Babonák és félelmek

Sarah Perry: Az essexi kígyó

A 21. Század Kiadó KULT könyvei sorozatának tagjaként Az essexi kígyó szerintem minden könyvszerető olvasó álma: gyönyörű kivitel és érdekes történet egyben. Tudom, sekélyes dolog, de elsőként engem a burjánzó szépségű borítója fogott meg. Majd kicsit jobban utánaolvasva a magyar megjelenése kapcsán, úgy éreztem, hogy A Gustav-szonáta mellett ez lesz az a sorozatból, amit mindenképpen szeretnék a magánkönyvtáramban tudni. Igyekeztem nem nagy elvárásokat támasztani a könyvvel szemben, ami egyébként elég nehéz, hisz mindenhol lelkendező, rajongói posztok szólnak a történetről.

A viktoriánus kori Angliában a frissen megözvegyült és bántalmazó házasságából ily módon megszabaduló Cora -  aki szabadidejében amolyan amatőr természetbúvárként fosszíliák után kutat -, barátnőjével, Marthával és autista fiával elutazik Aldwinterbe. Itt a pletykák szerint ugyanis felütötte fejét a Baj, a falubeliek szerint megjelent egy titokzatos szörny, az essexi kígyó. A faluba érve hamarosan ismeretséget kötnek a helyi pappal, William Ransome-mal és családjával, és bár eleinte nem szimpatizálnak egymással, ahogy egyre jobban megismerik a másikat, kölcsönös barátság, majd különös kapcsolat alakul ki a két ember között. Mindkettejük célja az essexi kígyó megtalálása: Corának azért, hogy tudományos felfedezést tegyen, Williamnek pedig azért, hogy a felbolydult egyházközséget meg tudja nyugtatni, hogy végre visszatérjen a falusiak élete a régi nyugodt mederbe. A történet persze korántsem "csak" ennyi, ennél sokkal bonyolultabb és jóval összetettebb, mert Perry sok témát érint regényében.

"Hogyan hihetne benne, hogy ez az asszony boldog, ha félig állatnak nevezi magát, amely gondtalanul és lélek nélkül létezik, így elkárhozni vagy üdvözülni sem képes? Cora ráadásul folyamatosan ellentmond magának; képtelenség összeegyeztetni ezt az állatias nőt azzal a másikkal, amelyik mintha mindig új ihletet keresne."

Ami miatt nagyon érdekesnek találtam Az essexi kígyót az legfőképpen a kor, amiben játszódik, illetve a Perry által megteremtett hangulat. Az aldwinteri vidék leírásakor, illetve az essexi kígyó megjelenéseit taglaló részek olvasása során a vad vidék és a babonás hiedelmek, félelmek miatt valahogy mindig az Üvöltő szelek vadsága, keménysége jutott eszembe (amit persze szintén ezek miatt imádtam anno). Nagyon tetszett a két főszereplő személyisége, hiszen mindketten az ellenkezője annak, amit a korban "elvárásként" támasztottak feléjük. Cora a házasságából szabadulva egy szabad madár lett: leveti minden nőiességét, koszosan, nadrágban jár, naphosszat rója a vidéket, "túrja a földet" felfedezéseiért, egyszóval cseppet sem törődik a külsejével, a társadalmi státuszával. És bár hiába anya, abszolút nem anyatípus, ami meg is látszik a közte és a fia közötti viszonyon. William pedig nem egy álszent pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Ő megragadja a birkát a két kezével, ha ki kell rángatni a sárból. Nem lát rémeket ott, ahol baj történik, nem prédikál végső kárhozatot vagy isteni igazságszolgáltatást az essexi kígyó megjelenése kapcsán, hanem szeretne a dolgok után járni, szeretné megnyugtatni híveit, hogy nincs itt a világvége. Ráadásul William 3 gyermek után is szerelmes a feleségébe, boldogan élik vidéki életüket, megelégedetten teltek napjaik az essexi szörny és Cora felbukkanásáig.

"Félelem fogja el a sötétben. Érzi, hogy odakint lesben áll valami, egy engesztelhetetlen, vízben fogant szörny, és őt figyeli. Felmerült a mélységes mélyből, ahol mindaddig szunnyadt: szeli a hullámokat, és kíváncsian szaglássza a levegőt. Rettegés keríti hatalmába, még a szíve is kihagy egy ütemet, és abban a pillanatban mintha az ítélőszék előtt állna: bűnös vagyok lelkem legmélyéig!"

A két főszereplő mellett elég sok mellékszereplővel dolgozik az írónő. Betekintést nyerünk William családjának, betegségében még szebbé váló feleségének, Stellának és három gyermekének az életébe. Megismerjük Cora barátnőjének, Marthának szenvedélyes elköteleződését a munkásosztály siralmas helyzetének javításáért. Feltűnik Cora barátja is, Luke, aki férje betegsége alatt lett a nő támasza orvosként, és aki azóta is fülig szerelmes a nőbe. De ezek mellett még több és eltérőbb társadalmi osztályból származó szereplő tűnik fel, akik pont a sokrétűség bemutatására szolgálnának. A problémám ezzel az volt, hogy kicsit elbillent e miatt a mérleg nyelve: annyi a szereplő és Perry annyi mindent pakol bele a regényébe (a hit és a tudomány kapcsolata, a babonák világa, orvostudomány, társadalmi problémák, fejlődő munkásosztály, férfi illetve női barátságok), hogy sok szereplő, sőt a főszereplők esetében is csak a felszínen ragadunk, igazán mélyen nem ismerjük meg őket, a gondolataikat, az őket mozgató eszméket vagy azt, hogy miért lettek olyanok, amilyenek. Mind az érintett témák, mind a szereplők számát tekintve nálam a kevesebb több lett volna.

Olvasás közben amúgy többször is bevillant a fentebb már említett Üvöltő szelek, vagy Tracy Chevalier Isten teremtményei című regénye, sőt, a szerelmi kavarodások (mindenki más iránt rajong, mint ahonnan viszonzást kapna) miatt még sokszor a Szentivánéji álom is. Csakhogy itt nem Puck szövi avagy keveri a szálakat, hanem a Baj felbukkanása indítja el az eseménysorozatokat. Összességében én a hangulata, gördülékeny stílusa, az ötletes felosztása (havonként haladunk és nagyjából egy év történéseit ismerjük meg) és a történet tömörségét meg-megszakító levelezések miatt szerettem olvasni Az essexi kígyót. De nem tudok rajongó üzemmódba kapcsolni, számomra túl sok volt majdnem minden téren, illetve örültem volna, ha jobban a felszín alá ment volt Perry bizonyos témáknál és szereplőknél.


Kiadó: 21. Század Kiadó
Kiadási év: 2017
Fordította: Borbély Judit Bernadett

Kell nekem egy napernyő!

Gail Carriger: Soulless - Lélektelen

Nem, nem a nagy hőség vagy a fehér bőröm védelmében kellene nekem egy napernyő, hanem azért, amiért Alexia Tarabottinak is, azaz önvédelemből holmi kéretlen férfiszemélyek távol tartása végett. No, nem mintha nálam sorban állnának - csakúgy mint Alexia esetében -, de hát soha nem tudhatja az ember lánya, és mennyivel elegánsabb védelmi eszköz egy míves nyelű bronz napernyő, mint egy női cipősaroktól érkezett jól irányzott rúgás, nem? Bár Ms. Tarabotti ez utóbbit sem veti meg használni, ha arra kerülne a sor!

Aki semmit nem értett eddig a felvezetőmből, az ne meneküljön fejvesztve, hanem vegye kezébe a Napernyő Protektorátus című sorozat első kötetét és garantálom, hogy a színtiszta szórakozás mellett az elolvasása alatt illetve utána az alábbiak fognak történni vele:

1. Az első oldalak után masszív értetlenség, hogy milyen világba is csöppent amikor úgy döntött, hogy belekezd a Lélektelenbe. Hisz itt a viktoriánus kori Angliában nem csak szépasszonyok és úriemberek alkotják ám a lakosságot, hanem találunk közöttük jó sok vámpírt (akiket éppen tizedel valaki vagy valakik, ja és kérem, ezek nem csillognak ám és ha napra mennek bizony meg is pörkölődnek, viszont a divatra igen nagy hangsúlyt fektetnek!), vérfarkasokat, akik telihold idején annyira veszélyesek, hogy inkább önszántukból vállalják az erre az időre jutó bebörtönzést, társasági eseményeken pedig nyers májat eszegetnek. És persze itt vannak a természetfelettieken kívül a természeten túliak, azaz a lélektelenek - akit Miss Alexia Tarabotti testesít meg- akik sehová nem sorolhatóak, ellenben a természetfelettieket csak a sima érintésükkel meg tudják fosztani az adottságaiktól.

2. Alexia karaktere már az elején magával fogja ragadni, hisz milyen egy karakán karakter lett ő a sok tökéletes női főszereplő felhozatalban. Alexia nem szép, legalábbis a viktoriános korban nem számított annak, ráadásul az apja talján, azaz a bőre nem hófehér, az alkata nem törékeny, hanem nőiesen telt és amúgy is egy igazi kékharisnya, szóval úgy egészében nem illik bele a tökéletes nő képébe az akkori Angliában. Ja, és ráadásul vénkisasszony, és ezen tény felett nem kesereg ám, egyszerűen elfogadja, hogy ezt a lapot osztotta neki az élet és ez miatt az én szívemnek igazán kedves lett.

3. Imádni fogja a vérfarkasok alfahímjét, Lord Maccont, aki alfább az alfánál is, ráadásul skót származású és ha ideges vagy izgatott, akkor érződik is az akcentusa. Ráadásul ezek a vérfarkasok belevaló kemény legények ám, a telihold közeledtével egyre veszélyesebbé válnak, és aki egyszer rátalál élete nagy szerelmére az bizony ki is nyilvánítja az igényét az ifjú - azaz jelen esetünkben már nem is annyira zsenge - hölgy iránt. Merthogy természetesen ki másban találná meg élete párját ez a morózus és veszélyes skót, ha nem Miss Lélektelenben?

"Lord Maccon elismerően figyelte Alexia mozdulatait. Tarabotti kisasszony reggelente talán rosszallóan tanulmányozta önnön képmását a tükörben, de az alakján egyáltalán nem volt semmi kifogásolnivaló. A grófnak jóval kevesebb lélekkel és férfiösztönnel kellett volna rendelkeznie, hogy ez a nyilvánvaló tény hidegen hagyja. Alexia vonzereje azonban rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. Lord Maccon szerény tapasztalatai szerint még nem született a világra nála bosszantóbban bőbeszédű nő." 

 ***

"– Én még soha nem hunyászkodtam meg!

– Egy hosszú élet során számtalan lehetőség nyílik rá, hogy új és érdekes képességeket sajátítsunk el."

4. Néhány jelenetnél, pergő párbeszédnél nem csak, hogy mosolyra húzódik majd a szája az olvasónak, hanem esetleg hangosan fel is nevet, illetve nagyon-nagyon fogja sajnálni, hogy ő bizony lélekkel rendelkezik, ráadásul a 21. század embere, és nem a viktoriánus Anglia lakója.

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf." 

***

"Ne utasítgasson engem ebben a hangnemben, maga… – keresgélte a kellően sértő szót – maga pudlikutya! Nem vagyok a falkatársa." 

5. Amint elolvasta a Lélektelen utolsó oldalát is, fejet hajt majd az írónő tehetsége és humora előtt és azonnal venné is kezébe a folytatást.

Egy dolgot nem értettem csak. Több, mint két éve, hogy beszereztem ezt a könyvet. Miért csak most olvastam el? Ha más is így van vele, annak azt tanácsolom, hogy ne halogassa, mert igazán üdítő színfolt ez a regény a nagy vámpír/vérfarkas őrültben, totálisan kikapcsol, megnevettet, egyszóval tökéletes kis olvasmány, ha nem valami komoly, hanem egy gyorsan olvasható és könnyen megszerethető történetre vágyunk!


Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadási év: 2012
Fordította: Miks-Rédai Viktória

Egy mesébe illő szerelem története

Elizabeth Barrett Browning: Portugál szonettek

Be kell, hogy valljam, nem vagyok egy nagy vers olvasós típus. Pedig szeretem őket, középiskolában is szerettem őket és a mai napig tudom fejből is a nagy kedvenceimet. Csak valahogy a versek olvasásához elmélyültebbnek kell lenni szerintem, mint amikor egy regénybe vetem bele magam. Valahogy privátabb érzés. Számomra "meztelenebb a lelke" a költőnek, mint egy regény írójának, így azt hiszem nekem is mélyebbre kell néznem magamba, hogy igazán be tudjam fogadni a verseket. 

Elizabeth és férje, Robert Browning

Jelen esetben Elizabeth Barrett Browning miatt csupaszítottam le magam jobban a szokásosnál és azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg, mert olyat kaptam, ami mostanában messzire elkerült. Megerősítést, hogy igen, van ilyen szerelem, mint ami ennek a nőnek és férjének jutott, hogy létezik mély és gyönyörűen tartós kapocs két ember között, ráadásul nem biztos, hogy az embert ez zsenge ifjonc korában fogja megtalálni. 

Ahogy olvastam ezt a 44 szonettből álló füzért, amelyet a szerelmes nő írt férjének, azt szerettem volna, hogy soha ne érjen véget, hogy ez a puha, meleg érzés, amely olvasás közben elöntött, tartson még jó sokáig. Persze rájöttem, hogy ha a végére is értem ezeknek az apró csodáknak, az érzés nem fog elveszni, mert bármikor újra le tudom majd venni a könyvespolcomról.

Az én személyes nagy kedvencem a XXVIII. szonett lett:

Leveleim! Mind holt, néma papír...

Bár éltem tüze lángolna benne!

Mintha kötege élőlény lenne,

Úgy nyitom borítékait: mit ír?

Az elsőben "szép költőtárs"-nak hív;

A második: "tavaszi nap" benne,

Hogy kezét kulcsolhassa kezemre...

(Könnyeim potyognak... szakad e szív...)

A harmadik: "Szeretlek!", hirdette,

És nyomán mozgott a Föld alattam;

A negyedik "Tiéd vagyok!" - kezdte...

Egyre több papírt hordtam szívemen!

         (Nem mertem ejteni csak magamban

          Az ötöst, úgysem hiszik): Szerelmem"!

Miközben olvastam a szonetteket egyre kíváncsibb lettem erre az csodálatosan tehetséges nőre, így nagyon örülök, hogy a nyári Alexandra akcióban beszereztem Virgina Woolf Flush c. könyvét. E mellett a képzeletbeli kívánságlistámra került Kertész Erzsébet Elizabeth c. könyve is, amelyet hamarosan igyekszem is beszerezni. Addig is azt hiszem egyik-másik szonett esténként újra társam lesz majd!

Értékelésem: 5 / 5-ből

Kiadó: Accordia Kiadó

Kiadási év: 2009

Fordította és a bevezetőt írta. Czinke Sándor

(A kép forrása: www.theamericanmag.com)