2017. október 23., hétfő

Egy pad, egy kávé és egy könyv #17

Bár a könyvek és a kávézás még mindig az életem részét képezik, valahogy idén az időgazdálkodás kapcsán gondban vagyok. Azaz sokszor, sok helyen voltam idén is kávézni, de ahogy visszakerestem, erről nem születtek beszámolók. Pont itt az ideje ezen változtatni, erre ráadásul remek alkalom az, hogy pár hete egy szuper kis helyre bukkantam, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy találtam magamnak egy törzshelyet, ahová hétről hétre be fogok majd térni megpihenni, lezárni a hetet, vagy éppen elindítani a hétvégét.

Az új kedvencem a Jászai Mari téren van és ötletesen a JM6 nevet kapta, ugyanis a 6-os számnál található. Ez egy pékség és kávézó egyben, de várják a vendégeket délben menüvel is (leves + süti), és a péksütin illetve a péktermékeken kívül cukrász süteményeket is találhatunk a pultban, no meg szendvicseket is. Engem kilóra megvettek a berendezésükkel, egyszerű színekkel (fehér és a barna dominál) és azzal, hogy a két alkalom során, amikor betértem szuper kávét kaptam, meg remek péksütit.


Első alkalommal miután a neten rájuk találtam egy péntek délután tértem be a JM6-ba, akkor még épp a Javíthatatlan Optimisták Klubját olvastam, de pont akkor vettem át az újabb könyvrendelésemet, Fredrik Backman legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket, így két könyv is volt nálam. Vacilláltam a flat white és a cafe latte között, de egy gyors diskurzus eredményeképpen utóbbi mellett döntöttem. A sütikkel nehezebb volt a választás: ínycsiklandó torták voltak a pultban és ötletes péksütik a pulton. Végül utóbbiak közül választottam egy meggyes-mákos csiga csodát. Maga a hely nem túl nagy, de van két kényelmes kanapé asztallal, meg két bárpultszékes magas asztal, én egy ilyen mellé telepedtem le. Bő félórám volt még mielőtt tovább kellett volna indulom, ami épp ideális idő volt olvasgatásra, kávézásra és arra, hogy magamba szívjam a hely atmoszféráját. Már akkor tudtam, hogy visszatérő vendég leszek.



Következő alkalommal már magabiztosabban léptem be a JM6-ba, újabb finom lattével és egy diós péksütivel ültem le immár a Mi vagyunk a medvéket olvasni. Az élmény ugyanaz lett: az ízek nagyon eltaláltak (a süti fenomenális volt, kár, hogy nem jutott eszembe itthonra is venni pár darabot), a kiszolgálás mindkét alkalommal nagyon kedves és segítőkész volt, és annyira le tudtam ereszteni pénteken a munka után, hogy be is indult nálam az "Éljen, hétvége van!" érzése. Mivel elég sokat járok ezen a környéken, most már tudom, hogy ha tutira akarok menni, mindenképp ide fogok beülni, valahogy a hellyel kapcsolatban megtaláltam mindazt egy helyen, amit ezekben keresek: összhang van a külső és belső tartalom között. Ha Ti is arra jártok, meleg szívvel ajánlom, ráadásul a sütiket elnézve mindig van valami kreatív ötlet, ami az adott évszak ízeit, terméseit tükrözi vissza, tehát mindig lehet újabb és újabb dolgokat megkóstolni majd!


2017. október 22., vasárnap

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok


Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.


Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2017. október 15., vasárnap

Csocsó, sakk és klubtagság

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja


Középiskolai történelemórákon számomra a 21. század története megrekedt az 1956-os forradalomnál. Az érettségire készülés során ez volt az utolsó tételünk, ezért a történelem "maradék" részén csak úgy átrohantunk. Azt hiszem első körben ezért is figyeltem fel a Javíthatatlan Optimisták Klubjára, mert úgy gondoltam, hogy kapok egy kis kitekintést, hogy mi történt Európában az 1950-60-as évek során. Ezt meg is kaptam ettől a könyvtől, sőt, ennél jóval többet adott, de igazán elszomorodva olvastam, mert azt érzem, hogy a világunk cseppet sem változott és nem is fog változni, hisz még mindig vannak a rendszerek és a rendszer ellenségei is, egészen addig, amíg ember lesz a Földön.



Guenassia könyvének főhőse a tizenéves Michele, aki nem egy matekzseni, ellenben igazi könyvmoly (pacsi!), aki mindig, mindenhol, még az utcán közlekedés közben is olvas. Röviden így foglalja össze életfilozófiáját: "Engem az életben a rock'n'roll, az irodalom, a fényképezés meg a csocsó érdekelt." Családjának egyik ága olasz származású, de ők maguk már franciák. A könyvmolyság mellett életében a fent említett csocsónak van hatalmas szerepe, imád és nagyon is tud csocsózni, játszi könnyedséggel veri meg a nála idősebbeket is ebben a játékban. Iskola után sokszor kötnek ki haverjával bárokban egy-egy jó kis meccsre, majd egy ilyen alkalommal felfigyel a Baltóban, annak egy elfüggönyözött hátsó helységében egy csupa férfiakból álló társaságra. Egy alkalommal Michele belopózik közéjük és ez a csapat maga közé fogadja a srácot. Michele világa innentől kezdve kinyílik, hisz megismerkedik azokkal az emigránsokkal, akik a világháborút és az utána következő éveket követően a rendszer(ek) elől menekülve elhagyták Kelet-Európát és Franciaországba szökve vállalták a kényszerű száműzetést, a soha vissza nem térést.

"Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e."

A kis Michele ezek között az emberek között tölti gimnazista életének legfontosabb éveit és minden tag történetét megismeri ezen időszak alatt. Barátjává fogadja Igor, az orosz orvos, aki Leningrádot és családját hátrahagyva abban bízik, hogy ebben az idegen országban is gyakorolhatja majd mesterségét, ám diplomáját és tudását itt nem ismerik el, ezért taxizásból tartja fen magát. Megismeri Leonyidot, aki a 2. világháború orosz hőse, rettenthetetlen pilóta, akinek "vesztét" egy nyugati nő iránti szerelme okozza, aki úgy dönt, hogy mindezért cserébe feláldozza addigi életét. De itt van a két magyar származású klubtag is, Tibor és Imre, a híres színész és producere, akik '56 után menekültek el az országból. De van német, vagy cseh klubtag is, akik a világháborút követő zavaros időszakban a szétszakadó Európában egyik országból a másikba menekülve tervezték megtalálni a jövőt, a jobb életet. És bár a klubtagok sokszor veszekednek egymással, politika kérdésekben egyet nem értve, mégis, valahogy a légkör támogató és egymás segítségére vannak, ha valamelyikük bajba kerül. Leszámítva Szását, akit minden egyes alkalommal kiebrudalnak, de a férfi állhatatosan újra és újra megjelenik a Baltóban és a felcseperedő Michele egyik legjobb barátja, majd első szerelme alatt talán legnagyobb segítsége, támogatója lesz.

"– Nem szoktam tanácsot adni, Michel. De ami a bosszúságokat illeti, szakértő vagyok, nekem elhiheti. A fájdalom elűzésére három gyógymód van. Enni kell. Egy finom ebéd vagy vacsora, sütemény, csokoládé. Másodszor, zenét kell hallgatni. Az mindig magával ragadja az embert, mindent elfeledtet. Kevés bánat van, amit egy kis Sosztakovics ne feledtetne, akár hosszú percekre is. Evés közben viszont nem szabad zenét hallgatni.
– A harmadik gyógymód pedig jól berúgni?
– Nagy tévedés. Az alkohol semmit sem feledtet. Ellenkezőleg. Az én kedvenc módszerem a mozi. Egy teljes napon át. Három vagy négy film egymás után. És mindenről megfeledkezik az ember."




Eleinte nehezen rázódtam bele a Javíthatatlan Optimisták Történetébe, valahogy bele kellett helyezkednem mind a korba, mind a helyszínbe, illetve meg kellett szoknom a könyv felépítését. Hiszen Michele története, illetve a Baltóban zajló események adják a jelen keretét, ugyanakkor minden egyes tag múltja is részletesen feltárul előttünk közben, mindenki hátterét megismerjük, hogy ki miért választotta Franciaországot új hazájának és kinek milyen nehéz döntéseket kellett ehhez meghoznia. Nagyon elgondolkodtatóak voltak ezek az emberi sorsok: hihetetlenül tehetséges emberek kellett hogy elszakadjanak szülőhazájuktól, új országban kellett, hogy megtalálják a helyüket.

Amit Guenassia nagyon ügyesen csinált az az, hogy mindenkinek megmutatta a jó és a kevésbé jó oldalát is. Volt akiből az önkéntes száműzetés hozta ki a negatív érzelmeket, volt aki a múltjából hozta magával a dühöt, a csalódást, és volt aki bocsánatért vezekelt éveket Párizsban. Ráadásul nagyon jó párhuzamot teremtett az író Michele és a klubtagok sorsa között: a srác családja az évek során sok történésnek köszönhetően egyre inkább szétesett, ezért Michele egyrészt hamarabb kellett szerintem hogy felnőjön, mint a kortársai, másrészt jobban át tudta érezni a klubtagok sorsát, sokkal inkább befogadóvá vált a velük történtekre. Szerintem Michele nagyon is sokat kapott tőlük: a sakkjátszmák, a közös ünneplések, ivások, a mozizások, a nagy mesék és viccek, mind-mind elősegítette a srác fejlődését.

"– (…) Most mondok neked valamit, amit soha nem szabad elfelejtened. Az élet – jelentette ki prófétai hangon – olyan, mint a hullámvasút. Nagyon gyorsan siklasz lefelé, jó sokáig maradsz lenn, és kínkeservesen kapaszkodsz fel."

Szóval bár kicsit döcögve kezdődött az én klubtagságom a Javíthatatlan Optimisták Klubjával, mégis a végére rettentően megszerettem az egész történetet és alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam munkába jövet-menet, várakozás során, esténként itthon, mindig velem voltak. Úgy érzem sokat elmond a történethez való viszonyomról, hogy megkönnyeztem a végét, és bár több mint 700 oldal, mégis a végére érve simán olvastam volna még tovább. Jó döntés volt a Javíthatatlan Optimisták Klubját választani az őszi olvasmányaim egyikének, csak ajánlani tudom annak, aki nem egy szokványos, tucatkönyvre vágyik, és aki szeret emberi sorsokról, a történelem kevésbé szép éveiről olvasni.


Kiadó: Park
Kiadási év: 2017
Fordította: Szántó Judit és Lukács Laura

2017. október 8., vasárnap

Cseppet sem hétköznapi varázslat

Emanuel Bergmann: A trükk


Pár hete nagyon elkapott a könyvvásárlási késztetés, méghozzá az a fajta, mint régebben, amikor találomra (fülszöveg elolvasása, borító stb. alapján) választottam magamnak könyvet. Este, munka után be is mentem a könyvesboltba és egy jó félórás nézelődés eredményeképpen Emanuel Bergmann A trükk című könyve jött velem haza.


A keresgélés közben főként az alaptörténet piszkálta fel a kíváncsiságom: hogyan lehet a bűvészetet, a cirkuszt összekapcsolni a 2. világháborúval, a holokauszttal? Nagyon meglepődtem, hogy Emanuel Bergmann milyen ügyesen csinálta ezt, és végtelenül örültem, hogy egy olyan történetet kaptam, ami egy teljesen más terepen keresztül mutatta meg azoknak a borzalmas éveknek egy kis szeletét, de úgy, hogy ugyanannyira össze tudott facsarodni a szívem, mint mondjuk a Könyvtolvaj olvasása közben.

A könyvbeli történések két szálon haladnak: a jelenben, 2007-ben Los Angelesben a tízéves kisiúval, Max Cohennel ismerkedhetünk meg, akinek szülei épp most jelentik be a fiuknak, hogy el fognak válni. A kissrác megtalálja apja egyik régi bakelit lemezét, amelyen a Nagy Zabbatini mondja el varázslatait. Max ezen az igaz szerelem mágiájára lenne kíváncsi, ám a lemezen pont ez a rész sérült, ezért úgy dönt, hogy megkeresi a már matuzsálem korú híres varázslót és megtudja tőle a varázslatot, amelytől azt reméli, hogy újra összehozza majd a szüleit.

A múltban 1943-ban Prágában járunk, ahol a tizenöt esztendős Mosche Goldenhirsch édesanyja elvesztése után egyre inkább eltávolodik rabbi apjától és zsidó vallásától, és egy cirkuszi előadást látva, illetve az egyik bűvész ifjú lánysegédje iránt táplált érzelmeinek hatására úgy dönt, kereket old, csatlakozik a cirkuszhoz, hátrahagyja addigi életét és megtagadja zsidó voltát.

E két szál történései váltakoznak fejezetről fejezetre, hol Mosche életét követhetjük nyomon, hol Maxét, aki sikerrel jár és rátalál az idős Moschére, aki egy életunt, megkeseredett öregemberré vált és akiről hamarosan kiderül számunkra, hogy megjárta a koncentrációs táborok egyikét fiatalemberként. Az olvasónak nehéz összeegyeztetni a fiatal Moschét, aki rajong a cirkuszért, aki mindent megtesz, hogy sikeres bűvész legyen Zabbatini álnéven (ez utóbbi azért kevésbé sikerül, de a náci Németországban sokszor kihúzza a csávából gyorsan forgó agya és a trükkjei), illetve az idős, legatyásodott Zabbatinit, aki Maxban először egy kis lúzert lát, aki segítségére lesz majd abban, hogy fedél legyen a feje felett. Aztán történik valami a két ember között: az idős ember szíve megnyílik egy kicsit a fiú felé, aki el tudja érni, hogy még egyszer, talán utoljára, a Nagy Zabbatini színpadra léphessen.

"Hiszen senkije sem volt immár, akinek örülhetett volna, se barát, se ellenség - rég halottak mindannyian. Ő az utolsó túlélő, egy rég letűnt kor utolsó mohikánja. A égállomás felé pöfögött immár vele az élet vonata, és az utasok többsége leszállt. Nem maradt számára egyéb, csakis a múlt: elválaszthatatlan társa, szentsége, életerejének és kínjainak egyetlen kútfeje."

Eleinte nem voltam nagyon elvarázsolva a könyvtől, egynek gondoltam a sok közül. Aztán az utolsó oldalakkal sok minden a helyére került és a könyv is felértékelődött számomra. Nagyon tetszett a folyamatos váltott elbeszélés, a két idősík párhuzamos haladása egymás mellett. Jó volt olvasni a fiatal Maxről és az akkor még fiatal Moschéről, ahogy mindketten hisznek, hittek a bűvészet erejében. Tetszett ennek a két embernek a találkozása, ahogy összeért a két szál, és ez szerintem nagyon sok humort csempészett a történetbe, sokszor nevettem fel olvasás közben. Ugyanakkor maga A trükk, amire a cím is utal nagyon meglepett. Gondoltam, hogy lesz majd a két ember történetében egy kapcsolódási pont, de erre nem gondoltam. Talán meseszerű, talán nem lehetett így, ahogy Bergman kitalálta, de egy ilyen pokolban, ami az akkori időket jellemezte, hinni kellett minden apró lehetőségben. 

A trükk egy nagyon kedves, helyenként mosolyt fakasztó, néhol torokszorító olvasmány. Megmutatja nekünk, hogy mennyi erő kellett az akkori időszak túléléséhez, és azt is, hogy egy idős és magányos ember életébe toppanó kései barátság mennyi erőt tud adni a múlt felidézéséhez, majd a lezárásához, miközben ő meg utat mutat egy kisfiúnak a felnőtté válás útján való elinduláshoz.

"Amikor feltekintett a kék égboltra, a fák csúcsai között bujkáló napra, Max megértette, hogy (...) a világ összes szépségével megajándékozta őt a Nagy Zabbatini.
És biztos volt abban is, hogy ez nem puszta trükk, hanem valódi csoda."


Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Kurdi Imre

2017. október 1., vasárnap

Szeptemberi zárás

Úgy vártam már az őszt, és azt gondoltam, hogy csak úgy tobzódom majd az olvasásban meg a jobbnál jobb könyvekben. Számomra ez a tevékenység sokkal jobban passzol az őszi és a téli szezonhoz, a fejemben ilyenkor az összes őszi klisé megjelenik egy képre vetítve és a közepébe saját magamat képzelem oda. Valamikor augusztus folyamán már ezt vizionáltam, erre mire elérkezik ez az időszak, egyre kevesebbet olvasok. Hogy is van ez?

BESZERZÉSEK

Három beszerzéssel büszkélkedhetek, amelyből egyet már nagyon vártam, hogy megérkezzen. Ez pedig Joanne Harris A St. Oswald fiúiskolája. Akárhányszor ránézek a borítójára, a képen lévő srácra, mindig az zakatol a fejemben: hogy mi a titkod, mit rejtegetsz? Szóval már most érzem azt a harrisi "varázslatot", ami minden könyve olvasásakor el szokott kapni. A második beszerzésem Emanuel Bergmann A trükk című könyve volt, ez egy spontán vásárlás eredménye. Már nagyon vágytam úgy könyvet venni, hogy csak bemegyek a boltba, és rábízom magam a radaromra, ami most ehhez a könyvhöz vezetett. Ezt el is olvastam már és jó választásnak gondolom, egy újfajta megközelítést kaptam a 2. világháborúban történtekről. A harmadik könyv, a Bitó és borostyán Böszörményi Gyulától a szüleim ajándéka volt. Ezt is tartogatom még, várom, hogy megjelenjen a sorozat zárókötete és akkor majd egyben "lenyomom".




OLVASÁSOK

Mint a bevezetőben írtam, ebben a hónapban sem vittem túlzásba az olvasást. Sokkal lassabban haladok a könyvekkel, mondjuk vastagabbakat is olvasok talán, meg túl sok egyéb tényező elvonja most a figyelmemet és az energiámat, így van hogy esténként csak 10-20 oldalra futja. De érzem, hogy lesz ez majd jobb is. A három könyvből amúgy kettő újraolvasás volt. Most ezekhez érzek nagy kedvet. A St. Oswald olvasása előtt újra levettem a polcról az Urak és játékosakat Joanne Harristől és hát jobban imádtam, mint az első alkalommal. Aztán épp tegnap este fejeztem be Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyékát az új kiadásban. Érdekes volt a viszonyom most a könyvvel: első alkalommal sokkal jobban elvarázsolt, most helyenként túlírtnak gondolom, meg rettentő szerteágazó, de Zafónt és az általa teremtett hangulatot  szeretem, szóval azért még mindig a kedvencek között van ennek a helye. A harmadik elolvasott könyvem pedig A trükk volt, a szeptemberi beszerzések egyike. Nagyon tetszett a két szálon futó cselekmény, meg a varázslat, a mágia köré épített történet.



Hogy októberben mi lesz? Reményeim szerint több energiát tudok az olvasásra és a blogra fordítani, bár már most tudom, hogy cseppet sem lesz könnyebb hónap, mint amilyen a szeptember volt. Viszont olyan megjelenések jönnek a következő hónapokban, amelyekre nagyon fenem már a fogam (ennek a pénztárcám már kevésbé örül), így az az egy biztos, hogy nem lesz hiányom jó könyvekben, a többi meg már rajtam múlik.


A többiek zárása:

2017. szeptember 7., csütörtök

3 könyv a 3 őszi hónapra

Egyszer írtam egy hasonló posztot a téli évszakra vonatkozóan, és úgy gondoltam, hogy pont az őszt nem hagyhatom ki, hisz kedvenc évszakom és olyan sokan örömködünk már azon, hogy itt van végre. Ráadásul mintha tudta volna, hogy ideje van megérkeznie, váltania kell a nyarat, percre pontosan szeptember elejével jött, én meg azóta a kuckózós üzemmódra kapcsoltam. Azaz a hétköznapok alatt már a hétvégi olvasásra, forró ital szürcsölgetésre, filmnézős órákra, puha takarókra, vastag zoknikra gondolva végzem a dolgomat. Ha Ti is hasonlóan várjátok már az őszi lecsendesülést, akkor ehhez szeretnék 3 olyan könyvet ajánlani, ami nekem nagy-nagy kedvencem (ebből kettőt most én is újra el fogok olvasni).


SZEPTEMBER

Nálam soha nem a január 1. jelentette az új év kezdetét, hanem - gondolom az iskolás időszakból hozva magammal - a szeptember. Én voltam az a lány, aki várta a sulikezdést, hogy újra találkozhasson a barátaival, hogy tanulhasson valami újat, vagy éppen új iskolába, új tanfolyamra jelentkezve új embereket, oktatókat ismerhessen meg. Épp ezért erre a hónapra a tökéles választás számomra Joanne Harris Urak és játékosok című regénye. Ebben Harris sötét oldalát ismerhetjük meg, tehát aki a Csokoládé féle varázslatra vágyik, az csalódni fog. Ellenben aki nyitott egy elit fiúiskola életében való megmártózásra, és egy felnőtt korban kitervelt bosszú megvalósításának a folyamatára úgy, hogy a diákok és a tanárok életébe is nyer betekintést, az ne habozzon, vegye a kezébe. A szeptemberemet ezzel a könyvvel nyitottam, azt hiszem 5 év távlatából olvasom most újra és nagyon tetszik, sok finomságot találok benne és egyre inkább rájövök, hogy Harris hihetetlenül jól ismeri az emberi lélek összetettségét.

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

OKTÓBER

Talán a legszínesebb őszi hónap. Amikor már sok sárgát, vöröset, rozsdabarnát látunk magunk körül ha kimegyünk egy jó kis sétára a természetbe. Amikor reggelente már a vastagabb szövetkabát is előkerül egy jó puha sállal, hisz a kis farmerkabátban meghűl az ember. Amikor minél korábban szeretnénk hazaérni, hiszen egyre korábban sötétedik és otthon várnak a fények, amivel úgy díszítjük fel a lakást, ahogy nekünk kedves. Amikor ideje levenni a polcról Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című könyvét és elmerülni Barcelona, illetve az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetében. Felnőtt mese ez, de a jobbik fajtából, ráadásul szép lassan kibontakozó történetről van szó (további két kötettel), így a hosszabbnak tűnő őszi estékre nem fogunk egyhamar kifogyni az olvasnivalóból.

Forrás

"…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá."

NOVEMBER

Szerintem sokan az ősz hónapjai közül őt nem szeretik. Mert ilyenkor bizony már valóban hideg van, talán le is esett már az első hó. Viszont ez az a hónap, amikor már minden reggel lehet azt az igazi, hamisítatlan füstillatú őszt érezni, amikor már jobb bent ücsörögni valahol a barátokkal és a hidegtől kipirosodott kezünket egy forró teás, csokis, kávés (akár forralt boros) bögrén melengetni. Ilyenkor már lehet tervezgetni a karácsonyi meglepetéseket, a hónap végével általában a karácsonyi vásárok is elindulnak, szóval szerintem nem is mostoha ez a hónap, csak át kell értékelni azt, hogy a sorban ő "csak" a harmadik. És bár tudom, hogy a Halloween ünnepét átvettük és hogy ez október 31-nek az éjszakáját jelenti, mégis erre a hónapra meleg szívvel ajánlom Agatha Christie Hallowe'en Party azaz Ellopott gyilkosság című krimijét. Nagyon hangulatos, sokszor feltűnik benne Ariadne Oliver, aki Hercule Poirot mellett nekem nagy kedvencem. Elég ijesztő volt számomra maga a történet, szokás szerint nem is találtam ki a gyilkos kilétét és soha nem felejtem el, hogy amikor megnéztem a belőle készült filmet mennyire be voltam egyedül parázva. Szóval ha a novemberi ködös hideg mellett további borzongásra vágynátok, ezt vegyétek le a polcról!

Forrás

"– Nagy sajnálattal közli, hogy ma este nem keresheti fel önt. Súlyos influenza gyötri.
– Az nem „influenza” – mondta Hercule Poirot. – Alaposan megfázott, ez minden. Mindenki azt hiszi magáról, hogy „influenzás”. Így tragikusabban hangzik. Több részvétet követel. A náthával az a baj, hogy az embert nem sajnálják érte eléggé a barátai."


Nektek van az őszhöz köthető olvasmányotok?

2017. szeptember 5., kedd

Bőr alá szikével

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével


Ezt a könyvet egy jó ideje kerülgettem már, olvastam róla a véleményeket és egyre inkább éreztem, hogy nekem való lesz. Stílusosan a nyári szabadságomra vettem meg és vittem magammal, és már a vonaton a sok csicsergő ember, meg szalámis zsömle illat között hirtelen egy olyan erős pofont kaptam az írótól, hogy csak hápogni tudtam meglepetésemben. Majd ahogy egyre jobban elmerültem a Koch által megteremtett "fertőben", rájöttem, hogy ez a könyv nem is egy pofon az olvasónak, hanem egy tükör.


A könyv főszereplője dr. Marc Schlosser háziorvos, akinek az elbeszéléséből ismerjük meg annak a történetét, hogy egy nyaralás alkalmával hogyan változott meg az ő és családja élete, illetve milyen események vezettek oda, hogy a dokit bíróság elé akarják citálni, mert mulasztása miatt vesztette életét egy páciense, a híres színész, Ralph Meier. Nekünk, olvasóknak nagyon az elején kiderül, hogy Marc valóban bűnös, csak akkor még azt nem tudjuk, hogy a könyv befejeztével mi el fogjuk-e ítélni. A doki narrációjában feltárul a színésszel és annak családjával (dekoratív feleség és két tinédzser fiú) való megismerkedésének története, illetve annak a nyaralásnak az eseményei, amelyen a doki csinos felesége és két szép lánya is részt vesz, Meier producer barátjának és annak majdnem gyermekkorú, fiatal színésznő barátnőjének társaságában.

Azt hiszem kicsit olyan volt számomra ez a regény, mint Agatha Christe Tíz kicsi négerének története. Nem nagyon volt olyan szereplő, aki szimpatikus lett volna, ráadásul ez az illusztris társaság kvázi össze volt zárva egy gyönyörű villába, és egyre csak azt éreztem, hogy napról napra kezdenek elszabadulni az indulatok. Forrongott a levegő, az elfojtott indulatok lassan-lassan felszínre törtek, érzelmek születtek és viszonyok változtak, alakultak, már csak a robbanásra vártam, ami be is következett. Ennek fényében persze a doki tette is más megítélésbe esik hirtelen, ugyanakkor mi olvasók elgondolkozunk azon, hogy lehet-e, így lehet-e bosszút állni valakin, illetve, hogy valóban úgy történtek-e az események, ahogy azt a doki felgöngyölítette. Ráadásul a doki sem volt makulátlan ebben az egész helyzetben, szóval mondhatnám azt, hogy sokszor a fejétől is bűzlött az a hal.

"A betegek hajlamosak összetéveszteni az időt a figyelemmel. Azt hiszik, több figyelmet szentelek nekik, mint más háziorvosok. Pedig csak időt szánok rájuk. Amit tudnom kell, az egy perc alatt úgyis kiderül. A maradék tizenkilencet figyelemmel töltöm ki. Jobban mondva: a figyelem illúziójával."

Koch számomra piszok jó regényt alkotott. Köszönhető ez főleg a főszereplőjének és az egész forrongó hangulatnak. A doki karaktere baromira taszítja az embert, majdnem hogy undorodik tőle és gondolataitól az olvasó. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ha az én orvosaim vajon ugyanezt gondolják a betegeikről, vajon hogy hogy életben vagyok még. Aztán érdekes módon voltak a dokinak olyan mondatai, amellyel a  mizantróp énem mélységesen egyet tudott érteni. Így összességében egy olyan negatív karaktert kaptam, akit nem tudtam teljes szívemből elítélni vagy utálni. Az összes többi karakter sem lett szimpatikus, de mindegyik egy tipikus embertípust rajzolt meg: unatkozó asszonyka, magától elszállt színész, aki azt gondolja, hogy bármelyik nőt megkaphatja, a vén kujon pénzes producer, aki még nyalogatja a sót a fiatal barátnők formájában, a tipikus tinédzser lány- és fiúgyermekek, akik próbálgatják a szárnyaikat, csak van, hogy rohadt rossz lóra tesznek. Nagyon jó érzékkel válogatta őket össze Koch, ha csak bárminemű konfliktus nélkül zárnánk össze ezeket az embereket néhány napra, várhatóan anélkül is robbanna egy érzelmi bomba közöttük. Erre pedig az író rátett egy olyan lapáttal, hogy dilemma elé állítja az olvasót, vajon elítélhető-e Schlosser tette, ki hogyan lépett volna a helyében, mi mit tettünk volna?

"Az ember olykor visszapörgeti élete filmjét, hogy megvizsgálja, melyik ponton vehetett volna más irányt a történet. De néha nincs is mit visszapörgetni – az ember talán még maga sem tudja, de a film már csak előrefelé pereg. Pedig olyan szívesen kimerevítené a képet…Itt – mondja magában. Ha itt mást mondtam volna…ha ekkor vagy akkor másképp cselekedtem volna."

De Koch a regény végén csavar még egyet ezeken a kérdéseken, mert mi van akkor ha az, ami történt nem is úgy történt ahogy mi hittük, ha a felelős nem is az, akire gondoltunk, illetve a saját családunkat sem ismerjük úgy, ahogy azt mi hisszük. És ami tetszett, hogy Koch-tól nem kapunk felmentést a végén, nincsen konkrét válasz arra, hogy mi a jó vagy mi a rossz, minden ránk van bízva. Bőr alá mászós könyv volt ez az elejétől a végéig, méghozzá egy nyílt sebbel, szikével felvágva rajtunk a bejáratot, mert az író nem finomkodik. Engem megvett kilóra, alig várom, hogy ki tudjam kölcsönözni a korábbi regényét, A vacsorát is, bár tartok tőle, hogy a főfogás bizony ott is elég rágós lesz majd és megüli egy időre a gyomrom.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016
Fordította: Wekerle Szabolcs

2017. szeptember 3., vasárnap

Könyves kérdéssor

Ezeket a kérdéseket még a molyon kaptam pieta4-től, néhány olvasási szokást és könyves élményt boncolgat:

1. Melyik könyv van a polcodon a legrégebb óta?
Bár azt hiszem, már dobozban van, de a lakásban megtalálható, a legrégebbi könyvem egy mesekönyv: A sün, akit meg lehet simogatni. Nagyon szerettem gyerekként, felnőttként is, és azóta már több lurkónak meg is vettem ajándékba.

2. Mit olvasol jelenleg, mit olvastál ezelőtt és mit fogsz olvasni ezután?
Épp Joanne Harris Urak és játékosok könyvét újrázom, előtte Grecsó Krisztián Melletem elférsz c. történetét olvastam, majd a következő valószínűleg Zafón trilógiájának első kötete, A szél árnyéka lesz (újra).

3. Melyik az a könyv, amit mindenki szeret, de te utálsz?
Azt hiszem, hogy nincs olyan könyv, amire azt mondám, hogy utálom, ezt túl sarkosított megfogalmazás. Inkább csak annyi, hogy nekem nem jött be. Ilyen volt például Fabio Stassitól a Charlie utolsó tánca - sok jó kritikát olvastam, nekem mégsem volt jó élmény.

4. Melyik az a könyv, amit folyamatosan mondogatsz magadnak, hogy elolvasod, de valószínűleg nem fogod?
Remélem ilyen nem lesz. Amit már régóta kerülgetek az az Anna Karenina, meg a Mester és Margarita, de mindkettő érdekel, így nem szeretném hogy ne kerüljenek sorra. Előbb utóbb őket is elolvasom!

5. Melyik az a könyv, amit nyugdíjas korodra is megőrzöl?
Azokat, amelyek hosszú évek alatt is meg tudják őrizni a kedvenc címkét. Nem tudom még melyek lesznek ezek, de remélem lesz jó néhány. Plusz azokat, amelyekhez valamilyen emlék köt, vagy a családi könyvtár féltett példányai, ez utóbbiaktól biztos nem fogok megválni.

6. El szoktad olvasni az utolsó oldalt előbb, vagy kivárod a könyv végét?
Tiniként sokszor lapoztam hátra, főleg krimik esetében (aminek aztán volt értelme, hogy lelőjem magamnak a poént), most már nem csinálok ilyet.

7. Köszönetnyilvánítás: papír és tinta pazarlás, vagy érdekesség?
Az oldalakon keresztüli köszönetnyilvánításokat csak átfutom, de azért találkoztam már nagyon frappáns verziókkal, vagy olyanokkal, amelyek valami pluszt adtak a könyv elolvasása után.

8. Melyik karakterrel cserélnél szívesen helyet?
Romantikus énem Jane Eyre-t választaná, de akár Baráth Katalin sorozatából is szívesen cserélnék egy kis időre helyet Dávid Veronnal.

9. Van olyan könyv, ami valami különlegesre emlékeztet az életedben (hely, idő, személy)?
Van, elég sok. Tudom, mit olvastam első repülőutam alkalmából - a Twilightot angolul. Az első igazi külföldi felnőtt nyaralásom alkalmával például A prímszámok magánya volt nálam és emlékszem, hogy a tengerparton olvastam, de amúgy a "nyaralós" könyveim nagy része mindig megmarad az emlékezetemben. Aztán vannak olyan könyvek, amelyeket a szeretteimtől kaptam, számomra azok is különlegesek. De legutóbb például egy barátnőm lepett meg egy dedikált példánnyal az Ambrózy báró sorozatból és számomra ez is ebbe a kategóriába tartozik.

10. Mondj egy könyvet, amit érdekes módon szereztél meg!
A "legérdekesebb" az volt, amikor Angliában dolgozó barátnőmet kértem meg kb 10 évvel ezelőtt, hogy hozzon nekem Susan Elizabeth Phillips könyvet angolul (Ain't She Sweet), mert itthon elég lassan csordogáltak és angolul meg aranyárban árulták, én pedig akkor kezdtem rákapni az angol nyelven való olvasásra.

11. Adtál már könyvet valami egyedi okból egy különleges személynek?
Általában születés- és névnapokra szoktam könyvet venni a családnak, barátoknak, ismerősöknek, de ez szerintem nem egyedi ok, szóval nem.

12. Melyik könyv volt veled a legtöbb helyen?
Amit a leghosszabb ideig olvastam az a Monte Cristo grófja volt, egy hónap alatt szerintem jó sok helyen megfordult velem, mert általában hozom-viszem a könyveket magammal bárhová is megyek.

13. Van olyan kötelező olvasmány, amit középiskolában nem szerettél, de pár évre rá kiderült, hogy nem is olyan rossz?
Nincs. Egyik kötelezőre sem húztam túlságosan az orromat anno, de azóta sem olvastam újra egyiket sem. Bár Németh László Iszonyával megkínlódtam még a suliban, talán annak adni kellene egy újabb esélyt felnőttként.

14. Használt vagy új könyvek?
Mindegy. Szeretem ezt is, azt is. Antikvár könyveknek is van egyfajta hangulata, előélete, a könyvtári könyveknek is, és persze az újonnan vásároltaknak is. Attól függ, mit honnan és milyen áron lehet beszerezni.

15. Olvastál valaha Dan Brown könyvet?
Igen, az Angyalok és démonokat, illetve A Da Vinci-kódot. Tervezek is egy újabbat, az Infernót

16. Megtörtént már veled, hogy a filmadaptáció jobban tetszett, mint magam a könyv?
Fogós kérdés, általában fordítva szokott lenni. De talán a Forrest Gump ilyen - a könyvnek nem sok köze volt a filmhez, amit viszont nagyon szeretek.

17. Volt már veled valaha, hogy éhes lettél olvasás közben?
Volt-e? Aki már olvasott Janet Evanovich A szingli fejvadász (alias Stephanie Plum) sorozatából akár egy részt is, azt tudhatja, hogy azt még teli gyomorral sem lehet úgy olvasni, hogy ne kívánjunk meg egy fánkot legalább.

18. Ki az a személy, akinek a könyvajánlását mindig megfogadod?
A könyvesbloggerek közül azokét, akiket rendszeresen olvasok és mindig fel tudnak piszkálni olyan könyvre is, ami első körben nem tűnt nekem valónak, illetve van egy nagyon jó barátnőm, aki az évek során szuper könyveket ajánlott a figyelmembe (most is rajong egy sorozatért, kénytelen leszek beleolvasni miatta :)).

19. Van olyan könyv a komfortzónádon, kedvenc műfajodon kívül, amit végül imádtál?
Igen. Amikor a sci-fivel kezdtem ismerkedni, Amadea és szerintem almamag is ajánlotta nekem Alastair Reynolds Napok háza c. könyvét. Nagyon jó élmény lett!

2017. augusztus 31., csütörtök

Augusztusi zárás

Eltelt az utolsó nyári hónap, aminek én személy szerint örülök. Tudom, sokan visszasírják a nyarat, meg siránkoznak az ősz miatt, én úgy érzem, hogy most éledezem, várom már ezt a csodás, színes, szagos, reggelente és este már hűvös, ködös évszakot. Augusztusra visszagondolva arra emlékszem, hogy melegem volt, nagyon melegem - atyaég, azok a 40 fok közeli napok, azt hiszem csak a jó könyvek mentettek meg attól, hogy megbolonduljak a hőségtől. És bár se az olvasást, se a vásárlást nem vittem túlzásba, szerintem szuper hónapot hagyok ezen a téren magam mögött.

BESZERZÉSEK

Két könyvvel lettem gazdagabb, amit a Libri 1+50%-os akciójának köszönhetek. Amikor nézegettem, hogy milyen könyvek kerültek bele, többet is tudtam volna választani, de végül két regényre csábultam csak el. Margaret Atwoodtól A szolgálólányt meséjét szereztem be az új kiadásban, mert a sorozat megnézése előtt szeretném újra elolvasni. E mellé választottam Jessie Burton Múzsáját, ami csak azért érdekes, mert A babaház úrnője engem annyira nem taglózott le az írónőtől és ezért első körben a Múzsa sem érdekelt. De most már igen, azt érzem, hogy a művészeti vonal sokkal jobban be fog nálam találni (lehet, hogy a Hattyútolvajok elolvasása tehet most erről).


OLVASÁSOK

Augusztusban olvastam idén a legkevesebbet, de szerintem évekre visszamenőleg nem tudok olyan hónapot felmutatni, hogy "csak" 3 könyv került terítékre. Ebből két csúcsszuper olvasmányom volt, de az utolsóval eléggé megszenvedtem. Elsőként Elizabeth Kostovától a Hattyútolvajokat olvastam el, immár másodjára és imádtam, tobzódtam benne. El is határoztam, hogy hamarosan A történész is sorra kerül, max majd egy egykönyves hónapot zárok akkor. Ezután jött Elena Ferrante Briliáns barátnője, ami miatt szintén várom az őszt, hisz ha minden igaz november környékén érkezik a folytatása. Engem kilóra megvett ez a könyv a hangulatával, a barátság érzelmének komplexitásával, annyira pontosan megragadta Ferrante ennek a kapcsolatnak a negatív és pozitív oldalát is. Utolsóként Grecsó Krisztián Mellettem elférsz c. regényével zártam a sort, és bár anno nagyon szerettem tőle a Megyek utánadot, ezzel a könyvvel nagyon megszenvedtem. Az elejét faltam, de a közepétől mélyrepülésbe kezdtem vele és bizony alig vártam, hogy vége legyen. Azt hiszem most megint egy jó ideig nem fogok tőle olvasni.

N'iceroll avagy van jó oldala is a hőségnek

Az őszi hónapokra már csináltam magamnak egy kis listát, hogy miket tervezek megvenni és elolvasni. Amit már elő is rendeltem az Joanne Harris új regénye (köszi, Libri!) és olvasás terén elég sok újraolvasás van tervbe véve, most ezekhez érzek nagy kedvet. Meg a meleg takarókhoz, forró italokhoz, kuckózásokhoz, esőt bámulós délutánokhoz, szóval az összes őszi kliséhez.


A többiek augusztusa:
Heloise
Amadea
PuPilla
Dóri
Nita 

2017. augusztus 30., szerda

Robert Capa árnyékában

Jane Rogoyska: Gerda Taro - Aki "kitalálta" Robert Capát


Az idei Könyvhéten egyetlen szerzeményem lett, ezt a Gerda Taróról szóló album jellegű könyvet vettem meg. Már a megjelenése óta nézegettem, de elég drágának találtam (tudom, jogdíjak), így türelmesen vártam, hátha akciósan meg tudom majd szerezni. Aztán a Park standjánál ki is szúrtam magamnak, több mint akciós áron, így nem volt kérdés, hogy jön velem haza.


Néhány éve, hogy egy Múzemok Éjszakája rendezvénynek köszönhetően teljesen rákattantam Robert Capa életére és munkásságára. Azóta elég sok könyvet sikerült elolvasnom róla, vannak ebből kedvenceim is, és amikor tehetem, akkor a fotóiból szervezett kiállításokra is ellátogatok. Gyomorszorító érzés a képei előtt állni, belegondolni, hogy háborús tudósítóként ő is milyen veszélynek volt kitéve minden egyes alkalommal, és hogy az egyik ilyen bevetésen lelte halálát.

Természetesen Capáról olvasva már az első könyvben, illetve az első kiállításon, amit láttam tőle előkerült egy fiatal, életvidám lány neve, Gerda Taróé. Eddig  csak annyi tudtam meg róla, hogy Capa élete első szerelme volt, együtt jártak a spanyol háborúban és hogy Gerda is fotósként állt Capa mellett, de sajnos fiatalon - pont a spanyol polgárháborúban - meghalt, hatalmas űrt hagyva maga után Capa életében.

"André és Gerta 1935 szeptemberében térnek vissza Párizsba, fülig szerelmesen, egyetlen fillér nélkül, de ezer tervvel a jövőre nézve. Együtt akartak dolgozni, együtt akartak élni, megosztani mindent egymással."

A fotóriporter lányról róla szóló könyv nagyon alapos életrajzot tár elénk. Megtudhatjuk, hogyan lesz a Gerta Phorylle nevű zsidó felmenőkkel rendelkező lányból Gerda Taro, milyen rögös út vezet el odáig, hogy a sok átdolgozott napok és éhezéssel, nélkülözéssel telt hetek, hónapok után megtalálja a fotós szakmát és Capát, és kiteljesedik magán- és szakmai élete Capa mellett a spanyol polgárháborúban. Az életének fontos szakaszairól olvasva számomra egy hihetetlenül erős, meggyőződéseiért a végsőkig harcoló fiatal lány portréja rajzolódik ki. Munkásságáról nem sokat tudtam, hiszen neve számomra mindig összeforrott Capáéval, de eme hiányosságom megszüntetésére is tökéletes volt ez a kiadvány. A dokumentarista jellegű szöveges részek mellett - amelyek valóban részletesen kitérnek Gerda életének legfontosabb fordulópontjaira - nagyon sok fotót találhatunk a könyvben, amelyek Taro nevét viselik magán, holott ezeknek a beazonosítsa nagyon nehézkes, hiszen egy ideig együtt dolgoztak Capával, nem különböztették meg munkáikat, illetve Taro épphogy elindult a pályán, amikor a polgárháborúban egy tank a halálát okozta.

"Gerda számára a spanyol polgárháború a lehetőséget jelentette, egy kivételes lehetőséget, hogy frissen szerzett szakmai tudását fotóriporterként próbára tegye egy olyan ügy szolgálatában, amelyben szenvedélyesen hitt. (...) Milyen mámorító élmény lehetett összepakolni azt a keveset, amijük volt, vállukra csapni a kamerát, és elindulni az igazságért vívott harcba! Aligha gyanították, mi vár rájuk."

A kiadvány amúgy csillagos ötöst kap tőlem a kivitelezésre: a szöveg jól szerkesztett és jó tagolt fejezetekre, így viszonylag könnyen olvasható, bár elég száraz, de ez természetes azért egy ilyen életrajz jellegű könyv esetében. A képek kiegészítik az elbeszélést, sőt egy magasabb szintre emelik, hisz testközelbe kerülnek ezáltal Taro életének szép, ugyanakkor a háború miatti borzalmas eseményei. Nem mondom, hogy olyan olvasmányos mint például Capa regénye a Kissé elmosódva, vagy éppen Susana Fortestől a Robert Capára várva, de akit e két ember és jelen esetben főleg Gerda Taro élete érdekel, semmiképpen ne hagyja ki. Én örülök, hogy a polcomon tudhatom.


Kiadó: Park
Kiadási év: 2014
Fordította: Varga Benjámin

2017. augusztus 13., vasárnap

A könyv, amely másodjára is szerelem lett

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok


Visszagondolva nekem hiányzik a nagy nyári Szandis akció. Miért? Mert ilyen gyöngyszemekre leltem benne potom árért mint a Hattyútolvajok. 2013 nyarán úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy Amadea bejegyzését olvastam róla és tudtam, hogy szeretni fogom. Egy csodálatos külföldi nyaralásra ezt pakoltam a bőröndömbe és azóta is összekapcsolódik ez a keserédes, művészettel, érzelmekkel, beteljesült, mégis fájó véget ért szerelmekkel teli könyv nekem a nyárral. Aztán idén augusztus elején 4 év távlatából egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a könyvespolcom előtt és újra ezt a könyvet veszem le. Ha nagyon sarkítani szeretnék akkor azt mondanám, hogy nekem most a Hattyútolvajok olvasásával 2 hétre megszűnt a külvilág (és még a 40 fokos hőség is elviselhetőbb volt).

A Hattyútolvajok a lassan kibontakozó, részletgazdag, festőkkel, festményekkel foglalkozó regények szerelmeseinek lesz igazán marandó élmény. Két idősíkban játszódik a regény, de még ezeken belül is ugrál a szerző: egyrészt napjainkban járunk, másrészt a jelenben, ahol egy híres festő, Robert Oliver rátámad egy festményre egy múzeumban, amelynek következményeként Andrew Marlow dokinál köt ki gyógykezelésre. Amint Robert bekerül a pszichológus kezelése alá, a legelső napot leszámítva nem szólal meg, ezért Marlow úgy dönt, hogy nyomozásba kezd Robert életét illetően, hogy vajon milyen okok, vagy éppen milyen személyek hatására vesztette el a tehetséges festő mentális egészségét. A doki nyomozása kapcsán megismerjük Robert életének kettő, illetve három nagy szerelmét: a festést és ahhoz való viszonyát, feleségével, Kate-tel való megismerkedésének, házasságuknak és annak kudarcának történetét, majd az utolsó szerelmet egy tanítvánnyal, Maryvel. Ahogy Marlow megismeri Robert életének két nőjét, szinte úgy kerül a festő életének és nőinek bűvkörébe ő maga is, és ugyanilyen intenzitással adózik a férfi karizmatikus személyisége és tehetsége előtt.

"Hogy mitől gyenge egy rajz, könnyű megmondani, jóval nehezebb megmagyarázni azt az összhangot és belső energiát, amitől valami életre kell."

Ám Robert cselekedetének megértéséhez van még egy kulcs: az általa féltőn óvott francia nyelvű levelek, amely visszavisznek minket az 1870-es évek Franciországába, egy tehetséges festőnő, Beatrice de Clerval életébe, ahol szintén központi szerepet játszik egy lassan kibontakozó és tiltott szerelem, illetve a színek, impressziók amelyek gyönyörű képekké válnak Beatrice ecsetvonásai nyomán és akinek utolsó munkája lesz a regény címe, a Hattyútolvajok. Marlow igyekszik a szálakat összekapcsolni múlt és jelen között Robert életében, de ahogy egyre mélyebbre ás, ő is bekerül ennek a titokzatos asszonynak és Robert jelenkori szerelmeinek kapcsolatrendszerébe.

"A festő a bőrön, a ruhán keresztül mutatja meg az izmokat, de emellett valami mást is ábrázol, ami egyszerre tünékeny és változatlan: a test melegét, forró és lüktető valóságát, életét. És ezzel áttételesen a mozdulatait, neszeit és az érzések árját, amely nő és elborít, amikor a szerelemben feledni tudjuk önmagunkat."

Első alkalommal szerelem, de még milyen szerelem lett nálam ez a könyv! Annyira elvesztem a történetben, ittam minden mondatát. Akkor is úgy éreztem és most is csak megint erre jutottam, hogy Kostova gyönyörű stílusban ír, egyszerűen, mégis erőteljesen. Az elém vetített képeket, a festményeket szinte magam előtt láttam, elhittem, hogy Beatrice egy élő festő volt, akit csak én nem ismertem eddig. Szintén az ő stílusának köszönhetően, én bizony csak úgy mint Kate, majd Mary egészen belekerültem Robert Oliver bűvkörébe, elámított tehetségének és képeinek ereje, de Marlow doktorral, a hobbi művészként szintén festő férfivel is hasonlóképpen éreztem. A történet akkor úgy sodort magával, hogy már 100 oldal után azt sajnáltam, hamarosan - közel 600 oldal elolvasása után - vége lesz.

Most, másodjára megint teljesen bele tudtam feledkezni a történetbe. Hihetetlen, hogy Kostova mennyi apró részletre kitért a könyvben, amire már nem is emlékeztem, mégis, egy percig nem éreztem sem túlírtnak, sem unalmasnak. Lassan folyó történet ez szerelmekről, múzsákról, az alkotás folyamatáról, a képzőművészet varázsról, alkotó-romboló erejéről, a festmények hatásáról és arról, hogy van, hogy két ember rosszkor rossz időben találkozik, ámde ezekből a találkozásokból is tudnak csodák születni, amelyek örökre megmaradnak az utókornak.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2011
Fordította: Siklós Márta

2017. augusztus 7., hétfő

Nővérek a háborúban

Kristin Hannah: Fülemüle


A hétvégi hőség elől a moziban kerestem menedéket és végre meg tudtam nézni a Dunkirk című filmet. Rég nem láttam ennyire letaglózó alkotást a 2. világháború eseményéről, engem nagyon magával ragadott, ugyanakkor megviselt a vásznon látottak nagy része. Szinte úgy ültem végig ezt a közel két órát, hogy levegőt venni alig mertem és rengetegszer azon kaptam magam, azon zakatol az agyam: miért? meg hogy hogyan jutottak el idáig anno a világban? A film után jó ideig velem maradt ez a kicsit depresszív, szomorú hangulat és eszembe jutott, hogy még tavasszal olvastam egy hasonló hatást elérő regényt, mégpedig a Fülemülét.



A Fülemüle magyar megjelenését nagyon vártam, hisz aki régebb óta olvas, az tudja, hogy nagyon szeretem a 2.világháborúról szóló történelmi regényeket. Elég sokat olvastam már ebben a témában, így azt hittem, hogy engem nem nagyon lehet már meglepni, de Kristin Hannah-nak sikerült. Egy újabb aspektusára világított rá nekem a regényével - ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor az David R. Gillham Asszonyok városa című könyv lenne - ugyanis a francia nők passzív és aktív szerepét, ellenállását helyezte a középpontba. Mindezt egy testvérpár, egy nővér és egy húg kapcsolatán, életén keresztül.

"A peron megtelt bőröndöt cipelő fiatalemberekkel, csókkal búcsúzó asszonyokkal és síró gyerekekkel. Egy egész generáció férfi tagjai indulnak a háborúba. Újra."

A helyszín Franciaország és egészen a világháború kitörésétől a végéig kísérhetjük nyomon a vidéken élő Vianne, és fővárosban maradó húga, Isabelle sorsát. A két testvér merőben eltérő életformát folytat: Vianne első szerelmével él boldog házasságban, vidéken, kis házukban nevelik lányukat, amíg Isabelle igyekszik megbirkózni az elhagyatottság, szeretet nélküli élet magányosságával. Igaz, hogy édesapjával él egy fedél alatt akivel egy kis könyvesboltot üzemeltetnek, de ez az apa, már nem az az ember, akit gyermekkorukban rajongásig szerettek, az első világháborúban részt vevő férfi a háború befejezése után már nem tudott szeretet adni és elfogadni. Ebben a helyzetben tör ki a világot, országot, családokat, szerelmeket szétszakító második világégés, és Isabelle rögtön a Párizsból vidékre tartó menekülés alatt első kézből tapasztalja meg annak minden borzalmát - a hosszú menetelést, az éhezést, a bombázásokat, a halált. Mire vidékre ér a nővéréhez más ember lesz belőle: egyrészt az átélt borzalmak hatására cselekedni szeretne, másrészt szerelemre is lel az úton. Innentől kezdve Isabelle egész életét a titkos ellenállóknak szenteli, és közöttük új családra lel, megtalálja azt a tevékenységet, amelyben hasznos, sőt férfiakat megszégyenítő dolgokat visz végbe. Vianne vidéken egyedül marad, az összes létező férfi a frontra kerül, ahonnan hamarosan jönnek a kegyetlen halálhírek, vagy a fogságba esésekről szóló üzenetek. Sőt, a németek birtokba veszik a falut, a házakat, mindenhová beszállásolják magukat, így Vianne és lánya életébe is betoppan egy német tiszt, aki hosszú távú hatással lesz a nő és egész családjának további sorsára.

"Ma már az is veszélyes, ha egymás szemébe néznek, a baráti beszélgetések a múltba vesztek a vajjal, a kávéval és a disznóhússal együtt."

Ami miatt letehetetlen volt ez a regény, azok a nem várt fordulatok voltak. Szerencsére nem tudtam megjósolni előre, hogy mi fog történni, vagy amire gyanakodtam, az biztos, hogy nem pont úgy történt. Ezek mellett rettentő élethűen mutatta be a két nővér eltérő harcát az életért, az életben maradásért, a mások megsegítéséért: szinte csontig hatoló hideget éreztem én is, amikor Vianne a tél kegyetlenségéről mesélt, vagy amikor Isabelle vezette át a hegyeken az angol katonákat. Fájdalmat éreztem akkor, amikor Vianne olyan dolgokat kellett, hogy megtegyen, amire békeidőben soha, de soha nem vetemedne egy nő, vagy éppen akkor amikor a számukra fontos embereknek kellett búcsút mondaniuk. Kristin Hannah egy percig nem szépítette a dolgokat, őszinte és húsba vágó sorainak olvasását pont ezért sokszor meg kellett, hogy szakítsam.

"Szeretett városa most úgy festett, mint egy hajdan szép, ám mostanra megöregedett, lefogyott, elcsigázott kurtizán, akit faképnél hagytak a szeretői."

A könyv befejezésekor azt éreztem, amit minden egyes alkalommal ha világháborúról, háborúról szóló könyvet olvasok. Ilyenkor a legnagyobb kérdés bennem az szokott lenni, hogy hogyan tudtak ebből a helyzetből felállni az emberek. Legyenek akár a „győztes” vagy a „vesztes” oldalon, mert ilyen szerintem nem volt ezekben az időkben, hisz háborúban rengeteg mindent elvesztünk. Győzni pedig? Talán csak az élni akarás ösztöne tud …


Kiadó: Park
Kiadási év: 2017
Fordította: Farkas Krisztina

2017. augusztus 3., csütörtök

Útkeresés pasi módra

Fabio Volo: Hely a világban


A nyári könyves terveim között szerepelt egyik kedvenc írom, Fabio Volo Hely a világban című története, amit immár másodjára olvastam el. Nem ugyanazt a hűha élményt kaptam, mint először, hanem inkább már egy átgondoltabb, leülepedett rajongással tekintettem Volo soraira, de már most tudom, hogy le fogom még venni párszor a polcról a jövőben ezt a regényt.


A könyv nyitójelenetében a harmincas Michelével várunk a szülészet folyosóján arra, hogy világra jöjjön első gyermeke. Ezekben a percekben idézi fel a férfi életének legfontosabb személyeit, sorsfordító eseményeit, az útkeresés és a magára találás éveit, majd egy olyan szerelmet, amely nem az első, hanem csak a második egymásra találás alkalmával teljesedett be.

Amikor először olvastam a Hely a világbant igazából az útkeresés azon része fogott meg, amikor egy tragikus esemény hatására Michele kilép egyik pillanatról a másikra a mókuskerékből és elmegy világot látni, felfedezni egy új országot, egy új életmódot, megtanul a mának, a pillanatnak élni. Akkor ez volt számomra a legnagyobb mondanivalója a könyvnek, azaz az, hogy merjünk lépni, merjünk szembemenni a társadalmi elvárásokkal, soha ne féljünk nemet mondani arra, amiben nem érezzük jól magunkat. Szerettem, ahogy Volo bemutatta, hogy egy szeretett ember hirtelen elvesztése milyen hatással lehet az ember életére: nem csak a gyász feldolgozásának a folyamata, a hiány elfogadása, hanem az, hogy az itt maradottak ilyenkor mennyire átgondolják a fontossági sorrendet és lehet, hogy egy ilyen tragikus esemény inspirálja őket arra, hogy megértsék miről is szól a carpe diem, hiszen ki tudja kinek mennyi időt szabtak ki itt a földön.

"Minden olyan volt, mintha először látnám. Az életnek új, hihetetlen formái nyíltak meg előttem, és szíven ütöttek, mint egy-egy csoda. Pedig mindig is ott voltak előttem, csak én voltam valahol máshol."

Most, a második olvasás alkalmával a fenti dolgok ugyanúgy hatottak rám, de sok egyében is elgondolkodtam, például a barátság témáján. Az én életemben is folyamatosan alakulnak a barátságok, vannak amelyek megszűnnek, vannak szinte bebetonozottak és szerencsére születnek újak is, de így vagy úgy a barátok mindig nagyon fontos szerepet töltenek be az életemben. És egy igazi, mély barátságra nincs hatással sem a távolság, sem az, hogy más irányba indul el a két barát élete, az igazi barátság így is működik tovább, talán csak nem ugyanolyan hőfokon ég a láng, vagy kevesebb alkalommal lesz nagyon intenzív a kapcsolat, de ilyenkor is tudják a barátok, hogy bármi van, ott van nekik a másik. És ezeket a barátságokat meg is kell becsülni, ez az, amire most Volo rávilágított nekem.

"Az én életem inkább rám lett ruházva. Magamra varrtam, és szép lassan elhitettem magammal , hogy hozzám tartozik. Néhol ugyan feltűnt, hogy szorít, de mindenhez hozzá lehet szokni. Ahhoz, hogy nem szereted a munkád , hogy véget ért egy szerelem, vagy hogy középszerű vagy."

Ezen kívül nagyon tetszett a párkapcsolati szál is a regényben: Michele és párja első egymásra találását is végigkövethetjük, ugyanakkor narrátorunk már az elején közli, hogy közös gyermekük a második találkozásukból születik. Végre egy olyan kapcsolatról olvashattam, ahol fontos volt az időzítés, hogy a két ember mikor találkozott. Először még nem éltek meg bizonyos dolgokat, még nem tudtak nem önzően viselkedni a párkapcsolatukban. Másodjára azonban már sok minden átalakult mindkettejükben, sokat értek, láttak, tapasztaltak és sokkal nyitottabban léptek bele az elköteleződést jelentő monogám kapcsolatba, amelyben hamarosan immár hárman lesznek.

"Miért van az, hogy ha nem érdekel a másik, hihetetlenül laza tudsz lenni, viszont ha megtetszik valaki, meghülyülsz, és az agyad pürévé változik?"

Továbbra is nagyon szeretem Volo stílusát. Pasis, humoros, könnyen olvasható, számomra élvezet így "belelátni" egy fickó gondolataiba az életről, nőkről, barátságokról, fiúkról és apákról, szóval a nagy dolgokról amelyek mindannyiunkat érdekelnek. Remélem, hogy még sokat olvashatok majd tőle.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2015
Fordította: Barna Mária

2017. július 31., hétfő

Júliusi beszámoló

Nem nagyon kesergek, hogy túl vagyunk egy újabb hónapon, mert bevallom én már nagyon várom az őszt. Valahogy nem vagyok kompatibilis ezzel az iszonyú meleggel, nekem most még a nyári pezsgés sem tudja ezt kompenzálni. Rég volt ilyen felemás nyaram, pláne, hogy júliusban sikerült egy klassz kis megfázást összeszedni (soha ne legyetek betegek a hőségben!). 
No, de most még a júliust zárjuk, még van hátra ebből a nyárból jócskán, hogy fel lehessen dobni néhány jó kis programmal vagy könyvvel.

BESZERZÉSEK

Az idei évben egészen jól állok a beszerzésekkel, nem vittem őket túlzásba, meg nagyon nem jellemző már rám a totális impulzusvásárlás, így van, hogy hetekig kattogok egy könyv megvételén. A júliusi egy darab beszerzésemet Herman Koch Nyaraló úszómedencével könyve teszi ki, amit már elég rég kerülgetek gondolatban és úgy döntöttem a pár napos minikiruccanásomra meg az oda vezető hosszabb vonatútra tökéletes társam lesz. Így is lett, és akármennyire ellenszenves egy fickó a főszereplő, én mégis sok gondolatával tudtam azonosulni, ráadásul a történet sem volt egy többször megírt lerágott csont, végig izgultam az egészet. Olyannyira, hogy szerintem az év végén benne lesz a Top 10-es listámban. De erről majd egy külön posztban.



OLVASÁSOK

Júliusban belehúztam az olvasásokba, bár rájöttem, hogy nem túl jó ez így, nekem már túl sok volt az inger. A 9 elolvasott könyv nagy része a könyvtárból került hozzám és sajnos egyet leszámítva egyik sem adott kiemelkedő élményt. Ezek szerint jól jelzett a radarom, hogy ne vegyem meg őket. Közepes volt számomra Nicholas Barreau Egy este Párizsban története, csakúgy mint Paolo Giordano Ezüst és feketéje is. Szintén nem rajongtam túlságosan a nemrég befejezett Michael Cunningham Mire leszáll az éjéért, ha nem úgy ért volna véget ahogy, nekem óriási csalódás lett volna. Bauer Barbara Elsuttogom százszor című könyvének azért sikerült meglepnie a hangulatával és a mondanivalójával. Olvastam még a könyvtárból egy nagyon szépen illusztrált és nehéz témát (vakság és gyász) feldolgozó Felnőttmesekönyvet, Szabó Imola Juliannától a Kinőtt szívet, na ez jó választásnak bizonyult.

Ezek mellett újraolvastam egy nagy kedvencemet, Fabio Volótól a Hely a világbant, és gyerekkorom mesekönyvét, A sünt, akit meg lehetett simogatnit is újra kézbe vettem. A múlt hónapban a Könyvhéten vett Gerda Taróról szóló gyönyörű kivitelezésű albumot is sikerült sorra kerítenem Jane Rogoyskától, örülök, hogy ez a könyv ott található a Robert Capa gyűjteményem részeként a polcomon. És mint fent említettem a júliusban vásárolt Nyaraló úszómedencével című könyvvel is kaptam egy jó kis ütős történetet.

Olvasmányokat tekintve túl mozgalmas volt július, ezért augusztusra kevesebb könyvet tervezek, talán hosszabb történeteket kerítek sorra és nagyon-nagy késztetést érzek több nagy kedvencem újrázására, érzésem szerint az őszöm ezekről a könyvekről fog szólni majd. De ne rohanjunk ennyire előre, először még augusztust üdvözöljük - melegen!


A többiek is mesélnek:

2017. július 29., szombat

Hármas románc

Azt hiszem a nyár az az időszak, amikor több romantikus olvasmányt veszek a kezembe, mint az év többi évszakában. Mivel régen sokat olvastam ezt a műfajt, ezért elég nehéz már olyan könyvet vagy olyan szerzőt találnom, aki tud valami újat mutatni. Az elmúlt hetekben három romantikus olvasmányom volt, amelyben voltak újdonságok, szép, megható pillanatok, nem fulladtam bele a nyáltengerbe sem, de sajnos nem lettek maradandó élmények.

Katherina Allred: Ámbrafa

Ennek a könyvnek első körben a borítója fogott meg. Végre nem valami meztelen férfitest, hanem egy olyan páros meghitt és bensőséges ölelésének egy részlete szerepel rajta, akinek a történetére kíváncsi lettem a fülszöveg olvasása után. Nagyon szép elbeszélést kaptam Allred tollából: egy olyan kissrác, Nick a főszereplő, aki az amerikai kisváros peremére szorult, hiszen erőszakos és részeges, a városlakók által rettegett apjával él egyedül, és aki nagyon sokszor apja kiborulásának célpontja lesz. Egy ilyen alkalommal találkozik Alixszel, aki kiterjedt családjának védelmében és gazdagságában él, és a találkozásuk után ebbe a családba igyekszik a fiút is bevonni. Kezdeti barátságuk az évek alatt szerelemmé érik, ám váratlan események miatt ez a mélyen gyökeret vert érzelem mégsem szökhet szárba úgy és akkor ahogy a fiatalok eltervezik. Elszakadnak egymástól hosszú évekre, mindketten a maguk módján igyekeznek az eseményekkel megbirkózni, majd egyszer csak Nick, mint már sikeres vállalkozó újra megjelenik Alix és a kisváros életében. Csakhogy Alix lelkén olyan mély sebek vannak, amelyekről Nicknek fogalma sincs.

"Az ámbrafa az erdő kaméleonja, parafára emlékeztető kérge sajátos képességet rejt: a cseresznyefától a mahagóniig bármilyen fát utánozni tud. De a valódi értéke – és ezt sokan nem veszik észre – állhatatos, erős, vörös szívében rejlik. Az emberek többsége csak a fa lelkét körülvevő halvány, rostos, könnyen hajló törzset látja.
Ugyanígy voltak Morganville lakói Nick Andersonnal."

Ami miatt kedveltem ezt a könyvet az az út volt, amit a nő főszereplőnek be kellett járnia. Naiv kislányból, erős és önálló nővé válik, aki már nem hagyja magát csak úgy sodortatni az eseményekkel. Szerettem a férfi főszereplőt, Nicket is, bár jobban örültem volna, ha az ő gondolatait is mélyebben ismerhettük volna meg. Tetszett Alix kiterjedt és kissé bohókás családja, főleg a Bíró lett a kedvencem, ugyanakkor itt éreztem hiányosságot is: az írónő elég kacifántos családi titkot talált ki, amiről nem tudtunk meg részletesen mindent, mégis maga a "probléma" idővel egycsapásra megoldódott.
Számomra mindezek ellenére azért lett ez egy közepes romantikus könyv, mert ugyanebben a témában évekkel korábban már olvastam egy hasonlót (nagyon-nagyon hasonlót és sokkal jobbat): Deborah Smith A hely, amit otthonnak hívnak c.könyvét. Ugyanazokkal az elemekkel építkezik ez a könyv is, mint az Ámbrafa, sok részlet teljesen megegyezik, viszont ez a korábbi könyv részletesebben, érzelemgazdagabban mutatja be a két főszereplő útját. De tudom és az Ámbrafa elolvasása után megértem, hogy akik Deborah Smith könyvét nem olvastak, Allred könyvét nagyon fogják szeretni.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadási év: 2017
Fordította: Todero Anna


Nicolas Barreau: Egy este Párizsban (A Cinéma Paradise rejtélye)

Nicolas Barreau - amely író álnév mögött egy német hölgy húzódik - legelső megjelent könyvét, A nő mosolyát imádtam. Az azóta megjelent könyvei bár hozzák a megszokott színvonalat, számomra nem érik el az első könyv okozta rajongást. Az Egy este Párizsban olvasása közben jöttem rá, hogy az zavar, hogy Barreau össze könyve ugyanarra a forgatókönyvre épül: adott egy nő és egy férfi, akik között romantikus érzelmek szövődnek, de különböző külső akadályok, titkok miatt nem sima az útjuk a beteljesülésig (oké, ez eddig a romantikus könyvekre szinte mind  jellemző). De Barreau minden egyes alkalommal majdhogynem egy komédiát kerekít a történetből, amelyben a férfi főszereplő hajtja a nőt, akinek vagy nem tudjuk a kilétét, vagy hirtelen eltűnik és fel kell kutatni, miközben ugye az adott titkokra szép lassan fény derül. És ezt én már eléggé unom, főleg az miatt, hogy így legtöbbször a női főszereplő teljesen háttérbe van szorítva: nem tudunk meg a benne végbemenő érzelmekről semmit csak a mellékszereplők elbeszéléséből és igazából a regények elején és végén kapunk belőle csak egy kis szeletet.

"Hát nem hihetetlen, hogy annyi évezred óta, amióta a Föld saját tengelye körül forog, még mindig a szerelem a legcsodálatosabb dolog, ami két ember között megtörténhet? És mindig az az érzés kíséri, hogy valami új kezdődik, valami nagy dolog történik."

A Cinéma Paradise-ben a mozitulajdonos Alain egyik este összeszedi a bátorságát és leszólítja a moziba járó magányos fiatal lányt, akivel egy szép éjszakát tölt együtt, majd a lány eltűnik és Alain minden erejével igyekszik megtudni, hogy ki ez a lány, miért tűnt el az életéből és hogy hogyan találhatna rá. Aranyos, kedves volt természetesen ez is, csak már valahogy lerágott csontnak tűnt. Ami színesítette az maga a mozi, a Cinéma Paradis volt, és az Alain által műsorra tűzött régi romantikus filmek - ezeket a részeket nagyon élveztem, és gondolkozom is rajta, hogy majd télen szépen sorra megnézem a könyvben említett régi klasszikusokat.

Kiadó: Park
Kiadási év: 2017
Fordította: Fodor Zsuzsa 


Bauer Barbara: Elsuttogom százszor

A három könyv közül ez volt számomra a legüdítőbb. Már nem emlékszem rá, hogy figyelem fel erre a történetre, de elkezdett érdekelni és a könyvtárban meg is volt.
A történet igazán az én ízlésemnek megfelelő volt: egy harmincas éveiben járó nő, Zsófi megunja a városi létet és nagymamája halála után kiköltözik annak a házába, amit ő örökölt. Csakhogy az örökségen túl sokkal több dolog várja ott: a nagyszülők szerelmének megismerése, a nagyi boszorkányos és ezoterikus jövőbeli jóslatai az unokája életét illetően és egy váratlan (bár a nagyi által megjósolt) szerelem ígérete. Ráadásul nagyon úgy tűnik, hogy ennek a férfinak, Andrásnak sokkal több köze van a nagyszülőkhöz, mint ahogy azt gondolnánk.


"Meg kell állni és ki kell rakni a csomagból, ami elmúlt. Minek cipelni? Ha kiraksz valamit, helyette bekerülhet valami új. Az áramláshoz helyre van szükség!"

Azért szerettem ezt a történetet a legjobban ebből a hármas csoportból, mert Zsófi pontosan olyan életet választott magának, mint amilyenre mostanában én is egyre inkább vágyom. Irigyeltem őt a nagyijával való kapcsolatáért, mert számomra ez soha nem adatott meg. Tetszett az, ahogy a városi lány birtokba veszi a vidéki házat és ahogy egyre inkább megtalálja ott a helyét. Persze a nagy szerelemnek is szurkoltam, de azért ott egy kicsit húztam a számat: szerintem nem létezik ilyen tökéletes pasi, mint dr. Szoboszlai András és hiányoltam itt is kicsit annak kifejtését, hogy a férfi főszereplő mit látott legelőször Zsófiban. És bár egy erős kezű szerkesztő ráfért volna a regényre, hogy kigyomlálja belőle az évszámbeli tévedést és a szerintem helyenként teljesen felesleges mellékszálbeli kitérőket, ettől függetlenül a regény végső mondanivalója és az, hogy a második világháborúban külföldön elesett és eltemetett magyar katonáknak állít emléket nekem nagyon élvezhetővé és érdekessé tette az Elsuttogom százszort.

Kiadó: Jaffa
Kiadási év: 2016
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...