2017. június 25., vasárnap

És a lemez forog tovább ...

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?


A könyvmolyságban az az egyik legjobb dolog, amikor másik könyvmolytól ajánlást kap az ember, valahogy így: "ezt el kell olvasnod" vagy "ez neked való, biztos tetszene". A Merre jársz, Bojangles?-szel így kezdődött a történetem, almamag hívta fel rá a figyelmemet és a következő könyvtári portyám alkalmával le is csaptam erre a kisregényre, amit a könyvtáros hölgy a dobozból kutatott elő nekem.



Ha valaki mostanában veszi a kezébe ezt a történetet, annak azt ajánlom, hogy egyben olvassa el, hisz csupán 160 oldal. De olyan oldalak ezek, amelyek az olvasásuk után sokáig visszhangot vernek az ember lelkében, és valahogy a szívverésed ritmusa is megváltozik utána, össze-vissza kezd verni, mert nem akarod elhinni, hogy véget ért, hogy így ért véget...

A könyv első fele olyan volt, mintha egy kisfiú megkaparintotta volna a család féltve őrzött fényképalbumát és képről képre haladva addig nyaggatta volna a szüleit és a barátokat amíg el nem mesélték volna, hogy mi van egy-egy megörökített pillanat mögött. Megismerünk egy bohókás családot így, meg egy nagy szerelmet, és egy olyan anyát, aki ugyan teljes szívével szereti a kisfiát, a hétköznapi értelemben mégsem "normális" anya. Ezeken a látszólag egymáshoz nem nagyon kapcsolódó életképeken keresztül érezzük a szereplők közötti erős kötődést, szeretetet és egy idő után mi is ott szeretnénk velük bolondozni, táncolni Nina Simone Mr. Bojangles című számára.

"Feleségem arra tanította, hogy mindenkit magázzon, mert ő mindig úgy érezte, hogy a tegezés könnyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza az embert. Azt magyarázta a kisfiunknak, hogy az „Ön" és a „Maga" az első védőkorlát az életben, egyben a tisztelet jele is, amellyel az egész emberiségnek tartozunk."

Aztán a regény második felében ez a könnyed tónus eltűnik, de valahogy mégis megmarad. Eltűnik, mert a sok bolondozás és vicces jelenet helyett keményen közbeszól az élet, és mégis megmarad, hiszen ezt a pofont az élettől szintén úgy viseli az apa és fia, mintha szembenevetnék a sorsot. És azt hiszem szembe is nevették, csak mindketten más-más módon.

"… egy röpke pillanatra rabul ejtjük az emberek figyelmét olyan történetekkel, amelyek éppoly megragadhatatlanok, mint a szél."

Az idei évem egyik legkedvesebb könyves élménye lett ez a történtet. Mert szép. Különleges. Szívhez szóló. Keserédes. Főleg ha az utolsó oldalak elolvasása után meghallgatja az ember Nina Simone Mr. Bojangles című számát. Akkor biza eléggé belefacsarodik a szív, meg könnyes lesz a szem.


Kiadó: Magvető
Kiadási év: 2017
Fordította: Tótfalusi Ágnes

2017. június 11., vasárnap

3+2 könyv a nyárra, amit elolvasok (újra)

Bár idén tavaszra nem csináltam magamnak évszakos listát, csak havi terveim voltak, de most júniusban eljutottam oda, hogy a polcomon körbenézve tudom, melyek azok a a könyvek, amelyeket idén nyáron mindenképpen el szeretnék majd olvasni. Van közöttük 3 olyan történet, amit egyszer már olvastam, de azóta is nagyon szeretném őket újrázni és van 2 nemrég beszerzett könyv, amit remélhetőleg pont jókor vettem meg magamnak.
Nekem a nyári hónapok alatt a túlságosan komoly témájú könyvek valahogy nem csúsznak. Ilyenkor az ember amúgy is sok offline programot szervez, sokat jön-megy és amikor tud magának időt szakítani az olvasásra, akkor nem biztos, hogy a nagyregényes szépirodalom kategóriájából fog meríteni. Viszont a túl egyszerű történetek sem jönnek be, valahol e kettő között félúton szeretem megtalálni az igazit.



Emylia Hall: Nyarak könyve

A könyv kívül csodás, gyönyörű köntöse van, belül pedig ízig-vérig nyárra való történet bújik meg. Nyarakról szól, Balatonról, csalódásról, felnőtté válásról, és egy második esélyről. Keserédes, de nagyon szép regény.

"Bár meg tudnánk tanulni a hétköznapokat ünnepelni, ahogy feltűnés nélkül kezdődnek, és jelentéktelen mederben folytatódnak. Mint a tegnapi nap, meg az előtte lévő, mikor kicsik és múlandók voltak a bosszúságok: egy kora reggeli fejfájás homályos pereme, a cukor kavarása közben kiömlött kávé, a hirtelen felismerés, hogy pirítóst tettem a sütőbe, és édes illata épp kezd kozmássá válni. Ezeket a napokat kéne megbecsülni. Az ilyen napokon kéne megállni, hálát adni."

Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem

Ezt anno ősszel olvastam és már akkor tudtam, hogy újra le fogom venni majd a polcról és igyekszem ezt a nyárra időzíteni. Csodás könyv, és bár nem voltam kibékülve a borítójával, azóta már azt is megszerettem. Női barátság áll a középpontban, az 1950-es évekbe repülünk vissza, a téma elég komoly, hisz a szegregáció meghatározó akkoriban az amerikai Délen. Hol nevetünk a lányok kalandjain, hol a szívünk szorul majd össze, de mindenképpen meghatározó olvasmányélményt nyújt.

"Anya a virágokhoz értett. Az ő kertje volt a legszebb a városban, már azelőtt is, hogy helyett szorított volna benne az imádott marihuánájának. De a főzés! Azzal hadilábon állt. Amikor utoljára próbálkozott ünnepi vacsorával, az elszenesedett kérgű hús a kutya táljába vándorolt, és mi főtt tojással vigasztalódtunk. A kutya csak belekóstolt, és utána hat órán át nyüszített egyfolytában. Szegény állat sosem heverte ki igazán az élményt."

Fabio Volo: Hely a világban

Nagy rajongója vagyok Volónak. Eddig bármelyik könyvét olvastam, imádtam, de a kedvenc még mindig a Ráadásnap. Viszont a Hely a világban elég erőteljesen ott van a nyomában. Volo elég szókimondó, igazi pasis stílussal ír, sokan a túl sok testnedv emlegetése miatt nem bírják őt, nekem ez is belefér, mert mellette nagyon jól látja az élet dolgait. Ez a könyve témájában tökéletesen illik a többi regénye közé: útkeresésről, felnőtté válásról, barátságról, szerelemről olvashatunk benne.

"(…) a boldogság nem mindig arról szól, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Talán inkább arról, hogy szeretjük, amit csinálunk…"

E 3 történeten kívül két olyat választottam, amit nemrég szereztem be és az egyik kedvenc műfajomba tartoznak: regényes életrajzok. Ezeket a könyveket évek óta nagyon szeretem és borzasztóan örülök, amikor egy-egy ilyen feltűnik az új megjelenések között.

C.W. Gortner: Az isteni Marlene

Nem is volt kérdés, hogy Chanel regénye utána Marlene Dietrich életére is kíváncsi vagyok. Nem biztos, hogy a pár napos miniszabadságomra ő jön majd velem, mert majdnem 500 oldal, de tudom, hogy Gortnerben bízhatok, csak úgy peregni fognak majd a lapok és betekintést nyerhetek egy olyan nő életébe, akit eddig csak a filmszerepein keresztül ismertem meg.

Mariel Hemingway - Ben Greenman: A Hemingway-átok

Kicsit csalás, hogy beválogattam ezt a könyvet ide, mert már bele is kezdtem, de csak pár fejezeten vagyok túl. Már most tudom, hogy jó lesz, de nem egy könnyű és izgalmas olvasmány. Hemingway unokája meséli el, hogy milyen volt egy ilyen diszfunkcionális családban felnőni, milyen volt a nagy Hemingway leszármazottjának lenni, ahol tragédia tragédiát követett.

"A család egy megrepedt tükör, amely ennek ellenére pontosan mutat meg bennünket."


Ti mit terveztek a nyárra?
 

2017. június 3., szombat

Testvéri (v)iszonyok

Alice Hoffman: The Story Sisters


Az idei évben is sorra kerítettem Alice Hoffmantól egy regényt angolul, mert sajnos úgy tűnik, hogy nem érkezik tőle hazánkba újabb kötet a Gyönyörű titkok múzeuma után, nekem pedig kell az éves adagom az írónő varázstollából.



Ahogy az lenni szokott, már az első pár oldal elolvasása után elkapott a tipikus hoffmani varázs és hangulat, így nagyon gyorsan sikerült belehelyezkednem a Story testvérek történetébe. Visszagondolva a könyvre nagyon sok eleme a gyermekmesékből merít: három lánytestvér áll a középpontban, mindegyik nagyon eltérő karakter, és sok gonosz dolog mérgezi meg a viszonyukat, mire a legvégére próbatételek után megbékélnek a családjukkal, saját magukkal és a sorsukkal is.

A regény kezdetekor a három lánytestvér, Elv (a legidősebb és legszebb), Meg (a középső, a könyvmoly) és Claire (a legfiatalabb és a legrendszeretőbb) erős és nagyon furcsa testvéri kapcsolatot ápol. Kitaláltak maguknak egy külön világot, Arnelle-t és egy nyelvet, amit senki más nem ért meg rajtuk kívül. Ebben a világban a jók harcolnak a démonok ellen, amolyan varázslatos mesevilág ez, egészen addig, amíg egy nyáron Elv, hogy Claire-t megmentse, saját maga találkozik egy földi démonnal, ami után a lány már nem lesz önmaga. Az arnelle-i világ egyre sötétebb történeteket hordoz már a lányok számára, Elv egyre inkább eltávolodik az anyjától, és középső testvérétől, és egyre inkább önpusztító életmódot folytat. Elv viselkedése teljesen szétzilálja a Story lányok kapcsolatát, és mindenki tehetetlenül figyeli az újabb tragédia felé való száguldást. Mert érzik a lányok és így az olvasók, hogy rohannak egyfajta baljós és sötét végzet felé, ami csavar még egyet a lányok és édesanyjuk kapcsolatán. De persze Hoffman itt is zseniális: ugyan szétesik egy család, a testvéri kapcsolatok megszűnnek, az olvasók egyértelműen negatív karakterré kiáltják majd ki Elvet, mégis a regény végére, amikorra is felnőnek a szereplők, újra kapnak majd egy esélyt és mi olvasók is átértékeljük az Elv iránti negatív érzelmeinket.

"Claire often wondered if she herself was a demon. Long ago, Elv had taught her how to recognize one; she'd whispered the telltale sign as they'd lain side by side in bed. Demons were marked by black start, pale eyes. When one walked through a room, ice formed on the windowpanes; plants withered."

Sokrétű regény ez. A sokadik Hoffmanom után persze már észreveszek bizonyos hasonlóságokat a korábbi regényeihez viszonyítva: a szerelmi szál itt elég sötét, olyan szerelem szerepel a regényben, amely életeket dönt romba (ebben hozza az Itt a Földön hangulatát), van szó drogokról és egy család, testvéri kapcsolatok, széteséséről (mint a Skylight Confessionben), mégis minden alkalommal tud újat mutatni, valahogy másként csűrni-csavarni a szálakat, mást helyezni a középpontba. Itt azt szerettem benne, ahogy ezt a különös arnelle-i világot bemutatta nekünk (számomra volt egy kis párhuzam a 3 lány és a Brontë lányok élete között), meg azt, hogy a lányok milyen karakterfejlődésen mentek keresztül az évek során. A tragédiák, az életükbe belépő démonok, szerelmek után senki nem maradt már ugyanaz. Mindezek miatt nagyon szerettem olvasni, jó volt megismerni a Story lányok keserédes, bonyolult és sokszor fájóan tragikus világát.

"Maybe some love was guaranteed. Maybe fit inside you and around you like skin and bones. This is what she remembered and always would: the sisters eho sat with her in the garden, the grandmother who stiched her a dress the color of the sky, the man who spied her in the grass and loved her beyond all measure, the mother who set up a tent in the garden to tell her a story when she was a child, neither good nor bed, selfish and strong, only a girl who wanted to hear a familiar voice as the dark fell down, and the moths rode, and the nigh was sure to come."



Kiadó: Harper Press
Kiadási év: 2009

2017. június 2., péntek

Májusi zárás

Néha úgy érzem, hogy van az évnek bizonyos időszaka, amely kétszer gyorsabban eltelik, mint a többi. A nyárelő-nyár-nyárutó biztos, hogy ilyen, így a május is egy szempillantás alatt elrohant, talán ezért is csúsztam meg a zárással, kellett két nap, hogy felfogjam, már júniust írunk.

Beszerzések

Májusban nem zárok nullás hónapot, és nem olvastam túl sokat, de mégis egész jó az egyensúly. Mivel mostanában újra örömet okoz a könyvvásárlás (az átgondolt verziója), ezért engedtem a belső késztetésnek, 3 könyvvel gyarapodott a könyvtáram. És mivel egy Alice Hoffman történet visszaadta a könyvekbe vetett hitemet - meg újra csak rájöttem, hogy mennyire szeretem őt olvasni -, ezért megejtettem életem első bookdepós rendelését: rögtön két Hoffman került a kosaramba. Az egyik egy novellás kötet, a Blackbird House, a másik pedig egy izgalmas, tipikus hoffmanos sztori, The Ice Queen
A harmadik beszerzésem az idei egyik legjobb döntésem volt: Joël Dicker A Baltimore fiúk című történetét vettem meg és azt kaptam tőle, ami miatt szeretek olvasni. Színtiszta élvezet nekem, pont az, amikor már alig várod, hogy este legyen időd magadra meg a könyvedre és kizárd a külvilágot.



Olvasások

Olvasás terén tartom magam a kevesebb több elvéhez, összesen öt könyvet olvastam el. Elsőként Alice Hoffmantől The Story Sisters került sorra (ami miatt ugye két új könyvet rendeltem az írónőtől), majd Kent Haruf Kései párbeszédje következett, ami csalódás volt, de talán majd a filmfeldolgozás jobb lesz. Utána a vcs-s listámból válogatva Lori Gottlieb Légy a felesége! c. könyvét vettem kézbe és ugyan azóta sem házasodtam meg, illetve volt néhány dolog, ami kiakasztott, összességében azért elgondolkodtam a dolgokon. Majd kaptam a párkapcsolatok témájában egy óriási maflást Elena Ferrantétől. Az Amikor elhagytak egy piszok kemény könyv, fojtogató atmoszférája nagyon rátelepedik az ember lelkére. Utána vágytam egy kis könnyedebb történetre és John Scalzi Az utolsó gyarmata mellett döntöttem, ami a 12. vcs-s könyvet jelentette. Szóval idén májusban kipipáltam a vcs-t, éljen! De még van azon a listán 9 könyv, amit idén szeretnék elolvasni, így van utánpótlásom.

Sajnos a blogon májusban sem voltam túl aktív, még mindig kevesebb erre a felületre az energiám, de igyekszem a lemaradásomat majd pótolni. A hónap egyébként sok jó programot hozott: mozik, színházak tarkították a hétköznapokat (isteni volt a Vígszínházban a Makrancos Kata és az Experidance teljesen elvarázsolt a Szenvedélyem, Velence előadásával). Úgy érzem, június még több offline elfoglaltságot hoz majd, itt a nyár, mindenki pörög ezerrel, töltődni kell a napsugarakkal, meg a jó könyvekkel!

A többiek zárása:

2017. május 17., szerda

A kísértés álcázva érkezik

Joanne Harris: Szent bolondok


Az egyik múlt havi csalódásom után azt éreztem, hogy tuti befutó olvasmányra van szükségem. Az idei várólista-csökkentésbe beválogattam az egyik kedvenc írónőm, Joanne Harris könyvét, így gondoltam két legyet ütök egy csapásra: vcs-t is csökkentek, plusz végre valami jót fogok olvasni. És bizony így is lett. Ő az az írónő számomra, akiben még soha nem csalódtam. Ráadásul azt hiszem ő az egyetlen, akinek nincs két egyforma könyve. Vannak bizonyos elemek, karakterek, amelyek vissza-visszatérnek ugyan nála is, de nincs két ugyanolyan helyszín, ugyanolyan történetvezetés, szóval annyira önálló és elkülönült történetei vannak, hogy mindegyikre emlékszem több év távlatából is.

A Szent bolondoktól viszont egy kicsit tartottam. Egyrészt egy olyan korba tette Harris, ami tőle teljesen szokatlan, egészen az 1600-as évekbe megyünk vissza, ráadásul egy apátság elzárt világa lesz a helyszín. Féltem a vallási témától, féltem az ingerektől elszigetelt közegtől, hogy mit lehet majd ebből kihozni, hogy nem lesz-e túl unalmas "csak" apácákról olvasnom és a végére azt kell mondanom, hogy vakon kellett volna bíznom Harrisben és az ő varázsában. Merthogy az első pár oldal elolvasása után, ami amolyan kis belemelegedés volt számomra, őszintén szólva alig tudtam letenni. 

Pedig az írónő nem egy kacifántos történetet talált ki, nem hullák potyogtak az égből, hanem csak összehozott két olyan világot, amely fényévekről van egymástól. A cirkuszi komédiások és a szemkápráztató trükkök porondja után, amelyben Juliette a sztár, akit csak a Szárnyas Asszonynak ismer meg a közönség zseniális kötéltáncos tudása révén, hirtelen bekerülünk az apácák elzárt világába, ahol Juliette egy rosszul sikerült fellépés után menedéket lel kislányával és Auguste nővérként éli csendes, nyugodt, ámde boldog világát. Egészen addig, amíg új apátnőt nem kap az apátság, egy tizenéves kislány személyében, akinek a tanácsadója Juliette hajdani szerelme a komédiások közül, aki többször slamasztikában hagyta már a lányt. Juliette érzi, hogy a férfi felbukkanásával egy csapásra vége szakad majd addigi csendes életének és mielőbb szeretné kideríteni, hogy ennek a titokzatos férfinak, aki most papnak adja ki magát mi célja van a zárdával és a benne élő apácákkal. Megjegyzem egészen addig, amíg Harris el nem mondta a megoldást, én bizony rá nem jöttem, de nagyon tetszett az, hogy a főbb szereplők életének a szálai hogyan futnak össze a legvégén.

"Úgy érzem, valami rettenetesen hibádzik egy olyan Teremtőben, aki szüntelenül, a pusztulásig próbára teszi teremtményeit, a világot gyönyörűségekkel rakja meg, hogy aztán kijelentse, minden gyönyör bűn, és az emberiséget tökéletlennek teremti, majd elvárja tőle, hogy tökélyre törekedjék. Az ördög legalább tisztességesen játszik. Ismerjük az álláspontját."

Mondanom sem kell, de a regény hihetetlen erős atmoszférával rendelkezik. Miután Le Merle, Juliette árulója beteszi a lábát az apátságba, egyszerűen fulladozni lehet olvasóként a bezártságtól, szinten érezzük Juliette riadalmát mi is, hogy vajon mire készül az álpap, illetve csodálkozva nézhetjük majd az apátnők átalakulását. Merthogy bizony számomra ők voltak azok a Szent bolondok, akiket a vallással, eszmékkel, a bűnnel és a bűnhődéssel, a boszorkánysággal, a testi és lelki vágyak elfojtásával majd felszínre kerülésével meg lehetett téveszteni, bolonddá lehetett tenni és Le Merle pont erre alapozza amúgy zseniális tervét. Eleinte kevertem az apácák személyét, de aztán mindegyik karakter életre kelt, átalakult és pont a legcsendesebbek közül kerültek ki azok, akikben a regény végére a leginkább csalódnom kellett.

Harris zsenialitása számomra viszont egyértelműen az, hogy én egyszerűen nem tudom utálni a gonosznak, a rossznak szánt vagy kikiáltott szereplőit. Így voltam a Csokoládécipő Zozie-jával is például, de akár a Kékszeműfiú bármelyik karakterével is. Annyira sokrétűek ezek a negatív karakterei is, hiszen nem csak a rossz oldalát mutatja meg, hanem azt is, hogy miért lettek ilyenek, illetve hogy mik a motivációik abban, amit tesznek. Ha valaki nyitott szívvel olvassa az ő történetüket, nem lehet egyértelműen pálcát törni felettük.

"Mind olyasmi elől menekültünk, amit nem igazán értettünk. Mint mondtam, mindenkinek megvoltak a titkai."

Szóval én végig dagonyáztam ebben a történetben, és miután befejeztem egyrészt nagyon örültem, hogy ezt a könyvet is sikerült még anno beszereznem a Harris-gyűjteményembe, másrészt hogy hagytam még tőle olvasatlan könyvet. Illetve azóta ott mocorog bennem, hogy szép lassan újra el kellene olvasnom tőle az összeset, mert ezt a nőt és a könyveit nem lehet nem szeretni. Aztán nem olyan rég fedeztük fel, hogy úgy tűnik az Ulpius után végre a Libri magához veszi az írónő könyveinek a gondozását és hamarosan a Csokoládét újra megjelentetik majd. Repesek a boldogságtól és nagyon várom, hogy a régi kötetek után a még magyarul kiadatlan könyvei is sorra kerüljenek, én kérdés nélkül vevő leszek rájuk. Addig meg csemegézem újra a régebbiek közül, tegyetek így Ti i!



Kiadó: Ulpius
Kiadási év: 2003
Fordította: Szűr-Szabó Katalin

2017. május 15., hétfő

A rossz könyvek is kellenek (néha)

Az a helyzet, hogy mostanában párszor sikerült mellényúlnom a könyvválasztásaimat illetően. Nem tudom ez minek köszönhető. Vagy a radarom rozsdásodott be, vagy változik az ízlésem, vagy egyszerűen csak így alakult. Ilyenkor csak azért szoktam mérges lenni, mert időt és pénzt fecséreltem olyan történetekre, amelyek simán kimaradhattak volna az életemből. Jelen esetben szerencsére könyvtárból került hozzám ez a két könyv, így csak az időm bánta a dolgot.

Carrie Snyder: A futónő

Annyira más vártam ettől a könyvtől, mint amit kaptam, hogy talán a mérhetetlen csalódásomnak ez az igazi oka. Vártam egy félig-meddig igaz történeten alapuló sztorit egy sportolónőről meg a futáshoz, a sporthoz való viszonyáról egy olyan világban, amikor még a női sportolók háttérbe voltak szorítva. Ehelyett egy óriási családi drámát kaptam, amelyben helyenként villant csak fel a futás és a sport. És olyan töménytelen tragédiával van tele a könyv, hogy a végére teljesen depressziós lettem. Értem én, hogy ha valaki 104 éves, akkor már nagyon sok rokonát, barátját elveszítette, de itt nem csak erről volt szó, komolyan, tragédia tragédia hátán volt halmozva. Ráadásul nem éreztem azt, hogy ez a sok halál, veszteség bármilyen pluszt hozzáadott volna a karakter fejlődéséhez. Illetve volt egy olyan pont a történetben, amelyben olyan szinten elkapott a harctéri ideg a főszereplő és barátnőjével kapcsolatos történéseket illetően, hogy majdnem sutba vágtam az egészet. Szóval végigrágtam ugyan magam a könyvön, de igyekeztem nagyon gyorsan elfelejteni azt. Nagy kár érte, mert nagyon kíváncsi voltam rá.

Kent Haruf: Kései párbeszéd

Erre a könyvre is rögtön felfigyeltem, hisz milyen izgalmas már, amikor idős korukban talál egymásra két ember, akik talán már letettek bárminemű boldogságról. És ezt a fajta élményt, amit ettől az egymásra találástól vártam, meg is kaptam, viszont a kivitelezéssel és a kifejtés rövidségével gondjaim voltak. Az alaptörténet nagyon tetszett: két szomszéd, egy idős nő és férfi a nő kezdeményezésére együtt töltenek egy éjszakát, tisztán baráti, szexmentes alapon, egyszerűen csak nem alszanak egyedül egy éjjel, hanem együtt vannak és beszélgetnek. Majd ez olyan jól sikerül, hogy mindennapossá válik és kezdenek egyre jobban megnyílni egymásnak, az életük kevésbé szép emlékeit, történéseit is megosztják egymással és egyre inkább elmélyül a kapcsolatuk. Csakhogy a városka ahol élnek persze rögtön a szájukra veszi őket, illetve a nő családja is közbelép, így elég kétségessé válik a kései párbeszéd kimenetele. A történet maga abszolút hiteles volt nekem: simán el tudom képzelni két idősebb ember ilyen fajta bimbózó, kései egymásra találását, sőt a környezet adta reakciók is teljesen hitelesek voltak. Ami miatt ez a könyv is csalódás lett az az, hogy olyan, mintha novella lenne, annak viszont hosszú, de regénynek mégis kevés. Sokkal több potenciál volt ebben, minthogy az egész el legyen intézve 184 (nagy betűkkel szedett) oldalon. Plusz a stílus annyira faék egyszerűségű volt, hogy engem nagyon nem tudott magával vinni, végig az járt a fejemben, ha írásra adnám a fejem kb. ennyi tellene tőlem is. Sajnáltam e kettő dolgot, mert nagyon elrontotta az élményt, de azt biztos, hogy a belőle készülő filmet majd megnézem, szerintem jobb forgatókönyv születik majd belőle, mint amilyen a könyv volt.

És hogy mire volt jó ez a két "rossz" élmény? Arra, hogy utána a jó könyveket és történeteket még jobban tudjam értékelni.

2017. április 29., szombat

Április, te kis hamis!

Bizony, bizony, ez az április nem semmi hónap volt. Pont olyan szeszélyesre sikeredett, mint amilyennek mondják. De lássuk, mik történtek könyves téren!

Beszerzések

Amilyen nagy lelkesedéssel tervezgettem, írogattam magamnak a kis könyves listámat a Könyvfesztiválra készülődve, annyira visszafogott lettem a végén. Azt hiszem első körben kb. 5-6 könyvet szemeltem ki, végül a pénteki, munka utáni barangolásom eredményeképpen kettőt vettem meg ezek közül, a többiről vagy lebeszéltem magam, vagy azt mondtam, hogy majd könyvtárból. Amit mindenképpen meg szerettem volna venni az Elena Ferrante Amikor elhagytak című regénye. Bár még nem olvastam el a Briliáns Barátnőmet sem, de tudom, hogy jó lesz és ha a Park kiadja a korábbi regényeit új köntösben, akkor biza erre folyamatosan vevő leszek. A második vételem a Mellettem elférsz volt Grecsó Krisztiántól, amit új köntösben újra kiadták, és erre a könyvére már régóta vágyom, de a könyvtárban még mindig csak két hétre kölcsönözhető. Majd április utolsó munkanapján még egy könyvet át tudtam venni: Az isteni Marlenét rendeltem elő C.W. Gortnertől, mert a Mademoiselle Chanel elmeséli az életét óriási kedvencem lett, nem volt kérdés, hogy Marlene Dietrich élete is érdekelni fog.



Olvasások

Nagyon lelassultam az olvasásokat tekintve, és bár mindig azt hangoztatom, hogy a minőség a mennyiség felett, sajnos most ez az elv nem jött be. Annak örülök, hogy nem tucatjával falom a könyveket, mert rajtam akkor nagyon sok történet csak szimplán átfolyt, most, hogy kevesebb időm és energiám van az olvasásra jobban értékelem a rá fordítható időt, épp ezért voltam baromi mérges, hogy a 4 elolvasott könyvem közül kettő tök gáz volt. És persze én is az vagyok, mert ahelyett, hogy abbahagytam volna, mazochista módon átrágtam magam rajtuk.
A hónapot Kristin Hannah Fülemüléjével indítottam, ami nagyon tetszett és kaptam egy jól összerakott, érdekfeszítő világháborús történetet általa. Majd jött Bjorn Sortlandtól Az őszinteség perce, ami számomra kínszenvedés volt. Utána muszáj volt csillapítani ezt a fiaskót és tutira mentem kedvenc írónőm, Joanne Harris Szent bolondokjával (vcs-s könyv volt amúgy, no meg persze szokásosan szuper JH-történet). Majd Carrie Snyder A futónője adta meg a végső kegyelemdöfést: nagyon érdekelt és nagyon nem jött be. Teljesen mást vártam, az írónő stílusát sem tudtam élvezni, plusz a történet is baromi unalmas lett. Most épp kúrálom a szörnyű olvasmányoktól megviselt lelkemet egy kis hoffmani varázzsal és hát imádat van, mint mindig! Azaz nem vesztettem el a hitem a könyvekben, csak én nyúltam mellé.

Remélem májussal az energiám is visszatér ahhoz, hogy aktívabb legyek a blogon, szeretnék a fent említett olvasmányaimról is írni, meg hát hiányzik nekem ez a kis kuckó. És abban is reménykedem, hogy a berozsdásodott olvasmány-radarom is jelez, hogy mit kerüljek el mérföldekre és milyen könyveket ne hagyjak ki. Mást nem is várok májustól. (Ja, de: ne essen a hó! :))


A többiek zárása

Dóri
Amadea
Heloise
PuPilla
Nita
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...