A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. március 11., vasárnap

Hely a falkában

Jodi Picoult: Magányos farkas

 

"Nem az a legmagasabb rangú farkas, aki él az erejével. Az a farkas az, aki élhetne, mégsem teszi."

Nem vagyok keményvonalas Picoult-rajongó, hisz idáig az írónőtől összesen három könyvet olvastam, de már akkor úgy gondoltam, hogy időről-időre fogok tőle választani egy történetet. Amire mostanság a választásom esett az a Magányos farkas volt, hiszen a megszokott erkölcsi dilemmát egy érdekes köntösbe csomagolva tálalta Picoult és a könyv befejezése után azt kell, hogy mondjam, ez az egy dolog mentette meg számomra az egészet.



Az alapszituáció egy több évvel ezelőtti történés miatt felbomlott családot érint, ahol Anyu újraházasodott és ebből a frigyből gyerekek is születtek. Nagytesó a régi történés miatt minden szálat elvágva külföldön tengeti életét, a Hugica pedig nem bírván Anyu második családjába a beilleszkedést Apunál köt ki. Csakhogy Apu bizony nem egy szokványos apuka, ő a farkasokkal él, hiszen ő az a híres-nevezetes farkasszakértő zoológus, aki anno évekig egy farkasfalkával élt a vadonban a családjától hátrahagyva, amely kalandról könyvet is írt és amely óriási népszerűséget hozott mind neki, mind a saját rezervátumában tartott falkának. Majd egy végzetes éjszaka Hugi és Apu autóbalesetet szenved, ahol Apu annyira megsérül, hogy úgy tűnik a családnak nincs más választása, mint elköszönni tőle. Csakhogy a helyzet annyiban bonyolódik, hogy kinek van joga ehhez egy ilyen csonka családi helyzetben? Anyunak nincs, hisz törvényesen elváltal, Huginak lenne, de ő még nem töltötte be a 18-at, ellenben Nagytesó, bár hazautazik, de érzelmileg évek óta elvágta magát a családtól, nem biztos, hogy ezt a döntést, hogy Aput lekapcsolják-e gépekről neki kellene meghoznia. Szóval dráma van a köbön. Ami egyébként egy veszett jól megalkotott helyzet, Picoult megint nagyon belenyúlt egy bizonyos kérdéskörbe, amin rengeteget lehet agyalni, meg vitázni (akár egy jó kis könyvklub keretein belül például), csakhogy számomra a szereplők nem tudták közel hozni a történet magvát. Igen, nagyon járt az agyam, hogy hogy lehet jól dönteni ebben a helyzetben, vagy lehet-e jól dönteni egyáltalán, bár azt gondolom, hogy nem. Amikor ilyen feszültségek vannak egy családban (talán nem is jó szó rájuk sajnos a család), akkor óhatatlanul valamelyik ember sérülni fog a végső döntés következtében. Itt a kérdés az volt végig, hogy megtudjuk-e minden szereplőről, hogy kit mi motivál arra, hogy a mérleg bal vagy jobb oldalára tegye le a voksát, és egy ilyen szituációban lesz-e arra esélyük a családtagoknak, hogy újra összekovácsolódjanak, hogy felfejtsék a múlt szövevényes takarójának szálait és kiderüljön mi is történt a múltban közöttük.

"A Redmond farkasai harminc napon át vonyítottak.
(…)
Aztán egy napon, egészen váratlanul, vége lett.
(…)
Apám megmondta.
A farkasok tudják, mikor jön el az ideje, hogy többé ne arra tekintsenek, ami elveszett, hanem arra, ami még előttünk áll."

Tehát rengeteg agyalnivalót, kérdést pakolt bele Picoult a Magányos farkasba, csak valahogy én már a könyv első negyedénél elvesztettem az igazi érdeklődésemet irántuk és a döntés iránt. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, meg nem is igazán érdekelt már, hogy a végén mi lesz (szerintem az olvasó úgyis érzi, hogyan "kellene" dönteni). Ami viszont hatalmas pluszt adott a könyvhöz és ami miatt olvastam is tovább, az az Apuka farkasokról illetve a farkasok között töltött idejéről szóló picit tudományosnak számító narrációja. Istenem, hát én attól teljesen padlót fogtam. Nem sokat tudtam eddig a farkasokról, de mostantól bizony másképp nézek ezekre a csodás állatokra. Rettentő mód tetszett, hogy minden egyes új fordulathoz, vagy épp egy családtaghoz kapunk egy párhuzamot a falkabeli hierarchiában. Döbbenten olvastam, hogy milyen szerepek, milyen fontos és át nem hágható szerepek vannak egy farkasfalkában. Hogy nem mindegy, hogy az elejtett vadnak melyik farkas melyik részét eszi meg, ez is pl. mind-mind attól függ, hogy hol a helyed a falkában. Amúgy vannak itt is olyan részek, amit egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyen van, egy ember nem csinálhat ilyet együtt a falkával. Aztán a regény végén Jodi utal egy hús-vér emberre, akiről mintázta az Apuka alakját és hát bizony, vannak ilyen eszméletlen elhivatott, ugyanakkor számomra egy picit fanatikus emberek is.

"A tévedések olyanok,akár a padláson rejtegetett emlékek: megfeneklett kapcsoltatokból hátramaradt régi szerelmes levelek, halott rokonok fényképei, játékok egy fájóan hiányzó gyerekkorból. Amit nem látunk, arra nem gondolunk, ám ettől még valahol mélyen tudjuk, hogy létezik."

Összességében egy gyors olvasmányról van szó, és külön pont, hogy minden szereplő szemszögéből nyomon követhetjük a jelen eseményeit. Itt is megjelenik az egyik szokásos Picoult-elem, a tárgyalótermi dráma, amikor már az ügyvédek csűrcsavarásán, a jogon, a precedenseken, vagy éppen egy bíró érzelmein múlik a végső döntés. Számomra nem lett kiemelkedő ez a könyv, pl. az Egyszerű igazságot ezerszer jobban szerettem, a Szelíd vadakért meg egyenesen odáig voltam, de azért örülök, hogy megismerhettem a magányos farkas helyét a falkában, hisz szerintem mi emberek tényleg hasonlítunk picit rájuk, nekünk is ugyanúgy megvan a szerepünk minden környezetben, legyen ez akár a család, akár a munkahely, akár a társadalom. Reméljük, hogy mint a farkasok esetében is, lehetnek olyan események, amikor a magányos farkas is megtalálja az utat vissza a falkához.

"Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit."


Kiadó: Athenaeum
Kiadási év: 2017
Fordította: Babits Péter

2012. november 12., hétfő

"Azt szeretném, ha akárki szeretne"

Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el...

 

Azt hiszem vannak olyan könyvek, amelyek megtalálják az embert. Ha nem is rögtön a megjelenésükkor, hanem évek múlva, de akkor is a kezünkbe kerülnek és hálásak lehetünk, hogy elolvastuk. Miután elolvastam Laurie Halse Anderson Hadd mondjam el ... c. könyvét én bizony tele voltam hálával. 

Hálát éreztem az írónő iránt, hogy megírta ezt a történetet. Hálás voltam azért, hogy megalkotta nekünk Melinda karakterét, akin keresztül egy nagyon is valóságos és sajnos elképzelhető veszélyre hívta fel figyelmünket. Hálás voltam, mert az én kamaszkoromban velem nem történt ilyesmi. Hálás voltam azért is, mert felismertem, hogy a kamaszkori kirohanásaim és hisztijeim ellenére is egy szerető család és sok-sok barát kísért végig ezen a rögös úton.

A történet főhőse a Merryweather Gimnáziumot épp most kezdő 14 éves Melinda. Akivel egy nyári rosszul sikerült buli óta - ahová Melinda hívta ki a rendőrséget - nem áll szóba a legjobb barátnője, illetve szinte az iskola összes diákja sem. Aki azóta hallgat, nem beszél és nem nagyon kommunikál a külvilággal. Életének egyik legdurvább történésén - ami azon a nyári buli éjszakáján történt - igyekszik egymaga túllépni. De mivel senkinek nem tudja elmondani, senki nem hallgatja meg, egyszerűen magába zárkózik és úgy figyeli a környezetét, mintha egy másik bolygón élő idegen lenne.

"Nekem nincsenek barátaim. Semmim sincs. Semmit sem mondok. Semmi sem vagyok."

A fiatal lánynak az otthoni élete sem másabb, mint az iskolabeli. Olyan, mintha idegenekkel, sőt, nem is felnőttekkel élne egy fedél alatt. Ugyan a szülőknek feltűnik, hogy Melinda nyár óta megváltozott és nem hajlandó megszólalni, mégsem tesznek semmit az ügy érdekében, hogy kiderítsék mi állhat a hallgatása hátterében.

Egyetlen egy ember lesz az egész tanév alatt, aki megpróbál áthatolni Melinda maga köré vont páncélján, Mr. Freeman, a művészeti tanárjuk. Ő észreveszi azt, amit mások nem akarnak észrevenni: hogy Melindával történt valami, valami, ami belülről emészti el a fiatal lányt. Közeledni próbál hozzá, de csak a művészet adta eszközök segítségével és jelzi felé, hogy ő bizony itt van, ha szeretne valamit elmondani.

"A művészet érzelmek nélkül olyan, mint csokitorta cukor nélkül. Nem ér semmit. Ha legközelebb a fáiddal foglalkozol, ne gondolj fákra. Szerelemre, gyúlöletre gondolj, boldogságra, dühre - bármire, ami érzelmeket ébreszt hoz elő belőled. Amitől izzadni kezd a tenyered, begörbülnek a lábujjaid. Koncentrálj erre az érzésre. Ha az ember nem fejezi ki magát, fokozatosan meghal. Megdöbbennél, hogy mennyi felnőtt halott már belül (...)"

A művészeti órák hatására Melinda igyekszik feldolgozni saját magában a történteket. Rájön arra, hogy szeret festeni, rajzolni és szép lassan közeledni is próbál régebbi barátnője felé. Aztán történik megint csak valami, ami Melindát arra kényszeríti, hogy hamarabb találjon rá újra a saját hangjára, mint ahogy készen állna rá, mert másvalakit is fenyegetne az a dolog, ami vele történt a nyáron.

Annyira a hatása alá kerültem ennek a történetnek, hogy most, majdnem egy hónap távlatából is kiráz a hideg, ha csak Melinda elszigeteltségére és magányosságára gondolok. Olyan karakter ő, akiért vérzik az ember szíve és akárhány évesek is vagyunk, biztos, hogy olvasás közben megfordul a fejünkben ez a mondat: "Én itt vagyok, nekem elmondhatod, meghallgatlak". Ráadásul az írónő E/1-ben meséli el a történetet, épp ezért még jobban át lehet érezni Melinda gondolatait, a szégyent, ami belülről rágja a kamaszlányt. De mindezt olyan szarkasztikus humorral tálalja Anderson, hogy a sok szíven ütős mondat, gondolat közepette mégiscsak nevetésre húzódik a szánk. Hiszen Melinda egy tipikus tinilány (lenne), akit a pattanások, a lázadó pillanatok sem kerülnek el.

Melinda mellett Mr. Freeman karakterét szerettem nagyon, a tipikus, kötöttségek ellen lázadó művészlelkű tanárt, aki minden diákjának ötöst ad, mert ő mindenkiben látja a lehetőséget, attól függetlenül, hogy egy fát két vonással rajzol-e meg vagy képes egy csodálatos tájképet festeni. Szerinte nem ez a lényeg és én ezzel teljes mértékben egyet is értek. Ő valami mást szeretne a gyerekekkel megértetni, és erre pont Melinda fejlődése lesz a legjobb példa a könyvben.

Akiket nagyon nehezen viseltem el, azok Melinda szülei voltak. Egyszerűen nem hiszem el, hogy nem lettek volna képesek a lány közelébe férkőzni, áttörni azt a kemény burkot, hogy kiderítsék mi miatt változott meg az addig életvidám kislányuk. Az anyát csak a munkája érdekelte, az apa meg csak úgy volt és ketten együtt még egy hálaadás napi vacsorát sem tudtak összehozni.

Melinda "barátnői" pedig tipikus tizenévesek voltak. Az ő bemutatásuk miatt is megemelem a kalapom az írónő előtt. Nem hiányozhatott ebben a gimnáziumban sem a klikkesedés se, mert ha nem tartozol semelyik bandába sem, akkor láthatatlan vagy. Szerencsére az én középiskolás éveim alatt minket ez nem jellemzett, holott nálunk is megvolt, hogy ki milyen típus, mit szeret és mit nem, de csak azért, mert nem illet valaki be egy-egy baráti körbe, még igenis szóba álltunk vele, hisz egy osztály voltunk.

"Néha az az érzésem, az egész gimnázium egy piszok hosszú szívatás. Ha elég kemény vagy, hogy túléld, felnőtt lehetsz. Remélem megéri."

Úgy érzem, hogy nem találtam meg azokat a szavakat, amelyek a bennem keltett érzéseket jól vissza tudnák adni. Talán elég annyi is, hogy mint a főszereplő Melinda, én is majdnem véresre rágtam a számat a történetet olvasva. Azt hiszem ezek után még jobban igyekszem majd meghallani mások néma segélykiáltását. Mert sokszor nem kell mondani semmit, a hallgatásból is tudhatja az ember, hogy baj van, igazán nagy baj. 

És a gimnáziumok, középiskolák Melindáinak meg csak annyit, hogy igen, megéri!


Értékelésem: 5/ 5-ből

Kiadó: Animus - a borító a történetet ismerve egyszerűen telitalálat!
Kiadási év: 2006
Fordította: Csatári Ferenc


A regényből film is készült Beszélj! címmel, amelyben a Bellaként megismert Kristen Stewart alakítja Melindát. Szerencsére a könyv után láttam a filmet, amely ugyan egy egész jó feldolgozás volt, mégis a könyv ezerszer jobb, hiszen Melinda belső vívódásait, monológjait sokkal jobban átérezzük. Tehát javaslom először a könyvet és utána a filmet!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...