Kit ismerünk igazán?

Dennis Lehane: Egymásba veszve

Hatalmas rajongója vagyok Lehane munkásságának, és rettentően örültem, amikor az Agave új könyveket hozott tőle. Aztán eléggé nagy pofára esésként éltem meg Az éjszaka törvényét és inkább úgy voltam vele, hogy újraolvasom majd a nagy kedvenceimet. Az Egymásba veszve nem lett csalódás számomra, bár tény, hogy ez nem pont az a Lehane, aki letett az asztalra egy Kenzie-Gennaro sorozatot, vagy aki a Titokzatos folyót. Egyszerűen ez a regény más volt. Szerkezetileg, történetileg nem egy tipikus Lehane, de benne van az az író, akit én nagyon szeretek. Ráadásul egész végig nem tudtam eldönteni, hogy akkor ez a könyv most tetszik-e nekem vagy sem, de mégsem tudtam letenni, illetve olvasás után, egészen mind a mai napig vissza-visszatérnek hozzá a gondolataim. Ami jó.

Nem tudom bekategorizálni ezt a történetet és nem is akarom. Számomra volt benne minden, ami izgalmassá tesz egy könyvet: lélektani részek, aprólékos karakterábrázolások (Lehane ebben amúgy szerintem nagyszerű), pörgős akciójelenetek, váratlan fordulatok, olyan végkifejlet, amire nem számítottam. Ami miatt nem tudtam teljes rajongói üzemmódba kapcsolni, hogy olyan volt, mintha két merőben eltérő regényt raktak volna össze egy kötetbe. Az első rész volt a komótosan, lassan építkező, részletekbe belemenő, "ismerjük meg a főszereplőnket, Rachel Childsot minden szempontból" rész. A második meg amikor a fordulatszám ezerrel felpörög, te meg csak kapkodod a fejed olvasóként, hogy hé, én eddig nem ezt a Rachelt ismertem meg, mi történt vele? Nagyon éles volt számomra a szakadék a két blokk között, de sikerrel felvettem a váltást és utána meg már hajtott a kíváncsiság, hogy mit hoz ki Rachel és férje, Brian kettőséből az író. Aztán ahogy elolvastam csak ültem, hogy most hogy is van ez? Most tényleg olyan volt ez a regény, mint a Holtodiglan? (Nem.) Hogy tényleg egy házaspár chick/domestic noir köntösébe bújtatott története volt-e ez? (Szerintem nem). 

"Az eldobható emlékek világában élünk."

Számomra ez a történet sokkal inkább arról a kérdésről szólt, hogy kit ismerünk az életben igazán? Egyáltalán megismerhetünk-e egy embert teljes mértékben, hogy x év együtt töltött idő után, házasság után kijelenthetjük-e, hogy mindent tudunk a másikról, nincs előttünk semmilyen titka? Egyáltalán kell-e mindent tudnunk a másikról? Pont azt a választ kaptam Lehane-tól, hogy még magunkat sem ismerhetjük teljes mértékben, ha meg igen, az nagyon kemény munka eredménye és biztos, hogy jó sokáig tart. Rachel sem ismerte magát igazán, és itt most nem arról beszélek, hogy egy kegyetlen és manipulatív anya eltitkolta előle az apja kilétét, hanem arról az erőről, ami benne lakozik. Hogy ugyan egy élő adásban omlik össze és lesz utána pánikbeteg, de aztán lesz egy esemény, amely teljesen mást vált ki belőle, mint amit mi olvasónk gondolnánk róla az első rész tükrében. És itt volt először, amikor csóváltam a fejem, hogy na ne, ilyen nincs, egy idegileg instabil csaj tuti nem megy át ilyen seggeket szétrugó karakterbe. Aztán rájöttem, hogy nincs igazam, honnan tudhatnám én ezt, hogy kiből milyen reakciót vált ki egy ilyen történés? Azt sem tudjuk, hogy mi hogy viselkednénk egy ilyen szituációban: nyüszítve kushadnánk a kanapé alatt vagy felkötnénk a gatyánkat és mennénk kaszabolni a rossz fiúkat? Szóval amire először csóváltam a fejem, arra később saját magamnak tök más magyarázatot adtam és rájöttem, hogy Lehane-t ezért (is) szeretem olvasni. Kiszámíthatatlanok a karakterei, a döntéseik, amiket meghoznak és azok hatásai. Ebben ráismertem a régi, általam szeretett íróra, illetve helyenként a humora is megcsillant. Bár abszolút nem éri utol az etalon Kenzie-Gennaro sorozatot (tudom, unjátok már, hogy állandóan ezzel példálózom), mégsem bánom, hogy elolvastam, mert volt min gondolkoznom egész végig.

"De hát soha nem azt kapjuk az élettől, amit akarunk, csak amivel elbírunk."

Kiadó: Agave

Kiadási év: 2017

Fordította: Orosz Anna