2015. augusztus 20., csütörtök

Csordaszellem elefántéknál

Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó


Azt hiszem ez a könyv az idei könyvvásárlásaim során az, amelyre azt tudom mondani, hogy minden forintot megért. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy állatokról szóló könyv lesz ez, de ez a történet nagyon mélyen megérintett, akármennyire elcsépelt szavak is manapság már ezek. Pont jókor vettem le a polcomról, mizantróp időszakomat élve az állatoknál és a könyveknél jobb vigaszt és menedéket nem is találhattam volna.

Lawrence Anthony egy dél-afrikai természetvédő, aki az életét Afrikára, az állatok megmentésére, és egy hosszan elnyúló, óriási területet felölelő vadrezervátum létrehozására tette fel. Egy nap telefonhívást kap, amelyben egy nő azt a furcsa kérdést teszi fel neki, hogy nincs-e kedve befogadni egy elefántcsordát a rezervátumába? Lawrence pár pillanatnyi hezitálás után, illetve miután megtudja, hogy a csordára kezelhetetlenségük miatt a biztos kilövés vár, igent mond és energiát, pénzt, fáradtságot nem kímélve felkészíti a rezervátumot és az ott élőket, dolgozókat ezeknek az óriásoknak a fogadására. Az állatok megérkeznek, de semmi nem működik könnyen, hisz ki akarnak törni a helyükről, keresik és meg is találják a szabadulás útját. Úgyhogy Lawrence feje egyre csak fő, hogy miként tudna közel kerülni a matriarchális berendezkedés szerint élő csordához. Tudja, hogy a csorda vezérét, a legidősebb nőstényt kell először megnyernie magának ahhoz, hogy valóban oltalmat tudjon nyújtani ezeknek a sérült lelkű, ám annál csodásabb személyiségű állatoknak. És Lawrence megcsinálja a lehetetlent. Bár a könyv elején elmondja, hogy nem ő az elefántsuttogó, hiszen őt tanították meg erre a nyelvre az elefántok, én mégis úgy gondolom, hogy Mr. Athony volt a legnagyobb elefántsuttogó a világon. Nem csak megérti az elefántokat, hanem úgy akarja a bizalmukat elnyeri, hogy közben nem játszópajtást nevel belőlük, hanem tiszteletben tartja a csordát, a csordaszellemet és azt, hogy mégiscsak vadállatokról van szó, akik bármelyik óvatlan pillanatban halált okozhatnak a hozzá nem értő embernek.

"A vadonban tanyázni valóságos gyógyír a léleknek. Ősi ösztönök ébredeznek, elfelejtett képességeket tanulunk újra; tudatunk kitisztul, éberek leszünk, és új ritmusban lüktet az élet."

Mind a könyvről, mind erről a hihetetlen emberről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Amikor befejeztem a történetet szinte viszketett a kezem, hogy elölről kezdjem az egészet. Hogy újra elmerülhessek a vad afrikai tájban, hogy megismerhessem a zuluföldön élő törzseket, szokásaikat, hiedelmüket és hogy minél többet találkozhassak a csorda tagjaival: Nanával, Frankie-vel, Mnumzane-nal és a többiekkel. 

Rengeteget tanultam ebből a könyvből az elefántokról. Egyszerűen elképesztő állatok. A csorda felépítése, a matriarchák gondoskodó viselkedése, ösztöneik, amellyel a vadon veszélyeit ki tudják cselezni, a halálhoz, a születéshez, a többi állathoz való viszonyuk egyszerűen CSODA, így nagybetűvel. Hiába mi vagyunk a teremtés koronái, lenne mit tanulnunk ezektől az állatoktól. És Lawrence Anthony pontosan ebben több (és még persze sok másban is) tőlünk: hagyta magát tanítani az elefántok által.

"Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, hogy mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember – ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van."

A könyv stílusa egyébként igazán olvasmányos, esténként sajnáltam letenni. Tipikusan csak a "még egy fejezet" játékát játszotta velem esténként. Anthony szépen, egyszerűen mesél nekünk. Nekünk, akik itt élünk a betondzsungel közepén, akik hajtjuk azt a bizonyos mókuskereket, akik beleszürkülünk néha a szürke hétköznapokba. Egy picit színesebbé, szagosabbá, reménykeltőbbé teszi a világunkat ezzel a történettel. Ugyanakkor megmutatja ennek a csodás, vad és kegyetlen kontinensnek az árnyoldalát is: orvlövészek, értelmetlen és az állatokra nézve pusztító hatású törzsi szokások, a természet megállíthatatlan ereje mind-mind terítékre kerül. Szerencsére a szomorú események mellett (volt amit megkönnyeztem) nagyon sokszor baromi vicces sztorikat is kapunk. Az egyik kedvencem Anthony francia feleségének, Francoise-nak ölebként tartott kiskutyájával esett meg. Természetesen egy vadállattal szemben akart bizonyítani a kis vakarcs, aminek majdnem végezetes következménye lett, de szerencsére mindkét fél túlélte az atrocitást, bár azt hiszem az öleb egy életre megtanulta a leckét.

Én a magam részéről óriási köszönetet mondok a Park Kiadónak, amiért elhozta hozzánk ezt a csodás könyvet és nagyon sajnálom, hogy nem kapott nagyobb visszhangot eddig, mert igazán megérdemelné, hogy minél többen olvassák és szeressenek bele! Remélem lesz olyan, akinek meghozom hozzá a kedvét!

Mielőtt ennek a posztnak a megírásához leültem volna, kicsit utána néztem Lawrence Anthony életének. Sajnos már nincs közöttünk ez a csodálatos ember, 2012-ben hunyt el, viszont a munkásságának nem lehet szerintem nagyobb elismerése, mint az, ahogy a rezervátumban élő elefántok "búcsúztak el" tőle. A hatodik érzékükkel megérezték mi történt és elmentek a házhoz gyászolni. Nyugodtan, egymás mögött masíroztak fel és két napig, étlen-szomjan álltak a ház körüli kerítésnél, majd szépen elindultak vissza abba a rezervátumba, amit többek között Anthony tevékenységének köszönhettek. Ennél szebb búcsúztatót szerintem maga Lawrence sem kívánhatott volna!


Kiadó: Park
Kiadási év: 2014
Fordította: Lukács Laura

6 megjegyzés:

G.F. Zsú írta...

Szia!
Nagyon szépen írtál a könyvről. Kíváncsi lettem rá. Amint tehetem el fogom olvasni. További jó olvasgatást! Zsú

katacita írta...

Múltkor valaki írta valahol, hogy ő mindig furán néz azokra az emberekre, akik azt mondják, hogy jobban szeretik az állatokat az embereknél. Én meg nem értem, hogy mi ebben a fura. :)
Igaza van az előttem szólónak, tényleg nagyon szépet írtál a könyvről! Én képtelen vagyok állatos könyveket olvasni, mert még akkor is összeszorul a szívem, ha valaki összenyom egy hangyát (mondom ezt egy olyan estén, amikor 4 lepkét ölettem eddig meg a pasival, a harmadiknál már visítva és bőgve rohantam ki a szobából, szegény macska jól megijedt:D).
Az elefántok hihetetlenül cukik, főleg a kicsik, de a nagyokat is szeretjük :)

Mariann írta...

Annyira meghoztad hozzá a kedvem, hogy ma reggel az első utam a könyvesboltba vezetett, és megvettem az egyetlen példányt ami volt:-) Ezt viszem majd magammal a Balatonra, azt hiszem meghatározza majd a hangulatot, és ennek a könyvnek az emlékével gondolok majd vissza a nyaralásra. Köszönöm szépen:-)

Nikkincs írta...

Zsú: ennek nagyon örülök, remélem, te is úgy fogod szeretni mint én.

katacita: erre csak annyit mondanék, hogy 13 évig volt kutyánk és annyi szeretetet kaptam tőle önzetlenül, amit azóta is hiányolok. Ja, és pl. benne soha nem csalódtam, nem úgy mint egyes emberekben...
Köszi!
Jaj, most ezen a lepkésen jót nevettem, bocsi! Hát én múltkor egyedül kellett levadásszam őket egy hotelszobában, de hős voltam és sikerült :)
A könyv óta teljesen másképp tekintek az elefántokra, hihetetlen állatok.

Mariann: hűha, tényleg? Nagyon remélem, hogy szép emlék lesz a Balaton mellé majd, biztos vagyok benne, hogy téged is elvarázsolnak majd Nanáék. Majd írd meg, hogy tetszett!

Mariann írta...

Szia!

Elnézést a késői válaszért, pedig már régóta el akartam mondani, hogy nagyon nagyon tetszett a könyv!! A Balatonon olvastam el, és azt hiszem örökre összefonódott bennem az a hét ezzel az olvasmányélménnyel! Teljesen lebilincselt, szinte le sem tudtam tenni, és ugyanazt éreztem utána amit Te is, hogy újra szeretnék velük találkozni, izgulni az elefántokért, megismerni az ottani törzseket, és ezeket a nagyszerű embereket! Sokszor aggódom az állatvilág, és a természet sora miatt, de amikor ezek az önfeláldozó emberek az eszembe jutnak, úgy érzem van még remény..A képeknek pedig külön örültem, folyton visszalapoztam mindegyikhez, amikor róluk olvastam, és próbáltam elképzelni őket az adott történésekben. Sok könyvet vittem még magammal, de ez után a könyv után egyszerűen egyik sem tudott lekötni, nagyon magasra tette a lécet, semelyik nem ért a nyomába..Nemcsak az idei olvasmányaim közül emelkedik ki, hanem jó néhány év könyvei közül is, amiket valaha olvastam. Legfőképpen azért mert igaz történetről van szó, minden valódi benne, nincs nap, hogy ne gondolnék arra a hihetetlen emberre, aki egy kicsit engem is megmentett az elefántokkal együtt..Soha nem fogom elfelejteni ezt a könyvet, és ezeket az embereket!
Még egyszer köszönöm, Nélküled nem találtam volna rá!
Boldog új évet Neked, és sok sok kedves olvasásélményt!:-)
Mariann

Nikkincs írta...

Mariann: hűha, örülök, hogy írtál és hogy ennyire maradandó élményt kaptál te is ettől a könyvtől. Nagyon jó érzés, hogy más is megismeri ezt a csodaszép történetet az ajánlóm után :)
Köszönöm, neked is boldog új évet kívánok és hasonlóan szép könyveket jövőre is!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...