2019. július 7., vasárnap

Júniusi könyvmánia

Egy hetes késéssel ugyan, de sikerül a júniusomat zárnom. Könyves téren abszolút rendben volt ez a hónap, sőt, az Ünnepi Könyvhétnek és a Margó Irodalmi Fesztiválnak köszönhetően tobzódtam a könyvekben.

BESZERZÉSEK

Rég volt már, hogy 6 könyvet tudhatok magaménak egy hónap alatt, ez most újra megtörtént. A Könyvhéten tudtam, hogy be fogom szerezni Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című kötetét és Krusovszky Dénestől az Akik már nem leszünk sosemet is. A Margóra most idén látogattam ki először, de elmondhatom, hogy annyira magával ragadott a hangulata, hogy innentől rendszeres látogatója leszek. Két beszélgetést hallgattam végig, mindkettő szuper volt, tele jobbnál jobb gondolatokkal, érdekességgel és naná, hogy az emlegetett könyveket is megszereztem utánuk. Az egyik a Poket új kiadványa, Szabó Magda Az őz regénye. Itt Juhász Anna beszélgetett Orvos-Tóth Noémivel és Vecsei H. Miklóssal a kötetről. Imádtam őket hallgatni, főleg, hogy annyira különbözően látták a történetet. A másik beszélgetést szintén Juhász Anna moderálta, Jolsvai Júliával beszélgettek a most megjelent Szabó Magda életműsorozat két új kötetéről, amelyből Borbély Alexandra olvasott fel részleteket. És meg is hozta a kedvemet az Üzenet odaátra kötethez, amelyet a Bookline buszon kedvezményesen meg tudtam venni PuPilla támogatásával a háttérben.
Közben hó végével befutott az előrendelt Ahol a folyami rákok énekelnek könyvem Delia Owenstől. Most már kicsit bánom, hogy ennyire nagy lelkesedéssel rendeltem meg, elég vegyes véleményeket olvastam róla. Utolsóként egy ajándék érkezett hozzám, mégpedig Márai Sándor Eszter hagyatéka a Zsebkönyvtár sorozatból. Úgy érzem júniust teljesen kimaxoltam.



OLVASÁSOK

Egy viszonylag normál hónapot zárhatok: 5 könyvet olvastam el. Elsőként Rubin Esztertől az Árnyékkertet, amelyet mindenki az egekig magasztal, de nekem a végén lévő csavarral együtt nagy csalódás lett. Folytattam a sort Laetitia Colombani A hajfonat kötetével, amely sokkal több, mint elsőre látszik. Fontos témákkal foglalkozik és nagyon olvasmányos. Aztán Márai Sándortól olvastam el Az igazit (egy újabb vcs-s pipa). Nagyon sok olyan gondolatot találtam benne, ami baromira szíven ütött olvasás közben. Szerintem ez olyan könyv, amely minden életszakaszban más-más mondatával tudja megfogni az olvasót. Aztán jött Celest Ng Kis tüzek mindenüttje, amely sajnos nem érte el számomra az Amit sohase mondtam el színvonalát, de ettől függetlenül nem volt rossz és kíváncsian várom majd a belőle készülő filmet. Zárásként pedig Elena Ferrante Briliáns barátnőjét újráztam, ami újfent hatalmas élmény volt és sok új dologra figyeltem fel, ami az első olvasás izgalmával elkerülte a figyelmem. Ezért is szeretek újraolvasni.

Júliusra nincs terv, igazából annyit szeretnék csak, hogy ezen a két utolsó nyári hónap során ne vegyek könyvet, csak olvassam az itthon felhalmozott kupacot, a várólista-csökkentésben is várnak még rám jó könyvet és remélem, hogy bírom majd még a mókuskerék pörgetését amíg a szabi el nem érkezik, iszonyatosan várom a munka nélküli napokat.

A többiek is zártak:

2019. június 24., hétfő

Témázunk: Távozz tőlem!

avagy kinek milyen mumusa van a könyves témák kapcsán?

Szerintem igen érdekes az e havi téma, legalábbis amint megtudtam, azonnal rápörögtem és bőszen jártak a gondolataim, hogy melyek azok a topikok, amiket olvasás során messze elkerülök és hogy vajon miért is van ez így. Illetve az is elgondolkodtam, hogy változtam-e ezzel kapcsolatban az olvasói létem során?

Csak hogy motiváljam magam a jövőre nézve!

Az általam egyik legjobban került téma általában az étkezési zavarok, főleg a bulimia és az anorexia volt régebben. Talán azért, mert én kistinédzser korom óta a mérleg másik végén álltam, azaz a valóban meglévő többletkilóimmal küzdöttem. Fiatal lányként nem tudtam megérteni azokat a jellemzően szintén lányokat, akik azzal sanyargatják a testüket, hogy alig vesznek magukhoz táplálékot, vagy ha igen, akkor azt utána erőszakkal távolítják el a testükből. Teszik mindezt úgy, hogy ha a tükörbe néznek, legtöbbször egy nagyon vékony lány köszön vissza rájuk. Szóval ha csak meghallottam ezt a két szót, kirázott a hideg és messze, nagyon messze kerültem a témát. Egészen addig, amíg felnőttként egyszer csak én is elkezdtem tudatosan foglalkozni a plusz kilóimmal, az önértékelésemmel és rájöttem, hogy van bizony kapcsolat az én többletem között, meg a között, amit ezek a lányok átélnek. Ráadásul a kezembe került Laurie Halse Anderson Jégviráglányok című könyve, ami ezen "rettegett" témát járja körbe, mindezt olyan érzékenyen és annyi beleéléssel, hogy hirtelen átkapcsolt valamit az agyamban. Azt hiszem azóta nem zavar ez a téma, igazából az zavar inkább, hogy sokszor azt érzem, hogy nem vesszük komolyan azt, ha valaki evési zavarokkal küzd. Nem elég megkérdezni, hogy eszik-e eleget, vagy legyinteni hogy majd kinövi, hanem érdemes segítséget kérni, méghozzá időben, nehogy túl késő legyen.

Van egy másik téma, amellyel kapcsolatban mostanában változott meg szintén a viszonyom: ezek pedig a történelem során bekövetkezett világ-vagy kisebb méretű tragédiák. Irtóztam világ életemben a Titanic témájától (nem, a filmet sem láttam), meg a szívem szorul össze mindig a 9/11 kapcsán is, bár értem és tudom, hogy mindez a történelmünk része és foglalkozni kell vele. Ami most nyitotta fel a szememet az a Csernobil című sorozat. Nem gondoltam volna, hogy én ezt valaha meg fogom nézni. Aztán mégis megtettem és akkora pofon volt ez nekem, olyan ébresztő, hogy azóta is beleborzongok. Szintén rájöttem, hogy vannak olyan esetek, amikor nem lehet homokba dugni a fejünket, hanem tudni, ismerni kell a tényeket, illetve el kell ismerni azoknak az embereknek a teljesítményét, akik igyekeztek a még nagyobb katasztrófát megakadályozni. Szóval Csernobil kapcsán döntöttem el, hogy legyűröm minden félelmemet és a film után a könyvet is, a Csernobili imát is, sorra fogom keríteni. Nem lesz egyszerű menet, nem most fog megtörténni, de érzem annyira fontosnak a témát, hogy én is felnőjek hozzá.



És akkor vannak azok, amelyeknél egyelőre nem tapasztaltam enyhülést:

Ilyenek például a zombik. Nem, nem és nem. És fogalmam sincs, hogy miért, szimplán csak ráz tőlük a hideg. De oly annyira, hogy már a szó hangzásától is kivagyok. Élőhalottak ... Lehet azért is, mert nem olvasok, nem nézek horrort és nagyon kevés fantasyt, szóval eleve nem kerültek bele az olvasói látókörömbe. Illetve az olvasás számomra a teljes kikapcsolódást jelenti, és ők pont, hogy a frászt hozzák rám, nemhogy kikapcsolnának. 

Szintén úgy érzem, hogy az állatkínzás, az olyan könyvek, ahol állatok szenvedése, illetve halála áll a középpontba számomra messzire elkerülendő. Érdekes módon sokkal jobban felzaklatnak ezek, mint amikor gyilkosságokról esik szó. Talán azért, mert egy állat soha nem azért öl, hogy fájdalmat okozzon, hogy bosszút álljon, ők mindezt önvédelemből és a táplálkozás miatt teszik. Hát akkor miért képzeljük mi emberek, hogy felettük állunk és mindent megtehetünk velük? Fiatalságom meghatározó éveit együtt töltöttem egy kutyával, akitől annyi szeretetet, törődést kaptam, mint nagyon sok embertől nem. Őt nagyon nehéz volt elengedni, fájdalmas volt a búcsúzásunk, és azóta is mindig hatalmasat dobban a szívem, ha egy olyan fajtát látok, mint amilyen az én pajtim volt. Talán az állatok kapcsán mindig őrá gondolok, és épp ezért nem szeretném ha az a régi fájdalom ezen téma miatt többször felszínre kerülne.

Az utolsó téma, amit olvasóként nem tudok befogadni az a haldokló fiatalok és esetleges szerelmi történeteik. Nem tudom, talán azért, mert az embert éri amúgy is olyan sok tragédia az élete során és e két téma összekapcsolása nekem túlontúl hatásvadász. Értem itt is a mögöttes tartalmat (bakancslisták és carpe diem), de számomra ez így túl direkt és túl az arcomba van tolva. Van, hogy belefutok kicsit hasonló témába teljesen véletlenül és volt olyan is, ami nagyon-nagyon tetszett, de jellemzően ezek nem a nagy amerikai sikerkönyvek. Itt nem érzem magamban a késztetést, hogy nyissak a téma felé, pl. soha egy percre se fordult meg a fejemben, hogy elolvassam vagy megnézzem filmen a Csillagainkban a hibát

Számomra ezek azok a könyves témák, amelyekre legtöbbször nemet mondok, de mint az első két pont esetében olvashattátok, esély mindig van arra, hogy ez a lista változzon. Érdekes lenne mondjuk 10-20 év múlva elővenni újra és átgondolni, biztos kerülnének fel újak és az is lehet, hogy valamit le tudnék húzni róla.


A Témázó Csapattagok "nemszeretem könyvbéli témái":

2019. június 17., hétfő

Keresztutak

Laetitia Colombani: A hajfonat


Egy újabb történet a könyvtárból, amely igazán kellemes meglepetést okozott. Szeretek a könyvtárban minden egyes alkalommal alaposan körbenézni és A hajfonatot már többször láttam a polcon, mindig is szemeztem vele. Végül a múltkori alkalommal már nem tologattam és nagyon örülök, hogy így tettem.


Igazi női regény ez, három különböző országban, eltérő családi és kulturális háttérrel rendelkező nő regénye. Mindhárom élete olyan fordulóponthoz érkezik, amely alapjában rengeti meg az addigi mindennapjait. Az első, akit megismerhetünk Smita és kislánya Lalita, akik Indiában, Badrapurban élnek. Az érinthetetlenek kasztjába születtek, akik a társadalom legalján helyezkednek el, a legaljasabb munkát végzik és akiknek szinte esélyük sincs innen feljebb kerülni. De Smita nem azt a sorsot szánja a kislányának, és a családjuk kis vagyonát felajánlva a lehetőségért, Lalita végül iskolába járhat. Ám ez a lehetőség sajnos nem úgy alakul, ahogy Smita remélte, ezért hogy a lányának már jobb élete legyen nagyon fontos döntést hoz, amellyel akár veszélybe is sodorhatja a saját életüket. Ám Smita nem alkuszik, tenni vágyik egy szebb jövő érdekében.

"Van úgy, hogy jó arra gondolni, hogy mindennek van vége, hogy a legnagyobb kín, fájdalom is megszűnik egyszer, akár már holnap."

Gulia Palermo városában Szicíliában él és édesapjával viszi a család parókakészítő műhelyét. A lány szinte családtagként gondol a cég összes alkalmazottjára, ő az a 3 lánytestvér között, aki tovább is szeretné vinni az üzletet. Erre sajnos korábban lesz szükség, édesapja balesete miatt a céggel járó minden felelősség a lány nyakába szakad, aki sajnos döbbenten tapasztalja, hogy nem is állnak olyan jól, mint ahogy azt sejtette. A fiatal lánynak hirtelen fel kell nőnie a feladathoz, illetve szívügyekben is viharos korszak köszönt rá. De mint kiderül a szerelmet hozó férfi sem véletlenül toppant be az életébe. 

„Nem tudták, hogy lehetetlen, így hát megvalósították.”
Guilia emlékszik erre a mondatra, amit kislányként olvasott Mark Twain könyvében és olyannyira tetszett neki.

A harmadik szál Sarah-é, aki elismert és befutott ügyvédnő Kanadában. Többszörösön elvált, három gyermeket nevel, de igazából a munkájának és a karrierjének él. Mindig elérhető, mindig 200%-on teljesít, mindig a háttérbe szorítja a családját és a magánéletét, egészen addig, amíg kegyetlen pofont nem kap az élettől. A legnagyobb nehézséggel kell szembenéznie, amely során bebizonyosodik, hogy a támadást onnan kapja, ahová a legtöbbet tette le eddig és amit ő biztosnak gondolt az életében kártyavárként omlik össze körülötte. Vajon fel tud állni ebből a helyzetből?

"A mostani életében minden tervezetten, szervezetten, rendezetten történik. Nem improvizál, a szerepét megtanulta, minden nap, minden héten, minden hónapban, minden évben eljátssza. Családanya, felsővezető, working girl, IT-girl, wonder woman: megannyi címke, amelyet a női magazinok ragasztanak a hozzá hasonló nők hátára, megannyi súlyos zsák, amelyet cipelniük kell."

Úgy gondolom, hogy egy tapasztalt olvasónak a regény elejétől már van tippje arra, hogy az a bizonyos címbeli hajfonat hogyan is fogja összekötni ennek a három nőnek a sorsát, tehát meglepetést ne várjunk ettől a könyvtől. Ellenben az utak találkozásáig nagyon szép íve van mind a három történetnek és mivel folyamatosan felváltva olvashatjuk Smita, Gulia és Sarah életét, egy percre sem válik unalmassá.
Nem kérdés, hogy európai szemmel a legfájdalmasabb sorsa Smitának és Lalitának van és talán az olvasó nekik drukkol a legjobban. Az, hogy Smita a legerősebb a három nő között nem merném kijelenteni. Számomra például Gulia is ugyanolyan erős volt: egy családi tragédia következtében szembe kell néznie nem csak egy szeretett szülő elvesztésével, de az egész addigi életét jelentő családi üzem elvesztésének lehetőségével is. Ráadásul olyan döntést hoz a végén, amely mindenki véleménye szerint bukásra van ítélve, ő mégis bevállalja. És mondhatom, hogy Sarah is bitang erős nő, még akkor is ha sok olvasó nem szereti az ő karakterét, mert hát egy igazi karrierista hidegvérű ügyvédcápa. Pontosan ezeknek a személyeknek lehet a legnagyobbat zuhanni, ők azok, akik sérthetetlennek gondolják magukat, ezért a zuhanás és onnan a felállás nekik lehet a legfájdalmasabb.

A Talmudból jut eszébe egy idézet: „Aki megment egy életet, az egész világot menti meg.”

Szóval miért is ajánlom A hajfonatot? Mert fontos dolgokra hívja fel a figyelmünket. A család fontosságára, a társadalomban kirekesztett sorsban élőkre, arra, hogy mindig lehet másik utat választani és arra is, hogy van, hogy a nehézségek nem véletlenül tesznek próbára minket, mert lehet, hogy a végén valami sokkal jobb vár majd ránk. Szívből ajánlom ezt a könyvet a női olvasóknak, akik szeretnek erős női karakterekről olvasni. Érzelmes történet, megéri időt szakítani rá!


Kiadó: Kossuth Kiadó
Kiadási év: 2018
Fordította: Borsi Éva

2019. június 9., vasárnap

Na de hogy kerül a torta a temetőbe?

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?


Amikor ez ember sokat olvas, akkor nagyon várja azokat az élményeket, azokat a könyveket, amelyek tudnak valami újat adni, nem csak a szokásos klisékre fűznek fel egy unalomig ismert történetet. Rosemarie Eichinger könyve már a címével is kiemelkedik a többi, a gyászt és annak feldolgozását középpontba állító ifjúsági történetek közül. Hiszen ki tudna elmenni egy olyan könyv mellett, amelynek a címe az, hogy Esznek-e a halottak epertortát? Én nem tudtam és örülök is, hogy felfigyeltem erre a rövidke, 150 oldalas kis feel-good könyvre (ha lehet egyáltalán ezt a kifejezést használni a témával kapcsolatban).



Azt persze le kell szögeznem, hogy ez egy ízig-vérig ifjúsági könyv. Mind a főszereplők korát tekintve, mind a téma kidolgozottságát, hisz nem megyünk annyira mélyre, nem vájkálunk hosszasan a szereplők lelkivilágában. Egyszerűen csak nyomon követjük két kiskamasz találkozását, akik jókor lépnek be a másik életébe, hogy egy nehéz szakaszon átsegítsék egymást. A könyv főhőse a 12 éves Emma, aki édesapjával egy temetőben él, hisz apja a sírásó. A lány ennek megfelelően kicsit furább, mint kortársai. Suli után nem a bevásárlóközpontokban korzózik a barátnőkkel, hanem a temetőben látogatja meg számára kedves helyeit, történeteket talál ki az elhunytakról, miközben éli meghitt kis életét édesapjával kettesben. Egy nap azonban a "megszokott" temetőlátogató vénasszonyokon kívül egy fiú is feltűnik, aki nap nap után nem csinál mást, csak ül egy sírnál. Ő Peter, aki egy banális baleset folytán elvesztette ikertestvérét. A halálát követően a fiú családja nem tud vigaszt nyújtani egymásnak, ezért a fiú ikertestvére sírja mellett keres magának gyógyírt a lelki sebeire. Persze Emma nem bírja a fiút nem megszólítani és így a fura lány és a hallgatag fiú közösen elindulnak azon az úton, ahol mindkettejük életének krízishelyzetére talán egy barátság lesz a megoldás.

"– Los Días de los Muertos. Mond ez neked valamit?
– Életemben nem hallottam.
– A halottak napjai. A mexikóiak úgy tartják, hogy a halottak november első két napján meglátogatják a családjukat. Ezért ilyenkor rikító sárga körömvirágot szórnak a halottaik sírjától a házuk kapujáig, hogy a halottak odataláljanak. A házakat feldíszítik, és napokig főznek rájuk.
– Kikre?
– A halottakra, te süket! Az egész ország ünnepel. Csontvázakat csinálnak papírmaséból, halálfejeket cukormázból vagy csokiból. Arrafelé, aki meghal, attól még családtag marad. Nem szakadnak el tőlük csak azért, mert meghaltak. Érted?"

Több dolog miatt szerettem nagyon ezt a könyvet. Egyrészt üdítő volt Emma kistinédzser narrációja, a mód, ahogy ő látja a világot. Hogy mindig mindent visszavezet a halálra, az elhalálozás lehetséges módjaira, ugyanakkor sokszor pont azt a támaszt nyújtja ezekkel a bizarr kijelentésekkel, amelyre a másik félnek szüksége van. Tetszett, hogy Peter vesztesége miatt kezdi ő maga is édesapját kérdezgetni azokról az időkről, amikor elvesztette az édesanyját. Mert látja, hogy a fiúnak micsoda fájdalom az ikertestvére halála, és kezdi felfogni, hogy az, hogy ő nem emlékszik az édesanyja halálára, az még nem jelenti azt, hogy őt ne érte volna veszteség. Pláne, amikor az édesapja ajtaján egy új nő kopogtat. És az apuka, őt sem sem szabad kihagynom. Egy csudapofa volt, aki rajong a lányéért, aki isteni kajákat főz, néha ugyan elég bizarr hozzávalókkal kísérletezik a konyhában, de a végeredmény mindig fenomenális. És aki talán kap egy új esélyt az élettől.

"– Hiányzik?
– Igen – a válasz gyors és határozott.
– És mikor hiányzik a legjobban?
– Amikor curryt készítek. Az volt a kedvenc étele. Vagy amikor összetekered a palacsintát. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő. Reggelenként érezni vélem a fürdőszobában a samponja illatát, pedig soha nem használjuk azt a sampont. Ha tulipánt látok, mert az volt a kedvenc virága. Eső után, mert imádta beszívni az esőáztatta kert illatát. Amikor alszol, mert néha pont úgy horkolsz, mint ő."

Szerettem amiatt is, hogy Peter milyen szép fokozatosan nyílik meg Emma felé. Hogy bár kezdetben valóban nagyon-nagyon furcsának találja ő is a lányt, a lakhelyét és az egész gondolkozását, egy idő után meglátja Emma értékeit. Rájön arra is, hogy bár ő a szülei támogatását várja a gyász feldolgozásában, de egyszerűen akkor sokk érte a családot, hogy talán neki, az immár egyedüli gyermeknek kell megtenni a szülők felé az első tapogatózó lépéseket, hogy észrevegyék, hogy van még miért és kiért felállniuk és tovább működniük mint család.

"Ha meghal valaki, akit szerettünk, az nehéz ügy. Kicsit olyan érzés, mint egy feneketlen lyuk. Hiába nyúlkálunk bele, nem érzünk semmi fogódzót, csak a nagy sötétség van."

De a legjobban a humoráért szerettem ezt a könyvet. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen témájú könyv olvasása közben ennyiszer fogok felnevetni, vagy ennyiszer csóválom majd Emma beszólásain, akasztófahumorán a fejem. De így történt. És épp ezért azt gondolom, hogy remek könyv ez, tud újat mutatni és mondani a témában. Csak ne várjunk tőle olyan mélységet és kidolgozottságot, mint egy felnőtteknek szóló regénytől.


Kiadó: Kolibri
Kiadási év: 2017
Fordította: Nádori Lídia

2019. június 8., szombat

2 + 2 könyv az idei nyárra

Rég nem írtam évszakos posztot, igazából a mostani nyárra sem szándékoztam. Csakhogy ad1) olvastam a többiekét és kedvet kaptam ad2) én vagyok az kis szerencsétlen, aki pont egy ilyen szuper nyári idős 3 napos hosszú hétvégére betegszik le és ül otthon szomorúan a 4 fal között papírzsepikkel és vitaminokkal körbebástyázva. Úgy gondoltam ezzel a poszttal saját magamat vidítom fel a nyárra és a tervezett olvasmányokra gondolva. Hirtelen 2 + 2 könyv jutott az eszembe, ami tuti sorra fog kerülni az elkövetkező 3 hónap során. Ebből kettő egy ideje már vár a sorára, kettőt pedig szeretnék újraolvasni.



Szabó Magda: Zeusz küszöbén

Tavaly olvastam tőle a Hullámok kergetését, amely az írónő férjével megtett külföldi útjairól szóló amolyan napló volt. Nagyon élveztem és már akkor elhatároztam, hogy az idei nyaralásomra majd a Zeusz küszöbént fogom magammal vinni. Régóta nem volt részem amolyan igazi nyaralásban, picit minden évben döcög, billeg az egész, külföldi kiruccanásról már nem is álmodozom, azt majd Szabó Magda szállítja nekem. Vele eltölthetek pár napot Görögországban, amely amúgy is kedves hely a szívemnek, hiszen oda kétszer is eljutottam már és csodás emlékeket őrzök róla. Végül is arra is jó lesz ez a könyv, hogy értékelni tudjam azt amiben volt már részem, még akkor is ha azóta nem úgy alakultak a nyarak, ahogy szerettem volna. Tehát a Zeusz küszöbén tuti befutó lesz augusztusban. Reszkessetek görög istenek, jövök!

Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt

Az Amit sohase mondtam el az egyik legnagyobb élményem volt idén télen, ezért utána rögtön megvettem a frissen megjelent Kis tüzek mindenüttet is. Érzem, hogy legalább olyan gondolatébresztő és gyomrost adó történet lesz, mint az elődje. És bár nyáron néha vágyom a vízpart melletti limonádékönyvek könnyedségére és gondtalan hangulatára is, mégis tudom, hogy ezt a könyvet nem fogom megbánni. Ezt már most június során igyekszem elolvasni és remélem majd az év végi visszatekintés során elmondhatom, hogy Celeste Ng írásaira ezután mindenképpen oda fogok figyelni.

Julie Orringer: Légzőgyakorlat fuldoklóknak

Borítóját tekintve tiszta nyári laza olvasmányt sejtet ez a könyv és pont ez a tipikus esete annak, hogy ne ítéljünk a borító alapján. Ugyanis ezt a novellagyűjteményt már olvastam és elég kemény történeteket rejt. Mégis hatalmas élményként él bennem több története, ezért is gondoltam arra, hogy ideje lenne újra elolvasni az egészet. Az idei évben nagyon megszerettem a novellákat, hiszen ha nincs is ideje minden nap hosszabban olvasnia az embernek, egy-egy rövidebb írás a munkahelyre utazva, vagy este otthon még simán beleférhet. Ráadásul én pl. ha vízparton/uszodában olvasok, akkor van, hogy az olvasás mellett az aktívan fejemből kifelé bámulás a kedvenc elfoglaltságom, ami tevékenység szuperül kivitelezhető két rövidebb novella elolvasása között.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Van ez a kis könyv, a Nyarak könyve, amely szerintem könyvespolcom legszebb kiadványa. Nagyon szép élményeket köthetek hozzá ezen felül is: ekkor találkoztam egy kedves barátnőmmel IRL is, együtt mentünk a könyvbemutatóra az egyik Könyvfesztiválon és hát maga a könyv is hatalmas szerelem számomra. Most PuPilla juttatta újra az eszembe, így csatlakozok mellé a nyári olvasásában. Számomra a Nyarak könyve az összes gyermekkori, ma már retróként emlegetett nyaraimat idézi fel. Azt, hogy mennyire boldogok és önfeledtek voltunk akkor, hogy mennyi szuper dolgot csináltunk egy nyár, nyaralás alatt mindenféle kütyük nélkül és hogy milyen csodás helyek vannak Magyarországon belül is. Nagyon-nagyon vágyom egy olyan nyaralásra, amitől visszakapom - ha csak néhány órára is - ugyanezeket az érzéseket, és ha idén ezt csak úgy kaphatom meg, hogy immár harmadjára olvasom el a Nyarak könyvét, akkor nem fogok hezitálni.


A posztot ihlető bejegyzések:

2019. június 2., vasárnap

A májusi könyveső

avagy zárjuk le a tavasz utolsó hónapját!

Igen, engem is megviselt ez a májusi időjárás, de nagyon-nagyon igyekeztem a jó oldalát nézni a dolgoknak. Tök hangulatos volt behúzódni egy-egy eső elől egy hívogató kávézóba, vagy épp teázóba és előkapni a táskámban rejtőző épp aktuális olvasmányomat, szóval túl lehetett élni ezt a sok csapadékkal járó májust is. Talán ennek köszönhető, hogy mind a könyvvásárlási, mind az olvasási kedvem a magasba hágott.

BESZERZÉSEK

Igazából egy könyv volt a csőben, amit tudtam, hogy mindenképpen beszerzős lesz, ez pedig Böszörményi Gyula Ambrózy-sorozatának legújabb kötet, a Szer'usz világ. Ezt mindenképpen a polcomon szerettem volna tudni a többi kötet mellett és már olvasom is. Annyit mondhatok, hogy Márikának köszönhetően eddig ez a legviccesebb kötet.
Mostanában megint szeretek be-beugrani csak úgy nézelődni a könyvesboltokba és az egyik ilyen terápiás nézelődésem alkalmával impulzusvásárlás eredményeként landolt a kosaramba két könyv. Az egyik Bjarte Breiteig Fantomfájások kötete volt. Felcsaptam az első oldalnál, beleolvastam majd úgy döntöttem kell és kész. Érdekes kis kötet volt, de simán jó lett volna könyvtárból. A másik pedig nagyon felcsigázott a boltban. Ez volt Rubin Esztertől az Árnyékkert. A könyvesboltban találkoztam ezzel a könyvvel először, a fülszöveg meggyőző volt, aztán persze láttam, hogy már születtek róla szuper értékelések és úgy gondoltam ej de frankón választottam. Ööö...hát úgy tűnik, hogy annyira nem. Mérges vagyok erre a könyvre, de majd igyekszem külön posztban kifejteni, hogy miért.
Volt még egy harmadik hirtelen fellángolásom, és ez lesz az, amit tuti nem bánok meg. Voltam a Fortepan Minden a múltam c. kiállításon (imádtam, menjetek el ti is, én újrázáson gondolkozom), ahol elcsábultam Szerb Antal A Martian's Guide to Budapest címet viselő kis budapesti útikönyv féleségére. Annyira imádok Budapestről és a régi időkről olvasni, újabb és újabb információkat magamba szívni, hogy amikor ezt a könyvet megláttam a korabeli fotókkal úgy döntöttem megérdemlem.



OLVASÁSOK

Olyan történt, ami már rég nem: összesen 9 könyvet olvastam el. Magam sem értem hogyan, pedig eskü ott voltam. Kezdtem Jodi Picoult Ítéletével, ami egy nagyon érdekes témát helyez a középpontba, mégis azért érződött rajta szerintem, hogy az írónő egy korai regénye. Aztán Sarah Pinborough Ha addig élek isével folytattam, ami számomra a leggyengébb könyve eddig. Után jött a Nász és téboly Böszörményi Gyulától, amivel kipipálhattam a 2019-es várólista-csökkentést. De olyan jó könyveim vannak a listán, hogy megyek tovább, nem állok meg a 12 könyvnél. A sorban a következő az újonnan beszerzett Fantomfájások volt (ami amúgy szuper utazós könyv a kis méreténél és a novelláknál fogva), majd Mörk Leonóra A porcelánlány címet viselő kedvesen egyszerű, mégis élvezhető romantikus könyvének adtam egy esélyt. Picit csalódásként éltem meg ezután Szabó Magda Csigaházát (van, ami nem véletlen maradt szerintem a fiókok mélyén). Az utolsó három könyvet pedig a könyvtárnak köszönhetem és ebből egy nagyon köze került a szívemhez. Anna Cathrine Bomann Agathe c. kisregénye élvezetes olvasmányom volt, de amit legjobban szerettem ebben a hónapban az Rosemarie Eichinger Esznek-e a halottak epertortát? ifjúsági regénye volt. Ez valami tünemény, és bár a témáját tekintve szomorú, mégis humoros és kedves tudott maradni végig. Zárásként a kortárs Témázás után egy versantológiát választottam: Szabó T. Anna - Lackfi János játékából született meg A nő meg a férfi. Kortárs versek közül nem ez a kötet lesz a kedvencem. De próbálkozom tovább.

Amúgy jelenleg rajtam van a könyvvásárlási láz, szuper kötetek jönnek a Könyvhétre, szóval a júniusom szerintem a vásárlási oldalról lesz erős, de majd azt mondom, hogy a nyári szabadságra gyűjtöm a könyveket.


A többiek májusa:

2019. május 30., csütörtök

A pszichológus is ember

Anne Cathrine Bomann: Agathe


Többek között azért is szeretek könyvtárazni, mert jó néhány könyv esetében megadta már nekem a végső lökést az olvasásukra és egyáltalán nem bántam meg. Az Agathe című gyönyörű, ámde igen vékonyka könyvecskével is pontosan ugyanígy jártam. Vacilláltam még vele a Könyvfesztiválon, mert érdekelt volna, de mikor a könyvtár polcán megláttam, már semmi nem tartott vissza, hogy vigyem magammal haza. Bár kicsi, kompakt könyv ez, a mondanivalója annál fontosabb.

 

Mivel nekem az egyik kedvenc sorozatom a Terápia, ezért már a történet elejétől lubickoltam a hasonló közegben. Adott egy terapeuta, aki épp a visszavonulása előtt áll, visszaszámol, illetve pontosan tudja, hogy nyugdíjazásig éppen 800 terápiás alkalmat kell még levezényelnie. Csakhogy egy nap új páciens jelentkezik, Agathe, akit semmi pénzért nem akar elvállalni az orvos, mert komplexebb problémát lát benne, minthogy a fennmaradó idejében segíteni tudna rajta. Aztán a nő annyira kitartó, hogy mégis elkezdik együtt a közös munkát, ami a pszichológus életére is hatással lesz.

"Tényleg minden ember ennyire nyomorult lelkiállapotban van, vagy csak én találkozom kizárólag boldogtalanokkal? Van-e bárki a világon, aki elégedetten hajtja álomra a fejét, és tudja, miért kell felkelnie másnap?"

Szépen építkező történet az Agathe. Már az elején át tudjuk érezni, hogy a terapeuta mennyire ki van égve, mennyire megcsömörlött a páciensei problémáitól. Pontosan Agathe ügye lesz az, amely kibillenti ebből az unott, belefásult állapotból, aki miatt mind a jelenlegi pácienseire, mind a közvetlen környezetében dolgozó titkárnőre is máshogy tekint majd. Ahogy Agathe hétről hétre megjelenik az orvosnál és ahogy hétről hétre fejtik fel a nő boldogtalanságának okát, a doki is úgy veszi észre maga körül a dolgokat. (Kicsit olyan volt ez a folyamat számomra, mintha egy fekete-fehér film szép lassan színesbe fordul.) Egyrészt mivel egy idő után valóban segíteni akar a nőnek, mintha visszanyerné hivatásába és magába vetett hitét, és próbálja azonosítani, hogy mikor és hol vesztette el ifjonti lelkesedését a szakmája iránt. Másrészt a hónapok által kezelt pácienseihez is másként áll hozzá: van, akit igyekszik kirángatni egy-egy váratlan helyzettel az addig megszokott terápiából, van, aki felé nagyobb részvéttel fordul. De a legnagyobb dolog az, hogy a saját életére telepedő démonokat, félelmeket próbálja majd legyőzni.

"És azt hiszem, próbálkozom is, de az élet folyton megszökik előlem. Ott van; olyan közel, hogy a szagát is érzem. – (…) – De egyszerűen nem tudok rájönni, hogyan lép be oda az ember."

Amit nagyon szerettem a könyvben, hogy olyan szépen, szívfájdítóan szépen tud írni a sok negatív emberi érzésről, történésről. A magány, az időskori magány, az élet alkonyával, a "hasznosság" érzetének elmúlásával nagyon sokat foglalkozik, de ugyanilyen központi és visszatérő téma a halál, az elmúlás és a gyász is. És ettől függetlenül is, hogy pont ezek a témák járják át a regényt, valahol van egy pozitív üzenete is: soha nem késő változtatni, és van, hogy a segítség, a támogatás pont onnan jön, ahonnan nem várja az ember.

"Miért – mindig ugyanígy kezdődött – nem mondta el senki, mi történik a testtel, amikor az ember megöregszik? Miért nem mesélt senki a fájó ízületekről, a felesleges bőrről és a láthatatlanságról? Az öregedés, tűnődtem, miközben elöntött a keserűség, mindenekelőtt arról szól, hogy észrevesszük, hogyan távolodik el egyre jobban egymástól az ember énje és teste, mígnem egy nap teljesen idegenné válik önmaga számára. Mi ebben a szép vagy természetes? És abban a pillanatban, hogy a lemez végére ért, és a csend magamra hagyott a nappaliban, megérkezett a kegyelemdöfés: nincs kiút. Ebben az álnok, szürke börtönben kell élnem, amíg meg nem öl."

Ami miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett a könyvvel, az a terjedelme. Olvastam volna még. Jobban örültem volna, ha bizonyos esetek esetében sokkal mélyebbre megyünk, jobban megértjük és látjuk is a történetek kifutását. A lezárás is csak amolyan sejtetős, ránk bízza az író a történet végének továbbgondolását. Szerintem olyan sok fontos témával dolgozott a maga is pszichológusként praktizáló írónő, hogy az megérdemelte volna egy hosszabb terjedelmű regényt. A tehetsége, a szép képeket elénk vetítő, gördülékeny stílusa határozottan megvan hozzá, így én várom hogy legközelebb mivel rukkol majd elő. Addig is ajánlom az Agathe-ot mindazoknak, akiknek szükségük van néha egy kis megállásra, egy-egy kapaszkodóra amikor elbizonytalanodunk, hogy mégis miért csináljuk azt, amit úgy hívnak hogy élet.


Kiadó: Jelenkor
Kiadási év: 2019
Fordította: Petrikovics Edit
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...