Egy kis balgaság sosem árt

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

Az van, hogy én még semmit nem olvastam Austertől. Sokan ajánlottátok már a New York trilógiát, de eddig nem éreztem, hogy meg kellene ismerkednem sem Austerrel, sem azzal a könyvvel. Aztán jött a 21. Század Kiadó, aki felkarolta itthon újra az író műveit és én - mint sekélyes lelkületű, csak a borítóra felfigyelő könyvmoly - kezdtem azt gondolni, hogy talán mégis itt az idő egy austeri műre. Majd úgy esett, hogy a könyvtárban épp megtaláltam a Brooklyni balgaságokat és ez a könyv már a legelső mondatával megalapozta a helyét a szívemben (és majd lehet, hogy a későbbiekben a könyvespolcomon is). Szóval, aki így kezd annak nálam nyert sikere van:

"Egy csendes helyet kerestem a halálra. Valaki Brooklynt ajánlotta, hát másnap reggel Westchesterből leutaztam felmérni a terepet."

Ez az előhangbeli első mondat pont olyan közvetlen, keresetlen és humorral átszőtt, mint ami az egész könyvet jellemzi. No meg a főszereplőt, Nathant, aki 60 éves gyógyult rákbetegként, elváltként gondolja úgy, hogy ha esetleg mégsem épült fel teljesen, akkor Brooklyn lenne a tökéletes helyszíne az életének befejezéséhez. És közben meg új életet kezd. Lakást talál, új helyekre jár, udvarolgat az étterem csinos fiatal pincérnőjének, majd véletlenül összefut unokaöccsével, Tommal, akinek az élete közel sem úgy alakult, mint ahogy anno az ígéretes kezdet után a család gondolta. Elkezdenek összejárogatni, Nathan megismeri Tom extravagáns gondolkozású főnökét, aki egy - elképzelésem szerint - szuper kis antikváriumot vezet, aztán ez az ismeretség sok-sok nem várt kalandot és embert hoz mindkettejük életébe. Közben meg - csak hogy a címre is kitérjek - Nathan elkezdi írni életének balgaságait, mindazt a sok fura pillanatot az életében, amit ő annak ítél. És még csak nem is gondolja, hogy ezek után mennyi újabb fura pillanatban lesz része, amelyekben szerepet kap Tom eddig soha nem látott unokahúga, csinos és kevésbé femme fatale nőszemélyek meg szívügyek, szóval a balgaságok sora szép lassan folytatódik, miközben mind Nathan, mind Tom élete egyre pozitívabb történésekkel telik meg. 

"A lustaság teret enged a gondolatoknak, márpedig a gondolkodás veszélyes, ahogy azt mindenki tudja, aki egyedül él."

Úgyhogy számomra ez a második esélyek könyve volt. És nagyon imádtam olvasni. Főleg Nathan narrációja miatt, aki állati fazon lehet. Olyan jó volt az ő szemén keresztül nézni a dolgokat. A 60 éve alatt sok mindent átélt, lehetett volna egy okoskodó vén fószer, helyette inkább a hibáiból építkező, az új életnek örülő, a fiatalokat támogató fazon vált belőle. Tomot is bírtam, mert nagyon sokan vagyunk olyanok mint ő. Kudarcba fulladt világmegváltó terveink után feladva mindent beszürkülünk az átlagos emberek közé, hajtjuk minden nap a mókuskereket, álcázzuk magunkat a kilókkal vagy az unalmas munkánkkal, közben belül meg minden nap meghalunk egy picit. Egészen addig, amíg a sors az orrunk alá nem dug egy új lehetőséget, vagy egy ilyen frankó nagybácsit, mint Nathan.

"Nem számít, milyen jelentéktelen az életed. Ami veled történik, épp olyan fontos, mint ami mással."

Persze Harryt, az antikvárium tulajdonost sem hagyhatom ki a felsorolásból: csudapofa volt, hatalmas svindler, akinek óriási szíve van és igazából egyetlen célja van az életben (meg talán bűne), hogy arra vágyik szeressék. Mondjuk már akkor bírtam, amikor kiderült, hogy ő a tulaja az antikváriumnak. Ráadásul úgy szerettem a főszereplők közötti magasröptű eszmefuttatásokat, a könyves utalásokat (az a történet Kafkáról!), a mindennapokról szóló kegyetlen igazságokat. Szívem szerint újrakezdeném elölről megint a könyvet és a végére tele lenne post-itekkel az idézendő mondatok miatt.

"Az olvasás menekülést és gyógyírt jelentett, vigaszt és stimulációt; a puszta örömért olvasni, a gyönyörű szép nyugalomért, ami körbevesz, amikor egy szerző szavai visszhangzanak a fejünkben."

Olvasmányos, okos, csavaros, humoros történet volt számomra a Brooklyni balgaságok, amely megadta a kellő löketet arra, hogy szépen sorba vegyem majd Auster többi művét. Üzenetét tekintve pedig arra jutottam, hogy ha a megfelelő emberekkel hoz össze a sors, akkor a kis szürke életedből is válhat még kifestőkönyv, csak együtt kell kiszínezni.

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kiadási év: 2018

Fordította: Pék Zoltán

Egy görög hősnek is van szíve

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Olyan jó érzés, amikor a nagy könyves dömping közepette találok magamnak egy nem reklámozott gyöngyszemet, amit olvasás után dédelgetve a polcomra tehetek. Amikor először olvastam az Akhilleusz dalát hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyire csodás történetet kaptam, mindezt úgy, hogy Akhilleuszról, Trója bevételéről, az istenekről, királyokról elég sokat tanultunk az iskolában, tehát a téma csontig lerágott volt már. Miller története pont ezért hatott rám annyira: úgy tudott egy mitológiai történetet tálalni, hogy izgultam, hogy ne törjön ki a háború Trójában, hogy Patroklosz ne öltse fel Akhilleusz vértjét, egyszóval hogy ne történjen meg mindaz, ami a mondák szerint bizony megtörtént.

2016-ban olvastam el először az Akhilleusz dalát és akkor nem írtam itt róla. Nem tudom, hogy van-e más is úgy vele, hogy bizonyos könyvektől olyan intim, olyan bensőséges élményt kap, hogy azt nem tudja és sokszor nem is akarja megosztani másokkal. Idén nyáron terveztem az újrázását ennek az élménynek, mert egyre többször néztem rá úgy, hogy közben megdobbant a szívem, viszketett a kezem, újra a kezembe kívánkozott. Milyen volt másodjára? Egy cseppet sem veszített számomra az értékéből, ugyanannyira, ha nem jobban imádtam elmerülni a görög hősök világában, mint első alkalommal.

"A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk…a hősök sohasem viselkedtek szerényen."

Sokunk számára Akhilleusz származása és élettörténete ismert. Thétisz, a tengeri nimfa és Péleusz, a mürmidónok királyának gyermeke ő, akiből a legnagyobb görög harcos, hős válik. A jóslatok szerint az apját is túlszárnyalja, ráadásul Agamemnón nélküle tehetetlen Trója ostromakor, tudja, hogy csatát nyerni egyedül vele van esélye. Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni. Aki ugyanolyan jól pengeti a lantot és énekel, mint ahogy a kardot forgatja. És azért is más Akhilleuszt ismerünk meg, mert az elbeszélő végig a hűséges társ és barát, Patroklosz, aki Miller értelmezésében jóval többet jelentett Akhilleusz számára mindezeknél.

"– Adhatok egy tanácsot? Ha valóban a barátja vagy, segítesz neki, hogy maga mögött hagyja azt az érzékeny lelkét. Azért megy Trójába, hogy embereket öljön, nem pedig azért, hogy megmentse őket. – Képtelen voltam elfordítani a tekintetem Odüsszeusz igéző, sötét szeméről. – Ő egy fegyver, egy gyilkos. Ezt ne feledd el! Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."

Patroklosz egy olyan szűrő, amelyen keresztül megértjük a legnagyobb görög hős jellemében a hiúságot, a dühöt, az elbizakodottságot, ő az, aki ezeket a negatív érzelmeket tompítja, és egy lírai oldalát tálalja a már oly jól ismert történetnek. Itt a hangsúly nem magán a csatán van - azon is persze -, hanem az odáig vezető úton és a két férfi kapcsolatán. Patroklosz és Akhilleusz útja fiatalon keresztezi egymást és Kheiron, a kentaur tanítása során együtt töltött idő alatt eltéphetetlenül mély és fájdalmasan szép kötelék alakul ki közöttük. Mindez úgy, hogy a jóslatokat tudják ők is, tudják, hogy idejük véges, hogy Trója és Hektór Akhilleuszra vár és hogy ott majd vége szakad valaminek. De mindezt vállalják, méghozzá együtt és a csatatéren, a hosszú-hosszú évek alatt kapcsolatuk, jellemük tovább alakul. Akhilleusz kiteljesedik, valóban a legnagyobb görög válik belőle, Patroklosz pedig felnő Akhilleusz társának a szerepéhez, a háttérből finoman irányítja, terelgeti és szinte mindenben támogatja, miközben saját erejére is rátalál. Majd amikor a büszkeségében sértett Akhilleusz nem harcol tovább Agamemnón oldalán - felismerve, hogy ez társa hőn óhajtott dicsőségére micsoda veszélyt rejt -, a legnagyobb áldozatot is képes érte meghozni. És ez a tett az, amely Patrokloszt az én szememben még nagyobbá teszi, tőlem ő kapná a legnagyobb görög hős címet.

"– Nincs olyan törvény, amely szerint az isteneknek igazságosnak kellene lenniük, Akhilleusz – magyarázta a kentaur. – És az is lehet, hogy szörnyűbb sors jut annak, aki egyedül marad gyåszában, miután a társa már nincs vele. Nem gondolod?
– Talán igazad van – ismerte el Akhilleusz."

És bár Miller könyve az érzékeny lelkű olvasóknak a két szereplő közötti kapcsolat miatt lehet, hogy nem tetszene, én ezt a szálat is rajongva olvastam. Gyönyörűen viszi végig a kibontakozását és kiteljesedését, egy pillanatra sem megy át túl sokba, sőt, helyenként csak sejtet, céloz rá, finoman, sokat hagy a mi képzeletünkre, mindeközben ennek a kapcsolatnak az erejét mi is érezzük. 

És hát a regény vége ... arra nincsenek szavak. Olyan gombóc alakult ki a torkomban az utolsó oldalakat olvasva - ahol bravúros ötlettel halála után még mindig Patroklosz az elmesélő -, hogy az a végén párás tekintettel tudott csak megszűnni bennem. Kedvenc könyvem első és második olvasatra is, gyönyörű történet, lírai mondatok, és a görög hősök kicsit másfajta megközelítése. Letehetetlen.

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2014

Fordította: Szigeti Judit

Madeline Millernek azóta megjelent legújabb regénye Circe címmel. Remélem, egyszer ez is megérkezik majd hozzánk is.

3 könyv, ha olasz mániában szenvedsz

Visszanézve az utolsó három olvasmányomat - és az egyik jelenlegit is - meg kell állapítanom, hogy az Olaszország utáni vágyam a tetőfokára hágott most a nyáron. Ha akartam volna se tudtam volna úgy összeválogatni három könyvet, amely ennyire eltérő módon szól Olaszországról: vagy e csodás ország a helyszínük, vagy olasz a szerző, vagy egy olaszországi énkeresésről szól. Amúgy mennyire jó dolog már ez a könyvekkel kapcsolatban, ha éppen nincs lehetőséged utazásra (anyagiak, idő stb. kapcsán) mégis van egy út, amin keresztül ha csak rövid időre, de úgy érzed, hogy te is ott lehetsz. Mondtam már, hogy imádom ezt a könyvekben?

Paolo Cognetti: Nyolc hegy

Olasz szerző és olasz helyszín, pontosabban a csodás Alpok. Ez volt az a könyv, amit kerülgettem gondolatban már a megjelenése előtt. Győzködtem magam, hogy jó lesz ez majd könyvtárból nekem, de aztán kint a Vörösmarty téren az Ünnepi Könyvhéten hallgattam a belső hangra, amely azt súgta, hogy vegyem meg. Nem olvastam még könyvet, amelynek a központi témája a hegymászás lett volna, vagy ami ilyen csodásan tud arról írni, hogy e sport rajongóinak mit is jelentenek a hegyek, a mászás, a kihívás. Két fiatalember története áll a középpontba: Pietróé, aki Milánóban él, viszont az édesapja szenvedélye a hegymászás és ezt próbálja a fiának is átadni, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy nyári hegymászásuk alkalmával találkoznak egy hegyi faluban lakó Pietróval egykorú fiúval, Brunóval, akinek a vérében van a hegyi élet. A két srác életét és a hegyekhez, a mászáshoz, a természethez köthető viszonyát követhetjük végig éveken keresztül. Mindezek mellett központi téma az apa-fia kapcsolat, a fiúval szembeni apai elvárások, a lázadó tinédzserkori útkeresés, a meg nem értettség, hogy van, amikor felnőttként, a szüleink halála után értjük meg igazán, hogy milyen emberek is voltak ők. Benne van a gyász feldolgozása, a gyerekkori barátságok átalakulása, a felnőtté válás minden nyűgje és terhe és hát persze a hegyek. A hatalmas csúcsok meghódítása, saját határaink leküzdése, a természet szépsége és ereje.

Nem egy gyors pörgésű történet ez, hanem olyan, ami lelassulásra készteti az olvasót. Átgondolásra, megállásra, a képzeletbeli saját hegycsúcsunkon való ücsörgésre, amikor fentről az életed minden egyéb területe egy teljesen új aspektusba kerül és hirtelen másként látod az egészet. Jó volt. Sallangmentesen jó.

"Az egyedül maradás képességét kellett óvnom magamban. Időbe telt, míg megszoktam a magányt, olyan hellyé tettem, ahol kényelmesen el tudtam helyezkedni, és jól voltam; mégis éreztem, hogy a viszonyunk mindig is bonyolult volt."

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Meglepődve konstatáltam, hogy immár harmadjára olvastam el Szerb Antal klasszikusát. Ezt most a Poket könyveknek köszönhetem, mert a Pál utcai fiúk mellett ezt vettem meg az automatákból eddig. Amúgy valóban nagyon-nagyon kényelmesek ezek a Poket könyvek, még apró női táska kompatibilisek is, de nekem, aki az egész életét a malaclopóiban hordja nap mint nap kész felüdülés volt egy ilyen aprósággal bkv-zni. És nem, nem aprók a betűk, teljesen jól olvashatóak. De hogy a könyvhöz is visszatérjek, azt hiszem az Utas és holdvilág tipikusan az a könyv, amely minden korban, minden életszakaszban más olvasatot jelent az embernek. Most teljesen más vonala fogott meg a történetnek, mint az első alkalommal. Persze egyrészt imádtam, hogy Mihály átutazza ezt a csodás olasz vidéket és mi is vele zakatolunk a vonaton, másrészt rájöttem, hogy ugyanennyire nem találom sokszor a helyemet a nagyvilágban, mint Mihály, vagy akár Erzsi. Vannak a társadalmi elvárások, amelyek hatalmas súllyal nehezednek az emberre, ezért mindenki igyekszik ezeknek megfelelni. Aztán történik valami, ami előhozza belőlünk a kitörni vágyó lázadót, a be nem hódolót. Aki szerencsés, teret tud adni ennek a személyiségnek és élheti így az életét. Felismeri saját igazi énjét, nem enged a külsőségeknek, a csábító konformista életnek. Aki meg kevésbé erős az egy rövid kitérő után újra ugyanott találja magát, mert a kényelmes biztonságos, meg hát a nagyvilág ezt várja el tőlünk. Szóval nagyon sokat gondolkoztam most Mihály döntésein, a helyzetekre adott reakcióin, Erzsit is más szemmel néztem, meg úgy az összes szereplő közötti kusza viszonyt. Néhol kis Szentivánéji álom érzetem volt: mindenki másért rajong, mint akit megkaphatna, aztán csak kikötnek valahol a szereplőink. Mert az élet nem áll meg, csak mi szeretnénk néha egy kicsit másmilyen életet.

"– Semmi baja – mondta az orvos –, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt?
– Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem."

Dan Brown: Inferno

 

A várólista-csökkentésem listáján szerepelt az Inferno, és már nagyon rég el szerettem volna olvasni. Valami történhetett velem az évek alatt, amíg Langdon professzort hanyagoltam, mert amennyire szerettem olvasni az Angyalok és démonok vagy A Da Vinci-kódbeli ámokfutását a professzornak, ez most az Infernónál rettenetesen idegesített. Fáradtam voltam követni Langdon és az épp aktuális hölgy szereplő menekülésének útját, meg annyira olcsó húzásnak éreztem ezt az amnézia dolgot és az apránként csepegő információkat, illetve a csavart a végén, hogy elég nehezen haladtam a történettel. Azt hiszem egyszerűen "kinőttem" Langdonból. Ugyanakkor az alaptörténet, a bolygónkat érintő túlnépesedés, ennek kezelése, a jövőbeni hatások, az hogy mit (vagy mit nem) hagyunk a következő generációra egy önmagában 10 csillagos téma. Döbbenet volt számomra a számokat, a tényeket olvasni e téma kapcsán. Bár én magam is szeretnék gyereket egyszer, a könyvet olvasva elgondolkoztam rajta, hogy biztos megköszönné-e ez a gyermek pár évtized múlva, hogy világra hoztam, hogy erre a világra hoztam őt. És lehet, hogy most azt mondjuk, hogy a könyvben szereplő Pokol majd sok-sok évtized múlva ér el bennünket, és mi már akkor a föld alatt leszünk, szerintem félelmetes iramban gyorsulnak fel a dolgok és nem kell a Dan Brown által felvázolt jövőképhez ennyi év. Sőt, ha szigorúan a regény befejezését veszem alapul, lehet, hogy már rég egy nagy-nagy játék részesei vagyunk mi is, azok akiknek megadatik a szülővé válás és azok is, akiknek nem, csak éppen nem tudunk róla. A téma mellett természetesen az a rengeteg információ, mind művészettörténeti, mind történelmi vagy építészeti amit megtalálhatunk a könyvben (ó, Firenze, mi egyszer még biztos látjuk majd egymást!) hozzátesz az Infernóhoz. Azt meg kell hagyni, hogy ebben igen alapos Dan Brown. És ha most Langdon hajszája el is fárasztott, az biztos, hogy a professzor egy kurzusára bármikor szívesen beülnék.

"A pokol legsötétebb bugyraiban azok szenvednek, akik erkölcsi válságok idején semlegesek maradtak. Langdon még soha nem érezte ilyen tisztának e szavak jelentését: Vészterhes időkben a legnagyobb bűn a tétlenség. Langdon tudta, hogy milliókkal együtt maga is vétkes ebben. Amikor a világ problémáiról van szó, globális járványként pusztít a hárítás."

 

A csodabogárságon túl

Julie Buxbaum: Hogy folytassam?

A számomra az idei Top könyvekbe biztosan bekerülő Három dolgot mondj után eléggé izgultam az írónő új könyvének elolvasása előtt. Főleg, amikor realizáltam, hogy a téma hasonló: szülő elvesztése, a tragédia feldolgozása és két fiatal kapcsolata, amely talán gyógyírt jelent a veszteségre. De ahogy belekezdtem az aggodalmaim elszálltak, rögtön magával ragadott a regény hangulata és a főszereplők.

Nem hiszem, hogy össze kellene a Hogy folytassam?-ot hasonlítani az előző könyvvel, mert bár a téma egyező, azon belül is tudott kicsit csavarni a történetszálon az írónő és persze a karakterek is teljesen más jellemek. A főszereplőlány Kit, egy balesetben elveszti édesapját, így egyik pillanatról a másikra hatalmasat fordul a világa. Anyukájával kettesben maradnak, és valahogy a veszteség nem hozza őket közelebb, mindketten némán szenvedek, bár úgy tűnik, hogy visszatértek a dolgaik a megszokott kerékvágásba, ez csak a látszat. Talán épp ezért dönt egyik nap Kit úgy a suliban, hogy nem a barátnői mellé ül le, hanem Davidet választja asztaltársául, aki mindig egyedül ül, a fülesével a fülében és egy füzetbe jegyzetelgetve, azt olvasgatva. Kit maga sem gondolta, hogy ez a döntése milyen hatással lesz a saját és a fiú életére, életreszoló változásokat indít el mind bennünk, mind a környezetükben ez a cselekedet.

"Mindig az derül ki, hogy a közhelyek okkal közhelyek. Azért azok, mert igazak, az alábbi pedig minden kétséget kizáróan az: csak az után tudod értékelni azt, amid van, miután elveszítetted."

David számomra az egyik legszerethetőbb karakter. Kit üdítő őszintesége és keresetlen szókimondása miatt kezdi megszeretni a fiút, aki bár tudja, hogy mi történt a lány apukájával, a lányt ugyanúgy kezeli, mint a baleset előtt. Nem lesz zavarban attól, hogy az édesapja haláláról beszéljenek, hogy Kit halállal, elmúlással, fájdalmával kapcsolatos gondolatait meghallgassa vagy azokra reagáljon. Davidnek más okoz problémát: ő az érzelmeket, azok felismerését és azonosítását, a kommunikációt találja nehéznek. Mert ő Aspergeres. És most ez a szindróma adta ennek a könyvnek a sava-borsát. Én bevallom imádtam David fejében lenni, megismerni az ő érzelmeit, amiket maga sem tudott azonosítani, hogy milyen segítséggel igyekszik eligazodni egy amerikai gimnázium néha kegyetlen hierarchiájában, hogy a saját tapasztalataiból mások segítségével és apró rávezetésekkel milyen következtetést tud levonni. Hogy milyen szép lassan engedi be Kitet a saját kis világába, hogy milyen lassan enged pár dologban, és hogy amikor a bátorsága hatására megnyílik ez a fiú, akkor a világ milyen kegyetlen reakciót ad erre. Voltak számomra benne fájdalmas részek, amikor én is úgy összegömbölyödtem volna, mint David, visszahúzódtam volna valami csendes helyre ott belül, ahol azok a gonoszságok már nem fájnak, amit az emberek azért követnek el valaki ellen, mert más, mert nem fedi le a normális kategóriáját. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy milyen igazságtalanság az, hogy folyamatosan kategóriákat állítunk fel mi emberek, és aki nem fér bele, nem passzol, az már nem is jó, az már kívülálló, az már nem kell, azt vessük ki magunk közül? Különben is: mi a normális? Mi a szép? Mit jelent, ha valaki okos? Miért kell mindenhez mérce? Miért így éljük az életünket? És ezeknek a mércéknek ez a srác az életének minden egyes percében ki van téve, csak akkor kezdi ezeknek a negatív oldalát még jobban megélni, amikor Kit miatt kibújik a puha, családja szeretetével és támogatásával kibélelt csigaházából. És ugyan ez a regény Kit gyászának, egy szeretett szülő elvesztésének és annak feldolgozásának a története, számomra inkább David és a normalitás / másság kérdéskörének a regénye volt.

"Van egy ismert szólás, amely szerint ha találkoztál egy autistával... találkoztál egy autistával.

Szóval te velem találkoztál.

Éppen velem.

Nem egy diagnózissal."

Julie Buxbaum stílusát nagyon szeretem. Gördülékeny, abszolút érződik, hogy nem túlcifrázni akarja a dolgokat, nem irodalmi magasságokba akarja emelni a témát, hanem hétköznapi módon, érthetően, a fiatalokat megszólítva. Szeretem a humorát, hisz itt is voltak kacagtató pillanatok. Szeretem azt, hogy milyen sok érzelmet képes megmutatni: a sok negatív gondolatot a veszteség kapcsán, a barátságok átalakulását bizonyos élethelyzetekben, két fiatal szép lassan kibontakozó barátságának, kezdődő szerelmének pillanatait, a családban működő kapcsolatokat szülő és gyermek és a testvérek között. Számomra ő egy friss szellő a young adult műfajban, és nagyon örülök hogy rátaláltam, mert kellenek ilyen könyvek is. Ami nemcsak mosolyt csal az ember arcára, mert hogy olyan cuki az egész, hanem néha egy-egy könnycsepp elmorzsolását is kiváltja, mert amiről szól, az nem csupa rózsaszín vattacukor.

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2018

Fordította: Bíró Péter

Hely a falkában

Jodi Picoult: Magányos farkas

 

"Nem az a legmagasabb rangú farkas, aki él az erejével. Az a farkas az, aki élhetne, mégsem teszi."

Nem vagyok keményvonalas Picoult-rajongó, hisz idáig az írónőtől összesen három könyvet olvastam, de már akkor úgy gondoltam, hogy időről-időre fogok tőle választani egy történetet. Amire mostanság a választásom esett az a Magányos farkas volt, hiszen a megszokott erkölcsi dilemmát egy érdekes köntösbe csomagolva tálalta Picoult és a könyv befejezése után azt kell, hogy mondjam, ez az egy dolog mentette meg számomra az egészet.

Az alapszituáció egy több évvel ezelőtti történés miatt felbomlott családot érint, ahol Anyu újraházasodott és ebből a frigyből gyerekek is születtek. Nagytesó a régi történés miatt minden szálat elvágva külföldön tengeti életét, a Hugica pedig nem bírván Anyu második családjába a beilleszkedést Apunál köt ki. Csakhogy Apu bizony nem egy szokványos apuka, ő a farkasokkal él, hiszen ő az a híres-nevezetes farkasszakértő zoológus, aki anno évekig egy farkasfalkával élt a vadonban a családjától hátrahagyva, amely kalandról könyvet is írt és amely óriási népszerűséget hozott mind neki, mind a saját rezervátumában tartott falkának. Majd egy végzetes éjszaka Hugi és Apu autóbalesetet szenved, ahol Apu annyira megsérül, hogy úgy tűnik a családnak nincs más választása, mint elköszönni tőle. Csakhogy a helyzet annyiban bonyolódik, hogy kinek van joga ehhez egy ilyen csonka családi helyzetben? Anyunak nincs, hisz törvényesen elváltal, Huginak lenne, de ő még nem töltötte be a 18-at, ellenben Nagytesó, bár hazautazik, de érzelmileg évek óta elvágta magát a családtól, nem biztos, hogy ezt a döntést, hogy Aput lekapcsolják-e gépekről neki kellene meghoznia. Szóval dráma van a köbön. Ami egyébként egy veszett jól megalkotott helyzet, Picoult megint nagyon belenyúlt egy bizonyos kérdéskörbe, amin rengeteget lehet agyalni, meg vitázni (akár egy jó kis könyvklub keretein belül például), csakhogy számomra a szereplők nem tudták közel hozni a történet magvát. Igen, nagyon járt az agyam, hogy hogy lehet jól dönteni ebben a helyzetben, vagy lehet-e jól dönteni egyáltalán, bár azt gondolom, hogy nem. Amikor ilyen feszültségek vannak egy családban (talán nem is jó szó rájuk sajnos a család), akkor óhatatlanul valamelyik ember sérülni fog a végső döntés következtében. Itt a kérdés az volt végig, hogy megtudjuk-e minden szereplőről, hogy kit mi motivál arra, hogy a mérleg bal vagy jobb oldalára tegye le a voksát, és egy ilyen szituációban lesz-e arra esélyük a családtagoknak, hogy újra összekovácsolódjanak, hogy felfejtsék a múlt szövevényes takarójának szálait és kiderüljön mi is történt a múltban közöttük.

"A Redmond farkasai harminc napon át vonyítottak.
(…)
Aztán egy napon, egészen váratlanul, vége lett.
(…)
Apám megmondta.
A farkasok tudják, mikor jön el az ideje, hogy többé ne arra tekintsenek, ami elveszett, hanem arra, ami még előttünk áll."

Tehát rengeteg agyalnivalót, kérdést pakolt bele Picoult a Magányos farkasba, csak valahogy én már a könyv első negyedénél elvesztettem az igazi érdeklődésemet irántuk és a döntés iránt. Nem tudtam azonosulni a szereplőkkel, meg nem is igazán érdekelt már, hogy a végén mi lesz (szerintem az olvasó úgyis érzi, hogyan "kellene" dönteni). Ami viszont hatalmas pluszt adott a könyvhöz és ami miatt olvastam is tovább, az az Apuka farkasokról illetve a farkasok között töltött idejéről szóló picit tudományosnak számító narrációja. Istenem, hát én attól teljesen padlót fogtam. Nem sokat tudtam eddig a farkasokról, de mostantól bizony másképp nézek ezekre a csodás állatokra. Rettentő mód tetszett, hogy minden egyes új fordulathoz, vagy épp egy családtaghoz kapunk egy párhuzamot a falkabeli hierarchiában. Döbbenten olvastam, hogy milyen szerepek, milyen fontos és át nem hágható szerepek vannak egy farkasfalkában. Hogy nem mindegy, hogy az elejtett vadnak melyik farkas melyik részét eszi meg, ez is pl. mind-mind attól függ, hogy hol a helyed a falkában. Amúgy vannak itt is olyan részek, amit egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ilyen van, egy ember nem csinálhat ilyet együtt a falkával. Aztán a regény végén Jodi utal egy hús-vér emberre, akiről mintázta az Apuka alakját és hát bizony, vannak ilyen eszméletlen elhivatott, ugyanakkor számomra egy picit fanatikus emberek is.

"A tévedések olyanok,akár a padláson rejtegetett emlékek: megfeneklett kapcsoltatokból hátramaradt régi szerelmes levelek, halott rokonok fényképei, játékok egy fájóan hiányzó gyerekkorból. Amit nem látunk, arra nem gondolunk, ám ettől még valahol mélyen tudjuk, hogy létezik."

Összességében egy gyors olvasmányról van szó, és külön pont, hogy minden szereplő szemszögéből nyomon követhetjük a jelen eseményeit. Itt is megjelenik az egyik szokásos Picoult-elem, a tárgyalótermi dráma, amikor már az ügyvédek csűrcsavarásán, a jogon, a precedenseken, vagy éppen egy bíró érzelmein múlik a végső döntés. Számomra nem lett kiemelkedő ez a könyv, pl. az Egyszerű igazságot ezerszer jobban szerettem, a Szelíd vadakért meg egyenesen odáig voltam, de azért örülök, hogy megismerhettem a magányos farkas helyét a falkában, hisz szerintem mi emberek tényleg hasonlítunk picit rájuk, nekünk is ugyanúgy megvan a szerepünk minden környezetben, legyen ez akár a család, akár a munkahely, akár a társadalom. Reméljük, hogy mint a farkasok esetében is, lehetnek olyan események, amikor a magányos farkas is megtalálja az utat vissza a falkához.

"Egy igazi család talán nem attól működik, hogy mindenki mindig mindent tökéletesen csinál. Talán attól működik, hogy adunk egy második esélyt a szeretteinknek, ha elszúrnak valamit."

Kiadó: Athenaeum

Kiadási év: 2017

Fordította: Babits Péter

3 x 3 dolgot mondok

Julie Buxbaum: Három dolgot mondj

1. Elég régóta kinőttem már a Young Adult műfajt, de időről időre mégis teszek vele egy próbát. A választásomat eléggé át szoktam gondolni, nehogy nagy csalódás legyen a vége. Erre a könyvre emlékeim szerint a radarom először Heloise posztja kapcsán jelzett, aztán belefutottam még pár lelkendező véleménybe, így gondoltam, tegyünk egy próbát.

"Hétszázharminchárom nap telt el anyu halála óta, negyvenöt azóta, hogy apu mindent feladott egy vadidegen miatt, akit a netről ismer, harminc azóta, hogy hirtelen Kaliforniába költöztünk, és csak hét azóta, hogy megkezdtem az érettségi előtti utolsó tanévemet egy vadiúj suliban, ahol kábé senkit sem ismerek."

2. Nem kellett három nap az elolvasásához. Elég volt kettő. Mindezt úgy, hogy az elmúlt hónapokban nem olyan átlaggal olvasok, mint régebben.

3. Szerettem olvasni. Gondoltátok volna?

4. Végre egy olyan YA-könyvet olvashattam, ahol a főszereplő lányról, Jessie-ről teljes mértékben el tudtam hinni, hogy 16 éves. Általában a nyálas és ezredszerre ugyanazt a történetet elmesélő alapszituáció mellett az szokott a problémám lenni ezekkel a könyvekkel, hogy nem illik a stílus egy tinédzser lányhoz, legtöbbször sokkal felnőttesebb szokott lenni. Itt Jessie pont olyan volt, pont úgy viselkedett, pont olyan most divatos szavakat, szleng kifejezéseket használt, hogy teljes mértékben karakterazonos lett számomra. Meg hát nem lehet nem szeretni egy olyan lányt, aki egy könyvesbolti állást a mennyországnak gondol:

"A zsebemben csuriba teszem az ujjaimat, és gyorsan elmorzsolok egy imát, miközben a könyvespolcok között a bolt hátuljában álló asztalhoz sétálok. Máskor kihasználnám az időt, végigsimítanám a könyvek gerincét, körülnéznék, hátha meglátok valamit, amit aztán később kikölcsönözhetek a könyvtárból. De most munkára van szükségem, nem újabb olvasmányokra."

5. Fontos dolgokkal foglalkozott az írónő ebben a könyvben. A központi téma a gyász, egy szeretett személy elvesztésének feldolgozása. Lépésről lépésre éljük mi is Jessie-vel a napokat, sőt, az órákat, ráadásul a lány nehezített terepen mozog, mert a gyász mellett meg kell birkóznia azzal, hogy édesapja egy új nő mellett folytatja az életét, új városba költöztek, új iskolába került, minden régi tárgyat, szeretett személyt hátra kellett hagynia, sőt, kapott egy undok mostohabátyót is mindezek tetejébe. Ezek mellett előkerül egy olyan téma is, ami szerintem a mai generációnak nagyon fontos: az iskolai zaklatás, erről sem lehet eleget beszélni.

"Az egyik legrosszabb abban, ha valaki meghal, az, hogy eszünkbe jut minden alkalom, amikor nem tettük fel a megfelelő kérdéseket, amikor ostoba módon azt gondoltuk, még bőven van időnk."

6. Természetesen fontos, nagyon fontos szerepet kap a regényben a szerelem. Hisz Jessie-t az új iskolájában eltöltött első katasztrofális napja után egy névtelen e-mail várja egy V/S nevű "jótevőtől", aki felajánlja, hogy segít neki a suli dzsungelében eligazodni, és persze erről a valakiről nagyon hamar kiderül, hogy hímnemű, Cupido pedig szépen teszi a dolgát a két fiatal között. (Amúgy nem kellett zseninek lenni V/S személyének kitalálásához, de nagyon cuki volt az egész, és így is lehetett szurkolni a két fiatalnak, hogy találjanak már egymásra az interneten kívül is.)

7. Ugyan volt a regényben szerelmi sokszög, de nem amolyan twilightos idegesítő formában. Ráadásul a fiatalok meg tudták beszélni egymás között, tudtak ezekről a dolgokról is kommunikálni anélkül, hogy hajtépés lett volna a vége.

8. Tetszett amúgy az is, hogy az írónő nagyon jól megvilágította azt, hogy nem csak azoknak fáj az elválás, akik más városba költöznek és továbblépésre vannak kényszerítve, hanem azoknak a lába alól is kicsúszik a talaj, akik a hátrahagyottak között vannak. Hogy a barátságok már nem lesznek ugyanolyanok, mint amilyenek voltak, hiába 21. századi technika, chat, e-mail, skype, ezek mégis másabb formája a kapcsolattartásnak, mint amikor valakit nap mint nap látsz, és egész nap együtt lógtok.

"VS: Lehet, hogy az otthon nem feltétlenül egy hely.
Én: Lehet."

9. Nagyon tetszett a levelezés a két fiatal között. Rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a stílust, legyen az a régi, jó kis papír alapú, vagy a mai chates verzió. Valahogy sokkal másabban, nyitottabban kommunikál ilyenkor az ember, elmond olyan gondolatokat is, amit talán első alkalommal vagy akár sokadjára sem merne személyesen, elmond sokszor 3 dolgot, amivel beragyogja a másik fél napját. Csakúgy, mint ahogy ez a könyv ragyogta be az enyémet: megfáradtan vettem kézbe és teljesen fel tudott tölteni, mosolyogtam rajta jó sokat, mert nagyon humoros volt, ugyanakkor sokszor szorult össze a szívem is, de végeredményben az egyik legaranyosabb és legszerethetőbb YA könyv ez, amit mostanság olvastam. Nem tökéletes, vannak benne hibák, de jó volt olvasni, csak kár, hogy olyan gyorsan le lett zárva a vége.

Kiadó: GABO

Kiadási év: 2017

Fordította: Szabó Luca

Kit ismerünk igazán?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Hatalmas rajongója vagyok Lehane munkásságának, és rettentően örültem, amikor az Agave új könyveket hozott tőle. Aztán eléggé nagy pofára esésként éltem meg Az éjszaka törvényét és inkább úgy voltam vele, hogy újraolvasom majd a nagy kedvenceimet. Az Egymásba veszve nem lett csalódás számomra, bár tény, hogy ez nem pont az a Lehane, aki letett az asztalra egy Kenzie-Gennaro sorozatot, vagy aki a Titokzatos folyót. Egyszerűen ez a regény más volt. Szerkezetileg, történetileg nem egy tipikus Lehane, de benne van az az író, akit én nagyon szeretek. Ráadásul egész végig nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez a könyv most tetszik-e nekem vagy sem, de mégsem tudtam letenni, illetve olvasás után, egészen mind a mai napig vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim. Ami jó.

Nem tudom bekategorizálni ezt a történetet és nem is akarom. Számomra volt benne minden, ami izgalmassá tesz egy könyvet: lélektani részek, aprólékos karakterábrázolások (Lehane ebben amúgy szerintem nagyszerű), pörgős akciójelenetek, váratlan fordulatok, olyan végkifejlet, amire nem számítottam. Ami miatt nem tudtam teljes rajongói üzemmódba kapcsolni, hogy olyan volt, mintha két merőben eltérő regényt raktak volna össze egy kötetbe. Az első rész volt a komótosan, lassan építkező, részletekbe belemenő, "ismerjük meg a főszereplőnket, Rachel Childsot minden szempontból" rész. A második meg amikor a fordulatszám ezerrel felpörög, te meg csak kapkodod a fejed olvasóként, hogy hé, én eddig nem ezt a Rachelt ismertem meg, mi történt vele? Nagyon éles volt számomra a szakadék a két blokk között, de sikerrel felvettem a váltást és utána meg már hajtott a kíváncsiság, hogy mit hoz ki Rachel és férje, Brian kettőséből az író. Aztán ahogy elolvastam csak ültem, hogy most hogy is van ez? Most tényleg olyan volt ez a regény, mint a Holtodiglan? (Nem.) Hogy tényleg egy házaspár chick/domestic noir köntösébe bújtatott története volt-e ez? (Szerintem nem). 

"Az eldobható emlékek világában élünk."

Számomra ez a történet sokkal inkább arról a kérdésről szólt, hogy kit ismerünk az életben igazán? Egyáltalán megismerhetünk-e egy embert teljes mértékben, hogy x év együtt töltött idő után, házasság után kijelenthetjük-e, hogy mindent tudunk a másikról, nincs előttünk semmilyen titka? Egyáltalán kell-e mindent tudnunk a másikról? Pont azt a választ kaptam Lehane-tól, hogy még magunkat sem ismerhetjük teljes mértékben, ha meg igen, az nagyon kemény munka eredménye és biztos, hogy jó sokáig tart. Rachel sem ismerte magát igazán, és itt most nem arról beszélek, hogy egy kegyetlen és manipulatív anya eltitkolta előle az apja kilétét, hanem arról az erőről, ami benne lakozik. Hogy ugyan egy élő adásban omlik össze és lesz utána pánikbeteg, de aztán lesz egy esemény, amely teljesen mást vált ki belőle, mint amit mi olvasónk gondolnánk róla az első rész tükrében. És itt volt először, amikor csóváltam a fejem, hogy na ne, ilyen nincs, egy idegileg instabil csaj tuti nem megy át ilyen seggeket szétrugó karakterbe. Aztán rájöttem, hogy nincs igazam, honnan tudhatnám én ezt, hogy kiből milyen reakciót vált ki egy ilyen történés? Azt sem tudjuk, hogy mi hogy viselkednénk egy ilyen szituációban: nyüszítve kushadnánk a kanapé alatt vagy felkötnénk a gatyánkat és mennénk kaszabolni a rossz fiúkat? Szóval amire először csóváltam a fejem, arra később saját magamnak tök más magyarázatot adtam és rájöttem, hogy Lehane-t ezért (is) szeretem olvasni. Kiszámíthatatlanok a karakterei, a döntéseik, amiket meghoznak és azok hatásai. Ebben ráismertem a régi, általam szeretett íróra, illetve helyenként a humora is megcsillant. Bár abszolút nem éri utol az etalon Kenzie-Gennaro sorozatot (tudom, unjátok már, hogy állandóan ezzel példálózom), mégsem bánom, hogy elolvastam, mert volt min gondolkoznom egész végig.

"De hát soha nem azt kapjuk az élettől, amit akarunk, csak amivel elbírunk."

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2017

Fordította: Orosz Anna

A könyv, amely másodjára is szerelem lett

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Visszagondolva nekem hiányzik a nagy nyári Szandis akció. Miért? Mert ilyen gyöngyszemekre leltem benne potom árért mint a Hattyútolvajok. 2013 nyarán úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy Amadea bejegyzését olvastam róla és tudtam, hogy szeretni fogom. Egy csodálatos külföldi nyaralásra ezt pakoltam a bőröndömbe és azóta is összekapcsolódik ez a keserédes, művészettel, érzelmekkel, beteljesült, mégis fájó véget ért szerelmekkel teli könyv nekem a nyárral. Aztán idén augusztus elején 4 év távlatából egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a könyvespolcom előtt és újra ezt a könyvet veszem le. Ha nagyon sarkítani szeretnék akkor azt mondanám, hogy nekem most a Hattyútolvajok olvasásával 2 hétre megszűnt a külvilág (és még a 40 fokos hőség is elviselhetőbb volt).

A Hattyútolvajok a lassan kibontakozó, részletgazdag, festőkkel, festményekkel foglalkozó regények szerelmeseinek lesz igazán marandó élmény. Két idősíkban játszódik a regény, de még ezeken belül is ugrál a szerző: egyrészt napjainkban járunk, másrészt a jelenben, ahol egy híres festő, Robert Oliver rátámad egy festményre egy múzeumban, amelynek következményeként Andrew Marlow dokinál köt ki gyógykezelésre. Amint Robert bekerül a pszichológus kezelése alá, a legelső napot leszámítva nem szólal meg, ezért Marlow úgy dönt, hogy nyomozásba kezd Robert életét illetően, hogy vajon milyen okok, vagy éppen milyen személyek hatására vesztette el a tehetséges festő mentális egészségét. A doki nyomozása kapcsán megismerjük Robert életének kettő, illetve három nagy szerelmét: a festést és ahhoz való viszonyát, feleségével, Kate-tel való megismerkedésének, házasságuknak és annak kudarcának történetét, majd az utolsó szerelmet egy tanítvánnyal, Maryvel. Ahogy Marlow megismeri Robert életének két nőjét, szinte úgy kerül a festő életének és nőinek bűvkörébe ő maga is, és ugyanilyen intenzitással adózik a férfi karizmatikus személyisége és tehetsége előtt.

"Hogy mitől gyenge egy rajz, könnyű megmondani, jóval nehezebb megmagyarázni azt az összhangot és belső energiát, amitől valami életre kell."

Ám Robert cselekedetének megértéséhez van még egy kulcs: az általa féltőn óvott francia nyelvű levelek, amely visszavisznek minket az 1870-es évek Franciországába, egy tehetséges festőnő, Beatrice de Clerval életébe, ahol szintén központi szerepet játszik egy lassan kibontakozó és tiltott szerelem, illetve a színek, impressziók amelyek gyönyörű képekké válnak Beatrice ecsetvonásai nyomán és akinek utolsó munkája lesz a regény címe, a Hattyútolvajok. Marlow igyekszik a szálakat összekapcsolni múlt és jelen között Robert életében, de ahogy egyre mélyebbre ás, ő is bekerül ennek a titokzatos asszonynak és Robert jelenkori szerelmeinek kapcsolatrendszerébe.

"A festő a bőrön, a ruhán keresztül mutatja meg az izmokat, de emellett valami mást is ábrázol, ami egyszerre tünékeny és változatlan: a test melegét, forró és lüktető valóságát, életét. És ezzel áttételesen a mozdulatait, neszeit és az érzések árját, amely nő és elborít, amikor a szerelemben feledni tudjuk önmagunkat."

Első alkalommal szerelem, de még milyen szerelem lett nálam ez a könyv! Annyira elvesztem a történetben, ittam minden mondatát. Akkor is úgy éreztem és most is csak megint erre jutottam, hogy Kostova gyönyörű stílusban ír, egyszerűen, mégis erőteljesen. Az elém vetített képeket, a festményeket szinte magam előtt láttam, elhittem, hogy Beatrice egy élő festő volt, akit csak én nem ismertem eddig. Szintén az ő stílusának köszönhetően, én bizony csak úgy mint Kate, majd Mary egészen belekerültem Robert Oliver bűvkörébe, elámított tehetségének és képeinek ereje, de Marlow doktorral, a hobbi művészként szintén festő férfivel is hasonlóképpen éreztem. A történet akkor úgy sodort magával, hogy már 100 oldal után azt sajnáltam, hamarosan - közel 600 oldal elolvasása után - vége lesz.

Most, másodjára megint teljesen bele tudtam feledkezni a történetbe. Hihetetlen, hogy Kostova mennyi apró részletre kitért a könyvben, amire már nem is emlékeztem, mégis, egy percig nem éreztem sem túlírtnak, sem unalmasnak. Lassan folyó történet ez szerelmekről, múzsákról, az alkotás folyamatáról, a képzőművészet varázsról, alkotó-romboló erejéről, a festmények hatásáról és arról, hogy van, hogy két ember rosszkor rossz időben találkozik, ámde ezekből a találkozásokból is tudnak csodák születni, amelyek örökre megmaradnak az utókornak.

Kiadó: Európa

Kiadási év: 2011

Fordította: Siklós Márta

Testvéri (v)iszonyok

Alice Hoffman: The Story Sisters

Az idei évben is sorra kerítettem Alice Hoffmantól egy regényt angolul, mert sajnos úgy tűnik, hogy nem érkezik tőle hazánkba újabb kötet a Gyönyörű titkok múzeuma után, nekem pedig kell az éves adagom az írónő varázstollából.

Ahogy az lenni szokott, már az első pár oldal elolvasása után elkapott a tipikus hoffmani varázs és hangulat, így nagyon gyorsan sikerült belehelyezkednem a Story testvérek történetébe. Visszagondolva a könyvre nagyon sok eleme a gyermekmesékből merít: három lánytestvér áll a középpontban, mindegyik nagyon eltérő karakter, és sok gonosz dolog mérgezi meg a viszonyukat, mire a legvégére próbatételek után megbékélnek a családjukkal, saját magukkal és a sorsukkal is.

A regény kezdetekor a három lánytestvér, Elv (a legidősebb és legszebb), Meg (a középső, a könyvmoly) és Claire (a legfiatalabb és a legrendszeretőbb) erős és nagyon furcsa testvéri kapcsolatot ápol. Kitaláltak maguknak egy külön világot, Arnelle-t és egy nyelvet, amit senki más nem ért meg rajtuk kívül. Ebben a világban a jók harcolnak a démonok ellen, amolyan varázslatos mesevilág ez, egészen addig, amíg egy nyáron Elv, hogy Claire-t megmentse, saját maga találkozik egy földi démonnal, ami után a lány már nem lesz önmaga. Az arnelle-i világ egyre sötétebb történeteket hordoz már a lányok számára, Elv egyre inkább eltávolodik az anyjától, és középső testvérétől, és egyre inkább önpusztító életmódot folytat. Elv viselkedése teljesen szétzilálja a Story lányok kapcsolatát, és mindenki tehetetlenül figyeli az újabb tragédia felé való száguldást. Mert érzik a lányok és így az olvasók, hogy rohannak egyfajta baljós és sötét végzet felé, ami csavar még egyet a lányok és édesanyjuk kapcsolatán. De persze Hoffman itt is zseniális: ugyan szétesik egy család, a testvéri kapcsolatok megszűnnek, az olvasók egyértelműen negatív karakterré kiáltják majd ki Elvet, mégis a regény végére, amikorra is felnőnek a szereplők, újra kapnak majd egy esélyt és mi olvasók is átértékeljük az Elv iránti negatív érzelmeinket.

"Claire often wondered if she herself was a demon. Long ago, Elv had taught her how to recognize one; she'd whispered the telltale sign as they'd lain side by side in bed. Demons were marked by black start, pale eyes. When one walked through a room, ice formed on the windowpanes; plants withered."

Sokrétű regény ez. A sokadik Hoffmanom után persze már észreveszek bizonyos hasonlóságokat a korábbi regényeihez viszonyítva: a szerelmi szál itt elég sötét, olyan szerelem szerepel a regényben, amely életeket dönt romba (ebben hozza az Itt a Földön hangulatát), van szó drogokról és egy család, testvéri kapcsolatok, széteséséről (mint a Skylight Confessionben), mégis minden alkalommal tud újat mutatni, valahogy másként csűrni-csavarni a szálakat, mást helyezni a középpontba. Itt azt szerettem benne, ahogy ezt a különös arnelle-i világot bemutatta nekünk (számomra volt egy kis párhuzam a 3 lány és a Brontë lányok élete között), meg azt, hogy a lányok milyen karakterfejlődésen mentek keresztül az évek során. A tragédiák, az életükbe belépő démonok, szerelmek után senki nem maradt már ugyanaz. Mindezek miatt nagyon szerettem olvasni, jó volt megismerni a Story lányok keserédes, bonyolult és sokszor fájóan tragikus világát.

"Maybe some love was guaranteed. Maybe fit inside you and around you like skin and bones. This is what she remembered and always would: the sisters eho sat with her in the garden, the grandmother who stiched her a dress the color of the sky, the man who spied her in the grass and loved her beyond all measure, the mother who set up a tent in the garden to tell her a story when she was a child, neither good nor bed, selfish and strong, only a girl who wanted to hear a familiar voice as the dark fell down, and the moths rode, and the nigh was sure to come."

Kiadó: Harper Press

Kiadási év: 2009

A rossz könyvek is kellenek (néha)

Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.

Carrie Snyder: A futónő

Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Kent Haruf: Kései párbeszéd

Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.

És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.

2017 első kedvence - és pont egy YA?!

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Ugye, hogy milyen előítéletes vagyok? Higgyétek el, megvan ennek is az alapja, mert olvastam én jó pár YA-könyvet, de nagyon sokszor kiborultam, hogy vagy egy szerelmi háromszög a téma (uncsi!) vagy tele van az egész klisékkel és mintha ugyanazt a sztorit írná meg mindegyik író, csak egy picit csavarva, máshová helyezve a hangsúlyt. Ilyen érzelmekkel álltam neki a várólista-csökkentésbe beválogatott Neked adom a napot c. könyvnek és az elején igencsak húzogattam a szemöldököm, hogy te jó ég, öreg vagyok én ehhez. És láss csodát, a végén kikiáltottam kedvencnek, így vannak még  jó YA-könyvek.

Az elején nekem nehéz volt ráhangolódnom a stílusra. Olyan friss az egész, mintha átestünk volna egy nyelvújításon, amit én átaludtam, mert nekem volt benne jó pár olyan szleng szó, amin csak pilláztam és matuzsálemnek éreztem magam miatta. De ahogy eljutottam a könyv kb 1/4-ig, egyrészt megszoktam, másrészt megszerettem a szereplőket, harmadrészt teljesen belehelyezkedtem a történetbe és nagyon érdekelt az ikrek sorsa, negyedszer ültem az ágyban és csodáltam azokat az embereket, akik bármilyen művészi tehetséggel lettek megáldva. Amint eljött ez a pont totál egy olyan könyv lett belőle számomra, amit már olvasás közben sajnálsz, hogy bizony, egyszer a végére érsz.

"A földre fricskázza a cigarettáját, vízzel teli poharat emel föl az asztalról, nagyot kortyint belőle, azután az agyagra köpi – pfuj, de durva! –, majd ujjaival vadul dolgozik a megnedvesített részen, tekintete most a munkájára tapad. Belefeledkezik, kortyol, nyel és mintáz, kortyol, nyel és mintáz, úgy gyúrja az agyagot, mintha ki akarna húzni belőle valamit, amire égetően szüksége van. Ahogy telik-múlik az idő, lassanként látom, hogy egy férfi meg egy nő ölt alakot – faágak módjára egymásba gabalyodott két test. Ez a kézzel fohászkodás."

Kimondottan üde színfolt volt a váltott elbeszélés, ami ráadásul más időszakokba helyezi el az olvasót. Noah, az ikerpár fiú tagja szemszögéből ismerjük meg a múlt történéseit, amikor is az ikrek még csak 13 évesek és a srác a suli egyik legfurább alakja, állandóan csak fest, rajzol, nemcsak papíron, hanem képzeletben is. Jude, az ikernővére, szinte mindenben az ellentéte, népszerű, körülrajongott, könnyen beilleszkedik bárhová, egy közös van bennük: a művészet. A lány a tengerparton homokból készít szobrokat, illetve ruhákat tervez. Mindketten a bohém, művészlélek édesanyjuk szerető támogatását élvezik, bár ez Noah esetében egy szoros és meghitt kapcsolatot jelent, míg Jude mindenben lázadozik az anyjával, később ikeröccsével szemben is. Aztán a másik szálon Jude lesz a mesélő 16 évesen, és szinte rá sem ismerünk a lányra. Hatalmas göncökbe bújik, ordít róla a világfájdalom és most ő válik olyanná, mint 3 évvel ezelőtt Noah. Az öccse viszont pont olyan lesz, mint Jude korábban: népszerű, a társaság középpontja, csakhogy menet közben kiirtotta magából a művészi ambíciójának még a csíráját is. Vajon mi történt az ikrekkel 3 évvel ezelőtt? Mi vezetett odáig, hogy szerepet cseréltek és eltávolodtak egymástól? Ezekre a kérdésekre akkor kezdjük visszafejteni a válaszokat, amikor Jude, aki művészeti suliba jár egy új mentort szerez magának, a szobrász Guillermo személyében (és nekem ő lett a kedvenc karakterem is).

"– Azt mondom, ne remegjetek. Azt mondom, merjetek dönteni, tévedni, elkövetni borzasztó nagy, meggondolatlan tévedéseket, elszúrni alaposan mindent. Azt mondom, másképp nem lehet csinálni."

Mikor elolvastam a Neked adom a napot csak úgy repkedtek a gondolataim, hogy milyen okos könyv volt ez. Jandy Nelson nehéz témákat fogott egy csokorba, viszont a művészeti körítés miatt fogyaszthatóvá, sőt élvezetessé tette ezt az olvasó - idősebb és fiatalabb korosztály - számára. Foglalkozik a könyvben a testvéri féltékenységgel, egymástól való elszakadással, az ikrek identitáskeresésével, gyermeki-szülői, házastárási kapcsolatokkal, a lázadó tinédzser korszakkal, a nemi hovatartozás felvállalásával, a szexuális érettség kérdéskörével, gyász megélésével, önpusztító életmóddal, második esélyekkel. Tényleg sok mindent gyúr egybe, hogy a papíron megjelenő, Noah által szinte vizuális élménnyé váló festményekkel, rajzokkal, majd a Jude által agyagba formált, kőből vésett szobrokkal és az alkotó folyamat megélésével választ adjon rájuk, utat mutasson a két testvérnek egymáshoz, a családhoz, szeretteikhez, és legfontosabbként saját magukhoz való visszataláláshoz.

"A másodperc törtrésze alatt átláttam mindazt, ami lehetnék, mindazt, amivé válni szeretnék. És mindazt, ami nem vagyok."

Örülök, hogy nem tartottam sokáig ellen, most az egyszer megértem a könyv körüli rajongást, mert tényleg olyan volt ez a nagy YA-dömping között, mint egy friss fuvallat, ami mögött felbukkan egy ezer színben játszó szivárvány. Olvassátok el, megéri!

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Komáromy Rudolf

Ellenállók

John Steinbeck: Lement a Hold

Steinbecket először az Édentől keletre című regényén keresztül ismerhettem meg, tavaly pedig a Csatangolások Charleyval olvasása során a wanderlust érzésemet enyhítették az általa papírra vetett utazási kalandok. Sokat olvastam már róla Robert Capa tolmácsolásában, láttam őket közös fotókon, és persze az Orosz naplót is rég szeretném a kezembe venni, de a radaromon a Lement a Hold már sokkal régebb óta megtalálható. Így idén fix helye volt a várólista-csökkentési 12-esben.

Ez a balladai tömörségű kisregény 1942-ben született, amikor is a legsötétebb éveket élte a világ. Már senki nem hitte el akkor, hogy a világháborúnak gyorsan vége lesz, sőt, egyre elkeseredettebben dúltak a harcok, és egyre több színhely, ország lett benne érintett. Ha a könyvre rákeresek az interneten, sok helyen megtalálom azt, hogy a könyvárusok anno a pult alól árulták. Nem is csodálom! Olyan ez a pár oldal, mint valami röpirat, ami arra buzdítja az embereket, hogy ne adják fel a harcot és a reményt, és hogy a legkisebb emberekből és ellenállásokból születhetnek a legnagyobb hősök és tettek.

"Van egy kis jogunk az életre, ebben a nagy halálban."

Számomra ez a történet tényleg az ellenállókról szólt, és a megszállók, a "hódítók" kegyetlenségeiről, illetve félelmeikről. Igen, a félelmeikről is, mert a kezdeti szívélyes megszállás, amivel beveszik a könyvbéli kis falucska lakosságát és szénbányáját, hamarosan megtorlásokhoz vezet. Hiszen a falu, élén a polgármesterével és doktorával, olyan csendes, összehangolt harcba kezd, ami aláássa a német megszállók terveit és határozott fellépésüket. Hirtelen eltűnik a legnagyobb besúgó a faluból, megfogyatkozik a német katonák száma egy-egy rajtaütéstől, a fiatal férfiak a biztos halál elől menekülve az éj leple alatt eltűnnek a faluból, naponta megrongálódik a szénbánya vasútvonala és a bizony a szénbányászok sem úgy dolgoznak, illetve az asszonyok sem készítenek a megszállóknak ízletes vacsorát. Igazából megkapnak a németek mindent, amit kérnek, de mégsem. A sok egyszerű ember megmutatja, hogy milyen félelemben élni, mindig a hátad mögé tekinteni a sötét éjszakában, és bár az ő kezükben nincs fegyver, a tettek is ugyanannyira félelmetesek tudnak lenni, mint egy-egy jól irányzott, halálos golyó.

"– Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
– Igen – mondta a polgármester –, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.

– Éspedig?
– Az emberi szellemet tartósan elnyomni."

Biztos vagyok benne, hogy annak idején ha valaki a megjelenéskor hozzá tudott jutni Steinbeck írásához reményt talált benne. Meg hitet. Hitet abban, hogy egyszer ennek az egész szörnyűségnek vége lesz, és még akkor is lesznek olyan emberek, akik emberek maradtak, akikben nem tudták azt a bizonyos emberi szellemet tartósan elnyomni a világháború zavaros poklában. 

Kiadó: Európa-Fabula

Fordította: Vas István

Lehane, Kenzie & Gennaro, meg ami még mögötte van

Nagyon sajnálom, hogy amikor elkezdtem olvasni két évvel ezelőtt Dennis Lehane Patrick Kenzie és Angela Gennaro sorozatát nem írtam a könyvekről külön-külön bejegyzést. Viszont hihetetlen módon hálás vagyok Amadeának és almamagnak, akik a figyelmembe ajánlották azt. Most, hogy túl vagyok a negyedik kötet elolvasásán, illetve Lehane Viharszigetét és Titokzatos folyóját is magam mögött tudhatom, elmondhatom, hogy ez az író, és kiemelten ez a sorozat, a felnőtt korom egyik legmeghatározóbb élményét adta. 

A Hideg nyomont (sajnos) már úgy olvastam, hogy láttam a belőle készített filmet, amelybe egy késő estén futottam bele valamelyik csatornán. Izgalmasan indult a film, ott ragadtam, aztán mikor meghallottam a Kenzie & Gennaro nevet, rögtön mondtam egy csúnyát, merthogy nálam általában a könyv, aztán a film a sorrend, és ez a kötet akkor még olvasásra várt. De például a Titkozatos folyó esetében is előbb láttam a filmet, mint a könyvet, és akkor még igazából azzal sem voltam tisztába, hogy ki írta azt. Aztán amikor elolvastam a regényt, ugyanannyira izgultam, ha nem még jobban, mint a film nézése közben, és nem volt ez másképpen most a Hideg nyomon esetében sem. Letehetetlen volt a könyv. És egyszerűen úgy fejbe vert megint, hogy olvasása alatt, meg persze az utolsó oldalak után néhány nappal is azt gondolom, hogy amit ez a pasi művelt az utánozhatatlan, és számomra ő egy zseni. Nem vagyok képzett irodalmi blogot vezető elemző, nem tudok nagy dolgokkal dobálózni, egyszerűen csak annyit tudok Lehane-ről elmondani, hogy hihetetlenül tisztában van az emberi lélek komplexitásával, a jóval és a mocsokkal is egyaránt. Az ő könyveiben nincsenek jó és kedves emberek. Akiket mi annak gondolunk, ők is tele vannak démonokkal, gyilkolnak, hibáznak, kisiklik az életük, de vagy felállnak és mennek tovább, vagy feladják és elvesznek a süllyesztőben. Lehane minden könyvében nagyon súlyos témákat boncolgat és nem ad rá konkrét választ az olvasónak: a Hideg nyomonban a gyerekek, az ellenük elkövetett erőszak lesz az, amin moralizálhatunk. Bemutatja a társadalom legaljára csúszottakat, a perifériára szorultakat, a rendőröket, akik tenni akarnak a gyermekeket sújtó erőszak ellen, a pedofilokat, az erőszakot elkövetőket, az alvilági drogos bandákat, egyszóval most is a pokol legmélyebb és legundorítóbb bugyrába szállunk alá.

Ezekhez a cseppet sem könnyű témák feldolgozásához Lehane pedig alkotott két olyan szereplőt, mint Patrick Kenzie és Angela Gennaro. Gyermekkori barátság köti őket össze, majd érthető módon másfajta érzelmek is megjelennek közöttük, mégis a sorozat első kötetében, az Egy pohárral a háború előtt-ben Angie egy másik férfinak a felesége, Patrick pedig későbbiekben egy másik nővel kerül komolyabb kapcsolatba. Viszont a két ember között van valami olyan eltéphetetlen szál, ami mindennél erősebb. Együtt dolgoznak magánnyomozóként, látatlanban megbíznak a másikban, a másik ítéletében és hatodik érzékében is, és mindig, tényleg mindig ott vannak a másiknak. Akkor is, amikor mi olvasók úgy gondoljuk, hogy itt a vége, ezek ketten most "szakítanak" örökre. És én még ilyen párosról nem olvastam. Természetes, hogy a sorozat egyes kötetein belül az aktuális ügy megoldása mellett ennek a két embernek szorítok a legjobban és magam sem tudom megmondani, hogy akkor szeretem-e őket jobban ha csak nyomozótársak, vagy akkor ha barátok, netán akkor amikor szeretők. Ugyanolyan komplexen alkotta meg őket Lehane, mint a regényeit. És sem Kenzie, sem Gennaro nem tökéletesek - hoztak, hoznak olyan döntéseket, amik következtében eltaszítják a másikat maguktól, bűnös dolgokat tesznek ők is, de összetörnek ők is ha valami szörnyűséget kell, hogy átéljenek. Soha nem gondoltam volna, hogy például a Hideg nyomon esetében olyan választási helyzet elé állítja majd őket Lehane, ahol nem lehet jó döntést hozni, egyszerűen fel kell mind a kettőnek vállalni a véleményét, még úgy is, ha tudjuk, hogy ez kettejükre nézve nem fog jól elsülni.

Amúgy nagyon sajnálom, hogy az Agave nem folytatja a Kenzie-Gennaro sorozatot. Tudom, leírták már párszor nekünk rajongóknak, hogy nem volt itthon a sorozatnak olyan piaca, mint amit reméltek, és ez miatt baromi szomorú vagyok. Annyi szar ömlik rá az olvasóra a könyves berkekben, aztán amikor valami jót, valami igazán jót találsz, akkor arra meg nincs kereslet. Természetesen örülök annak, hogy Lehane le lett porolva és a Viharsziget kapott egy új kiadást, illetve a Live by Night jön könyvben majd nálunk is a filmmel egyidőben, de vérzik a szívem a magyarul befejezetlen sorozatért. Sajnos csak két részt sikerült a négyből eddig megszereznem, a többit könyvtárból olvastam, de őket is szeretném levadászni. Illetve a sorozatot be szeretném fejezni, ezért angolul lesz majd ott a polcomon az utolsó két kötet, amelyikből a zárókötetet már a magaménak is tudhatom. És azt tuti, hogy Lehane, a könyvei, a karakterei lerobbanthatatlan tartozékai lesznek a jövőben is a könyvespolcomnak!

Szerelem mindenhol

Böngészgettem egy kicsit az elmúlt időszak olvasmányai között és feltűnt, hogy olvastam mostanában két olyan könyvet is, amelynek a címében ott szerepel a szerelem szócska. Mindkét könyv nagyon különleges volt a maga nemében, és adott egy kis pluszt nekem erre az életünket átszövő furcsa, boldog, gyomorszorító, helyenként keserédes érzelemre.

Solmaz Kamuran: A szerelem fogságában

Ez a könyv a könyvtárban talált meg magának. Szeretem, hogy van egy olyan forgóállvány, amin általában kortárs magyar és kevésbé ismert külföldi művek vannak, mindig át szoktam pörgetni és most A szerelem fogságábant el is hoztam magammal. Amikor belelapoztam olyan gyönyörű illusztrációkat találtam benne (Nevin Hirik munkái), amelyeket simán el tudnék képzelni hosszútávon is a szobám falán.

"Addig él egy ember, amíg mások emlékében él..."

Ez a vékony könyvecske számomra egy kicsit meghökkentő volt, mindhárom novella olvasása közben azt gondoltam, hogy kevés vagyok én ahhez, hogy megértsem őket, de ahogy eltelt egy kis idő rájöttem, hogy nem szabad ezen görcsösen igyekeznem, nem megérteni kell őket, hanem hagyni, hogy hassanak rám és hagyni azt is, hogy érzelmeket hívjon elő bennem. Nekem ehhez úgy látszik idő kellett. Mert itt nem az a lényeg, hogy a 3 novella főszereplője kivel vagy mivel esik szerelembe (egy narancs, egy légy, és egy ismeretlen az utcáról), az a fontos, hogy az olvasó számára ezek mit jelképeznek éppen.

A szerelem egy baromi komplex érzelem, nincs két ugyanolyan ember aki ugyanúgy élné át, ahogy nincs két egyforma szerelem sem. Van, hogy az, akivel megtörténik évek óta a szemünk előtt van, csak nem vettük észre. Aztán történik valami és bumm! Van, hogy annyira meg szeretnénk őrizni ezt az érzelmet, hogy kalitkába, lakat alá zárjuk a másikat és rá sem jövünk, hogy ezzel tönkre is tesszük azt, amit vagy akit annyira óvni szeretnénk. És van, hogy talán magába a szerelem érzésébe leszünk szerelmesek, vagy éppen hogy feláldozzuk önmagunkat a másikért.

"Az epekedés egyoldalú, és a fantáziád szüleménye, de a beteljesülés kétszemélyes… Nem tudom, vajon melyik a szebb…"

Nicole Krauss: A szerelem története

Ezt a regényt 3 év után egy nagy könyvpolc rendezési projekt sodorta újra az utamba. Valahogy nem akaródzott visszatenni a polcra, otthagytam az íróasztalomon, majd egyik este elkezdtem újraolvasni. Nem egy könnyű és magával sodró történet, mert idősíkok és főszereplők, egymásba fonódó sorsok között ugrál végig, és ha néha elveszettnek is éreztem magam olvasás közben, a gyönyörű gondolatok, amelyek Leopold Gursky, az idős főszereplő tolmácsolásában kerültek elém mindenért kárpótoltak.

"Ha például megfogjuk valakinek a kezét, akkor azt idézzük fel, milyen érzés némán együtt lenni."

Nagyon elhúzódott az olvasása, de ez pont az a könyv, amit szerintem nem lehet egy hétvége alatt elolvasni. Olvasni kell csendben és nyugalomban, szépen, lassan, gondolkozni azon, hogy vajon hogyan is kapcsolódik egy, már a halálra készülő öregember sorsa egy a szerelemről szóló történethez, és miért is toppan be újabb főszereplőnek egy olyan kislány, akit eme könyv főszereplőjéről neveztek el a szülei évtizedekkel később. A végén, az utolsó oldalakon derül ki minden, addig csak annyi történik, hogy a szívünkbe zárjuk Mr. Gurskyt. A humorát, azt, amin keresztül ment fiatalon, azt, aki lett belőle, azt, ahová eljutott és azt, ami soha nem lehetett az övé. 

"Élt egyszer egy fiú, aki szeretett egy lányt, akinek a nevetése olyan kérdés volt, hogy a fiú egész életében kereste volna rá a választ."

Amúgy azért is volt furcsa újra leporolni ezt a könyvet, mert amikor először olvastam Nicole Krauss még írta a saját szerelmének történetét a férjével, talán boldogságban, talán békében, de mostanra már az ő szerelmük történetének is vége lett. És ezért kicsit keserédes volt most ennek tudatában olvasni a szebbnél szebb gondolatokat az életről, a halálról, a szerelemről. Sajnálom, hogy a saját szerelemi történetének végére már pont került.

"A végén mi marad az emberből, csak a tárgyai. Talán ezért vagyok képtelen bármit kidobni. Talán ezért halmozom föl a fél világot: abban reménykedem, hogy ha meghalok, a dolgaim összessége valami nagyobb szabású életet sugall majd, mint amilyet éltem."

A szerelem fogságában

Kiadó:  Napkút

Kiadási év: 2015

Fordította: Sipos Katalin

A szerelem története

Kiadó: Magvető

Kiadási év: 2006

Fordította: Mesterházi Mónika

Végy mély levegőt!

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Mikor levettem a könyvtár polcáról a kék medencés, huncut lányok vigyorgós képét elém táró borítóval rendelkező Légzőgyakorlat fuldoklóknak című könyvet, magam sem gondoltam volna, hogy olvasása közben én is fuldokolni fogok. Már a legelső novella olyan elementáris erővel csapja fejbe az olvasót, hogy két választása van: vagy fejvesztve menekül az elébe tárt mélyre húzó, lelket megrágcsáló történetek elől, vagy vesz egy mély levegőt és ő is alá merül abba a közegbe, amelyet ki ki a maga módján tinédzserként, fiatal felnőttként megélt, átélt. 

Én ez utóbbit tettem és mikor befejeztem a könyvet, akkor nagyon sokáig csak ültem és gondolkoztam az élet dolgain. Tudom, ez most fellengzősen hangzik, mármint az élet dolgain való filozofálgatás, de olyan sok régi sérelmet, egy-egy beszólást a felszínre hozott bennem, hogy azon tanakodtam, vajon ha visszamehetnék az időbe, akkor odaadnám-e ezt a könyvet a tizenéves énemnek. Tanulna-e belőle valamit? Megértené-e egyáltalán? Nem tudom. Lehet, hogy sok dolgot abból, mit Orrigner elénk tárt meg kell élni, meg kell tapasztalni, mert erősebbek leszünk tőle, de azért van olyan, amire jó lett volna tizenévesen is rájönni vagy nem aggódni, rágódni rajta. Az biztos, hogy nekem most nagyon jókor jött egy ilyen komoly könyv, amit nem kerestem, de rám talált.

És hogy miről is szól? A kilenc novella remekül felépített történeteket tár elénk, amelyeknek főszereplői fiatalok, tizenévesek, kicsik-nagyok, de a tojáshéj még a fenekükön van. Ami közös bennük, hogy mindegyik igen komoly, komor témát jár körbe: van itt testvérek közötti rivalizálás, megbocsátás, harag, baleset, irigység, halálos betegségek, szülők elvesztésének lehetősége, gyász és annak feldolgozása, szexuális tapasztalatok, barátnők közötti féltékenység, vallási és faji hovatartozás miatti különbözőségek bemutatása, drogok. Fontos és azért nem csak tizenéveseket érintő témák ezek, hisz felnőttekben is ugyanúgy tombolnak mindezek az érzelmek, csak már másképp birkóznak meg vele, ellenben szülőként tinédzser gyermeket nevelve pont ajánlatos lenne egy ilyen novellafüzért elolvasni, hogy az anyukák és apukák újra átéljék azokat a problémás éveket, amikor bizony sok minden félrecsúszhat.

"Bűn és bűnhődés. Ez a játszma zajlik a bátyám és köztem. Hallgatólagos házi büntetőjogi rendszert hoztunk létre, amelyben Sage a bíró, az esküdtszék, a börtönőr és a hóhér. Rendszerünkből hiányoznak a fékek és ellensúlyok, viszont lehetséges többször is büntetni ugyanazt a cselekményt."

Mielőtt leültem volna megírni ezt a bejegyzést, próbáltam kiválasztani a 9 novella közül egyet kedvencként, de egyszerűen nem megy. Mindegyikben találtam valamit, mindegyik másért maradt emlékezetes és az talán tényleg jelent valamit, hogy a címeket visszanézve mindegyik történetet fel tudtam idézni, azaz ez a könyv nem "folyt át" rajtam, hanem árkot, utat talált magának jó mélyre. A címadó novellát nagyon szerettem, ezt mindenképpen megemlíteném külön, illetve a kezdő és záró történet is óriási volt, azt az igazi, gombóc a torokban fajta érzést adta, abszolút keretbe foglalva a többit. És Orringer elég kegyetlen az olvasóval, nem igazán kapunk feloldozást, megoldásokat. Azok megbújnak a sorok között, ránk bízza, hogy mi hogyan birkózunk majd meg a felvetett témákkal. Nekem nem ment könnyen, mert tényleg sok régi, eltemetett dolgot felkorbácsolt a lelkemben, de azt hiszem megérte elolvasnom. Harmincon túl mindenképpen.

" - Néha a legsimább út is csupa kő."

Kiadó: Libri

Kiadási év: 2015

Fordította: Barabás András

A mocsárvidék szülöttei

Nic Pizzolatto: Galveston

Nic Pizzolatto neve a sorozatrajongók esetében egyet jelent a True Detective-vel, hisz ő a szülőatyja. Engem annak idején ez a sorozat, pontosabban az első évada teljesen levett a lábamról: a fülledt és romlott amerikai Dél bemutatása, szétcsúszott szereplői, az időben ide-oda ugrálások és egy rituális gyilkossági ügy felderítése két főszereplőn keresztül, mindezek az év legjobb sorozatát jelentették számomra.

Amikor pedig láttam, hogy kiadják nálunk a Galveston névre hallgató regényét, tudtam, hogy ezt mindenképpen el fogom majd olvasni, kíváncsi voltam mit tud papíron Pizzlatto.

Gyorsan, nagyon gyorsan el lehet olvasni a Galvestont, nekem a mostani hétvégén sikerült. Azt kell, hogy mondjam hasonló elemekkel dolgozik az író mint a True Detective sorozat esetében. Természetesen a háttérsztori teljesen más, de ami a sava-borsát adja a pörgő történetnek az hasonló jegyeket mutat a sorozattal.

1987-ben Roy Cady elbeszélésével kezdődik az egész történet. A pasi egy negyvenes behajtó, aki éppen halálos ítéletét kapja meg egy tüdőorvostól: tüdőrákja van. Mikor egy, a főnöke által megtervezett leszámolás balul üt ki, és Cady rájön, hogy igazából őt is ki akarták nyírni az akcióban, gondolkodás nélkül felveszi a nyúlcipőt és maga mögött hagyja az egész addig életét. Azzal nem számol, hogy az akcióból kimenekít egy 18 éves csodaszép lányt, Rockyt, akit ez után nem tud magára hagyni. A lány sem Miss Bűbáj, hanem egy prosti, és Roy főnökének alkalmazottja volt. Együtt indulnak útnak, ki-ki megtartva magának a saját titkait, problémáit. Ahogy maguk mögött hagyják a kilométereket fura kapcsolat alakul ki közöttük: megosztják életük bizonyos eseményeit a másikkal, vonzódnak is talán egymáshoz, de a bizalom elég illékony és mindkettőjüknek van takargatnivalója. Egy váratlan fordulattal újabb utas, Rocky húga, egy 3 éves kislány is hozzájuk csapódik, és ez az a pont, amikor Cady már nem tudja és talán nem is akarja a két lányt lerázni magáról.

A hirtelen időbeli ugrás 2008-ba viszi el az olvasót, ahol viszontláthatjuk az immár nyugodtabb életet élő, a piáról leszokott Cadyt ... és ott állunk homlok ráncolva, hogy mégis hogy lehetséges ez, ha az orvos nem adott neki csak pár hónapot már. Sőt, egyes elejtett mondatokból fura dolgok derülnek ki arról az 1987-es néhány napról, amikor is Cady és Rocky végül Galvestonban, egy tengerparti kisváros moteljában húzta meg magát.

Galveston

Nic Pizzolatto maga is ennek a déli vidéknek a szülötte, így azon meg sem lepődtem, hogy milyen jól meg tudja teremteni ezt a mocskos, lehúzós, fülledt déli hangulatot. Szinte láttam magam előtt Rockyt és Cadyt a kocsiban, majd a lepukkant hotelben a villódzó neonfelirattal a tetején Galvestonban. Azon viszont újfent elcsodálkoztam, hogy Cady szájából néha olyan filozofikus mondatok, gondolatok hangozottak el, ami felett megálltam elmélázni:

"Emlékszem, egyszer egy haverom azt mondta nekem, hogy minden nő, akibe beleszeretünk, egyszerre olyan anya és nővér, aki nem jutott nekünk, és hogy igazából mindig is a női felünket keressük, a női állatunkat vagy mit. A srácnak belefért, hogy ilyesmiket mondjon – drogos volt és olvasott."

Egy picit csalódott szájízzel csuktam be a könyvet, aminek az oka a lezárás. Éreztem, hogy efelé visznek az események és meg is tudom magyarázni magamnak, hogy Pizzolatto meg akarta mutatni, hogy ha van kiért felvállalni a döntéseinek okozta következményeket, akkor van akinek sikerül ebből a fertőből kitörni, csak valahogy az egész pörgős, kicsit forgatókönyv jellegű elbeszéléshez, meg a könyv addig gyomorszorítós hangulatához nem illett nekem egy ilyen picit "szirupos" finálé.

Viszont ami itt is megfogott azok a szereplői voltak: Cady és Rocky. Ők nem jó emberek. Alapvetően nem rosszak, vagy nem gonoszak, de Rocky úgy érzem, hogy túl könnyen elfogadta a sorsát, amikor esély nyílt volna a kitörésre, ahhoz ő nem lett volna elég erős és határozott, még akkor sem ha a húgára gondolt volna. Cady pedig fiatal kora óta szintén a kicsúszottak életét éli, amely tele van erőszakkal, piával, nőkkel, ellenben mégis van valami erő benne, valami mélyen eltemetett emberiség, amely miatt a két lány sorsát magára vállalja. Hogy milyen eszközökkel teszi ezt, az már más kérdés. Nem nekünk kell ítélni, megteszi azt helyettünk a mocsárvidék minden egyes lakója.

"Egyes élményeket nem élhetünk túl, és utánuk nem létezünk teljesen, még ha nem is sikerült meghalnunk….
…. Itt és innen délre a reggel bronzszínű köde végtelennek tűnik és homályos, amiről a távoli mexikói-öböl vizein tomboló homokviharok jutnak eszembe, mintha a horizonton túl sivatag terülene el, és miközben nézem, ahogy a garnélrarákhalász-hajók, mentőcsónakok és tartályhajók kiemelkednek belőle, az jár a fejemben, hogy most a létezés egy másik sírjára látok rá, amely felülírja a jelenlegit, és a történelem terhe nehezedik rá. A történelem tanulsága pedig az, hogy halálunk napjáig gyakorlatilag hitetlenek vagyunk."

Kiadó: Gabo

Kiadási év: 2014

Fordította: Roboz Gábor