2017. május 17., szerda

A kísértés álcázva érkezik

Joanne Harris: Szent bolondok


Az egyik múlt havi csalódásom után azt éreztem, hogy tuti befutó olvasmányra van szükségem. Az idei várólista-csökkentésbe beválogattam az egyik kedvenc írónőm, Joanne Harris könyvét, így gondoltam két legyet ütök egy csapásra: vcs-t is csökkentek, plusz végre valami jót fogok olvasni. És bizony így is lett. Ő az az írónő számomra, akiben még soha nem csalódtam. Ráadásul azt hiszem ő az egyetlen, akinek nincs két egyforma könyve. Vannak bizonyos elemek, karakterek, amelyek vissza-visszatérnek ugyan nála is, de nincs két ugyanolyan helyszín, ugyanolyan történetvezetés, szóval annyira önálló és elkülönült történetei vannak, hogy mindegyikre emlékszem több év távlatából is.

A Szent bolondoktól viszont egy kicsit tartottam. Egyrészt egy olyan korba tette Harris, ami tőle teljesen szokatlan, egészen az 1600-as évekbe megyünk vissza, ráadásul egy apátság elzárt világa lesz a helyszín. Féltem a vallási témától, féltem az ingerektől elszigetelt közegtől, hogy mit lehet majd ebből kihozni, hogy nem lesz-e túl unalmas "csak" apácákról olvasnom és a végére azt kell mondanom, hogy vakon kellett volna bíznom Harrisben és az ő varázsában. Merthogy az első pár oldal elolvasása után, ami amolyan kis belemelegedés volt számomra, őszintén szólva alig tudtam letenni. 

Pedig az írónő nem egy kacifántos történetet talált ki, nem hullák potyogtak az égből, hanem csak összehozott két olyan világot, amely fényévekről van egymástól. A cirkuszi komédiások és a szemkápráztató trükkök porondja után, amelyben Juliette a sztár, akit csak a Szárnyas Asszonynak ismer meg a közönség zseniális kötéltáncos tudása révén, hirtelen bekerülünk az apácák elzárt világába, ahol Juliette egy rosszul sikerült fellépés után menedéket lel kislányával és Auguste nővérként éli csendes, nyugodt, ámde boldog világát. Egészen addig, amíg új apátnőt nem kap az apátság, egy tizenéves kislány személyében, akinek a tanácsadója Juliette hajdani szerelme a komédiások közül, aki többször slamasztikában hagyta már a lányt. Juliette érzi, hogy a férfi felbukkanásával egy csapásra vége szakad majd addigi csendes életének és mielőbb szeretné kideríteni, hogy ennek a titokzatos férfinak, aki most papnak adja ki magát mi célja van a zárdával és a benne élő apácákkal. Megjegyzem egészen addig, amíg Harris el nem mondta a megoldást, én bizony rá nem jöttem, de nagyon tetszett az, hogy a főbb szereplők életének a szálai hogyan futnak össze a legvégén.

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Mondanom sem kell, de a regény hihetetlen erős atmoszférával rendelkezik. Miután Le Merle, Juliette árulója beteszi a lábát az apátságba, egyszerűen fulladozni lehet olvasóként a bezártságtól, szinten érezzük Juliette riadalmát mi is, hogy vajon mire készül az álpap, illetve csodálkozva nézhetjük majd az apátnők átalakulását. Merthogy bizony számomra ők voltak azok a Szent bolondok, akiket a vallással, eszmékkel, a bűnnel és a bűnhődéssel, a boszorkánysággal, a testi és lelki vágyak elfojtásával majd felszínre kerülésével meg lehetett téveszteni, bolonddá lehetett tenni és Le Merle pont erre alapozza amúgy zseniális tervét. Eleinte kevertem az apácák személyét, de aztán mindegyik karakter életre kelt, átalakult és pont a legcsendesebbek közül kerültek ki azok, akikben a regény végére a leginkább csalódnom kellett.

Harris zsenialitása számomra viszont egyértelműen az, hogy én egyszerűen nem tudom utálni a gonosznak, a rossznak szánt vagy kikiáltott szereplőit. Így voltam a Csokoládécipő Zozie-jával is például, de akár a Kékszeműfiú bármelyik karakterével is. Annyira sokrétűek ezek a negatív karakterei is, hiszen nem csak a rossz oldalát mutatja meg, hanem azt is, hogy miért lettek ilyenek, illetve hogy mik a motivációik abban, amit tesznek. Ha valaki nyitott szívvel olvassa az ő történetüket, nem lehet egyértelműen pálcát törni felettük.

"Mind olyasmi elől menekültünk, amit nem igazán értettünk. Mint mondtam, mindenkinek megvoltak a titkai."

Szóval én végig dagonyáztam ebben a történetben, és miután befejeztem egyrészt nagyon örültem, hogy ezt a könyvet is sikerült még anno beszereznem a Harris-gyűjteményembe, másrészt hogy hagytam még tőle olvasatlan könyvet. Illetve azóta ott mocorog bennem, hogy szép lassan újra el kellene olvasnom tőle az összeset, mert ezt a nőt és a könyveit nem lehet nem szeretni. Aztán nem olyan rég fedeztük fel, hogy úgy tűnik az Ulpius után végre a Libri magához veszi az írónő könyveinek a gondozását és hamarosan a Csokoládét újra megjelentetik majd. Repesek a boldogságtól és nagyon várom, hogy a régi kötetek után a még magyarul kiadatlan könyvei is sorra kerüljenek, én kérdés nélkül vevő leszek rájuk. Addig meg csemegézem újra a régebbiek közül, tegyetek így Ti i!



Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2017. május 15., hétfő

A rossz könyvek is kellenek (néha)

Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.

Carrie Snyder: A futónő

Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Kent Haruf: Kései párbeszéd

Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.

És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.

2017. április 29., szombat

Április, te kis hamis!

Bizony, bizony, ez az április nem semmi hónap volt. Pont olyan szeszélyesre sikeredett, mint amilyennek mondják. De lássuk, mik történtek könyves téren!

Beszerzések

Amilyen nagy lelkesedéssel tervezgettem, írogattam magamnak a kis könyves listámat a Könyvfesztiválra készülődve, annyira visszafogott lettem a végén. Azt hiszem első körben kb. 5-6 könyvet szemeltem ki, végül a pénteki, munka utáni barangolásom eredményeképpen kettőt vettem meg ezek közül, a többiről vagy lebeszéltem magam, vagy azt mondtam, hogy majd könyvtárból. Amit mindenképpen meg szerettem volna venni az Elena Ferrante Amikor elhagytak című regénye. Bár még nem olvastam el a Briliáns Barátnőmet sem, de tudom, hogy jó lesz és ha a Park kiadja a korábbi regényeit új köntösben, akkor biza erre folyamatosan vevő leszek. A második vételem a Mellettem elférsz volt Grecsó Krisztiántól, amit új köntösben újra kiadták, és erre a könyvére már régóta vágyom, de a könyvtárban még mindig csak két hétre kölcsönözhető. Majd április utolsó munkanapján még egy könyvet át tudtam venni: Az isteni Marlenét rendeltem elő C.W. Gortnertől, mert a Mademoiselle Chanel elmeséli az életét óriási kedvencem lett, nem volt kérdés, hogy Marlene Dietrich élete is érdekelni fog.



Olvasások

Nagyon lelassultam az olvasásokat tekintve, és bár mindig azt hangoztatom, hogy a minőség a mennyiség felett, sajnos most ez az elv nem jött be. Annak örülök, hogy nem tucatjával falom a könyveket, mert rajtam akkor nagyon sok történet csak szimplán átfolyt, most, hogy kevesebb időm és energiám van az olvasásra jobban értékelem a rá fordítható időt, épp ezért voltam baromi mérges, hogy a 4 elolvasott könyvem közül kettő tök gáz volt. És persze én is az vagyok, mert ahelyett, hogy abbahagytam volna, mazochista módon átrágtam magam rajtuk.
A hónapot Kristin Hannah Fülemüléjével indítottam, ami nagyon tetszett és kaptam egy jól összerakott, érdekfeszítő világháborús történetet általa. Majd jött Bjorn Sortlandtól Az őszinteség perce, ami számomra kínszenvedés volt. Utána muszáj volt csillapítani ezt a fiaskót és tutira mentem kedvenc írónőm, Joanne Harris Szent bolondokjával (vcs-s könyv volt amúgy, no meg persze szokásosan szuper JH-történet). Majd Carrie Snyder A futónője adta meg a végső kegyelemdöfést: nagyon érdekelt és nagyon nem jött be. Teljesen mást vártam, az írónő stílusát sem tudtam élvezni, plusz a történet is baromi unalmas lett. Most épp kúrálom a szörnyű olvasmányoktól megviselt lelkemet egy kis hoffmani varázzsal és hát imádat van, mint mindig! Azaz nem vesztettem el a hitem a könyvekben, csak én nyúltam mellé.

Remélem májussal az energiám is visszatér ahhoz, hogy aktívabb legyek a blogon, szeretnék a fent említett olvasmányaimról is írni, meg hát hiányzik nekem ez a kis kuckó. És abban is reménykedem, hogy a berozsdásodott olvasmány-radarom is jelez, hogy mit kerüljek el mérföldekre és milyen könyveket ne hagyjak ki. Mást nem is várok májustól. (Ja, de: ne essen a hó! :))


A többiek zárása

Dóri
Amadea
Heloise
PuPilla
Nita

2017. április 19., szerda

A hazugságok napjai

Bjorn Sortland: Az őszinteség perce


Amennyire örültem, hogy a legutóbbi könyvtárazásam alkalmából ki tudtam venni ezt a könyvet, legalább annyira bosszantott fel olvasás közben és alig vártam, hogy a végére érjek. Pedig nagy reményekkel kezdtem bele és főleg a művészeti rész miatt nagyon érdekelt. A Neked adom a napot után olyan jó lett volna valami szuper, művészettel foglalkozó olvasmányt találni és ebben reménykedtem. De a két könyvet egy lapon emlegetni bizony nem lenne helyes. Sőt!

Az őszinteség percében nagyon érdekelt az, hogy egy fiatal lány hogy birkózik meg egy komoly, talán vakságot is okozó szembetegséggel. Hogy utazza majd körbe Európát miközben szerelembe esik majd egy fiúval, aki festményekről és festőikről mesél neki, és aki talán az út végére hasonló érzelmeket táplál iránta. Mindezt ugyan megkaptam, de szinte semmit nem tudtam benne szeretni, élvezni. 

A legnagyobb problémám a főszereplő lánnyal, Fridával volt. Nem hiszem el, hogy ha egy 17 éves lánnyal közlik, milyen komoly probléma van a szemével, az ahelyett hogy elmondaná a szüleinek, megpattan otthonról és világot lát. A szemünk, a látásunk nem olyan mint egy elrontott frizura, hogy majd kinő újra, vagy befestem más színűre. Itt ha komoly a gond, akkor minden perc számít. Ez volt az első mínusz pontom a lánynak. Aztán a következő, hogy szinten mindenkinek hazudott, egyszerűen nem értem, hogy miért kellett kamuznia egy csomó dolgot illetően. Baromi kiborító volt, sőt, elgondolkoztam rajta, ha én lettem volna a fiú ebben a kapcsolatban, szeretnék-e kapcsolatot egy olyan lánnyal, aki már a találkozásunk első percében nem volt őszinte velem... Azt sem bírtam Fridában, hogy hol baromi felnőttes volt (megpattan otthonról tök egyedül az Interraillel és körbeutazza Európát), ugyanakkor otthon még Micimackós kislámpája van... ne már!

A fiú főszereplőt sem zártam a szívembe: Jakob olyan volt mint egy két lábon járó művészeti album, de a szárazabbik fajtából. Persze, baromi jó ha valaki ennyire rajong valamiért, de semmi más nem derült ki róla számomra, a személyiségéről sem tudtam meg semmit a több mint 500 oldalas könyvből. Ja, de, szerelmes egy lányba, aki nem Frida. És ezzel meg is volt egy újabb csont, amin rágódhattunk több száz oldalon - mármint Frida szempontjából, mert ha Jakob másba szerelmes, akkor miért vele utazgat és van-e esélye Fridának nála? Hadd ne mondjam, nem rágtam le izgalmamban a körmömet eme kérdésre keresvén a választ ... Rengetegszer forgattam a szemem, mert - számolni kellett volna - kismillió alkalommal elmondja Frida, hogy mennyire szerelmes Jakoba (köszi, elsőre is felfogtam, lapozzunk mááááár!).

Egyedül talán azt élveztem ebben a könyvben, hogy nagyon sok olyan képet és alkotót ismerhettem meg, amelyek eddig abszolút nem kerültek a figyelmem központjába, mert sem a vallással, sem annak festményeken történő ábrázolásával nem foglalkoztam eddig. Jó volt, hogy a könyv közepében ott is voltak a képek mellékletként (bár inkább a végére tehették volna), így oda tudtam lapozni és úgy nézni őket, ahogy Jakob elemezte őket. Plusz mókás volt pont húsvétkor olvasni, hisz a regény is pont akkor játszódott.

De összességében véve saját magamra voltam baromi mérges, hogy miért szenvedtem végig a könyvet. Megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok és ha ingerenciám támadna egy kis művészetre, akkor vagy a Neked adom a napot vagy a Hattyútolvajokat fogom újra elolvasni. Mindkettő szórakoztató, jól megírt, érdekes és izgalmas, amit sajnos Az őszinteség percéről nem tudok elmondani. Kár érte! És még sajnos az olasz városok sem tudtak kompenzálni.


Kiadó: Pongrác
Kiadási év: 2015
Fordította: Patat Bence

2017. április 1., szombat

Márciusi zárás

Ez az idei március az egyik legeseménydúsabb hónapom volt. Olyan sok minden történt, és ettől függetlenül nem telt el gyorsan, sőt, inkább olyannak éreztem, mintha két hónap történései zsúfolódtak volna bele ebbe a 31 napba.

Beszerzések

Ebben a hónapban ünneplem a születésnapom, amit idén már nem katasztrófának éltem meg. Hiába, el kell fogadni, hogy megy az idő, de azért még a rolót sem kell lehúznom. Azt mondtam magamnak miközben elfújtam az egy darab gyertyát a tortán, hogy a java még csak most jön. Erre a szülinapra most csak egy darab könyvet kaptam, méghozzá a barátnőmtől és a pláne az egészben az volt, hogy az ő születésnapjára én ugyanezzel a könyvvel ajándékoztam meg, pedig össze sem beszéltünk. Ez volt a Marina Zafóntól. E mellé csak egy könyvet vettem, ez pedig a Park Kiadó egyik újdonsága Jean-Michel Guenassia Javíhatatlan Optimisták Klubja c. története. Áprilisban majd bele is vetem magam, jókat súg a radarom.



Olvasások

Szépen tartom magam az idei évi terveimhez, ebben a hónapban is 6 könyvet olvastam, amelyből 2 a várólista-csökkentésben szerepelt, úgyhogy ezzel a játékkal is remekül haladok (és tök jó könyveket olvasok ennek keretében). Ez a hónap Szabó Magda Az ajtójával kezdődött, ami nagyon kemény könyv, utána kellett is egy kis "könnyedebb" történet és Jandy Nelson Neked adom a napot-jával folytattam, ami nem is volt oly könnyed, mint amire számítottam, de felavattam vele az idei első kedvencet. Utána két olyan könyv került sorra, ahol fiatal fiú volt a főszereplő: elsőként M. O. Walsh Fényed ki ne hunyjon c. történetében merülhettem el a kamasz szerelem rejtelmeiben, majd kicsit ijesztőbb történetet kaptam Zafón Marinájától. Miután márciusban meghosszabbítottam a könyvtári tagságomat, ezért nem is jöhettem haza üres kézzel, így a hónap utolsó két olvasmánya a könyvtárnak köszönhető. Angela Marson Elfojtott sikolya egy nagyon jó kis krimi, idén biztos elolvasom a második részt is. Majd egy érdekes novella válogatást olvastam olasz szerzőktől, ez pedig a Kimondhatatlanul volt. Nagyon tetszett a koncepciója a könyvnek, bár nem voltak egységes színvonalúak a novellák, szerintem nagyon jó beszédtéma lehetne a fiatalokkal a sulikban.

Március egyéb téren szintén mozgalmas lett. Megint változott egy kicsit az életem, új kihívások találtak meg, amelyeknek nagyon igyekszem megfelelni, ez jelenleg elég nagy feladat, de úgy szép az élet ha zajlik. Sok baráti találkozóban volt részem, mintha kezdene minden és mindenki feléledni a téli álomból, aminek én csak örülni tudok. Láttam szuper filmeket a mozikban és itthoni házimozi keretében is, illetve színházba is eljutottam, és bár a Szentivánéji álom feldolgozása nekem kicsit túl modern lett, végül is tetszett és sokat nevettem rajta. Áprilisra hasonló terveim vannak: munkás hétköznapok, jó könyvek (én vásárolni is fogok, bizony!), barátok és találkozók, néhány kulturális program. Szeretem a tavaszt, mondtam már?


A többiek zárása:
 HeloiseDóri, Nita
PuPilla, Amadea

 

2017. március 26., vasárnap

Első találkozásom Kim Stone-nal

Angela Marsons: Elfojtott sikoly


Úgy tűnik idén óriási szerencsém van a várólista-csökkentésbe beválogatott könyvekkel, eddig egyik sem okozott nekem csalódást, sőt, igazán remek, szórakoztató olvasmányokra bukkantam közöttük. Ebbe a kategóriába tartozik az Elfojtott sikoly is, ami olyannyira bejött nekem, hogy bár mostanság kerülöm a sorozatokat (leszámítva Cormoran Strike-ot, de hát őt muszáj), Kim Stone-nal is kivételt fogok tenni.


Nekem a krimik kapcsán csak néhány elvárásom van és ha azt megugorja az író, akkor bizony jóban leszünk. Legyen a történet kellően érdekfeszítő, de tegye mindezt úgy, hogy nem hülyének nézi az olvasót azzal, hogy információkat tart vissza, hanem szépen mindent az orrunk alá pakol, csak fifikásan rendszeresen tévútra visz menet közben. Első pipa.
Még az első ponthoz félig-meddig az is hozzátartozik, hogy ne találjam már ki az első oldalon a tettes személyét, hadd pörögjek végig, és ha sikerül is, akkor az a végefelé legyen, plusz inkább büszkeséggel töltsön el, mint azzal, hogy "pfff, ez sem volt valami nagy agymunka"! Pipa itt is.
Harmadszor legyen egy tökös főszereplője, aki - ha már sorozatról van szó, akkor pláne - legyen elég komplex ahhoz, hogy érdekeljen miért veti bele magát az ügybe 110%-osan, és mi van a puttonyában, ami miatt olyan kőkemény karaktere lett, mint amit legutóbb talán Lisbeth Salandernél éreztem (jó, nem olyan fasza csaj, de közelít hozzá!). Pipa ennél a pontnál is. Szóval mindezen elvárásokat megkaptam Angela Marsons krimijétől, és még jóval többet is!

"– Azt hiszem, Einstein mondta, hogy ha a tények nem illenek bele az elméletedbe, változtasd meg a tényeket."

Ami hatalmasat tudott dobni a sztorin, az, hogy végre ez nem egy amerikai "fancy" krimi. Persze, most jövök rá, hogy ugye Cormoran sem az, szóval ezek az angolok tudnak valamit. Merthogy ez is Angliában játszódik. A téma is aktuális: gyermekbántalmazás és a gyermekotthonokban zajló dolgok kerülnek a középpontba. A szívem szorult össze olvasás közben, hogy hány érintett gyermek lehet, akiket szociális okokból, vagy árvaság miatt "bedarál" a rendszer, és ha nem elég szerencsések, fiatal életük elkallódik.

"(…) a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Óriási piros pont a könyvet végig átszelő humorért, ami főleg Kim Stone karakterének köszönhető. Hihetetlen milyen beszólásai vannak a nőnek, szívesen felkérném egy-egy továbbképzésre, hogy némely férfi kollégát hogyan is kellene helyretenni, ha egy kicsit többet enged meg magának, mint amit a munkakapcsolat indokolna.

De ami miatt igazán emlékezetes lett az első találkozásom Kim Stone-nal, az a történet legnagyobb csavarjának köszönhető. Bravúros volt! Szeretem, amikor ennyire meg tudnak lepni. Lehet, hogy ha pihentebb aggyal olvasom és nem a 4-6-os villamoson reggelente meg délután, akkor talán-talán jobban összerakom a mozaikkockákat, de erre a csavarra nem lehet felkészülni szerintem. Úgyhogy végre van egy újabb krimi sorozat, amelynek részeire megéri várni, illetve van egy olyan főszereplője, akit részről részre szeretnék majd jobban megismerni. Addig is, ajánlom a történetet mindenkinek, aki a jó krimiket szereti, én pedig megpróbálom a második részt mihamarabb levadászni majd a könyvtárból.

"A jó és a rossz közti különbségre vonatkozó tudást holtunkig csiszolgatjuk, nincs eleve beleégetve az agyunkba."


Kiadó: General Press
Kiadási év: 2015
Fordította: Szieberth Ádám

2017. március 19., vasárnap

Két régóta tologatott könyvről röviden

Szerintem minden olvasni szerető embernek van egy olyan listája, amin azok a klasszikusnak kikiáltott könyvek szerepelnek, amelyeket el kellene olvasnia egyszer, mert annyian olvasták már, mert ilyen-olyan könyves listákon szerepelnek, kvázi egyszer az életben "kötelező". Nekem is van egy ilyen és pont azért szeretem a várólista-csökkentést, mert néha be szoktam válogatni ilyeneket is, hogy még nagyobb legyen a motivációm irányukba. A 2017-es játékban számomra két ilyen kötelező alapdarab is szerepelt: az egyik Szabó Magda Az ajtó című műve, a másik Orwelltől az Állatfarm.

Szabó Magda: Az ajtó

Szabó Magdával az ismerkedést nem olyan régen kezdtem el és a könnyebbik végétől indultam, azaz ifjúsági történetei közül válogattam. A Születésnap és az Abigél voltak a kezdetek és mindkettőt imádtam, nagyon szerethető történetek, csodálatos gondolatokkal. Ehhez képest Az ajtó felnőtt énemnek is egy hatalmas gyomrost jelentett. Piszok kemény, fájdalmas Emerenc, Szabó Magdáék házvezetőnőjének a története. Nem is tudtam gyorsan olvasni, nagyon sokszor le kellett tennem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy megfulladok néha és hát a szívem szakadt meg a külsőleg kemény héjjal rendelkező, szilárd elveket valló Emerencért, az életéért, azért a bizonyos ajtóért, amit nem akart kitárni senki előtt sem, mégis rátörték, amivel pedig végső soron megtörték. Azt hiszem arra jöttem rá az olvasása közben, hogy mindannyiunknak van egy ilyen ajtója - kinek nagyobb, kinek kisebb, van, akinek masszívabb, van, akinek könnyebben nyílik, elég egy kis noszogatás, és van, akinek az élete végéig zárva marad, elrejt fájdalmakat, csalódásokat mások elől, és a gazdáját pedig megvédi a külső, ítélkező szemektől is. Nekem Szeredás Emerenc és Szabó Magda története azt adta, hogy remélem, lesz olyan személy az életemben, vagy életem alkonyán, akire könnyű szívvel rábízhatom majd ezt az ajtót és annak a kulcsát, aki tudja, hogy mikor lesz itt az ideje, hogy neki kinyíljon az.

"Minden érzelmi kapcsolat támadási lehetőség, és minél több embert eresztek magamhoz közel, annál számosabb csatornán áradhat felém a veszély."


George Orwell: Állatfarm

Nagyon örülök, hogy Orwellt felnőttként olvasok. Az 1984 is egy iszonyú felkavaró, fejbekólintó könyv volt, tiniként egyrészt nem biztos, hogy végig elolvastam volna, meg talán érteni sem úgy értettem volna, mint mostanság. Az Állatfarm semmivel sem könnyebb témáját tekintve, viszont zseniálisan megírt és ami félelmetes benne az az, hogy egy olyan mestermű, ami máig aktuális és tartok tőle, hogy nagyon sokáig az is lesz. 
Élvezetes volt stílusában, minden leírt szónak, elénk vetített jelenetnek komoly mondanivalója van, kimondottan ötletesnek találtam, hogy melyik állat milyen karaktert kapott, hogy a társadalomban ki hol helyezkedett el, és hogy a kezdeti nagy demokráciából, a mindenki egyenlő elvéből hogyan, milyen lépcsőfokonként jutunk el a totális diktatúrához, "a minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél" jelmondathoz, illetve a Hétparancsolat észrevétlen átalakulásához. Belegondolni is borzalmas, hogy amíg világ a világ ez a könyv bármelyik időszakban meg fogja találni a célközönségét...

"(…) oda jutottak, hogy senki sem meri többé kimondani, amit gondol (…)"


2017. március 15., szerda

2017 első kedvence - és pont egy YA?!

Jandy Nelson: Neked adom a napot


Ugye, hogy milyen előítéletes vagyok? Higgyétek el, megvan ennek is az alapja, mert olvastam én jó pár YA-könyvet, de nagyon sokszor kiborultam, hogy vagy egy szerelmi háromszög a téma (uncsi!) vagy tele van az egész klisékkel és mintha ugyanazt a sztorit írná meg mindegyik író, csak egy picit csavarva, máshová helyezve a hangsúlyt. Ilyen érzelmekkel álltam neki a várólista-csökkentésbe beválogatott Neked adom a napot c. könyvnek és az elején igencsak húzogattam a szemöldököm, hogy te jó ég, öreg vagyok én ehhez. És láss csodát, a végén kikiáltottam kedvencnek, így vannak még  jó YA-könyvek.



Az elején nekem nehéz volt ráhangolódnom a stílusra. Olyan friss az egész, mintha átestünk volna egy nyelvújításon, amit én átaludtam, mert nekem volt benne jó pár olyan szleng szó, amin csak pilláztam és matuzsálemnek éreztem magam miatta. De ahogy eljutottam a könyv kb 1/4-ig, egyrészt megszoktam, másrészt megszerettem a szereplőket, harmadrészt teljesen belehelyezkedtem a történetbe és nagyon érdekelt az ikrek sorsa, negyedszer ültem az ágyban és csodáltam azokat az embereket, akik bármilyen művészi tehetséggel lettek megáldva. Amint eljött ez a pont totál egy olyan könyv lett belőle számomra, amit már olvasás közben sajnálsz, hogy bizony, egyszer a végére érsz.

"A földre fricskázza a cigarettáját, vízzel teli poharat emel föl az asztalról, nagyot kortyint belőle, azután az agyagra köpi – pfuj, de durva! –, majd ujjaival vadul dolgozik a megnedvesített részen, tekintete most a munkájára tapad. Belefeledkezik, kortyol, nyel és mintáz, kortyol, nyel és mintáz, úgy gyúrja az agyagot, mintha ki akarna húzni belőle valamit, amire égetően szüksége van. Ahogy telik-múlik az idő, lassanként látom, hogy egy férfi meg egy nő ölt alakot – faágak módjára egymásba gabalyodott két test. Ez a kézzel fohászkodás."

Kimondottan üde színfolt volt a váltott elbeszélés, ami ráadásul más időszakokba helyezi el az olvasót. Noah, az ikerpár fiú tagja szemszögéből ismerjük meg a múlt történéseit, amikor is az ikrek még csak 13 évesek és a srác a suli egyik legfurább alakja, állandóan csak fest, rajzol, nemcsak papíron, hanem képzeletben is. Jude, az ikernővére, szinte mindenben az ellentéte, népszerű, körülrajongott, könnyen beilleszkedik bárhová, egy közös van bennük: a művészet. A lány a tengerparton homokból készít szobrokat, illetve ruhákat tervez. Mindketten a bohém, művészlélek édesanyjuk szerető támogatását élvezik, bár ez Noah esetében egy szoros és meghitt kapcsolatot jelent, míg Jude mindenben lázadozik az anyjával, később ikeröccsével szemben is. Aztán a másik szálon Jude lesz a mesélő 16 évesen, és szinte rá sem ismerünk a lányra. Hatalmas göncökbe bújik, ordít róla a világfájdalom és most ő válik olyanná, mint 3 évvel ezelőtt Noah. Az öccse viszont pont olyan lesz, mint Jude korábban: népszerű, a társaság középpontja, csakhogy menet közben kiirtotta magából a művészi ambíciójának még a csíráját is. Vajon mi történt az ikrekkel 3 évvel ezelőtt? Mi vezetett odáig, hogy szerepet cseréltek és eltávolodtak egymástól? Ezekre a kérdésekre akkor kezdjük visszafejteni a válaszokat, amikor Jude, aki művészeti suliba jár egy új mentort szerez magának, a szobrász Guillermo személyében (és nekem ő lett a kedvenc karakterem is).

"– Azt mondom, ne remegjetek. Azt mondom, merjetek dönteni, tévedni, elkövetni borzasztó nagy, meggondolatlan tévedéseket, elszúrni alaposan mindent. Azt mondom, másképp nem lehet csinálni."

Mikor elolvastam a Neked adom a napot csak úgy repkedtek a gondolataim, hogy milyen okos könyv volt ez. Jandy Nelson nehéz témákat fogott egy csokorba, viszont a művészeti körítés miatt fogyaszthatóvá, sőt élvezetessé tette ezt az olvasó - idősebb és fiatalabb korosztály - számára. Foglalkozik a könyvben a testvéri féltékenységgel, egymástól való elszakadással, az ikrek identitáskeresésével, gyermeki-szülői, házastárási kapcsolatokkal, a lázadó tinédzser korszakkal, a nemi hovatartozás felvállalásával, a szexuális érettség kérdéskörével, gyász megélésével, önpusztító életmóddal, második esélyekkel. Tényleg sok mindent gyúr egybe, hogy a papíron megjelenő, Noah által szinte vizuális élménnyé váló festményekkel, rajzokkal, majd a Jude által agyagba formált, kőből vésett szobrokkal és az alkotó folyamat megélésével választ adjon rájuk, utat mutasson a két testvérnek egymáshoz, a családhoz, szeretteikhez, és legfontosabbként saját magukhoz való visszataláláshoz.

"A másodperc törtrésze alatt átláttam mindazt, ami lehetnék, mindazt, amivé válni szeretnék. És mindazt, ami nem vagyok."

Örülök, hogy nem tartottam sokáig ellen, most az egyszer megértem a könyv körüli rajongást, mert tényleg olyan volt ez a nagy YA-dömping között, mint egy friss fuvallat, ami mögött felbukkan egy ezer színben játszó szivárvány. Olvassátok el, megéri!


Kiadó: Libri
Kiadási év: 2015
Fordította: Komáromy Rudolf

2017. március 11., szombat

Mi lett volna, ha ...?

Laura Barnett: Variációk egy párra


Azt hiszem, nincs olyan ember, akinek az élete során ne fordulna meg legalább egyszer a fejében, hogy egy adott szituációban jól döntött-e vagy sem. Hogy mi lett volna, ha az adott pillanatban balra megy és nem jobbra, vagy esetleg gyalogol a busz helyett, vagy teázó helyett koktélbárba megy találkozni a barátnőkkel, vagy éppen visszamosolyog egy fiatalemberre vagy sem? A Variációk egy párra ezen utóbbi kérdésre ad három lehetséges választ, megmutat nekünk három utat, amin a két főszereplő adott döntéseinek hatására más és más utat, életet jár be és számomra nagyon élvezetes, sőt tanulságos volt ez az egymás mellett futó elbeszélés. 


Már többször olvastam, hogy nincs olyan, hogy jó vagy rossz döntést hozunk az életünkben. Csak a következmények lesznek eltérőek és ezekre sem mondhatjuk ki kategorikusan, hogy jók vagy rosszak. Ami nekem rossznak tűnik, másnak lehet, hogy jó és fordítva. Pont ezt imádtam Laura Barnett három szálában. Rávilágít arra, hogy amire azt gondolnánk, hogy a legklasszabb lehetőség lesz a háromból, nem biztos, hogy az kapja a  boldog befejezést. Vagy amelyiknél azt gondolnánk, hogy az élet és a sok egymásra találás, majd szakítás megviseli a főszereplőket, talán pont annak a sztorivonalnak a végével leszünk a legelégedettebbek. Vagy ahol a két főszereplő sorsa állandóan csak keresztezi egymást éveken át, de bizonyos ponton nem lépnek túl, talán lehet, hogy annak a végén fogják igazán értékelni a késői boldogságot, ha az mellett döntenek.

"Elég öreg már, hogy tudja, milyen is a boldogság: kurta és tünékeny, nem egy állapot, amire törekednie érdemes, amiben élni próbálhatna, hanem olyasvalami, amit meg kell ragadnia, amikor elérkezik, azután kapaszkodnia belé, ameddig csak bír."

Nagyon örülök annak, hogy nem került el engem ez a regény. Utálom lassan a chick-lit kategória besorolást, mert én bizony sokszor felszínesnek találom ezen műfajba eső regényeket és már többször rájöttem, hogy előítéletes vagyok velük és nincs igazam. Lehet, hogy a tálalás könnyedebb, mint mondjuk egy szépirodalmi mű esetében, de nekem a Variációk egy párra rengeteg átgondolnivalót adott. Az ember egész életében keresi a másik felét, a párját, a boldogságát. Sokan a Nagy Ő-re teszik fel az életüket. De mi van, ha a Nagy Ő nem csak egy személy, hanem kettő is kopogtat az életünkben? Vagy mi történik akkor ha sok magányos év után már néhány ősz hajszállal gazdagabban, 40-50 évesen találjuk meg azt, aki kiegészíthet minket? Lehet, hogy nem adatik meg több évtizedes boldogság, de az a pár év sokkal intenzívebb, sokkal érzelemdúsabb lesz, mint egy fiatalon kötött házasság utáni hosszú - esetleg ellaposodó - kapcsolat.

"Tudja, miután újra rátalált, most sokkal súlyosabban érintené a veszteség. Elképzelni sem bírja, hogyan viselné el, de természetesen rákényszerülne. Az emberek nap mint nap elviselik az egyedüllétet. Azt hiszik, képtelenek rá, azt hiszik, bele fognak halni, de valahogy az egyik másodperc átsiklik a másikba, összeáll egy órává, egy nappá, egy hétté, és még mindig élnek.
Még mindig magányosak, akár a tömeg közepén is. Akár egy társsal, gyermekkel is."

Laura Barnett két főszereplője egyetemistaként találkozik egy biciklis balesetnek köszönhetően. Az első szálon a két fiatal szóba elegyedik, majd szerelmes lesz, közös életbe kezdenek igen fiatalon. A második szálon szintén ugyanakkor találkoznak, csak aztán nem lesz belőle beszélgetés, hanem mindenki megy a maga útján. A harmadik vonalon szintén szerelem szövődik közöttük, itt viszont egy újabb váratlan helyzet és egy arra adott választás miatt nem olyan irányba indul a kapcsolatuk, mint az elsőnél. Először azt gondoltam, hogy nehéz lesz majd mindhárom szálat követni, de nagyon jó a szerkezet, mert ugyanannál az időpontnál, fontosabb eseményeknél mindhárom szálat egymás után követhetjük végig, tehát időben ugyanannyit és ugyanoda ugrunk. És tetszett ez a megoldás, hogy bár a három szál, három lehetséges úton gördül tovább, vannak pontok ahol mindig összeér mindhárom történet.

Boldog vagyok, hogy hallgattam a belső radaromra (és hogy működik is), hogy ezt a történetet el kell olvasnom. Szerettem volna ha a végére a 3 szálból tudtam volna egy kedvenc variációt választani, de nem megy. Mindegyikben volt fent és lent, voltak könnyek és mosolyok, boldog pillanatok és tragédiák, nekem egyik sem lett túlszépítve, kikozmetikázva, igazán emberiek voltak és talán ezért tudott ennyire közel kerülni hozzám a Variációk egy párra.


Kiadó: Park - szuper a borító: a legfontosabb pont jelenik meg, egy három színű vonallal díszítve, ötletes és egyszerű
Kiadási év: 2016
Fordította: Komáromy Rudolf

2017. március 4., szombat

Vége a februárnak is, zárjunk!

Egy kicsit késve írom meg a februári zárást, de legalább örömködhetek, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a telet és végre itt van a tavasz. Mert ma aztán igazi tavasz van odakint, meleg, napsütéses idő. Imádom, főleg azt, hogy a sok szürke nap után végre színt látok.

A február során sem került hozzám túl sok könyv, csupán egy, amit előrendeltem, ez pedig Kristin Hannah-tól a Fülemüle. Nagyon örülök, hogy a Park Kiadó elhozta nekünk, már régóta nézegettem a külföldi bloggerek véleményét a könyvről, és én borítékolom előre, hogy szeretni fogom ezt a 2. világháborús történetet. Márciusban tervezem is elolvasni. Amúgy érdekes, hogy mennyire nem kapott el a könyvvásárlási láz idén, halál nyugiban elvagyok az eddigi könyveimmel, plusz a váróslista-csökkentős csapattal. Bár ... tegnap találtam olyan új Parkos megjelenéseket, amelyekre szeretnék lecsapni, szóval úgy tűnik idén ők lesznek rám veszélyesek. De majd ésszel csinálom és hallgatok a megérzéseimre.



Az olvasások tekintetében átlagos volt a hónap: 5 könyvet olvastam el és ebben volt egy monstrum monster is. Elsőként Dennis Lehane Az éjszaka törvénye került terítékre és úgy sajnálom ezt leírni Lehane-nel kapcsolatban, de csalódás volt. Aztán sorra került végre Eleanor Catton A fényességek című monstruma, ami amúgy egész könnyen és gyorsan olvasható, de szerintem fele ennyi oldalon sokkal klasszabb lett volna a sztori. A vcs-s könyvek közül két szuper olvasmányom volt februárban: az egyik a régóta halogatott A sündisznó eleganciája (istenem, micsoda kis intelligens gyöngyszem!), a másik pedig Orwelltől az Állatfarm (soha nem veszti el sajnos az aktualitását). És hallgatva a megérzésemre levettem a polcról Laura Barnett Variációk egy párra című könyvét, amelynél nagy meglepetésemre igazán élvezetes és gondolatébresztő, három szálon futó történetet kaptam két ember kapcsolatáról. Nem is értem, miért nem kapott nagyobb reklámot ez a könyv. Egyelőre egyik könyvről sem született poszt, kicsit elcsúsztam velük, de szeretnék mindegyikről írni majd. Bár felemás volt ez az 5-ös csapat, azért 3-ra igazán jó visszagondolni.

Márciust nagyon vártam már, érzem, hogy a tavasz, a tavaszi szél elfújja a téli szürkeséget, tespedtséget és új dolgok várnak majd rám, meg új könyvek és általuk új élmények. Továbbra is tartanám magam a kevés beszerzés - normál mennyiségű olvasás kombinációjához, de ha borul ez a számomra egyensúlyi helyzet, hát akkor sem dől össze a világ.

A többiek februárja:

2017. február 18., szombat

Úton

Charles Frazier: Hideghegy


Középiskolában mire eljutottunk az amerikai polgárháború történetéhez, én már kívülről fújtam azt. Azt hiszem e kor iránti rajongásom az Elfújta a széllel kezdődött, majd megkaptam John Jakes Észak és Dél trilógiájának mindhárom kötetét. A Hideghegyet az azóta bezárt kedvenc mozim kistermében néztem meg, és amikor később ráeszméltem, hogy ez könyvön alapszik már nem tudtam beszerezni. Eme hiányosságomat 2013-ban, egy antikváriumi nézelődésem során pótoltam, lecsaptam rá, boldogan hoztam haza, hogy közel 4 évet várjon arra, hogy elolvassam. Kérdés az, hogy megérte-e? Teljes mértékben!


"A háború kiragadta az embert a szabályos élet körforgásából, és külön évszakot teremtett magának, amely nemigen függ semmitől."

Az amerikai polgárháborúban játszódó könyv három ember története. Inmané, a Hideghegy lábánál élő fiatalemberé, aki lelkesen megy el katonának, hisz csak pár csatára számítanak, amelynek néhány ütközet alatt vége kell, hogy legyen. Adáé, az igazi déli szépségé, a lelkész széltől is óvott lányáé, aki idős apját követve köt ki Hideghegy egyik csodálatos, ámde elhanyagolt birtokán, hogy édesapja halála után egyedül találja magát egy olyan világban, ahol az életerős férfiak távollétében a nőknek kétszer annyira életrevalónak kell lenniük, mint korábban. Ada esetében esélytelen harcnak tűnik mindez. Egészen addig, amíg fel nem tűnik a harmadik szereplő, Ruby, a vad föld szülötte, egy vadóc lány, aki apjának csak kolonc volt a nyakán és életének legnagyobb részében egyedül boldogult a földről, növényekről és állatokról szerzett tudása alapján. 
Hármójuk összefonódó sorsán keresztül vezet végig minket Frazier a polgárháború utolsó, legkegyetlenebb idejének poklán. Inman egy sebesülés után úgy dönt, hogy ha ember akar maradni, akkor nem a harctérre tér vissza, hanem Hideghegyre Adához, akivel távozása előtti hetekben romantikus érzelmeket kezdtek el egymás iránt táplálni, és akihez azóta folyamatosan írja leveleit a frontról. 

Olvasás közben végig azt gondoltam, hogy mindhárom főszereplő úton van. Inman fizikailag is rója az Adához vezető kilométereket, miközben hihetetlen és borzalmas, helyenként pedig szívszorító és megdöbbentő eseményekben van része. Úton van a fiú, a férfivá és emberré való átalakulás útján, aki úgy akar élete hátralévő részében élni, hogy nem fog többé fegyvert senki emberfiára.

"Vagy így, vagy úgy, de hazatérek, de nem tudom, hogyan állnak a dolgok kettőnk között. Először az volt a szándékom, hogy ebben a levélben megírok mindent, amit tettem, és amit láttam, hogy világosan lássa, ki és mi vagyok, még mielőtt hazatérnék. De aztán rájöttem, ahhoz, hogy mindazt, ami velem történt, papírra vessem, akkora levélpapírra lenne szükségem, mint maga a mennyboltozat, és különben sincs meg hozzá bennem az akarat vagy az erő. Emlékszik még arra az estére, négy évvel ezelőtt, karácsonykor, amikor az ölembe ült a konyhában a tűzhely mellett? Akkor azt mondta, szeretne mindörökre így maradni, az ölemben ülve és a vállamon nyugtatva a fejét? Ma azonban nem tudom elűzni szívemből a keserű bizonyosságot, hogy ha mindazt tudná rólam, amit azóta láttam és cselekedtem, nem merné többé megtenni, amit akkor, azon az estén…"

Ada is úton van, holott nem mozdul ki Hideghegyről. Ő a felnőtté válás útjára kellett hogy rálépjen, le kellett vetni a kifinomult déli úrihölgy fodros ruházatát, és magára kellett öltenie a férfi nadrágot, hogy ne haljon éhen. Kicsit úgy éreztem, hogy Ada maga Dél - idealista, álmodozó, aki óriási pofont kap az élettől (Északtól) és összeomlik körülötte minden, amit addig biztosnak vélt, amire addigi életét alapozta.
És persze Ruby is úton van, ő szerintem egy belső utazáson vesz részt, amelynek a lényege, hogy saját erejét és értékét ismerje meg, hogy elengedje az apja iránti sérelmeit, hogy közel engedjen magához egy másik emberi lényt Ada személyében és hogy Adán keresztül ne csak a birtok virágozzon fel, hanem Ruby lelke is.

"Már régen eldöntötte, hogy nem sok értelme van azon töprengeni, mit fog hozni a nap. Az ember egyaránt tévedhet mindkét irányban: vagy a kelleténél jobban fél, vagy a kelleténél jobban reménykedik."

Nem volt gyors olvasás, de nem is illene az ehhez a könyvhöz. Le kell lassulni, fel kell venni ezt a hömpölygő, andalító elmesélést, amelybe Ruby és a fejezetenként váltakozó elbeszélés (egy fejezet Inman, egy fejezet Ada és Ruby története) hozott egyfajta dinamikát. Azt hiszem, hogy a végére annyira megszerettem, hogy pár év múlva majd újra lekerül a könyvespolcomról Frazier története. Addig is nagyon jó szívvel fogok rá visszagondolni, nagyon szép élményt kaptam tőle.


Kiadó: Magvető
Kiadási év: 1999
Fordította: Rakovszky Zsuzsa

2017. február 11., szombat

Visszahúz a múlt

Nora Roberts: Megszállottság


A múltkori régi és új kedvencek kapcsán gondoltam egyet és a régi kedvencek íróitól választottam egy új könyvet. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen lesz, ad-e valami újat, mást érzek-e, mint régebben még a nagy rajongás idején. Első körben Nora Roberts mellett tettem le a voksom és tőle egy romantikus krimit néztem ki magamnak, a Megszállottságot. Nem akartam a romantikát túltolni, inkább egy kis borzongásra vágytam, úgyhogy belecsaptam a "kísérletbe".



Amit először éreztem az az, hogy Nora Roberts olyan, mintha alapos kutatómunkával kidolgozta volna a könnyed, romantikus krimik receptjét. Legyen benne egy erős női karakter, aki nem ijed meg az árnyékától, de azért jó ha erős férfikezek is támogatják néha. Legyen kemény múltja, valami nagy tragédia vagy nagy titok, és ennek következtében vagy nagyon összetartó családja vagy totális széthullott régi élete. És ilyenkor általában jön egy új helyszín, egy új élet felépítése, ahol új barátokra lel, meg persze szerelemre, de hogy a krimi szál legyen a hangsúlyos, történjenek újabb gyilkosságok, borzalmak, amik mind visszahozzák a régi élet emlékét. Ezeket az alapvető hozzávalókat patikamérlegen kiméri az írónő és mindebből születik egy szórakoztató, pár órás olvasásélmény. Ráadásul szerintem Nora Roberts még viszonylag jól is ír, csak valahogy most annyira éreztem ezt a pontos recept szerint haladunk érzést végig a könyvön.

Ami amúgy jó volt, meg szerettem a könnyedségét, sőt, szerettem benne azt, hogy a romantikus része még talán háttérbe is szorult és igazából a főszereplő nő, Naomi Carson életének újjáépítésére, a korábbi traumának feldolgozására helyezte a hangsúlyt. Naomi gyerekként apja után osonva az erdőbe megment egy, az apja által megerőszakolt és fogva tartott lányt, aminek következtében egész élete megváltozik. Kiderül, hogy az apjának nem ez volt az első esete, elítélik, börtönbe kerül, a család pedig hátrahagyja az életét és a sajtó elől menekülve a lány nagybátyjáéknál találnak menedéket. A könyv első részén végigkövethetjük ezt a traumatikus utat: a döbbenetet, a hitetlenséget, a családtagok eltérő hozzáállását, a sajtó nyomását és a beilleszkedni vágyás kudarcra ítélt útját, hisz egy ilyen múlt előbb vagy utóbb utoléri a családtagokat. 
 
"Fogalma sem volt, mitől riadt fel, és nem is jött rá soha, akárhányszor élte is át újra azt az éjszakát, bármerre hajszolta-űzte is rémálma."

Felnőttként a lány a szabadúszó fotósok vándormadár életét éli, mígnem egy városkában bele nem szeret egy hatalmas házba és nem dönt úgy, hogy ideje letelepednie. Felújítja a házat, szert tesz egy kutyára (legcukibb szereplő), és persze összebarátkozik a város szakijaival, no meg egy igen helyes kétkezi munkát végző fickóval, aki szabadidejében zenél a helyi srácokkal alakított bandában és olyan könyvespolca van, hogy arra még én is irigy lettem (és még Jane Austent is olvas a pasi - mondom én, hogy tudja Nora Roberts, hogy mitől döglik a légy). De aztán az idilli helyzetnek vége szakad, fiatal nők tűnnek el, majd holtan kerülnek elő és a gyilkosságok hasonló képet mutatnak, mint anno Naomi apja esetében. Vajon egy "rajongóról" van szó, vagy valaki a múltból nyúl a lány után? Számomra ez nem is volt sokáig kérdés, mert elég könnyen rá lehetett jönni a megoldásra és talán a krimi vonallal ezért nem voltam túl elégedett.

A romantika szála egész aranyos volt, nem voltak nagy és csöpögős jelenetek, volt pár "násztáncot" járunk esemény (tudjátok, amikor mindkét fél tudja, hogy ebből lesz valami, de még húzzák egymás agyát), volt pár egymásnak feszülünk eset (amikor ne mond meg nekem, hogy mit csináljak, hiszen évekig elvoltam pasi nélkül), de összességében jó volt olvasni, ahogy közel kerültek egymáshoz és bízni kezdtek a másikban. Mondjuk jobban örültem volna ha a pasi zenélni nem tud, ezzel túlontúl kiérdemelte a helyi legvagányabb fickó címét nálam. Szeretem ha a fickó nem tökéletes (hello, Mr. Rochester!).

Viszont ami valóban elgondolkodtatott olvasás közben az az alapszituáció, ami Naomi életét meghatározza gyerekként. Fel lehet dolgozni valaha is egy ilyen traumatikus élményt? Hogy az az ember, akit addig a nagy és sérthetetlen apádnak tartasz, egy nőket erőszakoló sorozatgyilkos? Hogy Te vagy az a személy, aki lebuktatja? Hogy anyád nem tudja ezt elfogadni és apádat sem tudja elengedni, majdhogynem téged hibáztat ebben? Szóval sokat filóztam ezeken a kérdéseken és ez hihetetlen bonyolult lehet, és az nagyon tetszett, hogy a 4 érintett családtag másképpen dolgozta fel ezt (ha egyáltalán fel tudta dolgozni) és másként hatott mindegyikük jövőjére ez a múltbeli esemény.

"– Ha az ember túlteszi magát valamin, akkor onnantól fogva az a dolog mögötte lesz. Én inkább szem előtt tartanám, hadd lássam mindig, merre tart éppen."

Végeredményben érdekes volt újra NR-krimit olvasni: kritikusabb lettem, helyenként húztam a szám, de valóban olvasmányos, könnyed, pár órás szórakozást tudott nyújtani, szerintem strandra, nyaralásra ha valaki csajos olvasmányra vágyik, akkor jó választás. Én mindenesetre örülök, hogy már nyitottam mások felé, megyek is visszabújni A fényességekbe, ami meglepő módon egész klasszul alakul és érdekel is merre haladunk.


Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2016
Fordította: Gázsity Mila

2017. február 5., vasárnap

Monstrum Monster

A 2017-es évre nem sok tervet állítottam fel magamnak könyves szempontból, de egy fontosat igen. Szeretném legyőzni a Monstrum Monstert! Én nem tudom, hogy mikor történt, de jó pár éve kellő távolságból figyelem a polcomon sorakozó és korábban nagy lelkesedéssel beszerzett monstrumokat. Az én szótáramban a monstrum az 500+-os oldalszámmal rendelkező könyveket jelenti. Tényleg nem tudom mi okozta bennem ezt a változást, hisz régebben eltöltöttem majdnem egy hónapot Alexandre Dumas Monte Cristo grófjának olvasásával (az én kiadásom 3 kötetes és több mint 1000 oldal) vagy éppen a sorozat után vettem kézbe (és gyúrtam karizomra) Ken Follett A katedrális című monumentális alkotását (szintén 1000 oldal körüli). Ez utóbbit még utaztattam is, azaz vittem magammal munkába és olvastam közlekedés közben is. 

Az utóbbi időkre pedig az lett a jellemző ahogy megfigyeltem magamat, hogy a komfortzónám az oldalszámokat tekintve olyan 250-350 oldal körül mozog. Arra tudok gondolni csak, hogy valami miatt a könyvmoly énemnek fontos az, hogy egy hónapban nem egy darab 1000-1200 oldal körüli nagyregényt olvas el, hanem legalább elmondhatom, hogy 4-5 könyvet sikeresen teljesítettem. Mintha ez valami verseny lenne, ami tök hülyeség. Tudom, hogy felgyorsult a világunk is és biztos, hogy ennek is köszönhető az, hogy nem szeretek leragadni egy-egy történetnél egy, maximum másfél hétnél tovább, ami szintén egy nagy marhaság. És erre most ékes bizonyíték volt Charles Frazier Hideghegy című regénye. Bár oldalszámát tekintve csak 400 oldal körüli, nekem mégis ő is egy mumus volt, mert főleg leíró részeket tartalmaz ráadásul nagyon sűrűn szedve. Mit ne mondjak, félve kezdtem bele, aztán annyira jól esett vele a lelassulás, hogy úgy gondolom az év elejei tervemből lesz egy-két kézzel fogható eredmény is, szóval érzem magamban az erőt, hogy nekifussak a monstrumoknak. 

Ezek várják az olvasást (és a lista nem teljes ám):

1. Mika Waltari: Szinuhe  - őt még ajándékba kaptam és már volt a várólista-csökkentés csapatában is, de aztán a mérete valóban elriasztott, pedig ez puhafedeles (azaz könnyebb) és még kisebb alakú is a többihez képest. Történetét tekintve pedig jónak ígérkezik.

2. Maria Dueńas: Öltések közt az idő - szintén ajándék volt kedves barátaimtól, ráadásul még én sugalltam, plusz világháborús, ami nálam nagy favorit, mégis a polcomon figyel egy ideje. Tudom, hogy az is a bajom vele, hogy ez is baromi sűrűn szedett, hiába no, fárad az ember szeme ahogy idősödik. Mivel a sorozatot szeretném megnézni hamarosan, tényleg itt az ideje az olvasásának, mert nálam az első a könyv.

3. Eleanor Catton: A fényességek - nagyon rá voltam készülve erre a könyvre és rögtön lecsaptam rá a megjelenésekor. És azóta sem történt semmi. De a februári terveim között pont az szerepel, hogy változtatok ezen, vele kezdeném ezt a válogatást. Már kézbe is vettem párszor (gyúrok rá lélekben) és kellően szellős, viszonylag jó kiadás, úgyhogy hamarosan neki is fogok futni.

4. Elizabeth Kostova: A történész - jó pár éve, hogy ezt is beszereztem a nagy nyári Szandis akció keretében. Imádtam tőle a Hattyútolvajokat, és erről is egész jó kritikákat olvastam. Többször is megemlítettem már itt a blogon is, hogy saját magamnak adjak egy lökést, illetve ősszel mindig érzem a késztetést az olvasására, aztán soha nem lesz belőle semmi. Elég nagy alakja van, de amúgy könnyen olvashatónak tűnik.

5. Abraham Verghese: Könnyek kapuja - azt hiszem ezt is majdnem a megjelenésével egy időben szereztem be, ami 2012, így - te jó ég! - legalább 4 éve áll a polcomon. A története nagyon érdekel, a helyszín is, fogalmam sincs itt is mi tartott még vissza. (Mondjuk a védőborítója elég szörnyű, de ha nem akarom nézni, akkor leveszem és alatt egy szép, világos kék fedél fogad.)

Tehát 2017-re ez a nagy projektjeim egyike. Mindegyik könyv nagyon érdekel és mint fentebb említettem, nem csak ezek vannak a listámon, talán ezek élveznek csak elsőbbséget. Tervezem hamarosan Az Aranypintyet is beszerezni, így jó lenne ha az idei évben valóban le tudnám győzni a Mostrum Monstert, hogy annak ne kelljen már éveket várnia.

Nektek van valamilyen 500+os vagy 1000+-os monstrumotok, amit évek óta toltok magatok előtt?


2017. február 2., csütörtök

Ellenállók

John Steinbeck: Lement a Hold


Steinbecket először az Édentől keletre című regényén keresztül ismerhettem meg, tavaly pedig a Csatangolások Charleyval olvasása során a wanderlust érzésemet enyhítették az általa papírra vetett utazási kalandok. Sokat olvastam már róla Robert Capa tolmácsolásában, láttam őket közös fotókon, és persze az Orosz naplót is rég szeretném a kezembe venni, de a radaromon a Lement a Hold már sokkal régebb óta megtalálható. Így idén fix helye volt a várólista-csökkentési 12-esben.

Ez a balladai tömörségű kisregény 1942-ben született, amikor is a legsötétebb éveket élte a világ. Már senki nem hitte el akkor, hogy a világháborúnak gyorsan vége lesz, sőt, egyre elkeseredettebben dúltak a harcok, és egyre több színhely, ország lett benne érintett. Ha a könyvre rákeresek az interneten, sok helyen megtalálom azt, hogy a könyvárusok anno a pult alól árulták. Nem is csodálom! Olyan ez a pár oldal, mint valami röpirat, ami arra buzdítja az embereket, hogy ne adják fel a harcot és a reményt, és hogy a legkisebb emberekből és ellenállásokból születhetnek a legnagyobb hősök és tettek.

"Van egy kis jogunk az életre, ebben a nagy halálban."

Számomra ez a történet tényleg az ellenállókról szólt, és a megszállók, a "hódítók" kegyetlenségeiről, illetve félelmeikről. Igen, a félelmeikről is, mert a kezdeti szívélyes megszállás, amivel beveszik a könyvbéli kis falucska lakosságát és szénbányáját, hamarosan megtorlásokhoz vezet. Hiszen a falu, élén a polgármesterével és doktorával, olyan csendes, összehangolt harcba kezd, ami aláássa a német megszállók terveit és határozott fellépésüket. Hirtelen eltűnik a legnagyobb besúgó a faluból, megfogyatkozik a német katonák száma egy-egy rajtaütéstől, a fiatal férfiak a biztos halál elől menekülve az éj leple alatt eltűnnek a faluból, naponta megrongálódik a szénbánya vasútvonala és a bizony a szénbányászok sem úgy dolgoznak, illetve az asszonyok sem készítenek a megszállóknak ízletes vacsorát. Igazából megkapnak a németek mindent, amit kérnek, de mégsem. A sok egyszerű ember megmutatja, hogy milyen félelemben élni, mindig a hátad mögé tekinteni a sötét éjszakában, és bár az ő kezükben nincs fegyver, a tettek is ugyanannyira félelmetesek tudnak lenni, mint egy-egy jól irányzott, halálos golyó.

"– Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
– Igen – mondta a polgármester –, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
– Éspedig?
– Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Biztos vagyok benne, hogy annak idején ha valaki a megjelenéskor hozzá tudott jutni Steinbeck írásához reményt talált benne. Meg hitet. Hitet abban, hogy egyszer ennek az egész szörnyűségnek vége lesz, és még akkor is lesznek olyan emberek, akik emberek maradtak, akikben nem tudták azt a bizonyos emberi szellemet tartósan elnyomni a világháború zavaros poklában. 


Kiadó: Európa-Fabula
Fordította: Vas István



2017. január 31., kedd

Januári egyeske és néhány jó könyv

Nézve a többiek januári zárását, ahol mindenki jó kislány volt, azt hiszem nekem sincs okom szégyenkezni, mert csak egy darab könyvet szereztem be. Ez pedig az Agavétől a legújabb Dennis Lehane történet. Tudtam, hogy kell nekem ez a könyv, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül nyomtam rá Az éjszaka törvényénél a megrendelem gombra. Jelenleg éppen ezt olvasom, szóval nem növeltem vele a várólistám.



Ami amúgy januárban egészen szép számmal, pontosan 6 könyvvel csökkent, ennyit olvastam és úgy nagyjából ennyit is tervezek átlagban havonta erre az évre. Ebben a 6-ban volt rögtön 3 várólistacsökkentő könyv: olvastam Henry Gideltől Coco Chanel életéről, majd Nyáry Krisztiántól az Így szerettek ők második része is sorra került végre, és John Steinbeck Lement a Hold című kisregényét is megismertem. Ebből a hármasból talán Coco Chanel története volt a leggyengébb, de eddig jó kis vcs-s könyvek voltak ezek és mint látszik, ilyenkor év elején még nagy lendülettel vetem bele magam az összeválogatott csapatba.
Amúgy az évet a Brooklynnal nyitottam Colm Toibíntől, amit még karácsonyra kaptam. Szerettem, jó volt a maga egyszerűségében. Majd egy régóta tologatott könyvet vettem le végre a polcról, ez pedig a Hideghegy volt. Már többször szerettem volna elkezdeni, de mindig halogattam, meg bevallom kicsit féltem a tömörségétől. Nem kellett volna, hiszen nagyon jó maga a történet és most valóban jól esett felvennem azt a régi típusú, lelassulós, belemerülős olvasási ritmust. A hónapot egy könnyedebb olvasmánnyal zártam, Nora Robertstől olvastam egy krimit, a Megszállottságot. Nem volt ez rossz, az alapszituáció el is gondolkodtatott, de nem dobtam magam hanyatt a könyvtől.

2017 első hónapja azt hiszem nálam arról szólt, hogy tartsak ki az elképzeléseim mellett és ha valami nem olyan gyorsan jön össze, mint ahogy terveztem, akkor se heverjek romokban. Jó dolgokhoz idő kell, most ezt igyekszem magamban mondogatni. Meg újra csak megerősödött a hitem a barátaimban, sok támogatást kapok tőlük, ami nagyon sokat jelent. És persze a könyvek és a történetek is mindig ott vannak, ha az ember el szeretne egy kicsit menekülni a világ történései elől.


A többiek zárása:

2017. január 29., vasárnap

Változó kedvencek - változó ízlés

Dóri dobta fel a kedvenc írók változásáról szóló témát január közepén és azóta gondolkoztam én is azon, hogy kik azok akiket régen nagyon szerettem, de ma már nem annyira, illetve kik azok az újak, akik bekerültek a bizalom körébe az elmúlt években és miért is történt mindez.

A miértre egyértelműen az ízlésem változása a válasz. Már többször írtam itt is, hogy régen az olvasmányaim nagy részét a romantikus írók tették ki, illetve nagyon szerettem a történelmi regényeket. Aztán ahogy kinyílt számomra a világ az internettel, illetve rájöttem, hogy mennyi könyves blog van, ahonnan gyűjthetek ajánlásokat, meg olvasmányterveket, szép lassan kiléptem  a komfortzónámból és például nyitottam olyan írók felé, akiket régebben kerültem, illetve elkezdtem nemcsak amerikaiaktól olvasni.

Akiket régen nagyon szerettem:

1. Szilvási Lajos: tőle van két nagy kedvencem (Egymás szemében, Egyszer-volt szerelem), ezek maradnak is ebben a kategóriában. Viszont a nagy késztetést, hogy mindent begyűjtsek tőle és mindet el is olvassam szép lassan elhamvadt. Van még, amit szeretnék tőle sorra keríteni (Appassionata), de már nem vadászom a könyveit az antikváriumokban.
2. Nora Roberts: a nagy romantikus korszakom favoritja. Rengeteg könyvem van tőle, vannak nagy kedvencek is, meg a krimi vonalát is szerettem, de ma már nem veszek tőle új könyveket, nem érzem azt, hogy meg tudna újulni, sokszor szerintem hasonlóak a történetei. 
3. Marina Fiorato: olaszmániám kezdetekor nagyon szerettem őt is olvasni, szépen be is gyűjtöttem tőle néhány könyvet, de valahol itt is megkopott a lelkesedésem, az utolsó 3 könyve teljesen hidegen hagyott. De az ő könyvei is maradnak a polcomon, nagyon jó emlékeim fűződnek azokhoz, amiket olvastam.
4. Tracy Chevalier: atyaég, hogy mennyire szerettem őt is. Szinte az összes könyvét megszereztem, a legutóbbinál még lelkendező posztot is írtam, hogy új könyve van, pedig azóta sem olvastam el. Valahogy más könyvek kerültek számomra központba, rá azóta sajnálom az időmet.



Akik az elkezdődött változások során lettek kedvencek és maradnak is azok:

1. Anna Gavalda: ő például annak köszönhetően került ide, hogy nyitottam a franciák felé. Tudom, hogy az első könyvem tőle az Együtt lehetnénk volt és hát imádtam. Utána a könyvtárból szépen elolvastam a többit, illetve az újonnan megjelenteket meg is vettem. Persze, vannak gyengébb könyvei is (Vigaszág), de én ezekben is mindig megtalálom azt az annagavaldás hangulatot, ami miatt imádom ezt a nőt. Remélem, még sokat fog nekünk írni!
2. Alice Hoffman: jött és győzött. A tizenharmadik boszorkányt olvastam el tőle elsőként, emlékszem, már alig lehetett kapni, aztán jöttek a többiek. A régiek szintén könyvtárból, az újabbakat pedig meg is vettem. Én szerencsére egyik könyvében sem csalódtam még, persze van, amelyek kevésbé tetszenek, de az is hozzá tartozik, szóval maradnak és várom, hogy jöjjenek az újabbak. Angolul is olvastam már tőle, nagyon jó volt az a könyve is, és a legújabb tervezett is sajnos csak angolul van meg.
3. Joanne Harris: a legnagyobb király(nő)! Annyira félve vettem a kezembe tőle a legelső könyvemet, a Szederbort, aztán óriási szerelem lett belőle. Imádom, hogy nincs két egyforma könyve. Imádom, hogy van egy sötétebb oldala, ráadásul mostanában inkább azok a könyvei varázsoltak el igazán. Nagyon remélem, hogy az Ulpius után valamelyik kiadó őt is felkarolja majd, ha nem, akkor kénytelen leszek a legújabb könyveinek angolul nekifutni. De azért az én kis kupacomban még van pár olvasatlan, tartogatom még őket rosszabb időkre.



Akik a legújabb szerelmet jelentik:

1. Jojo Moyes: oké, a romantikát nem tudom teljesen magam mögött hagyni, de Moyes ebben nagyon jó. Számomra az ő könyvei nem egy kaptafára, és nem is az instant szerelemre íródtak, komoly témákhoz és komoly érzelmekhez nyúl. Az ő könyvei is a polcomon sorakoznak.
2. Baráth Katalin: kapcsolatunk a Veron-sorozattal kezdődött, pedig anno ezt is elkerültem egy ideig. Aztán magába szippantott, hatalmasakat nevettem, élveztem a hangulatát. Majd Kata új oldalát mutatta meg az Arkangyal éjjelben, ami kiütéssel győzött, szóval írhat bármit, én biztos elolvasom.
3. Robert Galbraith (J.K. Rowling): én anno már nem voltam a Harry Potter generáció tagja, nem is nagyon érdekeltek a könyvei. Aztán jött az álnév alatt kiadott sorozata, ami az elmúlt évek legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát nálam, minden évben tűkön ülve várom az új részeket. És ennek hatása miatt a HP-ba is belekezdtem, és az Átmeneti üresedést is szeretném elolvasni.
4. Fabio Volo: szintén az olasz rajongás miatt került a radaromra és baromira bírom ezt a pasit. Sokan nem szeretik a helyenként szókimondó, vulgáris, túlzottan pasis stílusa miatt, én mindhárom magyarul megjelent könyvét élveztem és várom, hogy jöjjenek az újabbak.
5. Dennis Lehane: nagy-nagy rajongás lett ebből is a Kenzie-Gennaro sorozat miatt. Majd elolvastam többi könyvét is, a Vihar-szigetet, a Titokzatos folyót és nem győzök betelni vele. Sajnálom, hogy a sorozatot elkaszálták itthon, angolul fogom befejezni, de annak örülök, hogy az Agave most próbálkozik vele újra Az éjszaka törvényével, amit persze már meg is vettem, épp olvasom.

Nagyon kíváncsi leszek, ha 5 év múlva ránézek erre a listára majd, akkor ki marad rajta és kik lesznek az újonnan csatlakozók, merthogy lesznek újak, abban biztos vagyok. A korral, az életünk változásával mindenkinek alakul valamelyest az ízlése, ezért biztos, hogy nyitottabbá válunk új írók, új műfajok felé. Így mindig eljöhet az a pont, amikor új kedvencet avatunk, ami szerintem igazán klassz érzés egy könyvmoly életében!

2017. január 25., szerda

Mindannyian szeretünk

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 1-2.


2015 karácsonyára megkaptam a családomtól Nyáry Krisztián magyar irodalmi szerelmeskönyvének mindkét kötetét. Az elsőt még azon a karácsonyon el is olvastam, de a másodiknak kicsivel tovább kellet várnia, azt idén év elején kerítettem sorra. Mivel én nem vagyok fent a facebookon, semmit nem tudtam ennek a kötetnek a hátteréről, megszületésének ötletéről egészen addig, amíg a molyon, később pedig a könyvesboltokban és a sikerlistákon nem találkoztam vele. Már akkor tudtam, hogy egyszer bizony én is szeretném elolvasni őket, még akkor is, ha sok kritikában azt írták, hogy bulvár az egész. Én az ötletet - hogy valaki nekiállt így egy bizonyos téma köré összeállítva bemutatni nagy íróink, írónőink, költőink életének, kapcsolataiknak egy-egy szeletét - nagyon díjaztam. Ha annak idején volt valami, amit utáltam az irodalomórákban, akkor az mindig a száraz önéletrajzok és bemagolásuk volt. Sokkal jobban felkeltette már akkor is az érdeklődésemet az, ha a tanárnőnk bizonyos intim részleteket, vagy a tankönyvben nem szereplő dolgokat mesélt el. Pedig higgyétek el, nem szeretem a celebhíreket, de úgy éreztem ilyenkor, hogy valahogy közelebb került hozzám az adott író, költő mint ember.

Nagyjából ugyanezt az érzést kaptam meg az Így szerettek ők mindkét kötetétől. Rengeteg újdonságot, és persze új költőt, írót ismertem meg most a könyvek által, a kíváncsiságomat is sikerült felpiszkálnia Nyáry Krisztiánnak, nem is egyszer, hogy miket kellene elolvasnom a könyvek szereplőitől. Amivel meglepett az az, hogy nagyon sokszor döbbenten olvastam a sorokat, hogy mennyi katasztrofális házasság, kapcsolat, viszony hálózta át ezeket az időket is. Fogalmam sincs miért gondoltam azt, hogy ők boldogan, boldogabban élhettek. Mindkét könyvben szerintem túlsúlyban vannak a tragikus szerelmi kapcsolatok, de szerencsére azért megtalálható néhány szívet melengető szép szerelem is.

Az első kötetből számomra az egyik legtragikusabb sors Szendrey Júlia nevéhez fűződik. Valahogy elsikkadtam a Petőfi halála utáni évein és most döbbenten olvastam, hogy milyen élet jutott is neki részül. A legszebb történet, ami a legjobban megérintett, és hitet is öntött belém, hogy azért akkor is születtek hosszan és sírig tartó szerelmek az Benedek Elek és Fischer Mária házassága volt. Értük talán még egy könnycseppet is elmorzsoltam.

A második kötetben nagy meglepetés volt Batsányi János és Baumberg Gabriela története, pontosabban az asszony állhatatos szerelme és munkája, hogy férjét kiszabadítsa a börtönből. De izgalommal olvastam Erdős Renée és Bródy Sándor kapcsolatáról is, hiszen tervezem az Erdős Renée életéről szóló könyvet (Menyhért Anna: Egy szabad nő) elolvasni a jövőben. De Polcz Alaine és Mészöly Miklós kapcsolata is nagyon mélyen elgondolkodtatott, azt hiszem Polcz Alaine is felkerült arra a listára, akikkel majd szeretnék megismerkedni.

Örülök, hogy kis hazánkban vannak még ilyen könyvek, amik még sikerlistára is tudnak kerülni, mindezt úgy, hogy „csak” a magyar irodalmi élet nagy alakjaival foglalkoznak. 


Kiadó: Corvina
Kiadási év: 1. kötet 2012, 2. kötet 2013

2017. január 20., péntek

A Divat Nagyasszonyának kalandos élete

Henry Gidel: Coco Chanel


Úgy talán másfél évvel ezelőtt olvastam el C.W. Gortner Mademoiselle Chanel elmeséli az életét című önéletrajzi ihletésű regényét Chanelről, ami nagyon magával ragadott és nagyon kíváncsivá tett arra, hogy még többet olvassak arról a nőről, aki gyökeresen átformálta a 20. század divatát. Keresgéltem egy ideig, hogy melyik legyen a következő olvasmányom róla és végül Henry Gidel Coco Chanel című kötete mellett tettem le a voksomat, ami egyben az idei várólista-csökkentés első olvasmánya is volt.

Gortner után természetesen tisztában voltam már Coco életének főbb történéseivel, azzal, hogy honnan hová és hogyan küzdötte fel magát. Ismertem nagy szerelmeinek történetét, a Chanel mint márkanév kialakulását, a világháborús időszakban való tevékenykedését és természetesen a nagy visszatérését is immár idős nőként. Mivel Gortner inkább regényt írt Chanel életéről, mint önéletrajzot, nekem annak az olvasása sokkal könnyebben és gyorsabban ment. Henry Gidel valóban életrajzot tett elém, stílusában tekintve is sokkal töményebb, szárazabb és némelykor nehezebben emészthetőbb volt, viszont talán részletgazdagabb is. Igaz, sokszor csóváltam a fejem, hogy több résznél is a Coco közelében lévő barátokat, ismeretségeket, ellenségeket olyan szinten mutatta be, amire szerintem Chanel életrajzához nem volt nagyon szükséges és néha eléggé elvesztem a nevek és évszámok tengerében.

"A természet adja húszéves arcunkat, az élet formálja a harmincévest; az ötvenévest azonban magunknak kell kiérdemelnünk."

Gortner könyvében a Chanel életében felbukkanó nagy szerelmek sokkal árnyaltabban szerepeltek, Gidel inkább a tényszerűségre törekedett, de például ennek hatásaként most kevésbé éreztem át a Coco életében hatalmas törést okozó első igazi, nagy szerelem elvesztésének fájdalmát. Amivel viszont Gidel jobban teljesített az Chanel üzletasszonyi voltának bemutatása volt. Ő inkább arra fókuszált, hogy hogyan is lett belőle a 20. századi divat egyik diktátora, micsoda változtatásokat hozott új stílusával, szemléletével, ruháival, ékszereivel és persze a híres-neves parfümjével a nők világába. Ha egy divattörténetet tanuló lány olvassa ezeket a részeket - miközben Chanel mellett a kor többi nagy tervezője is fel- vagy éppen letűnik -, az tuti, hogy örömében fel és alá ugrált volna. Nekem inkább plusz munkát adott, mert folyton a neten lógtam, hogy megnézzem kik is ezek (pl. Poiret).

"A munka is lehet kábítószer."

A fiatal Coco Chanel

Amit Gidel könyve nagyon jól összeszedett (vagy talán már én figyeltem inkább jobban ezekre a dolgokra) az az volt, hogy mit köszönhetnek (vagy lehet vannak, akik mondjuk a pokolba kívánják, ez ízlés dolga) Chanelnek a mai nők. Többek között ő volt az, aki a 20. század elején újfajta ruháival sutba dobta, dobatta a nőkkel a fűzőt.  Az ő nevéhez köthető annak a bizonyos kis fekete ruhának a megjelenése a nők ruhatárában 1926-ban (ez volt a kedvenc színe), a dolgozó nők akkor elmaradhatatlan egyenruhája a kétrészes tweed kosztüm, a bizsuk megjelenése a divatban és persze az ikonikus parfüm is meg még rengeteg egyéb, amiért érdemes volt elolvasnom ezt a könyvet. Még mindig úgy gondolom, hogy akármilyen szerepet is játszott Chanel a 2. világháború alatt, akárkinek volt a szeretője, besúgója szerintem hihetetlen életet tudhatott magáénak (bár iszonyatosan magányos lehetett) és hát az időskori visszatérése, felállása előtt pedig megemelem a kalapomat, azt a kis Girardit!

"A csúnyasághoz hozzá lehet szokni, az elhanyagoltsághoz sosem."


Kiadó: Európa
Kiadási év: Balla Katalin
Fordította: 2015

2017. január 16., hétfő

Új élet küszöbén

Colm Tóibín: Brooklyn


A tavalyi év egyik legemlékezetesebb moziélményét nyújtotta nekem a Brooklyn, így nem volt kérdéses, hogy szeretném elolvasni majd könyv formájában is. Természetesen így már tudtam a történet fonalát egészen az elejétől a végéig, mégis a könyv is csodálatos élményt nyújtott, elmondhatom, hogy nem választhattam volna jobban hogy mivel is kezdjem a 2017-es évet.



A könyv történetét pár mondatban össze lehet foglalni: Ellis Lacey az 1950-es években nővére közbenjárásával elhagyja kis írországi szülőfaluját és szerencsét próbál New Yorkban, Brooklynban. A kezdeti honvágy és egyedüllét után a befelé forduló, érzelmeit magába fojtó lány szép lassan felfedezi az amerikai nagyváros által nyújtott lehetőségeket, új barátokra, szerelemre, jó állásra talál és még tanulni is tud, mindezt úgy, hogy megőrzi romlatlanságát, őszinteségét. Amikor azt gondolná, hogy lassan sínen lesz az élete, egy családi tragédia hazaszólítja, ahol azzal a dilemmával kerül szembe, hogy most már hasonló életet tudna magának felépíteni szülőföldjén is - édesanyja ügyködésével a háttérben-, ezért felmerül a kérdés, hogy maradjon-e, azaz a kötelességtudat felül tudja-e írni benne a Brooklynban kialakított élete iránti ragaszkodását.

Rájöttem, hogy kellenek néha ezek a típusú el/lecsendesítő regények az én zaklatott lelkemnek. Hisz ez a könyv a szó jó értelmében annyira egyszerű és annyira hétköznapi, hogy az olvasónak pont ezért lesz egy biztonságos kikötő a nap végén. Egy átlagos, kissé visszahúzódó lány átlagos történetét, útkeresését, magára találását írja le, amivel azt hiszem mi, átlagos emberek nagyon gyorsan azonosulni tudunk. Számomra ennek a regénynek a különlegessége ebben az egyszerűségében rejlik. Ahogy a mondatok egymás mellé kerülve olyan történetet adnak, amelyet szerintem Amerikában nagyon sok bevándorló család leszármazottja végighallgathatott már a déd- vagy nagyszülei elmesélésében. 

Bár azt gondoljuk, hogy sok minden nem történik a könyvben, a két főszereplője mutat egy lassú karakterfejlődést. Ellisnél sokszor éreztem azt az elején, hogy csak sodródik az árral, hagyja magát levenni vagy feltenni egy-egy polcra mint valami játékbaba, de aztán - szerintem pont Tony, az első szerelem színrelépésével - szép lassan magára, saját hangjára talál és nem visszavágyik a hazájába, a múltjába, hanem előretekint, tervezi az eljövendő napokat, hónapokat Brooklynban. Tony pedig igazán olyan udvarlója lett a Ellisnek, akit minden anya kívánhat a lányának: a kezdeti bohókás udvarlás után a nagy tragédiában igazi férfiként áll szerelme mellett, a honvágytól gyötört lányt bevonja nagy olasz családjának életébe, egyszóval jövőt, közös jövőt mutat a lánynak. A kérdés már csak az, hogy Ellis melyik jövőt választja magának, életében először ő lesz az, aki meghozza az életét érintő legfontosabb döntést.

"Minden naphoz, gondolta, kellene egy másik egész nap, hogy átgondolja és elraktározza, mi történt, hogy kiűzze magából, és ne tartsa ébren éjszaka, vagy ne villanjanak fel álmaiban a történtek, és más sem, aminek semmi köze semmilyen ismerős dologhoz, csak színek és embertömegek féktelen és sebes áradata."


Kiadó: Park
Kiadási év: 2016
Fordította: Greskovits Endre
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...