2016. november 30., szerda

November könyvekben

A novembert elég felemás érzelmekkel éltem meg, de egy dolog megint csak biztos volt: olvastam. A vásárlással már kicsit visszafogottabb voltam, egész hónapban nem éreztem késztetést rá. Apasztottam az itthoni olvasatlanjaimat, a frissen vásárolt idei éves beszerzéseimet és küzdöttem a várólista-csökkentéssel. Mígnem meg nem kaptam az Európa Kiadó akciójáról a hírlevelet, mert akkor úgy döntöttem, hogy itt az ideje megvenni Carlos Ruiz Zafón sorozatának legújabb kiadását, pontosabban azt a két kötetet, ami nem volt meg ebből a csodálatos új kiadásból. Komolyan, teljesen beleszerelmesedtem ezekbe a borítókba, a kivitelbe, a bőrkötést utánzó gerincbe, az arany feliratokba, úgyhogy öröm és boldogság van a köbön, ha ránézek az egymás mellé állított könyvekre. Természetesen tervezem az egész sorozatot újraolvasni, de az már szerintem jövő évi projekt lesz.

Az elolvasott könyveket tekintve remek hónapot zárhatok. A novembert Hemingway Vándorünnepjének újraolvasásával kezdtem, szuper volt, hogy sikerült pont ősszel sorra kerítenem. Csodás érzés volt képzeletben Párizsban csatangolni. Majd a várólista-csökkentés keretében Melanie Benjamin Az aviátor felesége című regényét vettem kézbe, ami nagy meglepetést okozott, sokkal komolyabb történet lapult a borító mögött, mint amit sejtettem (itt írtam már róla). Aztán egy friss szerzemény következett, a Minden eltűnt lány. Nem mondom, hogy tökéletes könyv, de én szerettem olvasni, tetszett a szokatlan idősíkú történetvezetés, enélkül nem lett volna azért ilyen jó élmény. Így viszont jó szívvel gondolok rá, se több, se kevesebb egy szórakoztató kriminél. Aztán újabb újraolvasásra éreztem késztetést, ez alkalommal a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság került sorra, és jobban imádtam, mint első alkalommal. Nagyon kellett ez a kis léleksimogatás nekem és abszolút nem sajnáltam a második olvasásra szánt időmet. Majd Jojo Moyes Miután elvesztettelek című könyvével folytattam a novembert és sajnos elég felemás érzéssel fejeztem. Azt hiszem, nem kellett volna a folytatást megírni, de erről később majd bővebben, hisz minden olvasmányomról tervezek külön írni. És, hogy igazán jól zárjam a novembert, Jo Nesbo A fiú című könyvével sikerült teljesítenem az idei várólista-csökkentést. A fiú pedig egy igazán pörgős krimi, valóban alig tudtam letenni, két nap alatt végeztem is vele.

November egyéb téren egész jó volt: sokat találkoztam a barátaimmal, jó volt velük ki- és átbeszélni a dolgaimat, voltam színházban, buliztam egy óriásit a '90-es évek slágereire, találkoztam a volt kollégáimmal is és sikerült eljutnom a Nespresso mesterkurzusára, ahol a kávékóstolás rejtelmeibe avattak be minket. Furcsa leírni, hogy holnap már december és lassan vége az évnek, jönnek a számvetések, a kicsit lelassuló nappalok, esték, a - remélhetőleg - nyugalomban eltölthető ünnepek. Úgyhogy nem búcsúzom fájó szívvel a novembertől, volt és van mit átgondolnom, de egy kicsit megerősödve vágok neki az év utolsó hónapjának és reménykedem egy szuper évkezdetben (úristen, kicsit előreszaladtam, nem? :))

A többiek is meséltek a novemberről:

2016. november 24., csütörtök

Mrs. Szerencsés Lindy

Melanie Benjamin: Az aviátor felesége


Bevallom, azt gondoltam Az aviátor feleségéről, ez is csak egy rózsaszín köntösbe bújtatott lányregény lesz, némi valós háttérrel. Megkövetem az írónőt, mert nem is tévedhettem volna nagyobbat. Semmi rózsaszín köd nem lengte be a Linbergh házaspár történetét, talán csak még nagyon az elején, aztán elég erőteljesen az élet durva történései és egy karizmatikus, basáskodó, szerintem lelkileg sérült férj nagyon gyorsan szétzúzta ezeket a romantikus ábrándokat.

Azért lettem a megjelenése után kíváncsi erre a történetre, mert az egyik kedvenc Agatha Christie krimimben - Gyilkosság az Orient expresszen - egy kulcsmomentum a Linbergh bébi elrablásának esete. És kb. pontosan ennyit tudtam a Linberg házaspárról is. Majd fejest ugrottam ebbe a könyvbe, és nem győztem csodálkozni, hogy milyen életük is volt. Már most lelövöm a poént: olyan, amilyet én a hátam közepére sem kívánnék.

Charles Lindbergh 1927. májusában hőssé válik: 33 óra alatt, megállás nélkül átrepült az Atlanti óceán felett Párizsban landolva. Szerintem ő magam sem gondolta volna annak idején, hogy ettől a perctől fogva az élete gyökerestől felfordul. Olyan ünnepelt híresség, mai szóval "celeb" lett, akinek minden mozdulatát figyelemmel követi a sajtó, bárhová megy, bármit tesz, az biztos, hogy az újságok hasábján fog szerepelni. A körülötte lévő felhajtást ahhoz tudnám hasonlítani, ami Diana hercegnő körül folyt. Természetes, hogy kitüntetett figyelmet kap az a kérdés, hogy ez a fiatalember vajon melyik nőt választja majd társául? A könyvet olvasva azt kell, hogy mondjam Charles nem úgy választott magának feleséget, mint egy "normális" ember, hanem mérlegre tett egy csomó mindent. Neki nemcsak feleség, jövendő gyermekeinek életet adó anya kellett, hanem egy olyan társ, aki a repülésben is másodszerepet vállal mellette és a körülöttük kialakuló hisztériát is tudja kezelni. Így esett a választása az Egyesült Államok mexikói nagykövetének egyik lányára, Anne Morrowra. A megismerkedésük és a rövid ideig zajló udvarlásnak is felfogható néhány találka talán egy pici rózsaszín ködöt hintett a szemembe, de ez a kis bájos buborék menten szétpattant már a nászútjuk alkalmával. Innentől már csak arra voltam kíváncsi, hogy Anne hogyan viselte a házasságát, amelyben oly sok vihar vetett hatalmas hullámokat, kezdve első gyermekük elrablástól, a saját családjában bekövetkező tragédiáktól, a férje repülés iránt érzett hajthatatlan szenvedélyétől, a második világháború előtti náciszimpatizáns viselkedésétől, egészen Charles halála előtt kiderült árulásáig.

"Én pedig egyedül maradtam. Most először a házasságunk alatt. Mindig azt hittem, hogy a házasság azt jelenti, hogy többé már soha nem leszek magányos. De megtanultam, hogy a házasság kitermeli a maga külön bejáratú magányát, és nincs ennél kegyetlenebb. Jobban fáj a távollét, mert tudod, hogy mi hiányzik."

Forrás
Nem volt egy könnyű olvasmány, mert a két főszereplőt megérteni sem volt könnyű. Természetesen Anne-nel nőként azonosulni tudtam, de valahogy nem tudtam elfogadni, hogyan képes ennyire alávetni mindenben, de tényleg szinte mindenben magát a férjének, legyen ez akár a háztartás vezetésének, a gyerekek nevelésének, vagy akár elvesztett gyermekük meggyászolásának az esete. Eleinte vele együtt örültem, hogy egy ilyen férfi figyelme irányult rá, végre megtalálta gyönyörű nővére árnyékában a saját helyét, örültem, amikor a repülésben ugyanolyan szenvedélyre lelt, mint a férje, aztán kezdett összeszorulni a szívem az eseményektől, úgy éreztem ő csak egy bábu a férje szemében a sakktáblán, és ha valamit nem úgy tesz, ahogy óhajtja, akkor az érzelmi zsarolás fegyverével kényszeríti rá az akaratát, vagy majd kap egy sakk-mattot. Voltak pontok, amikor megráztam volna, hogy ébredjen már fel, ez így tovább nem mehet. Ott újra örültem, amikor saját sikereket ért el, majd olyat lépett, amire csak ejha volt a reakcióm, viszont a legvégén megint csak sajnálni tudtam, hogy a férje micsoda fájdalmat okozott neki.

Charles Lingbergh pedig? Vele nem tudtam zöldágra vergődni! Nem tudom, hogy gyűlöljem vagy egyszerűen csak sajnáljam, azért amilyen élet jutott neki. Gyűlöltem azért, ahogy a feleségét terelte, ahogy egy kisfiú szintű érzelmi zsarolásával szinte mindig elérte, amit akart, ugyanakkor szántam, sajnáltam, mert soha egy percre nem lehetett önmaga, gyerekként nem kaphatott egy jó szót, és hiába lett Amerika ünnepelt repülős hőse, a magánéletében nem volt hős. És annak okozott mérhetetlen fájdalmat, aki szinte egész életében, egy ilyen kirakat-életben mindvégig társa volt valóban jóban-rosszban. Nem Charles, én sajnos nem rajongok érted!

"Bolondot csináltam magamból, amikor azt hittem, hogy mindkét félnek megfelelhetek, a családom és a férjem elvárásainak is. A vége az lett, hogy senkinek nem feleltem meg. Legfőképpen magamnak nem."

Miután befejeztem a közel 400 oldalas regényt esküszöm örültem, hogy nekem ilyen szürke kisegér életem van. Nem volt egy könnyű olvasmány, lassan is haladtam vele, mert egy hosszú élet történéseit mutatta be. Érződött rajta az alapos kutatómunka és úgy a regény harmadánál jártam, amikor én is elkezdtem cikkeket olvasni a neten Lingberghékről. Az írónő a kötet végén található megjegyzésében ki is emeli, hogy számára az a legnagyobb dicséret, ha könyvének hatására az olvasók elmélyednek a főszereplők életében. Én így tettem. Ha valakinek tetszett A párizsi feleség, javaslom, hogy Az aviátor feleségének is adjon egy esélyt, igaz, talán kevésbé olvasmányos, illetve Hadley-t sokkal talpraesettebbnek tartom, mint Anne-t, de az utóbbi is legalább olyan nagyszerű társa volt egy basáskodó, hősnek kikiáltott aviátornak, mint az előbbi egy szeszélyes természetű, kicsapongó írónak.


Kiadó: Pioneer
Kiadási év: 2013
Fordította: Deres Anita

2016. november 8., kedd

"Megbánásból épült a pokol"

Robert Galbraith: Gonosz pálya


Azt hiszem mindenféle túlzás nélkül mondhatom, hogy számomra 2016 egyik legjobban várt új megjelenése Rowling-Galbratih Cormoran Strike sorozatának a harmadik kötete volt. Engem az sem érdekelt, hogy a címet Gonosz pályaként fordították, a lényeg az volt, hogy mihamarabb megkaparintsam. Aztán amikor már otthon a polcra feltettem a könyvet, rám jött az a mindennél furább érzés, hogy ezt tartogatnom kell, nem szabad rögtön rávetnem magam. Úgyhogy eltettem egy kis időre, hogy ősszel vegyem elő és majd hosszú napokon keresztül újra együtt nyomozhassak kedvenc párosommal, Cormorannal és Robinnal.

A harmadik kötet hozza az első két részben megszokott "hagyományokat": gyilkossági ügyben nyomoz a két főszereplő, ráadásul Rowling megint nagyon gyomorforgató témához nyúl, így bizony lesz olyan finom lelkű olvasó, akinek okoz majd esetleg egy-két álmatlan éjszakát néhány jelenet. Már a kezdés is nagyon erős: Cormoran irodájába, ám Robin nevére érkezik egy csomag, amely egy levágott női lábat tartalmaz. Elég gyorsan kiderül, hogy az ügy valamiképpen Strike múltjához, katonai nyomozói voltához kapcsolódik és bár hivatalosan a rendőrség kezeli az ügyet, persze a két érintett is párhuzamos magánnyomozást folytat. Ráadásul Strike leszűkíti a lehetséges gyanúsítottak körét négy emberre, így célirányosan a felkutatásuk, a leellenőrzésük lesz két futó ügyük mellett az életükben az első számú prioritás.

Bár még mindig a legelső rész, a Kakukkszó a favoritom a sorozatból, ebben a részben is vígan lubickoltam olvasás közben. Az első oldalak után örömmel helyezkedtem bele Cormoran-Robin nyomozásába, mert egyrészt kellően borzasztónak találtam az alapszituációt ahhoz, hogy az ügy megoldására is kíváncsi legyek, másrészt mivel a gyilkos személye Strike megérzése szerint hozzá kapcsolódik, ezért ebben a részben nagyon sok minden amiről korábban csak utalásokat olvashattunk, kiderül a férfi múltjáról. De nem csak Strike életének egyes epizódjait ismerhetjük meg, hanem a titkárnőből lassan nyomozótárssá avanzsált Robinról is kiderülnek nagyon fontos információk. Végre megtudjuk, hogy miért is érdekli a lányt ez a pálya ennyire, miért tud olyan profin kocsit vezetni, miért nem ijed meg a saját árnyékától, szóval egy sokkal árnyaltabb képet kapunk a lányról. Természetesen állandó téma Robin vőlegénye, Matthew is, pláne, hogy épp az esküvői finisben vannak. Folyamatos feszültség forrás Matthew és Robin között a lány Strike-hoz való viszonya, a munkája iránti elhivatottsága. Tehát nem csak a szakmai életükben van forrongás, hanem a magánéletük is kellően összekuszálódik, ráadásul Rowling finoman adagolja, hogy ezek a kuszálódó szálak egy része Robin és Strike közötti átalakuló kapcsolatnak köszönhető.

"Az ember szinte bárhol megtalálhatja a szépet, ha hajlandó meglátni, csak a mindennapi csatározások közepette olyan könnyű elfelejteni ezt a teljesen ingyenes luxust."

Olyan sok dolog miatt lett kedvencem ez a sorozat. Nagyon megfogott minden részben a londoni miliő, a témák változatossága, amit Rowling a középpontba állít, az a rengeteg mellékszereplő akiket mozgat és akiknek minden egyes részben megvan a helye és szerepe és minden részben szép kis társadalomkritikát kapunk. Ugyanakkor szeretem a részek lassúságát, hogy apránként adagolja nekünk, olvasóknak az adott részhez tartozó információkat, hogy együtt tudjunk gondolkozni Strike-kal vagy Robinnal a gyilkos kilétét illetően. Vannak, akiknek talán ez miatt pont unalmasak ezek a nyomozások, én örülök az 500+-os oldalszámoknak részenként. Ebben a részben pedig újdonságként bevetette az író, hogy a gyilkos gondolataiba is betekintést kapunk. Hadd ne mondjam, a legszörnyűbb képek számomra hozzá kapcsolódnak. A krimiszál is nagyon jól kidolgozott mindegyik részben, itt is szép számmal kapjuk az összefüggéseket, a múltbeli történéseket, amelyek miatt minden egyes gyanúsítottnak lett volna oka Strike-ot tönkretenni, és keményen dolgoztam is az ügy megfejtésén, mégsem jártam sikerrel és én valahol ezt is szeretem egy jó krimiben: megadja a lehetőséget a talány megfejtésére, majd a végén jól kinevet.

De azt hiszem a legjobban nálam a két főszereplő jelleme, karaktere talált be. Már nagyon elegem van minden olyan könyvbéli férfi-női párosból, ahol a pasi a világ legnagyobb macsója, a leghelyesebb fickója, aki sérthetetlen, amolyan Chuck Norris, a nő pedig szupermodell külsővel megáldott, ugyanakkor egy G.I. Jane titokban. Épp ezért üdítő friss fuvallat számomra Strike: igazán pasis pasi, de abból a nyers, nagydarab, mufurc típusból, tetejébe testileg sem tökéletes, ami sokszor a nyomozásban is akadályozza. Elég nagy puttonyt hoz magával gyerekkorából, kapcsolatai rendszerint se vele-se nélküle típusúak, nem találja helyét a nővérével való rokoni kapcsolatban sem, a gyerekeket, még a saját unokaöccsét is csak messzi távolból figyeli ... szóval én imádom!
És akkor Robin, akiről ebben a részben nagyon sok újdonságot tudunk meg, aki egyre jobban magára talál Strike mellett. Ez a lány kemény dolgokon ment keresztül a múltban, mégis, egy percig nem akarja magát sajnáltatni ez miatt, sőt, inkább titkolná és a régi dolgokból előnyt próbál kovácsolni. Ebben a részben először jellemeztem magamnak úgy, hogy tökös csaj, még a főnökének sem fél ellentmondani, plusz nagyon okos húzásai voltak a Gonosz pályában, amit még Strike is kénytelen volt elismerni. Ketten együtt pedig felzárkóztak Kenzie-Gennaro mögé a kedvenc párosaim képzeletbeli listájára és nagyon érdekel, hogy a következő részekben vajon Rowling merre is kanyarítja majd a kapcsolatukat, hisz - gonosz módon - a Gonosz pálya kemény függővéggel ért véget ezen a téren. Nem is tudom minek drukkoljak, leginkább annak, hogy Rowling írja meg mihamarabb a folytatást és írjon még jó sokat!


Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2016
Fordította: Nagy Gergely

2016. november 6., vasárnap

Poirot esete a levelező sorozatgyilkossal

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok


Ha ősz, akkor krimi. Ha krimi, akkor mindenféleképpen kell egy Agatha Christie-t is olvasni. Ráadásul egyet beválogattam az idei várólista-csökkentés játékába, így nem volt nehéz eldöntenem, hogy a még nem olvasottak közül melyiket fogom sorra keríteni. Ugyan már a sokadik könyvet olvasom a Krimi Királynőjétől az évek során, de mindig szeretek visszatérni az általa megalkotott karakterekhez és ha le kell tennem a voksomat, akkor én bizony inkább Poirot rajongója vagyok.

Az ABC-gyilkosságokban nagyon érdekes a kezdés: Poirot levelet kap, amelyben egy bűntettet jelentenek be neki és egyfajta kihívást intéz felé a levél írója, hogy lesz-e annyira ügyes a nagy detektív, hogy lefüleli még a megtörténte előtt. Poirot tapasztalatának köszönhetően a legrosszabbtól, gyilkosságtól tart és nem is veszi félvállról a levelet, régi barátjával Hastingsszel Japp felügyelőhöz fordulnak. Amikor eljön a megjelölt nap megtörténik amitől a belga detektív félt: gyilkosság áldozata lett Androverben egy kis trafik tulajdonosnője. Poirot már ekkor úgy gondolja, hogy meggyűlik majd a bajuk ezzel az üggyel, és igaza is lesz, ugyanis újabb levél érkezik a részére, újabb gyilkosság történik először Bexhillben, majd Churstonban is. Ami a három gyilkosságot összeköti az egy vasúti menetrend, amely mindhárom áldozat mellett megtalálható volt a tett színhelyén. Természetesen Poirot és Hastings együtt vetik bele magukat az ügy felderítésébe. Poirot a megszokott elemző, mindent megfigyelő, listaíró módszerével, meg a furcsa kérdéseivel, Hastings pedig az egyszerű ember józan paraszti eszével próbál kapcsolatot találni az ügyek között. A megszokottak szerint Christie próbálja az olvasót tévútra vinni több szálon is, de aki van elég fifikás, az - mondjuk a sokadik könyv után már - tud a sorok között olvasni és talán, de csak talán nem dől majd be az írónőnek, hanem felállítja a saját magát elméletét vagy elméleteit, mert ha jól emlékszem én is vagy három emberre gyanakodtam.

"– (…) Az én erőm a fejemben van, Hastings, nem a lábamban! Azt hiszi, ölbe tett kézzel ülök, pedig egész idő alatt elmélkedem."

Több dolog miatt szeretek AC-krimiket olvasni. Egyrészt a bűnesetek mindig nagyon érdekesek, sok fajta "halálnemmel" dolgozik az írónő, ezért nincs két egyforma regénye. Másrészt a piperkőc belga karakterét nagyon kedvelem: itt is előjött Poirot ezen oldala, amikor is Hastings rájön, hogy a barátja festi a haját. Szeretem, hogy egy zseniális detektív, ugyanakkor nem tökéletes, mert nagyon hiú magára és a kinézetére. Az is nagy kedvencem, amikor Poirot és Hastings együtt nyomoz: annyira eltérő jellemek, mégis rendszerint van Hastingsnek egy-egy olyan mondata, észrevétele, amellyel Poirot-t a helyes irányba tereli. Aztán ott van a befejezés, amikor Poirot már mindent tud és összehívja az érintetteket a nagy leleplezésre, na, nekem ilyenkor biztos feljebb megy a pulzusom és kb. úgy izgulok, mintha egy lennék a gyanúsítottak közül. És persze azért is a szívem csücske ezek a krimik, mert nincsenek túlírva, nem ötszáz oldalon zajlik a cselekmény, hanem általában 200-250 oldalban megtörténik minden, ami egy AC-krimit jellemez. Tehát ha az embernek van pár olvasásra fordítandó órácskája, szinte egy szuszra el is tudja olvasni. Ezek a hosszú őszi esték szerintem pont tökéletesek erre, így aki könnyed szórakozásra, ugyanakkor egy kis agymunkára is vágyik, azoknak bátran ajánlom, hogy ismerkedjen meg Agatha Christie bármelyik krimijével!

"– Nem lepne meg, ha úgy végezné, hogy kinyomozza a saját halálát – folytatta Japp nagyot nevetve."


Kiadó: Európa
Kiadási év: 2010
Fordította: Vermes Magda

2016. november 4., péntek

Egy pad, egy kávé és egy könyv #16

Visszanézve utoljára februárban írtam kávés posztot, pedig hőn szeretett szabadidős programomat azóta is nagy szeretettel űzöm. A szerencse az, hogy képet mindig csináltam az éppen aktuális kávémról és olvasmányomról, úgyhogy azokat visszapörgetve fel tudok idézni és így be tudok mutatni nektek néhány új, és néhány már ismert helyet is, ahol megfordultam. Szóval a rovat leporolva.

Ebben a bejegyzésben egy véletlenül felfedezett kávézót szeretnék nektek a figyelmetekbe ajánlani, ahol azóta már többször is voltam és több barátomat is elvittem oda. Május közepének egyik hétvégéjén olyan gyönyörű tavaszi idő volt, hogy elindultam kicsit barangolni, sétálni Budapesten. Nem cél nélküli volt ez, hanem a Természettudományi Múzeumba mentem a Wildlife fotókiállítást megnézni Ami amúgy csúcsszuper volt, egyszerűen nem győztem csodálkozni a szebbnél szebb természetfotók láttán, amelyek közül sokat gyerekek készítettek, jövőre sem fogom kihagyni az biztos. Gondoltam, hogy majd a múzeumban biztos lesz lehetőségem kávézni, de aztán valahogy a lábam másfelé vitt és a végén a Múzeum körúton sétálgattam hazafelé, amikor is belebotlottam a Budapest Baristas kávézóba. Néztem ám nagy szemekkel, mert utolsó emlékem szerint itt egy antikvárium működött, de annyira jól nézett ki a design, hogy muszáj volt bemennem. És milyen jól tettem!

Ezzel a dekorációval meg végképp levettek a lábamról!
Egy új helyen hirtelen az embert annyi inger éri, de itt valahogy rögtön az otthonosság érzete kerített hatalmába. Egy új kávézó kipróbálásakor a megszokott cafe lattét szoktam kérni, általában azzal nem esek pofára ha netalántán nem ízlene annyira. Itt is így tettem, de itt aztán rossz kávéról szó sincs. Ellenkezőleg, a My Green Cup mellé felzárkózott egy erős döntetlennel a Budapest Baristas kávéja mind ízben, mind kivitelben. És mivel a pultban csábítottak az apró sütemények is, így kértem két darab levendulás kekszet. Életemben nem ettem még ilyet, kicsit tartottam is tőle, de nagyon finom volt. Nem volt tolakodó benne a levendula íz, halványan érződött csak, úgyhogy nagyon jót választottam. Persze könyv is volt nálam, akkor épp Alice Hoffman Skylight Confession című regényét olvastam. Elég pici, kézre álló, amolyan női táska kompatibilis ez a kiadás, úgyhogy mindig vittem magammal, illetve annyira imádtam olvasni, hogy bármikor előkaptam (akár sorban állás közben is). Ezzel a hármassal telepedtem fel a kávézó aprócska felső szintjére, ahol egy zavartalan órát olvastam. Persze sokszor fel-felnéztem a könyvből, hisz mindig imádom szemrevételezni a kávézók vendégeit, milyen korúak, neműek, mit csinálnak vagy éppen kivel vannak. Illetve valahogy a Múzeum körútnak van egy jó hangulata, amit egy szombat délután a kávézóban megpihenve öröm volt elnézegetni. Aki arra jár, annak mindenképpen ajánlom kipróbálásra a Budapest Baristas kávézót, utána majd keresni fogjátok a lehetőséget a visszatérésre!

2016. november 1., kedd

Egy színes október

Már többször írtam, hogy óriási ősz rajongó vagyok, ezért nagyon szerettem az elmúlt heteket, amikor hirtelen színesbe öltözött a természet, reggelente már kellően csípős a levegő és az elmúlt pár napban már az a semmihez sem hasonlítható füstös illat is megcsapott párszor. Úgyhogy ilyen jó háttérrel október nem is lehetett volna jobb hónap nekem, mint amilyen végül lett.

Beszerzéseket tekintve mértékletes hónapot zártam, három könyvvel bővült a könyvtáram. Ebből egy előrendelésem volt, az Agave újdonsága, Megan Miranda Minden eltűnt lány című krimije. Erre a könyvre nagyon kíváncsi vagyok, valahogy most amúgy is úgy érzem, hogy tök jól passzolnak a krimik, thrillerek az őszi időszakhoz. Aztán októberben hirtelen felindulásból megvettem Madeline Millertől az Akhilleusz dalát, aztán hiszem ehhez a végső lökést Heloise bejegyzése adta meg. Miután elolvastam nálam ment is a kedvencek közé, nagyon szép történet volt, tipikusan olyan, aminek sajnáltam a végére érni. A harmadik könyv, Szabó Magda Az ajtó c. története pedig a barátnőmtől került hozzám, aki egy magánkönyvtárat szeretne felszámolni és beengedett engem oda egy kicsit körülnézni. Ezt a könyvet választottam, és már tudom, hogy a jövő évi várólista-csökkentés egyik oszlopos tagja lesz.

Olvasásaimat tekintve nem vittem túlzásba (4+1 olvasmány került sorra), viszont végre elmondhatom, hogy szinte minden könyvért totál odavoltam. A hónapot Sylvia Plath Az üvegburájával nyitottam. Bevallom, engem nem fogott meg annyira, mint szerettem volna. Talán a sok dicsérő kritika miatt nagyok voltak az elvárásaim, vagy éppen nem jó időpontban talált meg a könyv, de én csalódottan tettem le. Ezután viszont szuper élmények értek. A sort Anita Diamant nyitotta A vörös sátor című könyvével, amiről ITT már írtam is. Aztán a fent említett Akhilleusz dala jött, látott és győzött - erről hamarosan írok is majd bővebben. A lényeg csak annyi, hogy utána kedvem támadt elolvasni a középiskolában elbliccelt kötelezőt. A negyedik szívcsücsök könyv pedig Robert Galbraith Cormoran Strike sorozatának 3. része, a Gonosz pálya volt. Sokáig olvastam, de nem azért, mert nem élveztem volna, pont ellenkezőleg, hiszen így szerettem volna elnyújtani az élményt, amit tőle kaptam. A +1 könyv egy rövid mesekönyv volt, amit a barátnőm kislányának vettem a 3. születésnapjára: rájöttem, hogy imádok a mesék között (is) ajándékokra vadászni. Folyamatban van még Hemingway Vándorünnepének újraolvasása is, végre azt a pici kiadást olvasgatom, amit sikerült beszereznem még a nyáron.

Október nemcsak a természet átalakulása és a jó könyvek miatt lett színes számomra, hanem néhány változás miatt is. Épp munkahely váltásban vagyok: elköszöntem a régitől és pár napja már egy új helyen vagyok, egyelőre csak pislogok ki a fejemből, hiszen minden kezdet nehéz, de remélem pár hónap eltelte után el tudom majd mondani, hogy megtaláltam a helyem. Persze ez a dolog határozta meg ezt a hónapot, de szerencsére pihenésre és sok baráti találkozóra volt mellette lehetőségem. A pihenést főleg az jelentette, hogy újra volt kedvem és időm beülni meginni egy-egy kávét néhány kedvenc helyemre, ahol olvasgattam is. Ilyenkor ősszel számomra ez az egyik legkedvesebb program (bejegyzést is tervezek majd róla, hisz rég volt kávés poszt már). 
A barátaimnak ebben a hónapban is nagyon sokat köszönhetek, egyre jobban értékelem azokat az embereket, akik nap mint nap az életem részei személyesen vagy akár csak online, rengeteg támogatást és biztató szót kapok tőlük, ami most nagyon kellett nekem. Az utolsó októberi napokat pedig sikerült vidéken tölteni néhányukkal, pihenni, beszélgetni, játszani a gyerekekkel, vagy csak egyszerűen élvezni a melengető őszi napsütést és a természet szépségeit. Soha rosszabb októberem ne legyen!


A többiek:

2016. október 19., szerda

A nőiség elsuttogott titkai

Anita Diamant: A vörös sátor


A vörös sátort már a Galambok őrzői olvasása után kinéztem magamnak, de akkor már nem tudtam beszerezni, és hogy őszinte legyek a régi kiadás borítója el is tántorított ettől, viszont most a Libri új köntösben - ami szép, ízléses és illik is a történethez - újra kiadta ezt az elbűvölő regényt. Központjában egy rengetegszer feldolgozott bibliai történet (József és testvérei) áll, kicsit más szemszögből bemutatva, teljes mértékben a nőiségre, a női létre koncentrálva.

Engem már a legelső oldalakon megvett az írónő a stílusával, amikor először hallottam a fülembe zengeni Jákob egyetlen lányának, Dínának a narratíváját. Olyan volt, mintha tényleg maga Dína suttogta volna a szavakat a fülembe a vörös sátorban eltöltött idő alatt:

"(...) én több vagyok, mint amennyit az a könyv elárult rólam. Talán a nevem dallama tetszett meg,  magas és tiszta í-é, amely úgy zeng, mint alkonyatkor leányát hívó anya hangja, míg az elhaló "a" a hálószobában fülbe suttogott titkokat idézi: Dí-na."

A vörös sátorban hallott történetekből tudjuk meg, hogyan kötött ki Jákob nagybátyjánál, Lábánnál, hogyan esett első látásra szerelembe annak legszebb lányával, Ráhellel és vajon miért is lett végül mégis elsőként felesége Lea, Ráhel nővére. Varázslatos szerelmi történet elevenedik meg a lapokon Ráhel és Lea, később pedig két húguk, Bilha és Zilpa Jákob iránt táplált érzelmeivel, házasságukkal. A négy asszony 12 fiút szül Jákobnak, és Lea által egyetlen egy lány jön a világra, akit a többi asszony is sajátjaként szeret.

Dína szemén keresztül ismerjük meg a vörös sátor funkcióját, titkait. A törzsben élő asszonyok ide vonulnak vissza arra az időre, amikor nőiségük kerül középpontba minden hónapban. Elvonulnak a férfiak szeme elől, 3 napig nem csinálnak igazából semmit sem, csak összegyűlnek a sátor védelme alatt, beszélgetnek arról, hogy milyen nőnek lenni, megosztják egymással szexuális tapasztalataikat, tanácsokat kérnek és adnak, ünneplik az életet, gyászolják az elhunytakat és felkészítik a kislány Dínát nővé válására. A lány persze idővel maga is szerelembe esik, anyává válik, tragédiákat él át, mindezeket már a családjától elszakadva, és élete végén - amikor megtalálja helyét ebben a férfiak uralta világban - majd újra szembenéz családjával, köztük legfőképpen apjával, Jákobbal.

A regény első fele teljesen magával ragadott. Ahogy olvastam, mi zajlik a vörös sátorban, hogy hogyan ünneplik nőiségüket, nővé érésüket, férfiaktól való másságukat, anyaságukat a nők valami mélyen bennem is megmozdult. Azt hiszem az évszázadok során mi nők elvesztettünk valamit, amit ebben a regényben találtam meg: akkor még fontos volt a nőknek a generációk közötti összetartozás, egymás segítése és annak teljesen tudatos átélése, hogy miben különbözünk a férfiaktól és miért kéne erre büszkén, nem pedig tabuként tekinteni. A vörös sátorban a könnyek mellett a nevetésnek is mindig helye volt, itt lehettek igazán nők a nők, nemcsak a férfiak által megkívánt testek, itt közöttük semmi nem maradt kimondatlan.

"A vörös sátor lakói előtt nyilvánvaló volt, hogy a halál csupán az élet árnyéka, s hogy a nőknek ezt az árat kell fizetniük azért a kiváltságért, hogy életet adhatnak. A sors bölcsen osztotta el az örömet és a bánatot."


Összességében valóban egy csodás, megkapó hangulatú nőknek szóló regény A vörös sátor. Méltó társa a könyvespolcon a Galambok őrizőinek, vagy akár a Lakodalmainknak, mindkét regény a női lét, élet fontos állomásait taglalja, buja, fűszeres, egzotikus képeket elénk tárva. Nőként olvasva valóba egy meghatározó élmény! Az már csak külön csemege volt, hogy a könyvből készült sorozatot is megnézhettem: ugyan nem okozott akkora katarzist mint a könyv, mert véleményem szerint a filmben pont a lényeg nem jelent meg olyan hangsúlyosan és inkább a romantikus vonalra koncentráltak, ugyanakkor a szereplőket, helyszíneket tekintve igazán színvonalas alkotás lett.


Kiadó: Libri
Kiadási év: 2016
Fordította: Árokszállásy Zoltán
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...