2017. szeptember 7., csütörtök

3 könyv a 3 őszi hónapra

Egyszer írtam egy hasonló posztot a téli évszakra vonatkozóan, és úgy gondoltam, hogy pont az őszt nem hagyhatom ki, hisz kedvenc évszakom és olyan sokan örömködünk már azon, hogy itt van végre. Ráadásul mintha tudta volna, hogy ideje van megérkeznie, váltania kell a nyarat, percre pontosan szeptember elejével jött, én meg azóta a kuckózós üzemmódra kapcsoltam. Azaz a hétköznapok alatt már a hétvégi olvasásra, forró ital szürcsölgetésre, filmnézős órákra, puha takarókra, vastag zoknikra gondolva végzem a dolgomat. Ha Ti is hasonlóan várjátok már az őszi lecsendesülést, akkor ehhez szeretnék 3 olyan könyvet ajánlani, ami nekem nagy-nagy kedvencem (ebből kettőt most én is újra el fogok olvasni).


SZEPTEMBER

Nálam soha nem a január 1. jelentette az új év kezdetét, hanem - gondolom az iskolás időszakból hozva magammal - a szeptember. Én voltam az a lány, aki várta a sulikezdést, hogy újra találkozhasson a barátaival, hogy tanulhasson valami újat, vagy éppen új iskolába, új tanfolyamra jelentkezve új embereket, oktatókat ismerhessen meg. Épp ezért erre a hónapra a tökéles választás számomra Joanne Harris Urak és játékosok című regénye. Ebben Harris sötét oldalát ismerhetjük meg, tehát aki a Csokoládé féle varázslatra vágyik, az csalódni fog. Ellenben aki nyitott egy elit fiúiskola életében való megmártózásra, és egy felnőtt korban kitervelt bosszú megvalósításának a folyamatára úgy, hogy a diákok és a tanárok életébe is nyer betekintést, az ne habozzon, vegye a kezébe. A szeptemberemet ezzel a könyvvel nyitottam, azt hiszem 5 év távlatából olvasom most újra és nagyon tetszik, sok finomságot találok benne és egyre inkább rájövök, hogy Harris hihetetlenül jól ismeri az emberi lélek összetettségét.

"A legtöbb felnőtt úgy véli, hogy a kamaszkor érzései valahogy nem is számítanak, és a harag, a gyűlölet, a szégyen, a borzalom és a reménytelen, meghunyászkodó szerelem perzselő érzéseiből ki lehet nőni, mert ez csak valami hormonális jelenség, az igazi előtti próbamenet. De ez nem az volt. Tizenhárom évesen minden számít: éles széle van mindennek, és mindegyikkel megsebezzük magunkat."

OKTÓBER

Talán a legszínesebb őszi hónap. Amikor már sok sárgát, vöröset, rozsdabarnát látunk magunk körül ha kimegyünk egy jó kis sétára a természetbe. Amikor reggelente már a vastagabb szövetkabát is előkerül egy jó puha sállal, hisz a kis farmerkabátban meghűl az ember. Amikor minél korábban szeretnénk hazaérni, hiszen egyre korábban sötétedik és otthon várnak a fények, amivel úgy díszítjük fel a lakást, ahogy nekünk kedves. Amikor ideje levenni a polcról Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című könyvét és elmerülni Barcelona, illetve az Elfeledett Könyvek Temetőjének történetében. Felnőtt mese ez, de a jobbik fajtából, ráadásul szép lassan kibontakozó történetről van szó (további két kötettel), így a hosszabbnak tűnő őszi estékre nem fogunk egyhamar kifogyni az olvasnivalóból.

Forrás

"…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá."

NOVEMBER

Szerintem sokan az ősz hónapjai közül őt nem szeretik. Mert ilyenkor bizony már valóban hideg van, talán le is esett már az első hó. Viszont ez az a hónap, amikor már minden reggel lehet azt az igazi, hamisítatlan füstillatú őszt érezni, amikor már jobb bent ücsörögni valahol a barátokkal és a hidegtől kipirosodott kezünket egy forró teás, csokis, kávés (akár forralt boros) bögrén melengetni. Ilyenkor már lehet tervezgetni a karácsonyi meglepetéseket, a hónap végével általában a karácsonyi vásárok is elindulnak, szóval szerintem nem is mostoha ez a hónap, csak át kell értékelni azt, hogy a sorban ő "csak" a harmadik. És bár tudom, hogy a Halloween ünnepét átvettük és hogy ez október 31-nek az éjszakáját jelenti, mégis erre a hónapra meleg szívvel ajánlom Agatha Christie Hallowe'en Party azaz Ellopott gyilkosság című krimijét. Nagyon hangulatos, sokszor feltűnik benne Ariadne Oliver, aki Hercule Poirot mellett nekem nagy kedvencem. Elég ijesztő volt számomra maga a történet, szokás szerint nem is találtam ki a gyilkos kilétét és soha nem felejtem el, hogy amikor megnéztem a belőle készült filmet mennyire be voltam egyedül parázva. Szóval ha a novemberi ködös hideg mellett további borzongásra vágynátok, ezt vegyétek le a polcról!

Forrás

"– Nagy sajnálattal közli, hogy ma este nem keresheti fel önt. Súlyos influenza gyötri.
– Az nem „influenza” – mondta Hercule Poirot. – Alaposan megfázott, ez minden. Mindenki azt hiszi magáról, hogy „influenzás”. Így tragikusabban hangzik. Több részvétet követel. A náthával az a baj, hogy az embert nem sajnálják érte eléggé a barátai."


Nektek van az őszhöz köthető olvasmányotok?

2017. szeptember 5., kedd

Bőr alá szikével

Herman Koch: Nyaraló úszómedencével


Ezt a könyvet egy jó ideje kerülgettem már, olvastam róla a véleményeket és egyre inkább éreztem, hogy nekem való lesz. Stílusosan a nyári szabadságomra vettem meg és vittem magammal, és már a vonaton a sok csicsergő ember, meg szalámis zsömle illat között hirtelen egy olyan erős pofont kaptam az írótól, hogy csak hápogni tudtam meglepetésemben. Majd ahogy egyre jobban elmerültem a Koch által megteremtett "fertőben", rájöttem, hogy ez a könyv nem is egy pofon az olvasónak, hanem egy tükör.


A könyv főszereplője dr. Marc Schlosser háziorvos, akinek az elbeszéléséből ismerjük meg annak a történetét, hogy egy nyaralás alkalmával hogyan változott meg az ő és családja élete, illetve milyen események vezettek oda, hogy a dokit bíróság elé akarják citálni, mert mulasztása miatt vesztette életét egy páciense, a híres színész, Ralph Meier. Nekünk, olvasóknak nagyon az elején kiderül, hogy Marc valóban bűnös, csak akkor még azt nem tudjuk, hogy a könyv befejeztével mi el fogjuk-e ítélni. A doki narrációjában feltárul a színésszel és annak családjával (dekoratív feleség és két tinédzser fiú) való megismerkedésének története, illetve annak a nyaralásnak az eseményei, amelyen a doki csinos felesége és két szép lánya is részt vesz, Meier producer barátjának és annak majdnem gyermekkorú, fiatal színésznő barátnőjének társaságában.

Azt hiszem kicsit olyan volt számomra ez a regény, mint Agatha Christe Tíz kicsi négerének története. Nem nagyon volt olyan szereplő, aki szimpatikus lett volna, ráadásul ez az illusztris társaság kvázi össze volt zárva egy gyönyörű villába, és egyre csak azt éreztem, hogy napról napra kezdenek elszabadulni az indulatok. Forrongott a levegő, az elfojtott indulatok lassan-lassan felszínre törtek, érzelmek születtek és viszonyok változtak, alakultak, már csak a robbanásra vártam, ami be is következett. Ennek fényében persze a doki tette is más megítélésbe esik hirtelen, ugyanakkor mi olvasók elgondolkozunk azon, hogy lehet-e, így lehet-e bosszút állni valakin, illetve, hogy valóban úgy történtek-e az események, ahogy azt a doki felgöngyölítette. Ráadásul a doki sem volt makulátlan ebben az egész helyzetben, szóval mondhatnám azt, hogy sokszor a fejétől is bűzlött az a hal.

"A betegek hajlamosak összetéveszteni az időt a figyelemmel. Azt hiszik, több figyelmet szentelek nekik, mint más háziorvosok. Pedig csak időt szánok rájuk. Amit tudnom kell, az egy perc alatt úgyis kiderül. A maradék tizenkilencet figyelemmel töltöm ki. Jobban mondva: a figyelem illúziójával."

Koch számomra piszok jó regényt alkotott. Köszönhető ez főleg a főszereplőjének és az egész forrongó hangulatnak. A doki karaktere baromira taszítja az embert, majdnem hogy undorodik tőle és gondolataitól az olvasó. Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy ha az én orvosaim vajon ugyanezt gondolják a betegeikről, vajon hogy hogy életben vagyok még. Aztán érdekes módon voltak a dokinak olyan mondatai, amellyel a  mizantróp énem mélységesen egyet tudott érteni. Így összességében egy olyan negatív karaktert kaptam, akit nem tudtam teljes szívemből elítélni vagy utálni. Az összes többi karakter sem lett szimpatikus, de mindegyik egy tipikus embertípust rajzolt meg: unatkozó asszonyka, magától elszállt színész, aki azt gondolja, hogy bármelyik nőt megkaphatja, a vén kujon pénzes producer, aki még nyalogatja a sót a fiatal barátnők formájában, a tipikus tinédzser lány- és fiúgyermekek, akik próbálgatják a szárnyaikat, csak van, hogy rohadt rossz lóra tesznek. Nagyon jó érzékkel válogatta őket össze Koch, ha csak bárminemű konfliktus nélkül zárnánk össze ezeket az embereket néhány napra, várhatóan anélkül is robbanna egy érzelmi bomba közöttük. Erre pedig az író rátett egy olyan lapáttal, hogy dilemma elé állítja az olvasót, vajon elítélhető-e Schlosser tette, ki hogyan lépett volna a helyében, mi mit tettünk volna?

"Az ember olykor visszapörgeti élete filmjét, hogy megvizsgálja, melyik ponton vehetett volna más irányt a történet. De néha nincs is mit visszapörgetni – az ember talán még maga sem tudja, de a film már csak előrefelé pereg. Pedig olyan szívesen kimerevítené a képet…Itt – mondja magában. Ha itt mást mondtam volna…ha ekkor vagy akkor másképp cselekedtem volna."

De Koch a regény végén csavar még egyet ezeken a kérdéseken, mert mi van akkor ha az, ami történt nem is úgy történt ahogy mi hittük, ha a felelős nem is az, akire gondoltunk, illetve a saját családunkat sem ismerjük úgy, ahogy azt mi hisszük. És ami tetszett, hogy Koch-tól nem kapunk felmentést a végén, nincsen konkrét válasz arra, hogy mi a jó vagy mi a rossz, minden ránk van bízva. Bőr alá mászós könyv volt ez az elejétől a végéig, méghozzá egy nyílt sebbel, szikével felvágva rajtunk a bejáratot, mert az író nem finomkodik. Engem megvett kilóra, alig várom, hogy ki tudjam kölcsönözni a korábbi regényét, A vacsorát is, bár tartok tőle, hogy a főfogás bizony ott is elég rágós lesz majd és megüli egy időre a gyomrom.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2016
Fordította: Wekerle Szabolcs

2017. szeptember 3., vasárnap

Könyves kérdéssor

Ezeket a kérdéseket még a molyon kaptam pieta4-től, néhány olvasási szokást és könyves élményt boncolgat:

1. Melyik könyv van a polcodon a legrégebb óta?
Bár azt hiszem, már dobozban van, de a lakásban megtalálható, a legrégebbi könyvem egy mesekönyv: A sün, akit meg lehet simogatni. Nagyon szerettem gyerekként, felnőttként is, és azóta már több lurkónak meg is vettem ajándékba.

2. Mit olvasol jelenleg, mit olvastál ezelőtt és mit fogsz olvasni ezután?
Épp Joanne Harris Urak és játékosok könyvét újrázom, előtte Grecsó Krisztián Melletem elférsz c. történetét olvastam, majd a következő valószínűleg Zafón trilógiájának első kötete, A szél árnyéka lesz (újra).

3. Melyik az a könyv, amit mindenki szeret, de te utálsz?
Azt hiszem, hogy nincs olyan könyv, amire azt mondám, hogy utálom, ezt túl sarkosított megfogalmazás. Inkább csak annyi, hogy nekem nem jött be. Ilyen volt például Fabio Stassitól a Charlie utolsó tánca - sok jó kritikát olvastam, nekem mégsem volt jó élmény.

4. Melyik az a könyv, amit folyamatosan mondogatsz magadnak, hogy elolvasod, de valószínűleg nem fogod?
Remélem ilyen nem lesz. Amit már régóta kerülgetek az az Anna Karenina, meg a Mester és Margarita, de mindkettő érdekel, így nem szeretném hogy ne kerüljenek sorra. Előbb utóbb őket is elolvasom!

5. Melyik az a könyv, amit nyugdíjas korodra is megőrzöl?
Azokat, amelyek hosszú évek alatt is meg tudják őrizni a kedvenc címkét. Nem tudom még melyek lesznek ezek, de remélem lesz jó néhány. Plusz azokat, amelyekhez valamilyen emlék köt, vagy a családi könyvtár féltett példányai, ez utóbbiaktól biztos nem fogok megválni.

6. El szoktad olvasni az utolsó oldalt előbb, vagy kivárod a könyv végét?
Tiniként sokszor lapoztam hátra, főleg krimik esetében (aminek aztán volt értelme, hogy lelőjem magamnak a poént), most már nem csinálok ilyet.

7. Köszönetnyilvánítás: papír és tinta pazarlás, vagy érdekesség?
Az oldalakon keresztüli köszönetnyilvánításokat csak átfutom, de azért találkoztam már nagyon frappáns verziókkal, vagy olyanokkal, amelyek valami pluszt adtak a könyv elolvasása után.

8. Melyik karakterrel cserélnél szívesen helyet?
Romantikus énem Jane Eyre-t választaná, de akár Baráth Katalin sorozatából is szívesen cserélnék egy kis időre helyet Dávid Veronnal.

9. Van olyan könyv, ami valami különlegesre emlékeztet az életedben (hely, idő, személy)?
Van, elég sok. Tudom, mit olvastam első repülőutam alkalmából - a Twilightot angolul. Az első igazi külföldi felnőtt nyaralásom alkalmával például A prímszámok magánya volt nálam és emlékszem, hogy a tengerparton olvastam, de amúgy a "nyaralós" könyveim nagy része mindig megmarad az emlékezetemben. Aztán vannak olyan könyvek, amelyeket a szeretteimtől kaptam, számomra azok is különlegesek. De legutóbb például egy barátnőm lepett meg egy dedikált példánnyal az Ambrózy báró sorozatból és számomra ez is ebbe a kategóriába tartozik.

10. Mondj egy könyvet, amit érdekes módon szereztél meg!
A "legérdekesebb" az volt, amikor Angliában dolgozó barátnőmet kértem meg kb 10 évvel ezelőtt, hogy hozzon nekem Susan Elizabeth Phillips könyvet angolul (Ain't She Sweet), mert itthon elég lassan csordogáltak és angolul meg aranyárban árulták, én pedig akkor kezdtem rákapni az angol nyelven való olvasásra.

11. Adtál már könyvet valami egyedi okból egy különleges személynek?
Általában születés- és névnapokra szoktam könyvet venni a családnak, barátoknak, ismerősöknek, de ez szerintem nem egyedi ok, szóval nem.

12. Melyik könyv volt veled a legtöbb helyen?
Amit a leghosszabb ideig olvastam az a Monte Cristo grófja volt, egy hónap alatt szerintem jó sok helyen megfordult velem, mert általában hozom-viszem a könyveket magammal bárhová is megyek.

13. Van olyan kötelező olvasmány, amit középiskolában nem szerettél, de pár évre rá kiderült, hogy nem is olyan rossz?
Nincs. Egyik kötelezőre sem húztam túlságosan az orromat anno, de azóta sem olvastam újra egyiket sem. Bár Németh László Iszonyával megkínlódtam még a suliban, talán annak adni kellene egy újabb esélyt felnőttként.

14. Használt vagy új könyvek?
Mindegy. Szeretem ezt is, azt is. Antikvár könyveknek is van egyfajta hangulata, előélete, a könyvtári könyveknek is, és persze az újonnan vásároltaknak is. Attól függ, mit honnan és milyen áron lehet beszerezni.

15. Olvastál valaha Dan Brown könyvet?
Igen, az Angyalok és démonokat, illetve A Da Vinci-kódot. Tervezek is egy újabbat, az Infernót

16. Megtörtént már veled, hogy a filmadaptáció jobban tetszett, mint magam a könyv?
Fogós kérdés, általában fordítva szokott lenni. De talán a Forrest Gump ilyen - a könyvnek nem sok köze volt a filmhez, amit viszont nagyon szeretek.

17. Volt már veled valaha, hogy éhes lettél olvasás közben?
Volt-e? Aki már olvasott Janet Evanovich A szingli fejvadász (alias Stephanie Plum) sorozatából akár egy részt is, azt tudhatja, hogy azt még teli gyomorral sem lehet úgy olvasni, hogy ne kívánjunk meg egy fánkot legalább.

18. Ki az a személy, akinek a könyvajánlását mindig megfogadod?
A könyvesbloggerek közül azokét, akiket rendszeresen olvasok és mindig fel tudnak piszkálni olyan könyvre is, ami első körben nem tűnt nekem valónak, illetve van egy nagyon jó barátnőm, aki az évek során szuper könyveket ajánlott a figyelmembe (most is rajong egy sorozatért, kénytelen leszek beleolvasni miatta :)).

19. Van olyan könyv a komfortzónádon, kedvenc műfajodon kívül, amit végül imádtál?
Igen. Amikor a sci-fivel kezdtem ismerkedni, Amadea és szerintem almamag is ajánlotta nekem Alastair Reynolds Napok háza c. könyvét. Nagyon jó élmény lett!

2017. augusztus 31., csütörtök

Augusztusi zárás

Eltelt az utolsó nyári hónap, aminek én személy szerint örülök. Tudom, sokan visszasírják a nyarat, meg siránkoznak az ősz miatt, én úgy érzem, hogy most éledezem, várom már ezt a csodás, színes, szagos, reggelente és este már hűvös, ködös évszakot. Augusztusra visszagondolva arra emlékszem, hogy melegem volt, nagyon melegem - atyaég, azok a 40 fok közeli napok, azt hiszem csak a jó könyvek mentettek meg attól, hogy megbolonduljak a hőségtől. És bár se az olvasást, se a vásárlást nem vittem túlzásba, szerintem szuper hónapot hagyok ezen a téren magam mögött.

BESZERZÉSEK

Két könyvvel lettem gazdagabb, amit a Libri 1+50%-os akciójának köszönhetek. Amikor nézegettem, hogy milyen könyvek kerültek bele, többet is tudtam volna választani, de végül két regényre csábultam csak el. Margaret Atwoodtól A szolgálólányt meséjét szereztem be az új kiadásban, mert a sorozat megnézése előtt szeretném újra elolvasni. E mellé választottam Jessie Burton Múzsáját, ami csak azért érdekes, mert A babaház úrnője engem annyira nem taglózott le az írónőtől és ezért első körben a Múzsa sem érdekelt. De most már igen, azt érzem, hogy a művészeti vonal sokkal jobban be fog nálam találni (lehet, hogy a Hattyútolvajok elolvasása tehet most erről).


OLVASÁSOK

Augusztusban olvastam idén a legkevesebbet, de szerintem évekre visszamenőleg nem tudok olyan hónapot felmutatni, hogy "csak" 3 könyv került terítékre. Ebből két csúcsszuper olvasmányom volt, de az utolsóval eléggé megszenvedtem. Elsőként Elizabeth Kostovától a Hattyútolvajokat olvastam el, immár másodjára és imádtam, tobzódtam benne. El is határoztam, hogy hamarosan A történész is sorra kerül, max majd egy egykönyves hónapot zárok akkor. Ezután jött Elena Ferrante Briliáns barátnője, ami miatt szintén várom az őszt, hisz ha minden igaz november környékén érkezik a folytatása. Engem kilóra megvett ez a könyv a hangulatával, a barátság érzelmének komplexitásával, annyira pontosan megragadta Ferrante ennek a kapcsolatnak a negatív és pozitív oldalát is. Utolsóként Grecsó Krisztián Mellettem elférsz c. regényével zártam a sort, és bár anno nagyon szerettem tőle a Megyek utánadot, ezzel a könyvvel nagyon megszenvedtem. Az elejét faltam, de a közepétől mélyrepülésbe kezdtem vele és bizony alig vártam, hogy vége legyen. Azt hiszem most megint egy jó ideig nem fogok tőle olvasni.

N'iceroll avagy van jó oldala is a hőségnek

Az őszi hónapokra már csináltam magamnak egy kis listát, hogy miket tervezek megvenni és elolvasni. Amit már elő is rendeltem az Joanne Harris új regénye (köszi, Libri!) és olvasás terén elég sok újraolvasás van tervbe véve, most ezekhez érzek nagy kedvet. Meg a meleg takarókhoz, forró italokhoz, kuckózásokhoz, esőt bámulós délutánokhoz, szóval az összes őszi kliséhez.


A többiek augusztusa:
Heloise
Amadea
PuPilla
Dóri
Nita 

2017. augusztus 30., szerda

Robert Capa árnyékában

Jane Rogoyska: Gerda Taro - Aki "kitalálta" Robert Capát


Az idei Könyvhéten egyetlen szerzeményem lett, ezt a Gerda Taróról szóló album jellegű könyvet vettem meg. Már a megjelenése óta nézegettem, de elég drágának találtam (tudom, jogdíjak), így türelmesen vártam, hátha akciósan meg tudom majd szerezni. Aztán a Park standjánál ki is szúrtam magamnak, több mint akciós áron, így nem volt kérdés, hogy jön velem haza.


Néhány éve, hogy egy Múzemok Éjszakája rendezvénynek köszönhetően teljesen rákattantam Robert Capa életére és munkásságára. Azóta elég sok könyvet sikerült elolvasnom róla, vannak ebből kedvenceim is, és amikor tehetem, akkor a fotóiból szervezett kiállításokra is ellátogatok. Gyomorszorító érzés a képei előtt állni, belegondolni, hogy háborús tudósítóként ő is milyen veszélynek volt kitéve minden egyes alkalommal, és hogy az egyik ilyen bevetésen lelte halálát.

Természetesen Capáról olvasva már az első könyvben, illetve az első kiállításon, amit láttam tőle előkerült egy fiatal, életvidám lány neve, Gerda Taróé. Eddig  csak annyi tudtam meg róla, hogy Capa élete első szerelme volt, együtt jártak a spanyol háborúban és hogy Gerda is fotósként állt Capa mellett, de sajnos fiatalon - pont a spanyol polgárháborúban - meghalt, hatalmas űrt hagyva maga után Capa életében.

"André és Gerta 1935 szeptemberében térnek vissza Párizsba, fülig szerelmesen, egyetlen fillér nélkül, de ezer tervvel a jövőre nézve. Együtt akartak dolgozni, együtt akartak élni, megosztani mindent egymással."

A fotóriporter lányról róla szóló könyv nagyon alapos életrajzot tár elénk. Megtudhatjuk, hogyan lesz a Gerta Phorylle nevű zsidó felmenőkkel rendelkező lányból Gerda Taro, milyen rögös út vezet el odáig, hogy a sok átdolgozott napok és éhezéssel, nélkülözéssel telt hetek, hónapok után megtalálja a fotós szakmát és Capát, és kiteljesedik magán- és szakmai élete Capa mellett a spanyol polgárháborúban. Az életének fontos szakaszairól olvasva számomra egy hihetetlenül erős, meggyőződéseiért a végsőkig harcoló fiatal lány portréja rajzolódik ki. Munkásságáról nem sokat tudtam, hiszen neve számomra mindig összeforrott Capáéval, de eme hiányosságom megszüntetésére is tökéletes volt ez a kiadvány. A dokumentarista jellegű szöveges részek mellett - amelyek valóban részletesen kitérnek Gerda életének legfontosabb fordulópontjaira - nagyon sok fotót találhatunk a könyvben, amelyek Taro nevét viselik magán, holott ezeknek a beazonosítsa nagyon nehézkes, hiszen egy ideig együtt dolgoztak Capával, nem különböztették meg munkáikat, illetve Taro épphogy elindult a pályán, amikor a polgárháborúban egy tank a halálát okozta.

"Gerda számára a spanyol polgárháború a lehetőséget jelentette, egy kivételes lehetőséget, hogy frissen szerzett szakmai tudását fotóriporterként próbára tegye egy olyan ügy szolgálatában, amelyben szenvedélyesen hitt. (...) Milyen mámorító élmény lehetett összepakolni azt a keveset, amijük volt, vállukra csapni a kamerát, és elindulni az igazságért vívott harcba! Aligha gyanították, mi vár rájuk."

A kiadvány amúgy csillagos ötöst kap tőlem a kivitelezésre: a szöveg jól szerkesztett és jó tagolt fejezetekre, így viszonylag könnyen olvasható, bár elég száraz, de ez természetes azért egy ilyen életrajz jellegű könyv esetében. A képek kiegészítik az elbeszélést, sőt egy magasabb szintre emelik, hisz testközelbe kerülnek ezáltal Taro életének szép, ugyanakkor a háború miatti borzalmas eseményei. Nem mondom, hogy olyan olvasmányos mint például Capa regénye a Kissé elmosódva, vagy éppen Susana Fortestől a Robert Capára várva, de akit e két ember és jelen esetben főleg Gerda Taro élete érdekel, semmiképpen ne hagyja ki. Én örülök, hogy a polcomon tudhatom.


Kiadó: Park
Kiadási év: 2014
Fordította: Varga Benjámin

2017. augusztus 13., vasárnap

A könyv, amely másodjára is szerelem lett

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok


Visszagondolva nekem hiányzik a nagy nyári Szandis akció. Miért? Mert ilyen gyöngyszemekre leltem benne potom árért mint a Hattyútolvajok. 2013 nyarán úgy vettem meg ezt a könyvet, hogy Amadea bejegyzését olvastam róla és tudtam, hogy szeretni fogom. Egy csodálatos külföldi nyaralásra ezt pakoltam a bőröndömbe és azóta is összekapcsolódik ez a keserédes, művészettel, érzelmekkel, beteljesült, mégis fájó véget ért szerelmekkel teli könyv nekem a nyárral. Aztán idén augusztus elején 4 év távlatából egyszer csak azt vettem észre, hogy állok a könyvespolcom előtt és újra ezt a könyvet veszem le. Ha nagyon sarkítani szeretnék akkor azt mondanám, hogy nekem most a Hattyútolvajok olvasásával 2 hétre megszűnt a külvilág (és még a 40 fokos hőség is elviselhetőbb volt).

A Hattyútolvajok a lassan kibontakozó, részletgazdag, festőkkel, festményekkel foglalkozó regények szerelmeseinek lesz igazán marandó élmény. Két idősíkban játszódik a regény, de még ezeken belül is ugrál a szerző: egyrészt napjainkban járunk, másrészt a jelenben, ahol egy híres festő, Robert Oliver rátámad egy festményre egy múzeumban, amelynek következményeként Andrew Marlow dokinál köt ki gyógykezelésre. Amint Robert bekerül a pszichológus kezelése alá, a legelső napot leszámítva nem szólal meg, ezért Marlow úgy dönt, hogy nyomozásba kezd Robert életét illetően, hogy vajon milyen okok, vagy éppen milyen személyek hatására vesztette el a tehetséges festő mentális egészségét. A doki nyomozása kapcsán megismerjük Robert életének kettő, illetve három nagy szerelmét: a festést és ahhoz való viszonyát, feleségével, Kate-tel való megismerkedésének, házasságuknak és annak kudarcának történetét, majd az utolsó szerelmet egy tanítvánnyal, Maryvel. Ahogy Marlow megismeri Robert életének két nőjét, szinte úgy kerül a festő életének és nőinek bűvkörébe ő maga is, és ugyanilyen intenzitással adózik a férfi karizmatikus személyisége és tehetsége előtt.

"Hogy mitől gyenge egy rajz, könnyű megmondani, jóval nehezebb megmagyarázni azt az összhangot és belső energiát, amitől valami életre kell."

Ám Robert cselekedetének megértéséhez van még egy kulcs: az általa féltőn óvott francia nyelvű levelek, amely visszavisznek minket az 1870-es évek Franciországába, egy tehetséges festőnő, Beatrice de Clerval életébe, ahol szintén központi szerepet játszik egy lassan kibontakozó és tiltott szerelem, illetve a színek, impressziók amelyek gyönyörű képekké válnak Beatrice ecsetvonásai nyomán és akinek utolsó munkája lesz a regény címe, a Hattyútolvajok. Marlow igyekszik a szálakat összekapcsolni múlt és jelen között Robert életében, de ahogy egyre mélyebbre ás, ő is bekerül ennek a titokzatos asszonynak és Robert jelenkori szerelmeinek kapcsolatrendszerébe.

"A festő a bőrön, a ruhán keresztül mutatja meg az izmokat, de emellett valami mást is ábrázol, ami egyszerre tünékeny és változatlan: a test melegét, forró és lüktető valóságát, életét. És ezzel áttételesen a mozdulatait, neszeit és az érzések árját, amely nő és elborít, amikor a szerelemben feledni tudjuk önmagunkat."

Első alkalommal szerelem, de még milyen szerelem lett nálam ez a könyv! Annyira elvesztem a történetben, ittam minden mondatát. Akkor is úgy éreztem és most is csak megint erre jutottam, hogy Kostova gyönyörű stílusban ír, egyszerűen, mégis erőteljesen. Az elém vetített képeket, a festményeket szinte magam előtt láttam, elhittem, hogy Beatrice egy élő festő volt, akit csak én nem ismertem eddig. Szintén az ő stílusának köszönhetően, én bizony csak úgy mint Kate, majd Mary egészen belekerültem Robert Oliver bűvkörébe, elámított tehetségének és képeinek ereje, de Marlow doktorral, a hobbi művészként szintén festő férfivel is hasonlóképpen éreztem. A történet akkor úgy sodort magával, hogy már 100 oldal után azt sajnáltam, hamarosan - közel 600 oldal elolvasása után - vége lesz.

Most, másodjára megint teljesen bele tudtam feledkezni a történetbe. Hihetetlen, hogy Kostova mennyi apró részletre kitért a könyvben, amire már nem is emlékeztem, mégis, egy percig nem éreztem sem túlírtnak, sem unalmasnak. Lassan folyó történet ez szerelmekről, múzsákról, az alkotás folyamatáról, a képzőművészet varázsról, alkotó-romboló erejéről, a festmények hatásáról és arról, hogy van, hogy két ember rosszkor rossz időben találkozik, ámde ezekből a találkozásokból is tudnak csodák születni, amelyek örökre megmaradnak az utókornak.


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2011
Fordította: Siklós Márta

2017. augusztus 7., hétfő

Nővérek a háborúban

Kristin Hannah: Fülemüle


A hétvégi hőség elől a moziban kerestem menedéket és végre meg tudtam nézni a Dunkirk című filmet. Rég nem láttam ennyire letaglózó alkotást a 2. világháború eseményéről, engem nagyon magával ragadott, ugyanakkor megviselt a vásznon látottak nagy része. Szinte úgy ültem végig ezt a közel két órát, hogy levegőt venni alig mertem és rengetegszer azon kaptam magam, azon zakatol az agyam: miért? meg hogy hogyan jutottak el idáig anno a világban? A film után jó ideig velem maradt ez a kicsit depresszív, szomorú hangulat és eszembe jutott, hogy még tavasszal olvastam egy hasonló hatást elérő regényt, mégpedig a Fülemülét.



A Fülemüle magyar megjelenését nagyon vártam, hisz aki régebb óta olvas, az tudja, hogy nagyon szeretem a 2.világháborúról szóló történelmi regényeket. Elég sokat olvastam már ebben a témában, így azt hittem, hogy engem nem nagyon lehet már meglepni, de Kristin Hannah-nak sikerült. Egy újabb aspektusára világított rá nekem a regényével - ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor az David R. Gillham Asszonyok városa című könyv lenne - ugyanis a francia nők passzív és aktív szerepét, ellenállását helyezte a középpontba. Mindezt egy testvérpár, egy nővér és egy húg kapcsolatán, életén keresztül.

"A peron megtelt bőröndöt cipelő fiatalemberekkel, csókkal búcsúzó asszonyokkal és síró gyerekekkel. Egy egész generáció férfi tagjai indulnak a háborúba. Újra."

A helyszín Franciaország és egészen a világháború kitörésétől a végéig kísérhetjük nyomon a vidéken élő Vianne, és fővárosban maradó húga, Isabelle sorsát. A két testvér merőben eltérő életformát folytat: Vianne első szerelmével él boldog házasságban, vidéken, kis házukban nevelik lányukat, amíg Isabelle igyekszik megbirkózni az elhagyatottság, szeretet nélküli élet magányosságával. Igaz, hogy édesapjával él egy fedél alatt akivel egy kis könyvesboltot üzemeltetnek, de ez az apa, már nem az az ember, akit gyermekkorukban rajongásig szerettek, az első világháborúban részt vevő férfi a háború befejezése után már nem tudott szeretet adni és elfogadni. Ebben a helyzetben tör ki a világot, országot, családokat, szerelmeket szétszakító második világégés, és Isabelle rögtön a Párizsból vidékre tartó menekülés alatt első kézből tapasztalja meg annak minden borzalmát - a hosszú menetelést, az éhezést, a bombázásokat, a halált. Mire vidékre ér a nővéréhez más ember lesz belőle: egyrészt az átélt borzalmak hatására cselekedni szeretne, másrészt szerelemre is lel az úton. Innentől kezdve Isabelle egész életét a titkos ellenállóknak szenteli, és közöttük új családra lel, megtalálja azt a tevékenységet, amelyben hasznos, sőt férfiakat megszégyenítő dolgokat visz végbe. Vianne vidéken egyedül marad, az összes létező férfi a frontra kerül, ahonnan hamarosan jönnek a kegyetlen halálhírek, vagy a fogságba esésekről szóló üzenetek. Sőt, a németek birtokba veszik a falut, a házakat, mindenhová beszállásolják magukat, így Vianne és lánya életébe is betoppan egy német tiszt, aki hosszú távú hatással lesz a nő és egész családjának további sorsára.

"Ma már az is veszélyes, ha egymás szemébe néznek, a baráti beszélgetések a múltba vesztek a vajjal, a kávéval és a disznóhússal együtt."

Ami miatt letehetetlen volt ez a regény, azok a nem várt fordulatok voltak. Szerencsére nem tudtam megjósolni előre, hogy mi fog történni, vagy amire gyanakodtam, az biztos, hogy nem pont úgy történt. Ezek mellett rettentő élethűen mutatta be a két nővér eltérő harcát az életért, az életben maradásért, a mások megsegítéséért: szinte csontig hatoló hideget éreztem én is, amikor Vianne a tél kegyetlenségéről mesélt, vagy amikor Isabelle vezette át a hegyeken az angol katonákat. Fájdalmat éreztem akkor, amikor Vianne olyan dolgokat kellett, hogy megtegyen, amire békeidőben soha, de soha nem vetemedne egy nő, vagy éppen akkor amikor a számukra fontos embereknek kellett búcsút mondaniuk. Kristin Hannah egy percig nem szépítette a dolgokat, őszinte és húsba vágó sorainak olvasását pont ezért sokszor meg kellett, hogy szakítsam.

"Szeretett városa most úgy festett, mint egy hajdan szép, ám mostanra megöregedett, lefogyott, elcsigázott kurtizán, akit faképnél hagytak a szeretői."

A könyv befejezésekor azt éreztem, amit minden egyes alkalommal ha világháborúról, háborúról szóló könyvet olvasok. Ilyenkor a legnagyobb kérdés bennem az szokott lenni, hogy hogyan tudtak ebből a helyzetből felállni az emberek. Legyenek akár a „győztes” vagy a „vesztes” oldalon, mert ilyen szerintem nem volt ezekben az időkben, hisz háborúban rengeteg mindent elvesztünk. Győzni pedig? Talán csak az élni akarás ösztöne tud …


Kiadó: Park
Kiadási év: 2017
Fordította: Farkas Krisztina
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...