2018. november 7., szerda

A Barbie-k cseppet sem rózsaszín világa

Sarah Pinborough: 13 perc


Olyan régóta vágytam már valami igazán klassz olvasási élményre, arra a régvolt érzésre, amikor hajnalig fent maradtam olvasni és reggel is az első gondolatom az volt, hogy olvasni kéne még pár oldalt. Vagy amikor folyton csak a könyvben történteken kattog az agyam, a villamoson utazva zenét hallgatva is a főszereplők cselekedeteit elemzem magamban. És én lepődtem meg a legjobban, amikor mindezt egy YA pszichothrillertől kaptam meg. Kéretik nem nevetni!



A 13 perc jó ideje a radaromon volt, igaz, először egészen a szélén, mert eleinte a borítót találtam iszonyat ütősnek, majd egy antikváriumos körút alkalmával beleolvasván a könyvbe egészen nehezen tudtam otthagyni. Végül a könyvtárban csaptam le rá és mostanság bekövetkezett hosszú hétvégéknek hála végre sorra is tudtam keríteni. Pár nap alatt befaltam. Pedig egyáltalán nem egy könnyű történet, persze, hiszen pszichothriller, de gondoltam ha YA, akkor biztos a lightosabb fajtából. Hát nem. Pinborough tinédzser főhősei a rémálmaim megtestesítői. Ugyanakkor baromi kettős érzés ez, mert pont az a brutalitás amit magukban hordoznak, a viselkedésük, az egész miliő, a középiskolai rangsorban való hely adja a sava-borsát a könyvnek. Az pedig piszok erős.

"Ennek a kisvárosnak a tinédzserközösségét úgy fonták körbe a szavak, mint a szögesdrót, mely karmol, húsba tép és beleakad az emberbe."

Adott egy lány, Tash, aki a gimi egyik legnépszerűbbje, és hihetetlen módon egyik hajnalban a folyó jeges vízéből húzza ki egy arra járó kutyasétáltató, de a lány még így is 13 percig halott volt, míg nem sikerült újraéleszteni. Nem emlékszik mi történt vele, csak azt tudja, hogy nem akart öngyilkos lenni és hogy a "balesete" valahogy kapcsolódik két legjobb barátnőjéhez, akikkel hármasban ők a suliban a Barbiek - szépek, csinosak, szőkék, népszerűek. Mindenki velük akar barátkozni, ugyanakkor ők megválogatják, hogy ki kerülhet közéjük. Ennek a válogatásnak esett áldozatul pár évvel ezelőtt Becca, aki Tash gyerekkori legjobb barátnője volt. De a két másik Barbie megjelenése után már nem volt megfelelő a csapatba, ezért lazán ejtve lett. A lány, a mai napig nehezen tudja ezt feldolgozni, mégis ő lesz az az ember akibe Tash a balesete után megbízik, akivel napról napra újra egyre közelebbi kapcsolatba kerül. Mert Tash érzi, hogy valami bűzlik a balesete körül, csak nem tudja, hogy mi, de Beccával közösen megpróbálják azt kideríteni.



Így nem tűnik olyan nagy történésnek a sztori, de ahogy lapról lapra, fejezetről fejezetre egyre mélyebbre ásunk Tash, Becca és a két Barbie életébe úgy érezzük, hogy ezekkel a tinédzserekkel valami nagyon nincs rendben. És itt nem csak a szex, a töménytelen mennyiségű drog miatt gondoljuk, hanem valami rothadás árad a sorok közül és a lányok lelke mélyéről. Pinborough nagyon ügyesen játszik velünk olvasóval, hisz én a végéig nem tudtam eldönteni, hogy a lányok közül kinek van a legtöbb vaj a fején. Mert itt aztán higgyétek el mindenkinek van valami takargatnivalója. És hiába agyaltam menet közben a MI TÖRTÉNHETETT? kérdésen, én bizony nem jöttem rá a csattanóra. Teljesen más irányba keresgéltem. De azt hiszem ez a számomra nagyon erős hangulatnak köszönhető volt, hisz annyira beszippantott a könyv, hogy alig akartam letenni. Az meg külön pontot érdemel tőlem, hogy bár Becca a mesélő, de olvasunk az esetről újságcikkeket, pszichológusokkal történt megbeszélésekről feljegyzéseket, rendőrségi jegyzőkönyveket, sőt, Tash naplójából is kapunk részleteket, szóval a stílus sem lesz unalmas egy percre sem, hanem ezáltal sokkal színesebb, valóságszagúbbá válik.

"Bizarr, ha felnőttek hálálkodnak a tinédzsereknek. És egy kicsit ijesztő. Mintha mind egyenlőkké válnának, és nem maradna biztonság a világban. A gyerekkoruknak vége. Egy váróteremben vannak a felnőttkor szélén. A senki földjén, ami már nem az egyik, és még nem a másik. Ez néha irtó jó. Néha totál szívás."

Ami fájt olvasás közben, hogy ha a tinédzsereknek manapság tényleg ilyen a világuk, tényleg ilyen hierarchia uralja a sulik szociális életét, meg a közösségi médiának tényleg ekkor a szerepe az életükben, akkor én rohadtul örülök, hogy nem most vagyok fiatal. Döbbenet egyszerűen, hogy egyik napról a másikra kizárhat magából egy közösség egy-egy poszt hatására, vagy te lehetsz a suli legnépszerűbbje. Pont ezért bírtam Beccát talán a legjobban a csajok közül: nagyívben tett rá, hogy mit írnak róla, számomra helyenként olyan "badass" női karakter lett. Persze a lelke legmélyén neki is fájt hogyan bánnak vele, és abba belegondolni, hogy a tinédzser évek alatt, amikor szerintem a legsebezhetőbbek vagyunk, mert magunk sem értjük sokszor, hogy mi történik a lelkünkben, a testünkkel, szóval pont ekkor ilyen sérüléseket szerezni talán örökre feldolgozhatatlan marad. Azt hiszem ez miatt jó lett volt ennek a könyvnek a legvégén egy epilógus is, hogy legalább úgy csukhassam be, hogy van még remény. De ezt leszámítva Sarah Pinborough 13 perce kikapcsolt, szórakoztatott, és mindenképpen kedvet csinált az írónő további könyveihez is.


Kiadó: 21. Század Kiadó
Kiadási év: 2018
Fordította: Tomori Gábor

2018. november 3., szombat

Októberi zárás

Milyen gyönyörű októberünk volt idén, nem? Nem győztem újra meg újra elmerülni a szépségben, amit a természet, a színesedő fák, a lehullott falevelek nyújtottak. Rég volt már ilyen igazi vénasszonyok nyarás őszi időnk, és én csak azt sajnálom, hogy a hőmérsékletet tekintve még mindig mintha késő nyár lenne, szeretnék már egy kicsit fázni. És bár az október igen munkásan telt, azt hiszem kezdek visszatalálni az olvasás öröméhez, amikor nem leszívott aggyal olvasok, hanem a hétvégéken belemerülve, a villamoson reggel és este meg hazafelé tartva teli szájjal nevetve a könyvön. Egy dolog nem az igazi mostanság, a blogos aktivitásom, de talán ez is lesz majd jobb, visszarázódom a régi rutinomba.

BESZERZÉSEK

Három könyvvel gazdagodtam októberben. Elsőként a Poket könyvek gondozásában megjelent antológiát, a 100 szóban Budapest 2018+ - t vettem meg. Ami nekem igazi életmentő könyvecske volt. Rettentő jókat szórakoztam rajta, imádom, hogy valóban belefért a ballonkabátom zsebébe, így a buszon, metrón, villamoson simán elő tudtam kapni és visszasüllyeszteni a zsebembe két megálló között.
Az egyik könyvesbolti bóklászásom alkalmával újra felötlött bennem az, hogy régen, amikor nem molyoltam, nem olvastam a netet, hanem teljesen tudatlanul bementem és választottam magamnak egy könyvet, szóval hogy ez milyen szuper érzés volt és most mennyire hiányzik. Bemegyek és szinte minden engem érdeklő könyvről van infóm. Elmarad a felfedezés öröme. Épp ezért lepődtem meg, amikor rátaláltam Golnaz Hashemzadeh Bonde El kell mondanom című könyvére. Még csak nem is hallottam  róla, pedig pont olyan történet, ami nekem való. Gyönyörű a borítója, de tényleg, percekig csak tapogattam a boltban. És a Park adta ki, ami nekem egyfajta biztosíték a minőségre. Naná, hogy megvettem.
Utolsóként Joanne Harristől a Partvidékiek új kiadását vettem meg. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem Harristől, és ugyan van egy saját példányom, az sajnos antik és mind emlékszünk, hogy anno az Ulpiusos mennyire "tartós" volt, így muszáj volt megvennem ezt. Jövőre újraolvasás érik belőle.



OLVASÁSOK

Az október az egyik legjobb olvasós hónapom volt, szuper könyveket választottam és összesen 7-et sikerült elolvasnom. Ebből volt két J.K. Rowlingtól. Elsőként az Átmeneti üresedés, amely lehozott az életről is, mégis iszonyú fontos könyvnek gondolom. Hihetetlen, hogy ez a nő mire képes. Aki megalkotott egy Harry Potter világot, levisz a hétköznapok mocsarának legmélyebbjére. A hónap végére a másik arcát, a harrpottereset is megismertem, belekezdtem (újra) a Harry Potter sorozatba. A bölcsek köve tipikusan őszi olvasmány, nagyon szerettem Harryvel, Ronnal és Hermionéval átlépni először a Roxfort küszöbét. Folytatni is fogom, mindenképpen. E két 5 csillagos olvasmány mellé csatlakozott be Domenico Starnonétól a Hurok. Milyen jó, hogy a könyvtárban lecsaptam rá, az idei év Top olvasmányai között a helye és legalább erről sikerült is írni októberben. Szintén szép élmény volt a Poket könyvek kiadásában A kis herceg újraolvasása. Fent említettem a 100 szóban Budapest 2018+ kiadványt, ami nekem az utazós könyvem volt október folyamán. Remek pillanatokat szerzett. Viszont csalódásként éltem meg Agatha Christie-től a Halál a Nílusont. Azt hiszem sokat rontott az élményen, hogy már ismertem a filmek miatt a történetet, és talán ezért eléggé túlírtnak éreztem most ezt. Viszont a legnagyobb csalódásom Guillaume Musso Holnap című könyve volt. Ígéretes alapsztori, volt hogy egészen lelkesedtem érte, aztán az egész átment egy thriller-féle valamibe, mintha Musso maga sem tudná mit is akart volna írni. De 7-ből 5 szuper élmény lett, szóval jó volt ez az október!



Egyelőre november is jól indult, főleg hogy a hosszú hétvégének köszönhetően újra van időm olvasni és van is már egy sztori, ami teljesen beszippantott. Ezt az érzést is olyan sokszor szoktam hiányolni.
Remélem novemberben további jó történetek találnak meg majd maguknak.


A többiek is meséltek az októberükről:
Nita 
Heloise

2018. október 23., kedd

Családi kötelék

Domenico Starnone: Hurok


Régóta szeretném megtalálni azt a valaha volt érzést újra, amikor egy történet teljesen ismeretlenül megtalál magának. Amióta a könyves világot az interneten is nyomon tudom követni, azóta az újdonság és ismeretlenség varázsa valahogy eltűnt. De nem teljesen. Rájöttem, hogy a Park Kiadóra ebben mindig számíthatok. Vannak bizonyos könyveik, amelyek szép csendben megjelennek, reklám, mindenféle felhajtás nélkül, hogy aztán jól bekerüljenek az idei év kedvencei közé. A Hurok is ilyen lett, igaz a könyvesboltban csak felfigyeltem rá, kézbe vettem, beleolvastam, de végül a könyvtárból haza is jött velem.



Viszonylag kicsi formátumú és rövid könyv, de annál fajsúlyosabb a mondanivalója. Egy házasság, egy megcsalás és mindezek hatását követhetjük végig az érintett felek szempontjából. Elsőként az asszony, Vanda meséli el házassága válságos időszakát, mindezt egy olyan kezdőmondattal, amelyben szerintem benne van az asszony minden keserűsége, bánata, mérge, amit a férje iránt érez:

"Ha netán elfelejtetted volna, édes úr, majd én eszedbe juttatom: a feleséged vagyok. Tudom, hogy valaha örültél ennek, most meg egyszerre csak idegesíteni kezdett."

Kemény szavak, amelyek megalapozzák a könyv hangulatát. Az asszony férjének írt leveleiből megtudjuk, hogy miként érezte, próbálta feldolgozni azt, hogy két közös kisgyermek mellett a férj egyszer csak lecseréli őt egy fiatalabbra. Hogyan próbálta magát felszínen tartani, milyen érzések kavarogtak benne a férfi, a szerető és a gyerekei iránt. A levelek hangneme úgy változik  ahogy Vanda lépked a feldolgozás folyamatában: gúnyos, szemrehányó, beletörődő. Nagyon sokszor bevillant Elena Ferrante Amikor elhagytak című könyve. Nem visz annyira mélyre, nem annyira zsigeri, de Vanda sem ússza meg sérülés nélkül azt, hogy elhagyták.

A regény második és egyben legnagyobb részében a férj, Aldo az elbeszélő és itt már ugrálunk a múlt és jelen között. A jelen, amely engem teljesen összezavart, hisz a könyv elején olyan alaphelyzetbe kerültünk mi olvasók, amelyből azt gondoltam, hogy a kiút valami teljesen más lesz. Ehelyett Starnone csavart egyet a sztorin, és felteszi azt a kérdést, hogy egy házaspár életében bekövetkező hatalmas törés után lehet-e újrakezdeni, elfelejteni, eltemetni a régi sérelmeket. Hihetetlenül okosan visz minket végig Aldo elbeszélésén: megismerjük a másik oldalt, a férfi érzelmeit, a félelmeit, az, hogy mi vezetett ahhoz, hogy elhagyja a családját, aztán hogyan vezekelt ezen döntése miatt hosszú, hosszú évtizedekig. Briliáns. Minden benne van szerintem, ami mostanság nagyon sok házasságot jellemez. Megalkuvás, a problémák szőnyeg alá söprése, az erőviszonyok megváltozása, adok-kapok egy életen át, egyszóval rengeteg réteget hánt le a kívülről egész tökéletesnek tűnő házasság(ok)ról.

"A sok-sok évvel ezelőtti válság mindkettőnket megtanított rá, hogy együttélésünk érdekében annál sokkal kevesebbet szabad csak elmondani egymásnak, mint amit elhallgattunk…"

A harmadik és egyben legrövidebb rész Vanda és Aldo felnőtt lányának és fiának reflektálása mindarra, amiben és ahogy felnőttek. Mert bizony a gyerekek hihetetlenül fogékonyak mindarra, ahogy a szüleik élnek, ahogy egymással bánnak. Se nem süketek, se nem vakok, se nem hülyék, nagyon is érzik ha valami gond van, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy a probléma megoldódott. Starnone válasza a két gyereken keresztül mindarra, ami hatás érte őket szintén bravúros: a fiú egymás után fogyasztja a feleségeket és csinál gyerekeket, de úgy, hogy mindegyikkel jó viszonyban marad és mindegyik gyermeke imádja, azaz megmutatja az apjának, hogy milyennek kellett volna lennie ha már félrelépett és elhagyta a családját és hogy milyen is egy jó apa. A lány meg olyan mély sebeket kapott mind anyai, mind apai oldalról, hogy mélyen elutasítja mind a házasság, mind a gyermekvállalás gondolatát. És bár ez a legrövidebb része a történetnek, szerintem itt hangzanak el a legkeményebb és legelgondolkoztatóbb dolgok:

"Dühből válaszolok. A szüleinktől, mondom, egyetlenegy-valamit tanultam, azt, hogy gyereket nem szabad csinálni. Majd nyugalmat erőltetve magamra, fojtott hangon vetem oda neki: a gyerekeidet előbb-utóbb mindenképp bántani fogod, úgyhogy ne csodálkozz, ha ők később még jobban bántanak majd téged."

A Hurok a könyvesboltok polcain egy megbújó gyöngyszem. Olvassátok, ha valami ütős, igazi mai és fontos történetre vágytok. Szerintem zseniális. Ahogy a címe is, amelynek szimbolikája olvasás közben kristálytisztává válik.


Kiadó: Park Könyvkiadó
Kiadási év: 2018
Fordította: Barna Imre

2018. október 8., hétfő

"Itt van az ősz" - avagy egy megkésett szeptemberi zárás

Ó, az ősz ... a kedvenc évszakom! Imádtam a szeptembert, a maga kétpólusú időjárásával együtt: első felében még tombolt a nyár, a másodikban meg reggelente majdnem téli hőmérséklet volt, ugyanakkor én már éreztem, hogy "itt van az ősz, itt van újra", nekem érkezett meg, az én kedvemért jött el, hogy elsöpörje a nyári emlékeket és előkészítse a terepet télre, a lelassulásra, a befelé fordulásra. És akit még nem győztem meg, hogy miért is lehet szeretni az őszi évszakot, itt van hozzá az egyik kedvenc idézetem a Ráadásnapból:

"A szeptember az egyik kedvenc hónapom. Szeretem azokat a hónapokat, amikor séta közben keresed a napfényt. Amikor ha az utca egyik oldala árnyékos, a másikra meg süt a nap, átmegy az ember, hogy érezze. Sokkal jobb, mint amikor nyáron sétálsz és átmész az utca másik oldalára, hogy elkerüld a napsütést."

BESZERZÉSEK

De hogy ne csak az őszről áradozzak, mesélem, hogy mik kerültek hozzám szeptember folyamán. Azt hiszem, hogy a könyvek, a lapok között meghúzódó történetek, az, hogy mindegyik egy külön kis világ, még mindig örömet tud hozni az életembe. Épp ezért mostanság nem tudom megállni - és bevallom, hogy nem is akarom -, hogy ne vegyek új könyveket. Négy új szerzeményem lett, amelyből eddig csak egyet olvastam el. Ez pedig Péczely Dóra (szerk.): Budapest off nevet viselő novellás gyűjteménye. Szerettem olvasni, ráadásul - bár ez már október, de -  a Poket könyvek is megjelentett egy budapesti gyűjteményt, szóval hamarosan tervezek egy "fővárosi" posztot. Ha már Poket: nem tudtam ellenállni A kis herceg kiadásnak, és milyen jól is jött ez nekem, pont tervezem újraolvasni, mert én tiniként nagyon nem szerettem. Adnék neki egy második esélyt. A következő beszerzésemkor az őszi kuckózós, hosszan belemerülős olvasós estéket képzeltem magam elé: Calebb Carrtól A Halál angyalát vettem meg. (Kata már olvasta, neki tetszett, ez számomra csak egy megerősítés volt). Az utolsó beszerzésem egy projekt kezdete. Én anno már nem voltam a Harry Potter generáció tagja, ezért könyvben nekem kimaradt a sorozat. Egyszer nekifutottam, az első három részig jutottam. Most megígértem kedves barátnőimnek, hogy szép lassan sorban elolvasom majd őket, hisz ez szerintem minden könyvmoly olvasmánylistáján szerepel. Ráadásul nekem nagyon tetszik az Animus új kiadása, így mindegyik rész majd otthonra lel a könyvespolcomon előbb-utóbb, most az első rész, a Harry Potter és a bölcsek köve lett az új polclakóm.



OLVASÁSOK

Akármennyire igyekszem visszatornászni magam a régi havi 6-7-8 könyves szintre, nem megy, és rájöttem, hogy el kell ezt engednem. Egyszerűen a munka, a munkahelyi felelősség annyi energiámat elviszi, hogy esténként van hogy a pihenés nagyobb prioritást élvez, mint az olvasás. Ettől függetlenül a táskámban mindig van könyv, reggelente a BKV-n mindig olvasok, szóval a könyvmolyságom marad, csak az intenzitás csökken. Sajnos.

Szeptemberben 4 könyvet olvastam el. Madeline Miller Akhilleusz dalával kezdtem, amiről már írtam is, és ami azt hiszem örök kedvenc könyvem marad. (Amúgy ti nem nyúltok zaklatott időszakotokban többször a régebbi kedvenceitek után?)
A könyvtárazást még mindig imádom, és bár sajnos bezárt a kedvenc tagkönyvtáram, az utódjában is tudtam magamnak olvasnivalóra lelni. Így került sorra Meik Wiking Hyggeje, ami igazán szép kis kiadvány volt, érdekes infókkal. Aztán jött a Budapest off is, amit mint fent írtam nagyon szerettem, érdekes volt a kerületekről ilyen kis rövid szösszeneteket olvasni. Ami meg ezután szinte kitöltötte az egész szeptemberemet az Joanne Harristól a Rúnajelek. A várólista-csökkentésben beválogatott könyvem volt ez, de őszintén megmondom, akármennyire szeretem Harrist, ezzel bizony megszenvedtem.



Ettől függetlenül a mérleg nyelve megint egyensúlyban van: 4 vásárolt és 4 elolvasott könyv, soha rosszabb hónapom ne legyen. Sajnos az október még dolgosabbnak ígérkezik és bármennyire is szeretnék aktívabb lenni a blogon, van egy olyan érzésem, hogy ez a platform, az én kedves hobbim látja majd ennek kárát. De az vigasztal, hogy nem szalad el, bármikor itt van nekem, akárcsak a könyvek. Szóval én igyekszem, a többi meg majd meglátjuk.


A többiek is meséltek a szeptemberről:

2018. szeptember 27., csütörtök

Egy görög hősnek is van szíve

Madeline Miller: Akhilleusz dala


Olyan jó érzés, amikor a nagy könyves dömping közepette találok magamnak egy nem reklámozott gyöngyszemet, amit olvasás után dédelgetve a polcomra tehetek. Amikor először olvastam az Akhilleusz dalát hatalmas meglepetésként ért, hogy mennyire csodás történetet kaptam, mindezt úgy, hogy Akhilleuszról, Trója bevételéről, az istenekről, királyokról elég sokat tanultunk az iskolában, tehát a téma csontig lerágott volt már. Miller története pont ezért hatott rám annyira: úgy tudott egy mitológiai történetet tálalni, hogy izgultam, hogy ne törjön ki a háború Trójában, hogy Patroklosz ne öltse fel Akhilleusz vértjét, egyszóval hogy ne történjen meg mindaz, ami a mondák szerint bizony megtörtént.


2016-ban olvastam el először az Akhilleusz dalát és akkor nem írtam itt róla. Nem tudom, hogy van-e más is úgy vele, hogy bizonyos könyvektől olyan intim, olyan bensőséges élményt kap, hogy azt nem tudja és sokszor nem is akarja megosztani másokkal. Idén nyáron terveztem az újrázását ennek az élménynek, mert egyre többször néztem rá úgy, hogy közben megdobbant a szívem, viszketett a kezem, újra a kezembe kívánkozott. Milyen volt másodjára? Egy cseppet sem veszített számomra az értékéből, ugyanannyira, ha nem jobban imádtam elmerülni a görög hősök világában, mint első alkalommal.

"A büszkeség tett azzá minket, akik voltunk…a hősök sohasem viselkedtek szerényen."

Sokunk számára Akhilleusz származása és élettörténete ismert. Thétisz, a tengeri nimfa és Péleusz, a mürmidónok királyának gyermeke ő, akiből a legnagyobb görög harcos, hős válik. A jóslatok szerint az apját is túlszárnyalja, ráadásul Agamemnón nélküle tehetetlen Trója ostromakor, tudja, hogy csatát nyerni egyedül vele van esélye. Talán Miller abban tesz az olvasó elé egy más Akhilleusz történetet, hogy nem csak a túlzott önbizalommal rendelkező, képességeiben, erejében rendíthetetlen görög hőst festi le, hanem egy ifjút, akinek bár a sorsa elrendeltetett, mégis tud gyengéd, érzelmes, hűséges is lenni. Aki ugyanolyan jól pengeti a lantot és énekel, mint ahogy a kardot forgatja. És azért is más Akhilleuszt ismerünk meg, mert az elbeszélő végig a hűséges társ és barát, Patroklosz, aki Miller értelmezésében jóval többet jelentett Akhilleusz számára mindezeknél.

"– Adhatok egy tanácsot? Ha valóban a barátja vagy, segítesz neki, hogy maga mögött hagyja azt az érzékeny lelkét. Azért megy Trójába, hogy embereket öljön, nem pedig azért, hogy megmentse őket. – Képtelen voltam elfordítani a tekintetem Odüsszeusz igéző, sötét szeméről. – Ő egy fegyver, egy gyilkos. Ezt ne feledd el! Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."

Patroklosz egy olyan szűrő, amelyen keresztül megértjük a legnagyobb görög hős jellemében a hiúságot, a dühöt, az elbizakodottságot, ő az, aki ezeket a negatív érzelmeket tompítja, és egy lírai oldalát tálalja a már oly jól ismert történetnek. Itt a hangsúly nem magán a csatán van - azon is persze -, hanem az odáig vezető úton és a két férfi kapcsolatán. Patroklosz és Akhilleusz útja fiatalon keresztezi egymást és Kheiron, a kentaur tanítása során együtt töltött idő alatt eltéphetetlenül mély és fájdalmasan szép kötelék alakul ki közöttük. Mindez úgy, hogy a jóslatokat tudják ők is, tudják, hogy idejük véges, hogy Trója és Hektór Akhilleuszra vár és hogy ott majd vége szakad valaminek. De mindezt vállalják, méghozzá együtt és a csatatéren, a hosszú-hosszú évek alatt kapcsolatuk, jellemük tovább alakul. Akhilleusz kiteljesedik, valóban a legnagyobb görög válik belőle, Patroklosz pedig felnő Akhilleusz társának a szerepéhez, a háttérből finoman irányítja, terelgeti és szinte mindenben támogatja, miközben saját erejére is rátalál. Majd amikor a büszkeségében sértett Akhilleusz nem harcol tovább Agamemnón oldalán - felismerve, hogy ez társa hőn óhajtott dicsőségére micsoda veszélyt rejt -, a legnagyobb áldozatot is képes érte meghozni. És ez a tett az, amely Patrokloszt az én szememben még nagyobbá teszi, tőlem ő kapná a legnagyobb görög hős címet.

"– Nincs olyan törvény, amely szerint az isteneknek igazságosnak kellene lenniük, Akhilleusz – magyarázta a kentaur. – És az is lehet, hogy szörnyűbb sors jut annak, aki egyedül marad gyåszában, miután a társa már nincs vele. Nem gondolod?
– Talán igazad van – ismerte el Akhilleusz."

És bár Miller könyve az érzékeny lelkű olvasóknak a két szereplő közötti kapcsolat miatt lehet, hogy nem tetszene, én ezt a szálat is rajongva olvastam. Gyönyörűen viszi végig a kibontakozását és kiteljesedését, egy pillanatra sem megy át túl sokba, sőt, helyenként csak sejtet, céloz rá, finoman, sokat hagy a mi képzeletünkre, mindeközben ennek a kapcsolatnak az erejét mi is érezzük. 
És hát a regény vége ... arra nincsenek szavak. Olyan gombóc alakult ki a torkomban az utolsó oldalakat olvasva - ahol bravúros ötlettel halála után még mindig Patroklosz az elmesélő -, hogy az a végén párás tekintettel tudott csak megszűnni bennem. Kedvenc könyvem első és második olvasatra is, gyönyörű történet, lírai mondatok, és a görög hősök kicsit másfajta megközelítése. Letehetetlen.


Kiadó: General Press
Kiadási év: 2014
Fordította: Szigeti Judit

Madeline Millernek azóta megjelent legújabb regénye Circe címmel. Remélem, egyszer ez is megérkezik majd hozzánk is.

2018. szeptember 24., hétfő

Egy nem rendhagyó útinapló Szabó Magda tollából

Szabó Magda: Hullámok kergetése


Most, hogy beköszöntött az ősz, hatalmas késztetést érzek, hogy a nyaralós könyveimről számoljak be. Idén többször, néhány napra tudtam egy picit kikapcsolni, és ebből volt olyan kiruccanás, ahol esélytelennek éreztem, hogy olvasásra is jusson időm. De ahol tudtam, hogy lesznek nyugodt délutáni óráim, oda bizony megint sokat töprengve választottam útitársat, méghozzá olyat, akinek a képzeletbeli poggyászába én is belefértem. Szabó Magda Hullámok kergetése c. könyvét olvastam a vízparton, a part melletti padon, a strandon, esténként amikor már aludtak a többiek, szóval bármikor amikor jutott rá időm.



A Hullámok kergetése olyan élmény volt, mint amit talán a mostani generációnak jelenhet egy 5 csillagos minőséget képviselő utazós blog olvasása - színes, szagos, nyüzsgő érzetű és rögtön mehetnéke is támad az olvasónak. Szabó Magda európai útjairól szóló anekdotái, élménybeszámolói igazi útinapló volt, de a cseppet sem rendhagyó fajtából. Nem arról szóltak ezek a történetek, hogy az adott országban mit kell megnéznünk, vagy miért érdemes oda elmennünk, hanem arról, hogy mit jelentett Szabó Magdának például John Keats sírja mellett állnia.

"Minden irodalomtörténészt, mindenkit, aki kritikával foglalkozik, odaállítanék John Keats sírja elé, és megtaníttatnám vele könyv nélkül a költő sírfeliratát: „Itt nyugszik valaki, aki a vízre írta a nevét”, hogy jegyezze meg, nemcsak a tüdőbaj pusztít, hanem a közöny, a rosszindulat, az ostobaság, az új irodalmi jelenségekre való süketség is, hogy a meg nem értés is ölhet."

Vagy éppen, hogy milyen érzések kerítették hatalmába, amikor Olaszországban azokon a helyeken kalandozik T-vel, amelyekről gyerekként csak tanult, később tanárként pedig csak tanított. Az Itáliáról szóló részek tele vannak valami mélyről jövő lelkesedéssel, örömmel, hogy ő is azokon a helyeken járhat, ahol anno a reneszánsz bontakozott ki. Ezeknél a részeknél az én arcomon is hatalmas mosoly terült el, holott nem ismerem ezeket a városokat személyesen, de annyira kézzel fogható közelségbe tudta hozni számomra Rómát, Velencét vagy bármelyik meglátogatott olasz várost, hogy tényleg úgy éreztem én is velük kódorgok az utcákon vagy ülök le megpihenni fáradtan egy szökőkút mellé. Imádtam Szabó Magda humorát, helyenként potyogott a könnyem a nevetéstől (pl. amikor egy olasz paptól cirádás latinnal kér útbaigazítást).

"Az ember tudja, hogy ezt a teret Michelangelo álmodta, Marcus Aurelius lovas szobrát is ismeri, ám a valóság súlyosabb és igazabb, mint az elképzelés, vagy a tudat. Csak ülök, ülök a Capitolium tetején, ömlik rám a leanderillat, a fény, s majdnem szomorú vagyok tehetetlenségemben, mert ugyan mit csináljak ennyi szépség előtt?"

Szerettem Szabó Magda sorait olvasni, jó volt vele a hullámokon lovagolni, mert nem egy unalmas, adatoktól, porosan ódivatú útleírásoktól hemzsegő száraz élménybeszámolót kaptam tőle, hanem valóban a saját viszonyát ismerhettem meg az utazással, az őt ért élményekkel kapcsolatban. Ami számomra egy nagyon intim dolog. Az, hogy egy-egy utazás alkalmával mi mozdul meg bennünk, mit élünk át, mi üt minket szíven az nagyon személyes dolog. Épp ezért öröm volt olvasni ezeket a gondolatait is. Szerettem, hogy a világ dolgaira kíváncsi utazó volt ő, ugyanakkor képes volt arra is, hogy ha elfáradt nem erőltette tovább, sőt, ha T. mást akart megnézni, akkor szét is tudtak válni egymástól.

"Legjobb csak úgy menni.
Az ember elindul cél nélkül, reggeli után, megnéz egy kirakatot, megmosdik valami kút alatt, ha elfárad, leül egy lépcsőre, kőpadra egy parkban vagy az utcán, esetleg iszik valami frissítőt, s mint valami arany méhkas, zümmög körötte a város. A gyerekkori vakációk abszolút kötetlensége tér vissza, nincs megszabva, hol, mikor ebédel vagy vacsorázik az utazó; esetleg sehol, esetleg az utcán, állva, lehet két órával előbb vagy hárommal később, mint rendes körülmények között szokott."



Ami különösen élvezetessé tette a Hullámok kergetését, hogy nem csak egy országban kalandoztunk Szabó Magdáékkal, hanem szinte végigjártuk velük fél Európát. Az ő szűrőiken keresztül megismerhetjük Svédország, Franciaország, Németország és az akkori Szovjetunió nagyobb városait. És velük együtt érezzük mindenhol a híres írónő iránti tiszteletet, az örömet, hogy az adott ország vendégül láthatja Az őz, a Születésnap vagy A Danaida szerzőjét. Minden egyes helyen igazán kitettek magukért a vendéglátók, még ha néhol sok is volt ez a nagy szeretet (vagy talán a kötelező protokoll körök) az írónőnek. Egy dolog miatt maradt bennem egy csepp hiányérzet: mivel nem olvastam még oly sok művet Szabó Magdától ezért némely utalást nem értettem, így talán a Hullámok kergetésére később kellett volna sort kerítenem. De ezt leszámítva igazán emlékezetes utazásokban volt részem és az írónő egyik gondolata pedig nagyon sokszor eszembe jut azóta is:

"A világ olyan gyönyörű, hogy egyre nagyobb felelősség embernek lenni."

Olvassátok, vétek lenne kihagyni!


Kiadó: Jaffa
Kiadási év:  2017

2018. szeptember 19., szerda

Témázás: Az ízlésváltozásról

Az e havi téma a Témázós Csapatban az ízlésváltozás köré épült, avagy azt boncolgatjuk, hogy mi van akkor ha másként csapódik le bennünk egy élmény. Másként: kérdés, hogy ez pozitívabb vagy negatívabb irányt jelent? Egyáltalán mennyire hatnak ránk az évek, a könyvmolyságunk alatt a kezünk között megforduló könyvek okozta felemelő vagy éppen lesújtó élmények? És vajon mennyire változunk mi olvasók és az ízlésünk?

Amikor újraolvasok - változik-e valami, kedvencből soha többé?

Aki egy kicsit is olvassa a blogom észrevehette már, hogy én vagyok az, aki imád újraolvasni. Aki nem sajnálja rá az időt, bár tudom és érzem én is a bőrömön, hogy kevés az idő és sok a jó könyv, szóval koncentrálhatnék csak az új megjelenésekre. Miért is szeretek akkor újrázni? Egyrészt mert biztonsági játékos vagyok, és sokszor olyan időszakot élek meg, amikor a komfort kaja mellé a komfort élményre, Amadea szavaival élve a "kabátkönyvekre" van szükségem. Nekem ezek általában a kedvenc könyveim.
A posztírás előtt átböngészgettem a kis saját nyilvántartásomat, hogy lássam, egyáltalán hány könyvet olvasok el újra évente, és hogy melyek is azok. Nagyjából az éves olvasmányaim 10-15%-át teszik ki az elmúlt években az újrázások. Ez most engem is meglepett, mert viszonylag sok, kevesebbnek gondoltam. Általában úgy indulok neki az újraolvasásoknak, hogy ezek hasonló (de nem ugyanazt!) az élményt fogják nyújtani, amit első vagy akár második olvasatra kaptam tőlük. Ugyanaz szerintem soha nem lesz egy könyvélmény, máskor, máshogyan, más élethelyzetben, más hangulatban olvasva biztos, hogy másként csapódik le.

De akkor nézzünk néhány példát:

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Ha jól számoltam eddig háromszor olvastam el. És mindegyik alkalommal másként hatott rám az élmény, nem volt hasonló egyik alkalommal sem. De mindig pozitív volt, talán egyre inkább az lett, közepesen jóból nagyon jóvá vált. Első olvasásra valahogy csak az emberi kapcsolatok mozgattak meg bennem valamit, aztán egyre inkább Mihály személyiségének változására, a kispolgári létből való kitörési kísérletére, a gondolataira koncentráltam. Harmadjára még inkább meg tudtam érteni egy-egy mondatát, épp ezért úgy gondolom, hogy ehhez a könyvhöz nekem érnem kellett, hogy igazán be tudjam fogadni. Tizenévesen nem olvastam volna végig, "felnőttnyűglődésnek" gondoltam volna.

Marisa de los Santos: És besétált a szerelem
Ez volt az a könyv, ami elsőre óriási szerelem, de másodikra csak egy kellemes, amolyan egynek elment élmény lett. Amúgy ez azért nem túl jó érzés, talán hasonlatos ahhoz, amikor egy általad szeretett könyv valakinek tökre nem jön be. Mindkétszer decemberben olvastam el, hisz karácsony előtt és után játszódik, így erre az időre tökéletes. Csakhogy elsőre körbelengte valami puhaság, keserédesség az egészet számomra. Másodjára már nem volt ilyen érzésem. Talán azért, mert tudtam már az összes fordulatát a történetnek. Talán azért, mert a szívem kicsit kérgesebb lett a romantikus szál irányába. Nem tartom valószínűnek, hogy újraolvasom valaha, amit azért a szívem mélyén sajnálok.

Eowyn Ivey: A hóleány
Örök kedvenc. De tényleg. Pedig legalább már háromszor olvastam el (khm, és idén télen is tervben van). Ez is tipikusan az a történet, amelyet mindig más és más szemszögből találok csodálatosnak. Elsőre elvarázsolt az egész meseszerű történet, a vad és zord Alaszka. Aztán másodjára a két főszereplő házassága, kapcsolatuk alakulása, személyiségük változása. Harmadszor pedig magára a hóleányra tudtam sokkal jobban odakoncentrálni. Mindhárom alkalommal teljesen más élményt jelentett, de ugyanúgy imádtam. Szerintem rengeteg réteg van ebben a könyvben, minden olvasás alkalmával egyre jobban megértem, valahogy mintha bennem is egyre mélyebbre tudna lehatolni. Illetve azt is szeretem benne, hogy olyan szépen lassan csordogál és mivel rendszerint decemberben olvasom ezt is újra, így tökéletes választás, hogy lelassuljon vele az ember az év végi hajrá közepette.

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka
Első alkalommal rögtön kedvencemmé avattam. Másodjára a csodaszép új kiadás miatt vettem újra a kezembe és sajnos csalódásként éltem meg. Szerintem pont az aprólékossága, a rengeteg irányba futó szálai, a túlírtsága zavart benne, azok a dolgok, amelyeket elsőre szerettem, vagy éppen nem zavartak ennyire. Terveztem, hogy az egész sorozatot újraolvasom, de ez a negatív élmény teljesen visszavetette a lelkesedésem. Amúgy sokat gondolkoztam rajta, hogy miért is volt csalódás másodjára. Arra jöttem rá, hogy egyrészt akkor nem voltam megfelelő hangulatban (szerintem nagyon sok minden múlik ezen is), másodszor pedig első alkalommal hajtott a történet, hogy mi lesz a vége, aminek a varázsa az újabb olvasatra már nem volt meg. És pont itt jöttem rá arra, hogy azok a kedvencek nem fognak csalódást okozni többedik olvasásra sem, amelynél nem csak maga a történet a lényeg, hanem erős karakterekben is és inkább azokon van a hangsúly. Ízlésváltozásról írva az évek bennem ezt a vonalt kezdik erősíteni, azaz mára már kevés az ha jó a történet maga, sokkal fontosabbak lettek a karakterek, a jellemfejlődések.

Charlotte Brontë: Jane Eyre
Pont ennél a regénynél fontos a karakter. Elsőként 13 éves korom körül olvastam és a kis romantikus énem oda meg vissza volt. Éveken keresztül néztem az újabb és újabb film- és sorozatfeldolgozásokat belőle, de újraolvasni nem mertem. Aztán sok-sok év távlatából felnőttként egyszer csak újra belefogtam az olvasásába és ... bamm, hatalmas élmény lett megint, de teljesen máshogy. Totálisan nem érdekelt benne maga a románc, hisz tudtam hogy mi és hogyan fog alakulni, merre haladnak a dolgok, kvázi izgulnom nem kellett. Oda tudtam figyelni Jane és Mr. Rochester jellemére. És a kis szürke Jane Eyre mögött végre én is észrevettem egy vágyait elnyomó, bántalmazott gyerekkorából hozott sebbekkel teli fiatal nő kiteljesedésének, erőre kapásának útját. És észrevettem egy elbizakodott, dölyfös férfi álarca mögött meghúzódó megsebzett lelket, aki nem találja helyét a világban, amíg ez a kis szürke veréb az útjába nem kerül és fel nem nyitja a szemét az igazi értékekre. Nekem ezt adta ez a könyv másodjára.

Úgy gondolom, hogy az újraolvasás egy tök jó dolog. Akkor is ha változik az ízlésünk és mást kapunk egy könyvtől mint elsőre. Újraolvasáshoz legtöbbször biztos kézzel nyúlunk korábbi kedvenceink felé és azért ezeknek a legnagyobb része a későbbiekben is pozitív élmény marad. Ha meg mellényúlunk, akkor sem történik semmi, gazdagabbak lettünk egy újabb élménnyel és rájöhetünk, hogy bizonyos könyvekből kinőttünk már, esetleg csökkenthető ezáltal a kilométeres várólistánk is.

Mostanság amúgy tervezem korábbi rossz élményeim újrázását is (A kis herceg, az Iszony Németh Lászlótól), mert ezeknek meg szeretnék adni egy újabb esélyt, szóval nem a mazochista énem erősödött fel. A kötelezőkkel is hasonlóképpen vagyok, ott is van néhány, amit szívesen olvasnék el újra felnőtt fejjel, amikor már lekerült róla a kötelező bélyege, mert ez utóbbi nagyon tudja befolyásolni egy könyvhöz való viszonyunkat. Például A Pál utcai fiúk mondanivalóját, üzenetének fontosságát is mostanság értettem meg igazán.

Amikor a műfajban kalandozunk másfelé, avagy a belső ízlésőrünk komfortzónát tágít

Forrás
Az ízlésváltozásnak számomra van egy másik oldala. Amikor egy-egy műfajt hanyagolunk, vagy egy újat fedezünk fel magunknak.

Erre az én esetemben a legjobb példa a romantika műfaja. Tipikus tinédzser lány révén kilószámra faltam a romantikus könyveket. Édesvölgyi suli szerelmes ikrei, Heather Graham történelmi románcai (ennek köszönhetően teljesen profi voltam már az amerikai polgárháborúból a középsuliban) és aztán Nora Roberts regényei. Nem, nem érzem cikinek, hogy ezeket is olvastam. Sőt, a mai napig érzelmileg tökre kötődöm ezekhez a könyvekhez is. Csak aztán jött az "élet", kikerültem a suliból, értek a pofonok, keményedett a lelkem, változtak az emberi kapcsolataim és rájöttem, hogy az általam olvasottnak nem sok valóságalapja van, nincs herceg fehér lovon. Meg aztán egy idő után, amikor csak ugyanazt a műfajt fogyassza az ember, óhatatlanul megtelítődik, megcsömörlik. Szóval a romantikusoktól akkor egy időre búcsút vettem. Az elmúlt években azért olvasok ilyet is, nem annyit, mint régen, és nagyon igyekszem nem egyirányba beállni. Ennek köszönhetően a hatodik érzék, vagy az olvasói radar egész jól súg, ha már romantikusra adom a fejem, akkor legtöbbször nem lövök mellé. Meg mondjuk olyan időszakban történik ez, amikor az agykapacitásom pont erre elegendő.

A nagy romantikus korszak után jött nálam a krimik, de elsőként is az orvoskrimik ideje. Robin Cook. Ismerős? Szerintem a könyvtárból a létező összeset kivettem, izgultam rajtuk és egy idő után rájuk is untam. Azt hiszem ez az a műfaj, amit azóta is kerülök. Itt totál csömöröm lett, a belső ízlésőröm azt súgta, hogy fussak, de jó messzire.
Utána ugyan maradtam a krimiknél, de a klasszikusnál: Agatha Christie minden mennyiségben. Elsőként főleg angolul, aminek nagyon sokat köszönhetek az angolom fejlődésében, ezért egyrészt ezt soha nem untam meg, másrészt őt a mai napig szeretem is olvasni. De olyan mennyiségben, mint anno, már ez sem csúszik. Sőt, itt nem is olvasok újra, hisz Poirot vagy épp Miss Marple megoldotta már egyszer a gyilkosságot, utána újra nem tudom ugyanúgy izgulva olvasni, egy krimiben pedig épp ez lenne a lényeg.
A mostanság divatos női thriller vonalat nem olvasom, egyelőre nem izgatnak annyira, de pl. egy Robert Galbraith féle Cormoran Strike sorozatért teljesen rajongói üzemmódba tudok kapcsolni.

De nem csak "parkoltattam" bizonyos műfajokat, hanem ismerkedtem is újabbakkal. Elkezdtem egy idő után a klasszikusabb irányba fordulni. Pl. John Steinbeck Édentől keletre regényét sem egyszer olvastam már el. Vagy a Brontë lányok után jöttek Jane Austen könyvei. De akár említhetném Gárdonyit és Mikszáth Kálmánt is, akikről azt gondoltam, hogy az iskolapadot elhagyva nem találkozunk majd újra, aztán felnőttfejjel igencsak meg tudtak lepni. Azt az elvet vallom, hogy erőltetni semmit sem szabad, egyszerűen hagyni kell az olvasó ember jellemét, ízlését a maga útján fejlődni, alakulni. Ha valami kötelező, vagy "el kell olvasni, mert mindenki ezt olvassa" az bennem még mindig a masszív ellenállást tudja kiváltani, ami simán elvezethet odáig, hogy anélkül utasítok el egy írót vagy egy műfajt, hogy valaha is belekóstoltam volna. Pl. anno Coelhót is olvastam. Oké, elég volt két könyv és meg tudtam ítélni, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve. Mondjuk az is igaz, hogy manapság annál sokkal értékesebbnek tartom az időmet, minthogy olyat olvassak, ami abszolút nem érdekel, csak esetleg nagy a reklám, a felhajtás körülötte, ezért minden erről szól. Diákként sokkal több időm volt, nagyobb kézzel szórtam azt el gyengébb könyvekre. Most kétszer meggondolom, hogy mibe is kezdek bele. Meg persze az is tud befolyásolni, hogy kedves bloggerbarátnőim mit dicsérnek nagyon, vagy mit húznak le a sárga földik. Meg nekem a moly is egy nagy szemfelnyitó terep volt, ott jöttem rá igazán, hogy atyaég, mennyi könyv, mennyi műfaj, mennyi különböző ízlésű olvasó. És egy-két kihívásra jelentkeztem is, hogy kipróbáljam magam másik terepeken. Szabó Magdát is így olvastam először, vagy akár csak az urban fantasy műfaját is említhetném, hisz az ottani nagy rajongás miatt kezdtem bele a Tündérkrónikákba, amit szerintem soha nem gondoltam volna, hogy elolvasok (jó, tudom, az utolsó kötet még mindig várja a sorát). Amadeák ajánlására - pont egy komfortzóna tágításról szóló körbeposzt után - kezdtem ismerkedni a lightos sci-fikkel. És tetszett. Pedig előtte ez is a soha, de soha nem olvasok kategóriája volt. Tehát változom én is és az ízlésem is. Megfontoltabban választok könyvet, de új irányba is tekingetek, azoknak is adok egy esélyt.

Szóval összességében az ízlésváltozás nem rossz. Olyan, mint minden évszakban várni valami újat, frissíteni a gardróbunkat néhány darabbal, felvenni a régieket és közülük jó néhányat kiselejtezni, de megtartani a nagy kedvenceket, amik a puhaság érzetét keltik és jól esik beléjük bújni.


A többiek elmélkedése a témában:
Shanara
Dóri
PuPilla
Bea
Kritta

Csatlakoztak még:
Eszti
Heloise

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...