2017. november 18., szombat

Filmélmény: Gyilkosság az Orient expresszen (háromszor)

Agatha Christie nagy sikerű krimijének legújabb feldolgozására muszáj volt elmennem, mert nagyon szeretem a könyveiből készült filmeket. Bár már amikor csak a trailert láttam, úgy gondoltam, hogy nem azt az élményt kapom majd, mint amit én várok, vagy amit a könyv nyújtott nekem, hiszen nem tudtam másra figyelni, csak arra, hogy miért van Poirot-nak ekkora (és szerintem baromi nevetséges) bajusza? Minden Poirot-rajongó tisztában van a híres belga detektív és a bajusza kapcsolatával, de úgy érzem, hogy egyik könyv olvasása közben sem vizionáltam ekkor arcszőrzetet Poirot-nak. Szóval elég szkeptikusan ültem be a Kenneth Branagh főszereplésével készült legújabb adaptációra, mégis a legvégén úgy gondoltam, hogy nem is a bajusz volt a fő problémám.

Az Orient expressz története szerintem Agatha Christie egyik legjobbja. Sajnos korábban láttam belőle az egyik, az 1974-es szintén nagy sztárokat felvonultató filmfeldolgozást, mint hogy olvastam volna a könyvet és a végén emlékszem, hogy tátott szájjal ültem a "megoldás" felett. Eleve imádom Christie-ben, amikor kis helyre összezárja a szereplőit, ugyanakkor itt valóban csavaros az ügy és Poirot maga is hatalmas erkölcsi dilemmába ütközik a végén. Az 1974-es feldolgozás emlékeim szerint teljesen hűen adja vissza a könyvet, és a nagy nevek persze dobnak a filmélményen még egyet. Albert Finney jól hozza a kis belga karakterét, sőt, a végén, a nagy revelációkor ijesztő volt a bűntény felfedésekor számomra, már-már féltem, hogy ő fog lesújtani és nem a törvény keze.

Forrás

Aztán ahogy David Suchet belebújt Poirot bőrébe a tévésorozat sikere után szépen elkezdődött a regények filmes feldolgozása is, így a Gyilkosság az Orient expresszené is. Számomra Poirot karaktere évek óta eggyé vált David Suchet nevével. Hatalmasat alakít a színész, teljesen átlényegül, szerintem szívét-lelkét beletette Poirot megformálásába. Épp ezért a 2010-es feldolgozás lesz az örök kedvencem. Minden stimmel benne. A hangulat, a szereplők, a kosztümök és a végén a lezárás is. Éreztem azt az elszigeteltséget, a fojtogató közeget, amit az expresszen utazók is érezhettek. A végén pedig Poirot nagy döntésének a súlyát is át lehetett érezni. Telente sokszor újranézem, mert baromi hangulatos.

Forrás

Szóval voltak is, és nem is voltak elvárásaim a 2017-es feldolgozás felé. Egyrészt kíváncsi voltam a nagy nevekből álló színészgárda szereplésére, meg arra, hogy mennyire maradnak hűek a regényhez, és persze arra, hogy Branagh mennyire illetve hogyan értelmezi át Poirot karakterét. Sajnos úgy érzem, hogy eléggé, ami nekem a legnagyobb csalódást jelentette. Az ő értelmezésében Poirot hatalmas sztár, mindenki ismeri, és rengeteg olyan jelenetet kapott, ami olyan irányba vitte el a karaktert, hogy egy kvázi akcióhős kerekedett belőle. Poirot nem szokott verekedni, nem rohan a gyanúsítottak után ki a télbe a semmi közepén, Poirot csak ül, megfigyel, az embereket, a részleteket, a reakciókat, egyszóval dolgoztatja a kis szürke agysejtjeit. Így számomra a regény központi karakterét teljesen más irányba vitték el. A film közben próbáltam azzal menteni, pontosabban igazolni ennek az újfajta értelmezésnek a jogosságát, hogy ezzel a mostani fiatalokat akarják közel hozni Agatha Christie-hez, de szerintem aki ennek a feldolgozásnak a hatására kezd el Christie-krimiket olvasni, hatalmasat fog csalódni, hisz ezek a könyvek nem az akciókról szólnak. A többi karakteren ejtett változtatáson már annyira fent sem akadtam, nekem Poirot idegensége bőven elég volt, hogy ne tudjam úgy élvezni a filmet, mint ahogy szerettem volna. Két színész játékát szerettem benne: Johnny Depp tökéletes volt Ratchett szerepére, pont olyan utálatos, alattomos és számító volt, mint ahogy könyv alapján képzelném (és végre egy Deepre illő szerep - bocs). Illetve Michelle Pfeiffer Mrs. Hubbardként is nagyot szólt nálam. A többiek amolyan statisztaként keringtek Branagh körül.

Forrás
 
Ami ellenben nagyon tetszett a mostani feldolgozásban az a kosztümök és a helyszínek, illetve a tökéletes és csillogó, minden luxust magába foglaló Orient expressz, azt szerintem nagyon sikerült eltalálniuk a készítőknek. Lehet, hogy sokszor a nem megfelelő színészi játék miatt, de én bizony inkább magára az expresszre figyeltem. A végén még a lezárásban is csalódtam, iszonyatosan hatásvadász lett, itt is bele-átírtak dolgokat, amik nincsenek a regényben, plusz az utolsó képkockákban belengetett folytatás lehetőségén is már csak nevetni tudtunk, hisz aki azt a könyvet olvasta, tudja, hogy ott a gyilkosság idején Poirot már a hajón volt. De ez egy újabb fejezet lesz, ha Branagh folytatja (amit szerintem nem kellene, szeretném inkább a Sok hűhó semmiért alakítása miatt megőrizni őt az emlékezetemben).

A könyvről ITT írtam korábban.

2017. november 6., hétfő

A kezdetek

A témázós csapat a mostani fordulójukra meghívott engem is, és bár kezdetben megriadtam a témától, úgy döntöttem megpróbálom, hisz érdekes "feladat" elé állított. Az e havi téma a MÁSRÓL SZÓLUNK - azaz kreatív írás egyazon kezdőmondatra. Lássuk!

Forrás
Ülök a padon ... a kedvenc parkomban. Ölemben könyv, mellettem egy adag kávé illatozik a papírpohárban miközben az őszies napsütés simogatja az arcom. Kicsit felpillantok a könyvemből, mert hirtelen a parkba özönlik néhány igen virgonc lurkó. Mosolygok önfeledt játékukon, látszik, mennyire várták már, hogy kiszabadulhassanak az iskola épületéből és élvezhessék még ezt a késő nyarat idéző időjárást. Ahogy nézem bolondozásukat, eszembe jut életem egyik legfontosabb padja. Az iskolapad. 

Hihetetlen, hogy a legelső nap és az az első év, az írás és olvasás órák a mai napig milyen élénken élnek bennem. Emlékszem a sötét szoknyás, fehér blúzos önmagamra, akinek Anyukája mindig két copfba fogta a haját, és akin az egyetlen színes dolog a piros cipője volt. Emlékszem, mennyire szorítottam Anyu kezét miközben mentünk a majdani osztálytermem felé. És emlékszem arra is, hogy rögtön megtaláltam azt a másik kislányt, aki szintén copfot viselt és négy éven keresztül a legjobb barátnőm volt. Meg persze emlékszem a padra, ahol minden elkezdődött, ami ma a könyvekhez kapcsol. Kemény volt, tele karcolással, firkákkal, sokan koptatták már előttem. De nagyon szerettem. Nem azért, mert olyan kényelmes lett volna. Dehogy! Azért szerettem, mert azon a padon történt a csoda: kinyílt előttem egy olyan világ, ami addig a felnőttekhez tartozott. Ott tanultam meg írni és olvasni. A lelkes tanítónknak köszönhetően (meg persze a sok teleírt füzetnek, gyakorlásnak) egyszer csak elkezdtek formálódni azok a kusza ábrák és betűkké, szavakká, majd mondatokká álltak össze. Ugyanakkor az addig csak a szüleim noszogatására mesélésként hallgatott történetek, hirtelen általam is értelmezhetővé, megismerhetővé váltak és becsöppentem egy új helyre: a könyvek világába. Tudom, hogy a Mosó Masa mosodáját, a Gőgös Gúnár Gedeont vagy az Ablak-Zsiráfot számtalanszor olvastam fel magamnak, vagy a szüleimnek, utóbbiak lehet, hogy az év végére már unták is. Én a mai napig csak mosolyogva tudok ezekre az első könyvekre visszatekinteni. Hisz annyi mindent adtak nekem. Kaptam tőlük szórakozást és tanulnivaló dolgokat is. Kaptam sok kedves élményt (ó, A két Lottin hogy izgultam!), meg nyögvenyelős kötelezőket (Kincskereső kisködmön - soha nem vártam még könyvnek ennyire a végét!), majd nyári szünetben fűben heverős izgalmas olvasnivalókat (Jane Eyre és az Elfújta a szél - körömrágás és izgulás a romantikus álmok beteljesüléséért), és azóta is folyamatosan kapom tőlük az újabb és újabb világokat, ahol kalandozhatok, ahová elvonulhatok kikapcsolódni. Azt hiszem nem lehetek elég hálás annak a bizonyos padnak, ahol minden elkezdődött, ahol elindultam azon az úton, hogy évek alatt rájöjjek arra, mit is jelent számomra az olvasás és maga a könyv. Talán a körülöttem szaladgáló kisiskolások is hasonló mosollyal gondolnak majd vissza a saját padjukra az évtizedek távlatából. Én látom bennük a lehetőséget, és remélem ők is tudják, hogy milyen tudás birtokába jutnak hamarosan!


Akik még Témáztak és Ültek a padon:
PuPilla
Heloise
Nima
Mandi
Czenema
Bea 

2017. november 5., vasárnap

A csapat mindenek előtt

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék (Björnstad 1.)


Backmantól eddig csak Az ember, akit Ovénak hívnak című regényét olvastam, de az bizony nagyon beférkőzött a szívem közepébe. Aztán ahogy jöttek a könyvei, azokról már egyre vegyesebb véleményeket olvastam, így nem éreztem a késztetést, hogy megismerkedjek velük. Egészen addig, amíg a Mi vagyunk a medvékről nem olvastam. Itt rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, mert kíváncsi lettem Backman kevésbé érzelgős oldalára. Nem is dönthettem volna jobban, hiszen olvasás után ennek a könyvnek biztos helye lett nálam 2017 legjobbjai között. Nem hibátlan könyv, távolról sem, de szükségem volt már egy ilyen "nem rózsaszín habcsók / pofán vág az élet" típusú történetre, amelyen lehet jó sokat gondolkozni.


 A Mi vagyunk a medvék középpontjában a sport, konkrétan a hoki áll. A hoki és Björnstad, egy aprócska svéd város ifi hokicsapata, a Medvék. Akik eddigi pályafutásuk legnagyobb lehetőségével találják szembe magukat: az országos bajnokság döntőjébe juthatnak, vagy akár meg is nyerhetik azt. Az egész kisváros Medve-lázban ég, minden, de tényleg minden a hokiról, ezekről a srácokról, a csapatról, a klubról és a lehetőségekről szól. Egészen addig, amíg nem történik egy olyan eset, amely az egyik főszereplőt súlyos probléma elé állítja. Mi a fontos(abb)? A csapat, a klub, vagy az egyéni érdek, azaz a családod, a gyermekeid? 

"Egy korong, két kapu, lángoló szívek. Vannak, akik azt mondják, a hoki vallás, de nincs igazuk. A hoki hit."

A kérdésre már annak feltevésének pillanatában minden jólelkű olvasó, szülő tudja a helyes választ és a főszereplő ennek megfelelően cselekszik is, de ennek rengeteg nem várt következménye lesz. A gyengék vagy még gyengébbek lesznek, vagy kiállnak magukért, és a végén ők lesznek a legerősebbek. Az eddig mélyen a sport és a gyerekek mellett elkötelezett edzők meginognak magukban, a rájuk bízott ifjoncokban. A sikeresek élete derékba törnek. Családok hullanak szét, ugyanakkor lesznek olyanok, amelyek még erősebben kerülnek ki a folyamat végén. Az eddig másokat maguk elé helyezők végre kilépnek az árnyékból és lerázzák magukról a sötétséget, megtalálják magukban az erőt, hogy végre a megérdemelt helyre kerüljenek. Barátságok szakadnak szét, ugyanakkor újabbak is születnek, még mélyebbek talán mint az eddigiek. A gyerekek hirtelen felnőnek, a felnőttek pedig hirtelen megöregednek. És a Björnstad nevű kisváros már soha nem lesz a régi. Nem lesz a régi a Medvék sem, minden megváltozik és minden szereplőnek magának kell megtalálnia a helyét ebben az átalakult, cseppet sem boldog, belső ellentétektől, erőszaktól, szegénységtől, magánytól hangos új világban.

"Minden felnőtt életében vannak olyan napok, amikor úgy érezzük, itt a vége. Mikor már azt sem tudjuk, miért harcolunk olyan keményen nap mint nap, amikor a valóság és a mindennapok maguk alá temetnek, és azon gondolkodunk, meddig is bírjuk még. A legfantasztikusabb az, hogy több ilyen napot is túlélünk anélkül, hogy összeroppannánk. A legszörnyűbb pedig az, hogy nem tudjuk, pontosan hány ilyen nappal vagyunk képesek megbirkózni."

Backman sok szereplővel dolgozik a könyvében, de ez pont azért volt tökéletes, mert szinte a kisváros minden szintjét megismerjük, minden társadalmi rétegből kapunk kisebb-nagyobb szeleteket. Nagyon jól mutatta be, hogy melyik réteg milyen szinten érintett ebben az egész felbolydulásban, és hogy ki hogyan próbálja kezelni a felmerülő problémákat, érzelmeket. A klubot, a vezetőket, meg a szponzorokat nem érdekli más, mint a csapat sikeressége. Ugyanakkor nem vonhatják ki magukat a történtek alól, hatalmas érdekütközések lesznek. A sikeres Sportigazgató hite meginog saját magában, mint Apában, hiszen nem tudta megvédeni a gyermekét, ugyanakkor olvasóként azt gondolom, hogy jobb Apát senki nem kívánhatna magának. Meginog a hite a sportban is, ami egész addig életének egyik legfontosabb pillérét adta. A korosodó edző és ifjú tanítványa között is folyamatos harcoknak lehetünk tanúi és annyira jellemző a mai világra az, ami közöttük zajlik: a tanítványból lesz a legyőző. Bár ez a kapcsolat sem lesz ennyire fekete-fehér, és pont ezt szeretem Backmanban: ebben az embertelen világban is meg tudja látni a cseppnyi emberségességet. De a legjobban talán a fiatalok karaktereit szerettem: még csak épp átlépnék a felnőttkor küszöbét, amikor egy hirtelen lökéssel áttaszítják őket rajtuk. Érdekes volt olvasni, hogy kinek milyen hatással lesz ez a karakterére. Egyszóval hihetetlenül komplex regény ez, nem lehet úgy olvasni, hogy ne gondolkozzon el rajta az ember, ő vajon mit tenne, vajon melyik kérdésben, melyik harcban kinek az oldalára állna. Backman igazából nem mond ítéletet egyik témában sem, egyik szereplő feje felett sem tör pálcát, ránk bízza a történtek hatásának feldolgozását. A regény vége felé ugyan kitekint a jövőre, de addig még nagyon hosszú lesz az út és mivel ez egy sorozat első kötete, én már most várom, hogy hogyan kanyarodik majd el oda a történet, lesz-e bárki életében feloldozás, vagy ezeket a terheket örökre magukkal cipelik majd. 

"Minden embernek ezer kívánsága van, mielőtt valami tragédia nem történik, de utána csak egyetlenegy."


Kiadó: Animus 
Kiadási év: 2017
Fordította: Bándi Eszter

2017. november 1., szerda

A csodás könyves október

A nyári hónapok elmúlását egyáltalán nem "sirattam meg", ellenben az, hogy az ősz ilyen gyorsan elrepül, eléggé elszomorít, hisz kedvenc hónapom. Komolyan úgy érzem, mintha kétszer gyorsabban telne ez az időszak, pedig elviekben a lelassulásról szól. Nálam pedig most jött vissza a jó könyvek, a hosszú hétvégi, nyugalmas olvasások korszaka, ami a könyvszerető emberek álma. Egész októberben azon gondolkoztam, hogy az idei kevesebb olvasásomnak köszönhetően sokkal jobban átgondolom egyrészt hogy mit vegyek meg, másrészt hogy mit olvassak el és ennek köszönhetően például ez a hónap igazán szuper történeteket sodort az utamba.

BESZERZÉSEK

Három könyv került október során a polcomra és mindegyikre nagyon fentem már a fogam. Elsőként Fredrick Backman legújabb regényét, a Mi vagyunk a medvéket vettem meg. Bár teljesen más, mint Ove története (csak ezt olvastam előtte az írótól), egyszerűen imádtam és nagyon sokat gondolkoztam az olvasása közben. Már most alig várom a folytatást, hogy merre kanyarítja a szálakat majd Backman. Aztán Gail Honeyman Eleanor Oliphant köszöni, jól van könyvét szereztem be egyik délutáni sétám alkalmával, amit a könyvesboltban kezdtem (hol másutt?) és beállhat a sorba a kedvenceim közé. Őszintén megérintett az egész történet, nagyon sok hasonlóságot éreztem a főszereplő és köztem, ami valahol ijesztő, ugyanakkor hihetetlenül bensőséges érzés volt. Csoda kis könyv ez! Utoljára pedig Margaret Atwoodtól az Alias Grace érkezett hozzám. Örülök, hogy felkapták az írónőt, hogy sorozatokat készítenek a történeteiből, legalább több emberhez eljutnak a regényei, így hozzám is, hisz eddig csak A szolgálólány meséjét olvastam tőle.



OLVASÁSOK

Végre megtörtem az utóbbi két hónap hármas számát és öt könyvet olvastam el, persze ehhez kellettek a fent említettek is, amelyek csak úgy vittek magukkal. Elsőként a Javíthatatlan Optimisták Klubjával ismerkedtem meg, ami nagyon kellemes élményként marad meg bennem. Már ajánlottam családtagomnak, akinek szintén nagyon tetszik, szóval ez egy jó könyv. Folytattam a sort a Mi vagyunk a medvékkel és Eleanor Oliphanttal, mindkettő igazi rajongás lett a részemről, igyekszem hamarosan írni is róluk bővebben. Aztán visszamentem egyik délután a könyvtárba és ugyan csak könyvet vittem vissza, a végén természetesen három könyvet hoztam ki. Ebből kettőt el is olvastam már. Az egyik Robert Seethaler kisregénye, az Egy egész élet volt, amelyet régen kinéztem magamnak. Szomorú történet és elgondolkodtató az életről, hogy milyen apróságok történnek velünk, amelyek aztán milyen hatással lesznek a későbbi éveinkre. Az októbert pedig egy olasz író, Lorenzo Marone könyvével, A boldogság megkísértésével zártam. Pozitív csalódás lett, mert az elején nem tetszett sem a stílus, sem a történet, gondolkoztam is rajta, hogy nem olvasom tovább, aztán egészen a szívemhez nőtt a morózus öreg fószer főszereplője, és tegnap úgy fejeztem be, hogy megérte elolvasni.

Imádtam sétálni a városban, gyönyörű hónap ez az október.

Az őszi (papír alapú) könyves listámnak eddig csak egy részét pipálhattam ki, de közben annyi új és szuper megjelenés érkezett illetve érkezik még novemberben, hogy az újdonságoknak is helyet kellett adnom. Novemberben remélem, hogy folytatom majd ezt a jó kis szériát, már most látom, hogy 3-nál több beszerzésem lesz, szóval nem leszek olvasmányok híján.


A többiek zárása:

2017. október 29., vasárnap

Újraolvasás után: 3 történetről röviden

Az elmúlt hónapok során, úgy talán júniustól kezdve egyre jobban éreztem a késztetést, hogy ne csak az új kiadásokat, beszerzett könyveimet, vagy a könyvtárból zsákmányoltakat olvassam, hanem visszanyúljak régi nagy kedvencekhez. Az újraolvasás szerintem nagyon szuper dolog, hiszen lelkünknek jól eső regényeket porolunk le ilyenkor, tudjuk már mit kapunk. Számomra ez olyan, mint a kedvenc fotelemben kuporogni: az otthonosság érzetét nyújtja. Ráadásul második, harmadik vagy sokadik olvasatra olyan dolgokat találhatunk a már jól ismert történetben, amire eddig nem figyeltünk fel. Egyrészt lehet ez azért, mert első körben hajtott minket a lelkesedés, hogy minél hamarabb megtudjuk mi lesz a történet vége, másrészt köszönhető ez annak, hogy az évek múlásával mi magunk is változunk, formálódunk a velünk történő események hatására, így lehet, hogy azok a részek fognak majd meg jobban, amiket először kicsit felületesebben futottunk át. Viszont pont ennek következtében sajnos fennáll a veszélye annak, hogy egy régi jó kis kedvenc nem fogja ugyanazt az élményt adni, mint először. Most mindkét dolog megesett velem.



Emylia Hall: Nyarak könyve

Nyárra időzítettem Emylia Hall Nyarak könyvének újraolvasását. Ez a könyv első alkalommal is hihetetlen módon megfogott magának Erzsi történetével, hiszen az Angliából Magyarországra érkezett lány nyarait csodálatos módon mutatja be az írónő. Újraéltem vele minden gyerekkori nyaramat, amikor a legnagyobb gondom az volt, hogy melyik fürdőruhámat vegyem fel és hogy a strandon lángost vagy főtt kukoricát egyek-e. Bár korábban is nagyon megérintett az anya-lánya szál a történetben, most másodjára inkább erre a vonalra figyeltem jobban, sőt, sokkal mélyebben átéreztem a lány és angol édesapjának a kapcsolatát is. A gyönyörű gyerekkori nyarak bemutatása mellett ezek az emberi érzelmek sokkal több gondolatot mozgattak meg bennem. És még mindig ez a könyv bújtatja magába az egyik kedvenc idézetem, amelyet az évek múlásával egyre igazabbnak érzek:

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."


Mihail Pljackovszkij: A sün, akit meg lehetett simogatni 

Mesekönyvet újraolvasni kész időutazás. Számomra ez a könyv volt gyerekkorom egyik legkedvesebbike, számtalanszor olvastam el egyedül, előtte meg a szüleimet nyúztam állandóan az esti mesék alkalmával ezekért a történetekért. Ezért nem véletlen, hogy szinte mindegyikre emlékszem még a mai napig is. Nyáron immár a barátnőm kislányának vettem, de persze előtte újra elolvastam a benne lévő történeteket, amelyek szerintem időtlenek, soha nem fogják elveszteni kedvességüket, humorosságukat, mesélve tanító jellegűket. Ráadásul az illusztrációk annyira tökéletesek, hogy nem is tudnám már másként elképzelni a szereplőket.

A tejbegríz csuda jó,
ha van rajta kakaó.
Íze finom, szaga remek,
ezt szereti a struccgyerek!


Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

Első alkalommal az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának nyitó kötete teljesen elvarázsolt. Magába szippantott Zafón világa: a gótikus, borzongós hangulat, illetve a könyvek és az olvasás iránti szeretet témája. Meg persze Barcelona. Soha nem voltam még ebben a városban, de a könyv olvasása után minden klisének megfelelően azonnal pakoltam volna a bőröndömet és indultam volna. Kérdés sem volt, hogy valamikor ezt a történetet is újra le fogom majd venni a polcomról, ennek pedig most ősszel volt itt az ideje. Számomra is meglepetés volt, hogy bizony most, második alkalommal nem tudott magába szippantani, keserédes emlék lett a könyvvel töltött majdnem két hetem. Kereshetném az okokat, mert azt hiszem nem éppen a legkönnyebb időszakomban nyúltam ehhez a könyvhöz, de szerintem a 6 év alatt, ami a két olvasás között eltelt valahogy megkopott Zafón varázsa számomra. Helyenként túlírtnak éreztem, rengeteg szereplővel dolgozott végig, rengeteg szálra ágazott el a történet. Úgy gondolom, a varázsa ennek a könyvnek abban van, hogy első olvasásra nem tudjuk mi lesz a végkifejlet, ez is hajtja az embert, meg a "csattanó" is hozzáad egy plusz töltetet. Másodjára ezt már nem tudtam újra átélni, és talán ez okozta a nagy hűha elmaradását. A hangulatteremtés most is csillagos ötös volt, arra nem lehet egy rossz szavam, viszont be kellett magamnak ismernem, hogy nem olyan tökéletes könyv ez, mint amilyennek első alkalommal gondoltam. Ettől függetlenül a további kötetetek is tervezem újrázni, meglátjuk, azok milyen érzéseket keltenek majd bennem.

"A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz."


Ha szoktatok újraolvasni, nektek volt már pozitív vagy negatív második élményetek? 

2017. október 23., hétfő

Egy pad, egy kávé és egy könyv #17

Bár a könyvek és a kávézás még mindig az életem részét képezik, valahogy idén az időgazdálkodás kapcsán gondban vagyok. Azaz sokszor, sok helyen voltam idén is kávézni, de ahogy visszakerestem, erről nem születtek beszámolók. Pont itt az ideje ezen változtatni, erre ráadásul remek alkalom az, hogy pár hete egy szuper kis helyre bukkantam, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy találtam magamnak egy törzshelyet, ahová hétről hétre be fogok majd térni megpihenni, lezárni a hetet, vagy éppen elindítani a hétvégét.

Az új kedvencem a Jászai Mari téren van és ötletesen a JM6 nevet kapta, ugyanis a 6-os számnál található. Ez egy pékség és kávézó egyben, de várják a vendégeket délben menüvel is (leves + süti), és a péksütin illetve a péktermékeken kívül cukrász süteményeket is találhatunk a pultban, no meg szendvicseket is. Engem kilóra megvettek a berendezésükkel, egyszerű színekkel (fehér és a barna dominál) és azzal, hogy a két alkalom során, amikor betértem szuper kávét kaptam, meg remek péksütit.


Első alkalommal miután a neten rájuk találtam egy péntek délután tértem be a JM6-ba, akkor még épp a Javíthatatlan Optimisták Klubját olvastam, de pont akkor vettem át az újabb könyvrendelésemet, Fredrik Backman legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket, így két könyv is volt nálam. Vacilláltam a flat white és a cafe latte között, de egy gyors diskurzus eredményeképpen utóbbi mellett döntöttem. A sütikkel nehezebb volt a választás: ínycsiklandó torták voltak a pultban és ötletes péksütik a pulton. Végül utóbbiak közül választottam egy meggyes-mákos csiga csodát. Maga a hely nem túl nagy, de van két kényelmes kanapé asztallal, meg két bárpultszékes magas asztal, én egy ilyen mellé telepedtem le. Bő félórám volt még mielőtt tovább kellett volna indulom, ami épp ideális idő volt olvasgatásra, kávézásra és arra, hogy magamba szívjam a hely atmoszféráját. Már akkor tudtam, hogy visszatérő vendég leszek.



Következő alkalommal már magabiztosabban léptem be a JM6-ba, újabb finom lattével és egy diós péksütivel ültem le immár a Mi vagyunk a medvéket olvasni. Az élmény ugyanaz lett: az ízek nagyon eltaláltak (a süti fenomenális volt, kár, hogy nem jutott eszembe itthonra is venni pár darabot), a kiszolgálás mindkét alkalommal nagyon kedves és segítőkész volt, és annyira le tudtam ereszteni pénteken a munka után, hogy be is indult nálam az "Éljen, hétvége van!" érzése. Mivel elég sokat járok ezen a környéken, most már tudom, hogy ha tutira akarok menni, mindenképp ide fogok beülni, valahogy a hellyel kapcsolatban megtaláltam mindazt egy helyen, amit ezekben keresek: összhang van a külső és belső tartalom között. Ha Ti is arra jártok, meleg szívvel ajánlom, ráadásul a sütiket elnézve mindig van valami kreatív ötlet, ami az adott évszak ízeit, terméseit tükrözi vissza, tehát mindig lehet újabb és újabb dolgokat megkóstolni majd!


2017. október 22., vasárnap

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok


Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.


Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...