2017. október 23., hétfő

Egy pad, egy kávé és egy könyv #17

Bár a könyvek és a kávézás még mindig az életem részét képezik, valahogy idén az időgazdálkodás kapcsán gondban vagyok. Azaz sokszor, sok helyen voltam idén is kávézni, de ahogy visszakerestem, erről nem születtek beszámolók. Pont itt az ideje ezen változtatni, erre ráadásul remek alkalom az, hogy pár hete egy szuper kis helyre bukkantam, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy találtam magamnak egy törzshelyet, ahová hétről hétre be fogok majd térni megpihenni, lezárni a hetet, vagy éppen elindítani a hétvégét.

Az új kedvencem a Jászai Mari téren van és ötletesen a JM6 nevet kapta, ugyanis a 6-os számnál található. Ez egy pékség és kávézó egyben, de várják a vendégeket délben menüvel is (leves + süti), és a péksütin illetve a péktermékeken kívül cukrász süteményeket is találhatunk a pultban, no meg szendvicseket is. Engem kilóra megvettek a berendezésükkel, egyszerű színekkel (fehér és a barna dominál) és azzal, hogy a két alkalom során, amikor betértem szuper kávét kaptam, meg remek péksütit.


Első alkalommal miután a neten rájuk találtam egy péntek délután tértem be a JM6-ba, akkor még épp a Javíthatatlan Optimisták Klubját olvastam, de pont akkor vettem át az újabb könyvrendelésemet, Fredrik Backman legújabb könyvét, a Mi vagyunk a medvéket, így két könyv is volt nálam. Vacilláltam a flat white és a cafe latte között, de egy gyors diskurzus eredményeképpen utóbbi mellett döntöttem. A sütikkel nehezebb volt a választás: ínycsiklandó torták voltak a pultban és ötletes péksütik a pulton. Végül utóbbiak közül választottam egy meggyes-mákos csiga csodát. Maga a hely nem túl nagy, de van két kényelmes kanapé asztallal, meg két bárpultszékes magas asztal, én egy ilyen mellé telepedtem le. Bő félórám volt még mielőtt tovább kellett volna indulom, ami épp ideális idő volt olvasgatásra, kávézásra és arra, hogy magamba szívjam a hely atmoszféráját. Már akkor tudtam, hogy visszatérő vendég leszek.



Következő alkalommal már magabiztosabban léptem be a JM6-ba, újabb finom lattével és egy diós péksütivel ültem le immár a Mi vagyunk a medvéket olvasni. Az élmény ugyanaz lett: az ízek nagyon eltaláltak (a süti fenomenális volt, kár, hogy nem jutott eszembe itthonra is venni pár darabot), a kiszolgálás mindkét alkalommal nagyon kedves és segítőkész volt, és annyira le tudtam ereszteni pénteken a munka után, hogy be is indult nálam az "Éljen, hétvége van!" érzése. Mivel elég sokat járok ezen a környéken, most már tudom, hogy ha tutira akarok menni, mindenképp ide fogok beülni, valahogy a hellyel kapcsolatban megtaláltam mindazt egy helyen, amit ezekben keresek: összhang van a külső és belső tartalom között. Ha Ti is arra jártok, meleg szívvel ajánlom, ráadásul a sütiket elnézve mindig van valami kreatív ötlet, ami az adott évszak ízeit, terméseit tükrözi vissza, tehát mindig lehet újabb és újabb dolgokat megkóstolni majd!


2017. október 22., vasárnap

Talár és egyenruha

Joanne Harris: Urak és játékosok


Azt hiszem nem vártam még úgy információt, mint azt, hogy az Ulpius után ki fogja gondozásába venni hazánkban Joanne Harrist. Amikor a Libri újra kiadta a Csokoládét, akkor bizony nagyot dobbant a szívem, hogy végre őt is átvették és hogy talán ez azt jelenti, a még magyarul kiadatlan művei is hamar eljutnak hozzánk. Így lett: ősszel végre megvehettem A St. Oswald fiúiskolát, amit ugyan még nem olvastam el, de bízom Harrisben, így tudom, hogy jó lesz. Helyette inkább bemelegítésképpen és az ősz köszöntésének jegyében újra levettem az Urak és játékosokat a polcomról, és igen, ennek bizony még mindig ott a helye a kedvenceim között és az írónő felé pedig újfent megerősödött a rajongásom.

Az Urak és játkosok Harris dark vonalába tartozik, szóval nem szabad valami könnyed kis sulis történetet várni, ez bizony egy kőkemény regény bosszúról, a peremre szorulás érzéséről, a tanárokról, a diákokról és magáról Az Intézményről, a St. Oswaldról.

Számomra ennek a könyvnek a veleje, az ereje, amúgy sem a szereplőiben van (félre ne értsen senki sem, abban is), hanem magában a St. Oswaldban. Abban, amit ez az elit fiúiskola képvisel. Abban, hogy csak nagyon keveseknek adatik meg az odatartozás, akiknek meg nem, azoknak ezzel egy hatalmas békát lenyelve kell élnie. Vannak, akik ott lehetnek ugyan a közelében, de csak az oldalvonalról nézhetik az ódon falak közötti történéseket, csak irigykedhetnek az iskolai egyenruhát viselőkre, a sporteseményekre, a tanárok és a diákok között kialakuló viszonyokra. De van aki nem tudja ezt a kirekesztettséget, a peremre szorulást elfogadni és mindent megtesz, hogy egy legyen a st. oswaldi srácok közül. Aztán, amikor évek múlva ez a személy már felnőttként visszatér a falak közé, akkor kivesz egy-egy téglát ezekből az vastag, sokat megélt falakból, elhint egy-két rosszindulatú pletykát amelyekre hamis bizonyítékokat kreál és elkezdenek megjelenni a repedések az intézmény épületén, majd a magját alkotó eszméken és a tanári kar tagjai között is.

"Akkor még nem tudtam, de abban a pillanatban üzentem hadat. Nem fogadnak be? Akkor majd elfoglalom én! Elfoglalom, és senki, semmi sem állíthat meg. Meghúzták a határt. Újabb határt kell átlépnem, kifinomultabb blöfföt kell lelepleznem, amely ősi arroganciájában nincs tudatában annak, hogy éppen ebben rejlik romlásának csírája. Egy másik határ hívogatott, hogy lépjem át.
Mint amilyen a gyilkosságé."

Most már elég sok Harris-könyvön vagyok túl, de az Urak és játékosok még mindig messzemenően a legjobb számomra. Nehéz szavakkal leírni mit is éreztem olvasás közben. Egyszerűen beette magát a hangulat, az egész atmoszféra a bőröm alá. Ahogy megismerjük a St. Oswald fiúiskolát, úgy leszünk egyre kíváncsibbak az ott tanító tanárokra, a diákokra és arra a személyre, aki régi, gyermekkori sérelmét szeretné megtorolni mindezeken az embereken. Számomra olyan volt ő, mint egy pók, mert szép csöndben meghúzódik ő is a sarokban, szövi-szövögeti kis hálóját, ami egyre terebélyesebb lesz, de mivel olyan kis vékonyka fonálból készül a csapdája, ezért észre sem veszed. Aztán jön az első légy, aki fennakad a hálójában, majd elindul a láncreakció és szép sorban fennakadnak a többiek is. 

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

Természetesen a főszereplők is nagyon jó karakterek: imádtam Roy Straitley tanár urat, aki számomra az igazi, nagybetűs, elhivatott Tanár példája. Az életét az iskolára tette fel, így nem véletlen, hogy ő lett a Tégla (a bosszúálló) legkeményebb ellenfele. A Tégla karakteréről meg csak annyit, hogy imádom Harrisben azt, hogy én nála sokszor a negatív karakterét nem tudom utálni, mert bár gonosz, hisz felhasznál ártatlanokat a célja eléréséhez, gátlástanul rombol le hosszú munkával felépített emberéleteket, ugyanakkor mégis fenomenális, ahogy felépítette és kivitelezte a tervét, illetve ahogy gyermekkorában részese lett az iskolának, holott nem tartozott ahhoz a bizonyos elit körhöz.

"…a tárgy, amit az emberek szeme előtt rejtenek el, a legtovább marad láthatatlan…"

Mindezek után persze nagyon várom már, hogy a folytatást is olvassam, de valahogy tartogatom még magamnak ezt az élményt például egy jó kis karácsonyi pihenés időszakára. Tudom, hogy nem is választhatnék jobb társat Joanne Harris könyveinél arra az időszakra.


Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2006
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2017. október 15., vasárnap

Csocsó, sakk és klubtagság

Jean-Michel Guenassia: Javíthatatlan Optimisták Klubja


Középiskolai történelemórákon számomra a 21. század története megrekedt az 1956-os forradalomnál. Az érettségire készülés során ez volt az utolsó tételünk, ezért a történelem "maradék" részén csak úgy átrohantunk. Azt hiszem első körben ezért is figyeltem fel a Javíthatatlan Optimisták Klubjára, mert úgy gondoltam, hogy kapok egy kis kitekintést, hogy mi történt Európában az 1950-60-as évek során. Ezt meg is kaptam ettől a könyvtől, sőt, ennél jóval többet adott, de igazán elszomorodva olvastam, mert azt érzem, hogy a világunk cseppet sem változott és nem is fog változni, hisz még mindig vannak a rendszerek és a rendszer ellenségei is, egészen addig, amíg ember lesz a Földön.



Guenassia könyvének főhőse a tizenéves Michele, aki nem egy matekzseni, ellenben igazi könyvmoly (pacsi!), aki mindig, mindenhol, még az utcán közlekedés közben is olvas. Röviden így foglalja össze életfilozófiáját: "Engem az életben a rock'n'roll, az irodalom, a fényképezés meg a csocsó érdekelt." Családjának egyik ága olasz származású, de ők maguk már franciák. A könyvmolyság mellett életében a fent említett csocsónak van hatalmas szerepe, imád és nagyon is tud csocsózni, játszi könnyedséggel veri meg a nála idősebbeket is ebben a játékban. Iskola után sokszor kötnek ki haverjával bárokban egy-egy jó kis meccsre, majd egy ilyen alkalommal felfigyel a Baltóban, annak egy elfüggönyözött hátsó helységében egy csupa férfiakból álló társaságra. Egy alkalommal Michele belopózik közéjük és ez a csapat maga közé fogadja a srácot. Michele világa innentől kezdve kinyílik, hisz megismerkedik azokkal az emigránsokkal, akik a világháborút és az utána következő éveket követően a rendszer(ek) elől menekülve elhagyták Kelet-Európát és Franciaországba szökve vállalták a kényszerű száműzetést, a soha vissza nem térést.

"Van az olvasásban valami irracionális. Még mielőtt az ember a könyvet elolvasná, rögtön tudja, tetszeni fog-e neki, vagy sem. Megszagolja a könyvet, eltűnődik, érdemes-e a társaságában tölteni az időt. A papírlapra rótt és onnan tudatunkba vésődő jelek láthatatlan alkímiája ez. A könyv eleven lény. Az ember meglátja, és máris tudja, a barátja lesz-e."

A kis Michele ezek között az emberek között tölti gimnazista életének legfontosabb éveit és minden tag történetét megismeri ezen időszak alatt. Barátjává fogadja Igor, az orosz orvos, aki Leningrádot és családját hátrahagyva abban bízik, hogy ebben az idegen országban is gyakorolhatja majd mesterségét, ám diplomáját és tudását itt nem ismerik el, ezért taxizásból tartja fen magát. Megismeri Leonyidot, aki a 2. világháború orosz hőse, rettenthetetlen pilóta, akinek "vesztét" egy nyugati nő iránti szerelme okozza, aki úgy dönt, hogy mindezért cserébe feláldozza addigi életét. De itt van a két magyar származású klubtag is, Tibor és Imre, a híres színész és producere, akik '56 után menekültek el az országból. De van német, vagy cseh klubtag is, akik a világháborút követő zavaros időszakban a szétszakadó Európában egyik országból a másikba menekülve tervezték megtalálni a jövőt, a jobb életet. És bár a klubtagok sokszor veszekednek egymással, politika kérdésekben egyet nem értve, mégis, valahogy a légkör támogató és egymás segítségére vannak, ha valamelyikük bajba kerül. Leszámítva Szását, akit minden egyes alkalommal kiebrudalnak, de a férfi állhatatosan újra és újra megjelenik a Baltóban és a felcseperedő Michele egyik legjobb barátja, majd első szerelme alatt talán legnagyobb segítsége, támogatója lesz.

"– Nem szoktam tanácsot adni, Michel. De ami a bosszúságokat illeti, szakértő vagyok, nekem elhiheti. A fájdalom elűzésére három gyógymód van. Enni kell. Egy finom ebéd vagy vacsora, sütemény, csokoládé. Másodszor, zenét kell hallgatni. Az mindig magával ragadja az embert, mindent elfeledtet. Kevés bánat van, amit egy kis Sosztakovics ne feledtetne, akár hosszú percekre is. Evés közben viszont nem szabad zenét hallgatni.
– A harmadik gyógymód pedig jól berúgni?
– Nagy tévedés. Az alkohol semmit sem feledtet. Ellenkezőleg. Az én kedvenc módszerem a mozi. Egy teljes napon át. Három vagy négy film egymás után. És mindenről megfeledkezik az ember."




Eleinte nehezen rázódtam bele a Javíthatatlan Optimisták Történetébe, valahogy bele kellett helyezkednem mind a korba, mind a helyszínbe, illetve meg kellett szoknom a könyv felépítését. Hiszen Michele története, illetve a Baltóban zajló események adják a jelen keretét, ugyanakkor minden egyes tag múltja is részletesen feltárul előttünk közben, mindenki hátterét megismerjük, hogy ki miért választotta Franciaországot új hazájának és kinek milyen nehéz döntéseket kellett ehhez meghoznia. Nagyon elgondolkodtatóak voltak ezek az emberi sorsok: hihetetlenül tehetséges emberek kellett hogy elszakadjanak szülőhazájuktól, új országban kellett, hogy megtalálják a helyüket.

Amit Guenassia nagyon ügyesen csinált az az, hogy mindenkinek megmutatta a jó és a kevésbé jó oldalát is. Volt akiből az önkéntes száműzetés hozta ki a negatív érzelmeket, volt aki a múltjából hozta magával a dühöt, a csalódást, és volt aki bocsánatért vezekelt éveket Párizsban. Ráadásul nagyon jó párhuzamot teremtett az író Michele és a klubtagok sorsa között: a srác családja az évek során sok történésnek köszönhetően egyre inkább szétesett, ezért Michele egyrészt hamarabb kellett szerintem hogy felnőjön, mint a kortársai, másrészt jobban át tudta érezni a klubtagok sorsát, sokkal inkább befogadóvá vált a velük történtekre. Szerintem Michele nagyon is sokat kapott tőlük: a sakkjátszmák, a közös ünneplések, ivások, a mozizások, a nagy mesék és viccek, mind-mind elősegítette a srác fejlődését.

"– (…) Most mondok neked valamit, amit soha nem szabad elfelejtened. Az élet – jelentette ki prófétai hangon – olyan, mint a hullámvasút. Nagyon gyorsan siklasz lefelé, jó sokáig maradsz lenn, és kínkeservesen kapaszkodsz fel."

Szóval bár kicsit döcögve kezdődött az én klubtagságom a Javíthatatlan Optimisták Klubjával, mégis a végére rettentően megszerettem az egész történetet és alig vártam, hogy folytathassam. Olvastam munkába jövet-menet, várakozás során, esténként itthon, mindig velem voltak. Úgy érzem sokat elmond a történethez való viszonyomról, hogy megkönnyeztem a végét, és bár több mint 700 oldal, mégis a végére érve simán olvastam volna még tovább. Jó döntés volt a Javíthatatlan Optimisták Klubját választani az őszi olvasmányaim egyikének, csak ajánlani tudom annak, aki nem egy szokványos, tucatkönyvre vágyik, és aki szeret emberi sorsokról, a történelem kevésbé szép éveiről olvasni.


Kiadó: Park
Kiadási év: 2017
Fordította: Szántó Judit és Lukács Laura

2017. október 8., vasárnap

Cseppet sem hétköznapi varázslat

Emanuel Bergmann: A trükk


Pár hete nagyon elkapott a könyvvásárlási késztetés, méghozzá az a fajta, mint régebben, amikor találomra (fülszöveg elolvasása, borító stb. alapján) választottam magamnak könyvet. Este, munka után be is mentem a könyvesboltba és egy jó félórás nézelődés eredményeképpen Emanuel Bergmann A trükk című könyve jött velem haza.


A keresgélés közben főként az alaptörténet piszkálta fel a kíváncsiságom: hogyan lehet a bűvészetet, a cirkuszt összekapcsolni a 2. világháborúval, a holokauszttal? Nagyon meglepődtem, hogy Emanuel Bergmann milyen ügyesen csinálta ezt, és végtelenül örültem, hogy egy olyan történetet kaptam, ami egy teljesen más terepen keresztül mutatta meg azoknak a borzalmas éveknek egy kis szeletét, de úgy, hogy ugyanannyira össze tudott facsarodni a szívem, mint mondjuk a Könyvtolvaj olvasása közben.

A könyvbeli történések két szálon haladnak: a jelenben, 2007-ben Los Angelesben a tízéves kisiúval, Max Cohennel ismerkedhetünk meg, akinek szülei épp most jelentik be a fiuknak, hogy el fognak válni. A kissrác megtalálja apja egyik régi bakelit lemezét, amelyen a Nagy Zabbatini mondja el varázslatait. Max ezen az igaz szerelem mágiájára lenne kíváncsi, ám a lemezen pont ez a rész sérült, ezért úgy dönt, hogy megkeresi a már matuzsálem korú híres varázslót és megtudja tőle a varázslatot, amelytől azt reméli, hogy újra összehozza majd a szüleit.

A múltban 1943-ban Prágában járunk, ahol a tizenöt esztendős Mosche Goldenhirsch édesanyja elvesztése után egyre inkább eltávolodik rabbi apjától és zsidó vallásától, és egy cirkuszi előadást látva, illetve az egyik bűvész ifjú lánysegédje iránt táplált érzelmeinek hatására úgy dönt, kereket old, csatlakozik a cirkuszhoz, hátrahagyja addigi életét és megtagadja zsidó voltát.

E két szál történései váltakoznak fejezetről fejezetre, hol Mosche életét követhetjük nyomon, hol Maxét, aki sikerrel jár és rátalál az idős Moschére, aki egy életunt, megkeseredett öregemberré vált és akiről hamarosan kiderül számunkra, hogy megjárta a koncentrációs táborok egyikét fiatalemberként. Az olvasónak nehéz összeegyeztetni a fiatal Moschét, aki rajong a cirkuszért, aki mindent megtesz, hogy sikeres bűvész legyen Zabbatini álnéven (ez utóbbi azért kevésbé sikerül, de a náci Németországban sokszor kihúzza a csávából gyorsan forgó agya és a trükkjei), illetve az idős, legatyásodott Zabbatinit, aki Maxban először egy kis lúzert lát, aki segítségére lesz majd abban, hogy fedél legyen a feje felett. Aztán történik valami a két ember között: az idős ember szíve megnyílik egy kicsit a fiú felé, aki el tudja érni, hogy még egyszer, talán utoljára, a Nagy Zabbatini színpadra léphessen.

"Hiszen senkije sem volt immár, akinek örülhetett volna, se barát, se ellenség - rég halottak mindannyian. Ő az utolsó túlélő, egy rég letűnt kor utolsó mohikánja. A égállomás felé pöfögött immár vele az élet vonata, és az utasok többsége leszállt. Nem maradt számára egyéb, csakis a múlt: elválaszthatatlan társa, szentsége, életerejének és kínjainak egyetlen kútfeje."

Eleinte nem voltam nagyon elvarázsolva a könyvtől, egynek gondoltam a sok közül. Aztán az utolsó oldalakkal sok minden a helyére került és a könyv is felértékelődött számomra. Nagyon tetszett a folyamatos váltott elbeszélés, a két idősík párhuzamos haladása egymás mellett. Jó volt olvasni a fiatal Maxről és az akkor még fiatal Moschéről, ahogy mindketten hisznek, hittek a bűvészet erejében. Tetszett ennek a két embernek a találkozása, ahogy összeért a két szál, és ez szerintem nagyon sok humort csempészett a történetbe, sokszor nevettem fel olvasás közben. Ugyanakkor maga A trükk, amire a cím is utal nagyon meglepett. Gondoltam, hogy lesz majd a két ember történetében egy kapcsolódási pont, de erre nem gondoltam. Talán meseszerű, talán nem lehetett így, ahogy Bergman kitalálta, de egy ilyen pokolban, ami az akkori időket jellemezte, hinni kellett minden apró lehetőségben. 

A trükk egy nagyon kedves, helyenként mosolyt fakasztó, néhol torokszorító olvasmány. Megmutatja nekünk, hogy mennyi erő kellett az akkori időszak túléléséhez, és azt is, hogy egy idős és magányos ember életébe toppanó kései barátság mennyi erőt tud adni a múlt felidézéséhez, majd a lezárásához, miközben ő meg utat mutat egy kisfiúnak a felnőtté válás útján való elinduláshoz.

"Amikor feltekintett a kék égboltra, a fák csúcsai között bujkáló napra, Max megértette, hogy (...) a világ összes szépségével megajándékozta őt a Nagy Zabbatini.
És biztos volt abban is, hogy ez nem puszta trükk, hanem valódi csoda."


Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Kurdi Imre

2017. október 1., vasárnap

Szeptemberi zárás

Úgy vártam már az őszt, és azt gondoltam, hogy csak úgy tobzódom majd az olvasásban meg a jobbnál jobb könyvekben. Számomra ez a tevékenység sokkal jobban passzol az őszi és a téli szezonhoz, a fejemben ilyenkor az összes őszi klisé megjelenik egy képre vetítve és a közepébe saját magamat képzelem oda. Valamikor augusztus folyamán már ezt vizionáltam, erre mire elérkezik ez az időszak, egyre kevesebbet olvasok. Hogy is van ez?

BESZERZÉSEK

Három beszerzéssel büszkélkedhetek, amelyből egyet már nagyon vártam, hogy megérkezzen. Ez pedig Joanne Harris A St. Oswald fiúiskolája. Akárhányszor ránézek a borítójára, a képen lévő srácra, mindig az zakatol a fejemben: hogy mi a titkod, mit rejtegetsz? Szóval már most érzem azt a harrisi "varázslatot", ami minden könyve olvasásakor el szokott kapni. A második beszerzésem Emanuel Bergmann A trükk című könyve volt, ez egy spontán vásárlás eredménye. Már nagyon vágytam úgy könyvet venni, hogy csak bemegyek a boltba, és rábízom magam a radaromra, ami most ehhez a könyvhöz vezetett. Ezt el is olvastam már és jó választásnak gondolom, egy újfajta megközelítést kaptam a 2. világháborúban történtekről. A harmadik könyv, a Bitó és borostyán Böszörményi Gyulától a szüleim ajándéka volt. Ezt is tartogatom még, várom, hogy megjelenjen a sorozat zárókötete és akkor majd egyben "lenyomom".




OLVASÁSOK

Mint a bevezetőben írtam, ebben a hónapban sem vittem túlzásba az olvasást. Sokkal lassabban haladok a könyvekkel, mondjuk vastagabbakat is olvasok talán, meg túl sok egyéb tényező elvonja most a figyelmemet és az energiámat, így van hogy esténként csak 10-20 oldalra futja. De érzem, hogy lesz ez majd jobb is. A három könyvből amúgy kettő újraolvasás volt. Most ezekhez érzek nagy kedvet. A St. Oswald olvasása előtt újra levettem a polcról az Urak és játékosakat Joanne Harristől és hát jobban imádtam, mint az első alkalommal. Aztán épp tegnap este fejeztem be Carlos Ruiz Zafóntól A szél árnyékát az új kiadásban. Érdekes volt a viszonyom most a könyvvel: első alkalommal sokkal jobban elvarázsolt, most helyenként túlírtnak gondolom, meg rettentő szerteágazó, de Zafónt és az általa teremtett hangulatot  szeretem, szóval azért még mindig a kedvencek között van ennek a helye. A harmadik elolvasott könyvem pedig A trükk volt, a szeptemberi beszerzések egyike. Nagyon tetszett a két szálon futó cselekmény, meg a varázslat, a mágia köré épített történet.



Hogy októberben mi lesz? Reményeim szerint több energiát tudok az olvasásra és a blogra fordítani, bár már most tudom, hogy cseppet sem lesz könnyebb hónap, mint amilyen a szeptember volt. Viszont olyan megjelenések jönnek a következő hónapokban, amelyekre nagyon fenem már a fogam (ennek a pénztárcám már kevésbé örül), így az az egy biztos, hogy nem lesz hiányom jó könyvekben, a többi meg már rajtam múlik.


A többiek zárása:

2017. szeptember 7., csütörtök

3 könyv a 3 őszi hónapra

Egyszer írtam egy hasonló posztot a téli évszakra vonatkozóan, és úgy gondoltam, hogy pont az őszt nem hagyhatom ki, hisz kedvenc évszakom és olyan sokan örömködünk már azon, hogy itt van végre. Ráadásul mintha tudta volna, hogy ideje van megérkeznie, váltania kell a nyarat, percre pontosan szeptember elejével jött, én meg azóta a kuckózós üzemmódra kapcsoltam. Azaz a hétköznapok alatt már a hétvégi olvasásra, forró ital szürcsölgetésre, filmnézős órákra, puha takarókra, vastag zoknikra gondolva végzem a dolgomat. Ha Ti is hasonlóan várjátok már az őszi lecsendesülést, akkor ehhez szeretnék 3 olyan könyvet ajánlani, ami nekem nagy-nagy kedvencem (ebből kettőt most én is újra el fogok olvasni).


SZEPTEMBER

Nálam soha nem a január 1. jelentette az új év kezdetét, hanem - gondolom az iskolás időszakból hozva magammal - a szeptember. Én voltam az a lány, aki várta a sulikezdést, hogy újra találkozhasson a barátaival, hogy tanulhasson valami újat, vagy éppen új iskolába, új tanfolyamra jelentkezve új embereket, oktatókat ismerhessen meg. Épp ezért erre a hónapra a tökéles választás számomra Joanne Harris Urak és játékosok című regénye. Ebben Harris sötét oldalát ismerhetjük meg, tehát aki a Csokoládé féle varázslatra vágyik, az csalódni fog. Ellenben aki nyitott egy elit fiúiskola életében való megmártózásra, és egy felnőtt korban kitervelt bosszú megvalósításának a folyamatára úgy, hogy a diákok és a tanárok életébe is nyer betekintést, az ne habozzon, vegye a kezébe. A szeptemberemet ezzel a könyvvel nyitottam, azt hiszem 5 év távlatából olvasom most újra és nagyon tetszik, sok finomságot találok benne és egyre inkább rájövök, hogy Harris hihetetlenül jól ismeri az emberi lélek összetettségét.

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

OKTÓBER

Talán a legszínesebb őszi hónap. Amikor már sok sárgát, vöröset, rozsdabarnát látunk magunk körül ha kimegyünk egy jó kis sétára a természetbe. Amikor reggelente már a vastagabb szövetkabát is előkerül egy jó puha sállal, hisz a kis farmerkabátban meghűl az ember. Amikor minél korábban szeretnénk hazaérni, hiszen egyre korábban sötétedik és otthon várnak a fények, amivel úgy díszítjük fel a lakást, ahogy nekünk kedves. Amikor ideje levenni a polcról Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című könyvét és elmerülni Barcelona, illetve az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetében. Felnőtt mese ez, de a jobbik fajtából, ráadásul szép lassan kibontakozó történetről van szó (további két kötettel), így a hosszabbnak tűnő őszi estékre nem fogunk egyhamar kifogyni az olvasnivalóból.

Forrás

"…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá."

NOVEMBER

Szerintem sokan az ősz hónapjai közül őt nem szeretik. Mert ilyenkor bizony már valóban hideg van, talán le is esett már az első hó. Viszont ez az a hónap, amikor már minden reggel lehet azt az igazi, hamisítatlan füstillatú őszt érezni, amikor már jobb bent ücsörögni valahol a barátokkal és a hidegtől kipirosodott kezünket egy forró teás, csokis, kávés (akár forralt boros) bögrén melengetni. Ilyenkor már lehet tervezgetni a karácsonyi meglepetéseket, a hónap végével általában a karácsonyi vásárok is elindulnak, szóval szerintem nem is mostoha ez a hónap, csak át kell értékelni azt, hogy a sorban ő "csak" a harmadik. És bár tudom, hogy a Halloween ünnepét átvettük és hogy ez október 31-nek az éjszakáját jelenti, mégis erre a hónapra meleg szívvel ajánlom Agatha Christie Hallowe'en Party azaz Ellopott gyilkosság című krimijét. Nagyon hangulatos, sokszor feltűnik benne Ariadne Oliver, aki Hercule Poirot mellett nekem nagy kedvencem. Elég ijesztő volt számomra maga a történet, szokás szerint nem is találtam ki a gyilkos kilétét és soha nem felejtem el, hogy amikor megnéztem a belőle készült filmet mennyire be voltam egyedül parázva. Szóval ha a novemberi ködös hideg mellett további borzongásra vágynátok, ezt vegyétek le a polcról!

Forrás

"– Nagy sajnálattal közli, hogy ma este nem keresheti fel önt. Súlyos influenza gyötri.
– Az nem „influenza” – mondta Hercule Poirot. – Alaposan megfázott, ez minden. Mindenki azt hiszi magáról, hogy „influenzás”. Így tragikusabban hangzik. Több részvétet követel. A náthával az a baj, hogy az embert nem sajnálják érte eléggé a barátai."


Nektek van az őszhöz köthető olvasmányotok?

2017. szeptember 5., kedd

Bőr alá szikével

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével


Ezt a könyvet egy jó ideje kerülgettem már, olvastam róla a véleményeket és egyre inkább éreztem, hogy nekem való lesz. Stílusosan a nyári szabadságomra vettem meg és vittem magammal, és már a vonaton a sok csicsergő ember, meg szalámis zsömle illat között hirtelen egy olyan erős pofont kaptam az írótól, hogy csak hápogni tudtam meglepetésemben. Majd ahogy egyre jobban elmerültem a Koch által megteremtett "fertőben", rájöttem, hogy ez a könyv nem is egy pofon az olvasónak, hanem egy tükör.


A könyv főszereplője dr. Marc Schlosser háziorvos, akinek az elbeszéléséből ismerjük meg annak a történetét, hogy egy nyaralás alkalmával hogyan változott meg az ő és családja élete, illetve milyen események vezettek oda, hogy a dokit bíróság elé akarják citálni, mert mulasztása miatt vesztette életét egy páciense, a híres színész, Ralph Meier. Nekünk, olvasóknak nagyon az elején kiderül, hogy Marc valóban bűnös, csak akkor még azt nem tudjuk, hogy a könyv befejeztével mi el fogjuk-e ítélni. A doki narrációjában feltárul a színésszel és annak családjával (dekoratív feleség és két tinédzser fiú) való megismerkedésének története, illetve annak a nyaralásnak az eseményei, amelyen a doki csinos felesége és két szép lánya is részt vesz, Meier producer barátjának és annak majdnem gyermekkorú, fiatal színésznő barátnőjének társaságában.

Azt hiszem kicsit olyan volt számomra ez a regény, mint Agatha Christe Tíz kicsi négerének története. Nem nagyon volt olyan szereplő, aki szimpatikus lett volna, ráadásul ez az illusztris társaság kvázi össze volt zárva egy gyönyörű villába, és egyre csak azt éreztem, hogy napról napra kezdenek elszabadulni az indulatok. Forrongott a levegő, az elfojtott indulatok lassan-lassan felszínre törtek, érzelmek születtek és viszonyok változtak, alakultak, már csak a robbanásra vártam, ami be is következett. Ennek fényében persze a doki tette is más megítélésbe esik hirtelen, ugyanakkor mi olvasók elgondolkozunk azon, hogy lehet-e, így lehet-e bosszút állni valakin, illetve, hogy valóban úgy történtek-e az események, ahogy azt a doki felgöngyölítette. Ráadásul a doki sem volt makulátlan ebben az egész helyzetben, szóval mondhatnám azt, hogy sokszor a fejétől is bűzlött az a hal.

"A betegek hajlamosak összetéveszteni az időt a figyelemmel. Azt hiszik, több figyelmet szentelek nekik, mint más háziorvosok. Pedig csak időt szánok rájuk. Amit tudnom kell, az egy perc alatt úgyis kiderül. A maradék tizenkilencet figyelemmel töltöm ki. Jobban mondva: a figyelem illúziójával."

Koch számomra piszok jó regényt alkotott. Köszönhető ez főleg a főszereplőjének és az egész forrongó hangulatnak. A doki karaktere baromira taszítja az embert, majdnem hogy undorodik tőle és gondolataitól az olvasó. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ha az én orvosaim vajon ugyanezt gondolják a betegeikről, vajon hogy hogy életben vagyok még. Aztán érdekes módon voltak a dokinak olyan mondatai, amellyel a  mizantróp énem mélységesen egyet tudott érteni. Így összességében egy olyan negatív karaktert kaptam, akit nem tudtam teljes szívemből elítélni vagy utálni. Az összes többi karakter sem lett szimpatikus, de mindegyik egy tipikus embertípust rajzolt meg: unatkozó asszonyka, magától elszállt színész, aki azt gondolja, hogy bármelyik nőt megkaphatja, a vén kujon pénzes producer, aki még nyalogatja a sót a fiatal barátnők formájában, a tipikus tinédzser lány- és fiúgyermekek, akik próbálgatják a szárnyaikat, csak van, hogy rohadt rossz lóra tesznek. Nagyon jó érzékkel válogatta őket össze Koch, ha csak bárminemű konfliktus nélkül zárnánk össze ezeket az embereket néhány napra, várhatóan anélkül is robbanna egy érzelmi bomba közöttük. Erre pedig az író rátett egy olyan lapáttal, hogy dilemma elé állítja az olvasót, vajon elítélhető-e Schlosser tette, ki hogyan lépett volna a helyében, mi mit tettünk volna?

"Az ember olykor visszapörgeti élete filmjét, hogy megvizsgálja, melyik ponton vehetett volna más irányt a történet. De néha nincs is mit visszapörgetni – az ember talán még maga sem tudja, de a film már csak előrefelé pereg. Pedig olyan szívesen kimerevítené a képet…Itt – mondja magában. Ha itt mást mondtam volna…ha ekkor vagy akkor másképp cselekedtem volna."

De Koch a regény végén csavar még egyet ezeken a kérdéseken, mert mi van akkor ha az, ami történt nem is úgy történt ahogy mi hittük, ha a felelős nem is az, akire gondoltunk, illetve a saját családunkat sem ismerjük úgy, ahogy azt mi hisszük. És ami tetszett, hogy Koch-tól nem kapunk felmentést a végén, nincsen konkrét válasz arra, hogy mi a jó vagy mi a rossz, minden ránk van bízva. Bőr alá mászós könyv volt ez az elejétől a végéig, méghozzá egy nyílt sebbel, szikével felvágva rajtunk a bejáratot, mert az író nem finomkodik. Engem megvett kilóra, alig várom, hogy ki tudjam kölcsönözni a korábbi regényét, A vacsorát is, bár tartok tőle, hogy a főfogás bizony ott is elég rágós lesz majd és megüli egy időre a gyomrom.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016
Fordította: Wekerle Szabolcs

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...