólás, amely szerint ha találkoztál egy autistával... találkoztál egy autistával.

Szóval te velem találkoztál.

Éppen velem.

Nem egy diagnózissal."

Julie Buxbaum stílusát nagyon szeretem. Gördülékeny, abszolút érződik, hogy nem túlcifrázni akarja a dolgokat, nem irodalmi magasságokba akarja emelni a témát, hanem hétköznapi módon, érthetően, a fiatalokat megszólítva. Szeretem a humorát, hisz itt is voltak kacagtató pillanatok. Szeretem azt, hogy milyen sok érzelmet képes megmutatni: a sok negatív gondolatot a veszteség kapcsán, a barátságok átalakulását bizonyos élethelyzetekben, két fiatal szép lassan kibontakozó barátságának, kezdődő szerelmének pillanatait, a családban működő kapcsolatokat szülő és gyermek és a testvérek között. Számomra ő egy friss szellő a young adult műfajban, és nagyon örülök hogy rátaláltam, mert kellenek ilyen könyvek is. Ami nemcsak mosolyt csal az ember arcára, mert hogy olyan cuki az egész, hanem néha egy-egy könnycsepp elmorzsolását is kiváltja, mert amiről szól, az nem csupa rózsaszín vattacukor.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2018

Fordította: Bíró Péter

Két könyvről röviden

Daryl Gregory: Mind remekül megvagyunk

Amikor olvastam, hogy a GABO SFF zsebkönyvek kiadásába kezd, tudtam, hogy előbb-utóbb én is fogok a sorozatból választani magamnak. Érdekes módon, nem a Mind remekül megvagyunk lett volna az első a sorban, amit kinézek magamnak, de a havi könyvtárazás alkalmával ott virított az újdonságok polcán, gondoltam csak én rám vár, így hazajött velem a történet. Félve kezdtem bele, mert két címke miatt is úgy gondoltam, hogy számomra ez aztán túl van valóban a komfortzónámon: se fantasyt, se horrort nem olvasok sűrűn, sőt szinte alig. Aztán az egész könyvélménnyel kapcsolatban pont e kettő nem hagyott mély nyomot bennem. Persze fantasy ez, meg vannak benne horrorisztikus elemek, de mégis úgy gondolom, hogy számomra nem ezek miatt lett kellemes élmény. Hanem a történet miatt, ami egy terápiás csoport sorsát kíséri végig. A pszichológusnő hétről hétre együtt dolgozik furábbnál furább figurákkal. Ott van elsőként Harrison, a Szörnydetektív, aki talán a "leghétköznapibb" a szereplők közül. Aztán a csoport tagja még a tolókocsis Stan, akit kannibálok karmai közül mentettek ki, a mindig sötét szemüvegben lévő Martin, a fekete ruhákban járó és alig beszélő fiatal lány, Greta és a csontjaiba vésett ábráktól szabaduló Barbara. Különös egy társaságot alkotnak ők. És ahogy fejezetről fejezetre haladunk előre mindannyiukat megismerjük, mindenki kap egy fejezetet, amikor az ő fejében vagyunk mi olvasók. Rájövünk, hogy bár különbözőek ezek az emberek, mégis hasonlítanak valamiben: mindenki menekülne a belső vagy épp külső démonjai elől. Van, akinek segítséget tud ebben nyújtani a csoportterápia, van, akinek megadja a kezdő lökést az újrakezdéshez, van, akinek a lezáráshoz és van, akinek a mindent hátrahagyáshoz. Nagyon szerettem olvasni a csoportfoglalkozások dinamikájáról, hogy ki hogyan nyílt meg, vagy éppen kinek és mikor. Óhatatlanul hatottak egymásra, még arra is, aki teljesen elzárkózónak tűnt a foglalkozások alatt. Nagyon jó ötletnek tartottam a végén a közöttük lévő kapcsolatot, rá kell jönnünk, hogy nagyon sok minden nem véletlenül történik az ember életében. A fantasy elemek ugyan nem vettek meg maguknak, de a terápia, a csoport közötti kapcsolatok, az, hogy a végén mennyire erősebbé váltak néhányan, ez miatt mindenképpen megérte elolvasni.

A kiadásról is muszáj megemlíteni, hogy nagyon eltalált. A zsebkönyv formátum valóban kézreálló, kellemes olvasni, fogni és hát a borító, az is nagyon passzol a történethez. Mindenképpen fogom folytatni az SFF zsebkönyvek sorozatát.

"Minden kis létszámú csoport egy kémiai kísérlet volt, és a procedúra mindig ismétlődött: vegyél néhány instabil elemet, tedd őket egy zárt helyre, és alaposan rázd össze. Az eredmény soha nem stabil vegyület lesz, de időnként olyasmit kapsz, ami képes hasznos munkát végezni – például egy rákos sejteket ölő gázt. Néha viszont bombát készítesz."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2017

Fordította: Novák Gábor

Leiner Laura: A Szent Johanna Gimi 1. - Kezdet

Egy tartósabb zombie állapotomban nyúltam ismét, immár másodjára az SZJG-sorozat kezdőkötetéhez. Utána kellett néznem, hogy kb. hány éve olvastam először és magam is megdöbbentem rajta, hogy van ennek már 6 éve. Minden hibája ellenére én szeretem ezt a sorozatot. Rengeteget nevettem rajta anno, nagyon sok emlékem visszajött a középiskolás éveimről, és érdekes, hogy egy ilyen könyvet olvasva pillanat alatt újra annak a bizonytalan tinilánynak tudom magam érezni, aki csetléseit-botlásait tekintve bizony hasonlóságot tudott érezni Rentai Renátával.

Másodjára - és immár idősebben - olvasva azért egyre jobban a hibáit látom a sorozat kezdőkötetének. Igen, engem is megőrjített Reni anyukájának "kisbarátomozása", meg az állandó gyereknevelő könyvek olvasása. A valóságtól elrugaszkodottnak gondolom a kis létszámú elit iskolát, főleg azt, hogy a srácok egy része csak azért van ott, mert perfektül beszélnek franciául, egyébként nagy ívben tojnak a tanulásra. Viszont még mindig imádom ezt az osztályt, a sok hülyeségükkel együtt. A közösség még csak alakul, még csak ismerkednek egymással, de azért már itt is tudjuk, hogy kiért kell szorítanunk, csak azt nem tudjuk, hogy Cortez vagy Arnold lesz-e a befutó. Úgy olvasva a történteket, hogy már ismerem az egész kifutását, kicsit más színezetet adott a dolgoknak, sokkal jobban tudtam figyelni az apró jelekre. Pl. meglepődtem, hogy Cortez már az első részben hányszor segített Reninek, pedig korábban azt gondoltam, hogy alig törődött vele. 

Bár nem kaptam tőle ugyanazt a szintű élményt, de mégis jó volt egy kicsit visszaülni az SZJG padjaiba, elbújni egy kicsit a mindennapi dolgok súlya elől és azon filózni, hogy meghúzzák-e Renit rajzból vagy sem. Nem mondom, hogy minden kötetét újra el fogom olvasni, de jó tudni, hogy van amihez vissza tudok nyúlni, ha az élet nagyon igénybe vesz. Sőt, találtam magamnak egy új könyvet Laurától, amit mindenképpen el szeretnék olvasni, ez pedig az Ég veled.

"– Reni, tudom, hogy az első nap a gimiben nagyon kemény, emlékszem, nekem is az volt. Csak egyet tudok tanácsolni – nézett apu mélyen a szemembe. – Ne hányd el magad."

Kiadó: Ciceró

Kiadási év: 2010

3 x 3 dolgot mondok

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

1. Elég régóta kinőttem már a Young Adult műfajt, de időről időre mégis teszek vele egy próbát. A választásomat eléggé át szoktam gondolni, nehogy nagy csalódás legyen a vége. Erre a könyvre emlékeim szerint a radarom először Heloise posztja kapcsán jelzett, aztán belefutottam még pár lelkendező véleménybe, így gondoltam, tegyünk egy próbát.

"Hétszázharminchárom nap telt el anyu halála óta, negyvenöt azóta, hogy apu mindent feladott egy vadidegen miatt, akit a netről ismer, harminc azóta, hogy hirtelen Kaliforniába költöztünk, és csak hét azóta, hogy megkezdtem az érettségi előtti utolsó tanévemet egy vadiúj suliban, ahol kábé senkit sem ismerek."

2. Nem kellett három nap az elolvasásához. Elég volt kettő. Mindezt úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem olyan átlaggal olvasok, mint régebben.

3. Szerettem olvasni. Gondoltátok volna?

4. Végre egy olyan YA-könyvet olvashattam, ahol a főszereplő lányról, Jessie-ről teljes mértékben el tudtam hinni, hogy 16 éves. Általában a nyálas és ezredszerre ugyanazt a történetet elmesélő alapszituáció mellett az szokott a problémám lenni ezekkel a könyvekkel, hogy nem illik a stílus egy tinédzser lányhoz, legtöbbször sokkal felnőttesebb szokott lenni. Itt Jessie pont olyan volt, pont úgy viselkedett, pont olyan most divatos szavakat, szleng kifejezéseket használt, hogy teljes mértékben karakterazonos lett számomra. Meg hát nem lehet nem szeretni egy olyan lányt, aki egy könyvesbolti állást a mennyországnak gondol:

"A zsebemben csuriba teszem az ujjaimat, és gyorsan elmorzsolok egy imát, miközben a könyvespolcok között a bolt hátuljában álló asztalhoz sétálok. Máskor kihasználnám az időt, végigsimítanám a könyvek gerincét, körülnéznék, hátha meglátok valamit, amit aztán később kikölcsönözhetek a könyvtárból. De most munkára van szükségem, nem újabb olvasmányokra."

5. Fontos dolgokkal foglalkozott az írónő ebben a könyvben. A központi téma a gyász, egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása. Lépésről lépésre éljük mi is Jessie-vel a napokat, sőt, az órákat, ráadásul a lány nehezített terepen mozog, mert a gyász mellett meg kell birkóznia azzal, hogy édesapja egy új nő mellett folytatja az életét, új városba költöztek, új iskolába került, minden régi tárgyat, szeretett személyt hátra kellett hagynia, sőt, kapott egy undok mostohabátyót is mindezek tetejébe. Ezek mellett előkerül egy olyan téma is, ami szerintem a mai generációnak nagyon fontos: az iskolai zaklatás, erről sem lehet eleget beszélni.

"Az egyik legrosszabb abban, ha valaki meghal, az, hogy eszünkbe jut minden alkalom, amikor nem tettük fel a megfelelő kérdéseket, amikor ostoba módon azt gondoltuk, még bőven van időnk."

6. Természetesen fontos, nagyon fontos szerepet kap a regényben a szerelem. Hisz Jessie-t az új iskolájában eltöltött első katasztrofális napja után egy névtelen e-mail várja egy V/S nevű "jótevőtől", aki felajánlja, hogy segít neki a suli dzsungelében eligazodni, és persze erről a valakiről nagyon hamar kiderül, hogy hímnemű, Cupido pedig szépen teszi a dolgát a két fiatal között. (Amúgy nem kellett zseninek lenni V/S személyének kitalálásához, de nagyon cuki volt az egész, és így is lehetett szurkolni a két fiatalnak, hogy találjanak már egymásra az interneten kívül is.)

7. Ugyan volt a regényben szerelmi sokszög, de nem amolyan twilightos idegesítő formában. Ráadásul a fiatalok meg tudták beszélni egymás között, tudtak ezekről a dolgokról is kommunikálni anélkül, hogy hajtépés lett volna a vége.

8. Tetszett amúgy az is, hogy az írónő nagyon jól megvilágította azt, hogy nem csak azoknak fáj az elválás, akik más városba költöznek és továbblépésre vannak kényszerítve, hanem azoknak a lába alól is kicsúszik a talaj, akik a hátrahagyottak között vannak. Hogy a barátságok már nem lesznek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak, hiába 21. századi technika, chat, e-mail, skype, ezek mégis másabb formája a kapcsolattartásnak, mint amikor valakit nap mint nap látsz, és egész nap együtt lógtok.

"VS: Lehet, hogy az otthon nem feltétlenül egy hely.
Én: Lehet."

9. Nagyon tetszett a levelezés a két fiatal között. Rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a stílust, legyen az a régi, jó kis papír alapú, vagy a mai chates verzió. Valahogy sokkal másabban, nyitottabban kommunikál ilyenkor az ember, elmond olyan gondolatokat is, amit talán első alkalommal vagy akár sokadjára sem merne személyesen, elmond sokszor 3 dolgot, amivel beragyogja a másik fél napját. Csakúgy, mint ahogy ez a könyv ragyogta be az enyémet: megfáradtan vettem kézbe és teljesen fel tudott tölteni, mosolyogtam rajta jó sokat, mert nagyon humoros volt, ugyanakkor sokszor szorult össze a szívem is, de végeredményben az egyik legaranyosabb és legszerethetőbb YA könyv ez, amit mostanság olvastam. Nem tökéletes, vannak benne hibák, de jó volt olvasni, csak kár, hogy olyan gyorsan le lett zárva a vége.

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2017

Fordította: Szabó Luca

Két igazán klassz novellagyűjtemény fiatalokról nem csak fiataloknak

Az elmúlt időszakban a radaromra hallgatva elolvastam két olyan novelláskötetet, amely fiatalokat érintő témákat dolgoz fel. Az első olasz szerzők műveit szedte össze, a második pedig csak magyarokét. Mindkettőt nagyon szerettem és mindkettő esetében azt gondolom, hogy nagyon jó témaindítóak lennének a suliban, vagy otthon a szülők-tinik között, vagy akár barátok/barátnők között egy kis beszélgetésre.

Kimondhatatlanul

Az olasz írók novelláit tartalmazó kötetet nagy várakozásokkal vettem a kezembe. Nagyon tetszett az alapkoncepciója. Mindegyik író - szám szerint 12 szerző szerepel a kötetben - egy-egy érzelem köré építi fel a történetét (van benne 2 képregény is), és ezek olyan érzelmek, amelyekről tiniként nem vagy csak nagyon nehezen tudunk beszélni. Ráadásul a szerzők úgy oldották meg a "feladatul" kapott érzelmek bemutatását, hogy a történetben magában nem mondhatták ki az adott érzelmet, csak a novellák/képregények címében szerepelhetett. Terítékre került a könyvben a vágy, a szerelem, az öröm, a bánat, a fájdalom, a szégyen, a bűn, a gyűlölet, a féltékenység, szóval igazán széleskörű skálán mozogtak a történetek, és nem csak pozitív töltetű érzelmek kerültek feldolgozásra, hanem a negatívok is.

Az én személyes kedvencem a Félénkség, a Kétségbeesés és a Bűn című novellák voltak. A Félénkségben egy buliba csöppenünk, ahol a főszereplő sráccal olyasmi esik meg, amit nem is remélt: megtudja, hogy a lány, aki nagyon tetszik neki, érdeklődik iránta, ugyanakkor olyan helyzet áll elő, hogy a buli résztvevői nem veszik észre a fiút, mintha láthatatlan lenne. Vajon miért van ez? Neki kell kilépnie a félénksége mögül, hogy láthatóvá váljon a szeretett lánynak? A Kétségbeesésben egy tinédzser lány unalmasnak és szürkének induló nyara válik egy csapásra élete legjobb nyarává, amikor betoppan egy fiú, aki meglátja az igazi értékét. A Bűnben pedig a testvérek közötti féltékenység, rivalizálás, a halál, gyász és a szülők elvárásainak, illetve a gyermekeik közötti különbségtétel romboló hatásának lehetünk tanúi.

"MINT A FÜZETLAPOK KÖZÉ REJTETT APRÓ BOGÁR MINDEN TEKINTET SZÁMÁRA LÁTHATATLANUL ÚGY SZERETNÉK ITT MEGPIHENNI, S FIGYELNI FÖLÉM HAJLÓ ELMÉLYÜLT ARCODAT."

Kiadó: Betűtészta

Kiadási év: 2016

 

Csapod Kinga (szerk.) - Nagy Boldizsár (szerk.): Az első

Bevallom, első körben ennek a válogatáskötetnek a hihetetlenül jópofa borítója fogott meg. Színes, nem giccses, mégis mindent elmond, amiről a novellák szólnak. Ugyanis az első alkalomról, ARRÓL A BIZONYOS első alkalomról mesélnek nekünk a magyar írók által megalkotott történetek. Magam sem gondoltam volna, hogy jóval túl a harmincon, ennyire meg fognak fogni ezek az elbeszélések. Egyrészt nagyon tetszett itt is a témaválasztás: valljuk be, erről nem nagyon szoktunk olvasni, beszélni, max barátnők egymás között, vagy édesanyák és lányaik ha nagyon jó viszonyban vannak. De még mindig szerintem valami tabunak gondoljuk, hogy az ébredező szexualitásról, a fiúk/lányok első alkalmáról beszéljünk nyíltan. Sokszor azt látom a környezetemben, hogy a szülők zavarba jönnek a gyerekektől érkező kérdéseken, elhessegetik őket azzal, hogy ennek még nincs itt az ideje az életükben, ne is gondoljanak rá, vagy barátok egymás között beszélik ki a nem túl valós élményeiket vagy a frászt hozva a másikra, aki még nem esett át az első alkalmon, vagy hatalmas nyomás alá helyezve őket, hiszen ha X-nek szuper élmény volt, akkor nekem is az kell, hogy legyen. És pont ezért tetszett ez a kötet, mert megmutatja mindezeket az érzelmeket: a szülők hogy állnak ehhez a kérdéshez, a fiatalok mennyire magukra vannak sokszor hagyva, mekkora a nyomás a lányokon és a fiúkon is, hogy "jól teljesítsenek", kihez fordulhatnak ha bajuk van, erőszakoskodnak velük (orvos, szülő, tanár?), vagy éppen ciki-e ha valaki későn érő és nem tizenévesen lesz meg az első alkalma. Szóval szerintem szuper antológia született, fontos dolog ez mindannyiunknak, hisz lelkiekben, testileg is fel kell készülni rá és egészségügyileg is nagyon-nagyon észnél kell lenni mind a lányoknak, mind a fiúknak. 

"A legjobb haveromnak is van csaja, és ő azt állítja, hogy már volt minden – kivéve azt. De milyen minden volt, ha az nem volt? Rohadjak meg, ha értem. Megkérdezni persze nem fogom, még a végén lebukom, hogy nálunk még minden se volt."

 

Voltak itt is kedvenceim:  Kalapos Éva Veronika Before-after című novellája annyira jól visszaadja a bizonytalanságot, az érzelmeket mind a fiú, mind a lány szemszögéből. Jó tudni, hogy amúgy a srácoknak sem könnyű ez az egész. Lakatos Levente Minden, ami feledhetetlen elnevezésű története a védekezés fontosságára hívja fel a figyelmet, és ez a történet eléggé szíven ütött. Németh B. Eszter A kiválasztott legendája címet viselő novellája pedig egy tárgy szemszögéből abszolút bravúrosan és nagyon humorosan írja le az első alkalmat. 

Véleményem szerint ez egy hiánypótló kötet, jó lenne ha sokan olvasnák el és itt nem csak a fiatalokra gondolok, hanem azokra, akikhez ők fordulnának a kérdéseikkel, gondolataikkal, de nem mernek.

"Persze, elképzelte, hogy majd milyen lesz. Nyilván mindenki elképzeli. Hogy aztán egyáltalán ne úgy alakuljanak a dolgok."

Kiadó: Menő Könyvek

Kiadási év: 2017

A hazugságok napjai

Bjorn Sortland: Az őszinteség perce

Amennyire örültem, hogy a legutóbbi könyvtárazásam alkalmából ki tudtam venni ezt a könyvet, legalább annyira bosszantott fel olvasás közben és alig vártam, hogy a végére érjek. Pedig nagy reményekkel kezdtem bele és főleg a művészeti rész miatt nagyon érdekelt. A Neked adom a napot után olyan jó lett volna valami szuper, művészettel foglalkozó olvasmányt találni és ebben reménykedtem. De a két könyvet egy lapon emlegetni bizony nem lenne helyes. Sőt!

Az őszinteség percében nagyon érdekelt az, hogy egy fiatal lány hogy birkózik meg egy komoly, talán vakságot is okozó szembetegséggel. Hogy utazza majd körbe Európát miközben szerelembe esik majd egy fiúval, aki festményekről és festőikről mesél neki, és aki talán az út végére hasonló érzelmeket táplál iránta. Mindezt ugyan megkaptam, de szinte semmit nem tudtam benne szeretni, élvezni. 

A legnagyobb problémám a főszereplő lánnyal, Fridával volt. Nem hiszem el, hogy ha egy 17 éves lánnyal közlik, milyen komoly probléma van a szemével, az ahelyett hogy elmondaná a szüleinek, megpattan otthonról és világot lát. A szemünk, a látásunk nem olyan mint egy elrontott frizura, hogy majd kinő újra, vagy befestem más színűre. Itt ha komoly a gond, akkor minden perc számít. Ez volt az első mínusz pontom a lánynak. Aztán a következő, hogy szinten mindenkinek hazudott, egyszerűen nem értem, hogy miért kellett kamuznia egy csomó dolgot illetően. Baromi kiborító volt, sőt, elgondolkoztam rajta, ha én lettem volna a fiú ebben a kapcsolatban, szeretnék-e kapcsolatot egy olyan lánnyal, aki már a találkozásunk első percében nem volt őszinte velem... Azt sem bírtam Fridában, hogy hol baromi felnőttes volt (megpattan otthonról tök egyedül az Interraillel és körbeutazza Európát), ugyanakkor otthon még Micimackós kislámpája van... ne már!

A fiú főszereplőt sem zártam a szívembe: Jakob olyan volt mint egy két lábon járó művészeti album, de a szárazabbik fajtából. Persze, baromi jó ha valaki ennyire rajong valamiért, de semmi más nem derült ki róla számomra, a személyiségéről sem tudtam meg semmit a több mint 500 oldalas könyvből. Ja, de, szerelmes egy lányba, aki nem Frida. És ezzel meg is volt egy újabb csont, amin rágódhattunk több száz oldalon - mármint Frida szempontjából, mert ha Jakob másba szerelmes, akkor miért vele utazgat és van-e esélye Fridának nála? Hadd ne mondjam, nem rágtam le izgalmamban a körmömet eme kérdésre keresvén a választ ... Rengetegszer forgattam a szemem, mert - számolni kellett volna - kismillió alkalommal elmondja Frida, hogy mennyire szerelmes Jakoba (köszi, elsőre is felfogtam, lapozzunk mááááár!).

Egyedül talán azt élveztem ebben a könyvben, hogy nagyon sok olyan képet és alkotót ismerhettem meg, amelyek eddig abszolút nem kerültek a figyelmem központjába, mert sem a vallással, sem annak festményeken történő ábrázolásával nem foglalkoztam eddig. Jó volt, hogy a könyv közepében ott is voltak a képek mellékletként (bár inkább a végére tehették volna), így oda tudtam lapozni és úgy nézni őket, ahogy Jakob elemezte őket. Plusz mókás volt pont húsvétkor olvasni, hisz a regény is pont akkor játszódott.

De összességében véve saját magamra voltam baromi mérges, hogy miért szenvedtem végig a könyvet. Megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok és ha ingerenciám támadna egy kis művészetre, akkor vagy a Neked adom a napot vagy a Hattyútolvajokat fogom újra elolvasni. Mindkettő szórakoztató, jól megírt, érdekes és izgalmas, amit sajnos Az őszinteség percéről nem tudok elmondani. Kár érte! És még sajnos az olasz városok sem tudtak kompenzálni.

Kiadó: Pongrác

Kiadási év: 2015

Fordította: Patat Bence

2017 első kedvence - és pont egy YA?!

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Ugye, hogy milyen előítéletes vagyok? Higgyétek el, megvan ennek is az alapja, mert olvastam én jó pár YA-könyvet, de nagyon sokszor kiborultam, hogy vagy egy szerelmi háromszög a téma (uncsi!) vagy tele van az egész klisékkel és mintha ugyanazt a sztorit írná meg mindegyik író, csak egy picit csavarva, máshová helyezve a hangsúlyt. Ilyen érzelmekkel álltam neki a várólista-csökkentésbe beválogatott Neked adom a napot c. könyvnek és az elején igencsak húzogattam a szemöldököm, hogy te jó ég, öreg vagyok én ehhez. És láss csodát, a végén kikiáltottam kedvencnek, így vannak még  jó YA-könyvek.

Az elején nekem nehéz volt ráhangolódnom a stílusra. Olyan friss az egész, mintha átestünk volna egy nyelvújításon, amit én átaludtam, mert nekem volt benne jó pár olyan szleng szó, amin csak pilláztam és matuzsálemnek éreztem magam miatta. De ahogy eljutottam a könyv kb 1/4-ig, egyrészt megszoktam, másrészt megszerettem a szereplőket, harmadrészt teljesen belehelyezkedtem a történetbe és nagyon érdekelt az ikrek sorsa, negyedszer ültem az ágyban és csodáltam azokat az embereket, akik bármilyen művészi tehetséggel lettek megáldva. Amint eljött ez a pont totál egy olyan könyv lett belőle számomra, amit már olvasás közben sajnálsz, hogy bizony, egyszer a végére érsz.

"A földre fricskázza a cigarettáját, vízzel teli poharat emel föl az asztalról, nagyot kortyint belőle, azután az agyagra köpi – pfuj, de durva! –, majd ujjaival vadul dolgozik a megnedvesített részen, tekintete most a munkájára tapad. Belefeledkezik, kortyol, nyel és mintáz, kortyol, nyel és mintáz, úgy gyúrja az agyagot, mintha ki akarna húzni belőle valamit, amire égetően szüksége van. Ahogy telik-múlik az idő, lassanként látom, hogy egy férfi meg egy nő ölt alakot – faágak módjára egymásba gabalyodott két test. Ez a kézzel fohászkodás."

Kimondottan üde színfolt volt a váltott elbeszélés, ami ráadásul más időszakokba helyezi el az olvasót. Noah, az ikerpár fiú tagja szemszögéből ismerjük meg a múlt történéseit, amikor is az ikrek még csak 13 évesek és a srác a suli egyik legfurább alakja, állandóan csak fest, rajzol, nemcsak papíron, hanem képzeletben is. Jude, az ikernővére, szinte mindenben az ellentéte, népszerű, körülrajongott, könnyen beilleszkedik bárhová, egy közös van bennük: a művészet. A lány a tengerparton homokból készít szobrokat, illetve ruhákat tervez. Mindketten a bohém, művészlélek édesanyjuk szerető támogatását élvezik, bár ez Noah esetében egy szoros és meghitt kapcsolatot jelent, míg Jude mindenben lázadozik az anyjával, később ikeröccsével szemben is. Aztán a másik szálon Jude lesz a mesélő 16 évesen, és szinte rá sem ismerünk a lányra. Hatalmas göncökbe bújik, ordít róla a világfájdalom és most ő válik olyanná, mint 3 évvel ezelőtt Noah. Az öccse viszont pont olyan lesz, mint Jude korábban: népszerű, a társaság középpontja, csakhogy menet közben kiirtotta magából a művészi ambíciójának még a csíráját is. Vajon mi történt az ikrekkel 3 évvel ezelőtt? Mi vezetett odáig, hogy szerepet cseréltek és eltávolodtak egymástól? Ezekre a kérdésekre akkor kezdjük visszafejteni a válaszokat, amikor Jude, aki művészeti suliba jár egy új mentort szerez magának, a szobrász Guillermo személyében (és nekem ő lett a kedvenc karakterem is).

"– Azt mondom, ne remegjetek. Azt mondom, merjetek dönteni, tévedni, elkövetni borzasztó nagy, meggondolatlan tévedéseket, elszúrni alaposan mindent. Azt mondom, másképp nem lehet csinálni."

Mikor elolvastam a Neked adom a napot csak úgy repkedtek a gondolataim, hogy milyen okos könyv volt ez. Jandy Nelson nehéz témákat fogott egy csokorba, viszont a művészeti körítés miatt fogyaszthatóvá, sőt élvezetessé tette ezt az olvasó - idősebb és fiatalabb korosztály - számára. Foglalkozik a könyvben a testvéri féltékenységgel, egymástól való elszakadással, az ikrek identitáskeresésével, gyermeki-szülői, házastárási kapcsolatokkal, a lázadó tinédzser korszakkal, a nemi hovatartozás felvállalásával, a szexuális érettség kérdéskörével, gyász megélésével, önpusztító életmóddal, második esélyekkel. Tényleg sok mindent gyúr egybe, hogy a papíron megjelenő, Noah által szinte vizuális élménnyé váló festményekkel, rajzokkal, majd a Jude által agyagba formált, kőből vésett szobrokkal és az alkotó folyamat megélésével választ adjon rájuk, utat mutasson a két testvérnek egymáshoz, a családhoz, szeretteikhez, és legfontosabbként saját magukhoz való visszataláláshoz.

"A másodperc törtrésze alatt átláttam mindazt, ami lehetnék, mindazt, amivé válni szeretnék. És mindazt, ami nem vagyok."

Örülök, hogy nem tartottam sokáig ellen, most az egyszer megértem a könyv körüli rajongást, mert tényleg olyan volt ez a nagy YA-dömping között, mint egy friss fuvallat, ami mögött felbukkan egy ezer színben játszó szivárvány. Olvassátok el, megéri!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Komáromy Rudolf

Hullámhegyek és völgyek a Rengeteg kapcsán

Naomi Novik: Rengeteg

Kb. az alábbi szakaszokon mentem keresztül a Rengeteg megjelenése, megszerzése, majd elolvasása kapcsán.

1. Megjelenés előtt, beharangozáskor: hűha, ez nagyon érdekesnek tűnik, bár nem sok fantasyt olvasok, de a komfortzónából való kilépésre pont jó lenne. De azért lehet, hogy jobb lenne megvárni róla pár véleményt.

2. Megjelenéskor a Könyvfesztiválon: úristen, de klassz lett a borítója, micsoda színek és formák. Egye fene, mégis csak meg kell vennem! Jé, hogy ez 500 oldalas? Nem baj, jöhet!

3. Olvasás kezdete, pár fejezet után: ez nagyon tetszik! Hm, érzem én, hogy Agnyeskában és a Sárkányban, a varázslóban sokkal több van, mint azt elsőre sejteni lehet. Jó kis páros lesznek majd ők. Oké, igaz, hogy Agnyeska lépten-nyomon csetlik-botlik, viszont a Sárkány meg olyan kis mufurc, úgyhogy ha ők ketten "beszélnek" én biztos mosolygok. Jó lesz ez!

4. 20-30%-nál járva: tetszik ez a szláv világ, meg ahogy Agnyeska megtalálja a maga erejét, ahogy rátalál a saját mágiájára. A Sárkány pedig? Őt egészen megkedveltem. Tudtam én, hogy mélyebb jellem, mint amennyit mutatott magáról az elején.

5. Kicsit később...: azt hiszem én be nem tenném a lábam a Rengetegbe, fészkes fenevad, az már tuti! Parafaktor: magas, minek következtében át kell gondolnom a nyáron az erdőbe tervezett kirándulásomat, egyedül biztos nem vágok neki. Jegyzet magamnak: kerüljük el jó messzire a szívfákat!

Forrás

6. Ó, Marek herceg, te istencsapása, hogy én ezt a kis pukkancsot mennyire utálom!

7. 50%-nál: ... azt hiszem pihentetem az olvasását ... a csatajelenettel és a Rengeteggel való megküzdéssel még csak-csak elboldogulok, de ez a Marek hercegecske nagyon kikészít. És most ez a rész annyira unalmas lett!

8. 60-80%-nál: pfff.... ne már, miért vagyunk a királyi udvarban? Én a tornyot, a mágia tanulást és a Sárkányt kérem vissza! Amúgy is, Agnyeska és az ő földhöz közeli mágiája nem illik a sok piperkőc fajankó közé...húzzunk innen már! Még mindig unalmas ...

9. 90% körül: hűha, kicsit felgyorsultak az események. De végre újra egyesült a két főszereplő mágiája és ereje. És Sárkánynak külön piros pont azért a hadseregért, no, az nagyon para volt! (De azért lassan véget érhetne már a történet ...)

10. Vége: hmmm ... hmmm... még mindig csak hmmm. Oké, örülök hogy így lett vége, és annak is, hogy végül megismertem a Rengeteg igazi valóját, miért is lett az ami, meg miért viselkedett úgy ahogy, de túl hosszúra nyúlt ez az egész. Ha csak fele ennyi történés lett volna benne, szerintem sokkal jobb sztori kerekedett volna belőle.

+ A konklúziók:

ad1: azt hiszem, a fantasyval való ismerkedésem kevésbé zökkenőmentes, mint a sci-fivel való bimbózó románcom.

ad2: túl sok volt nekem most ez a könyv, meg a közepén túl unalmas - talán nem a szakdolgozat írása alatt kellett volna olvasnom.

ad3: az alapötlet zseniális, viszont mégsem lett az év könyve, kár érte!

Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2016
Fordította: Heinisch Mónika

Röviden

Volt az elmúlt időszakban pár olvasmányom, amiről úgy gondolom, hogy egy teljes, önálló posztot nem tudnék írni, ezért most egy csokorba fűzve hozom őket. Három korosztály, három teljesen különböző könyv, mégis találtam közötte egy igazán kedveset a számomra, beleszerettem egy mesekönyvbe.

Kicsiknek

Pék Rea: A kékmandulafa erdő hősei

A keresztlányom márciusban ünnepli a születésnapját, úgyhogy ez a hónap számomra mindig a megfelelő ajándék levadászásáról szól. Mivel félig német a lányka, ezért úgy gondoltam, hogy tőlem mindig kap majd egy magyar könyvet. Korából kiindulva még mesekönyvet, amit kiválasztani nekem hosszú procedúra minden egyes alkalommal. Tudom, hogy itthon nagyon népszerű pl. a Bogyó és Babóca sorozat, de valahogy neki nem a legnépszerűbbet szerettem volna választani, hanem azt amelyik szerintem a legaranyosabb lesz. Most is jó sokat bolyongtam, nézelődtem a boltban és valahogy a Kékmandulfa erdő címébe szerettem bele a nagy felhozatal közepette. Fellapoztam, elolvastam és az illusztrációkba is teljesen el tudtam veszni. Csodálatosak a színei, komolyan, olyan gyönyörűek, hogy én akár egy gyerekszobába a falra is feltenném képként, plusz az emberarcú kis kerekded katicalány, meg a nagyfülű denevér igazán szerethető kinézettel elevenednek meg a lapokon. Továbbá a mese üzenete is nagyon tetszett, így reménykedem abban, hogy aki kapja az is hasonló lelkesedéssel lapozgatja majd mint én.

Ifjúságnak

 

Brynjulf Jung Tjonn: A világ legszebb mosolya 

Rövid egy történet, egy este alatt simán elolvasható és én nagyon kíváncsi voltam rá. Elég nagy csalódás ért, mert nagyon dicsérte mindenki, de nekem valahogy olyan kevés volt. Egy fiatal fiú, Henrik és annak nagybátyja, Simon áll a történet középpontjában. Henrik ifjú korának legszebb hónapjait éli át, hisz az első nagy szerelem érzése minden egyebet felülír az életében, ugyanakkor Simon - bár szintén elég fiatal még - élete utolsó hónapjait számolja vissza. A középpontban így életünk két legmeghatározóbb érzelme áll: a szerelem és az elmúlás. Elég erős a kontraszt a regényben, hisz Henrik hol a mennyekben jár, hol pedig igyekszik felfogni azt, ami a nagybátyjával történik, ami az embernek felfoghatatlan. Nekem egy kicsit túl egyszerű volt ez a regény. Persze, nem kell túlragozni sok mindent, de itt valahogy hiányoltam a még mélyebb érzelmi kifejtést. És én aztán elég érzékeny lélek vagyok, de nem tudott meghatni ezt a történet. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az ifjúság olvasmányai között helye van ennek a regénynek is, egy osztályfőnöki óra vagy akár irodalomóra keretében nagyon jó alap egy beszélgetés indítására.

(Bár számomra az egyik nagy kedvencemet, a Martina újra táncolt, ebben a témában még nem tudta más könyv letaszítani a trónról.)

Nagyoknak

 

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

Bevallom, hogy ez a könyv azért került a kívánságlistámra, mert beleszerettem a borítójába és a fülszöveg meg egész ügyesen felpiszkálta az érdeklődésemet. Ez sem egy hosszú történet, akár egy este alatt el lehet olvasni Celestine, a szobalány visszaemlékezéseit. A könyv befejeztével azon gondolkoztam, hogy miért nem tetszett nekem és arra jutottam, hogy egy fia szimpatikus szereplő nem volt benne, sőt, engem Celestine fensőbbséges viselkedése idegesített talán a legjobban. Rendben van, hogy kapunk egy korrajzot egy szobalány szemével, aki igazából egyetlen egy embert sem tud nem kritizálni, mert mindegyik munkaadójáról megvan a véleménye, illetve minden házról, ahol szolgált és az ott élő többi szolgálóról. Csak azt nem értettem, hogy miért hordta fent annyira az orrát, hisz ő maga is egy nagy-nagy játékos volt ezen a sakktáblán, szépen keverte a szálakat a háttérben. 

Ami viszont néha mosolyt csalt az arcomra az a sok, mások szeme elől elzárt titkok voltak tehát az, hogy mindenhol volt egy-egy csontváz a szekrényben. Voltak itt perverzek jó számmal, szobalányok után futkosó férjek, haldokló ifjú urak, meg egymással veszekedő kertszomszédok, úgyhogy igazán széles palettát kaptunk a "tisztes" polgárcsaládok mindennapjairól.

 

Látomások fogságában

Marcus Sedgwick: The Foreshadowing

Amikor a Témázós csapat nem is olyan régen az idegen nyelven való olvasásról osztotta meg gondolatait, pont akkor futott át a fejemen, hogy milyen kevés angol nyelvű könyv kerül mostanság a kezembe. Régen sokkal többet olvastam angolul, most a fárasztóbb hétköznapok miatt inkább nyúlok egy magyar nyelvű regény után. Aztán februárban ingyen sikerült szert tennem három angol nyelvű könyvre, amit ráadásul nem is én választottam magamnak, úgyhogy úgy döntöttem, a számomra legszimpatikusabbal kezdve újra igyekszem ezeket a könyveket becsempészni az olvasmányaim közé. 

Elsőként Marcus Sedgwick The Foreshadowing c. regényével kezdtem, amely már az első oldalakon újra éreztette velem, hogy milyen jó dolog is angolul olvasni.

A regény az ifjúsági irodalom kategóriájába tartozik, de szerencsére nem egy rózsaszín romantikus nyálregény, hanem viszonylag komoly témát dolgoz fel: az első világháború és egy különös, vészjósló képesség körül zajlanak a történések. 

A történet főhőse a 17 éves Sasha, aki az átlagos, viszonylag jómódban élő fiatal lányok életét éli egész addig, amíg ki nem tör az első világháború. Bár Sashát szülei féltve óvják attól, hogy kivegye a részét a háború során a nőkre rótt feladatokból, hisz hiába dolgozik a lány apja vezető orvosként a közeli kórházban, semmi pénzért nem akarja lányát önkéntes nővérként a betegek közelébe engedni. És mint szép lassan kiderül számunkra Sasha elbeszéléséből ennek megvan az oka. Ugyanis Sasha egészen fiatal gyermekként rájött arra, hogy látja az emberek halálát, azaz azt, hogy mikor és milyen körülmények között fognak távozni erről a világról. Bár szülei tagadják ezt maguk előtt is, és Sashát is úgy nevelik, hogy lehetőleg a lány bármi ilyen nemű érzéseit csak furcsa előérzetnek, buta álomnak tudja be, a lány 17 évesen mégis rájön arra, hogy milyen kegyetlen "tudás" birtokába jutott. 

"Something happening to me.

I knew immediately that the men is going to die. I didn't see anything specific, just a bed emptied of its body, a body emtied of its life."

Ahogy az események egyre inkább felgyorsulnak idősebb bátyja - aki a világháború kitörésekor alig várja, hogy csatlakozzon a sereghez - halálát is meglátja a lány. Sasha akkor tör ki a rákényszerített jó kislány szerepből, amikor másik bátyja, Thomas, akivel érzelmileg mindig is közel álltak egymáshoz, a társadalom nyomására és bátyjuk tragikus halálának következtében orvosi tanulmányait feladva szintén a bevonulás mellett dönt. Egyik este Sasha az ő halálát is látja, és úgy dönt, hogy nem engedi, hogy ezt a testvérét is elvegye tőle a háború pokla. Először a szüleivel szemben áll sarkára és önkéntes nővérnek áll a kórházba, majd ügyeskedve megszökik, hogy felkutassa fivérét és megmentse az általa látott haláltól. Csakhogy Thomast csapatával együtt a Somme folyóhoz vezényelték...

Mint a világháborús történeteket igencsak szerető olvasó nagyon örültem annak, hogy fiatalok számára ilyen szép és kellemes történetvezetésű regényt írt Sedgwick. Egyrészt egy fiatal lány E/1-ben meséli el, hogy annak idején mennyire nem volt a nőknek beleszólásuk abba, mikor mit csinálnak, vagy éppen a háborúban milyen szerepet vállalnak, pedig minden segítő kézre szükség volt. Másrészt nagyon érzékletesen mutatja be a háború emberekre és főleg a férfiakra gyakorolt hatásait, főleg az ún. shell shock azaz a harctéri idegsokk hatásait, amit akkor még nem is igazán akartak betegségként elfogadni az orvosok, hisz legtöbb esetben azt gondolták, hogy szimulál a katona, hogy ne kelljen visszamennie a harctérre.

A történet során Sasha figuráját nagyon megszerettem. Tetszett a személyiségében tapasztalható fejlődés. A regény elején maga sem akarja bevallni milyen képesség birtokában van, majd ahogy a történelmi események egyre sötétebb fordulatot vesznek, a lány is keményebbé válik, elfogadja ezt az "átkot", és igyekszik azt a hasznára fordítani. Majd szembeszáll szülei akaratával is, és a testvéri szeretet vezérletével a saját életét is kockára teszi, hogy eljusson a Somme folyóhoz. Útján rengeteg akadályba ütközik, cseppet sem veszélytelen küldetést vállal magára, de szerencsére akad segítője és a saját magában megtalált erőre is tud támaszkodni. A kérdés már csak az, hogy megtalálja-e a testvérét, és ha igen, akkor megmenti-e a látomásában tapasztaltaktól?

És az én egyetlen problémám a regénnyel pont a lezárás volt. Volt egy váratlan fordulat, ami teljes meglepetésként ért, ugyanakkor nagyon jó ötletnek tartottam. Aztán a végén volt egy másik, ami számomra egy kicsit hitetlenné tette a lezárást, de talán Sedgwick nem akarta annyira sokkolni fiatal olvasóit egy másfajta befejezéssel. 

De így is nagyon jó élmény volt számomra ez a könyv, hangulatában kicsit hasonlított A gyáva c. történetre, de mivel az felnőtt olvasóknak szól, jóval komolyabb és sokkolóbb, mint a The Foreshadowing. Ettől függetlenül egy nagyon könnyen és jól olvasható történetről van szó, amelynek a kivitelezése is csodás és külön örömmel töltött el, hogy a fejezeteket visszafelé számozták, hiszen Sashának volt egy ehhez kapcsolódó gondolata a könyvben, amely többször visszaköszön:

"And if I really can see the future, then what does it mean? Is there any sense in our lives if everything is already out there, just waiting to happen?

(...)

It would be like reading a book you konw very well, but reading it backwards, from the final chapter, down to chapter one, so that the end is already known to you."

Remélem, lesz olyan kiadó, amely nálunk is felfedezi ezt a regényt, szerintem méltó lenne arra, hogy a fiatalabb korosztály ezen keresztül ismerje meg a Nagy Háború egy kiemelt eseményét és annak pusztító hatásait.

Kiadó: Orion Children's Book

Kiadási év: 2005

Nem jó a boszival ujjat húzni!

Alex Flinn: Beastly - A szörnyszívű

Úgy gondolom, hogy a meséknek - akármilyen idősek vagyunk is - helye van az életünkben. Amíg gyerekek vagyunk játszva tanulunk belőlük, aztán később már ha vannak gyerekeink akkor mi tanítjuk általuk a saját gyerekeinket, és ha épp nincs gyerkőc az ember életében, közelében akkor bizony egy nehezebb periódusban jó velük kikapcsolni és kicsit újra hinni a csodákban. Én a mai napig nagyon szeretem a meséket. Én vagyok az a lány, aki most karácsonykor pityergett a Wall-E-n, később pedig szipogtam az Agymanókon, és én vagyok az is, aki a januári munkahelyi őrület közepette egyik hétvégén teljesen agyhalott állapotban a kezébe vette a Beastlyt és szinte egy szuszra ki is olvasta.

A történet egy mai modern köntösbe bújtatott Szépség és a Szörnyeteg, ami amúgy az egyik all-time-favourite mesém. Az Alex Flinn által megírt változatban New York egyik elit gimijében vagyunk, ahol egy menő srác a jóképűségével és a népszerűségével ott gázol át az embereken ahol tud. Csakhogy egyik alkalommal rossz emberrel húz ujjat, pont egy álruhás boszorkányt szúr ki céltáblának és a nagy heccnek egy még nagyobb szívás lesz az eredménye. Elveszti szépfiú külsejét, egy szőrös-karmos szörny válik belőle és két évet kap arra, hogy találjon legalább egy olyan embert, aki a csúfsága ellenére is szereti őt, és megcsókolja, ha ez nem sikerül örökre így marad. Nem egyszerű feladat az tuti! 

Természetesen lesz majd egy lány - mert egy lány mindig akad a mesékben a Fiú mellé-, aki amúgy nem is olyan szép, hanem inkább csak átlagos, viszont okos, kedves és imádja a könyveket. Csoda, hogy őt rögtön a szívembe zártam? Aztán egy-két nyakatekert történés során a Lány a Szörnyeteg házában köt ki, ahol a fiú a házitanítót és a házvezetőnőt leszámítva teljesen egyedül tengeti az életét. És ezek után megkezdődik a lassú közeledés, az ismerkedés, a külső mögé nézés, a belső értékek felismerése és a sóhajtozósan bájos szerelem ébredése a Lány és a Szörnyeteg között. Csakhogy az élet, meg a sors, még mindig tartogat meglepetést, és lehet, hogy a Szörnyeteg kifut az időből.

"Szuperhős is lehetnék, leszámítva, hogy ha ki akarnék menteni valakit egy égő házból, akkor amint meglátna, sikoltozva a lángok közé vetné magát az illető."

A történetet valóban sokszor feldolgozták már filmes formában, de én könyves feldolgozásban most találkoztam vele először. Az olvasás alatt végig azon gondolkoztam, hogy annyira a kezébe nyomnám a mostani fiataloknak (és idősebbeknek is), de tartok tőle, hogy pont a mondanivalót, a lényeget nem értenék meg. Szépséggel ugyan sok mindent el lehet érni, de milyen siker ez? Tartós? És egyáltalán ki a szép manapság? Aki a tucatlányokra hasonlít és akin egy rakat mű cucc van rajta, vagy az, aki mer különbözni a többiektől? És tényleg ennyire sekélyesek vagyunk mi emberek mindannyian, hogy a külső szépséget előrébb helyezzük a belső értékekhez képest? Nem szeretnék ilyen ember lenni, és remélem, hogy nem is vagyok. Ennyi idősen úgy érzem, hogy nekem nem egy boszorkány átka kell ahhoz, hogy meglássam kiben és hogyan rejtőzik az igazi érték.

"Lehet, hogy túl könnyen ítélünk a külső után, mert az egyszerűbb, mint meglátni, ami igazán fontos."

Amúgy Alex Flinn cseppet sem akart többet írni mint egy modern Szépség és Szörnyeteg történetet és szerintem ezért is élvezetes ez a könyv. Meg hát Kyle, azaz a Szörnyeteg humoráért. Egész végig az ő szemén keresztül követjük végig a történteket, úgyhogy mi is átmegyünk minden kis apró érzelmi mélyponton vagy magasban szárnyaláson: hitetlenkedés, harag, magányosság, beletörődés, remény, szerelem, veszteség. De ami ezt a Szörnyeteget igazán kedvessé tette számomra a belső átalakulásán kívül az tényleg a humora volt, na és az a szoba, amit a Lánynak rendezett be telis-tele könyvekkel.

Nem könnyű lányokat összeszedni, ha az ember úgy néz ki, mint Csubakka!

Azt hiszem erre a kis történetre nagyon jó szívvel fogok mindig is visszagondolni. Kisimítja az ember arcán és agyán a hétköznapok okozta ráncokat, beburkol a bájos és romantikus hangulatával, szóval amolyan igazi kis menedék a valóság elől. De hát nem pont erről szólnak a mesék?

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadási év: 2007

Fordította: Farkas Veronika

Családom és egyéb állatfajták

Sara Crowe: Campari reggelire

Nem, nem Durell könyvéről lesz most szó, hanem mint az alcím is mutatja a Campari reggelire c. regényről, viszont egész végig, amíg olvastam nekem ez a "családom és egyéb állatfajták érzés" járt az eszemben. Amúgy milyen érdekes, hogy két hasonszőrű regényből az egyik mennyire be tud jönni az embernek, a másik meg nem. Az Enyém a vár nekem óriási nagy csalódás volt, ezért kicsit tartottam a Campari reggelire sztorijától, mert az alapfelállás hasonló: 17 éves lány, aki írói babérra tör és egy év történését követhetjük végig. Ráadásul mindkettőnek igen furcsa családja van és mindketten egy zegzugos kastélyban/óriási házban laknak. Ellenben amíg az egyik nagyon untatott és alig vártam, hogy a végére érjek, a másikon legalább annyira jól szórakoztam és kuncogtam.

A Campari reggelire amúgy kicsivel több ám, mint amit első körben a borító mögé képzel az ember. Oké, persze nem egy Bűn és bűnhődés, viszont nem csak egy tingli-tangli lányregény. Nagyon komoly téma áll a középpontban, mégpedig a gyász és annak feldolgozása, ráadásul az olyan gyász, amikor a szeretett ember maga szabadul meg az életétől, ami szerintem még nehezebb helyzet. Ebben érintett a könyv főszereplője, Sue, aki az édesanyja halálát próbálja feldolgozni, de szerencsére kap egy kis segítséget anyukája rokonától. Nagynénje, Coral úgy dönt, hogy szívesen befogadja a lányt a roskadozó, összedőlés szélén álló hatalmas házába, aminek Sue már csak azért is örül, mert maga mögött hagyhatja apját és annak új barátnőjét, akit persze ki nem állhat. Szerintem Sue maga sem gondolta, hogy milyen csodabogarak és milyen kalandok sora várja majd ebben az ósdi házban és a kisvárosban. Azt mondanám, hogy ez az egy év Sue életében a felnőtté válásról, a magára és az írói hangjára való találásáról szól. Persze megfűszerezve egy kis romantikával (első szerelem, első csók, első csalódás), és egy kis családi titok utáni nyomozással, ami az édesanyjával kapcsolatos. Meg a ház kísérteteivel. Mert ez egy olyan ház, ahol éjjel különös hangok hallatszanak, felgyullad a villany csak úgy a szobákban, holmi virágcsokor kerül néha a küszöbre, szóval aki itt lakik az biztos, hogy nem fog unatkozni.

Ám nem csak Sue nem fog unatkozni, hanem az olvasó sem. Pláne az az olvasó nem, aki valaha is írói babérokra szeretne törni. Ugyanis Sue nagynénje létrehoz egy írói kört, hogy támogassa a lány ilyen irányú ambícióját, és ennek a csoportnak a ház lakói és a Sue körül sürgölődő fiatalok is a tagjai lesznek. Hadd ne mondjam, hogy bár én nem akartam soha sem író lenni, minden feladat esetében viszketett a kezem, hogy papírt és tollat ragadjak és kipróbáljam magam. De helyette inkább olvastam a többiek csetlését-botlását, próbálkozását és csak mosolyogtam, mosolyogtam.

"Nem voltak harangok, madarak, ahogy azt jelezték, sokkal inkább annak az érzése, hogy kívánatos vagyok, becsben tartott, és nőies. Mintha a szerelembankban az univerzum összes pénze az én számlámra érkezett volna, és a mínuszból rögtön aranykártyás ügyféllé léptem volna elő."

Ami miatt elnyerte ez a könyv a tetszésemet az az, hogy egyrészt humoros volt, másrészt tele volt bohókásabbnál bohókásabb karakterekkel és a könnyedsége mellett valóban súlyos témák, feszültségek voltak a háttérben. Néha a nagy humor közepette Sue olyan gondolatokat fogalmazott meg, hogy csak pislogtam, vagy éppen a szívem szorult össze. De egy cseppet sem volt erőltetett az egész, nem olyan, amikor az író az arcodba nyomja a nagy tanulságokat, hanem hihető volt és Sue karaktere egy nagyon is kedvelhető, valódi tinilányé volt, aki se többnek, se kevesebbnek nem akart látszani. Aki aggódott az első csók helyszíne miatt, aki a rajongva szeretett fiú fényképét a párnája alá teszi, aki feláldozza a zsebpénzét a nagynéni házának helyrehozatalához és aki legalább ugyanannyira segítsége lett Coral néninek, mint a néni neki.  Jó párost alkottak ők ketten!

"Bárcsak olyan lenne az élet, mint a filmekben, ahol a fájdalmas esték véget érnek az évszakok gyors változásával, aztán megjelenne a felirat, hogy "két évvel később" vagy "végül"! Bárcsak a szél elfújhatná a naptár lapjait, és hipp-hopp a happy endnél találnánk magunkat! De az élet nem ilyen. Meg kell élni minden szívdobbanást; nem lehet megúszni a rossz napokat."

Úgyhogy azt javaslom mindenkinek, aki valami kellemes és humoros, ebben a zord téli időjárásban bekuckózásra alkalmas olvasmányt keres, hogy bátran válassza ezt a könyvet, szerintem nem fog benne csalódni.

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2015

Fordította: Beke Zsolt