A csodabogárságon túl

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?

A számomra az idei Top könyvekbe biztosan bekerülő Három dolgot mondj után eléggé izgultam az írónő új könyvének elolvasása előtt. Főleg, amikor realizáltam, hogy a téma hasonló: szülő elvesztése, a tragédia feldolgozása és két fiatal kapcsolata, amely talán gyógyírt jelent a veszteségre. De ahogy belekezdtem az aggodalmaim elszálltak, rögtön magával ragadott a regény hangulata és a főszereplők.

Nem hiszem, hogy össze kellene a Hogy folytassam?-ot hasonlítani az előző könyvvel, mert bár a téma egyező, azon belül is tudott kicsit csavarni a történetszálon az írónő és persze a karakterek is teljesen más jellemek. A főszereplőlány Kit, egy balesetben elveszti édesapját, így egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordul a világa. Anyukájával kettesben maradnak, és valahogy a veszteség nem hozza őket közelebb, mindketten némán szenvedek, bár úgy tűnik, hogy visszatértek a dolgaik a megszokott kerékvágásba, ez csak a látszat. Talán épp ezért dönt egyik nap Kit úgy a suliban, hogy nem a barátnői mellé ül le, hanem Davidet választja asztaltársául, aki mindig egyedül ül, a fülesével a fülében és egy füzetbe jegyzetelgetve, azt olvasgatva. Kit maga sem gondolta, hogy ez a döntése milyen hatással lesz a saját és a fiú életére, életreszoló változásokat indít el mind bennünk, mind a környezetükben ez a cselekedet.

"Mindig az derül ki, hogy a közhelyek okkal közhelyek. Azért azok, mert igazak, az alábbi pedig minden kétséget kizáróan az: csak az után tudod értékelni azt, amid van, miután elveszítetted."

David számomra az egyik legszerethetőbb karakter. Kit üdítő őszintesége és keresetlen szókimondása miatt kezdi megszeretni a fiút, aki bár tudja, hogy mi történt a lány apukájával, a lányt ugyanúgy kezeli, mint a baleset előtt. Nem lesz zavarban attól, hogy az édesapja haláláról beszéljenek, hogy Kit halállal, elmúlással, fájdalmával kapcsolatos gondolatait meghallgassa vagy azokra reagáljon. Davidnek más okoz problémát: ő az érzelmeket, azok felismerését és azonosítását, a kommunikációt találja nehéznek. Mert ő Aspergeres. És most ez a szindróma adta ennek a könyvnek a sava-borsát. Én bevallom imádtam David fejében lenni, megismerni az ő érzelmeit, amiket maga sem tudott azonosítani, hogy milyen segítséggel igyekszik eligazodni egy amerikai gimnázium néha kegyetlen hierarchiájában, hogy a saját tapasztalataiból mások segítségével és apró rávezetésekkel milyen következtetést tud levonni. Hogy milyen szép lassan engedi be Kitet a saját kis világába, hogy milyen lassan enged pár dologban, és hogy amikor a bátorsága hatására megnyílik ez a fiú, akkor a világ milyen kegyetlen reakciót ad erre. Voltak számomra benne fájdalmas részek, amikor én is úgy összegömbölyödtem volna, mint David, visszahúzódtam volna valami csendes helyre ott belül, ahol azok a gonoszságok már nem fájnak, amit az emberek azért követnek el valaki ellen, mert más, mert nem fedi le a normális kategóriáját. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen igazságtalanság az, hogy folyamatosan kategóriákat állítunk fel mi emberek, és aki nem fér bele, nem passzol, az már nem is jó, az már kívülálló, az már nem kell, azt vessük ki magunk közül? Különben is: mi a normális? Mi a szép? Mit jelent, ha valaki okos? Miért kell mindenhez mérce? Miért így éljük az életünket? És ezeknek a mércéknek ez a srác az életének minden egyes percében ki van téve, csak akkor kezdi ezeknek a negatív oldalát még jobban megélni, amikor Kit miatt kibújik a puha, családja szeretetével és támogatásával kibélelt csigaházából. És ugyan ez a regény Kit gyászának, egy szeretett szülő elvesztésének és annak feldolgozásának a története, számomra inkább David és a normalitás / másság kérdéskörének a regénye volt.

"Van egy ismert szólás, amely szerint ha találkoztál egy autistával... találkoztál egy autistával.

Szóval te velem találkoztál.

Éppen velem.

Nem egy diagnózissal."

Julie Buxbaum stílusát nagyon szeretem. Gördülékeny, abszolút érződik, hogy nem túlcifrázni akarja a dolgokat, nem irodalmi magasságokba akarja emelni a témát, hanem hétköznapi módon, érthetően, a fiatalokat megszólítva. Szeretem a humorát, hisz itt is voltak kacagtató pillanatok. Szeretem azt, hogy milyen sok érzelmet képes megmutatni: a sok negatív gondolatot a veszteség kapcsán, a barátságok átalakulását bizonyos élethelyzetekben, két fiatal szép lassan kibontakozó barátságának, kezdődő szerelmének pillanatait, a családban működő kapcsolatokat szülő és gyermek és a testvérek között. Számomra ő egy friss szellő a young adult műfajban, és nagyon örülök hogy rátaláltam, mert kellenek ilyen könyvek is. Ami nemcsak mosolyt csal az ember arcára, mert hogy olyan cuki az egész, hanem néha egy-egy könnycsepp elmorzsolását is kiváltja, mert amiről szól, az nem csupa rózsaszín vattacukor.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2018

Fordította: Bíró Péter