2016. április 14., csütörtök

Levélbe zárt l'amour

Nicolas Barreau: A világ végén megtalálsz


Van az a pont az ember - pontosabban egy behavazott könyvmoly - életében, amikor a könyvtárban szakdolgozathoz összegyűjtött szakirodalommal megpakolva vonszolja magát a könyvtárosok elé, majd a sikerkönyvek polcán meglát valamit, odarohan és magához szorít egy aprócska kis könyvet. Aztán ráeszmél, hogy már így is több mint a megengedett maximális számú könyv van nála, félve ránéz a könyvtárosokra, ők pedig mosollyal biztatják, hogy hozza azt is, magyarán "belefér". Óriási mosolyt kaptak ajándékba tőlem, de azért rögtön tisztáztam, nem, ez nem a szakdolgozathoz kell, ez csak szimplán nekem, hogy ne menjek a falnak tanulás közben.

Szóval így indultam el én A világ végén megtalálsz című könyvvel egy tündéri, romantikus, igazán felszabadító kis pár órás románcra. Merthogy ez a könyv bizony egy ízig-vérig rózsaszín, de nagyon élvezhető párizsi l'amour története, ami mosolyt csal jó néhányszor az olvasó arcára. 

N.B. mindhárom könyvét olvastam eddig, és az elsőnél sikerült még megvezetnie, hogy ő egy francia férfi, én meg oda-vissza voltam, hogy ilyen történetet hogy tud egy pasi írni. Sehogy, mert később kiderült, hogy N.B. álnév mögött egy német hölgy áll, aki nagyon jól kitalálta magának ezt az alteregót, illetve romantikus regényeinek helyszínét, ami mindig Párizs. A nő mosolyát imádtam, az Álmaim asszonyában nagyot csalódtam, és most A világ végén megtalálszban újra megleltem azt, ami miatt az első könyvért rajongtam. 

A jól bevált recept általában egy fordított felállás, mindig a férfi az a könyveiben, aki a nő meghódítására, felkutatására elindul, és kicsit a középpontban lévő hölgy amolyan mellékszereplővé válik, vagy nem tudunk meg róla sokat, vagy amit igen, azt a férfi szemén keresztül (talán A nő mosolyát leszámítva, ott fele-fele lehetett az arány). Ebben a könyvben egy fiatal galériatulajdonos, Jean-Luc éli megszokott boldog kis casanova életét sok fura művészemberrel körülvéve, amikor egyik nap egy kézzel írott régies stílusú gyönyörű szerelmes levelet kap Principessától. Bizony, mint kiderül Jean-Lucnek titkos hódolja van, aki nem akarja felfedni magát, és egy játékra hívja a szívtiprót. Arra kéri, hogy levelezzenek, és majd ha eljön az idő, akkor a hölgy megmutatja magát és meglátják, hogy a levelezés során kialakult kapcsolatnak lesz-e további folytatása. Principessa azért imitt-amott elhint utalásokat, például kiderül, hogy ők ismerik egymást, csakhogy:

"Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először valóban meglátja."

Persze Jean-Luc belemegy, sőt, eleinte kihívásnak, apró kis flörtnek tekinti, majd a végén egészen a betegévé válik ennek a vad, helyenként elég tüzes levélbeli l'amournak. Később már annyira belebonyolódik, hogy elhatározza, felkutatja a titkos hódolóját, minden apró jelnek utánajár, nyomoz, leskelődik, megfigyeli a potenciális nőismerőseit ... és persze kacagtató helyzetekbe sodorja önmagát ezáltal. Hogy lesz-e a végén Principessával happy end? Olvassátok el és közben kutassatok ti is Jean-Luckel, mert úgy lesz igazi az élmény!
 
"Talán nem úgy látjuk a legtöbb embert, hogy közben nem látjuk őket? Milyen könnyen megeshet, hogy valami elkerüli a figyelmünket, például az az ember, akit valamennyien keresünk?"

Ami miatt szerettem ezt a könyvet az köszönhető a levelezés izgalmának és szépségének és a történet mondanivalójának: hányszor van az, hogy bizonyos emberek ott vannak körülöttünk, észre sem vesszük és aztán egyik nap valami történik, másképp nézünk rá és elkezdődik egy új, szebb viszony a két ember között (és nem, ez nem a csúf kiskacsából hattyúvá változás tipikus esete). 
Amúgy ebben a történetben annyira jó, hogy nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, kedves kis sztori, mindezt úgy, hogy az egészet átlengi az az utánozhatatlan párizsi bohém hangulat, a kávéházak teraszán üldögéléssel, a bohém művészekkel vívott küzdelmes órákkal és egy csöppnyi, édes kis könyvesbolttal. Nekem igazi kis "női" gyöngyszem volt, és megkínzott agysejtjeimnek meg pompás felüdülés.


Kiadó: Park
Kiadási év: 2016
Fordította: Fodor Zsuzsa

2016. április 3., vasárnap

Lélekben szabadon

Paula McLain: Napkeringő


Tisztán emlékszem arra, hogy micsoda izgalom fogott el, amikor felfedeztem Paula MacLain újabb könyvvel jelentkezik A párizsi feleség után. Amikor Hadley és Hemingway történetének végére értem, azt kívántam, hogy az írónő találjon magának újabb karaktereket és örvendeztessen meg minket egy újabb történettel. Remélem, a többi kívánságom is így válik majd valóra!

Előre szólók A párizsi feleség rajongóinak, hogy ez a könyv teljesen más, tehát aki pont ugyanazt az élményt fogja várni, szerintem csalódni fog. Köszönhető ez annak, hogy két teljesen eltérő karakter áll a két regényének középpontjában, bár mindketten erős nők, akiknek nem könnyű élet jutott ki. Ám míg Hadley-t a Hemingway iránti szerelme egy bizonyos pontig átsegíti minden problémán, addig a Napkeringő főhősnőjéről, Beryl Markhamról azt gondolom, hogy legtöbbször egyes egyedül állt a társadalmi, gazdasági és természeti viharok, magánéleti csapások középpontjában.

Beryl Markhamnak cseppet sem volt könnyű vagy unalmas élete. Kislányként Kenyában nőtt fel, édesapja ott alapított egy farmot, ahol lovak tenyésztésével foglalkozott. A kis Beryl legalább olyan szabadon élt, mint az ott tartott lovak. De ennek a későbbi élete során meg kellett, hogy fizesse az árát. Óriási törést okoz az életében az, hogy anyja és öccse nem bírja a kenyai életet és visszatérnek Angliában, ő pedig az édesapjával kettesben marad a farmon. Látszólag azt gondoljuk, hogy micsoda boldogság ilyen szabadon felnőni, de szerintem világ életében nem tudta megemészteni azt, hogy az anyja hátrahagyta őt. A kislány igazi kis amazonként éli életét, elüldözni a nevelőnőket, mezítláb rohangál a farmon élő törzsek gyerekeivel, de persze ahogy felnő az angol elit társadalom, a gyarmatosítók még itt is elvárják, hogy nőhöz illő módon viselkedjék. Ám addigra Beryl élete újabb fordulóponthoz érkezik, és innentől kezdve egész élete arról szól majd, hogy keresi a boldogságát, és bizonyítani akarja a világnak, hogy nőként ha kell egyedül is megállja a helyét abban a világban, ahol a hölgyek dolga akkor csak annyi volt, hogy esténként a partikon tündököljenek és limonádéval vagy pezsgővel kínálják meg a vendégeket.

Az én szívemhez Beryl karaktere nagyon közel került. Annyira szerettem ezt a megzabolázhatatlan szabadságvágyát, az élethez való hozzáállását, a lovak iránti csillapíthatatlan szeretetét, vagy a repülésben való újra magára találását. Ezt a nőt akármennyi alkalommal a padlóra küldte az élet, újra és újra leporolta magát és felállt. Foggal-körömmel, könnyekkel, de ment előre, nem nézett vissza és ahogy egyre több csapás érte csak egyre jobban erősödött.

"– Mindannyian számtalan dologtól félünk, ám ha az ember lebecsüli magát, vagy engedi, hogy a félelem börtönében éljen, akkor többé már nem önmaga, nem igaz? A valódi kérdés az, hogy vállaljuk-e a boldogsággal járó kockázatot."

Forrás
Szerencsére a könyvben a szerelmi szál ugyanolyan ügyesen van megjelenítve, mint A párizsi feleségben. Azaz nem csak erről szól a könyv, hanem a főszerepben valóban Beryl és élete áll, górcső alatt mindegyik kapcsolatával. De mivel szerelmi életének egyfajta keresztje volt a Denys Finch Hatton iránt érzett érzelme, ezért ahhoz, hogy megfelelő képet kaphassunk róla, ennek is meg kellett, hogy jelenjen a lapokon. Csakúgy, mint Karen Blixennek, akinek nevét a Távol Afrikától című mozifilmből, vagy a Volt egy farmom Afrikában könyvből hallhattuk már, és aki Denys életének legalább olyan fontos szereplője volt, mint Beryl. E három ember különös kapcsolatát, a szerelmi háromszöget is Paula McLain nagyon érzékeny módon tálalja az olvasónak. Átérezzük minden szereplő vívódását, és mivel addigra nagyjából ennek a három embernek a jellemét is megismerhetjük, tudjuk, hogy igazából így vagy úgy de mindenki sérül ebben a dologban és igazán senki sem kaphatja meg a boldogan élük, míg meg nem halunk befejezést.
 
"Igazán sötét alkukra is képesek vagyunk a szerelemért, nem igaz?"

Az írónő itt is bravúrosan teremti meg a gyarmatosítókkal ellepett Kenya hangulatát, csak úgy mint tette ezt korábbi regényében amikor is a bohém párizsi költők világába vitt el. Lapról lapra kerül az olvasó egyre közelebbi kapcsolatba ezzel a veszélyes, ugyanakkor elbűvölő vidékkel. Hol máshol történhet meg az, hogy a tornácon limonádét kortyolgatnak a vendégek, miközben a birtokon szabadon kószál egy kedvtelésből tartott oroszlán?

Mindenkinek azt javaslom, hogy ne hagyja ki a Napkeringőt, és engedje meg hogy Paula McLain belezsongja Kenya vad ritmusát, a lovak patáinak csattogását, a pezsgőspoharak csilingelésének hangját, a repülők motorjának búgását és egy szabad lélek útkeresésének történetét a fülébe. Én ezt tettem és amíg tartott a könyv, egy számomra távoli és vad vidéken rengeteg új élménnyel gazdagodtam.Köszönöm ezt az írónőnek, remélem, sok érdekes karakterről fog még nekünk írni. Az biztos, hogy látatlanban vevő leszek az újabb regényére.


Kiadó: Alexandra
Kiadási év: 2015
Fordította: Frei-Kovács Judit

2016. április 1., péntek

Téltemető márciusi zárás

Még hogy téltemető! A tegnap időjárásból kiindulva azt is mondhatnám, hogy nyárköszöntő! Nekem ilyen gyorsan egy picit sok a jóból, de nagyon örülök a napsütésnek, a sok természetes fénynek, szóval végre úgy tűnik tényleg magunk mögött hagytuk a telet. 

Amúgy megint csak pislogok, hogy eltelt az első negyedév. Szerintem az öregedés velejárója, hogy az időérzetünk megviccel minket és ami gyerekkorban örökkévalóságnak tűnt, az most csupán pár pillanat. És bár ez a hónap az olvasás terén nem volt olyan bőséges, nem panaszkodhatom, mert esténként vagy a bkv-zás közben csak találok rá időt. Ráadásul nem maradtam új könyvek nélkül sem.

Három könyv került a polcomra. Elsőként Octave Mirbeau Egy szobalány naplója érkezett hozzám a barátnőmtől szülinapi ajándékba. Aztán már hónapok óta olvasom mások véleményeit Cheryl Strayed Vadon című könyvéről és egyre inkább az éreztem, hogy nekem ezt olvasnom kell, úgyhogy megvettem magamnak ajándékba, azaz pontosabban a Nyúl hozta. És ha már az éveim száma gyarapszik, gondoltam a könyveim is szaporodjanak, így lett egy előrendelésem is még a hónap elején. Tavaly kezdődött talán az a korszakom, hogy rákattantam az igényes fél-fiction regényekre és most ennek hatására rendeltem meg Jude Morgantól A bánat íze című regényt, ami a Brontë-lányokról szól. Azért vacilláltam vele, de férfi írta (így bízom benne, hogy nem lesz nyálasan romantikus), jókat olvastam róla GR-en, tehát bizalmat szavaztam neki és már várom, hogy elkezdhessem.

Olvasás terén 4 könyv került sorra, ebből kettő vcs-s, így azzal szépen haladok és továbbra is érzem magamban a csít hozzá. Elsőként Paula McLaintől olvastam a Napkeringőt, amiért oda-és vissza vagyok. Ne várja senki A párizsi feleség hangulatát, hisz teljesen más a közeg, más a történet, a szereplők, viszont ugyanazt az igényességet és gyönyörű stílust kaptam, mint az írónő első könyvében. Aztán elolvastam gyorsan az Egy szobalány naplóját, ami egy picit felemás élmény volt, nem teljesen azt kaptam, amire számítottam. Utána pedig a két vcs-s könyv jött. John Scalzitól a Szellemhadtest, amitől féltem kicsit, de legalább annyira szerettem, mint a Vének háborúját. Nagy volt a kísértés, hogy folytassam a sorozatot a következő résszel, de aztán (ha már kísértésről beszélek) a Kísértetházba kezdtem bele Isabel Allendétől. Istenem, micsoda egy történet! Hömpölyög jobbra-balra és az utolsó 100 oldal meg nagyon keményen odavág az embernek. Örülök, hogy hosszas tologatás után elolvastam végre. Kis pihenőnek két mesekönyvet azért még beiktattam: A Kékmandulafa erdő hőseit és gyermekkorom nagy kedvencét, A világ leggazdagabb verebe és más történeteket olvastam újra. Jó volt újra gyereknek lenni!

Áprilisra nincsenek nagy terveim, 4 könyvet írtam fel, amit szeretnék sorra keríteni, de majd kiderül, hogy a sok határidős elfoglaltság mellett bele fog-e férni. Könyvfesztre is szeretnék kijutni, van is egy kis listám, de most úgy érzem, nem kint fogom beszerezni őket, nem hiszem, hogy lesz akkora kedvezmény mintha előrendelném.

A többiek is meséltek a márciusukról:
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...